A fejlécet Gina készítette, akinek ezúton is hatalmas köszönet :)

2011. július 26., kedd

Közérdekű közlemény:

Halihó!
Van pár bejelenteni valóm, ezért írok ismét egy kisregényt nektek.
Pénteken elutazom csak vasárnap jövök haza, nem leszek net közelben, tehát friss sem várható. DE, ha lesz kedvem írni ezalatt a pár nap alatt, akkor alkotok valamit nektek, ami vasárnap este felkerül az oldalra. De ez tényleg attól függ milyen hangulatomba leszek, nem ígérek semmit.
Viszont hétfőtől (augusztus 1-től) minimum két hétig tuti nem lesz frissítés. Kiveszem szépen a szabadságom én is. Lesz másfél hetem itthon egyedül, amit szeretnék a barátaimmal tölteni, aztán augusztus 8-tól lovas tábor van, és utána még lehet, hogy szépen elhúzunk valahová, mint a vadlibák pihizni pár napra, de ez még képlékeny.
Tudom, hogy ez így majdnem két és fél hét friss nélkül (már ha minden úgy alakul ahogy most kalkulálom) de nekem is nyár van és szükségem van egy kis szünetre. Lassan eljutok odáig, hogy csak gépelve meg nyerítve fogok tudni kommunikálni az emberekkel, ezt meg nem szeretném.
Az oldal nem zárul be, nem vagyok alkotói válságban, nem jut eszembe eltűnni örökre, tehát nem kell megijedni, semmi ilyesmi nem áll a dolog háttérében, nem csömörlöttem meg, még mindig imádok írni és ötletem is van bőven.
Egyszerűen csak nem lesz időm alkotni és ha őszinte akarok lenni nem is akarok vadászni néhány kósza percet arra, hogy nekiüljek gépelni. A szabadidőm inkább alvással, olvasással, hülye sorozatok bámulásával vagy a barátaimmal akarom tölteni, nem a gép előtt ülve. Szerintem ez érthető.
Viszont akinek van kedve, azzal jövő héten, a szabadságom első hetén, nagyon szívesen tartok egy újabb pesti találkozót. Ha valaki vidékről jönne az szóljon, el tudom szállásolni (persze a kapacitás véges). Ez csak egy lehetőség, rajtatok múlik éltek-e vele. E-mailben lehet ám jelentkezni, a címem azóta sem változott (kesha420@gmail.com).
Csóközön:
Kesha

27. Vakon

http://www.youtube.com/watch?v=pV_JuPEk0Hc&feature=related

„Haladni akarsz az életedben, de sokszor egyik lábad a féken van. Ahhoz, hogy szabad lehess, meg kell tanulnod elengedni. Elengedni a sérüléseket. Elengedni a félelmet. Nem táplálni tovább a régi fájdalmakat. Az az energia, amivel a múltadba kapaszkodsz, visszatart az új élettől. Mi az, amit ma elengednél?”


Csak ülök a fotelban és nézem a csukott ajtót. Talán életem legnagyobb hibáját követtem el és Liának igaza lesz. Halálom napjáig átkozni fogom ezt a reggelt. De egyelőre úgy érzem, hogy jó döntést hoztam. A lány, akivel az éjszakát töltöttem nem Lia volt. Nem az én Liám. Csak egy árnyék, egy ostoba gyerek. Valaki akinek köze sincs ahhoz a lányhoz, aki az emlékeimben élt. Persze az ágyban ugyan olyan csodálatos, de ha ránézel látod, hogy valami nincs rendben. Persze fáj, mert azt hittem, hogy ő egy csodálatos és különleges nő. Különb mindenkinél. Képes lettem volna szeretni, de ő nem az akinek hittem.
Megérteni ezt pokoli fájdalommal jár. De jobb most kinyitni a szemem és elküldeni, mint később megtenni ugyan ezt. Leena legalább nem játssza meg magát, Lia viszont egy maszk mögé bújik, amin ha átlát az ember, akkor észreveszi, hogy a színpompás feldíszített, érdekes és gyönyörű munka alatt semmi sincs. Amit eddig temperamentumnak hittem, arról kiderült, hogy csak hiszti, amiről azt hittem önérzet, az csak gyerekes dac, amiről azt gondoltam, hogy kalandra vágyás, az így, megvilágítva nem több, mint céltalan bolyongás.
Hogy is hagyhatnám el egy gyerekért Leenat? Mihez kezdtem volna vele? Nem apa akarok lenni, hanem férfi. Férfi egy vérbeli nő mellett, aki képes szívből szeretni, aki mellettem áll és támogat, valaki olyanra van szükségem, mint amilyen Katja Aleksi mellett. Liáról azt hittem ilyen, de nem. Csak még egy púp lenne a hátamon. Nem bírná mellettem és én se tudnám elviselni. Bár jó nagy marha voltam, ez is igaz. Olyan fiatal még. Csak egy kis csitri. Nem való neki még az élet. Főleg nem az én életem.
Nem is tudnék semmit sem adni neki. Még az újdonság varázsa sem hatna rá, hisz világ életében zenészek közt mozgott, ráadásul nem is akármilyen zenészek között. Nem bűvölné el a turné élet, a fények, a hangok, az országok, az emberek. Ő nem tudja ezeket értékelni, hisz az apja híres, mindent látott már, ami ezzel jár.
Egyszerűen meg kell tanulnom elengedni a képet, ami bennem élt róla és akkor megszűnik a mellkasomon lévő nyomás.


Az eső úgy tűnik ezen a borús elcseszett reggelen nem akar elállni. Talán a nagypapámnak mégis igaza volt. A villámlás, a mennydörgés és a vihar rossz ómennek minősül. De most már nem tökéletesen mindegy? Csak azt tudnám, miért nem vagyok elég jó senkinek. Se az apámnak nem kellettem, se Nikonak, se senkinek… Kicsi a mellem? Nagy a fenekem? Ronda vagyok? Buta? Mi a frász bajuk van velem? Mi az, amit én nem tudok megadni nekik? Miért jobb nálam Jen? Miért jobb nálam Leena? Miért jobb nálam mindenki? Mit csinálok rosszul? Nem vagyok elég vicces, kedves, aranyos? Nem értem. Én ezt komolyan nem értem. Mit kéne másképp csinálnom? Miért néz át rajtam mindenki, mintha láthatatlan lennék? Mi a hiba? Nem lehetek ennyire elcseszett… Jó géneket örököltem elvileg. Az apám egy kibaszott jó basszusgitáros, az anyámat pedig minden férfi imádja… Elcseréltek volna a kórházban és nem is ők a szüleim? Talán két szerencsétlen balféktől származom? Krumplit kéne pucolnom valami ócska étteremben mellettük? Esetleg örökbe fogadtak? Úgy minden érthető lenne. Igen, csak ez lehet a magyarázat. Apu talán azért nem szeret, mert nem is az ő gyereke vagyok. Előfordulhat… Ha az elméletem igaz, akkor viszont minden világos.
El lettem baszva rendesen.
- Lia, mi a frászt művelsz itt kint az esőben? - kap el egy férfi. Hirtelen azt se tudom ki ő. A hangja ismerős, de minden olyan tompa. Az arcára nézve, csak értetlenül bámulok rá. Mit akar tőlem ez a pasas? Ki ő? Honnan ilyen ismerős? Találkoztunk már valahol ez biztos. De hol? Honnan tudja a nevem? Miért ölel magához ilyen védelmezően? Felnézek a neontáblára. Ó… Most már tudom hol vagyok, a lábaim maguktól hoztak a hotelhez, ahol az egész banda megszállt.
- Örökbe fogadtak? - nézek a férfi arcára.
- Mi van? - kerekednek ki a szemei.
- Max, válaszolj kérlek - sóhajtok fel, mikor rájövök, hogy a férfi, aki magához ölel a pót apám. Ő biztos tudja az igazat.
- Mit vettél be pici lány? - nyúl az állam alá és fürkészően néz a szemembe.
- Hé, nem vagyok betépve, csak szeretném tudni az igazat - fakadok ki.
- Butaságokat beszélsz - mosolyodik el. - Mondjuk olyan szagod van akár egy utolsó kocsmatölteléknek, szóval nem csodálom. Gyere felviszlek - csúsztatja a derekamra a tenyerét és befelé kezd terelni. Hát akkor igaz. A szüleim nem is a szüleim. Remek. Tizenkilenc évig titkolták előlem, de így legalább mindent értek. Ha nem így lenne Max válaszolt volna és meggyőz arról, hogy hülye vagyok. E helyett nem szól egy szót sem.
Hagyom, hogy felvigyen a szobámba, levetkőztessen és szárazra dörgöljön, majd betakargasson.

Ismét rémálmok gyötörnek. Mira sikítása a fülembe kúszik, szinte hallom, ahogy a körmei a koporsó fájába mélyednek. Segíteni akarok neki, de nem tudok. Annyira élethű az egész. Látom, ahogy berágják magukat a férgek a koporsóba és őt kezdik el zabálni, miközben ott fekszik hófehéren és sikít. Az arca annyira rémült, fáj neki és nem tehetek semmit.
- Lia, Lia - rázogat valaki. - Ébredj - suttogja valaki a fülembe, mire sikítva ülök fel. Kapkodom a levegőt, az arcomon gyors egymásutánban peregnek le a könnyek, az egész testem úszik a verejtékben.
- Hé csak álom volt - suttogja a mellettem ülő kissé kómás és kócos férfi, majd a karjába húz és ringatni kezd akár egy gyereket.
- Láttam Mirát - szipogom.
- Csak álmodtál gyönyörűm. Nincs semmi baj - csitítgat Max, miközben szorosan ölel magához és puszikkal szórja tele a hajam. - Nincs semmi baj, vigyázok rád.
- Fájt neki, nagyon fájt - magyarázom összefüggéstelenül.
- Kicsikém, nem fáj neki semmi már. Ő jobb világban van, hidd el nekem. Ez pedig csak egy rossz álom volt - néz mélyen a szemembe. - Érted Lia? Csak álmodtál - simogatja az arcom, mire egy pár pillanatig csak hatalmasakat pislogva nézek rá, aztán eljut a tudatomig, hogy Maxnek igaza van.
- Oké - bólintok, mire Max nagyot sóhajtva az ágytámlának dönti a hátát és a karjába húz.
Hosszú percekig ülünk néma csendben, mindvégig a vállam cirógatja, én pedig szépen lassan megnyugszom. Az agyam folyamatosan jár, ismét elgondolkodom azon, hogy mi bennem a hiba. De nem jutok semmire. Muszáj Max véleményét megtudnom.
- Ronda vagyok? - nézek rá, mire kikerekedett szemekkel pislog rám aztán kirobban belőle a nevetés. Nem értem mi ilyen mulatságos.
- Hülye vagy - kacag tovább.
- Max - bököm oldalba. - Komolyan kérdeztem - nézek rá. Nem tudom mit láthat az arcomon, de abbahagyja a nevetést.
- Gyönyörű vagy, hidd el nekem. És mielőtt jönnél azzal, hogy örökbe fogadtak-e közlöm, hogy nem. Megszívtad, mert Matt tényleg a vér szerinti apád. Lehet jobban jártál volna, ha anyád megcsalja és mondjuk a postás spermájától fogansz meg, de száz százalék, hogy Matt lánya vagy - mosolyog rám.
- Akkor mi a nem jó bennem? Miért nem vagyok elég senkinek? - nézek rá értetlenül. Azt hiszem, hogy ő okosabb, hisz tapasztaltabb és érettebb. Talán ő tud válaszolni.
- Ki mondta, hogy nem vagy elég jó? - néz rám összehúzott szemekkel.
- Apunak nem kellek és… - kezdek bele, de lepisszeg.
- Apád imád. Egy seggfej, de oda meg vissza van érted. Egyszerűen nem tudja kimutatni, ennyi a baj vele. De fogadok, hogy egy másik pasi miatt rúgtál be tegnap - mosolyog rám. - Tőle van a kabát? - bök a széken lévő dzseki felé.
- Nem - csóválom meg a fejem. - Egy pasastól kaptam este - mosolyodom el.
- Az a finn fajankó mondott neked valamit - néz rám mindent tudóan.
- Igen - bólintok, miközben elhúzom a szám. Kár lenne tagadni. Max átlát rajtam.
- Északi paraszt - morogja az orra alatt, mire felkuncogok. Északi paraszt… Végülis. Igaza van. Tényleg egy paraszt. - Öltözz - ugrik ki az ágyból, majd magára rángatja a bőrnadrágját.
- Hova megyünk? - nézek rá.
- Csak öltözz és ne kérdezz - kacsint rám, miközben az inge után nyúl.
- De hát… - kezdek tiltakozni.
- Nincs de hát - pirít rám mosolyogva, majd felhúz és a fürdőbe tuszkol.

Mikor teljes harci díszben kilépek frissen és fiatalosan, már ő is készen van. A gitártok a hátán lóg, amin nem csodálkozom, soha nem megy a kis kedvence nélkül sehová, mondván soha nem lehet tudni mikor csókolja homlokon a múzsa, amitől rátör az ihlet. Ismét meglepődök azon, mennyire dögös lehet valaki negyvenen túl is. Max tipikusan az a férfi akiért az összes nő oda van. A széles mellkasán a félig begombolt fekete kockás ing finoman megfeszül, a csuklóján karkötők tucatja csörög, a nyakában is lóg pár lánc, az orrában lévő karika nem teszi nevetségessé, mint a legtöbb férfit. A nadrág teljesen a testére simul, kétséget sem hagyva afelől, hogy egy igazi férfi viseli. A kedvencem mégis a szakadt, lyukas tornacipő, ami már akkor is megvolt mikor megszülettem, mégsem hajlandó megválni tőle. Annyira különleges pasas. Pamnek hatalmas szerencséje van, hogy Max a férje. Erről pedig beugrik megint valami.
- Hol vannak a fiúk? És Pamela? - nézek rá. Már esteledik és ha minden igaz az egész napot mellettem töltötte.
- Meglepi - kacsint rám, majd a homlokára tolja a napszemüvegét, ami a kócos, göndör, félhosszú, fekete haját hajpántként fogja hátra. Mire észbe kapok már össze is kulcsolja az ujjaink és az utcáig el se enged. Ott már vár ránk egy taxi, ami egyenesen az egyik sportcsarnok elé visz, ahol több ezer ember áll és vár arra, hogy beengedjék őket.
- Koncerteztek? - nézek rá értetlenül, miközben fizet.
- Öhm… Nem igazán - csóválja meg a fejét vigyorogva. - Azaz igen, csak nem odabent - kuncog fel, majd kiszáll és engem is kisegít. Körbejárjuk az utcát, majd a legnagyobb sor szélén leszedi a hátáról a gitártokot és a földre helyezi. Tátott szájjal bámulok rá. Az a tok több ezer dollárt ér, mivel egyedi készítésű, ő pedig csak simán a földre dobja, majd kiveszi belőle a kicsikéjét és felcsatolja a hevedert.
- Mit művelsz? - nézek rá teljesen összezavarodva.
- Nézz körbe - mosolyog rám, én pedig megteszem amit kér. A kutya sem bagózik ránk, nem értem mit akar itt.
- Látnom kéne valamit? - pislogok rá értetlenül, mire elneveti magát.
- Te tudod ki vagyok. A fúj, hogy ők is tudják - bök a tömegre. - De mivel nem a tv-ben vagyok, vagy nem hátul a backstageban ücsörgök egy korsó sörrel a kezemben, a kutya nem figyel rám. Több millióan gyakorolják a szólóim, ezer meg egy újságban szerepeltem, végigcsináltam egy rakás fellépést, van x lemezem és most rám se bagózik senki, pedig több hozzáértő szerint - rajzol a hozzáértő szónál macskakörmöket a levegőbe - a világ egyik legjobbja vagyok. De most, hogy itt álok az utcán nem fognak többnek nézni, mint egy ócska utcazenésznek egészen addig, míg le nem esik nekik, hogy láttak már valahol. De nem vagyok kevésbé tehetségtelen azért, mert nem bagóznak most rám, mert nem ismernek fel kapásból. Nem vagyok kevesebb vagy rosszabb. Ugyan az vagyok, mint aki a lemezborítókon néz rájuk, ugyan az, aki a színpadon áll. Csak egyszerű ember - mosolyog rám. - Nem bennem van a hiba, hanem bennük - nevet fel. - Na gyere ide - int közelebb, majd közli, hogy mi is az első szám. Nincs se erősítő, se mikrofon. Semmi. Csak ő és én. Kezdem kapisgálni mit akar ezzel az egésszel.
Nem bennem van a hiba. Niko a bolond, mert nem látja azt, ami a szeme előtt van. Ez a tény valahogy megnyugtat és ugyan nem vigasztal meg, de megtanít arra, hogy hiába minden, ha valaki vak akar maradni azzal hiába teszel bármit, úgy sem fogja kinyitni a szemét.
Max rágyújt egy cigire, majd a húrok közé csap. Én meg csak énekelgetek. A fenét se érdekli, hogy itt zenélgetünk, egyszerűen elsétálnak Max mellett az emberek, mintha ott se lenne. Máskor bezzeg a nevét skandálják, fotót akarnak vele csinálni, autogramot kérni, rajonganak érte és a bugyijukba olvadnak a látványától. De most nem, pusztán azért, mert ebben a pillanatban nem kell fizetniük azért, hogy hallgathassák a csodálatos játékát, csak azért, mert kiállt ide full egyedül, mindenféle extra nélkül. Fene nem ismer rá. Vagy ha mégis, akkor nem akarnak hinni a szemüknek. Nem akarják észrevenni, hogy a világ legjobb gitár virtuóza alig egy karnyújtásnyira van tőlük. Nevetséges és ironikus az egész. Képtelen egy helyzet.
Max most is teljes erőbedobással nyúzza a húrokat, de senkit nem érdekel. Röhej.
Negyvennégy évesen is úgy ugrál, mint mikor húsz volt, ugyan úgy tépi és szaggatja a hangszerét, ugyan olyan erőbedobással zenél, mint máskor. Olyan, mintha transzba esett volna, mintha megszűnt volna számára a külvilág, mintha azóta, hogy meg fogta a gitárt semmi másra nem lenne képes figyelni, csak a húrok hangjára. Én pedig felveszem a ritmust.
- Az ott nem Max a Promiseból? - suttogja egy lány aki a sorban áll.
- Hülye vagy. Mit keresne ő itt? - néz rá a másik.
- De, nézd már meg - böki oldalba. A barna hajú hitetlenkedő, dühösen néz felénk, majd eltátja a száját.
- Baszd meg. Ez tényleg ő - nyög fel.
Aztán olyan dolog történik amire abszolút nem számítok. Egy kamion gördül mellénk, a rak rész ajtaja pikk pakk felnyílik és három őrült nő pattan le. Most én döbbenek meg. Az anyám egy farmer sortban és egy sima fekete topban csípő riszálva indul el felénk. A piros magas sarkú csizmája a combja közepéig ér, a sminkje még az enyémnél is durvább. Maximum huszonnyolcnak néz ki ebben a szerelésben, hát még mikor mellé lép Carol néni és Pamela, hasonló cuccban egy rakás szórólappal a kezükben. Minden szempár rájuk szegeződik. Úgy néznek ki, mint három vérbeli luxus prosti, de van bennük valami különleges fenségesség. A tartásuk, a szemük csillogása. Ó, bárcsak én is így néznék ki majd negyven évesen. Aztán Tom és Joe is lehuppan a kamionról mögöttük pár rakodómunkás pakolni kezd. Semmit sem értek. Pamela Max mellé sétál, kiszedi a szájából a cigit, mélyen beleszív és miközben a férje tovább játszik megcsókolja. A pót apám csak bárgyún vigyorog mikor elengedik egymást, és egy újabb slukk után Pam visszadugja a szájába az égő rudacskát.
- Szevasz húsom - kacsint rám, majd Carol és anyu is leoszt egy puszit.
- Mi így csináltuk ezt régen - villannak meg anyu szemei, majd a szórólapot a kezében tartva beveti magát a tömegbe és kiabálni kezd a másik két gráciával együtt. A figyelem seperc alatt ránk terelődik. A kapuban álló lányok és fiúk, felénk fordulnak, hirtelen mindenkinek leesik, hogy Max nem koldus, hanem egy profi. A kamionból hangfalak kerülnek elő, erősítők, ez, az, amaz, majdnem minden, ami egy profi koncerthez kellhet. Tom dobfelszelését egy szempillantás alatt felállítják a raktérben a technikusok, Max bedugja az erősítőt, Joe is mellénk lép, anyuék is körénk állnak és indul a móka, pont abban a pillanatban mikor egy limuzin gördül el előttünk. Hirtelen fékcsikorgásra leszek figyelmes, a fekete luxusautó lefékez mellettünk, az ablaka lehúzódik és egy villogó zöld szemű pasas néz velem farkasszemet. Csak most tűnik fel az oszlopon lévő plakát. Hát ők koncerteznek ma este. Maxra nézek, aki csak vigyorog, a többiekkel együtt, belőlem pedig kirobban a nevetés. Az anyám, Pam és Carol is mellém lépked, majd egyszerre felemeljük a középső ujjunk. Ezzel pedig azt hiszem mindent elmondtam neki.
Futótűzként terjed a hír, hogy a Promise ex tagjai rögtönzött koncertet adnak a nyílt utcán, Matt Anders lányával kiegészülve. Több tv csatorna is a helyszínre vonul, kész káosz uralkodik el az utcán.
Egy biztonsági őr lép a limuzin mellé, majd vált pár szót Nikoval, de már senkit nem érdekel, hogy megérkezett az a zenekar akire vártak, mindenki ránk figyel.
- Gyertek fel a kamionra - üvölti túl Maxék menedzsere a tömeget, akik tombolnak a nyílt utcán. Max bólint, majd szépen mindenki felpattan a kocsira és újabb számba csapnak bele.
Az eső ismét szakadni kezd, nem London lenne…
- Tarts bakot - mosolygok az egyik technikusra, majd a segítségével felmászok a kamion tetejére. Niko lassan száll ki a kocsiból és egyenesen a szemembe néz, miközben az ajtónak támaszkodik és rágyújt egy cigire. A szemei most is világítanak, de nincs rám semmilyen hatással. Persze az arca és lénye most is gyönyörű, de egyszerűen megvilágosodom. Ő a vak. Ő nem látja, hogy mi lakozik bennem, mert ostoba és nem akarja látni. Csak állok a szakadó esőben és mélyen a szemébe nézek. A harag, a gyűlölet amit reggel éreztem, a csalódottság, egyszerűen semmivé foszlik bennem. Csak egy idegent látok a limuzin előtt. Egy férfit, aki ugyan csodálatosnak tűnik, de belül üres, és magányos. Aki azt se tudja eldönteni mit akar. Aki éhezik a szeretetre, de képtelen elfogadni, ha valaki közeledik hozzá. Ha pedig ő szeret azt nem bírja kimutatni, mert retteg attól, hogy sebezhetővé válik, pedig már így is millió seb díszeleg rajta.
Furcsa kettősség uralkodik rajta.
Gyerekes vagyok? Lehet. De ő sem különb nálam.
Megnyugszom, egyik pillanatról a másikra. A lelkemben dúló vihar, egyszerűen nem tombol tovább. A por ami felkavarodott, amitől nem láttam az utat, most leülepszik és hirtelen ismét tisztává válik minden. Vissza kell mennem Chicagoba, Petehez. Élni az életem, nélküle.

A hajából patakokban folyik a víz, miközben csak áll a tetőn és a szemembe néz. A ruhái a testére tapadnak, minden egyes porcikája kirajzolódik a vizes göncök alatt. Ámulatba ejtően gyönyörű. De ez csak a máz… Erre mindig muszáj emlékeztetnem magam.
Keresem a szemében az undort, az utálatot, de egyszerűen nem találok ott semmi mást csak szánalmat. Az ajkai hirtelen mosolyra görbülnek, várom, hogy mikor veszíti el a fejét és kezd el megint hisztérikusan nevetni, de nyugodt marad. Túl nyugodt. Alig láthatóan megcsóválja a fejét, majd leül a kamion tetejének szélére és lóbálni kezdi a lábát. Aztán beszél valamit az anyjával, aki csak mosolyog, a fiúk pedig új dalba kezdenek bele, amit a szirénák hangja zavar csak meg. A rendőrök körbeveszik a kamiont, mire egy körszakállas fazon beszélni kezd az egyikkel anélkül, hogy Liáék a rögtönzött kis koncertjüket félbehagynák. Igazából nem is érdekel az egész. Csak nézni akarom a lányt a platón.
A hangja hirtelen jut el tudatomig. Olyan, mintha egy angyal hangját hallanám. A szemei minden érzelmét elárulják. Villámcsapásként súlyt le rám a tény, miszerint tévedtem.
A cigaretta kiesik a kezemből, bele a legnagyobb tócsába, ő pedig csak mosolyog.
A kisugárzása fejbe kólint. Nyugalmat áraszt magából és szeretetet. Olyan mély szeretetet, amitől fájni kezd a szívem.
- Lehetetlen - suttogom magam elé meredve. Nem, nem tévedhettem ekkorát, ez egyszerűen képtelenség. Reggel olyan más volt. Reggel egy gyerek állt előttem, nem ez a nő. Nem hibázhattam ekkorát. Vagy csak pillanatnyi elmezavar volt nála. Egy kis női hiszti?
Jézusom.
Mit tettem? Mit?
A mellkasom fájni kezd, ahogy nézem miközben minden egyes apró kocka a helyére kerül.
Elüldöztem magamtól.
Az arcán látszik, hogy fáj neki minden szó, amit a fejéhez vágtam hajnalban, de nem omlott össze. Egyszerűen beletörődött abba, hogy nem kell nekem. Pedig ha tudná… Istenem ha tudná, hogy nagyobb szükségem van rá, mint a levegőre. Késő, mert elszúrtam.

Azt hittem nehezebb lesz elengedni őt. Meglepő módon viszont nem. Egyszerűen nem közös az utunk. Ő nem hozzám tartozik, hanem Leenahoz. Minden értelmet nyer. Csak egy állomás volt az életemben. Tanulnom kellett tőle. Bele kellett kicsit szeretnem. Fájdalmat kellett okoznia, nekem pedig meg kellett tanulnom felállni azután, hogy egy hatalmas pofont kevert le számomra. Olyan pofont, amitől egy pillanat erejéig megtántorodtam és a padlóra kerültem. De ezt is túléltem, az élet megy tovább. Persze nélküle, de megy, megy és nem áll meg egy percre sem.
Reggel még azt hittem össze fog omlani a világ, eljön az apokalipszis, végem lesz. Nekem és mindenkinek, csak, mert nem kellek neki. És lám, lám mégis forog tovább a Föld. Nem szűnt meg dobogni a szívem. Visszautasított. Na és?
Tele kéne sírnom a kispárnám? Szereznem kéne egy kardot és bele kéne dőlnöm?
Ó, nem.
Egyszerűen csak mosolyogni tudok az egészen. Nekem vannak barátaim, emberek, akik szeretnek, akik támogatnak, akik várnak rám.
Neki nincs semmije. Csak egy ribanc. A média ribanca, Leena ribanca, a menedzsere ribanca. Kereskedik vele mindenki. Eladja magát, az érzései, a gondolatait, a testét, a csinos kis pofiját. Persze jó pénzért, de mit is kap cserébe? Hírnevet? És mire megy vele? Kitörölheti vele a seggét.
Ő veszített többet. Nem kellettem neki? Hát rendben. Nem kellett neki egy olyan ember, aki szerette volna, aki támogatta volna, aki nem a vérét akarta volna… Ez az ő baja.
Én képes vagyok nevetni, de ő? Ő sírni fog. Tőlem várja a könnyeket, azt lesi mikor törik el a mécses, mikor borulok ki, mikor hullok szét, de eszembe sincs sírni és kiabálni.
Az arcán annyi érzelem tükröződik. A csodálatos alabástrom profil, a villogó zöld szemek, mindent elárulnak nekem.
Nincs dráma, hisz nem történt semmi. Azt hittem ha újra látom, úgy fognak záporozni a könnyeim, mint most az esőcseppek. De nem.
- Kisasszony szálljon le onnan most azonnal - rivall rám egy egyenruhás, mire rákapom a tekintetem.
- He? - nézek rá, értelmesen. Gőzöm nincs baja van. Miért baj, hogy itt ücsörgök?
- Szálljon le onnan - néz rám dühösen.
- Oké - bólintok mosolyogva, majd Max alám lép és levesz a tetőről.
Most tűnik csak fel, hogy anyuékat pár rendőr betessékeli egy autóba ők meg csak kacagnak, mint az őrültek.
- Jöjjön le onnan - morog az egyik zsaru, mire Max óvatosan elteszi a gitárját és rágyújt egy cigire, majd a tarkóján összekulcsolja az ujjait és leugrik a platóról. Szépen sorban letartóztatják a kis bagázsunk minden tagját, én meg csak pislogok. Már zenélni is törvénytelen? Remek.
- Őt hagyják - hallok meg egy rekedt hangot, miközben engem is lesegítenek a kamionról.
- Uram kérem - nyújtom előre a kezem mosolyogva és szempilla rebegtetve, mire a rendőr csak néz rám. Szerintem még soha senki nem kérte ilyen szépen, hogy vigyék be az őrsre, bilinccsel a csuklóján.
- Lia - sziszegi Niko.
- Mi van? - pislogok rá.
- Ne csináld ezt - sóhajt fel.
- Biztos úr. Miattam van ez az egész kalamajka, lenne oly kedves odaadni azt a csudiszép karperecet? - nézek a mellettünk álló bamba fazonra.
- Maga az Anders lány - világosodik meg az egyenruhás, majd dühösen villannak meg a szemei. - Elkényeztetett kis bestia. Azt hiszi, mert az apja híres mindent megtehet. Majd adok én magának rendbontást, meg utcán koncertezést, engedély nélkül. Mondjuk min csodálkozom, az a semmirekellő zenész apja se volt jobb mikor itt járt. Törünk, zúzunk, megfektetjük a lányokat… Nem esett messze az alma a fájától - dohogja miközben hátra rántja mindkét kezem aztán a hideg fém kattan a csuklómon. Kirobban belőlem a nevetés. Ó, ha tudná, mennyire nem hasonlítok az apámra.
- Viszlát Niko - vigyorgok hátra a vállam felett.
- Álljon meg - lép mellénk a zöldszemű, mire a zsaru lefékez. - Csak egy percet kérek - néz mélyen a rendfenntartó erő szemébe, majd pár zöld hasút csúsztat a kezébe.
- Egy perc - bólogat a fószer, majd két lépéssel arrább megy.
- Miért nem hagyod, hogy segítsek? - ragadja meg Niko a vállam és a tekintetét mélyen az enyémbe fúrja.
- Nem kell a segítséged és megköszönném ha elengednél - mosolygok rá bájosan.
- Lia, kérlek. Nem akarhatsz egy cellában éjszakázni. Ledumálom, hogy elengedjenek, bejössz velünk, megszárítkozol aztán hazaviszlek - simít végig az arcomon.
- Inkább a börtönt választom. Azért köszi - vigyorgok rá. - Mehetünk - kiáltok hátra a pasasnak, mire azonnal elvezet.
Niko csak áll a szakadó esőben, egy asszisztens lép mellé esernyőt tartva felé, hogy ne ázzon el teljesen. Én pillanatokon belül a rendőrautóban kötök ki. Nem bírom levenni róla a szemem, de a vigyorom se tudom levakarni. Látom a döbbentet az arcán. Az autó elindul én pedig tudom, hogy most láttam őt utoljára.
Lassan halad a kocsi, a nép teljesen meg van zavarodva, a rendőrök próbálnak rendet tenni, de káosz uralkodik mindenfele.
- Jó kis buli volt - kuncog fel Max mellettem, mire elnevetem magam.
- Az volt. De ha mindenkit lecsuktak ki szól az ügyvédnek? - nézek rá.
- Már szóltunk az apádnak - kacsint rám, mire kikerekednek a szemeim.
- Itt van?
- Ühüm - bólint. - Mire minket bevisznek, szerintem már le is tette értünk az óvadékot - kuncog fel.

- Hogy lehetsz ennyire felelőtlen? Basszus Suz már nem vagy húsz éves. És még a gyereket is belekevered - hallom már a kapuból apu üvöltését.
- Jaj csak mókáztunk egyet - sóhajt fel anyu, mire mosoly kúszik az arcomra.
- Mi lenne ha nem úgy mókáznátok, hogy a sittre kelljen jönnöm értetek? - üvölt apu magából kikelve.
- Ne dramatizáld túl Matt - kacag fel anyu.
- Nem változol - sóhajt fel apu, pont mikor belépünk.
- Helló haver - kacag fel Max, mire felénk kapja fejét.
- Basszus - nyög fel. - Hozzanak azonnal a lányomnak egy takarót. Ha baja lesz beperelem az egész kócerájt - kap el apu feldúltan egy egyenruhást.
- Nincs semmi bajom - mosolyodom el, mikor melléjük érünk.
Apu azonnal leveszi a kabátját és rám teríti, majd a karjába zár és egy puszit nyom a homlokomra.
- Mi a fenét műveltetek már megint a bolond anyáddal? - sóhajt fel.
- Csak koncerteztünk - vonom meg a vállam hanyagul. Jó érzés, hogy átölel. Most érzem, hogy fontos vagyok neki. A karjai biztonságot nyújtanak, az illata ismerős még most is pedig ezer éve nem ölelt át. Az egész testem remegni kezd, mire apu a hátam kezdi dörzsölgetni.
- Teljesen átfagytál bogaram. Miért az esőben kell parádéznotok? Nem vagytok normálisak - sziszegi, de a hangja inkább aggódó, mint dühös.
- Mit keresel itt? - nézek fel rá, mire elmosolyodik.
- Suzy hívott, de tegnap este nem tudtam elmenni a koncertre, a lemezcéggel volt egy kis baj. Nem tudtam, hogy te is itt vagy - simít végig a vizes hajamon. - Mindjárt leteszem értetek az óvadékot, aztán hazamegyünk - nyom egy újabb puszit a homlokomra.
Persze nem megy olyan simán minden, mint ahogy azt gondoltuk. Szerencsére a hírnév most segített rajtunk és nem kellett hetvenkét órán át a rendőrőrs vendégszeretetét élveznünk. Mindannyiunkat kihallgattak, felvették a jegyzőkönyvet, kaptunk egy ejnye bejnyét, egy zsíros csekket, amin az óvadék összege volt és hát nagyon úgy tűnt, hogy lesz még egy kisebb pénzbírság is a rendbontásból, de így is viszonylag olcsón megúsztuk a dolgot.
- Gyertek - ölel át minket apu mosolyogva, mikor végre elengednek minket. Anyu az egyik oldalán, míg én a másikon haladunk egész a nyílt utcáig, ahol a szokásos limuzin vár már ránk.
A londoni lakásán kötünk ki, ahol egy gyors zuhany után az ágyba terel minket, egy ígérettel miszerint reggel még beszélgetünk…

Bajba több okból is keveredhet az ember. Van, hogy nem is tud róla, hogy rosszat tesz, aztán csak jön a derült égből a villámcsapás. Lesünk, mint hal a szatyorban.
De legtöbbször, mindig tudatosan teszünk rosszat. Vannak lelkiismeretes gonosztevők, akik egész életükben bánják, hogy elloptak egy csokit a boltból, még akkor is ha utána visszavitték. Vannak bolond bűnözők, akik nem veszik komolyan az egészet, nem érzik a tettük súlyát és csak nevetnek a kihágásokon. Vannak viszont kegyetlenek is, akik csak a bűnért bűnöznek. Attól boldogok, hogy rosszat tesznek és a következmények, abszolút nem számítanak.

2011. július 22., péntek

26. Összetört

18+

„A szerelem mindenkit meghülyít. Olyan, mint a háború, az éhínség, vagy az olajszennyezés, egy idő után már nem emlékszünk, mi tett minket boldogtalanná a történelemben. Második alkalommal talán még nehezebb szembesülni a ténnyel, hogy nem szeretnek viszont, akkor már tudod, mit éreztél az első csalódáskor. Amikor először vagy szerelmes, az valami hihetetlen érzés. Másodszorra viszont, miután már összetörték a szíved, óvatosabbá válsz. Egy kicsit érzékenyebb leszel attól, hogy eldobják az érzéseidet, de mégis beleesel a csapdába újra és újra és újra…”

Amikor összezáródott pont az orra előtt az ajtó, úgy éreztem megfulladok. Csak egy karnyújtásnyira volt tőlem és nem érinthettem meg, mert elrohantam. A szemébe nézve valami ismét megváltozott bennem. Addig a pillanatig menekülni akartam és távol lenni tőle, de amint sikerült elérni a célom az összes sejtem fellázadt ellenem és visítva követelték, hogy menjek vissza hozzá.
Azok a szemek, édes jó Istenem, annyi mindent ragyogtak felém és én azt akartam, hogy kimondja. Hallani akartam mindent, amit az a két csodálatos méregzöld szempár megsúgott nekem. De szerettem volna ha ki is mondja, ha hallhatom a hangját. Tudtam, hogy csak egyetlen esélyem van, ha elszalasztom nincs tovább. Az agyamban rövid zárlat keletkezett, az érzelmeim fojtogattak, automatikusan szálltam le a következő megállónál, hogy visszafordulhassak. Abba se lehettem biztos, hogy ott lesz-e még a megállóban, mikor visszaérek, abba pedig végképp nem, hogy ki akarja-e mondani azt, amit hallani akar a szívem.
De ott volt. Ott térdelt a földön és hisztérikusan kacagott, akár egy őrült. Remegő térdekkel indultam meg felé, de az arcomra mosoly kúszott, ami ott is maradt egészen addig, amíg hozzá nem értem. Akkor villámok százezrei csaptak le rám, a szívem pedig ki akart törni a bordáim közül, hogy Niko tenyerébe ugorhasson. Hisz hiába minden, ő volt e kicsinyke szerv tulajdonosa. Már rég miatta dobogott, még ha ezt nem is akartam beismerni magamnak. Aztán mikor felnézett és a tekintetünk összekapcsolódott végleg elvesztem. Ha akartam volna, akkor se tudok megszólalni.
Most pedig itt vagyok, a karjai szorosan ölelnek körbe, az illata eltelíti a tüdőm, erőtlenül simulok hozzá és azt hiszem boldog vagyok. Kit érdekel a minket bámuló tömeg? Az a lényeg, hogy itt van, hogy szinte magába olvaszt, hogy érzem a szíve dobbanásait, hogy lubickolhatok a kisugárzásában, hogy a bőre semmihez sem fogható illata rám is átragad picit.
- Miért rohantál el? - tol el magától és olyan mélyen fúrja a tekintetét az enyémbe, hogy beleremeg a gyomrom. Én meg csak tátogok, mint valami partra vetett hal, miközben úgy néz rám, mintha meg akarna ölni. - Válaszolnál? - csattan fel picit, mire magamhoz térek. Valami sosem változik…
- Mert kergettél - vágom rá dühösen. Niko szemei kikerekednek, majd egy fél percig hitetlenkedve pislog rám. - Ne nevess - ütöm meg a hasát, mire abbahagyja a röhögést és újra magához ránt.
- Ne csináld ezt még egyszer - mosolyog rám, aztán az arcom a két puha meleg tenyere közé fogja és az ajkait finoman az enyémeknek nyomja. Megremeg az egész testem, attól ahogy gyengéden kóstolgat, nem kapkod most sem. Eszembe jut az első csókunk, ami kísértetiesen hasonlít a mostanihoz. A karjaim a nyaka köré fonom, mire még szorosabban ölel magához, szinte összeroppant, de cseppet sem érdekel. A nyelve lassan csúszik át a számba, az íze újabb lavinát el bennem. Forr a vérem, többet akarok belőle. Az ujjaim maguktól cirógatják a tarkóját, a testem teljesen az övéhez préselem, egy papír fecnit se tudnának közénk tuszkolni. Szinte már el is felejtettem milyen a csókja íze, pedig álmomban mindig éreztem, de mégsem volt ugyan ilyen. Ilyen tökéletes és finom. Lassan enged el, mikor már az összes levegő kiszorul mindkettőnk tüdejéből és mosolyogva néz a szemembe.
- Kulta - suttogja, én viszont nem bírok megszólalni csak követem a példáját és vigyorgok, mint valami futóbolond. Hosszú percekig állunk ott összeölelkezve, majd egyik pillanatról a másikra a karjába kap, mire felsikítok.
- Mit művelsz? - nézek rá mosolyogva, miközben a nyakába kapaszkodom.
- Semmit - nyom egy puszit a számra, majd fellép a mozgólépcsőre.
- Tudok járni - nevetek fel, mikor az aluljáró lépcsőjén lassan felcipel.
- Nem engedlek el, még a végén megint elszaladsz - kuncog fel és az első taxiig nem tesz le.
Amint beszállunk az autóba az ölébe húz, az egész utat végig csókolózzuk. Nem bírok betelni vele. Most sem érdekel merre tartunk, csak az a lényeg, hogy itt van. Velem. A boldogsághullámok nem eresztenek, csak vigyorgok és nem akarom elhinni, hogy mégis találkoztunk, hogy újra magamhoz ölelhetem, hogy érezhetem a dohánnyal kevert parfümillatot és a szíve dobbanásait. A sofőr torokköszörülésére elengedjük egymást, Niko fizet, majd a hátára kap és becipel a hotelbe. A recepciós elképedve nézi, hogy úgy csimpaszkodok belé akár egy kis majom az anyjába, miközben vigyorgunk akár a tejbe tök. A kulcsot fél percen belül megkapjuk, majd máris liftben vagyunk, ahol lassan a talpamra állít és szenvedélyes csókban részesít. Az ujjaim azonnal az inge gombjait kezdik kioldozni, majd mikor szétnyílik az anyag, finoman végigsimítok a mellkasán. Tudom, hogy miért jöttünk ide és egy csepp kifogásom sincs ellene. Az ő tenyere is a fenekemre vándorol, majd közelebb húz magához, az ágyéka az enyémnek nyomódik, érzem mennyire kíván, önkéntelenül is belemosolygok a csókunkba.
A szobába érve a táskám a földön koppan, egymást csókolva araszolunk el a hálóig, út közben megszabadulva a felsőinktől, mire a küszöbhöz érünk, már az övcsatját is kibontom és épp a cipzárral vívok ádáz küzdelmet.
- Akarlak - nyögi a számba, mikor az ágy szélébe ütközünk. Kacér mosollyal az arcomon lököm a párnák közé, majd egy fél percet se habozva azonnal fölé kúszok és lerángatom róla az összes rajta maradt feleslegessé vált anyagot, hogy a meztelen bőrét simogathassam. Ő is lehúzza rólam a bőrnadrágot a pillanat törtrésze alatt, így már semmi se áll az utunkba. Kiéhezve csókolom végig minden egyes porcikáját, a vér őrült iramban száguldozik az ereimben, az ölem beteljesülésért lüktet, de ki akarok élvezni minden egyes vele töltött pillanatot. A szenvedély eluralkodik rajtunk, a külvilág megszűnik, csak mi vagyunk az egész univerzumba, más pedig nem is számít. A keze végigvándorol az egész testemen, hol birtoklóan markol belém, hol csak gyengéden cirógat, ezzel pedig pattanásig feszíti a húrt benne, de nem maradok adósa. Az egész testét végigcsókolom, mindenütt ízlelni akarom, érezni, ahogy meg-megremeg, ahogy izmai görcsbe rándulnak, hallani szeretném ahogy felnyög, ahogy felmordul. Akarom őt, mindennél jobban. A köldökébe nyalok, mire a hajamba markol, fel akar rántani, de gyorsabb vagyok nála és az ágaskodó férfiasságára kulcsolom az ujjaim, majd teljes egészében eltüntetem a számban, mire kipattannak a szemei és a levegő a tüdejében reked. Zihálva élvezi ahogy kényeztetem, a pillantásunk összeforr, az arca eltorzul a gyönyörtől, nincs csodálatosabb dolog nála a Földön ebben a pillanatban.
- Ne - nyög fel hirtelen és újból megpróbálja megakadályozni, hogy tovább játsszak a lüktető férfiasságán a nyelvemmel és az ujjaimmal, de én tudom mit akarok. Látni akarom, hogy elélvez, így nem hagyom magam és addig izgatom, míg már nem bírja tovább visszatartani az élvezetét. Átadja magát a gyönyörnek, vergődik a puha matracon miközben az egész teste megrándul én pedig úgy mosolygok, mint egy elégedett kiscica, aki az előbb lefetyelte ki a tejesköcsög tartalmát. A hasát és a medencecsontját simogatom, miközben még egyszer végigsimítok a nyelvemmel a férfiasságán, aztán lassan fölé kúszok. Csukott szemmel piheg, de mikor a nyelvem hegyét végighúzom az ajkain, hirtelen a hátamra gördít és egy sejtelmes mosolyt villant felém, majd megcsókol. Az élvezetének íze keveredik a csókjáéval én pedig úgy érzem, hogy már ennyitől is a mennyországba kerülök, de persze, hogy tartogat még jó pár dolgot a tarsolyában. A számról áttér a fülcimpámra, majd belenyal a fülkagylómba, amitől összerándul a gyomrom, aztán szépen lassan a nyakam csókolgatja, majd a kulcscsontom szívogatása következik, végül pedig a melleim veszi kezelésbe. A mellbimbóim kőkeményen és ágaskodva várják, hogy hozzájuk érjen, de csak egyszer húzza végig a nyelve hegyét rajtuk, nedves csíkot hagyva maga mögött, aztán pedig finoman rájuk fújja a tüdejében lévő levegőt, mire az egész testem megremeg, felnyögök, a karom pedig lúdbőrözni kezd. Elégedetten vigyorog rám, mikor lihegve a tarkójára csúsztattam a tenyerem, hogy közelebb húzhassam magamhoz, de most ő nem hagyja magát. Többször megismétli az előbbi műveletet, egészen addig míg nyöszörögni nem kezdek. A hátam ívbe feszül, ő pedig megkegyelmez nekem, azaz ezt hiszem naivan. Az ajkait az egyik puha halomra tapasztja, míg a másikat az ujjaival izgatja, én pedig csak vergődöm a karjai közt. Hát még mikor finoman terpeszbe feszíti a combjaim és a térdemtől egészen a nőiességemig végigfuttatja a nyelvét a puha bőrön.
- Niko - sikítok fel, mikor egy puszit nyom a hasam aljára és a combhajlatom kezdi csókolgatni. Egyetlen pillanatra néz fel, a szemei gonoszul villognak, én pedig szinte eszméletem vesztem, mikor egyetlen gyors mozdulattal végigfuttatja a nyelve hegyét a vágyaim középpontján, majd hol az ujjaival, hol pedig a szájával ingerel tovább. Tehetetlenül markolom magam mellett a lepedőt, tudom, hogy hiába könyörögnék, nem fog megállni addig míg engem is el nem ér a gyönyör, amire persze nem kell sokáig várni. Amint a melleimre simítja a tenyerét, megfeszülök és átlépem a mennyország kapuját.
Szorosan lehunyom a szemeim és úgy pihegek, próbálok visszatérni a földre, de nem olyan könnyű ám az, főleg ha egy ilyen pasi repített odáig. Érzem, ahogy feljebb kúszik, majd finom csókot hint az ajkaimra.
- Hiányoztál kulta - búgja a fülembe, miközben rám nehezedik és lágy puszit nyom a halántékomra. Lassan nyitom ki a szemem és a tekintetét keresem. A szemei boldogan csillognak, az ujjai a derekam cirógatják, majd lejjebb vándorolnak és újból izgatni kezd. Lustán cirógatom a hátát, ismét körberajzolom a testén lévő tetoválásokat, miközben folyamatosan egymás szemébe nézünk és csak mosolygunk. A lélegzetvételeink lassan felgyorsulnak, a kéjsóvár énünk újból a felszínre tör, a lábaim a csípője köré kulcsolom, teljesen feltárva ezzel magam, ő pedig nem habozik tovább és tövig belém nyomul, amitől csillagokat látok. Hosszú percekig nem mozdul, csak liheg, az arcát a nyakhajlatomba fúrja, miközben úgy ölelem magamhoz, mintha az életem múlna rajta. Talán így is van… Élvezzük, hogy egyek vagyunk, érzem ahogy lüktet bennem, ahogy kitölt és feszít, a bőre illata elbódít, a testéből áradó hő felmelegíti a jégpáncélt a szívem körül, a szíve szapora dobbanásai, amit a mellkasomon érzek mosolygásra késztet, de a vágyam sürget, így a rejtett izmaimat összehúzom ezzel mozgásra késztetve. Eltűnik hirtelen az összes kontroll, csak az állatias ösztönök maradnak meg, amik gyors tempóra sarkalnak minket. Hajszoljuk egymást a beteljesülés felé, félúton a hátára gördítem anélkül, hogy kicsúszna belőlem és eszeveszett iramban kezdek mozogni. A szoba csendjét csak a nyögéseink zavarják meg, az izzadságcseppek finoman csorognak végig a gerincem vonalán, az egész testem úszik a verejtékben, Niko tenyere csúszkál a melleimen, majd hirtelen felül, a fenekem alá nyúl és úgy mozgat tovább, miközben a nyakam csókolgatja, én pedig a körmeim a hátába mélyesztem, aztán már csak arra leszek figyelmes, hogy ismét szárnyakat kapok és repülök fel egészen a felhőkig, ugyan abban a pillanatban, amikor ő is megremeg és átadja magát a kielégülésnek. Erőtlenül dőlünk el, ő a párnák közé, én pedig rá. A puha izzadságtól nedves és sós bőrét puszilgatom, miközben az ujjai a hajamba vándorolnak. Nem elég ennyi belőle. Sosem elég.
Az egész éjszakát végigszeretkezzük, csak fél órákra bóbiskolunk el egymás karjaiban, majd valamelyikünk szeme mindig kipattan és addig-addig puszilgatjuk és cirógatjuk a másikat míg meg fel nem ébred az alvó fél, hogy azután egy újabb gyönyörteli együttlét vehesse kezdetét.
Hajnali fél ötkor kipattan a szemem, Niko halkan szuszog mellettem, odakint még sötét van. Minden tagom zsibbad, a mellettem fekvő férfi teljesen rám tekeredett az éjszaka folyamán. Vigyázva kászálódok ki mellőle, mert hihetetlenül szomjas vagyok, de nem akarom felébreszteni. A térdeim majdnem felmondják a szolgálatot mikor felállok, remeg az egész testem, minden erőmet leszívta az ágytorna.
A mini bárban csak egy üveg whiskyt találok, lusta vagyok elmenni a fürdőig és amúgy is vissza akarok menni mellé, hogy nézhessem ahogy alszik, így kikapom az üveget, egy poharat és a táskámat magamhoz véve visszacsoszogok a hálóba. A sarokban lévő fotelbe kuporodom, majd töltök magamnak egy pohár italt és kutatni kezdek a táskámban a cigi, után, de a marihuánás zacskóra hamarabb rábukkanok. - Végülis… Miért ne? - sóhajtok fel, majd elkezdem betekerni a vicces cigit. Hosszú percekig nézem, ahogy Niko a párnát magához ölelve békésen szuszog, az arcomra levakarhatatlan mosoly költözik, aztán rágyújtok és lehúzom a pohárka tartalmát. Az ablakon kibámulva nézem a sűrű sötét felhőket, amikből perceken belül szakadni kezd az eső. A nagyapám mindig azt mondta, hogy a vihar rossz ómen, de sose hittem neki. Engem megbabonázott, most is vigyorogva figyelem, ahogy villámlik. Nem félek a mennydörgéstől, inkább csodálattal tölt el. A kedvem egyre jobb lesz a harmadik pohár whisky után és gondolom a fű is dolgozni kezd bennem.
- Mit csinálsz? - hallok meg egy rekedt, álmos és kissé dühös hangot, mire összerezzenek, ugyanis ebben pillanatban hatalmasat dörög az ég. A szoba sötétjében kígyózik a füst, de még így is látom, hogy a zöld szemek haragosan villognak felém.
- Szomjas voltam - suttogom.
- És miért whiskyt iszol ha szomjas vagy? - kérdezi számon kérően, mire elpattan a cérna.
- Mert ez van a mini bárban. Amúgy sincs hozzá semmi közöd - vágom hozzá durcásan.
- Ó és fogadok, hogy csak füves cigi van nálad, azért nem rendeset szívsz - csattan fel ingerülten, mire kikerekednek a szemeim és a vörös köd elönti az agyam.
- Ha tudni akarod igen, csak füves cigi van nálam, de ha nem hiszed kutasd át a táskámat - vágom hozzá az asztalon pihenő retikült, mire tátott szájjal bámul rám, én viszont képtelen vagyok a szemébe nézni, így egy újabb pohár tartalmát tüntetem el és ismét a sötét felhőket kezdem bámulni.
- Hol van Leena? - szólalok meg hirtelen. Ez a kérdés motoszkál bennem, azóta, hogy felhozott ide. Tudom, hogy nem aludt vissza, hallom a lélegzetvételeit azt, ahogy kihúzza fiókot, majd az öngyújtó halk kattanását.
- Kínában. Dolgozik - adja meg a rövid és tömör választ, majd mély levegőt vesz és kifújja füstöt.
- Miért jöttél utánam? - kíváncsiskodom, de még mindig nem nézek rá.
- Beszélni akartam veled - susogja, de a hangja keménynek hangzik a szoba csendjében.
- Elhagyod? - nyúlok az ismét teli töltött pohár után és belekortyolok.
- Miért tenném? - kérdezi, mire teljesen lefagyok, a kezem megáll a mozdulatban. A szívem ezzel az egy kérdéssel darabokra töri. Miért tenné?
Elkínzott mosolyra húzom az ajkaim, mélyen magamba szívom az utolsó slukkot is, majd elnyomom a csikket az asztalon lévő hamutálba, felállok összeszedem a ruháim és a fürdőbe vonulok.
A világ legnagyobb marhájának érzem magam. Mit is képzeltem? Jézusom! A fejem szívem szerint a zuhanykabin falába verném. Hogy lehettem ennyire ostoba? Tudhattam volna, hogy csak egy dugásra kellek neki. Miért voltam ennyire naiv? Miért gondoltam azt, hogy elhagyja a menyasszonyát és megkér, hogy maradjak vele? Hülye, hülye, hülye Lia. Nem vagyok képes sírni, bármennyire is fáj, hogy tízmilliónál is több darabra törte egyetlen kérdésével a szívem. Inkább felkacagok, a saját ostobaságomon. A meleg víz erőteljesen zubog rám, az arcom vízsugár felé tartom és hagyom, hogy lemossa a kicsorduló könnyeim. Ordítani tudnék, annyira fáj, de nem teszem. Mocskosnak érzem magam, így gyors mozdulatokkal lecsutakolom magamról az érintéseit, az illatát, azt akarom, hogy ennek az éjszakának még az emlékét is nyelje el a lefolyó. A bőröm vörösre dörzsölöm, de még mindig érzem magamon a nyálát, a számban a csókja ízét, a nőiességemen pedig az élvezete ragacsos nedvét. Hányingerem van. Hogy feküdhettem le vele megint? Jézusom! Átvert. Újra. És én bevettem. Persze nem ígért semmit, de… Basszus nincs de. Álomvilágba ringattam magam. Én voltam a hülye. Ő nem mondott semmit. Nem ígért semmit.
Mély levegőt véve zárom el a csapot, majd szárazra törlöm magam és felöltözöm. A hálóba visszalépve, rá se nézve, megfogom a whiskysüveg nyakát és nagy kortyokban tüntetem el az erős italt anélkül, hogy megborzonganék tőle. Érzem, hogy figyel, de elzárkózom előle, csak el akarok menni most már. Távol akarok lenni tőle. Minél messzebb annál jobb.
- Mi a fene van veled? - kapja el hirtelen a csuklóm és villámokat szóró szemekkel néz rám.
- Mi lenne? - sziszegem a képébe. Nevetséges. Még, hogy nem tudja. Épp az előbb zúzta porrá a szívem, amit a kezébe adtam. Mégis mit gondolt? Hogy örömtáncot lejtek, mert másodjára vágta hozzám, hogy nem kellek neki?
- Az Istenit Lia! - csattan fel és a kelleténél jobban megszorítja a csuklóm, mire felszisszenek, ő pedig rögtön elenged. - Úgy vedeled azt a kibaszott whiskyt, mintha víz lenne. Meg se borzongsz tőle. Hajnali hat van és be vagy állva rendesen. Hol van az a lány, akivel Helsinkiben találkoztam? - néz mélyen a szemembe, mintha onnan ki tudná olvasni a válaszokat.
- Meghalt - vágom rá gondolkodás nélkül és így is gondolom. Niko szemei kikerekednek, döbbenten pislog rám pár pillanatig, majd végül megszólal.
- Én… A francba is - túr a hajába és hátat fordít nekem, majd keserűen felnevet. - Én akartalak - fordul ismét szembe velem és a szemembe néz. Most rajtam a sor, hogy megdöbbenjek. Akart? Mégis mi a fenét jelentsen ez?
- Akartál? - nézek rá értetlenül.
- Igen - bólint. - Akartalak Lia. Azt a lányt akartam, aki Helsinkiben voltál. De most nem látlak. Megváltoztál. Drog, pia… Rehab?
- Rehabon a nővérem miatt voltam - szólok közbe.
- És mégis miért csukatott be? - néz mélyen a szemembe.
- Meg akartam ölni egy embert – nyögöm ki, mire azt hiszem sokkot kap.
- Mit akartál csinálni? - kérdezi halkan.
- Meg akartam ölni Jacket, mert megölte a barátnőm, de nem sikerült, Jen pedig a karomba szúrt egy tűt és mire felébredtem azon a helyen voltam - darálom le a lényeget idegesen.
- Te embert akartál ölni? - néz rám elképedve, mire aprót bólintok.
- Meg kellett volna halnia. Megérdemelte az a féreg - szólalok meg ismét.
- Hát ez remek - nevet fel idegesen.
- Nem ez a lényeg - vágom rá dühösen.
- De igen, ez a lényeg. Én akartalak téged. Jézusom - kacag fel hisztérikusan.
- És most miért nem akarsz? - kiabálok rá. Nem értem mit akar. Nem értem mit akar kihozni ebből az egész beszélgetésből.
- Te nem vagy az a lány, akinek hittelek. Nálad még Leena is jobb - suttogja a szemembe nézve, mire meghűl a vér az ereimben.
- Nem vagyok neked elég jó - vonom le a konklúziót. Visítani tudnék. Hogy mondhatja, hogy nálam a menyasszonya is jobb, aki fűvel fával csalja, aki szintén él a drog adta kábulat lehetőségével és még sorolhatnám, hogy mit el nem követ ellene. Mitől lenne ő, pont ő jobb nálam? Aztán Niko beszélni kezd és mindenre magyarázatot kapok.
- Nem Lia, nem vagy elég jó. Még csak egy kislány vagy. Egy hisztis kiscsaj, aki képes lenne embert ölni, mert a barátnője több kábszert vett be a kelleténél és keres egy bűnbakot, akin leverheti a dolgot, mert egyedül képtelen megküzdeni a gyásszal és a fájdalommal. Ez az oviban volt nálunk utoljára menő. Elcsábította a kis srác a barátom egy csokival ezért én elveszem a kiskutyáját, hogy fájdalmat okozzak neki… Aztán azt hiszed, hogy vedelni és drogozni menő és gőzöd sincs arról milyen tiszta szívből szeretni valakit. Csak egy gyerek vagy. Nem nő. Tudod azt hittem te más vagy, mint a többi lány, hogy benned van valami, valami különleges de úgy látszik tévedtem. Csak egy elkényeztetett kislány vagy, akit anyuci és apuci ajnároz, akinek pénze van, akinek mindent a feneke alá raktak, aki egy New York-i luxusépületben él, aki apuci bankszámláját használja és körbeutazza az egész világot cél nélkül, mert lusta ahhoz, hogy egyetemre menjen, vagy bármit is kezdjen az életével, elvégre minek is ha az apád keresett már annyi dohányt az évek alatt, hogy untig elég legyen még a dédunokáinak is. Világ életedben körberajongtak, de csak azért, mert az apád híres. Csak egy buta pici lány vagy kedvesem, aki semmit nem tud az életről - suttogja határozottan. - Fel kell nőnöd. Mit is hittem? Még csak tini vagy. Tizenkilenc éves. Nem drágám - lép közelebb, majd a tenyerét az arcomra simítja. - Mi nem vagyunk egymáshoz valók. Tévedtem veled kapcsolatban.
- Nem kellek neked - nézek rá, érzem ahogy megremeg a szám.
- Nem kulta. Nem kellesz, mert csak egy gyerek vagy - ölel át és egy puszit nyom a homlokomra, de én ebben a percben darabjaimra hullok. Ellököm magamtól felkapom a táskám, majd meg sem állok az ajtóig. Küszködök a könnyeimmel, de csak azért is visszafordulok és végignézek még rajta utoljára.
- Nem tudsz te rólam semmit Niko Koskinen. Soha ne felejtsd el ezt a reggelt, mert ez az a nap, amit örök életedben bánni fogsz. Bánni fogod, hogy elengedtél. Ég veled - csúsztatom kilincsre a kezem.
- Bárcsak megbánnám - hallom az utolsó szavait a küszöbön kívülről, lassan csukom be az ajtót, várok, hátha meggondolja magát, de nem teszi.

Nem tudom, hogy kerülök az utcára, egy biztos, hogy fél perc alatt bőrig ázom, de így legalább ráfoghatom, hogy nem a zokogás, hanem a hideg ráz és az arcomon gördülő cseppek nem könnyek, hanem esőcseppek. Egyedül bolyongok, a sötét utcán, aztán hirtelen észreveszek egy pasast, aki kóvályogva, szintén csurom vizesen botorkál velem szemben. Az egyik kezében egy üveg tömény szesz van, a másik kezének mutatóujjára a bőrkabátja akasztója csavarodik, amit nem értek miért a vállán átvetve cipel ilyen időben ahelyett, hogy belebújna. Az arcán bárgyú mosoly játszik, a hófehér könyékig felgyűrt ingének egyetlen gombja is rossz lukban van, a nadrágja épphogy a csípőjéig ér, alig takarva valamit a lényegből. A fejébe fekete kalap van húzva, a borostás arca nagy részét fekete lencséjű napszemüveg takarja, a meztelen, sima mellkasára tökéletes rálátásom nyílik. A sírásom hirtelen abbamarad mikor megáll és leveszi a napszemüvegét. Alig két lépés van köztünk, a pupillái annyira ki vannak tágulva, hogy úgy néz ki a szemei fekete színűek, aztán persze ki tudja. Van a fazonba valami, ami a szívem fájdalmáról eltereli seperc alatt a figyelmem. Nem bírom levenni róla a szemem, nem vagyok képes elmenni mellette. Csak állunk az esőben hosszú percekig és nézzük egymást, majd a nadrágja zsebébe nyúl és elővesz egy szál cigarettát, amit a kalapjának karimája véd meg az elázástól. Percekig szenved az öngyújtójával, de nem sikerül tüzet csiholnia. Nikoról teljesen meg is feledkezem, mosolyt csal a férfi az arcomra, hálás vagyok neki ezért, így közelebb lépek hozzá és némán tűzzel kínálom. A pasas mélyen néz a szemembe, a szájából lóg ki a cigi miközben elereszt egy vigyort és a lángba tartja a vékony rudat. Félrebiccentett fejjel bámul mosolyogva miután hátrább húzódik, majd kiveszi a szájából a nikotinnal teli rudat kifújja a füstöt, ami kígyózva száll az ég felé és egyszerűen se szó, se beszéd, megcsókol. Tudom, hogy nem vagyok normális, hisz egy vad idegen pasassal csókolózom a szakadó esőben egy tök idegen városban, ráadásul egy szót sem váltottam eddig vele, de az a csók… Édes Istenem. Bizserget és hevesebb vágtára készteti a szívem. Egyszerűen megbabonáz. Édes, kissé alkohol ízű, de mégis olyan finom, gyengéd és szenvedélyes egyben. Csak az ajkaink érintkeznek, esélyt hagy ezzel arra, hogy eltoljam magamtól, de valamiért eszembe se jut, hogy eltaszítsam, inkább közelebb húzom a tarkójánál fogva, mire a hosszú ujjait a derekamra simítja. Persze a zöldszemű csókjánál nem jobb az idegennel váltott nyelvcsata, de épphogy csak elmarad mögötte. Egy hajszál választja el egymástól a kettőt. Nem értek semmit, a fejemben eluralkodik a káosz, akarom ezt a férfit, még úgy is, hogy semmit nem tudok róla. Lassan enged el, majd ismét a szájába veszi a cigarettát, miközben kifújja a füstöt felém fordítja a szűrőt, így én is nagyot slukkolok a sűrű füstből. Széles mosoly terül el az arcán, miközben lefagyva állok előtte. A bőrkabátot, amit eddig a kezében lóbált rám adja, felhúzza a cipzárt, az egyik nedves szőke fürtöm az ujjai közé fogja és közelebb húzza magához az arcom. Egy újabb puszit nyom a számra, én pedig csukott szemmel várom a folytatást, ami nem jön. Az agyamig lassan jut el a léptei hangja, mire azonnal kipattan a szemem, de ő már nincs előttem, sarkon fordulva nézek utána.
- A kabát - szólalok meg, mire egy tánclépésnek is beillő mozdulattal megfordul és elvigyorodik.
- Tartsd meg tündérem - búgja felém rekedt hangon miközben folyamatosan hátrál, felcsapja a napszemüvegét ismét az ajkai közé veszi a cigarettát, megfordul és fütyörészve tovább sétál egy intés után. Én pedig csak állok továbbra is földbe gyökerezett lábbal, mosolyogva és nézek utána egészen addig, amíg el nem tűnik az egyik sarkon. Mély levegőt veszek, a kabátból áradó illat pedig teljesen elszédít.
- Egyszer még találkozunk - suttogom magamnak.

Egy férfi összetörheti a szíved, egy férfi megnevettethet, egy férfi kielégíthet, egy férfi a sárba tiporhat, egy férfi szerethet, egy férfi vigyázhat rád, egy férfi elcsábíthat, egy férfi megszédíthet, egy férfi oltalmat adhat, egy férfi lehet udvarias, egy férfi lehet szörnyeteg, egy férfi megkínálhat, egy férfi elvehet. Lehet, hogy egyetlen férfi teszi meg ezeket veled, az, akit mindenkinél jobban szeretsz, de lehet, hogy az összestől kapsz egy-egy pofont, akivel dolgod volt. Egy dolog biztos csak akkor állhatsz fel a férfiaktól osztott csapásokból, ha igazi nő vagy.

2011. július 20., szerda

25. I love rock and roll

“S ne félj te sem, ne fuss előlem,
Inkább csitítsd a szenvedést,
Csukott szemmel szoríts magadhoz,
Szoríts merészen, mint a kést.”


Egyik pillanatról a másikra rándul görcsbe a gyomrom, miközben a bárszéken ücsörögve füstölgök és iszogatok. Mintha egy energiahullám kólintana fejbe, és szívna magába. A szívem feldübörög a mellkasomban, a légzésem nehézkessé válik, a kezem megremeg, a torkom egy hatalmas gombóc fojtogatja, a tenyerem izzadni kezd, a gyomrom pedig annyira, de annyira picire zsugorodik össze, akár egy borsószem. Először arra tippelek, hogy a füst és a tömeg miatt asztmarohamom van, de mikor a zsebemben lévő inhalátor felé nyúlok, rájövök, hogy ez nem az. Ez valami más. Nem fáj a tüdőm, nem fuldoklom, egyszerűen csak izgatott vagyok, elhatalmasodik rajtam valami olyan érzés ami eddig még soha nem volt képes uralni. Nem tudom mi az, de fizikai tünetei vannak. Teljesen megzavarodom. Nem értem az okát. Soha nem voltak előérzeteim, soha semmi nem kerített még ennyire a hatalmába.
- Öhmmm… Hát helló mindenkinek - hallok meg egy angyali hangot a színpad felől. Az egész tömeg felnevet, én viszont lefagyok. Hallottam már ezt a hangot…
- Tehát ma mi fogunk játszani. Tudom, hogy nem rám vártak egész este, de sajnos Felicia kisasszony whiskybe fulladt, Ralph bácsi pedig egy újabb rehabilitációs központ vendégszeretetét élvezi, mert ott érzi otthon magát, így velem kell beérniük - kuncog fel halkan és talán kissé idegesen, mire a közönség is nevetésben tör ki. Megfordulok a bárszéken és a csalódás hatalmába kerít egy fél pillanatra, mikor meglátom a szőke hajú lányt. Nem Lia… Az ő haja fekete. Aztán rájövök, hogy de, mégis ő az. Az alakja, a hangja, az arca, a szemei, a csodálatos telt ajkai… Ő az. Meresztgetem egy ideig a szemem, centiről centire pásztázom végig minden egyes apró porcikáját, hogy megbizonyosodjak arról, hogy nem képzelődöm, mert ő áll a színpadon. Mikor realizálódik bennem, hogy nem képzelődöm, leesik az állam és elönt a boldogság, a viszontlátás semmihez sem fogható öröme, aztán ehhez társul még a megkönnyebbülés is. Csak most tudatosul bennem mennyire aggódtam érte, mennyire éheztem némi információra, mennyire áhítoztam arra, hogy tudjam mi van vele és most, hogy itt áll teljes valójában alig néhány méternyire tőlem látszólag tökéletesen épen és egészségesen, a kövek amik a szívemet nyomták, amikről eddig nem vettem tudomást, egyik pillanatról a másikra legördülnek rólam. Végre fellélegezhetek hisz él, jól van, nincs semmi baja. Csak szőke lett… A fekete jobban tetszett, de így is gyönyörű. Káprázatos, ahogy ott áll a testére simuló bőrnadrágban és egy alig takaró topban, a ventilátorok folyamatosan borzolják a haját, egyszerűen lenyűgöző. A szemei a kéknél is kékebbnek tűnnek a fénytől, izgatottan csillognak és a mosoly, ami az ajkán játszik… Leírhatatlan.
A szívem őrülten kalapál, félő, hogy itt helyben kimúlok, de nem tud érdekelni, mert boldogan halnék meg, mosollyal az arcomon. A gyomromban a pillangók össze vissza csapkodnak, én pedig halkan kuncogok magamban.
- Minden rendben? - lép mellém Suzanne mosolyogva, mire felé kapom a fejem.
- Igen - bólogatok kacagva. Komolyan olyan vagyok, mint akinek elmentek otthonról, talán a boldogság elvette az eszem.
- Csak az előbb érdekesen nézegetted Liát - somolyog.
- Ismered? - kerekednek ki a szemeim, mire hangos nevetésben tör ki.
- Nálam régebb óta senki nem ismeri. Ő a lányom - húzza ki magát büszkén és tovább mosolyog, mire engem újabb sokk ér. Mintha megvilágosodnék. Tehát ezért hasonlítanak egymásra ennyire. Suzanne Lia anyja.
- Suzy - lép mellénk egy bőrnadrágos fazon komoly ábrázattal, majd Lia édesanyját azonnal magához húzza és szinte a torkáig dugja a nyelvét, mire elmosolyodom. Értem én a célzást. Bár nem akarok semmit Suzanne-től, de értem, hogy ez a fura, hosszú vörösesszőke hajú pasi, aki egy kendővel fogta hátra a szög egyenes tincseit, aki az apám is lehetne miért teszi, amit tesz. Így mutatja ki, hogy kié a nő.
Aztán leesik, hogy a férfi kicsoda. A neve nem ugrik be hirtelen, de tudom, hogy énekes és a nyolcvanas években elég nagy ász volt a zenekarával. Még az albumukat is megvettem hisz annyira imádtam hallgatni őket. Tudom róla, hogy azóta is muzsikusként keresi a kenyerét csak a csillaga már hanyatlóban van a sztárok egén, mégis tisztelem, hisz csodálatos művész volt régebben és valószínűleg most is az. Szájtátva figyelem egy percig és elgondolkodom, hogy megérdemlem-e, hogy itt lehetek, ennyi művész közt, ráadásul ezek az emberek, akik körbevesznek már mind nagybetűkkel írták be magukat a rock történelemkönyvébe, nagykutyáknak számítanak, én hozzájuk képest csak egy zöldfülű pojáca vagyok. Csak most érzem mekkora megtiszteltetés az, hogy meghívtak ide, hogy mekkora lehetőség, hogy beszélhetek velük, sőt egyáltalán az, hogy láthatom őket. Őket akiket kicsinek csodáltam, akik a példaképeim voltak, akiknek a műveik arra sarkaltak, hogy én is zenész legyek. És most itt vagyok. Köztük.
Viszont van valaki, aki még náluk is jobban izgat, az a lány pedig a színpadon áll. Olyan közel s mégis oly távol… Ábrándoznék még róla, figyelném az alakját, de tudom, hogy egyelőre nem juthatok a közelében, hisz mégsem rángathatom le a színpadról még akkor sem, ha a szívem ezt diktálja. Majd ha vége a koncertnek… Igen akkor megkeresem. Addig viszont megpróbálok élni a sors adta lehetőséggel.
Ismét a csókolózó párra nézek, akik még jó darabig nem szállnak ki egymás szájából, majd mikor ez mégis megtörténik Suzanne fülig pirul, de a szemei boldogan csillognak a férfi felé. Van valami furcsa Lia anyjának a tekintetében, valami áhítat, mintha maga Isten ölelné magához.
- Niko, ő itt a párom, Lee - mutat be minket egymásnak.
- Lee Harris - nyújtja felém a kezét a férfi miközben mélyen a szemembe néz. Ó, igen. Most már a neve is megvan. Próbálom összekapni magam és nem úgy viselkedni, mint egy ovis, hanem inkább úgy, mint egy férfi. A lazaságom persze csak látszólagos, belül tombolok, hisz túl sok inger ért ezalatt a fél óra alatt. Itt van Lia, akinek megismertem az édesanyját és ha ez még nem lenne elég akkor ráadásképp egy rakás rock sztár is körülvesz, az egyik pedig épp a kezét nyújtja felém. Pillanatok alatt kapom össze magam, nem akarom, hogy hülyének nézzenek és villám gyorsan én is bemutatkozom.
- Niko Koskinen - csúsztatom a tenyerem a mancsába. A kézfogás erős és határozott, teljes erejéből szorítja a kezem, de én se vagyok rest, hogy megszorongassam picit. Lee hirtelen neveti el magát, majd elengedi a mancsom.
- Jó fogásod van - kacag fel rekedten, majd előkap egy szál cigarettát és megkínál engem és Suzannet is.
- Niko is zenész - mosolyog Lia anyukája, mire Lee szemöldöke a homlokáig szalad, oldalra biccenti a fejét és kérdőn néz rám.
- Valóban? Hallhattam már rólatok? - kérdezi miközben lóg ki a cigi a szájából.
- Nem hiszem - csóválom meg a fejem.
- Biztosan. Az ő zenekara a Kulo - mosolyog.
- Ó, persze - csap Lee a homlokára. - Te vagy a finn - mosolyodik el miközben bőszen bólogat. - Lia gyönyörű, de miért nem kezdenek még bele? - vált gyorsan témát a férfi.
- Nem tudom - csóválja meg Suzy a fejét, aztán a színpadra les mosolyogva. - Max bénázik - mosolyodik el.
- Bolond az az ember - neveti el magát Lee. - Hogy voltál képes ezekkel utazgatni éveken át? - mosolyog.
- Hogy voltam képes hozzámenni az egyikhez, ez a jobb kérdés - kacag fel Suzy, mire én is elmosolyodom.
- Lia most ugyan olyan, mint Matt - néz elgondolkodva Lee a színpadon álló lányra, aki épp az egyik vizes palackba kortyol bele.
- Igen, kísértetiesen hasonlítanak egymásra, de el ne mondd Liának, hogy ezt mondtam. Tudod, hogy utál mindent, ami az apjával kapcsolatos - mosolyodik el az anyukája, miközben továbbra is büszkén és kicsit elmerengve figyeli a lányát.
Annyira kíváncsi lennék, hogy miért mondják ezt. Hogy Lia miért gyűlöli az apját, hogy milyen élete volt ennyi híresség között, hogy milyen lehet egy rock sztár gyerekének lenni. De nincs időm gondolkodni. A fent álló legendák, Liával kiegészülve hirtelen a húrok közé csapnak. A szőke hajú démon lehunyja a szemeit, majd finoman mozgatni kezdi a csípőjét és elmosolyodik. A mikrofon állványba kapaszkodva kezd énekelni. A hangja most is lenyűgöz, mint azon az első estén, bár akkor nem vallottam volna be még magamnak se, hogy van benne kakaó. Túl dühös voltam rá akkor, de most minden más. Most már csodálattal hallgatom ahogy énekel, olyan mintha a színpadra teremtették volna. Mondjuk min csodálkozom? Az apja a világ legjobb basszusgitárosa.
Hirtelen néz végig a tömegen, a szemei pedig megakadnak rajtam. A tekintete az enyémbe mélyed, alig hallhatóan, de elcsuklik a hangja, mire a színpadon álló három férfi azonnal rákapja a pillantását. A másodperc törtrésze alatt szedi össze magát és folytatja tovább a műsort, de a tekintetét nem veszi le rólam. Az arcán annyi érzelem suhan át miközben énekel: hitetlenkedés, csodálkozás, megvilágosodás, öröm, szomorúság, de a végén dacosan emeli fel a fejét és dühösen vizslat. Nem értem miért haragszik, de nem tetszik a gyűlölködő pillantás, amivel rám néz. Nem ártottam neki, akkor miért néz így?
- Mi történt Lia és közted? - hallok meg magam mellől egy hangot, mire elszakítom a pillantásom a színpadon álló lányról, hogy a rá megszólalásig hasonlító édesanyjára nézzek.
- Semmi - vágom rá kapásból, mire összeráncolja a homlokát.
- Lefeküdtél vele - néz mélyen a szemembe, mire eltátom a szám. - Megbántottad? - támad nekem, mire Lee is felénk fordul és értetlenkedve figyeli az eseményeket.
- Én… Nem… Azaz igen, lefeküdtünk, de én nem bántottam. Én nem… - nyökögök fejcsóválva, aztán mire észbe kapok az alig vállamig érő nő az ingem gallérjánál fogva a falhoz szegez és szikrákat szóró szemekkel néz rám.
- Ő nem tárgy - sziszegi az arcomba, miközben dühösen vizslat. Megszeppenve pislogok rá. Most már legalább tudom kitől örökölte Lia a vérmérsékletét.
- Nem kezeltem úgy soha - szólalok meg nagy nehezen, mire összehúzott szemekkel néz rám egy fél percig, aztán elenged.
- Niko Koskinen, az a lány ott - bök az ujjával a színpad felé - a lányom és szeretem. Nem tudom mit tettél vele, de Lia csak egyetlen emberre képes ilyen pillantással nézni és az az apja - sóhajt fel.
- Nem tettem semmit - tiltakozom azonnal. Nem érzem úgy, hogy bántottam volna valaha is.
- Hát persze - szusszant fel dühösen és gúnyos mosolyra húzza az ajkait. - Zenész vagy… Ti soha nem tesztek semmit - sziszegi és újból a nyakában lévő gyűrűkhöz kap.
- Nem bántottam - ismétlem el megint, de most már bennem is kezd felmenni a pumpa.
Suzanne olyan mélyen néz a szemembe, hogy beleremeg a gyomrom. Mintha olvasna a fejemben, mintha látná a lelkem legsötétebb, legrejtettebb titkait is. Az arcvonásai kemények, a szemei szikrákat szórnak. Le se tagadhatná, hogy ő Lia anyja.
- Egy dolgot jegyezz meg mielőtt hátra mész, hogy találkozz vele - szólal meg végül. - Ha csak egy kis sebet is ejtesz rajta, a teremben lévő összes ember a véredre fog szomjazni. Imádják őt, de még így is én leszek az első, aki kicsinál. Nem érdekel, hogy hova bújsz el, megtalállak. Viszont ha mosolyt csalsz az arcára, akkor bármikor számíthatsz rám - suttogja úgy, hogy alig hallom meg mit mondd. Az arca kifejezéstelen most már, mégis van benne valami ijesztő. És az a valami a hatalom, ami a kezében van. Túl sok embert ismer a zeneiparban, túl sok befolyása van. Akár egy anyatigris úgy védi a lányát ez a bohókásnak tűnő nő. Most látom rajta először, hogy képes felnőttként viselkedni. Csak egy bólintásra futja tőlem, nem bírok megszólalni, de Suzanne elmosolyodik, majd mintha mi sem történt volna ismét belém karol és visszahúz a bárpulthoz, hogy egy újabb italt rendeljen.


A pulzusom a plafont veri, minden bajom van, de nem sétálhatok le innen csak úgy. Itt van. De mi a szent Úr Istent keres ez itt? Hogy a fenébe jutott be? Miért? Ki volt az a hülye barom állat, aki meghívta? Vagy magától jött? Tudta volna, hogy itt vagyok? És miért beszél az anyámmal? Sikítani tudnék, de nem lehet. El akarok futni, de ez sem megoldható. Nem marad más mint, hogy a saját kis világomba meneküljek. Bele a zenébe. Nem bírok még egyszer ránézni, képtelen vagyok rá, aztán rájövök, hogy mégis muszáj őt megfigyelnem, mert képtelenség nem őt nézni, mikor ilyen közel van hozzám. Azok a szemek vonzanak. Semmit sem változott, mióta utoljára láttam és nem ez a legrosszabb, hanem az, hogy a szívem még a látványától is olyan gyorsan vergődik a mellkasomban, mint egy kolibri szárnya. Talán kicsit nyúzottabb az arca, de ugyan olyan gyönyörű, mint volt. A fekete, könyékig felgyűrt, félig begombolt ing finoman feszül meg a testén, a hófehér kitetovált karjaival tökéletesen éles kontrasztot alkotva, a hosszú ujjain most is ott vannak a vastag ezüst gyűrűk, amiket mindig hord. A gyomrom görcsbe rándul, mikor bevillan mit is tud művelni a csodaszép szinte már nőiesen finom kezeivel. A barna göndör haja kócosan hullik a vállára, a ventilátorokkal keltett légáramlat pedig tovább borzolja az így is kesze-kusza hajkoronát, mégis olyan irtózatosan szexi, hogy arra nem találok szavakat. A legfélelmetesebb és egyben leggyönyörűbb mégis a két csodaszép méregzöld villogó szempár, amivel engem vizslat. Most is feláll a nem létező szőr is a hátamon attól, ahogy rám néz. Aztán rágyújt egy cigarettára anélkül, hogy egy pillanatra is elszakítaná rólam a tekintetét. A sűrű füst sejtelmessé teszi a vonásait, nálam pedig eljön ezzel az a pont, hogy ténylegesen nem bírok tovább rá nézni. Lehunyom a szemem és kizárok mindent magam körül. Csak a gitár húrjainak hangja és a dobpergés az, amire figyelek. A vihart, ami bennem dúl kiengedem azzal, hogy énekelek. Magamon is meglepődök, a hangom erőteljes, tele van érzelemmel, azokkal az érzelmekkel amiket eddig elfojtottam magamban, de most mindet kieresztem. Minden egyes hangot megnyomok, erőből, már kapar a torkom, tudom, hogy nem vagyok ehhez elég edzett, de muszáj valamivel levezetnem a feszültséget. A bőrömet perzseli a pillantása, képtelen vagyok figyelmen kívül hagyni, hogy itt van alig tíz méterre tőlem, hogy figyel.
Max észreveszi azt hiszem, hogy valami nincs rendben és közelebb lépked hozzám vigyázva, nehogy az erősítőt, amivel még a koncert elején szenvedett kihúzza a gitárjából. Hirtelen csap le rám az ő energiája is, az aurája, mintha magába szippantana, olyan érzés mintha a lelkünk eggyé válna. De itt van Niko is. Az ő kisugárzása szintén marcangol, döngeti a falat, amit magam köré próbálok húzni. A burok, ami körülöttem van egyelőre ellenáll neki, de Maxot beengedi, hátha közösen ki tudjuk zárni őt a színpadon lévő energiagyűrűkből.
- Veszítsd el a fejed és ne gondolkozz - súgja oda nekem Max a szám végén, mire széles vigyor terül el az arcomon. Hát még mikor meghallom a gitárszólót, amivel a következő számot elindítja. Nem tudom mitől, de úgy érzem erős leszek, olyan akár egy gyémánt, törhetetlen. Niko…
Hagyjuk már. Csak egy pasi, ugyan olyan, mint a többi. Persze ez nincs így, de most a színpadon állva elhiszem a saját kis hazugságom. Megacélozom a falam és ehhez nem kell más csak, hogy visszaemlékezzek az utolsó szavára: menj.
A gyűlölet, amit akkor is éreztem hirtelen megint átjárja minden egyes apró sejtem. Belém ivódik, mint valami méreg. Elengedett, nem számítottam neki. Minden sérelem, amit elszenvedtem tőle kiszabadul a ketrecből, hagyom, hogy uraljanak a negatív érzések és minden szép pillanatot, minden gyönyör-teli órát elsüllyesztek. A boldog pereceink, amiket eddig görcsösen fogtam, akár egy gyerek a héliummal teli lufijait elrepülnek, mert kinyitom a tenyerem, hogy megszabaduljak mindtől. Csak azokhoz az emlékekhez ragaszkodom már, amikkel fájdalmat okozott. Gyűlölni akarom és most megy is. A szívem megszűnik dobogni ebben a pillanatban, ugyanis a szerelemkezdemény, amit iránta éreztem el is illan. Nem marad más bennem a haragon és a keserűségen kívül, de, hogy biztos lehessek a dolgomban, hogy száz százalékig ki merjem jelenteni, hogy már nem jelent számomra semmit, ahhoz ismét a szemébe kell néznem. Félve lesek rá, de amikor a tekintetünk találkozik nem érzek semmit. Semmit az égegyadta világon. A felismerés, hogy sikerült elérnem a célom, hogy győztesen kerültem ki az érzelmeimmel vívott harcból, hogy képes voltam ki írtani minden szenvedélyt és szerelemszikrát magamból, mosolyt csal az arcomra. Látom Niko arcán az értetlenséget, anyámén a büszkeséget, Lee csak mosolyog, Max pedig szintén csak mindent tudóan vigyorog. Nevetni támad kedvem, de ez a nevetés nem a legőszintébb. Nem azért kacagok, mert jó kedvem van, inkább valami őrült elmebeteg hang tör fel a torkomból. Még az sem izgat, hogy a mikrofon épp előttem van és mindenki hallja az üres érzelemmentes nevetésem.
Már nem számít semmi csak az előttem tomboló tömeg, akik mind tudják milyen itt állni. A láncok, amik eddig körülöttem kígyóztak eltűnnek, én pedig nekiállok táncolni. Hullámzik a testem, a mosoly az arcomról nem lohad le, énekelek és beindítom a színpad előtt állókat is. A sok híresség tombolni kezd, velem éneklik a szöveget. Max, Joe és Tom is teljesen feloldódnak, újra fiatallá válik mindenki. Nincsenek korlátok, nincsenek már egyének, csak egy zenéért őrjöngő massza marad a teremben.
Ebben a pillanatban ismét megértem az apám, de tudom, hogy ez csak addig fog tartani míg idefent állok.
A koncertezés jobb hatással van az emberre azt hiszem, mint bármilyen kábítószer és alkohol édes keveréke. Az adrenalin löket a legtisztább heroinnál is magasabbra repít, miközben őrült iramban száguldozik az erekben, átitatja minden egyes apró sejted, felemészt és egyben erőt ad. Forr benned az energia, ahogy az őrjöngő tomboló tömeget nézed és tényleg úgy érzed, hogy Isten vagy. Sőt, mi több, idefent a színpadon a reflektorok izzasztó fényében, a ventilátorokkal keltett áramlatban, jobbnak hiszed magad, mint a teremtő. Mintha bármire képes lennél. Mintha sziklákat tudnál mozgatni a hangoddal és a zenével. Megállíthatatlan leszel. A közönséged ereje rád is átragad, legyőzhetetlenné válsz, semmi és senki nem állíthat meg. Kit érdekel, hogy a pokolra jutsz, mert ilyen bűnös gondolataid vannak, mert gátlástalanul énekelsz és táncolsz, mert élvezed, hogy a figyelem középpontjában állsz és mert a szádra mered venni az Úr nevét egy mocskos dalszöveggel? Még ott, a pokolban is képes lennél egy gitárral átvenni az uralmat és az ördög képébe röhögni, majd a szemébe nézve teljes magabiztossággal kijelenteni, hogy jobb vagy nála, jobb vagy mindenkinél, hogy nem félsz senkitől, mert a zene halhatatlanná tesz.
Hisz mindenki rád figyel, minden szempár rád szegeződik a színpadon, mindenki füle a te hangodra van kihegyezve érted égnek, miattad tombolnak és feledkeznek el mindenről sőt még saját magukról is. Lerombolod a korlátaikat, a gátlásaikat semmivé foszlatod, hisztérikus őrültekké változtatod őket.
Hát ki ne vágyna erre?
Csináljátok ezt utánam ha tudjátok, ez van benned. Kicsit beképzelt mondat, kicsit egoistává válsz tőle, de ott és akkor nem érdekel.
Persze tudom, hogy nálam ez a varázslat csak ideig óráig tart, csak és kizárólag addig, amíg itt állok és énekelek, mert ha lesétálok innen és a lámpák kialszanak, én megvilágosodom és rájövök, hogy csak egy egyszerű földi halandó vagyok, egy báb.
Viszont, akik éveken át ezt csinálják, azok egy idő után már a színpadról lelépve se tudnak visszatérni a normális kerékvágásba. Az őrület, ami a porondon eluralkodik rajtuk, átveszi a civil életben is felettük a hatalmat és onnantól kezdve nincs visszaút. Nem hisznek már senkiben csak magukban.
Az őrület kellős közepén vagyunk, amikor hirtelen anyám felpattan a bárpultra és ő is velem együtt riszálni kezdi magát. A sok öreg róka azt se tudja hova kapja a fejét és kit nézzen, én pedig csak nevetek. Hát még akkor mikor meglátom, hogy a nagynéném is anyám után mászik. Két őrült nőszemély, bár azt nem is tudtam, hogy Carol - apám testvére - itt van.
Max ismét mellém lép és halkan kérdez rá arra, hogy lejátsszuk-e a nénikém kedvenc számát, mire csak aprót bólintok. Azonnal felhangzik az I love rock and roll dallama, ezzel pedig tényleg az égig emel a tömeg. Ordítanak, sikítanak, tapsolnak, táncolnak és eszüket vesztik.
Csak a színpaddal szemben lévő pultra kell néznem és a jókedv átveszi a hatalmat az üresség felett. Mintha két huszonéves lány rázná magát odafent. Anyám ruhája épphogy takar valamit a vékony combjaiból, a tökéletesre fésült tincseiket teljesen összeborzolják, a magas sarkú cipellők csúszkálnak a márványpulton, miközben úgy vonaglanak, mint két kiélt kurva.
Nikora téved a pillantásom, aki csak szájtátva néz hol engem, hol az anyám én pedig elvigyorgom magam és egy kacsintás kíséretében feljebb húzom a topom, majd az alját áthúzom a nyakkivágáson. Kikerekednek a szemei mikor észreveszi, hogy épphogy csak takarja a melleim a felsőm, a hasam viszont teljesen kilátszik. A nénikémhez és az anyámhoz hasonlóan kezdem riszálni magam miközben énekelek. A mellettem álló két férfi is rázni kezdi a hosszú sörényét, miközben úgy vigyorognak, mint akik be vannak tépve. Újabb kurjongatás vonja el a figyelmem, mikor Carol egy könnyed mozdulattal leugrik a bárpultról és egy macska kecsességével indul meg felém. A szemei cinkosan figyelik a még mindig vonagló alakom. Anyu felvisít és tovább táncol én pedig csak mosolygok. Gőzöm nincs mire készül a nagynéném, egy biztos, hogy nagy durranás lesz. A tömeg úgy nyílik ketté előtte, akár Mózes előtt a tenger. Mindenki kurjongat, hisz ismerik…
A színpadra egyetlen ugrással ül fel, majd olyan finom és nőies mozdulattal áll fel, hogy azt tanítani kéne. Azonnal Joe-hoz lép és hozzásimul, mire a gitáros arcán széles mosoly terül el és azonnal belemegy a játékba. Carol szemérmetlenül simít végig Joe mellkasán és a hátsójába is belecsíp, mire a közönség hangos kurjongatásba kezd. Nem hagyhatom magam lekörözni, így Max mellé lépek és a hátához simulok, majd a fenekem az övéhez dörzsölöm. A pót apám a válla felett vigyorog rám és szinte szaggatja a gitárja húrjait, de egyetlen hangot se vét el, miközben én tovább táncolok hozzá simulva.
Hogy hogyan kerül elém a nagynéném azt nem tudom, de Max szólójánál elkapja a kezem úgy, hogy mindkettőnk karja kinyújtva legyen és egy apró bólintás után egyszerre leguggolva hátrahajolunk, a hátunk ívbe feszül a melleink kidomborodnak, majd mikor mindkettőnk szabad tenyere súrolta a recsegő fapadlót lendületet veszünk és egymásnak ellensúlyt szolgáltatva ismét kiegyenesedünk. Ezt az apró mutatványt, amit igazából nem nehéz megcsinálni, fütyüléssel díjazza a vendégsereg, de ez úgy néz ki nem elég a nénikémnek, az utolsó sorokat torkunk szakadtából énekeljük bele a mikrofonba, majd a legnagyobb meglepetésemre, Carol ujjai a tarkómra siklanak és mielőtt észbe kaphatnék a száját az enyémnek nyomja. Fogalmam sincs miért, de szétnyitom az ajkaim és szenvedélyes nyelves csókot váltok vele és csak akkor hagyjuk abba a kis csatát, mikor az utolsó dallamokat is lejátszották a fiúk és felcsendül a vastaps. Vigyorogva hajolunk földig.
- Nem vagy normális - ölelem magamhoz a néném, aki nevetésben tör ki.
- Mikor voltam az kis szívem? - kacsint rám, majd leugrik a színpadról. Anyámat is leemeli Lee a pultról Niko mellé, aki csak áll lefagyva és még pislogni se mer. Mókás az arca. Újabb meglepetés ér mikor Lee, anyu mostani pasija mellém lép.
- Csere van szivi - vigyorog rám, mire értetlenül pislogok rá. Aztán jön Max és a gitárját a kezembe nyomja.
- Megyek inni - kacsint rám. - Mutasd meg, hogy mire tanítottalak - súgja a fülembe, majd egy puszit nyom az arcomra és lelép.
Tom püfölni kezdi a dobokat én pedig azonnal ráismerek a dalra, ami azt hiszem apuék zenekarának legismertebb szerzeménye, de azonnal meg is remegek és szájtátva pislogok Max után, aki egyenesen anyut célozza meg. Na neee! Ezt nem teheti velem. Én nem tudom eljátszani az ő szólóját. A világ legjobb szólója van benne. E miatt választották minden idők második legjobb gitárosának. Normálisak ezek? Oké, hogy megtanította, de ezer éve nem játszottam el. Én nem tudom megcsinálni… Inamba száll az összes bátorságom, de mikor Lee hangja tisztán és kissé rekedten felcsendül megfogom a pengetőt és a húrra nyomom. - Menni fog - szajkózom magamba és lehunyom a szemem. Visszaidézem magamban az estét mikor még kislány voltam és Max megmutatta, hogyan kell lefogni a húrokat, hogyan kell megpengetni őket és hogyan kell kicsalogatni azokat eszméletlenül fenomenális hangokat a gitárból. Mély levegőt véve játszani kezdek. Érzem, hogy a szellő borzolja a hajam, mintha erősebbre állította volna valaki a ventilátort, ami előttem van. Az ujjaim önálló életre kelnek, csak a saját kezemben lévő hangszer húrjainak rezonálásaira figyelek és mikor sikerült az első pár dallamot hibátlanul előadnom, ismét eluralkodik rajtam a magabiztosság. Már nem görcsölök csak hagyom, hogy átjárjon a zene varázsa. Lee hangja bizserget, de magamra is büszke vagyok hisz oké, hogy a mély vízbe dobtak mégis egyelőre úgy néz ki, hogy simán átjutok az akadályon. Önfeledten játszom, bár megremeg a gyomrom, mikor a szólóhoz érek. A levegő a tüdőmben reked és újabb adrenalin löketet kapok. Majdnem rossz helyen fogom le az egyik húrt, de aztán a pillanat törtrésze alatt a helyes irányba mozdítom a kezem. Fel se fogom és túl vagyok rajta, kinyitom a szemem és végignézek mindenki arcán. Azt hiszem nem hibáztam, de mivel mindenki tátott szájjal bámul rám, így elfog a félelem, hogy valamit mégis nagyon rosszul csináltam. Lee vigyorgása győz meg arról, hogy nem. Tökéletes volt és minden egyes mozdulatra jól emlékeztem.

Az idő gyorsan repül. Lia egyszerűen ámulatba ejt. Ennyi tehetség nem szorulhat egy emberbe, de úgy látszik mégis. A koncertnek vége és most jön el az én időm. Lehúzom a poharamba maradt italt és megindulok hátra a backstage felé. Suzy figyelmeztető pillantást vet rám, mire elmosolyodok. Remeg kezem lábam, félek, hogy mit fog szólni hozzám, de látnom kell. Nem szúrhatom el megint. Magamhoz akarom ölelni és elmondani neki mennyire csodálatos volt. Nehezen vágok át a tömegen, tíz percbe is beletelik míg hátra érek, de ott újabb akadályba ütközök, két kigyúrt állat személyében.
- Nem mehet be - néz rám morcosan az egyik.
- Uram… - kezdek bele, de egy hang megállít. Max lépked felénk a szűk folyosón, akinek Suzanne mutatott be alig egy órával ezelőtt, egy üveg Jack Danielessel a kezében, nem tűnik túl józannak.
- Ha Liát keresed hiába - trillázza vontatottan.
- Miért? - nézek rá értetlenül.
- Most ment el - kacag fel és a folyosó másik végére bök, ahol még látom kislisszolni a szőke hajú lányt.
Elönt a düh egyik pillanatról a másikra. A kétajtós szekrényeket félrelökve rohanok utána a hátsó kijárathoz. Hallom a biztonságiak lábdobogását, de Max megállítja őket mondván hagyjanak hadd menjek.
Mi a fenéért menekül? Miért nézett rám egész este úgy, mint egy darab véres rongyra? Miért nem akar beszélni velem? Válaszokat akarok kapni. Most, azonnal!
A hátsó ajtót kicsapom, a hideg londoni szél pedig azonnal az arcomba vág. A kis sikátoron keresztül kirohanok a nyílt utcára és gyorsan körbenézek. Nem veszíthettem el… Nem is. Meglátom bekanyarodni az utca végén, mire azonnal megindulok utána. Futólépésben megyek, az utamban álló embereket félrelökdösve, akik hangos káromkodással és az anyám szidásával adják tudtomra mekkora seggfejnek tartanak, de per pillanat nem tud érdekelni ki mit gondol rólam. Lia, mintha csak megérezné, hogy követem hátra sandít a válla felett, aztán előre fordul és ő is rohanni kezd. Nevetséges, amit művelünk. Itt szaladgálunk London utcáin egymást kergetve. Komolyan úgy viselkedik, mintha meg akarnám ölni, pedig csak beszélni akarok vele és fogok is ha fene fenét eszik akkor is.
- Állj meg - kiabálok utána, de persze, hogy nem teszi meg, amit kérek. Helyette inkább eltűnik az egyik aluljáró lépcsőjén, ami a metróhoz vezet.
- A szentségit - zihálom. A bordáim közé nyilall a fájdalom, a levegő kiszorul a tüdőmből, de akkor se állok meg ha beledöglöm ebbe a fogócskázásba. Utol kell érnem. Muszáj. A lépcsőfokokat kettesével szedem, mikor újból a látóterembe kerül az alakja még gyorsabb tempóra váltok. Még szerencse, hogy van egy jegy a zsebembe így gond nélkül jutok át az ellenőrző ponton. Ő már a mozgólépcső alján van, mikor én még csak a tetején. Imádkozom, hogy ne sikerüljön meglógnia előlem, de pont jön egy szerelvény. Szentségelve próbálok átjutni az embereken de nem járok sikerrel. A metró ajtaja pont az orrom előtt záródik össze. A tenyeremmel kezdem püfölni a meginduló kocsit és még bele is rúgok egyet, de nem nyílik ki. Lia csak néz a szemembe, miközben a mellkasa szaporán süllyed és emelkedik ugyan úgy ahogy az enyém is, aztán a szerelvény felgyorsul és eltűnik az alagútban.
Térdre rogyok és csak nevetek saját magamon. A szerencsétlenségemen. Úgy néznek rám, mintha megőrültem volna és talán igazuk is van. Megint kicsúszott a kezem közül. Megint nem tudtam vele beszélni. Fáj minden porcikám, a gerincemen patakokban folyik végig az izzadság, a szívem ismét átjárja a pokoli fájdalom. Úgy érzem meghalok, de képtelen vagyok nem nevetni. Nem tudom meddig térdelek a hideg és kemény járólapon. Az emberek, mintha láthatatlan lennék úgy haladnak el mellettem.
Aztán megérzek egy finom és nőies illatot, majd egy tenyeret a vállamra csúszni. Félve nézek felé, nem bírnám ki ha nem ő lenne az. De a zöldeskék szempár hozzá tartozik, az arca ugyan olyan, mint volt. Az alsó ajkába harapva pislog rám, a tenyerem a vállamon pihenő kezére csúsztatom, a bőre finom puha bársonya megremegteti a gyomrom.
- Visszajöttél - nyögöm ki, mire csak bámul rám azokkal a hatalmas szemeivel. Nem akarom elhinni, hogy tényleg itt van. Lassan állok fel, majd a dereka után kapok és görcsösen magamhoz szorítom.


Újra látni valakit, akiről már azt hitted soha többé nem lesz része az életednek, mert egyszer más kisétált a világodból félelmetes. Hát még ha hatással is volt rád régen, ha érzelmeket tápláltál iránta, ha a búcsútok óta is ő járt a fejedben, ha még álmodban is ő kísértett. Megőrjít, hogy ismét veled van, nem akarod elhinni és néha inkább elfutsz, minthogy szembe néz azokkal a hullámokkal, amiket feléd közvetít. De néha meg kell állni és bátran szembe kell nézni ezzel az emberrel, hisz lehet, hogy nem véletlenül tért vissza. Lehet, hogy van valami, amit még meg kell tanítania neked, talán egy újabb pofont kapsz tőle, de az is lehetséges, hogy egyszerűen azért jött vissza, hogy a Föld legboldogabb emberévé tegyen. Nem szabad gyávának lenned, be kell engedned és ha erre rájössz, ha kockáztatsz, ha szembe nézel vele akkor megadod magadnak az esélyt arra, hogy mindent megváltoztathass az életedben. Csak rajtad áll, hogy élsz-e a sors adta lehetőséggel, vagy gyáván, mint egy nyúl hazaszaladsz, hogy ne találhasson rád az, aki egyszer már millió darabra törte a szíved, akkor mikor búcsút intett neked.

2011. július 18., hétfő

24. Ha újra látnálak

„A nap végén, amikor véget ér a stressz, csak arra vágyunk, hogy közel legyünk valakihez. És mikor igyekszünk távolságot tartani, és úgy tenni, mintha nem törődnénk egymással, általában nagy kamu. Kutatunk, és eldöntjük, kit akarunk a közelünkben. És ha megtaláltuk ezeket az embereket, ragaszkodunk hozzájuk. Mindegy, mennyire bántottuk meg őket, akik még a nap végén is velünk vannak, őket érdemes megtartani. Persze a közel néha lehet túl közel. De néha a személyes terünk megsértése pontosan az, amire vágyunk.”

Nem tudom, hol vagy de küldök egy gépet érted, szükségem van rád. Anya

Ennyi áll az első üzenetbe. A másodikat megnyitva, mosoly kúszik az arcomra.

Jen nem jön és apád se. Hívj fel, hogy hova menjenek érted. Puszi kicsim

Rövid és tömör, ahogy azt anyutól már megszokhattam.
- Elmész? - kérdezi Pete álmos hangon.
- Igen - bólintok, majd kibújok mellőle az ágyból.
Fogalmam sincs mit akarhat anyu, de ha a sejtéseim nem csalnak, partyt ad valahol és villogni szeretne velem. Ez ellen pedig nincs kifogásom. Amúgy is régen találkoztam vele. Ő is olyan, mint én. Egy igazi világutazó, soha nem tud megülni a fenekén. Imádom. Nem tudom hova, nem tudom mikor és miért, de megyek.
- Yv, kicsim ébredj - lépek a barátnőm ágya mellé.
- Mi van? - dünnyögi álmosan.
- Anyu írt, hogy gépet küldd értem. Valamire készül és kellek neki. Velem jössz? - suttogom halkan.
- Nem Suzanne lenne - mosolyodik el álomittasan Yv, mire én is elnevetem magam. - Mikor jössz vissza? - nyitja ki az egyik szemét.
- Szerintem egy-két nap. Maximum három, attól függ, hogy anyu a világ melyik végében van, ugyanis ezt elfelejtette megírni - kuncogok fel.
- Nem baj ha Benékkel maradok? - néz rám kérdőn.
- Nem - csóválom meg a fejem. - Mire Chicagoba értek én is ott leszek szerintem - simítok végig a karján. - De akkor neked kell elvinned a kocsim odáig - somolygok.
- Rendben - bólint. - Mikor indulsz?
- Nem tudom, felhívom anyut és kiderítem, hogy mi a helyzet - nyomok egy puszit Yv arcára, aztán kivonulok a szobánkból. A Nap elvakít, mikor a körfolyosóra lépek, ami a szobákat kapcsolja össze, a motelben. Rágyújtok egy cigire és tárcsázok is.
- Édesem. Hála Istennek. Jól vagy? Eljössz ugye? - darálja anyu, mire elnevetem magam.
- Jól vagyok és megyek, nyugi - mosolygok a készülékben.
- Szuper. De hová küldjem érted a gépet?
- Fort Wayne-be - vágom rá.
- Mi a fenét keresel te Indianaban? Na mindegy, nem akarom tudni - nevet fel. - Két óra múlva ott vannak érted. Minden fontos infót elküldök neked, ami kellhet, de most mennem kell. Vigyázz magadra drágám - hadarja.
- De hova is megyek? - kérdezem, viszont már csak a búgást hallom a túloldalról, ami azt jelzi, hogy anyu letette.

Csak az irataim veszem magamhoz, minden mást a kocsi csomagtartójában hagyok. A reptérre Yv, Ben és Pete is kijön velem. Amint meglátják anyám magángépét, a srácoknak kikerekedik a szeme.
- Ez az anyukádé? - néz rám Pete.
- Ühüm. Megkopasztotta aput a váláskor - kuncogok fel.
- Mégis mivel foglalkozik az apád? - kíváncsiskodik.
- Zenész - nézek mélyen a szemébe és elmosolyodom. Valami furcsa izgalom lesz úrrá rajtam attól, hogy elutazom. Hogy hova azt mondjuk még mindig nem tudom, de nem is igazán érdekel. Láthatom anyut és tuti, hogy vele jól fogok szórakozni bármit is forral.
Nincs más hátra, búcsúzkodni kell.
- Vigyázz Yvre - súgom Ben fülébe, aki csak mosolyogva bólint.
- Mondd meg Suzanne-nek, hogy üdvözlöm és hívj ha leszállt a géped - vigyorog Yv.
- Átadom és hívlak, de ha baj van te is telefonálj - simítok végig az orrán, majd szorosan megöleljük egymást. Mikor elválunk megfogja Ben kezét és elindulnak a kijárat felé, egyedül hagyva minket Pete-el.
- Titokzatos egy nőszemély vagy te Cornelia Anders - ölel magához mosolyogva.
- Fejts meg - hangzik el a számból a kihívás, mire elneveti magát és puhán megcsókol.
- Amint visszaértél hozzám - súgja a számban. - De most menj, az a pasas szerintem neked integet - nyom egy utolsó puszit a számra majd elereszt.
Lassan sétálok fel a repülőre, amin már jó pár éve nem ültem. Apu és a zenekara mindig ezen utazott a hosszú utakon, aztán nem is tudom, hogyan, de apu megkapta vagy valami piti összegért megvette a gépet, amit anyu elszedett tőle mikor elváltak.
- Kisasszony - hajol földig előttem a pilóta, mire elnevetem magam.
- Uram - viszonzom vigyorogva a köszöntést, majd jól megölelgetem a pilótát, aki látott felnőni.
- Az édesanyád már vár nagyon - mosolyog rám Steve.
- Hová megyünk? - nézek rá kérdőn, mire elneveti a magát.
- Nem Suzy lenne ha a lényeget nem felejtette volna elmondani - kacag. - Londonba megyünk kislány. Csüccs le aztán indulhatunk is - mosolyog rám én pedig helyet foglalok. Tehát London….


- Niko szedd már össze magad - ráz meg Mad a vállamnál fogva.
- Hagyjatok már békén a picsába - tajtékzom a dühtől, miközben ellököm magamtól, de megtántorodok és a saját lábamban majdnem elesek.
- Be vagy baszva, mint az atom, feküdj le és aludj - szól rám Jari. A hangulat a tetőfokára hág a vonat vagonjában, ahol utazunk, de cseppet sem jó értelembe. Úgy nézünk egymásra, mint a legádázabb ellenségünkre, mindenki remeg a dühtől, még Aleksi is. Látom rajtuk, hogy szívük szerint bevernék a képem, de én se vagyok ezzel másképp.
- Feloszlatom ezt az egész kibaszott szart. Nem csinálom tovább. Basszátok meg! Bassza meg Eero, basszák meg a rajongók, bassza meg a lemezkiadó, bassza meg mindenki - üvöltök magamból kikelve.
Csak mi öten tartózkodunk az átalakított kocsiban. Eero és Katja elmenekültek, Leena tegnap este repülőre ült és elhúzott Kínába, mert felkérték valami fotózásra, én pedig… Nem tudom mi van velem.
Fáradt vagyok, hisztis, nem aludtam két napja és erre még rájött egy üveg whisky és pár korsó sör is.
- Egy utolsó nyomorult balfék vagy - vágja Jari a képembe, majd kivonul a kocsiból. A többiek is azonnal követik én pedig leroskadok az egyik fotelbe és hisztérikus kacagás tör fel a torkomból. Komolyan azt hiszi, hogy nem tudom mekkora egy szerencsétlen barom vagyok? Jó vicc. Nálam jobban senki nem érzi ezt. És még csak az elején vagyunk. Én pedig nem bírom. Nem bírom a stresszt, az újságírókat, a rajongókat, a kialvatlanságot, a koncerteket és a nyomást, ami rajtam van. Nem akarom ezt csinálni. Nem tudok ennyi döntést egyedül meghozni, pózolni és mosolyogni egész álló nap. Nem akarok egy buzi nagy csarnokban fellépni kétszázötvenezer ember előtt. Félek, hogy nem fog menni. De a klub, amit Eero először leszervezett nekünk kicsinek bizonyul. Ha három estén át játszanánk ott, akkor sem tudna minden rajongónk bejutni. Az összes jegyet elvitték egy nap alatt, így nagyobb hely után kellett nézni, de az se volt elég. Most pedig úgy néz ki, hogy egy sportcsarnokot fognak megtölteni a sikítozó lányok, én pedig egyszerűen berezeltem. Gőzöm nincs mi legyen és nekem egyedül kéne meghoznom a döntést, hogy mit tegyünk. Rajtam áll az egész. Nem szeretnék ennyi ember előtt fellépni, de, hogy mondjam azt, hogy a kis klubot választom és cseszek arra, hogy hányan jutnak be? Azok az emberek látni akarnak minket, hallani akarják a zenénket élőben, szeretnek minket, nem hagyhatom őket figyelmen kívül. De ha a kis csarnokot választom és azt mondom, hogy több estén át játszunk ott az se jó megoldás, mert lehet, hogy kielégítem az itteni rajongók igényeit, de a többi állomást egy nappal arrább kell rakni.
Mi a faszomat csináljak? Nem tudom. Az arcom a tenyerembe rejtem, zokogni volna kedvem, a szemem csípik is a könnyek, de eszem ágában sincs kiengedni őket.
Liát akarom. Mellette képes voltam megnyugodni. Azt akarom, hogy itt legyen, átöleljen és megcsókoljon, hogy azt mondja nem lesz semmi baj. Ő erőt adna, de nincs itt. Nem tudok róla semmit.
Leenaval bezzeg rendesen összekaptam még mielőtt elment volna. Sajnos három nap múlva újból csatlakozik hozzánk. A hátam közepére se kívánom a hisztijét.
Érzem, hogy a gyomrom forogni kezd. Ó, remek. Elvánszorgok a fürdőig és kidobom a taccsot. A vonat rázkódik alattam, én pedig hirtelen szédülni kezdek, aztán egyszerűen elterülök a padlón és hagyom, hogy magával ragadjon a jótékony sötétség.

- A saját hányásába fog belefulladni, ha ez így megy tovább - hallom tompán Mika hangját, majd egy kéz elkapja a kezem és felránt a hideg kőről. Úgy érzem kiszakad a karom tőből, de nincs erőm tiltakozni. Csak nyöszörgök.
- Niko - csattan egy pofon az arcomon, amitől kicsit kijózanodok és kinyitom a szemem. Az egész testem remeg és úszik a verejtékben.
- Remek baszd meg. Megint kiütötte magát. Komolyan el kéne kezdenünk gondolkodni rajta, hogy mi a picsát csinálunk ha egyszer megőrül vagy elissza a máját, már ha még van neki - morog Mad.
- Hallottam - nyögök fel, majd megint felfordul a gyomrom. Annyi lélekjelenlétem még van, hogy ne a barátaim hányjam le, hanem a WC csésze fölé hajoljak.
- A kurva életbe - dünnyögi Jari, majd mögém lép és hátra fogja a hajam. Mintha valami tini ribanc lennék… Az ő barátnőik is így szoktak tenni, mikor többet isznak a kelleténél. Ha a gyomrom nem háborogna elnevetném magam, de nincs hozzá erőm.
- Vigyétek le a cuccokat, én majd viszem ezt a szerencsétlent - sóhajt fel Mad, miután a gyomrom tartalma teljesen kiürül és újból eldőlök a hideg kövön. Tényleg nagyon szarul vagyok, annyi erőt se érzek magamban, hogy fel tudjak állni. Csak remegek és szorosan lehunyom a szemeim, de még így is forog velem a világ. Aztán újból képszakadás…

Egy puha illatos ágyban térek magamhoz. Hason fekszem, a farmeromban, a hajam össze van gumizva. Halvány lila dunsztom nincs arról, hogy kerültem ide.
- Felkeltél? - néz rám Katja mosolyogva.
- Hol vagyunk? - nézek rá résnyire nyitott szemekkel.
- A szállodában. Jó nagy barom vagy - suttogja, amiért hála önt el iránta, nem bírnám ha hangosabban beszélne. A fejem lüktet, a gyomrom ég, a szájszagommal embert lehetne ölni. Semmi erőm nincs.
- Szedd össze magad. Eero így is tajtékzik, mert nem voltál olyan állapotban, hogy elmehess a sajtótájékoztatóra. A többiek kimentenek az újságírók előtt, de este van valami buli, amin részt kell venned - darálja a mellettem ülő lány, majd egy pohár vizet és egy fájdalomcsillapítót nyom a kezembe.
- Kösz - ülök fel, majd felhajtom a hideg folyadékot a gyógyszerrel együtt.
- Bűzlesz - fintorog.
- Lezuhanyozom - dünnyögöm, de a felállásra nehezen bírom rá magam. Aztán csak sikerül eltámolyogni a fürdőig. A langyos víz és a fájdalomcsillapító enyhít a másnaposságomon, de még mindig nem vagyok a legjobb formában. Felfrissülve megyek vissza Katjahoz.
- A fiúk nagyon pipák rád - suttogja miközben fürkészve nézi az arcom.
- Nem érdekel - vonom meg a vállam.
- Dehogynem - mosolyodik el.
- Őket se érdekli, hogy mi van velem - sziszegem, mire Katja arca eltorzul a dühtől.
- Ha nem érdekelné őket hagytak volna kiterülve a vonaton a hányásodban feküdni. Azt hiszed rajtuk nincs nyomás? Hogy ők nem félnek? Hogy nekik nincs elegük? Önző disznó vagy - sziszegi, mire meglepetten pislogok rá. Katja még sose beszélt így velem.
- Ők nem tudják mivel jár az, hogy én vagyok a frontember - fakadok ki, miközben rágyújtok egy cigire. - Mindent rám hagynak, mindenben nekem kell döntenem és én ezt nem tudom egyedül csinálni - morgom.
- Niko az Isten verje meg - csattan fel Katja. - Sose kérsz tőlük segítséget, mindent egyedül akarsz csinálni, ha le akarnak venni rólad valamilyen terhet, azonnal átváltasz veszett kutyába és beléjük harapsz, hogy nehogy elvegyék tőled a megszerzett csontot, amit ugyan teher cipelned, de mégis mindhez ragaszkodsz. Ne őket okold az önfejűséged miatt! Segítenének ha hagynád - kiabál magából kikelve.
- Te ezt nem értheted, csak Aleksi felesége vagy - vágom rá dühösen, mire Katja szemei kikerekednek. Bocsánatot akarok azonnal kérni a szavaimért, mert tudom, hogy megbántottam.
- Egy óra múlva érted jön egy taxi. Egyedül mész a bulira, a többiek itt maradnak – sziszegi, majd sértődötten kivonul a szobából.
Nagyot sóhajtva roskadok le az egyik fotelbe. Hogy lehetek ekkora paraszt? Katja csodás nő, mindig mellettünk van és támogat. Vigyáz rám is és a többiekre is, nem csak Aleksire. Meghallgat én pedig azt mondom neki, hogy nem több, mint egy zenész felesége és semmit nem érthet abból, ami körülöttem folyik. Hát hogyne értené? Hisz ő látja. Mindig velünk van, végigcsinálja velünk az egész kibaszott turnét, stúdiózást és mindent, ami a munkánkkal jár. Végig asszisztálja az egészet, nézi ahogy szépen fokozatosan lemerülünk, ahogy egyre stresszesebbek leszünk, ahogy kiakadunk, ahogy elfogy az erőnk és soha egy rossz szava sincs hozzánk még akkor se, mikor kiborulunk. Mindig segít, mindig mellettünk áll. Én pedig megbántottam. És nem csak őt. A fiúkat is. Pont azokat, akik szeretnek, akik ismernek, akik feltétel nélkül mindig mellettem állnak. Egy igazi balfasz vagyok, de az önostorozással nem megyek semmire. Megvárom míg letelik az egy óra és levonulok az utcára, ahol tényleg egy taxi vár, ami egyenesen az egyik Soho-beli klubba visz. Biztonsági őrök tucatja biztosítja a terepet, ellenőrzik, hogy fenn vagyok e a listán és csak aztán engednek be. Nem tudom ki szervezte a party-t, de elmosolyodom. Mindenütt ventilátorok vannak, amik kellemesen borzolják a vendégek haját. Folyik a pezsgő, a terem zsúfolásig telik emberekkel. Úgy tűnik játszani is fog valaki, hogy szórakoztassa a népet, a klub színpadán ugyanis roadok pakolásznak.
- Szia, te vagy Niko Koskinen? - mosolyog rám egy negyven év körüli nő. A szemeitől görcsbe rándul a gyomrom, a vonásai is kísértetiesen hasonlítanak valaki arcára. A haja… Kezdek megőrülni. Már mindenkiben Liát látom… Még a rövid koktélruhába bújtatott alakja is hasonlít. Igazából simán letagadhatna tíz évet. Fiatalos és szexi. Csak a szeme sarkában lévő pár halvány ránc árulja el, hogy már nem tinédzser.
- Igen hölgyem - nyúlok a kezéért, majd lágy puszit nyomok a kézfejére, amitől a nő elneveti magát.
- Suzanne vagyok, én szerveztem ezt a kis bulit. De ha magázni mersz esküszöm, hogy kasztrállak. Nem lehetek sokkal idősebb nálad. Maximum húsz év - kacag fel. - Egyedül jöttél? - lép mellém, majd se szó se beszéd belém karol.
- Igen - bólintok mosolyogva.
- Ó. Akkor kapj el egy pohár italt - állítja meg az egyik pincért, aki egy hatalmas tálcányi alkoholt egyensúlyoz a tenyerén. - Tudod az alkohol az ember legjobb barátja - kacsint rám, majd belekortyol a saját poharába. Vibráló egyénisége van, bár fogalmam sincs ki ő és honnan tudja, hogy én ki vagyok, de a kisugárzása magával ragadó. Ha fiatalabb lenne lehet, hogy még meg is próbálnám felszedni, de így… És amúgy is az ösztöneim azt súgják, hogy nem szabad udvarolni neki, de nem árt vele jóban lenni.
- Én úgy tudtam, hogy a kutya az ember legjobb barátja - mosolygok rá, egy pohár whisky leemelése után, mire elmosolyodik. Ez a mosoly… Ugyan olyan, mint Liáé.
- A leghűségesebb maximum. De a legjobb semmiképp - somolyog. - Sokat hallottam már rólad Niko Koskinen - néz mélyen a szemembe, miközben a halvány mosoly továbbra is az arcán játszik. A szemei briliánsként csillognak, a tekintete tiszta és fürkésző.
- Csak egy zenész vagyok Suzanne - nézek mélyen a szemébe.
- Nekem nem kell bemutatni a zenészeket - nevet fel, majd a nyakán lévő lánchoz kap, amin vagy fél tucat gyémántgyűrű lóg.
- Mibe fogadunk, hogy zenész feleség vagy? - kuncogok fel.
- Csak voltam Niko, csak voltam - nevet. - Na gyere, bemutatlak pár embernek.

- Picúr - hallok meg egy hangot a hátam mögött, mire fülig érő vigyor terül szét az arcomon. Azonnal sarkon fordulok és a rég nem látott férfi nyakába vetem magam.
- Max – nevetek, mikor szorosan megölel és megpörget a levegőbe.
- Hiányoztál pici lány - nyom egy puszit a homlokomra.
- Te is. Hol van Pam? És a fiúk? - nézek körbe a backstage-ben, de nem látom sehol a feleségét és a fiait.
- A srácok otthon, Pam meg valószínűleg anyádat boldogítja. Tudod, hogy milyen pletykásak - forgatja meg a szemeit nevetve. Aztán szépen előkerül mindenki. Tom, apám régi zenekarának dobosa és Joe, aki a ritmusgitáros posztot töltötte be egészen a Promise feloszlásáig. Ralph, aki hosszú évekig a csapat frontembere volt sehol sincs és pillanatokon belül felvilágosítanak a fiúk, hogy nem is jön, mert rehabon van. Ez mondjuk nem lep meg… Valahogy semelyik énekes nem bír leszokni a kábszerről, aki egyszer már rákapott.
Mára már csak Max tartja a kapcsolatot apuval, a többiekkel megromlott a viszonya, ezért is oszlottak fel. Persze azóta is mindenki a zenével keresi a kenyerét és néha ők így négyen - már amikor Ralph tiszta - összeállnak zenélgetni, mint most is.
- Anyu trombitált össze titeket mi? - nevetek fel.
- Biza. Zsuzsának nem könnyű nemet mondani - nevet fel Max, miközben átöleli a vállam. Nem lep meg, hogy ő anyut Zsuzsának hívja Suzanne helyett, hisz emlékszem régen sokat tanítgatta, hogyan ejtse helyesen és magyarosan a nevét, mára pedig kitűnően akcentus nélkül ki tudja mondani. - Azt mondta, hogy kéne neked némi zenei háttér - kacsint rám az öreg medve. Max áll hozzám mindenki közül a legközelebb. Ő apám helyett apám volt azt hiszem. Imádom. Kicsinek is mindig rajta csüngtem, hisz apu el volt mindig Jennel. Max tanított meg gitározni, tőle kaptam az első saját lemezem. Nem mellékesen a világ egyik legjobb szólógitárosa. Csodálom őt, felnézek rá, ha fiú lennék talán a példaképem lenne és a posztere ott csüngene a szobám falán. Nagyszerű zenész és nagyszerű ember is. Oké nem szent, de mégis remek fazon. Ő a második apám, de néha felmerül bennem, hogy jobban szuperál, mint Matt.
Na igen, ha egy zenésznek gyereke születik az a baba jó nagy családba érkezik. Több apát és több anyát kap, hisz minden együttes egy hatalmas famíliának minősül, akik együtt kelnek, együtt feküdnek, együtt esznek, együtt isznak, együtt élnek és néha együtt is halnak, ráadásul nem csak a csapattagok tartoznak ide, hanem a feleségek, a gyerekek, a fattyúk, a groupiek, a roadok, a menedzserek, a sajtósok, a fotósok és mindenki, aki együtt utazik azzal az x emberrel, aki a bandát alkotja.
Márpedig apám ex zenekara fénykorában eléggé népszerű volt. Sőt, még most is játsszák a muzsikáikat a rádiókban. Több millió eladott lemez, elismerések, díjak és kit tudja még mit nem zsebeltek be ők így öten és én még sem vagyok büszke arra, hogy Matt Anders lánya vagyok. Sőt, kifejezetten utálom, hogy ő az apám. Oké, magamban azért be merem vallani, hogy ő is ámulatba tud ejteni, hisz csodálatosan gitározik, de, mint apa… Megbukott azt hiszem. Legalábbis velem szemben. Jen Isteníti és imádja, ez pedig kölcsönös köztük én viszont mindig háttérbe szorultam. Jen volt apuci ici pici hercegnője mindig, nekem viszont nem bocsátotta meg, hogy nem fiúnak születtem. Tudom, hogy minden vágya az volt, hogy másodjára fia szülessen, akit zenélni taníthat, aki a nyomdokába léphet, akiből vagány nőfalót faraghat, olyat, mint amilyen ő is volt, de nem jött be, mert lány lettem. Talán ezért volt képtelen engem szeretni. Csak egy királylány lehet és mivel Jen hamarabb született, elfoglalta a trónt. Nekem pedig nem maradt hely a szívében. Csalódást okoztam neki azt hiszem azzal, hogy nem fiú lettem. De hát erről azt hiszem nem én tehetek…
Max bezzeg ajnározott és királynőként bánt velem mikor észrevette, hogy apámnak nem igazán kellek. Ő szórakoztatott, virágot hozott, dalt írt hozzám pedig akkor még tényleg kicsi voltam. Azt hiszem ő úgy tekint rám mint az első szülött gyerekére. De most már ő is apuka, ugyan viszonylag későn lett az, de tudom, hogy boldog, hisz harmadjára csak megtalálta azt a nőt, aki gyerekeket szült neki és aki még most is fülig szerelmes belé és akibe ő még most is teljesen bele van zúgva, ugyan úgy, mint az első pillanatban.
- Kincsem - hallom meg anyu hangját, mire elmosolyodom. - Ó látom meg találtak a srácok - lép mellénk mosolyogva.
- Meg biza. Tudod, ha kicsit fiatalabb lennék most elcsábítanám a lányod - kuncog fel Tom, mire mindenki felnevet.
- Azt hiszem Brooke nem örülne neki - feleli anyu. - Mit szólna mondjuk ha elmondanám neki, hogy a lányom friss husijára fáj a fogad? - húzza fel kérdőn a szemöldökét, miközben az ajkai gonosz vigyorra húzódnak.
- Kasztrálna, szóval légy oly kedves Suzy baby ne szólj neki - öleli át Tom anyut.
- Ha egyszer is rosszul ütöd a dobokat telefonálok te vén csataló - nevet fel anya.
- Ügyes leszek ne izgulj - szorongatja meg Tom anyut.
- Én megmondtam már akkor mikor megszületett, hogy jó nő lesz belőle - kacsint rám Joe.
- Szerencsére az anyjára hasonlít - bókol egyet Max is.
Furcsa, hogy ugyan úgy beszélgetek és bolondozok velük, mint Yvvel. Pedig valljuk be, mind elmúltak már negyven évesek. Mondjuk ahhoz képest jól tartják magukat, sok mai huszonévest kenterbe vernének. Max-nek még mindig olyan feszes hasfala van, mint húsz éve, ráadásul a karjai se piték... Még mindig szexi és dögös, bárkit megkaphatna. Tomon és Joe-n se látszanak a régi önpusztító életmód jelei. Egyszerűen olyan, mintha rajtuk nem fogna az idő kíméletlen vasfoga. Csak pár apró ránc az, ami elárulja, hogy már nem olyan fiatalok, de a lelkesedésük, a poénjaik, a testük, az arcuk és a zene iránti feltétel nélküli imádatuk a régi. Még, hogy a rock and roll életmód hamar a sírba viszi az embert vagy ha nem is okozza a zenész halálát, de öregíti őket. Csak rájuk kell nézni. Ők az élő bizonyíték arra, hogy ez az állítás hamis. Pedig mind kutyálkodtak eleget. Drogfüggőség? Pipa. Alkoholizmus? Pipa. A lehető legtöbb nőt megdugni, aki az útjukba kerül, ráadásul mindezt felelőtlenül? Pipa. Gallyra ment házasságok? Pipa. Mértéktelenül hajszolni mindenféle élvezetet? Pipa. Istennek titulálni magunkat? Pipa. Börtön? Pipa. És még sorolhatnám a kihágásaikat…
Lám, lám mégis itt vannak, élnek és virulnak. Bár mondjuk az is lehet, hogy csak azért vannak még itt, mert leszoktak a káros szenvedélyek egy részéről. Bár erre Max percek múlva rá is cáfol, mikor hűtőhöz lépve kikap egy üveg Jack Daniels-t és mindenkinek tölt egy-egy pohárral. Aztán jön Tom, aki a farzsebéből előkap egy kisebb zacskót, amiben pár gramm fű van.
- Basszus - nevet fel anyu. - Ezer éve nem szívtam - csóválja a fejét mosolyogva.
- Mit? - rángatja meg Max viccesen a szemöldökét, mire mindenkiből kitör a röhögés.
- Füvet - vágja rá anyu egy hamiskás mosollyal az arcán.
- Ó igen, tudjuk, hogy régen olyan voltál, mint valami porszívó. Az életet is ki bírtad volna szívni egy férfiból a farkán keresztül - nyögi be Joe, mire megköszörülöm a torkom jelezve, hogy én is itt vagyok.
- Picúr nyílt titok, hogy anyád a szex nagyasszonya volt - vigyorog Max, majd egy pohár whiskyt nyom a kezembe.
- Tudom - bólintok. Sajnos hallottam már elég sztorit anyuról. Mondjuk nem szégyellem, hogy groupie volt és köztudottan nem egy híres zenésszel volt kapcsolata, de valahogy a részletekre - azt hiszem érthető okokból - sosem voltam kíváncsi. Mégiscsak az anyám…
- A groupiek koronázatlan királynőjére - emeli Joe magasba a poharát és anyura kacsint, majd gyors koccintás után mindenki lehúzza az italát.
- Mennem kell. Ne szívjátok el nélkülem - bök anyu az asztalkán lévő zacskóra, amiben a marihuána lapul. - Ügyes legyél baby - ölel meg, majd egy puszit nyom az arcomra és kilibben az öltözőből.
- Mákod van, hogy ő az anyád - vereget Tom vállon, mire elmosolyodom és büszkén kihúzom magam.
- Tisztában vagyok vele.
- Nem izgulsz? - lép mellém Max is. Tudja, hogy sokan vannak kint és nem igazán szeretek tömeg előtt énekelni, de a csitri, akit anyu felbérelt, kiütötte magát, így alkalmatlan arra, hogy színpadra álljon. Ezért nem maradt más hátra, minthogy ma este én fogok énekelni.
- Ha a világ legjobb gitárosa mellettem áll nincs mitől félnem - dőlök a mellkasának, mire átöleli a derekam és egy cigit nyom a számba.
- Max csak a második legjobb. Jimi Hendrix a király - kotyogja közbe Joe, majd elmorfondírozva néz rám. - Furcsa ez a szőke hajszín, bár jól áll, de így jobban hasonlítasz apádra - vigyorodik el.
- Akkor inkább befestetem lilára, csak rá ne hasonlítsak - nyögök fel. Utálom, ha valaki azt mondja, hogy hasonlítok rá.
- Lassan idő van - szól be az egyik technikus, mire mindenki felsóhajt. Elszívjuk a ciginket, legurítunk még egy pohár italt, ellenőrizzük az öltözékünk a hatalmas tükörben, én még a hajamba is beletúrok, majd szépen lassan a színpad szélére vonulunk. Megvárjuk míg anyu felkonferál minket, aztán kilépünk a rivaldafénybe. A lámpák elvakítanak, szinte semmit se látok, a ventilátorok a színpad előtt olyan erős légáramlatot csinálnak, hogy a hajam teljesen összeborzolódik tőlük. Kellett nekem fésülködni. Tudom a dolgom, a srácok is profik szerencsére, több ezer koncertet adtak már, mégis van valami furcsa érzésem. Valami, ami nem hagy nyugodni. Végignézek magamon, de a combközépig érő csizmámon nincs semmi, a bőrnadrágom sincs kiszakadva. A topom is rendben van úgy néz ki. Olyan érzésem van ennek ellenére, mintha valaki a vesémig akarna látni. Mintha Niko pásztázná a testem. A levegőben furcsa vibrálás van, de tudom, hogy nem futamodhatok meg. Most nem… Ő nincs itt, szajkózom magamban, de a mikrofonállvány elé lépve végigpásztázom a népet, hátha meglátok egy vakító zöld szempárt.

Néha a pokol legmélyebb bugyrába kívánjuk a családunk, átkozzuk őket és a felszínen úgy érezzük, hogy teljes szívűnkből gyűlöljük őket. De mélyen szeretjük őket még akkor is ha nem valljuk be se nekik se magunknak és azt szeretnénk ha ők is kimutatnák, hogy mi vagyunk számukra a legfontosabbak, mert hozzájuk tartozunk, hiszen egy család vagyunk és ez a láthatatlan kötelék mindig összetart velük minket bármi is történjék. Előfordul az is, hogy a vér szerint semmi közünk egy bizonyos emberhez mégis a családunkba fogadjuk őket, mert szeretjük, annyira szeretjük, mintha ő is hozzánk tartozna. Láthatatlan kapcsok ezek, de erősebbek bármilyen anyagnál, nem lehet széttörni a láncot még akkor se ha néha tényleg azt akarjuk, hogy ne kötődjünk hozzájuk.