A fejlécet Gina készítette, akinek ezúton is hatalmas köszönet :)

2011. november 28., hétfő

49. Ragaszkodás

„Azt mondják, hogy a szerelem elvakít? Tényleg? Valójában semmi sem olyan tisztán látó, mint a szerelem. Ami vak, az nem a szerelem, hanem a ragaszkodás. A ragaszkodás az a kötődő állapot, amely abból a téves feltevésből származik, hogy valaki vagy valami elengedhetetlenül szükséges a boldogságodhoz.”


Napok, hetek, hónapok? Nem tudom. Talán évek teltek el azóta, hogy visszajöttem Európába. Szét vagyok csúszva teljesen. Csak egy dologban lelem örömöm és az a drog, ami most is munkálkodik a szervezetemben. Már a zene sem vigasztal. Fene tudja, hány gitárt és szállodai szobát tettem tönkre. Most meg itt ücsörgök egy svéd hotel párkányán.
- Gyere be azonnal – kiabálják többen, de nem igazán érdekel semmi. Meghúzom a vodkás üveget és bámulom az autókat, amik az utcákon keringenek. Nem, eszem ágában sincs kiugrani. Igazából jól vagyok. Csak egy kis magányra vágyom. Bentről veszekedés hangja hallatszik. Leena sír, Mad és Jari üvölt, Katja és Aleksi is vitázik miközben félig kilógnak az ablakból és próbálnak rávenni, hogy másszak vissza. Hópelyhek táncolnak körülöttem. Lekötnek. Gyönyörűek. Olyanok, mint az apró gyémántok, megülnek a pólómon és átáztatják az anyagot. Fel se tűnik, hogy remegek a hidegtől és attól, hogy a ruháim már teljesen átnedvesedtek a kis pihéktől. A fagyos szél az arcomba csap, az orrom már úgy nézhet ki, mint Rudolfé. Bár nem tudom mitől. A mértéktelen piálástól vagy a hidegtől?
- Katja húzódj be, csak az hiányzik, hogy kiess. Vigyáznod kell a babára – sipítozza Aleksi.
- Ő fog kiesni, ha nem hozzuk be – makacsolja meg magát Katja.
- Niko, mit csinálsz ott? – hallom meg Oliver hangját.
- Csak nézem az utat – suttogom.
- Tesó, gyere be. Hideg van. Egyáltalán, hogy kerültél oda? – kérdezi halkan. Ő az egyetlen, aki higgadt és, aki nem kiabál velem. Mosolyogva nézek a hang irányába. Ő is a hotelszoba ablakából hajol ki és kérdőn néz rám. Az én kisöcsém. Pedig utáltam mikor anyuék hazahozták. Nem akartam osztozni vele semmin. Aztán pár hónap múlva rájöttem, hogy lesz kire kenni, ha valami eltörik. Majd valami furcsa véd és dacszövetség alakult ki köztünk, ami azóta se bomlott fel. Én vagyok a bátyja, akinek vigyáznia kell rá. Mindig azt akartam, hogy felnézzen rám. Azt hiszem sikerült elérnem, hogy büszke legyen rám.
- Tia meg Eero kiabált velem. Nem szeretem ha kiabálnak – magyarázom fejcsóválva.
- Ezért másztál ki? – néz rám elnézően mosolyogva, mire aprót bólintok. Meguntam a fejmosást. Nem értem mi bajuk van velem. Megcsinálom a dolgom. Felállok a színpadra, énekelek, a kritikusok is folyamatosan dicsérnek. Nem lehet rám panasz. Ők mégis mindig csak veszekedni tudnak velem. Nem akarom. Utálom, ha kiabálnak velem. Értek én a szép szóból is, de ők mindig felemelik a hangjukat, mintha egy taknyos kölyök lennék. Most is ez volt. Meguntam. Csak mondták és mondták a magukét, hadonásztak a kezükkel az orrom előtt, túl közel jöttek, fenyegettek. Mit szépítsem? Bepánikoltam. Nem kaptam odabent levegőt. Egyszerűen felálltam és kijöttem ide. Azóta pedig megy a cirkusz.
- Hol van Lia? – kérdezem halkan. Őt akarom.
- Lia? – kerekednek ki Oliver szemei. Úgy néz rám, mint valami elmeháborodottra.
- Igen, Lia. Az előbb még bent volt – motyogom összezavarodva.
- Leena van itt – magyarázza Oli, mintha egy gyerekhez beszélne.
- Leena? – húzom össze a szemöldököm. Nem értem. Az előbb láttam Liát. Hova lett?
- Hol van Lia? – ismétlem el megint a kérdést. A kép változik. A faházikó teraszán ülök. Meleg van. Épp most kel fel a Nap. Mit keres itt az öcsém? Itt csak Liával szoktam lenni. – Hol van Lia? – kiabálok Oliverre. A rémület a hatalmába kerít. Nem mehetett el. Nem hagyhatott el. Szeret! Összeházasodunk.
- Niko – kúszik a fülembe egy sírós női hang. Leena… Vagy Lia? Itt csak Lia lehet! Ebben a világban csak ő létezik. Nincs Leena. Soha nem is volt. Nem létezett.
- Kulta – mosolyodok el és felállok, hogy megcsókolhassam.
- Niko – sikít fel, mikor megingok. – Óvatosan kicsim – suttogja kétségbeesve, mikor megtalálom az egyensúlyom.
- Gyere ki – nyújtom felé a kezem. Neki is meg akarom mutatni, a táncoló hópihéket.
- Inkább gyere te be – mosolyog rám kedvesen. A szemei. Van bennük valami fura. Mintha nem Lia lenne. Nem ugyanolyan színűek a szemei. Vagy csak a fény miatt látom így?
- Szeretsz? – kérdezem halkan, mire elmosolyodik.
- Hát persze, hogy szeretlek – bólogat bőszen. Őszintének tűnik.
- Akkor gyere ki – vágom rá.
- Niko, kérlek – suttogja elcsukló hangon.
- Ha szeretsz, gyere ki hozzám – üvöltök rá. Fogalmam sincs mi ütött belém. Lia félve bólint. Könnyek csillognak a szemeiben, majd pár kis csepp le is gördül az arcán. Ledobja a vállán lévő pokrócot és kilép az ablakból, de valaki megfogja a karját.
- Elment az eszed? Mind a ketten ki fogtok borulni – sziszegi Mika.
- Behozom – mosolyog rá az angyalom, majd kimászik hozzám. Amint a lába a földet éri, szorosan magamhoz húzom. Átölelem a derekát és mélyet szippantok a haja illatából. Valami itt sem stimmel, de nem foglalkozom vele. A karomban van, pedig azt hittem, hogy örökre elveszítem. Nem számít semmi csak, hogy nem ez történt.
- Táncolsz velem? – kérdezem és a választ meg se várva, ringani kezdek vele.
- Niko, elég – sírja el magát. – Félek, menjünk be.
- Mitől félsz kedvesem? – nyúlok az álla alá és tovább forgok vele. – A haláltól? – mosolygok rá és lecsókolom az arcán legördülő könnycseppeket.
- Niko, elég. Hagyd ezt abba – zokog fel és kétségbeesetten kapaszkodik a karomba.
- Mit? Szeretsz. Azt mondtad, hogy szeretsz! Hazudtál? – húzom fel az egyik szemöldököm kérdőn.
- Nem – csóválja meg a fejét. A szemei rémületet tükröznek. Remeg az egész teste a félelemtől én pedig élvezem, hogy a hatalmamban van. Múltkor ellenállt nekem, Los Angelesben, de most… Most az enyém. Azt teszek vele, amit csak akarok.
- Meghalsz velem? – nézek mélyen a szemébe és a párkány széléig húzom. Az egyik csőbe kapaszkodva dőlök előre az út felé, mire felsikít és szorosan lehunyja a szemeit. Rájövök, hogy nem Lia az, akit a karomban tartok, hanem Leena. Árnyékok játszanak a hófehér könnyáztatta arcon. Gyűlölöm őt. Miatta nem lehetek azzal akit szeretek. Vajon hol van Lia? – Mi lenne ha elengednélek? – csúsztatom lassan el a derekáról a kezem miközben még jobban hátradöntöm. Kétségbeesetten sikoltozik és kapaszkodik belém. Átkozott dög. Megkeseríti az egész életem. Le kéne dobni. Megszabadulni tőle örökre.
- Niko – sikít fel Tia is. Az ablakból kilógókra nézek. Mindenki fél. Nem tudják mi lesz a következő lépésem.
- Meghalnál értem Leena? – suttogom visszafordulva a karomban tartott nőhöz.
- Niko – nyöszörgi.
- Felelj – üvöltök a képébe, mire összerezzen és kinyitja a szemét.
- Bármit megtennék érted – suttogja.
- Hazug szuka – nevetek fel. – Hát legyen. – rántom fel majd az ablakig lököm. – Mássz be – sziszegem, aztán lehúzom a vodkám maradékát és egy másik ablakon én is bemegyek. Nem hiányzik az újabb fejmosás, kivágom az üres üveget a párkányra, majd összeszedem a cuccaim és anélkül, hogy a döbbent társaság egy szót is szólhatna kimegyek a szobából. Cynthiához menekülök. Neki van heroinja és megosztja velem az ágyát is. Még a folyosón is hallom, ahogy az a ribanc keservesen zokog. Talán nem itt tartanánk, ha múltkor nem feküdt volna le az egyik menedzserrel a saját ágyunkba…

- Max, kéne valami munka – nézek a pótapámra a kávém fölül. Még kócos és kómás, pedig már a harmadik bögre koffeinjénél tart.
- Miért nem szólsz apádnak? – kérdezi egy kisebb fáziskésés után.
- Szóljon neki a halál – dünnyögöm, mire Max felnevet.
- Nem láttad Pamet? – néz rám érdeklődve. – Le kell csesznem, mert egyedül kellett kelnem.
- Elvitte a fiúkat a parkba – bökök a hűtőn lévő cetlire, amit már ő is elolvasott, de úgy tűnik még nagyon reggel van neki.
- Ó, tényleg – csap a homlokára. – Szóval munkát akarsz – húzza el a száját és rágyújt egy cigire. Morfondírozik egy darabig, én pedig bámulom. Még most is sármos és dögös. Az életbe nem mondanám meg róla, hogy elmúlt negyvenöt éves. A hasa még most is feszes, a karján és a hátán még most is dagadnak az izmok, talán csak az arcán elmélyülő ráncok jelezhetik, hogy már nem húsz éves. Már nem bírja olyan jól az éjszakázást, mint tizenöt évvel ezelőtt, hisz mikor gyerek voltam reggel is pörgött, most pedig full kómás, a szemeit épphogy nyitva tudja tartani. Bár ahhoz, hogy képes volt napokig pörögni régen, a speednek és a többi drognak is köze volt. Felmerül bennem a kérdés, hogy milyen lenne az életem, ha anyu anno Max ágyába mászik be és ha az ő fejét csavarja el. Mi lenne ha ő lenne ténylegesen is az apám? Bár ha jobban belegondolok többet tett értem, mint Matt valaha is. Simán befogadott a házába, most pedig ha minden igaz azon gondolkodik, hol tudnék munkát vállalni.
- Pici lány, a helyzet az, hogy nekem is kéne valami meló – sóhajt fel gondterhelten, mire leesik az állam.
- De van munkád - vágom rá.
- Szar az egész – pöcköli le a hamut a cigijéről, majd a tenyerére támasztja a fejét. – Egy rakás drogos pasi, nulla elkötelezettséggel. Mind leragadtak a kilencvenes években, azt hiszik ők a királyok, pusztán azért, mert feltolják a szottyadt seggüket a színpadra. Nekem ez nem pálya – húzza el a száját. – Amint lejár a szerződésem kiszállok. Amúgy nem tudom milyen munkát szerezzek neked. Az apád kiadójánál vagyok – húzza el a száját.
- Nem akarok zenével foglalkozni – vágom rá, mire Max szemei kikerekednek. – Pincérnő, jegyárus, eladó, tök mindegy, valami gagyi munka kell – magyarázom.
- Hát… Van egy hely, de nem hiszem, hogy neked való – csóválja meg a fejét.
- Mi az? – vágok a szavába.
- Egy bár. Csapost keresnek. Olyat, aki jól néz ki – kacsint rám. - Fel szoktunk ott lépni. Egy füstös kis csehó, egy rakás ribanccal, olyan rossz arcú fickóknak, mint én – mosolyodik el.
- Tökéletes – bólintok. – Megadod a címük? – pattanok fel, majd egy papírt és egy tollat nyomok a kezébe, amin pár perc múlva a klub elérhetősége áll. – Miért akarsz amúgy még dolgozni? Mindened megvan. Soha többé nem kell színpadra állnod – nézek rá kérdőn.
- Mert Pamen és a fiúkon kívül ez az életem – mosolyodik el. – Gitárral a kezemben vagyok önmagam. Kell a zene, hogy életben maradjak – simogatja meg az arcom és magához ölel.
- Hát hozz össze valami újat – dobom fel az ötletet. – Ralph ha éppen nem rehabon ül, akkor otthon van. Te is tudod, hogy mikor munka volt képes volt tiszta maradni és jó abban, amit csinál. Tom és Joe se csinál semmi komolyat, ha jól tudom.
- Azt mondod, hogy alapítsuk újra a zenekart? – húzza fel az egyik szemöldökét kérdőn.
- Miért ne?
- Az apádat a többiek nem fogják megtűrni – sóhajt fel lemondóan.
- Keress egy másik basszerost – adom a kezébe a megoldást, mire elmereng. – Matt egy kretén.
- De az egyik legjobb basszusgitáros, akit ismerek – nevet fel.
- Elégedj meg a második legjobbal. Tom beverné a képét ha meglátná és szerintem Ralph is így van ezzel – magyarázom miközben én is rágyújtok egy cigire.
- Nem értem miért nem akarsz a zeneiparban dolgozni – néz rám értetlenül. – Átlátod a dolgokat, akár az anyád, baszott jó szövegeket írsz, akár az apád és olyan hangod van, mint nagyapádnak volt – mosolyodik el.
- A papa halott, az apám egy idióta, anyu meg nem ment semmire azzal, hogy mindent átlátott – túrok bele a hajába és játékosan megborzolom a keszekusza tincseket.
- Gyere velem – pattan fel és seggriszálva elindul a folyosón.
Amikor benyit a kis szentélyébe megáll bennem az ütő. Egyszer jártam itt, de tajtékzott a dühtől mikor rám talált, a fiával a kis magánparadicsomába. Hayden még csak három éves volt én meg alig tizenöt. Bújócskáztunk és úgy tűnt az ajtó mögötti terület a legjobb hely arra, hogy ne találjon ránk Pam. Persze tudtuk, hogy tiltott zónába lépünk, de arra nem számítottunk, hogy a mindig nyugodt, vicces pasas üvöltve dob ki minket a szobából. Pam majdnem helyben megszülte Cobyt. Ez a hely Max mindene. Itt vannak a gitárjai, a díjai, a cikkek, amiket róla írtak, a fotók, a videók, minden… Az egész élete ebben a szobában porosodik. A tárgyak felbecsülhetetlen értékkel bírnak. Az első gitárja ott van egy üvegvitrin alatt, a legelső Les Pauljával karöltve. Vagy ötven csodás hangszer van a szobában, a legnagyobb becsben tartva.
- Gyere már be – szól rám nevetve, mikor rám néz és felfedezi, hogy megtorpantam a küszöbön.
- Biztos? – kérdezem bizonytalanul.
- Nem eszlek meg – kacag fel, majd felkap egy gitárt, megpörgeti az ujjai közt, leveti magát az egyik fotelbe és pengetni kezdi a húrokat. Órákig nézem tátott szájjal, a földön törökülésben ülve. Csukott szemmel nyúzza a húrokat, annyira természetes számára az egész, mintha azzal a gitárral a kezében született volna. Én pedig csodálom őt azt hiszem. Nem bírom felfogni, hogy szorulhat egyetlen emberbe ennyi tehetség. Lehetetlen… Azaz lehetetlen lenne, ha nem a saját szememmel látnám. Még mindig képes elkápráztatni a kis bűvésztrükkjeivel. Azt hiszem nála jobban senki nem ért a húrok pengetéséhez. Persze mindig meglep, hogy tud újat mutatni. Hisz láttam én már a csúcson is és odalent a pokol legmélyebb bugyrában is.
Volt, hogy csatak készen, egy szál mackónadrágba, mezítláb lépett színpadra és brillírozott. De előfordult olyan is, hogy látszólag teljesen tiszta volt, a végén az apám mégis be akarta verni a képét, mert mikor már a hatodik számnál se találta a ritmust egyszerűen földhöz vágta a gitárját és levonult a színpadról. Nem azért volt Matt pipa rá, mert elbaltázta a dolgot, hanem azért, mert feladta. A közönség majdnem szétszedte a stadiont, Tom fején az egyik dühös rajongó üvege csattant. Elájult, kórházba vitték, minket pedig szó szerint ki kellett menteni az őrjöngő tömegből, mert felborították a kordont, szétszedték a színpadot és alig két percre rá, hogy kocsiba tuszkolva elhajtottak velünk betörtek az öltözőkbe is.
Az órára pillantva rájövök, hogy indulnom kell. Alex utálja ha kések…
- Max, mennem kell – suttogom, nem akarom megzavarni, olyan, mintha transzba esett volna.
- Akkor menj – mosolyodik el és tovább játszik. Mintha nem ebben a világban lenne…
Az ajtót halkan csukom be magam után. A két huligán a folyosón ül és vigyorogva hallgatják, ahogy az apjuk gitározik.
- Mi van csirkefogók? – nézek rájuk vigyorogva.
- Csss… - pisszeg le Coby és nagyon csúnyán néz rám. Mintha megzavartam volna valamit, amit csak ő érthet és a bátyja és ezért fő és jószágvesztés járna. Pam is felbukkan a folyosó végén, mosolyogva nézi a fiait a falnak dőlve, mire elindulok felé.
- Mit csináltam? – kérdezem értetlenül ugyanis mindkét kisfiú úgy nézett rám mikor megszólaltam, mintha megkínoztam volna őket. Pedig eddig szerettek…
- Semmit – kuncog fel, majd karon ragadva a nappaliba vonszol. – Imádják ha Max játszik. Nem lehet őket elvontatni az ajtóból. Zenész vér csörgedezik az ereikben – somolyog büszkén és a pillantása ellágyul. – Coby nyűgös baba volt, de mikor Max gitározott… Mintha csoda történt volna. Azóta se múlt el. Órákig képesek ott ücsörögni és nem lehet hozzájuk szólni – kuncog.
- Értem – bólintok vigyorogva. – De én most lelépek. Majd jövök – nyomok egy puszit az arcára.
- Aztán vigyázz magadra kislányom – szól utánam, mire elnevetem magam…
- Igen anyu – vágom haptákba magam, majd már ott sem vagyok.
Alexhez lassan csukott szemmel is eljutok, a vaskapuk anélkül nyílnak meg előttem, hogy bármit is csinálnék. Szinte eltáncolok az ajtóig. Az előtérben Joshuával találom szembe magam, aki egy pohár borral a kezében járkál fel-alá.
- Szia – lépek mellé vigyorogva, mire megáll és rám mosolyog.
- Hello – ölel meg, majd egy puszit nyom az arcomra.
- Alex? – nézek rá kérdőn.
- A kertben van – bök a fejével a nappali felé, ahol ki lehet jutni a kertbe. Gondolkodás nélkül indulok ki. Alex hintázik, nem vesz észre, mert háttal ül nekem. Mosolyogva somfordálok mögé. Még mindig nem értem, hogy lehet ennyi arca. Harminc évesen hintázni? Erre is csak ő képes…
Aztán amint mellé érek hallom, hogy beszél, majd azt is felfedezem, hogy nincs egyedül. Egy gyerek kacag fel, az ölében és Alex vele nevet. De vajon, hogy kerül a pokolfajzat házába egy körülbelül hároméves kisfiú?
- Sziasztok – lépek eléjük mosolyogva, hogy felhívjam magamra a figyelmet.
- Á, szépség – vigyorodik el Alex és egy csókért kezd nyújtózkodni, amit természetesen azonnal meg is kap. Bár ez egy ártatlan puszi, ahhoz képest amikkel üdvözölni szoktuk egymást, de mindketten tekintettel vagyunk a közelünkben lévő kiskorúra.
- Hát ő kicsoda és honnan loptad? – simítok végig a kis srác puha tincsein, aki édesen mosolyog rám. A szemei kísértetiesen hasonlítanak valakiére, de nem esik le először a dolog.
- Nem loptam – vágja be Alex a mű durcát, majd elneveti magát, hisz tudja, hogy nem veszem be a színjátékot. – Cornelia ő itt Toby. A fiam – teszi hozzá.
- A fiad? – nyögöm ki ledöbbenve. Egyszer a sírba visz ez a pasi a kis titkaival. – Van egy fiad? – kérdezem halkan. Hát persze… A szemei ugyan olyanok, mint Alexé. Hogy nem jöttem rá… Ugyan olyan lehetetlenül hosszúak a szempillái és ugyan olyan tengerszínűek a szemei. – Miért nem mondtad soha? – nyöszörgöm letaglózva.
- Nem tudom… Sosem jött szóba – ránt vállat és le sem veszi a szemét a gyerekéről.
- Idióta – sziszegem dühösen, majd elindulok befelé. Hirtelen kerít hatalmába a düh. Nem azért vagyok mérges, mert van egy gyereke, hanem azért, mert nem szólt róla. Ez már a második ilyen húzása. Először azt nem mondta el, hogy szereti a fiúkat, mondván azt hitte, hogy tudom, most meg az derül ki, hogy van egy gyereke. Egyáltalán kitől van? És mi az, hogy sosem jött szóba??? Ó, te jó ég!
A fülemen is gőz jön ki, se nem hallok, se nem látok, egy cél lebeg a szemem előtt, kijutni innen a lehető leggyorsabban. Persze ez most sem olyan egyszerű, mint amilyennek én azt hiszem. Az ajtóban Jadebe ütközöm.
- Hé, hé, hé! Csibém már nem is köszönsz? – ölel magához.
- Eressz – szűröm a szavakat a fogaim közt és próbálom ellökni az utamból, de nem hagyja. Csak azért is elém áll. – Jade, engedj ki vagy esküszöm, hogy megütlek – sziszegem mélyen a szemébe nézve és a kezeim önkéntelenül is ökölbe szorulnak.
- Nem vagy te olyan erős – ragadja meg a karom majd kituszkol az ajtón, de nem hagy egyedül, beszállunk a kocsijába.
Képek cikáznak a szemem előtt. Helsinki. Niko és az a csodaszép zöld szempár, abban a füstös kocsmában. New York. Mira. Mentők, rendőrök, apu, a temető. Cleveland. Ryan, heroin, tűk, prostik. London. A ventilátorok, amik az arcomba fújták a hideg levegőt. Carol néni, a metró, az éjszaka, amit Nikoval töltöttem, a csalódás, a fájdalom és a bőrkabátos idegennel váltott csók. Chicago. Pete. Andy. Az összes őrültség, halálvágy, de nem én haltam meg, hanem ő, az én édes medvém. A habzó szája, ahogy ott fekszik az ágyon fennakadt szemekkel… Most is látom magam előtt, olyan tisztán, mintha ebben a pillanatban történne. Aztán Nashville és megint Niko, majd Sante Fe és Alex.
Igen Alex. Azt hittem ez a buborék örökre megmarad. De kipukkadt. Talán túl nagyra fújtam… Már negyedszerre. Remek. Sose tanulok semmiből.
- Lia, szállj ki – rázogat meg Jade én pedig értetlenül nézek rá, majd ki a szélvédőn. – Megérkeztünk – suttogja halkan.
- Oké – suttogom. Megint rádöbbenek, hogy milyen gyorsan telik az idő. Míg én emlékeztem, addig Jade egy kávézóba hozott. Az ablakokat vastag porréteg fedi, de nem csak emiatt nem lehet belátni, a belső teret színes régi virágmintás sötétítőfüggönyök fedik el az utcán sétálók előtt. Egy alig villogó neontábla hirdeti, hogy nyitva van a hely. Jade gyorsan beterel, de amint átlépem a küszöböt, úgy érzem megfulladok. Sűrű tömény füst terjeng az egész helyen, amin alig lehet átlátni. Felfedezem a marihuána és cigi illatát, de a sarkokban füstölők is égnek és pár ember vízipipázik egy-egy hatalmas párnán ülve. Lassan szokok hozzá a füsthöz, ami egy kicsit csípi a szemem, de nem vészes a dolog. Jade határozottan halad a pult felé, ahol két kávét kér, majd az egyik sarokba vonszol ahol levágódik a párnákra.
- Min akadtál ki? – néz mélyen a szemembe.
- Van egy fia – vágom rá, mire felnevet. – Ne nevess – sziszegem dühösen és rágyújtok egy cigire. Már úgyis mindegy az itteni levegőnek...
- Veszek neked egy laptopot – mosolyog rajtam, mikor egy furcsa szemű, alacsony lány mellénk lép. A kávés tálcán nem csak a csészék vannak, hanem egy ezüst tányérkán két szál marihuánás cigi is lapul. Már meg se lepődök, hogy Jade ilyen helyeket is ismer. Bár nagyon remélem, hogy egy rendőrségi razzia se lesz itt, míg megisszuk a kávénk. A lány földig hajol Jade előtt, majd amint elénk tette a kért italunkat elhátrál. – Toby miatt ne legyél kiakadva – gyújtja meg Jade a füves cigit és végigfekszik a földön heverő párnákon.
- Nem szólt róla – csattanok fel és mélyen letüdőzöm a füstöt.
- Alex nem tudja, hogy kell veled bánni és te se tudod, hogy hogyan kell vele – mosolyodik el az arcom bámulva. – Ő azt hiszi olyan vagy, mint egy groupie, aki mindent tud róla. Te viszont még nem tartod magad annak és nem tudsz róla semmit – magyarázza vigyorogva. – De ezért vagyok én csibém. Megtanítalak rá.
- Akkor sem szólt arról, hogy van egy fia. Már nem azért, de miről kéne még tudnom? És hol van a gyerek anyja? És… - tenném fel a további kérdéseim, de Jade lepisszeg és felül.
- Toby csak Alex egyik hóbortja. Egy lengyel modellribanc pár hétig velünk utazgatott, Alex azt hitte szerelemes, a csajnak meg imponált, hogy vele lehet. Aztán összevesztek, a lány lelépett, majd pár hónap múlva felbukkant, mondván, hogy gyereket vár. El akarta vetetni magát, de nem jött be. Addigra Alexnek új szerelme volt – mosolyodik el kedvesen. – A gyereket viszont akarta. A lányt ide költöztette, de nincs köztük semmi. Mikor Alex itthon van, Toby is fel-felbukkan. Olyan Alexnek, mint valami játékbaba. Szereti, de nem volt soha az apja. Nem is lesz – néz rám azzal az ellágyult pillantásával, ami mindig uralja a tekintetét mikor Alexről beszél.
- Ez tiszta őrület – emelem fel a kezeim és lehunyom a szemem.
- Lia, az Isten szerelmére, mit vártál? – csúszik mellém Jade, majd szikrákat szó szemekkel néz a szemembe. – Mi a szent Úr Istent vártál? – sziszegi az arcomba és az állam is megszorítja. Félelmetesen néz ki. Mintha át akarná harapni a torkom.
- Nem tudom – nyöszörgöm. - Fogalmam sincs, hogy mit vártam – suttogom és érzem, hogy kezdek lehiggadni.
- Sosem tévedtem még csibém, de ha hisztizel akkor azt hiszem inkább keresek valaki mást a helyedre – morogja. – Mellette akarsz lenni vagy sem? – néz rám fürkészően.
Hogy mellette akarok-e lenni? Nem tudom. Semmit sem tudok. Gondolkodnom kell. Lesöpröm magamról Jade kezét és elveszem a saját vicces cigim. Andalító zene szól a háttérben, a füst eltelíti a tüdőm, az érzékeim lassan tompulnak. Választanom kell. Vagy itt maradok vagy hazamegyek. Egyelőre nincs másik út előttem. Csak ez a kettő. A mérleg egyik fele győz.
- Akarom őt – inkább, mint, hogy hazamenjek. Sose tudnék fejet hajtani az apám előtt. Akkor inkább ehhez az őrült élethez alkalmazkodom. Nem bírnám Matt-nek beismerni, hogy nélküle, a neve és a pénze nélkül elbukok. Nem. Vele szemben nem szenvedhetek vereséget.
- Akkor tanulnod kell – vágja rá Jade. – Mindent tudnod kell róla, azt is, hogy mikor megy wc-re. Jegyzed meg, hogy az internet az egyik legjobb barátod. Használd csibém, a szemed és a füled, a szíved és az agyad mellett. Minden információt még a legapróbbat is el kell raktároznod. Nincs hiszti, nincs rosszkedv. Mindig mosolyognod kell. Nem magunk miatt élünk, hanem értük. Nem a barátnője vagy, hanem a múzsája. Nem számoltathatod el, hogy kivel van, mikor és hol. Azt csinál, amit akar, de ha szüksége van rád, neked a rendelkezésére kell állnod. A groupie mindent megtesz. Mindent csibém és soha nem ők a hibásak, hanem mi. Ha nem tetszik a rendszer most még elmehetsz, ha nem akkor pedig kijavítjuk a hibáid – mosolyog rám és valami furcsa fény csillan meg a szemeiben.
Én viszont kiválasztottam az utam alig egy perce. Nem tehetek semmit, nincs már értelme ellenkezni és nem is akarok. Csak szívom a füvet és nézem az elszántan szikrázó kék szempárt. Ismét ugrottam, vakon, biztonsági háló nélkül. Most sem érzek semmit. Várom, hogy jöjjön aminek jönnie kell és csak remélhetem, hogy jól jövök ki a dologból. Hogy van-e biztosíték? Nincs, egyértelműen nincs. De miért is lenne? Ez nem az a játék, ahol van biztosíték. Ez inkább az orosz rulettre hasonlít. Vagy akkor sül el a fegyver mikor a halántékomhoz tartom, vagy akkor, amikor az ellenfél teszi ugyan ezt… A játék vége mindenképpen tragikus, de aki élve áll fel az asztaltól az elmondhatja magáról, hogy nyert. Egy újabb esélyt az életre.
És mi lesz ha pofára esek? Fogalmam sincs. Egy biztos, hogy magam döntöttem. Én választottam, egyedül. Senkit nem hibáztathatok ha rosszul sül a dolog.
Hónapok óta élek zenészek mellett, de azt hiszem csak most cseppentem bele igazán a dologba… Még fel sem fogtam mivel jár az egész, pedig tudhatnám. Egy zenészt láttam felemelkedni, egyet meghalni, egy összetörte a szívem és egy… Egyre mától én vigyázok. Nem érzem a dolog súlyát. Fogalmam sincs mi lesz. Talán a fű és a kávéba öntött rum hibája, hogy nem vagyok képben. Majd holnap… Holnap kitisztul majd minden.


Cynthia a nyelve hegyével táncolja körbe az ajkaim vonalát. Most először képes vagyok meglátni az előnyét annak, hogy nem ment el múltkor. Heves kis ribanc és kedves hozzám mindig. Befogadott mikor Leenat az ágyunkba egy másik pasassal találtam és majdnem megöltem a fickót. Nála mindig menedékre lelek. Nem tudom mi benne neki a jó, de tényleg boldognak tűnik, mikor az ágyában fekszem. Oké, persze alaposan megkúrom, nem lehet rám panasz, de mást nem kap tőlem és a keféléseink nekem is élvezetet okoznak. Mindegy is. Nem számít miért van itt. A lényeg, hogy nekem kapóra jön mindig…
Neki nem számít, hogy be vagyok lőve, hogy berúgtam, hogy nem eszem, hogy nem vagyok magamnál. Ő szeret és elfogad úgy, ahogy vagyok. És most erre van szükségem. Egy emberre, aki nem akar tőlem semmit, aki gondoskodik rólam, meghallgat, átölel, ha kell kielégíti a vágyaim, de sosem kér számon. Egyszerűen elenged ha mennem kell és nem kérdezi mikor jövök ismét. Viszont ha beállítok, én vagyok az első, minden más háttérbe szorul. Szeretek a szemébe nézni. Mindig csodálattal, szinte szerelmesen néz rám. Bár lehet, hogy a szerelmet keverem már a vággyal. Azt hiszem a vörös hajú maca kicsit bolond, de édes Istenem… Mindenkinek megvan a maga perverziója. Nekem Leena az, Cynthiának meg én.
- Kérsz reggelit? – duruzsolja a számba.
- Inkább szopj le – nyomok egy puszit az ajkaira, mire elmosolyodik és máris teljesíti a kívánságom. Talán őt kéne elvennem…
Órákat töltünk az ágyban, aztán míg én fürdök, ő hozat fel némi kaját, amit egy üveg whiskyvel öblítünk le. Pár csík kokain után kábultan nevetgélünk az ágyon, aztán bedobom a szunyát. A telefonom csipogására kelek. Hat sms, kilenc nem fogadott hívás és mind Leenatól. Ideje visszamennem a saját szobámba azt hiszem… Bár tuti megint össze fogunk veszni. Ez a szabadnapom volt és nem vele töltöttem… Hm... Őszintén? Leszarom. Lassan kezdek öltözni, mire Cynthia is felébred és a hátamhoz simulva a fülcimpám kezdi rágcsálni, amitől önkéntelenül is felkuncogok.
- Maradj még – kérlel halkan.
- Nem lehet – mosolyodok el.
- Rendben. Itt megtalálsz, ha kellek – simít végig a gerincem vonalán, majd rágyújt egy cigire és némán, mosolyogva nézi, ahogy felöltözöm. Még egy csók és kilépek az ajtón. Egy emelettel kell csak feljebb mennem, de az ajtóban mégis megtorpanok. Nem vagyok biztos abban, hogy be akarok-e menni. De a telefonom megint csörögni kezd a zsebembe, aztán kinyílik az ajtó és egy kisírt szemű nővel találom szembe magam.
- Végre – sóhajt fel megkönnyebbülten és a nyakamba veti magát. – Annyira féltem – zokog fel. – Niko, miért nem vetted fel a telefonod? – néz rám könnyes szemekkel Leena, miközben csak lóg rajtam, én pedig az ajtófélfába kapaszkodom.
- Nem kell a dráma – sóhajtok fel, majd eltolom magamtól és beljebb megyek.
- Niko kérlek. Mi történik veled? Mi történik velünk? – csúszik le a földre tanácstalanul. Átkulcsolja a lábait és csak néz rám értetlenül. – Már meg se csókolsz – szipogja.
- A saját ágyunkba vitted fel azt a pasast – sziszegem.
- Sajnálom – suttogja.
- Ne sajnáld – vetem oda, miközben töltök egy pohár vodkát és lehúzom. Nem is tudom mit bajlódok a pohárral, le is teszem és üvegből iszom a többit. Rágyújtok egy cigire és levetem magam a kanapéra. Bámulom a plafont, mert Leenara nem tudok nézni. Fáj… Szó szerint kínt okoz, ha a szemébe kell néznem. Ahányszor az arcára nézek, ami olyan ártatlannak tűnik, akár egy angyalé, eszembe jut, hogy egy másik faszt szopott a saját ágyunkban. A mi ágyunkban. Nem érdekel ha egy hotelszobába csinálja, én is ágyba bújok mással, de íratlan szabály volt, hogy a közös házunkba nem viszünk mást. Az szent volt. Az a miénk volt. De ő bemocskolta ezt is.
- Mit tegyek, hogy megbocsáss? – csúszik mellém.
- Miért kéne megbocsátanom? – pillantok mégis rá. Még most is csodaszép nő. Hiába, a drogok, a pia és minden más függősége. Semmi sem tudja csorbítani a szépségét. Lia után, ő a második leggyönyörűbb nő a világon. Vajon hol rontottuk el? Régen boldogok voltunk, szerettük a másikat, tudtunk együtt nevetni, élni. Most pedig… Minden porrá égett. Mégis belesajog a szívem a szép emlékekbe. Hol van az a tűz, ami állandóan égetett, mikor ennyire közel volt hozzám? Már csak a szívem melengeti egy kicsit. Csak annyira, hogy visszatartson attól, hogy ne lökjem el magamtól.
- Bármit megteszek – susogja halkan. – De ne csináld ezt velünk – simít végig az arcomon, olyan gyengéden, hogy összerándul a gyomrom. Muszáj lehunynom a szemem. Fáj. Ennyit érzek. Minden egyes szava, érintése fájdalmat okoz. Nem tudom mit akarok. Szeretem és gyűlölöm és fogalmam sincs melyik érzés az erősebb.
- Menjünk aludni – fogom meg a kezét, mire aprót bólint feláll és együtt megyünk a hálószobánkba, ahol gyorsan levetkőzünk és a nehéz paplan alá bújunk. Együtt. Mint régen. A karomba bújik, mint egy kiscica. A ragaszkodását most is érzem és ismét rájövök, hogy olyan, amilyen, annyi hibát követ el amennyit, de hozzám tartozik. Szükségünk van egymásra. Mindig is szükségünk volt. Muszáj megbocsátanom, muszáj megbocsátania. Újra kell kezdenünk az egészet. Lassan nyúlok az álla alá, pár percig csak nézem a sötétben világító kék szemeket, amik félve vizslatják az arcom. Kétségbeesett és szerelmes. Olyan, mint én. Egymás nélkül elveszünk ebben a világban. Kell egy kapaszkodó, egy biztos pont, egy biztos ember, akihez mindig mehetek. Nála jobban pedig senki nem ért meg. Óvatosan csókolom meg. Kísértetiesen hasonlít ez a csók ahhoz, ami először csattant el köztünk. Bizonytalan és tapogatózó. Mintha nem élnénk évek óta együtt, mintha kiskamaszok lennék, akik azt se tudják mit csinálnak. Mégis végtelenül gyengéd a dolog, hisz benne van minden. Minden, amit mi ketten alkotunk a sok szar ellenére is.

Ragaszkodás. Ez az érzés mindent felülír. Akihez ennyire kötődünk, azt képtelenek vagyunk elengedni. Sose értettem miért, sose érti senki az okát, de mindenki tudja, hogy így van. A ragaszkodás, olyan, mint egy ász. Mindent lehet vele ütni. A szerelmet is amit egy másik ember iránt érzünk, a fájdalmat is, amit a pokolivá váló kapcsolatunk okoz. Elfeledteti a hibákat, a kínokat, mindent, mert kapaszkodunk a szép emlékekbe, a jó pillanatokba, abba az emberbe akivel mindezt régen átéltük. Mintha egy vaskos fa gyökere lenne ez. Nem tudjuk a gyökereket letépni, hisz hozzánk vannak nőve, táplálnak minket, nem engedik, hogy eldőljünk és ha mégis meg akarnánk szabadulni tőlük, nem engednek el. Kapaszkodnak a földbe, amit átszőttek, csak akkor szabadulhatunk, ha magunkból is otthagyunk egy darabot. De ha elvágjuk valahol a fa törzsét, a fa elpusztul. Gyökerek nélkül, hogy is lehetne életben tartani?

2011. november 21., hétfő

48. Ugyan olyan, mégis más

+18

„A csókod festi kékre az eget,
szemed szinétől zöldülnek a fák.
Nélküled üres minden képkeret
és világtalan az egész világ.”


A napok gyorsan telnek. Nem igazán beszélgetünk, de minden egyes pillantásommal, mozdulatommal és gesztusommal próbálom felé sugallni, hogy mennyire megbántam, hogy bántottam. Némán esedezek a bocsánatáért, de úgy tűnik nem is haragszik rám. Ugyan úgy megcsókol, mint a történtek előtt, ugyan úgy simogat és felizgat, minden ugyan olyan és mégis más. Szellemként él mellettem. Mosolyog, de a szeme nem ragyog. Szeretkezik velem, de nem látok akkor sem szerelmet a tekintetében. Átölel, de nincs benne semmi érzelem. Mint valami porcelánbaba. Hideg és élettelen. Mégis fájdalmasan gyönyörű. Minden egyes pillanattal egyre jobban beleszeretek, bár tudom, hogy sosem lehet az enyém és meg sem érdemlem. Még ez a pár nap se jár nekem igazából. Még ez a pár perc boldogság sem. Mégis ellopom a perceket. Mélyen elraktározok magamban minden egyes fagyos mosolyt, minden érzelemmentes csókot, minden egyes forró érintést. Éjszakánként órákon át nézem, hogyan alszik. Nem bírom lehunyni a szemem. Túl gyorsan telik az idő, túl gyorsan jön el a pillanat mikor pakolnunk kell. Mikor vissza kell adnom valakinek aki szintén nem méltó hozzá. De talán Alex mellett is jobb helye lesz, mint mellettem valaha is lenne. Hiába szeretem, tudom, hogy nem tudnám boldoggá tenni. Nem vagyok rá képes. Túl önző vagyok hozzá. Fáj a tudat, hogy el kell engednem. Magamban ezerszer is megesküszöm arra, hogy soha többet nem keresem, hogy megpróbálom elfelejteni, hogy nem zaklatom többé és hagyom, hogy boldog legyen. Bár még most sem tudom, hogy fogom kibírni. Az autó estére értünk jön, már mindent összeszedtünk, egy szál farmerben ülök a kanapé előtt amin ő fekszik lecsukott szemekkel.
- Tudod írtam neked még valamit – suttogom a gitárommal a kezemben. – Talán segít, hogy megértsd mit is jelentesz nekem. Talán nem fogod azt hinni, hogy csak játékszer vagy – nézek az arcára, ami nyugodt és békés. Nem hallja mit mondok, mert alszik. Legalábbis azt hiszem, hogy alszik, aztán mikor elkezdem pengetni a húrokat a tenyere a vállamra siklik és cirógatni kezdi a bőröm, amitől összefacsarodik a szívem. Ez az utolsó alkalom, hogy hozzámér. Annyira lágyan és puhán simogatja a meztelen vállam, hogy megint sírni támad kedvem. Kezdek besokallni attól, hogy ennyire szerelemes vagyok belé és nem mondhatom ki. A szavak önkéntelenül hagyják el a szám. Olyan, mintha a dal szövege belém égett volna. Csak az ő dalai éneklése közben érzem ezt a semmihez sem hasonlítható kábulatot. Folyamatosan peregnek le a szemem előtt a közös pillanataink. Az érzések, az illatok, az ízek, az érintések, minden olyan elevenen él bennem, mintha most történne. Tökéletesen magam elé tudom idézni, még a szeme csillogását is, az összes édes kis sóhajt ami elhagyta a gyönyörű rózsaszín ajkait. A dal végén még pengetem egy picit a húrokat és megpróbálom visszanyelni a torkomban lévő gombócot, de minden egyes lélegzetvétellel egyre nagyobbra nő. Fojtogat.

Nézem, ahogy a hosszú hófehér kecses ujjak a gitáron játszanak. A dal próbálja megolvasztani a páncélom, de nem megy neki. Túl kemény a pajzs olyan, akár egy fa kérge. Óv és véd attól a fájdalomtól amit akkor éreznék, ha nem zártam volna be az érzelmeim egy páncélszekrénybe. A hangja gyönyörű, simogató, varázslatos, bár néha elcsuklik. Olyan érzésem van, mintha Niko küzdene valamivel miközben énekel. Aztán elhalkulnak a szavak és az ujjai lefogják az utolsó akkordokat is. Mély levegőket vesz, a mellkasa hullámzik a tenyerem alatt, a szíve szaporán ver. Nem bírok megálljt parancsolni a tenyeremnek. Simogatom a puha, selymes, illatos bőrt. A nyakán erősen pulzálnak az erek, sebesen kering a vér a testében. Talán zaklatott, de nem értem miért… Próbálok nem is foglalkozni vele. Nem szabad ismét közel engednem magamhoz. Nem szabad, hogy érdekeljen, mi bántja.
Még egyszer végighúzom a testére vésett fekete mintákon az ujjaim, de mikor a szíve felettire csúsztatom a kezem, lefogja a csuklóm. Finoman végigsimít a kézfejemen, majd összefűzi az ujjainkat és felfelé húzza a tenyerem, amibe belesimítja az arcát. Akár egy kiscica. A gyönyörű zöld macskaszemek felnyílnak és az enyémbe mélyednek. Lágyan csókol bele a tenyerembe, én pedig rámosolygok. Nyugodt vagyok, de valami azt súgja, hogy nem így kéne ennek lennie.
- Énekelj még nekem – suttogom, a kívánságom, mire megvillannak a szemei, aprót bólint és újból dalolni kezd. Az állát a kanapé szélére támasztja és folyamatosan a szemembe nézve elénekli újból azt, amit a klubban hallhattam már. Közben folyamatosan simogatjuk egymást. Az ujjaim a kusza kócos, göndör, barna tincseket kisimítják az arcából, míg ő a derekamon húzza végig a kezét egészen a vállamig, majd a karom cirógatja végig. Aztán valahogy mindkettőnk keze a másik arcán köt ki. Egy belső kényszer azt súgja, hogy a márványfehér arc minden egyes négyzetcentiméterét véssem jól az emlékezetemben. Papírvékonynak tűnik a sápadt bőr, amin az ujjaim végigtáncolnak. Először a gyönyörű magas homlokán húzom végig a kezem, majd a halántékán. Annyira puha… Hirtelen rándul görcsbe a gyomrom. Nem tudom mi történik velem, de megszűnik a külvilág. Minden sötétségbe burkolózik, csak az ő hófehér bőre és mohazöld szemei világítanak a kietlen semmibe. Tényleg nincs nála csodálatosabb férfi a bolygón. Olyan, mint valami álom. Minden kislány őt akarná hercegnek. De tündérmesék nem léteznek. Ez a királyfi nem lehet senkié. Pedig ha egy is megnyerné magának… Igen, az a királylány lenne a világ legboldogabb nője, aki birtokolhatná ennek a démoni angyalnak a szívét. De nincs szíve, ezért nem lehet senkié. Niko szívtörő Koskinen. Niko szívtelen Koskinen.
Nem bírom elszakítani a pillantásom róla. Az arccsontjához érve, lehunyja egy másodpercre a szemeit, én pedig elámulok ismét azon, hogy mennyire csodálatos kontrasztot alkot a makulátlan márvány arc a hosszú sötét szempillákkal és az íves szemöldökkel. Aztán a szemhéjai újból felpattannak. Ördögi fény lakozik azokban a bársonyosan zöld szemekben. Szent meggyőződésem, hogy világít a tekintete a sötétben. Egyetlen pillantásával bárkit az uralma alá tud hajtani, de rám már nem hat. Nem hagyom, hogy elbűvöljön és megbabonázzon, mert tudom, hogy ha ismét odaadnám magam neki, annak sírás lenni újból a vége. Nem akarok többet sírni. Miatta nem. A tekintete most hazudik. A legédesebb hazugságot közvetíti felém. Olvasok a zöld íriszekből, de nem hiszek nekik. Nem hiszem el, hogy szeret és azt sem, hogy fáj neki, hogy el kell engednie. Édes hazugság, amiben jó lenne hinni, de az eszem azt súgja, hogy nem szabad.
A tekintetem az ajkaira siklik. Rajzolni se lehetne ennél szebbet. Valami különleges mágnes vonz hozzá. Meg kell csókolnom. Egyre közelebb hajolok hozzá, finoman a hajába túrok az ujjaimmal és kóstolgatni kezdem. Lágyan csókoljuk a másik száját, miközben a kezei a derekamra csúsznak, óvatosan megragadnak és lehúznak a kanapéról, az ölébe. Szorosan ölel magához, szinte levegőt se kapok, de nem számít. Talán ez az utolsó alkalom arra, hogy eggyé váljak vele. Hogy érezhessem a bőrét a bőrömnek simulni. Végigpuszilgatom az egész arcát, míg a meleg tenyere a pólóm alá siklik és kihámoz a felesleges anyagból. Készségesen emelem magasba a karjaim, hogy megkönnyítsem a dolgát, majd egymás szemébe nézve hol ő nyom puszit az alsó ajkamra, hol én az övére. Néha a fogaink közé szívjuk a másik száját, végigsimítunk a finom bőrön a nyelvünk hegyével, aztán elengedjük a fogságban lévő cseresznyepiros édes ajkat. Fájdalmas mosoly játszik az arcán, mikor az ujjaim végigfuttatom a mellkasa bársonyos tűzforró bőrén, a hátán, a karjain, míg el nem érek a nadrágja széléig. A gomb és a zipzár halkan susog, majd az anyag megadja magát. Pillanatok alatt fedetlenné válik, a gyönyörű, szálkás, vékony test. Iszom az elém táruló látványt. Nem tudom eldönteni, hogy ördöggel vagy angyallal van-e dolgom. Mindkét földöntúli teremtmény megvan benne. Olyan ártatlannak tűnik néha, mintha Isten szolgája lenne. Törékeny, sebezhető, szerethető. De ott van benne a kisördög is, ami képes arra, hogy elbűvölje az embert, annyira, hogy azt se tudja a vele lévő, hogy mit tesz. A zöld szemeivel arra is rá bírna venni, hogy ugorjak le egy felhőkarcoló tetejéről, mert képes elvenni az eszem. De a szívem már rég meggyilkolta, mi lesz velem ha még az eszem is elveszi? Nem, nem akarok erre gondolni. Semmire nem akarok gondolni. Csak a perzselő csókjaira, amivel az arcom és a szám becézgeti, a meleg tenyerére, ami folyamatosan simogatja a testem, a kecses ujjaira, amivel levarázsolja rólam a sortom. A testét az enyémhez igazítja, a karjaival szorosan és mégis gyengéden tart az ölében, a csókjai egyre jobban felforrósítják a vérem, ami szélsebesen száguld végig az ereimben. Hullámzik a testünk, a szőnyegen, a csendet csak a ziháló lélegzetvételeink hangja zavarja meg. Mindenhol ott van a keze, én pedig kénytelen vagyok lehunyni a szemem és úgy élvezni az édes kényeztetést, mert ha a szemébe néznék, biztos meghalnék. Lassan forrunk egybe, élvezem ahogy teljesen kitölt. A vérem zubogását a fülemben hallom, a szíve egyre hevesebben ver a tenyerem alatt, az ujjaim a vállába mélyednek miközben felemelkedek, hogy aztán ismét a lehető legmélyebben fogadjam be. Az arcát a nyakamba temeti, a fültövemen érzem a meleg nyelvét végigfutni. Az izzadtságcseppek finoman gyöngyöznek a bőrünkön végig, miközben tökéletes összhangban mozgunk együtt. Túl sok ez nekem. A hideg és a meleg egyszerre fut végig a hátamon, beleremeg a gyönyörbe az egész testem, erőtlenül borulok a vállára, kiélvezve még az utolsó másodpercét is a csodálatos együttlétnek. Érzem, hogy ő is megremeg és követ a felhők fölé. Zihálva ölel magához, majd hátranyúl és egy pokrócot terít a vállamra. A lábaim körbekulcsolják a keskeny derekát, az arcom a vállán pihentetem, a testünk erőtlenül és mégis szorosan összefonódva simul össze. Ismét finnül kezd motyogni, halk reszelős hangon. Olyan, mintha valami varázsigét mormolna a bőrömbe. Szeretem hallgatni a hangját és azt is szeretem mikor finnül beszél hozzám. Dallamos és csodaszép, egyszer talán, ha lesz hozzá kedvem megtanulom én is ezt a különleges nyelvet.

Egy kastélyszerű épület vaskerítése előtt áll meg az autó. Alex háza.
- Viszlát – libbenne ki mellettem Lia, búcsúcsók nélkül, de nem hagyom így elmenni. Egy utolsó követelőző, mohó csókban forrunk össze, a tenyere az arcom két oldalán pihen, míg én tiszta erőből szorítom magamhoz a karcsú testet. Nem akarom elengedni. Képtelen vagyok rá. Ha most itt hagy, abba belehalok. Nem lehet, hogy így érjen véget. Mosolyogva néz a szemembe, mint aki cseppet sem bánja, hogy lejárt az időnk. – Vigyázz magadra – suttogja alig fél centire az ajkaimtól, még egy utolsó puszit nyom a számra és kiszáll az autóból. Amint bezáródik mögötte, nagyot ütök az előttem lévő ülésbe és felüvöltök a kíntól ami átjárja minden porcikám. A sofőr rémülten néz hátra, de nem foglalkozok vele. Végignézem, ahogy a kovácsolt vaskapuk szétnyílnak, majd becsukódnak Lia mögött.
Elvesztettem.
Végleg.
- Uram, hová vihetem? – Kérdezi félve a sofőr, mikor eltűnik a szemem elől a nő aki megmérgezte a szívem. Lassan térek magamhoz.
- Ide – nyomok a kezébe egy cetlit, mire összehúzza a szemöldökét, aprót biccent és elindulunk. Tudom, hogy ostobaság, amit tenni fogok, de csak ez az egyetlen dolog képes arra, hogy megszüntesse ezt az űrt bennem, ami életem végéig kísérteni fog. Hogy mi a legrosszabb? Hogy tudom, nem kéne ennek így lennie. Ha nem lennék egy beszari, önző, elkényelmesedett pöcs, ha harcolnék, ha lenne merszem akkor nem kéne őrültségeket elkövetnem ahhoz, hogy túléljem, mert az enyém lenne. Örökre.



- Mit keresel te itt? – Sziszegi dühösen Lily, egy szál bugyiban és ingben. Bűzlik a vodkától és a fűtől.
- Nem téged – vágom rá és arrább penderítem az ajtóból, mire a másik két ribanc is előkerül.
- Hagyd békén Alexet – kapja el a karom Amanda, mikor a márványlépcső legalsó fokára lépek. Van egy sejtésem, hogy valamelyik hálószobában van az én kis pokolfajzatom. Még sosem láttam a házat belülről, mégis ösztönösen tudom, hogy merre kell mennem.
- Ne szólj bele abba, ami nem a te dolgod – lököm a falhoz, a drogoktól csontsovánnyá fogyott lányt. – Hol van? – Kérdezem fenyegetően. Fogalmam sincs, honnan ez a fene nagy magabiztosság, de mióta kiszálltam Niko mellől, pontosan tudom mit kell tennem. Alexet kell kiengesztelnem első sorban, aztán haladni tovább a cél felé. Három ostoba kis kurva pedig nem fog az utamba állni. Új ember lettem abban a pillanatban mikor becsukódott mögöttem a fekete vasrács. Kizártam Nikot és minden mást az életemből. Egy emberre koncentrálhatok már csak és az Alex.
- Nem akar egy nőt sem látni – szólal meg Deborah. – Főleg nem téged, te ribanc. Hogy tehetted ezt vele? – Kérdezi szemrehányóan. – Mióta elmentél mással, ki se dugta a szobájából az orrát. Louis visz neki enni, minket pedig be se enged. Azt mondja, hogy gyűlöl minden nőt. Elárultad! – szegezi nekem a mutatóujját. Nem hat meg, hogy mit gondol, elindulok felfelé, nem törődve a három grácia háborgásával. Az emeleten egyesével nyitogatok be a szobákba, mígnem a folyosó végén megtalálom azt akit keresek. Louis ölelő karjai közé bújva fekszik, az apró kicsi ember. A szemei ki vannak vörösödve, néhány könnycsepp ki-kibuggyan a szeme sarkán, pedig látszik, hogy megpróbálja visszafojtani a sírását.
- Ugye te szeretsz engem? – Támasztja az állát a sima lapos mellkasra és kérdőn néz Louis szemébe. – Mondd, hogy legalább te szeretsz – nyöszörgi.
- Hát persze, hogy szeretlek – néz rá Louis ellágyulva. Tudja, hogy csak egy játékszer Alex kezében, mégis boldoggá akarja tenni. Talán, mert tényleg szereti.
- Akkor jó – szipogja a pokolfajzat és visszabújik a fiatal srác nyurga testéhez. – tudod, engem mindenki átver. Jade is azt mondja, hogy szeret és mégis mindig más ágyában hempereg. Nem törődik velem – suttogja fájdalmas hangon. – De itt volt Lia. Ő sosem mondta ugyan, hogy szeret, de azt hittem, hogy ő más. Mégis magamra hagyott. Soha többé nem bízok meg egy nőben sem. Ha jót akarsz magadnak te sem bízol meg bennük. Mind álnokok. Rohadt kis álszent ribancok. Csak addig kellesz nekik míg a farkadon táncolhatnak, míg költhetik a pénzed, míg beléjük nem szeretsz, aztán elhajít mind – morogja és nagyot húz az éjjeli szekrényen lévő üvegből.
- Nem hagytalak el – lököm be az eddig résnyire nyílt ajtót. Louis megmerevedik, mikor meglát, Alex szemében is döbbent csillan, aztán éles váltás következik be.
- Takarodj innen te ócska kis kurva – lendíti meg a teli whiskys üveget, ami a falon csattan. Nem rémiszt meg. Annyira sebezhető, ott a vörös szaténágyneműk közt. Hiába van vele Louis, tudom, hogy nem rá van szüksége. Neki én kellek.
- Nem megyek el – mosolygok rá halványan. Meg akarom vigasztalni, megmagyarázni neki, hogy mi történt. Lassan lépkedek közelebb, de a rémült pillantása megállásra késztet.
- Maradj ott – nyöszörgi. – Ne gyere közelebb – bújik Louishoz, mint egy félős kisgyerek. – Csak bántani akarsz – meresztgeti rám kétségbeesetten azokat a hatalmas tengerszínű szemeit.
- Nem bántalak. Bízz benne – kérem halkan, mire felhúzza az egyik szemöldökét és oldalra biccenti a fejét. Látom, hogy vívódik. Aztán megjelenik egy ördögi mosoly a szája szélén, a szemeiben gonosz fény villan fel. Tudom, hogy készül valamire.
- Már nincs rád szükségem – jelenti ki határozottan és átöleli Louis nyakát, majd finom puszit nyom a srác arcára, aki még mindig megmerevedve pislog rám. Mintha szellemet látna. Fél tőlem azt hiszem, bár nem értem miért. Sosem bántottam. – Ő kell. A szőke kisherceg –csúsztatja a pici tenyerét a szőke srác mellkasára, majd a hasán is végigsimít, aztán a keze eltűnik a takaró alatt. Louis szeme fennakad egy pillanatra, kétségem sincs afelől, hogy Alex épp most hajtja az uralma alá, szegény fiút. De nem érdekel. Más visítva menekülne ki, a látványuktól, de én nem. Végignézem, ahogy Alex tenyere Louis arcára tapad és rákényszeríti, hogy elszakítsa rólam a pillantását és rá figyeljen. Gonosz dög, tudja mit csinál. Az ördögien parázsló tekintete az enyémbe mélyed, miközben a nyelvét a fiú szájába dugja. Összefűzöm a mellkasom előtt a karjaim és nem mozdulok. Mikor először láttam őket együtt hányinger tört rám, most viszont ambivalens érzések kerítenek hatalmukba. Furcsa nézni őket. Ha őszinte akarok lenni gyönyörűek. Két tökéletes, hófehér test a vörös szaténágynemű közt… Louis olyan ártatlannak tűnik akár egy szárnyaszegett angyal. A szőke göndör fürtök a homlokába hullnak, miközben erőtlenül csókolja Alex kipirosodott ajkait. Bezzeg a gonosz kis pokolfajzat élvezi a játékot. Nagyon is tisztában van a hatalmával. A szőke tapasztalatlan kisfiú nem lát át rajta. Hisz abban, hogy Alex szereti, hogy tényleg akarja, de én átlátok a kisördögön. Engem akar bántani. El akarja hitetni velem, hogy pótolható vagyok, de ha így lenne, nem velem szemezne, miközben a szeretőjét csókolja. Louis teste remeg, a vékony karok ölelésében. Nem tudom mi járhat a fejében. Izgul, fél, akarja is és nem is. Próbál ellenállni, de még nem született meg az az ember aki Alexnek képes nemet mondani. Ő is úgy jár, ahogy a pokolfajzat környezetében mindenki. Igába hajtja a fejét.
- Végignézed? – lihegi Alex, pajkos mosollyal az arcán.
- Végig – bólintok, mire leesik az álla. Nem hiszi el, hogy komolyan ezt mondtam. Azt meg végképp nem, hogy komolyan is gondolom. Hát sikerült meglepni kismanó? Tudom, hogy nálam van a gyeplő, lassan mászok el az ággyal szemben lévő fotelig, majd leülök és felhúzom az egyik szemöldököm. Sokkolt pillantások kereszttüzébe kerülök. Louis kétségbeesetten nyöszörög, miközben Alex folyamatosan simogatja a takaró alatt. Menni akar, azaz inkább azt akarja, hogy én menjek el, hogy befejezhessék az érzéki játékot. De engem ebből a szobából hat lóval se fognak tudni kivontatni. Alex is le van döbbenve. Látszik, hogy áthúztam minden számítását azzal, hogy leültem. Egyik pillanatról a másikra perverz mosoly jelenik meg a szája szegletében, a szemei villognak, alig láthatóan bólint egyet, aztán megcsókolja Louist, aki nem túl meggyőzően megpróbálja eltolni magától.
- Ne – sóhajtja elfúló hangon.
- Ne törődj vele – jön a gyors válasz és ördögi vigyorral az arcán ismét a szemembe néz, miközben átöleli a szőke fejet. Louis megadja magát neki és csókolni kezdi a nyakát, az arcát a mellkasát, nyöszörögve élvezi, ahogy Alex végigsimít a gerince mentén, majd lefelé kezdi tolni az édes kis buksiját, le a lábai közé.
Kezdem megkérdőjelezni ebben a pillanatban az épelméjűségem. Azt hiszem nem vagyok normális. Nézem, ahogy Louis csókolgatja Alex hasát majd a combjait, ahogy a pokolfajzat ujjai a szőke fürtökbe túrnak. Elképesztőek együtt. Nem akarom magamnak bevallani elsőre, de felizgat a látványuk. Álomszépek. Az angyal és az ördög szeretkezik… Ahogy Louis feje hullámzik Alex ölében, úgy hullámzik a vörös ágynemű közt a hófehér kis test. Nem bírom levenni a szemem Alex élvezettől eltorzuló arcáról. Álomszép. A félig lehunyt szemhéjai alól les rám, én pedig nem tudom miért de folyamatosan mosolygok. Tudom milyen mikor teljesen átadja magát a gyönyörnek és az érzésnek, hogy valaki a farkán dolgozik, de az arckifejezése most más. Nem csak az köti le, hogy a szőke angyalka éppen a torkáig engedi, az is felizgatja, hogy nézem miközben vele van. Szerintem ő sem tudja mi okoz nagyobb élvezetet a számára. A képtelen helyzet vagy az, hogy egy hamvas kisfiú dolgozik a lábai közt meredező férfiasságán. Nyöszörög a visszafojtott gyönyörtől, az ujjai a lepedőt markolják, majd a háta ívbe feszül és a szőke tincsekbe markolva elélvez. Halk kis sikoly hagyja el a torkát, miközben telepumpálja a duzzadt ajakakat, az élvezete nedveivel. Louis hálás kiskutyaként bújik hozzá. A jó munkáért egy édes csókot kap, majd mikor teljesen magához tér a pokolfajzat rámnéz aztán vissza a kishercegre.
- Menj el – súgja a szájába, mire Louis szája szomorúan lekonyul.
- Miért küldesz el? – Kérdezi halkan, kétségbeesett, síros hangon.
- Ő is kell kisherceg – pillant rám fájdalmasan mosolyogva. – Nem lehetek csak a tiéd édeske – simogatja meg a bánatos arcot gyengéden.
- De elárult – nyöszörgi a fiú és vádlón néz rám.
- Visszajött – suttogja és finoman átöleli a vékony kis testet.
- És megbocsátasz neki? Fájdalmat okozott neked. Sírtál miatta – susogja és kigördül egy könnycsepp a szeme sarkán, miközben úgy bújik a pokolfajzat karjaiba, mint egy sebzett őzike. Tényleg az. Alex miattam sebezte meg.
- Meg kell tudni bocsátani édeske – simogatja a puha fürtöket Alex. – Te is bocsáss meg nekem.
- Eldobsz magadtól – sírja el magát Louis, én pedig megértem, hogy tényleg beleszeretett ezalatt a pár nap alatt az ördögfiókába.
- Nem doblak el – csóválja meg Alex a fejét. – Sose tenném – csókolja meg gyengéden. – De szükségem van rá is. Megérted? – Fogja a tenyere közé a babaarcot.
- Ne küldj el – szipogja Louis.
- Ha nem mész ki azon az ajtón édeske, olyat fogsz látni, ami összetöri a gyönyörű pici szíved. Nem akarom, hogy fájjon neked – magyarázza Alex halkan, megnyugtató hangon. Én meg ülök és várok. Tudom, hogy ezen nekik kell túllelniük. Mindent felborítottam azzal, hogy visszajöttem. Talán nem kellett volna… Akkor most Alex és Louis boldogan hempereghetnének együtt. Senkinek nem fájna semmi.
- Ugye nem örökre küldesz el? – Néz rá zaklatottan, mire Alex megcirógatja az állát.
- Nem – susogja a szájába. – De most menj – tolja el magától. Louis szipogva veszi magára a feszülős kis fekete boxerét, még egyszer könyörgően Alexre néz, aki egy édes mosolyt küld felé, aztán kilibben az ajtón.
- Perverz egy dög vagy te Cornelia Anders – bújik ki a vörös szatén közül Alex és elém sétál. Folyamatosan riszálja a fenekét, bár erre semmi szükség. Enélkül is szexinek találom a hamvas kis testét. A szemei furcsán csillognak, a démoni mosoly most is ott bujkál a szája sarkában. – Talán pont ezért nem tudok ellenállni neked – teszi hozzá halkan és a mellettem lévő komódhoz lép, amiből két tasakot kap elő.
- Sajnálom – suttogom bűnbánóan.
- Ne sajnáld – csóválja meg vigyorogva a fejét. A fekete tincsek össze vissza repkednek a levegőben a lendülettől. – Inkább mutasd meg, hogy mit csináltál azzal a finn kreténnel míg távol voltál – nyúl a kezem után és az ágyig húz.


- Niko – pofozgat valaki, de nem vagyok magamnál. Nagyon nem. Hánynom kell. – Niko, az Isten szerelmére mi van veled? – Hallok meg egy kétségbeesett hangot. – Mad hívj egy mentőt – kiabál, a nő. Azt hiszem, hogy nő…
- Nem mentő kell neki, hanem kötél – ismerem fel a barátom hangját. De olyan távolinak tűnik minden. Miért nem hagytak abban a világban amiben voltam? A havas hegyetetőn abban a csodás kis fakunyhóban, ahol a kandallóban ropogott a tűz, ahol meleg volt és ahol egy nő gyengéden simogatta a hátam míg én aludtam.
Valaki felrántja az ingem ujját, mire résnyire nyitom a szemeim.
- Tudtam – sziszegi Jari dühösen. A szemei villámokat szórnak, de én csak bárgyún mosolygok az arckifejezésén. Olyan mókás mikor dühös. – Be van lőve – jelenti ki azt ami egyértelmű szerintem mindenkinek.
- Jól vagyok – motyogom és megpróbálok felülni az ülésen. A karjaim gyengék, nem érzek magamban elég erőt arra, hogy lábra álljak, de megpróbálom.
- Kuss legyen, te fasz – üvölt valaki. Mad… Azt hiszem ő ordít a képembe, majd akkorát rúg a kocsi oldalába, hogy az egész jármű megremeg.
- Nyugi - nevetek fel. Nem értem miért ilyen pipa mindenki. Az elmosódott alakok lassan különválnak a szemem előtt, próbálok egy-egy körülöttem lévő testre fókuszálni, de nem olyan egyszerű ez, mint amilyennek elsőre tűnik. A kábulat nem akar elmúlni, na nem mintha azt akarnám, hogy megszűnjön. A reptér és koncert helyszíne közt sikerült teljesen kiütni magam.
- Eero, így nem állhat színpadra – hallom meg Tia hangját.
- Ó, dehogynem. Kifelé – ragadja meg a karom a menedzserünk.
- Eero bele fog bukni. Így nem küldheted fel – kezd el toporzékolni Tia.
- Meg fogja enni azt amit főzött – kiabál, torka szakadtából Eero. Úgy beszélnek rólam, mintha itt sem lennék. – Leena – üvölt. Majd pár perc csend után, a látóterembe kúszik a menyasszonyom alakja.
- Jesszus. Kicsim mit csináltál magaddal? – Nyúl a hónam alá és megpróbál megtartani.
- Belőtte magát. Meglep? – Lép mellé Mika és a képébe sziszeg. – Köszönjük Leena, de tényleg, hogy bemutattad neki a te pompázatos világod és a legjobb barátod a heroint – hajol a menyasszonyom arcába, mire kikerekednek a szemeim.
- Na, na, na ácsi – szólalok meg. – Mi lenne ha nem akarnád lekapni a leendő kis feleségem drága barátom? – Bökök a mellkasára nevetve.
- Te hülye vagy – lök el magától a dobosom. – Tudod kinek kell ez a szajha. Csak te vagy olyan ostoba gyökér, hogy elvedd. Másnak nem kéne ez a beteges, hisztérikus picsa – néz Leenara és rám megvetően, mire Leena tenyere az arcán csattan. Ha Aleksi nem kapná el Mika kezét valószínűleg visszakézből Leena is kapna egyet.
- Nem ütheted meg. Ő egy nő – szól a dühtől és pofontól vöröslő arcú srácra a szöszi.
- Ez? – Bök Mika megvetően a mellettem álló lány felé. – Ez nem nő, csak egy ócska kurva. De nem fogom megütni, mert arra sem méltó. Buta lotyó – fordul sarkon, majd rágyújt egy cigire és elhúzza a csíkot. Mindenki döbbenten néz utána.
- Igaza van – sóhajt fel végül Mad. – Leena egy ribanc vagy, nincs ezen mit szépíteni. Te meg Niko egy szerencsétlen balfék vagy – vonja meg a vállát, majd Tiára néz. – Most mihez kezdünk?
Én még mindig nem igazán vagyok tisztában azzal, hogy mi történik körülöttünk. Azt sem értem miért beszél mindenki úgy Leenaval, mintha hatszázan átmentek volna rajta míg távol voltam. Semmit nem értek, de ha őszinte akarok lenni le is szarom az egészet. Inkább elmegyek hányni. Érzem, hogy a térdeim elgyengülnek, aztán se kép, se hang.
A jeges zuhany alatt térek magamhoz. Leena ereszti rám a hideg vizet és simogatja ki az arcomra tapadt nedves tincseim. Még mindig lazának érzem magam. Többször kéne belőni magam… Nincs ennél jobb érzés a világon. Azaz van. Szex közben érzem még ezt az eufóriát, de csak akkor ha Liával vagyok.
Fogalmam sincs, hogy kerültem a kanapéra, egy biztos, hogy Leena előttem térdelve próbált ráncba szedni.
- Szeretlek – motyogom magam elé meredve miközben azt hallucinálom, hogy Lia próbálja rámadni a farmerem.
- Én is szeretlek – kapok egy bájos mosolyt a vallomásért cserébe, majd a kezem a magasba lendül és felkerül rám egy póló is. – Csukd be a szemed – szól rám Leena. Nem bírom különválasztani a fantáziát a valóságtól. Teljesen összekavarodok. Lia vagy Leena van velem? Leena. Lia elhagyott egy buzeráns kis köcsögért. Vagy én hagytam el őt? Tök mindegy. A fejem hátrabicsaklik, csukott szemmel hagyom, hogy rámkenjen némi festéket a menyasszonyom. Érzem, hogy kezdek kitisztulni, mert fájni kezd valami mélyen legbelül. Mintha hiányozna egy részem…
- Hol a kabátom? – Kérdezem halkan.
- Melletted. Maradj itt mindjárt jövök – szól rám Leena, mire mosolyogva bólogatni kezdek, akár egy engedelmes kiskutya. Amint kilép az öltözőből, benyúlok a bőrkabátom zsebébe és kiveszem a kis kokainos tasakot. Nem gondolkodom, csak csíkot formázok a porból és felszippantom. Tudom, hogy a drog eltompítja a fájdalmat. Az üres, vérző szívem kínja perceken belül elhalványul én pedig lebegek a színes felhők közt. Életemben először nem érdekel semmi. Még a zene sem. Kukába hajítom mindazt amiért éveken át keményen küzdöttem, amiért gyerekkorom óta dolgoztam. Leszarom, hogy színpadra kell állnom, nem érdekelnek a fotósok, a rajongók, a kritikusok, a bandám, az emberek akik azért dolgoznak megfeszített tempóba, hogy minden király legyen és, hogy fürödhessek a sikerben. Kibaszottul nem érdekel semmi. Meghaltam mikor felültem a repülőre. Meghaltam amikor elengedtem őt.
Életemben először lépek úgy színpadra, hogy a világomat nem tudom. Fogalmam sincs mit csinálok, hogy jó dalt énekelek-e, hogy hamis-e a hangom, hogy tetszik-e a koncertünk a közönségünknek. Telibe szarom az egészet. A lábam előtt lévő emberek egyszerre pattognak a ritmusra, az arcuk elmosódik, mindegyikük szeme vörösen és eszelősen izzik, de nem félek tőlük. Repülök. Vissza hozzá, a szerelmemhez akitől elszakítottam magam. Ahogy lecsukom a szemem , látom magam előtt a mosolygós arcát, a szerelemtől csillogó szemeit, érzem az illatát. Ketten vagyunk a faházban, ahol az előbb is voltam. Meztelenül fekszik a puha báránybőrön, csak egy kockás takaró van átvetve a testén. A tűz fénye táncol a bársonyos bőrén, csillogó mintákat rajzolva rá. Olyan, mint valami gyönyörű tündérlány. Neki énekelek és mosolygok. Nézem ahogy nagyot nyújtózik, ahogy álmosan pislog rám, érzem ahogy hozzámér a pici kezével és végigsimít az arcomon. A vastaps megszakítja az idillt. Vajon honnan jöhet? Kénytelen vagyok felnyitni a szemem, az illúzióm pedig azonnal szertefoszlik. Dühösen döntöm fel a mikrofonállványt. Gyűlölöm a közönséget ebben a pillanatban. Ők szakítottak ki az ábrándozásból. A borosüvegért nyúlok, ami most is a mikrofonállvány előtt áll, alaposan meghúzom az italt, aztán a földhöz vágom az üveget is. A vörösbor szétfolyik a kemény fán. Olyan, mintha vér lenne. Lassan öleli körbe a folyadék a szilánkokat. Remegni kezd az egész testem. A szilánkok a szívemet ábrázolják, a bor pedig a vérem. Meghaltam. Tényleg meghaltam. Belehaltam abba, hogy elvesztettem a nőt akit tényleg szerettem. Most már semminek sincs értelme.

Alexel kergetjük a sárkányokat. A bódulat magával ragad. Hogy mióta tart? Ki tudja? És egyáltalán kit is érdekel? Meztelenül fekszünk az ágyban, csókolózunk és vedelünk. Hagyjuk, hogy a drog bekerüljön a vérünkbe és új dimenziókba repítsen minket. Igen, a kokain egy új világba visz minket. Egy tökéletes világba, ami már-már utópikus. Nem fáj semmi, nem érzel semmit csak azt, hogy kibaszott boldog vagy. Bármire képessé tesz némi fehér por egy kis vodkával nyakon öntve. Fogalmam sincs min is nevetünk, de az biztos, hogy megállás nélkül kacagunk. Talán azon, hogy magas hangon valami nyálas romantikus dalt kornyikál a fülembe.
- Hagyd abba – taszigálom le magamról nevetve, de ő csak énekel tovább és tovább, szüntelen, miközben vigyorog akár egy szerelmes kiskamasz és újból rámfekszik.
- „Oh, my love, my darling
I've hungered, hungered for your touch, a long lonely time
And time goes by, so slowly and time can do so much
Are you, still mine?
I need your love, I need your love
God speed your love to me.”


A szám végén lágy csókot hint az ajkaimra, majd magához ölel szorosan.
- Hát nem tetszett a vallomásom szépség?
- Ez egy szomorú dal – nézek rá elnézően mosolyogva.
- Dehogy szomorú – kapja fel a fejét. – Ez egy szép dal.
- Szép de szomorú – bólogatok és simogatom az arcába hulló koromfekete tincseket, amik állandóan beleakadnak az ujjaimba.
- Szükségem van a szerelmedre Lia – néz mélyen a szemembe. Az óceánszínű íriszek félve pislognak rám, talán némi könyörgés is van bennük, de nem hatnak meg. Ha egy héttel ezelőtt nézett volna így… Igen, akkor a csillagokat is lehazudtam volna neki az égről.
- Azt soha ne kérd – mosolygok rá pimaszul és megcsókolom. Nem veszi a szívére úgy tűnik, hogy nem adom neki a szívem. Ha már az nem lehet az övé, akkor elveszi azt amit önként és dalolva neki adok. A testem és a lelkem. Használd, drágám. Ez a tiéd és ezáltal mindenem a tiéd.

Lehet ugyan olyan egy mosoly, de mégis más. Őszintébb, boldogabb, szomorúbb, hazugabb. Lehet ugyan olyan egy ember és mégis más. Fáradtabb, feszültebb, vidámabb, üresebb.
Van, hogy fel sem tűnik a változás. Van, hogy meg sem akarjuk látni. Van, hogy látjuk, de nem akarjuk észrevenni. Könnyebb ha nem veszünk tudomást a változásról. A változás rémisztő. De mit mondjon az, akivel történik?

2011. november 14., hétfő

47. Kínzás

18+

„A fájdalom sokféleképpen jelentkezik. Egy kis szúrás, vagy égető érzés, a váratlan fájdalom, a mindennapok szokványos fájdalmai. És ott van az a fájdalom, amit nem nyelünk le, az a hatalmas nagy fájdalom, ami minden más érzést elnyom, feledteti a világ többi dolgát. A végén csak arra gondolunk, mennyire fáj, ami történt. Hogy hogy kezeljük a fájdalmat, az rajtunk áll: érzéstelenítünk, elhessegetjük, felvállaljuk, letagadjuk, de néhányunknak az a leghatásosabb gyógymód, ha valahogy átvergődünk rajta.”


Nem tudom, miért mesélek neki a szüleimről. Soha senkinek nem beszélek róluk, ha nem muszáj. De a szavak maguktól hagyják el a szám. Ő is mesél. Irigy vagyok rá. Ő annyira normális családban nőtt fel. Én viszont sosem ismertem a normális kifejezést. Gőzöm nincs mi az, hogy normális és erre most döbbenek rá. Most amikor épp azt ecseteli, hogy mennyit homokozott az öccsével és a szüleivel a játszótéren mikor kicsi volt. Hogy hány mesélt néztek meg együtt, hogy mennyit társasjátékoztak. És én? Én csak azt tudom, hogy milyen ha az apád nem teszi le a gitárját, ha az anyád úgy néz a férjére, mint valami istenre, pedig közel sem az. Én csak a drogokról tudok mesélni, a piáról, a balhékról, a fotósokról, a testőrökről, a rajongókról, a féltékenységről, az átmulatott éjszakákról. Ledöbbenve hallgatja az egyik karácsonyi partiról szóló emlékem.
- Hány éves is voltál? – Néz rám kérdőn.
- Nyolc. Kb. – Vonom meg a vállam.
- A nyolcadik karácsonyodra kaptál egy cipősdoboznyi óvszert? – Kerekednek ki a szemei.
- Aham – bólogatok. – Ralph meg volt győződve arról, hogy korán fogom kezdeni, mert olyan vagyok, mint az apám – mosolyodok el. Így utólag visszagondolva egész muris a dolog.
- Na jó, ez nem okés – fordul szembe velem. – Hogy a fenébe nem hívtátok ki hozzátok a gyámügyet soha? Két tíz éven aluli karácsonykor egy rakás részeg, bedrogozott disznóval ünnepel, mert az apád meghívta a haverjait bulizni? A kurvákról, mikulás sapkás sztriptíztáncosnőkről pedig ne is beszéljünk…
- Igen – bólintok. – Nem volt olyan gáz – csóválom meg a fejem.
- Az apád olyan részeg volt, hogy legurult a lépcsőn és a lábad előtt állt meg – sziszegi. Nem értem miért dühös. Nem vele történt.
- Nem csak részeg volt… – mosolyodok el. Majdnem otthagyta azon a karácsonyon is a fogát. Na ja, a karácsonyok nálunk mindig az őrült vad bulikról szóltak. A szeretet ünnepe… A prostik végül is szerették a pénzt amit a három napos tivornyáért kaptak, a dílerek szintén jól éltek abból az összegből amit zsebre tettek, a szállítmányért és hát a fiúk is jól érezték magukat mindig, mert apu a házunkba varázsolta a sztárok paradicsomát. – Figyelj Niko én így nőttem fel. Számodra ez megbotránkoztató, de nem olyan gáz. Oké, a drog és a kurvák nem igazán egy karácsony este kellékei, de voltak jó pillanatok is. Szerettem, hogy Max a hátára kapott és körbe-körbe rohangált velem a házban, miközben különböző állatok hangját utánozta. Jó volt, hogy a rúdon pörgő lányokat is feldíszíthettük a fa mellett és óvszeren kívül még egy rakás ajándékot is bezsebeltem. Szerettem a minden évben megrendezett kajacsatát is. El bírod képzelni, hogy egy rakás felnőttel karöltve dobálózol a pulykával és az asztal alatt bujkálsz, mert már a szemedbe is krumplipüré van? Ezt neked sose engedte volna az anyukád – nevetek fel. – Carol néni mindig kifestett minket, olyan Alice Cooper stílusban és mindig elbújtunk egy sarokban, hogy a folyosón járók elé ugorjunk és megijesszük őket. Persze most már tudom, hogy csak eljátszották, hogy mennyire betojtak, de jó buli volt és mindig kaptunk érte némi apró pénzt vagy cukrot. Olyan volt, mint a Halloween. És amúgy is, másnál karácsonyi CD pörög, nálunk pedig a világ legnagyobb rocksztárjai hevertek a kanapén és énekelgettek. Nem volt rossz horrorfilmet nézni éjfélkor és pillecukrot csinálni a kandallóban.
- De nem ilyen egy normális ünnep – húzza el a száját, miközben folyamatosan csóválja a fejét.
- Nálunk igen – kacagok fel, az arcát nézve. – Olyan volt, mint egy zsúr. A szüleim és a barátaik megrekedtek egy négy éves gyerek szintjén, így szuper bulikat tudtunk csapni – bár tény, hogy nem igazán szeretem az ünnepeket azóta sem. Nem látom az értelmüket.
- A szüleimnek a karácsony fontos, főleg mostanában, mióta se Oliver, se én nem lakunk otthon. Tavaly úgy volt, hogy koncertezek, mire anyu olyan balhét csapott, hogy egész Helsinki beleremegett – kuncog fel Niko, miközben lekapcsolja a gázt. – Nincs mese, vagy így, vagy úgy, de ilyenkor otthon kell lennünk. De mióta Katja és Aleksi összeházasodtak a karácsony utolsó napját mindig a bandával ünnepljük meg és akkor jön Brandon is meg mindenki akit szeretünk. Katja főz, mi pedig elpusztítunk mindent. Ez mondjuk idén azt hiszem elmarad. Bár volt többször is olyan, hogy a fiúk beállítottak hozzánk a családjukkal… El tudod képzelni? – Kacag fel.
- És Leena? – Kérdezek rá, arra ami érdekel, mire megrándul az arca.
- Nem akarok róla beszélni – sóhajtja és elkezdi a tányérokra halmozni az ételt.
- Miért nem? – Dőlök a pultnak.
- Lia – szisszen fel. – Nem veled fogok beszélni róla – néz mélyen a szemembe.
- Miért nem? – Kérdezem újra, mire felkapja a vizet.
- Az Istenit, miért akarsz róla beszélni? - Kérdezi dühösen.
- Azt hiszem jogom van tudni róla – mosolyodok el keserűen. – Szerinted nincs? Kíváncsi vagyok rá. Érdekel, hogy miért vagy vele, azaz ha pontos akarok lenni, hogy miért nem vagy most vele, mikor van pár napod. Miért itt főzőcskézel velem Los Angelesben, miért velem hemperegsz a tengerparton és miért nekem mondod, hogy szeretsz? – Teszem fel a hirtelen beugró kérdéseim.
- Elveszem februárban – hajtja le a fejét, belőlem pedig hirtelen kifut a vér. Ha nem kapaszkodnék bele a pultba holt biztos, hogy összeesnék. Olyan érzésem van, mintha kegyetlenül keresztülszúrta volna a szívem egy éles pengével. Nem kapok levegőt. Elveszem februárban… Elveszem februárban… Elveszem februárban… Csak ez a két szó visszhangzik a fejemben, de mikor rámnéz azonnal összeszedem magam. Nem érdekel, hogy fáj, ezt ő nem fogja látni.
- Gratulálok – kényszerítek ki magamból egy mosolyt, majd elveszem az egyik tányért és legyűrök egy falatot, bár hányni tudnék.
- Ne csináld ezt – fonja a csuklómra az ujjait.
- Mit? – Nézek rá ártatlanul, mintha nem tudnám miről beszélne.
- Ezért nem akartam róla beszélni – sóhajt fel.
- Beszélhetsz róla. Tudom, hogy én vagyok a játékbaba az életedben. Semmi baj – mosolygok rá nyugodtan, amivel még magamat is meglepem. – Nem kell sajnálnod. Ő a szerelmed, természetes, hogy elveszed feleségül.
- Lia ez, nincs így – néz mélyen a szemembe, de nem hiszek neki. Valami megváltozott abban a pillanatban, hogy kijelentette feleségül veszi. Mintha az érzékeim kikapcsoltak volna, mintha a szívem köré jégpáncél nőtt volna. Az alig pár perce belémhasító fájdalom, ami azt hittem egy életen át fog kínozni semmivé válik. Nem érzek semmit. Még azt sem, hogy szeretem vagy gyűlölöm-e az előttem álló férfit. Nem vagyok dühös, csak kiégett. Aztán rájövök arra, hogy hol van a bibi. Megszakadt a szívem. Szó szerint. Tényleg összetört és nem lehet többé megragasztani. Azt a fájdalmat pedig amit éreznék, ha egyben maradt volna az életet jelentő szerv nem bírnám elviselni amúgy sem. A szervezetem megkíméli magát a továbbiaktól. Egyszerű a dolog, lecsapódott a biztosíték. Nincs több funkciója a szívemnek annál, minthogy keringesse a vért az ereimben. A lámpák amik az érzelmeim sugározták kifelé egyszerűen kihunytak. Valami földöntúli nyugalom száll meg, képes vagyok mosolyogni. Nem vagyok boldog csak mosolygok. Nem fáj semmi. Nem érzek semmit és ez ebben a pillanatban a lehető legjobb dolog. – Lia, jól vagy? – Néz rám Niko aggódva. A csillogó zöld szemek félve fürkészik az arcom. Valamit láthat rajtam, talán de nem számít. Furcsa kábult köd uralkodik el rajtam, ami eltünteti a régi sérelmeket, de a boldog emlékekre is rátelepszik a sötétség. Mintha most kezdenék el élni. – Kulta – simít végig az arcomon és megremeg a hangja. – Hallasz? – Kérdezi halkan, mintha egy beteg gyerekhez beszélne. A rendszer, ami alig pár perce lefagyott, most hirtelen újraindul. Mintha mi sem történt volna.
- Persze. Nincs semmi baj. Menjünk enni – mosolygok rá, majd szinte eltáncolok mellette egyenesen a nappaliba. Niko is követ, de úgy néz rám, mintha elmentek volna otthonról. Talán így is van.


Valami nem okés. Fogalmam sincs mi történt vele, de, hogy a reakciója nem normális az is biztos. Úgy viselkedik, mintha csak azt közöltem volna vele, hogy reggel újra fel fog kelni a Nap. A változás látványos és abszolút nem tetszik. Mosolyog, eszik és nézi a TV-t, ahelyett, hogy kiborulna. Pedig valljuk be lenne rá oka. Nem értem. Próbálok elcsípni valami árulkodó jelet, arra vonatkozólag, hogy mégsem viseli olyan jól, azt, hogy februárban megnősülök, mint ahogy tűnik, de nem találok semmit. Talán csak egy dolog adhat okot arra, hogy kételkedjek a higgadtságában, az pedig a szeme, amiből pár perce kihunyt a fény. Eddig ragyogott. Volt, hogy dühösen, volt, hogy szerelmesen, de mindig közvetített felém a zöldeskék színű szempár valamit. Most viszont… Semmi. Mintha egy hulla pislogna rám. Nem tetszik ez nekem, de nem tudom mit kéne tennem. Bolygassam tovább a témát? Nem! Így is elég fájdalmat okoztam már neki. Nem érdemli meg. Inkább befogom a szám és elfogyasztom a vacsorám mellette. Amint végzek, kiveszi a kezemből a tányért, rámvillant egy gyönyörű mosolyt, de ez a mosoly is más, mint amit eddig megszoktam tőle. Mintha felrajzolták volna az arcára. Szinte lebegve közlekedik. Nem akarok hinni a szememnek. Nem lehet, hogy abszolút ne érintse rosszul. Vagy talán… Mi van ha mégsem szeret annyira, mint amennyire én azt hinni akarom? Mi van ha az a szó amit éjjel suttogott, nem azt jelenti, mint amit hiszek? Mi van ha hazudtak a szemei?
- Lia – pattanok fel és kirohanok utána a konyhába.
- Igen? – Pördül szembe velem a műmosollyal az arcán. Próbálok a veséjéig látni, de nem tudok. Mintha nem engedné, hogy lássam mit gondol. Eddig olyan könnyű volt pedig. Mindig az uralmam alá vontam, de most nem megy. Hiába vetem be az összes trükköt, amit tudok. Ez viszont megintcsak azt bizonyítja, hogy valami nem stimmel. Ilyenkor már régen meg szokott törni, de most csak várakozóan néz a szemembe. – Niko minden rendben? – Húzza fel kérdőn az egyik szemöldökét, de az az átkozott vigyor még most is az arcán játszik.
- Ezt én is kérdezhetném tőled – lépkedek hozzá közelebb és nem eresztem a pillantását.
- Miért ne lenne minden rendben? – Néz rám értetlenül és ekkor felfedezek még valamit. A hangja sem tükröz felém semmi érzelmet.
- Fura vagy – teszem az egyik tenyerem a csípőjére, de nem remeg meg, mint ahogy szokott. A torkomban gombóc nő. Valami nem jó.
- Inkább te vagy fura – vágja rá és végigsimít a karomon.
- Kulta – suttogom lágyan, de a szeme se rebben. Nincs a tekintetében semmi. Se gyengédség, se szerelem, se gyűlölet, se undor. Semmi!!!
- Nem értelek – csóválja meg a fejét.
- Én se téged. Mondd el mit érzel. Ha akarod kiabálj, pofozz fel, küldj el a pokolba vagy bánom is én csak csinálj valamit – könyörgök neki. Tényleg annak is jobban örülnék, ha tajtékozna a dühtől, ha könnyekben törne ki, ha ezerszer is elátkozna. Ez a hűvös nyugodtság nem rá vall. Túl temperamentumos ahhoz, hogy csak így túllépjen azon, hogy elveszek egy másik nőt, mikor neki is szerelmet vallottam. – Megijesztesz kulta – susogom.
- Te is engem – ráncolja össze a homlokát. – Miért kéne kiborulnom és tányérokat hozzád vagdosnom? Erre gerjedsz? – Kuncog fel. – Tudok jobb módszert is arra, hogy elveszítsd a fejed – mosolyog rám kacéran és végigsimít a nadrágom elején. A levegő a tüdőmben reked. Ha így haladunk tovább ennek, nem lesz jó vége. Nagyon nem. És milyen igazam van. A meleg tenyere a hasam simogatja, míg a másik kezével a gombokat pattintja ki a farmeromon. Az anyag a bokámig hullik.
- Hm… Nem hoztál elég alsónacit? – Célozgat arra, hogy a farmeren kívül semmi más nem takarta a testem, de mielőtt válaszolhatnék, újból elűz minden épelméjű gondolatot a fejemből, azzal, hogy a keményedő férfiasságom köré kulcsolja az ujjait és szépen lassan végigcsókolja a felsőtestem, kicsit elidőzve a mellbimbómnál, a hasam alján és a csípőcsontomnál. Majd térde borul előttem és végignyal a farkamon. Nem bírom ki, felnyögök és szorosan lehunyom a szemem. Ez a nő egyszer a sírba fog vinni. Ezt az is megerősíti, hogy a térdem majdnem megroggyan mikor a torkáig enged, a szívem pedig feldübörög a mellkasomban. Muszáj valamibe belekapaszkodnom, hogy meg bírjak állni a lábamon, így a hajába markolok. Hihetetlen amit a bársonyosan puha ajkaival tud művelni. Nem lehet ép ésszel kibírni. Ez egy kínzással is felér. A legédesebb kínzással természetesen. Minden önuralmamra szükségem van ahhoz, hogy ne süljek el, azonnal. Kénytelen vagyok összeszorítani a fogaim. Zihálva veszem a levegőt, mikor megérzem a nyelvét is végigcikázni magamon. Ez nem embernek való… Mit művel velem ez a nő? Még épphogy csak hozzáfogott a kényeztetésemhez, de én máris úgy érzem magam, mintha órák óta csinálná.
- Engedd el magad – nyom egy puszit a combom tövére, majd újból rámbukik. Nekem se kell kétszer mondani. Egyszerűen hagyom, hogy történjen az aminek történnie kell. Nem küzdök tovább az élvezet ellen, felesleges lenne. Átengedem magam a gyönyörnek, ami gyorsan magával is sodor, kikapcsolva az agyam és minden érzékem. Olyan érzés a szájába élvezni, mintha villám csapna belém, ott a konyha kellős közepén. Nem tehetek ellene semmit és nem is akarok. Amint magamhoz térek, a karomba kapom, a hálóba cipelem és egész éjjel szeretkezek vele, nem törődve semmivel és senkivel.
Reggel én ébredek hamarabb. Nézem az angyalt, aki mellettem fekszik és ezerszer is elátkozom a sorsot, amiért a szerelmünk útjába áll. Annyira gyönyörű, ahogy a haja kócosan szétterül a párnán, ahogy a hófehér bőrén csillog a hajnali napfény. Nyugodt és védtelen. A szívem összefacsarodik a látványtól. Miért nem nézhetem minden reggel őt? Miért nem sodorta valaki hamarabb az utamba? Miért nem őt szerettem először? Miért kell ennek így lennie? Miért kell visszavinnem ahhoz a buzeráns baromhoz? Eljátszom a gondolttal, hogy mi lenne, ha nem adnám vissza Alexnek, hanem megtartanám magamnak. Feltenném egy repülőre, elvinném Helsinkibe és bezárnám a toronyba, magammal együtt örökre. Beletörném a kulcsot belülről a zárba, hogy soha többé ne nyíljon ki az ajtó. Hogy soha többé ne vehesse el tőlem senki. Ketten lennénk. Magam mögött hagynám az egész sztárságos szart, Leenat és őt is kiszakítanám az életéből. Soha többé nem zargatna minket senki. Ezt kéne tennem talán. De nem fogom megtenni.
- Min gondolkozol? – Kérdezi álmosan.
- Felébredtél? – Mosolyodok el és egy csókot nyomok a szájára.
- Aham, te viszont olyan elgondolkodó fejet vágtál az előbb – dünnyögi résnyire nyitott szemekkel.
- Kettőnkön gondolkoztam – vallok színt, mire elhúzza a száját.
- Nincs olyan, hogy kettőnk – susogja és ismét lehunyja a szemeit.
- Ne mondd ezt – kérem fájdalmas hangon.
- De ez az igazság – jelenti ki nyugodtan. – Neked menyasszonyod van, nekem pedig ott van Alex – mosolyodik el, mikor kiejti annak a seggfejnek a nevét.
- Nem szereted – sziszegem féltékenyen.
- De igen – dünnyögi, mire elborul az agyam.
- Hazudsz, mert engem szeretsz – vágom rá.
- Alexet szeretem Niko – fordul a hátára mosolyogva és nagyot nyújtózik.
- Csak bántani akarsz – morgom és próbálom magam is meggyőzni az igazamról.
- Miért akarnálak? – Néz rám érdeklődve. Hűvös mosoly játszik az ajkain, olyan, mint valami jégkirálynő.
- Mert elveszem Leenat – jelentem ki határozottan, mire elneveti magát. A kacagása betölti a teret, visszhangzik a falakról, annyira kuncog, hogy még a könnyei is kicsordulnak, én viszont felhúzom magam azon, hogy kinevet. – Hagyd abba. Tudod, hogy igazam van – csattanok fel és kikászálódok az ágyból, hogy felöltözzek és elszívjak egy cigit. Amint magamra rángatok egy tiszta alsógatyát elkapja a csuklóm, mire villámokat szóró szemekkel nézek a mosolygós arcára.
- Nincs igazad. Mindig is tudtam, hogy el fogod venni. Nem haragszom érte és nem is bánt. Már nem. Nagyon régóta nem – magyarázza jókedvűen. – Fel se merült benned soha az a lehetőség, hogy te is csak játék vagy számomra igaz? – Néz rám fürkészően. A szavai megforgatják a kést a szívemben. Hazudik. Lehetetlen, hogy ne szeressen. Biztos vagyok benne, hogy nem puszta játékszer vagyok neki. Vagy mégsem? – Niko, csodás pasi vagy és hízelgő lenne bármelyik nő számára, hogy te, a hűvös, az elérhetetlen, a varázslatos elrabolod és féltékenykedsz, de csak én értem ezt eddig el nálad, ha jól sejtem – térdel fel az ágyon, így pedig majdnem egy magasságba kerülünk. – Tudni akarod az igazat? – Húzza fel kérdőn a szemöldökét és végig ott van az a magabiztos mosoly az arcán, amivel az őrületbe kerget. – Egyszer talán azt hittem, hogy szeretlek. De tegnap rádöbbentem valamire. Én nem vagyok az a lány aki képes odaadni bárkinek is a szívét. Főleg nem neked. A testem megkaphatod bármikor, de ezt – bök a mellkasára – inkább megtartom magamnak. Kurva jó vagy az ágyban baby – hajol közelebb hozzám és egy lágy csókot nyom a nyakamra. – De nem pótolhatatlan – néz ismét a szemembe. Én pedig teljesen lefagyok. Nem bírok megmozdulni, se megszólalni. Leforrázz azzal amit mond. Képtelenségnek tűnik az egész. – Olyan naiv vagy – kacag fel gúnyosan. – Komolyan azt hitted, hogy szeretlek? – Csóválja meg a fejét. – Niko mindig is tudtam, hogy Leena a barátnőd, hogy őt szereted. Egyszerűen baszta a csőröd, hogy nem hódoltam be neked. Hát eljátszottam, hogy megteszem. Tudod mennyire értékes skalp vagy a groupiek közt? Lépcső voltál végig. Téged nem könnyű megszerezni, de nekem sikerült. Talán egy kicsit belém is bolondultál. De nem kellesz. Sosem élnék veled. Mit gondolsz miért nem kértem, hogy hagyd el Leenat? Mert nincs rád szükségem. Megkaptam amit akartam és nem vádolhatsz azzal, hogy nem kaptál cserébe semmit – futtatja végig az egyik ujját a mellkasomon. - Ha te most nem hozol el ide, akkor sosem tudom elég féltékennyé tenni Alexet. De így… Így tudni fogja, hogy csak én kellek neki. Én leszek a legnagyobb múzsa, még az anyámat is túl fogom szárnyalni és ezt csak neked köszönhetem édes – csókolja végig az állam vonalát.
- Hazudsz – sziszegem miközben megragadom a vállát és hanyatt lököm az ágyon. Vadul esek neki, nem érdekel, hogy jólesik-e neki az érintésem. Bár a kéjes nyöszörgéséből arra következtetek, hogy nincs ellenére egy újabb menet. Falom az ajkait, harapom a nyakát és a vállát, a fogaimmal végigkarcolom a mellbimbóját, miközben erősen a matracra szegezem a csuklóit fél kézzel. – Hazudsz – duruzsolom a bőrébe.
- Hidd ezt ha szeretnéd – nyögi, miközben hullámzik a teste a testem alatt az élvezettől, amit a durva mozdulataimmal okozok neki.
- Fogd be – dörrenek rá és két ujjammal a testébe hatolok, mire az alsó ajkába harap. Gyötröm a testét, úgy ahogy pár perce ő gyötörte a lelkem a szavaival. Látni akarom, a szemében ismét a szerelmet felcsillanni, amit eddig minden egyes együttlétünk alatt láttam. De hiába csókolom, hiába simogatom, hiába mélyesztem az ujjaim a bőrébe és hiába dörgölöm a combjához az ágaskodó férfiasságom, nem látom a fényt a szemében. A düh elborítja az agyam.
- Szeresd csak Alexet – fordítom a hasára. – De vele sosem lesz ilyen jó – hajolok rá a hátára, hogy a fülébe súghassam a szavakat, miközben megemelem a csípőjénél fogva és az ujjaim helyére a kőkemény férfiasságom kerül. Olyan mélyen hatolok belé, amennyire csak lehetséges. Lehet, hogy fájdalmat is okozok neki azzal, hogy úgy bánok vele, mint egy utolsó ócska ribanccal, de nem tudok gondolkodni. Hallom, ahogy felszisszen, majd az ujjaival a hófehér lepedőbe markol, hogy meg tudja tartani magát. Simogatom a fenekét, majd a hasára csúsztatom a tenyerem, hogy aztán felváltva morzsolgassam a mellbimbóját és a lábai közt megbúvó intim pontot, miközben gyorsan és keményen teszem a magamévá. Érzem, hogy a gerincemen végigfolyik egy izzadtságcsepp, hogy a combom begörcsöl, de csak egy dolog hajt, hogy levezessem a dühöm rajta. Meg mégsem verhetem… Bár ha őszinte akarok lenni magamhoz fel akarom pofozni, hogy észhez térjen végre. Nem tudom mi van vele, egy biztos, hogy a lány aki ma reggel felébredt, nem az akit szeretek. Tudom, hogy csak eljátssza a számító dögöt, hogy megbántson, amit ha minden összevetünk meg is érdemlek, de ez már túlmegy egy határon. Talán egy alapos dugás észhez téríti. Állat módjára markolok a hajába, hogy felrántsam a matracról, miközben a sarkamra ülök és a hátát a mellkasomhoz préselem. Olyan szorosan tekerem körbe a karommal, mint egy kígyó az összeroppantani kívánt áldozatát és egy percre sem állok le a mozgással. Hallom ahogy zihál, a vállába és a fülcimpájába harapva, próbálom tompítani a feltörő morgásom, miközben egyre gyorsabban és a lehetségesnél is mélyebben merülök el benne. A sikolya a fülembe kúszik, érzem a rejtett izmai összehúzódását de valami meggátol abban, hogy én is vele tartsak a felhők fölé. Inkább lelököm magamról a karcsú testet, hogy szemből is a magamévá tegyem. Látni akarom az arcát szex közben. Nem hagyok időt neki a pihenésre, a lábait a vállamra pakolom és ismét nekiesek. Több helyen is kiszívom a bőrét, hogy Alex biztos lehessen majd abban, hogy nem csak egymás bámulásával töltöttük az időt, mikor visszamegy hozzá. Erőtlenül pihegve fekszik alattam és hagyja, hogy azt tegyek vele amit csak akarok. Néha végigsimít a hátamon vagy megemelkedik és megcsókolja a nyakam vagy a vállam, de többre nem futja az erejéből. Úgy tűnik az első orgazmus sokat kivett belőle. Hirtelen végigfut az a semmihez sem hasonlítható bizsergés a gerincem mentén, mire az alsó ajkába harapva utoljára felnyársalom a testét és hagyom, hogy beleremegjen a gyönyörbe az egész testem, amit csak tovább fokoz az, hogy érzem őt is sikerült újból eljuttatnom a csúcsra. Aztán minden erő kiszáll belőlem, megszűnik forogni a Föld, olyan érzésem van, mintha rámszakadt volna az ég. A karom ami eddig tartott feladja a harcot, a teljes súlyommal ránehezedek az alattam fekvő nőre, az arcom a mellére hajtom és lecsukom a szemem. Hallom, hogy milyen hevesen ver a szíve, az előbbi megerőltetéstől és én is érzem, hogy a sajátom, mennyire erősen és gyorsan kalapál odabent. A mellkasa szaporán süllyed és emelkedik a fejem alatt, én is csak kapkodok a levegő után, miközben magamhoz ölelem a nőt akit szeretek és akit ismét bántottam, még akkor is ha tudom, hogy élvezte a durva kényeztetést. Érzem, ahogy az ujjai a tarkómra siklanak és finoman cirógatni kezdi a bőröm, de per pillanat undorodom magamtól. Lefogom a kezét és kinyitom a szemem, ami elég nagy hibának minősül. Elszörnyedek attól amit tettem. A bőrén felváltva virítanak a fogaim és az ujjaim nyomai, a szája felduzzadt, attól, hogy megharaptam, a nyaka több helyen véraláfutásos, a válla sincs jobb állapotban, a csuklóján kivörösödött a bőr, de a tenyerem lenyomata tisztán kivehető rajtuk.
- Istenem – susogom elszörnyedve, majd érzem, hogy felfordul a gyomrom. Úgy pattanok ki az ágyból, mintha puskából lőttek volna ki és a mosdóig meg se állok, ahol hányni kezdek saját magamtól. Nem jön belőlem epén kívül semmi más, hiába erőlködik a gyomrom, a kesernyés íztől pedig, még rosszabbul leszek. A szemem ellepik a könnyek. Nem vagyok normális. Hogy tehettem ezt vele? Pont vele? Hát nem elég amit eddig okoztam neki? Most még tetéztem a baját azzal, hogy lényegében megerőszakoltam. Kötözni való idióta vagyok. Talán tényleg le kellett volna ugranom azon a kibaszott teraszon. Miért nem tettem meg? A tüdőmbe szorul a levegő, hörögni kezdek, majd úgy érzem, hogy megfulladok, nem vagyok képes arra, hogy több oxigént préseljek magamba és arra sem, hogy az elhasznált levegőt kipréseljem, magamból, de nem is küzdök érte. Nem érdemlem meg, hogy éljek. Nem kiáltok segítségért, bár az asztmarohamtól, ha akarnék valószínűleg, akkor se tudnék. Kiterülök a csempén a wc előtt és magzatpózba, várom, hogy megfulladjak végre.
- Niko – lép be Lia döbbenten, majd amint meglátja, a liluló fejem kifordul a fürdőből és alig fél perc múlva visszatér az inhalátorral. Nem akarom, hogy a számba tegye, nem akarom, hogy megmentsen, de semmi erőm nincs a tiltakozásra. Könnyes szemmel próbálom a tudtára adni, hogy nem akarom, hogy segítsen rajtam, folyamatosan nemet intek a fejemmel, de csak azért is az ölébe húz és a számba dugja a tubust, ami azonnal a tüdőmbe pumpálja a gyógyszert. Hosszú perceken át köhögök, majd a szorító érzés tompulni kezd. Még mindig belenyilala a fájdalom a bordáim közé, de ez a kín semmi ahhoz képest, amit Liára nézve érzek. Gáz vagy sem, de elbőgöm magam akár egy taknyos kölyök, ott, az ölében feküdve, a fürdőszoba kellős közepén.
- Hé, nincs semmi baj. Már vége van. Nyugodj meg – ölel magához szorosan és puszikkal borítja be a hajam. El akarom tolni magamtól, mert tudom, hogy nem érdemlem meg azt amit értem tesz, de a karjaim fellázadnak ellenem és úgy kapaszkodok belé, mint egy félős kisfiú az anyja szoknyájába.
- Bocsáss meg, bocsáss meg, bocsáss meg – zokogom. – Egy mocskos undorító féreg vagyok – mondom ki azt amit neki kéne.
- Miért mondod ezt? Hé, Niko, nézz rám – nyúl az állam alá és magára emeli a könnyes szemeim.
- Bántottalak – nyöszörgöm és lesütöm a szemem. Képtelen vagyok azokba a csodálatos zöldeskék íriszekbe nézni.
- Nem bántottál – suttogja és óvón húz magához. – Nem történt semmi. Csak kiborultál. Ezért volt rohamod is, de már vége – susogja megnyugtató hangon.
- Bocsáss meg nekem – ismételgetem folyamatosan, miközben az ölében ringat. – Szükségem van rád, mert szeretlek. Meghalnék érted. Meg is akarok halni, mert ezt tettem veled. Te vagy az életem. Még Leenanál is jobban szeretlek – suttogom sírós hangon és elsőre fel se tűnik, hogy automatikusan átváltottam finnre. Mindig ezt csinálom, mikor az érzéseim kell kifejezni. Nem megy másképp, csak az anyanyelvemen, de talán nem is baj, hogy nem érti mit mondok. – Szeretlek, te vagy az életem értelme. Az egyetlen értelme. Tudom, hogy nem érdemellek meg, tudom kulta, ezért is nem dobom ki Leenat, mert te nálam ezerszer jobbat érdemelsz. Egy szeszélyes, önfejű, figyelmetlen, önző, aljas, gerinctelen, egoista féreg vagyok. Csak tönkretennélek. Képtelen vagyok gondoskodni rólad vagy bárkiről, de te nálam többet érdemelsz. Jóval többet és ez fáj. Túl jó vagy hozzám. Túlságosan jó. Bármit megtennék érted, akármit, de nem szabad. Szeretlek és te vagy a legnagyobb az ajándék amit kaphattam és mégis elrontom mindig, ezért nem lehetünk együtt. Nem akarok neked fájdalmat okozni. Már így is okoztam eleget, pedig tényleg tiszta szívemből szeretlek. És gyűlölöm magam, mert mindig csak bántalak. Meg kéne halnom, de nem… Megérdemelem, hogy éljek és szenvedjek sokáig. Majd Leena gondoskodik arról, hogy pokollá tegye az életem, de nem baj kulta. Megérdemelem azt ami rám vár, mert egy szörnyeteg vagyok. Mindent tönkretettem az eddigi életem során ami jó volt körülöttem. Nem érdemlem meg a boldogságot. Tudom, hogy el kell engedjelek majd és már most úgy érzem, hogy bele fogok pusztulni abba, hogy visszamész Alexhez. Féltékeny vagyok, annyira nagyon féltékeny, hogy azt te el sem tudod képzelni. Ha őszinte akarok lenni még én sem éreztem ilyet, soha. Nem fájt még ennyire semmi, de nem is tett ilyen boldoggá más. Melletted sosem érzem, azt, hogy korlátozva vagyok és talán éppen ezért, soha nem is gondolom úgy, hogy menekülnöm kell a láncoktól, amit rám akarsz rakni. Mert nem akarod rámtenni, mert én bilincseltem a szívem hozzád. Én voltam az aki odaadta neked a lelkét és mindenét és ha tehetném, könyörögnék most neked, hogy ne dobd el magadtól. Nem akarlak elengedni. Beledöglök abba is ha csak belegondolok, hogy Alex megcsókol és hozzád ér és, hogy azt mondja majd, hogy szeret és te viszonozni fogod neki. Már a gondolatába is beleőrülök. De ilyen az igazi szerelem nem? Kicsit tényleg megőrülsz tőle – hadarom összefüggéstelenül.

Nem értem mit mond és azt sem, hogy mi baja van. Már fájón szorít magához, folyamatosan elcsuklik a hangja miközben darál és darál. Csak Alex és Leena nevét ismerem fel. Fogalmam sincs mit akar, de hiába szólok rá, hogy angolul beszéljen hozzám, nem történik semmi. Olyan, mintha nem hallana. Sosem hittem, hogy valaha így fogom látni, őt aki mindig erős, magabiztos és rendíthetetlen. Most sehol sincs az a férfi… Csak egy össztört sebezhető kisfiú fekszik a karomban. Fogalmam sincs mit kéne tennem, csak ölelem magamhoz, hátha megnyugszik végre. Tudom, hogy bántottam, de reggel azt hiszem megvilágosodtam. Megpróbáltam vele őszinte lenni. Este miután elaludt volt időm gondolkodni, miközben néztem a békésen szuszogó alakját és most, hogy sikerült az érzelmeim kizárni, józan fejjel megláttam az utat ami előttem áll. Jadenek igaza volt. Alex mellett a helyem. Vigyáznom kell rá. Csak az igazat mondtam Nikonak. Szeretem Alexet. Nem szerelemmel, de szeretem. Akkor sem hazudtam mikor rávilágítottam a tényre, hogy az ő meghódítása tökéletes ugródeszka számomra. Most, hogy üres a szívem minden más megvilágításba kerül előttem. Nikoval nincs jövőm, felesleges az ábrándozás. Más célt kell találnom és azt hiszem meg is van. Ha a legjobb múzsává válok, akkor biztonságban leszek, a nevem örökre fennmarad az utókor számára, jót teszek, olyan emberekkel akik pökhendi pöcsöknek vannak beállítva és nem mellékesen komoly borsot török az apám orra alá. Végig ott volt az út a szemem előtt, de most, hogy az érzelmeim nem homályosítják el a szemem, már látom is. Eddig vakon lépkedtem rajta, bizonytalanul, félve, de most már nem. Azzal, hogy Niko kijelentette elveszi Leenat megvilágosodtam.



Kínozni sokféleképpen lehet egy embert. Bánthatjuk a testét, üthetjük, belé rúghatunk újra és újra, csíphetjük, karmolhatjuk, téphetjük a haját. De azt hiszem nem ez a legrosszabb. Nagyobb fájdalmat okozunk azzal ha a szívét és a lelkét terrorizáljuk. Ha a szavainkkal okozunk fájdalmat, az még nagyobb sebet okoz, mintha csak a felszínt karcolnánk meg. Egy lila folt elmúlik, egy szíven ütött seb örökre megmarad. Viszont van valami, ami a világ legnagyobb kínját okozza. Ha magunkat gyötörjük, ha a saját szívűnkbe szúrunk ezer meg ezer szöget. Ott nincs kit hibáztatni, ott csak egy ember lehet a hibás. Saját magunk…

2011. november 7., hétfő

46. Fogoly

18+



„Gyógyíthatatlan szerelembe szédültem. Megatonnányi energiát feccöltem abba, hogy jaj, át ne adjam magam e rémítő érzületnek. Hanyatt-homlok küzdöttem, eleve kudarcra ítélten. Ő se laza-hanyagul adta be a derekát. Számosszor próbáltuk takarékra csavarni a hőfokszabályozót, ám az csak a full üzemmódot tűri.”




Folyamatosan remeg a karomban. Hát tényleg bántom? Mindig csak bántom? De én nem akarom. Esküszöm, hogy nem. Hisz szeretem. Vagy egy órán át kocsikázunk, majd végül megáll az autó, a sofőr pedig kinyitja az ajtót. Lia, mintha sokkot kapott volna, némán hagyja, hogy kisegítsem a kocsiból. A semmi kellős közepén vagyunk. Nem véletlenül. Félek, hogy megpróbál megszökni előlem, szokáshoz híven.
- Visszamehet – szólok a sofőrre, majd kiveszem a kevéske kis cuccom az autóból és Liával együtt bemegyek a házba. Bőven elmúlt éjfél. Lia csendben halad mellettem, olyan, mint valami szellem. Mikor belépünk a kis tengerparti házba, körbenéz, majd kikerekedett szemekkel rémülten hátrál az ajtóig.
- Gyere – nyújtom felé a kezem. – Késő van. Menjünk aludni – szólok rá, mire megcsóválja a fejét.
- Nem – vágja rá, majd feltépi az ajtót és kirohan rajta. Én meg utána. Na jó, tényleg kezdem unni, hogy állandóan futkorásznom kell utána. Nem tűnt fel neki, hogy nem vagyok valami nagy sportember? Ki nem állhatok futni! És nő után futni meg végképp rühellek. Érte mégis megteszem. A parton érem utol. Mit ne mondjak, lenyűgöz azzal, hogy képes a homokba magas sarkúban sprintelni. De hirtelen lefékez és térdre borul. A karjaival átöleli saját magát és előre hátra dől. Nem értem mi baja van. Mi ez a hirtelen változás?
- Miért csinálod ezt? – nyög fel. – Miért nem engedsz el? Miért nem hagysz békén? – suttogja. Egyre közelebb lépkedek hozzá, majd mögé ülök és a karomba húzom. Hosszú percekig ringatom és puszilgatom, hogy megnyugodjon. Érzem a mérhetetlen fájdalmat, amit ő érez. Mintha az én szívem is szorongatná valaki. A különbség, hogy az ő szívét én csavargatom. Én okozok neki fájdalmat, pedig nem akarok. A legrosszabb az egészben, hogy pontosan tudom, mivel tudnám megnyugtatni és boldoggá tenni. Egyetlen egy apró szót kéne csak kinyögnöm.
- Nem tudom kimondani – sóhajtok fel. – Nem megy – csóválom meg kétségbeesetten a fejem. – Ne kérd tőlem, hogy kimondjam megint – sóhajtok fel.
- Megint? – kapja fel hirtelen a fejét és a szemembe néz, mire aprót bólintok. – Sose mondtad ki – suttogja, alig hallhatóan.
- De – vágom rá. – Egyszer már igen, csak nem értetted – simogatom meg az arcát.
- Akkor miért nem mondod ki megint? - húzza fel kérdőn a szemöldökét.
- Képtelen vagyok rá – nyögök fel. – Nekem ez nem megy Lia. Ha ismét kimondanám, ha a szemedbe mondanám azt, amit érzek és amit hallani akarsz, akkor valósággá válna. Annak súlya lenne, olyan súlya, amit nem tudok cipelni egy életen át. Nem mondhatom ki. Nem tehetem, mert van valaki más az életemben. Nem megy. Bármit kérhetsz tőlem, a csillagokat is lehozom neked az égről, csak ezt az egyet ne kérd.
- Mit vársz tőlem? Hogy én mondjam ki? – csattan fel hirtelen. – Azt akarod, hogy dobjam eléd ismét a szívem és nézzem végig, ahogy áttaposol rajta? – pattan fel, az ölemből.
- Nem – nézek rá kétségbeesetten.
- Mi a fenének hoztál ide? – kiabál tovább. – Egyáltalán hol a francba vagyunk? Mit keresel itt? Miért nem hagyod, hogy végre boldog legyek? Miért fáj neked, ha végre jól érzem magam? Miért nem húzol vissza északra a drágalátós menyasszonyodhoz és felejtesz el örökre? – üvöltözik magából kikelve és fel alá járkál előttem.
- Miért, boldog vagy vele? – pattanok fel én is a homokból és megragadom a vállát. – Boldoggá tesz? Boldogabbá, mint én? Így van Lia? Boldogabb vagy Alex mellett, mint mellettem? Szereted őt? – kiabálok torkom szakadtából. Csak a pánik miatt emelem fel a hangom. Nem veszíthetem el. Nem lehet. Nem szeretheti.
- Annyira vak és annyira hülye vagy, hogy az valami hihetetlen – tapasztja a tenyerét a mellkasomra és ellök magától.
- Ez nem válasz – kapok ismét a dereka után. Az adrenalin őrült iramban száguldozik az ereimben. Ha azt mondja, hogy szereti és boldog amellett a kerti törpe mellett, én esküszöm, hogy az óceánba fojtom magam.
- Nem, nem tesz boldoggá, mert te mindig felbukkansz és elrontasz mindent – csapkodja üvöltve a mellkasom. – Nem tudom szeretni úgy, ahogy kéne, mert állandóan megjelensz és összekutyulsz mindent – üt tovább. – Gyűlöllek, érted? Ki nem állhatlak! Tiszta szívemből utállak, mert nem engedsz el és mert nem tudok neked nemet mondani. Utállak, mert nem tudlak utálni, mert mindig a hatalmadba kerítesz, ahányszor csak felbukkansz az életemben – taszít rajtam egyet, mire elengedem. Döbbenten bámulok a szemébe. Minden szava, egy arculcsapással ér fel. De a kirohanása vége… Igen, az egy szerelmi vallomásnak is megteszi. A szemei könnyektől homályosak, a haját borzolja a lágy éjszakai szél, ami az illatát is felém sodorja. Alig két lépés van köztünk… Hogy ki indul meg hamarabb? Nem tudnám megmondani. Az egyik pillanatban még úgy tűnik, hogy egy szakadék tátong köztünk, a másikban fájdalmasan szorosan préselődik össze a testünk. Az ajkam az övére tapad, úgy csókoljuk egymást, mintha a levegőnél is fontosabb lenne a másik íze, ahhoz, hogy életben maradjunk. Vággyal teli és mégis fájdalmas csók ez. Olyan, amiről tudod, hogy sosem felejted el, amíg élsz. Amiről még az unokáidnak is mesélni akarsz. Mert igen, már most tudom, hogy el akarom mondani az utódaimnak, hogy volt egy nő az életemben, akit mindennél jobban szerettem, de reménytelenül. Tudniuk kell, hogy létezik olyan szerelem, amiben semmi ésszerűség nincs, amiről mindkét fél tudja, hogy sosem teljesülhet be, ami iszonyatosan fáj és mégis annyira jó, amikor a két ember egymás karjaiban fekszik, mint semmi más ebben a nyomorúságos életben. Mert létezik. Mi ketten vagyunk erre az élő példa. Mindent odaadnék érte amim van, az életemet is beleértve és mégsem adok semmit. Fogalmam sincs, hogy kerülünk a puha homokba, csak arra leszek figyelmes, hogy türelmetlenül rángatja le rólam az ingem, a gombok szanaszét repülnek a fövenyen. Én sem tudok gátat szabni a vágyaimnak. Érezni akarom a bőrét a bőrömön. Gyorsan hámozom ki a ruháiból, de mikor már csak az a falatnyi csipkecsoda van rajta megállok. Nem bírok betelni a látvánnyal.
- Annyira kibaszottul gyönyörű vagy – nézek végig az alattam fekvő, karcsú testen újra és újra.
- Fogd be – csúsztatja a tenyerét a tarkómra és leránt magához, egy újabb vad csókra. Imádom a tüzet, ami belőle árad. Ahogy a fenekembe markol, majd a farzsebembe csúsztatja az ujjait és egyre lejjebb rángatja rólam a nadrágot, arra késztet, hogy én is besegítsek neki. A feje mellett támaszkodom, olyan törékenynek tűnik, nem akarom összenyomni. Összeszedem minden önuralmam és lelassítok. Finoman simítok végig az arcán, a nyakán, a kulcscsontján, a vállain, a mellei közti kicsi ösvényen, le a hasán át a bugyija széléig, majd az ujjaim a combjaira siklanak. Élvezem, hogy remeg minden porcikája az érintéseim miatt. A szemei vágytól homályosak, az ajkai enyhén szétnyílnak, a mellkasa egyre szaporábban emelkedik fel és le. Szinte hallom a szíve dobbanásait. Nincs nála csodálatosabb a világon és csak az enyém ebben a pillanatban. Lassan hajolok lejjebb, hogy meg bírjam csókolni a bársonyosan puha mézédes ajkait. A nyelve, mint valami horog az enyémbe akad és nem ereszt, bár nem is akarok szabadulni. Szükségem van rá, mindennél jobban. Még jó, hogy tényleg a semmi kellős közepén vagyunk, különben nem lenne túl szerencsés a tengerparton hemperegni, bár ha jobban belegondolok per pillanat az se érdekelne, ha száz fotós akarná megörökíteni ezt az intim pillanatot. Csókolózunk kifulladásig, az ujjai a hátamon zongoráznak, le a derekamig majd vissza, míg az én ujjaim a selymes tincsei közé csúsznak. A belőle áradó hő, engem is melegít, a vérem egyre gyorsabban pezseg az ereimben. Érzem, ahogy kitapogatja a tarkómon lévő tetoválást és ugyan nem látja, de mégis tökéletesen körberajzolja a vonalakat, majd tovább kúszik a keze a lapockámon lévőkre és azt is végigsimogatja. Nem értem miért imád játszani a bőrömön lévő mintákkal, de ahányszor együtt vagyunk, minden egyes rám vésett vonalon végigcirógat, amitől persze megőrülök. Most se hagyja abba ennyinél, áttér a karjaimra, majd a mellkasomra. Mikor finoman a mellbimbómba csíp, összerándulok és belemorgok a szájába. Hallom, ahogy felkuncog, aztán a fájdalmasan lüktető férfiasságom nekiszorítom, mire a tüdejében reked a levegő és a körmeivel a hasamba karcol önkéntelenül is, amitől azt hiszem, hogy menten elélvezek.
- Ne kísértsd a sorsot – suttogom a fülébe vágytól rekedt hangon, majd finoman végignyalok a fülcimpáján. Ismerem már minden egyes rezdülését, tudom mi okozza a számára legnagyobb élvezetet, így finoman végigsimítok a nyelvem hegyével a nyaka vonalán, majd a vállába mélyesztem a fogam és erősen megszívom a fogaim közt lévő selymesen sima bőrt.
- És ha mégis? – kérdezi zihálva miközben gyorsan átfut a hasam alján lévő mintákon és az alsómba csúsztatja a kezét, hogy finoman megszorítsa az ágaskodó férfiasságom. Most rajtam a sor, hogy felnyögjek az élvezettől. Adok, kapok, ezt is imádom benne. Követelőzően szorítom magamhoz, majd galádul a lábai közé csúsztatom az egyik kezem és a finom anyagon át végigsimítok a legérzékenyebb pontján.
- Akkor addig kínozlak – kezdek bele majd finom puszit nyomok az egyik ágaskodó mellbimbójára. – Amíg – kóstolom meg a másik édes kis csúcsot is. – Kegyelemért nem fogsz – húzom félre a bugyiját és az egyik ujjammal beléhatolok, mire fennakadnak a szemei a gyönyörtől – könyörögni - fejezem be a mondatot és egy csókkal pecsételem meg az esküm. Aztán, fogalmam sincs hogy, de a hátamon találom magam. A csípőjével érzéki köröket ír le az ölemben, amitől azonnal felnyögök, az ujjaim a derekára tapadnak.
- És ha átveszem az irányítást? – kérdezi érzéki hangon fölém hajolva, majd a mellkasomra tapad és szívni kezdi az egyik mellbimbóm, amitől elveszítem a fejem azonnal. Hát még mikor megérzem, a boszorkányos nyelvét egyre lejjebb haladni. A hasam alján lévő fekete kacskaringókat, most a nyelvével simítja végig, majd belenyal a köldökömbe és mire bármit is tehetnék lerángatja rólam az alsónadrágom. Biztos vagyok benne, hogy ha a szájába vesz, akkor menten végem, így ismét magam alá fordítom, biztos, ami biztos alapon.
- Rossz kislány vagy – mosolygok rá, majd újból megcsókolom, az ujjaim a csipkés csoda pántjába akasztom és egy határozott rántással leszakítom róla a feleslegesnek ítélt, bár kétségkívül izgató darabot.
- Mondod ezt éppen te – nyöszörgi két csókcsata közt, ugyanis folyamatosan simogatom a lábai közti nedves forróságot, majd mikor már nem bírok tovább uralkodni magamon a combjai közé furakszom és összeszorított fogakkal a lehető leglassabban beléhatolok. Elveszünk egymás tekintetében, abban a pillanatban, amikor egyesül a testünk. Végre ismét egyek vagyunk. Ezt senki és semmi nem veheti el tőlünk. Finoman cirógatok végig az álla vonalán, miközben elmerülök a zöldeskék színű szempárba. Szinte látom a lelkét, minden érzését ki tudom olvasni abból a csodálatos szempárból. Szeret. Nincs semmi kétségem efelől. Hát kitárom előtte én is a szívem legrejtettebb titkait is, engedem, hogy lássa azt, amit ugyan nem mondtam ki, de minden porcikámban érzek. Szeretném, ha látná, hogy szeretem.
- Szeretlek – suttogja, de nem értem egy szavát sem, mert egy számomra ismeretlen nyelven szólal meg. Mégis érzem, hogy ugyan úgy, ahogy én, kimondta azt, amit eddig nem mert. Tudom mit jelent a szó még akkor is, ha nem értem.
- Minä rakastan sinua – súgom a szájába én is a saját nyelvemen, ezt az apró vallomást, majd lassan mozogni kezdek. A lábait a derekam köré tekeri, miközben az ujjainkat összefűzi és teljesen átadja magát nekem. Nem először vagyunk együtt, de ez mégis más. Több van benne, mint az eddigi szenvedéllyel túlfűtött hancúrjainkon. Most először szeretkezünk. Finoman cirógatom a puha bőrét. Szeretem megérinteni, mindig elvarázsol. Nála puhább bőrű emberrel még sosem találkoztam. És az illata. Olyan, mint a virágoké, friss, üde és elveszítem tőle a fejem. Érzem a vállamon végigcikázni az ujjait. Igen, azt is szeretem, ha ő érint meg, sőt… Kikövetelem a kénytetést. Imádom, ahogy gyengéden simogat végig a legérzékenyebb pontjaimon. Ebből is látszik, hogy ismer, pedig sosem mélyedtünk el igazán a másik lelki világában. Mégis tudja, hogy mit szeretek. Bárcsak örökre így maradhatnánk, összefonódva, egy kihalt tengerparton, ketten, szerelmesen, az éjszaka leple alatt. Próbálom minden egyes mozdulatommal megmutatni neki, hogy mennyit jelent számomra, hogy mennyire imádom és akarom. A csókok gyengédek, a mozgásom lassú, nem csak a perzselő, égető szenvedély hajt, hanem a szerelem is. Az sem érdekelne, ha rám szakadna most az ég, ha egy nagyobb hullám elsodorna minket és belefulladnék a habokba. Ezerszer elsuttogom neki finnül, hogy szeretem, miközben egyre mélyebben siklok a testébe. Úgy kapaszkodik belém, mintha attól félne, hogy ha nem tart elég szorosan a karjai közt hirtelen köddé válok majd. De eszem ágában sincs eltűnni. Egyre gyorsuló ritmust diktálunk, míg egyszeriben felrobban körülöttünk minden. Rázkódik a testem a gyönyörtől és ő is remeg, mintha fázna, ugyan tudom, hogy nem a hideg miatt van, mégis reflexszerűen összegyűjtöm a karomba és a testem melegével próbálom, megóvni őt. Teljesen a hátához simulok, puszilgatom a tarkóját, a lábamat átvetem a csípőjén. Ha akarna, akkor se tudna mozdulni, de úgy tűnik, nem is nagyon szeretne kiszabadulni a köré tekeredő végtagjaim alól. Csukott szemmel pihegek hosszú percekig, majd nagy nehezen felnyitom a szemhéjaim, hogy a hosszú, dús szőke hajzuhataggal találjam szembe magam. Mosolyogva tekerek egy tincset az ujjaim köré.
- A fekete jobban tetszett – puszilom meg a hátát, mire felkuncog, de nem szól egy szót sem. A fél könyökömre támaszkodom, hogy láthassam az arcát, sokáig simogatom a karját, ő pedig lehunyt szemmel, édesen mosolyog. Annyira idilli a pillanat. Csak az óceán zúgását lehet hallani, miközben a csillagos ég vigyáz ránk fentről, mi pedig itt fekszünk a puha homokba, a sötétségben pedig világít a hófehér, meztelen bőrünk. Annyira nyugodtan lélegzik, szent meggyőződésem, hogy elaludt, de erre rácáfol, mikor vele együtt felállok, hogy bemenjünk végre a házba.
- Tegyél le – mosolyog rám, miközben elindulok vele befelé.
- Nem – csóválom meg a fejem vigyorogva.
- És a cuccaink? – húzza fel az egyik szemöldökét somolyogva. – El fogja mosni őket a víz.
- Nem érdekel – nyomok egy puszit a homlokára. – Maximum majd visszajövök értük, mikor beértünk.


A hálószobáig meg sem áll velem, én pedig nem tiltakozom. Már nem érdekel, hogy mi lesz. Egyetlen egy lényeges dolog van az pedig az, ami most történik. Tudom, hogy el fog menni, elhagy újra és össze fogja ismét törni a szívem, de ki akarom élvezni minden pillanatát az együtt töltött időnek. Vele akarok lenni. Ha csak pár óra jut? Hát pár óra jut. Nem számít. Nem érdekel, hogy valaki, valahol vár rá és az a bizonyos valaki egyszer majd a felesége és a gyerekei anyja lesz. Nem számít, hogy azt a nőt szereti, mert most velem van és rám néz azokkal a csillogó zöld szemeivel úgy, ahogy csak egy szerelmes férfi tud nézni.
- Ne próbálj meg elmenekülni – mosolyog rám, mikor óvatosan leenged a földre.
- Nem megyek sehová – állok lábujjhegyre és egy puha csókot nyomok a szájára, mire elmosolyodik, még egyszer végigsimít a hosszú puha ujjaival a derekam vonalán, aztán kilibben a szobából. Van pár percem körbenézni a házban, ami barátságosnak és melegnek tűnt elsőre is. Fogalmam sincs honnan ismeri ezt a helyet, de a pici kőház igazán lenyűgöző. Mindenhol sötétbarna parketta van, az ágy hasonlít a toronyban lévő hatalmas kovácsoltvas csodához, csak az itteni ágytámla mintája más, sötét bordó ágynemű helyett, pedig hófehér anyag fedi a matracot. Ha jól látom, összesen egy hálószobából, egy amerikai konyhás nappaliból és egy fürdőszobából áll az egész ház, plusz az óriási teraszból. Tényleg bámulatos. Nem is tudtam, hogy Los Angelestől alig egy órányira ilyen eldugott kis paradicsomok is léteznek. Mondjuk nem Niko lenne, ha nem ide hozott volna, a senki földjére… Érzem, hogy némi homok a bőrömre ragadt, így úgy döntök, hogy a fürdő felé veszem az irányt. Nem nehéz megtalálni, hisz csak egyetlen egy csukott ajtó van, ami tényleg a sötétkék csempékkel kirakott fürdőszobát rejti. Nem teketóriázom sokáig, a kád helyett a zuhanykabint választom. Valaki nagyon készült… Két tusfürdőt is felfedezek, az egyik az én kedvencem a másik Nikoé. Ezer közül is felismerném mindkét illatot, mindkét üvegcsét. Aztán hirtelen ténylegesen is fejbe vág az, ami tubusból is áradhatna, de mivel csukva van, tudom, hogy nem onnan jön. Sokkal inkább a mögöttem álló férfi testéből száll felém, a markáns, férfias illat. Nem ijedek meg az érintésétől, tudom, hogy mögöttem van, mégis jól esik mikor gyengéden a hátamhoz simul.
- Csatlakozhatok? – morogja miközben a fülcimpám csókolgatja.
- Késő megkérdezni, már csatlakoztál – teszem a hasamon pihenő kezére a tenyerem.
- Igaz – motyogja, miközben továbbra is a fülem rágcsálja.
- Na, hagyd abba – kuncogok fel és behúzom őt is a langyos vízsugár alá.
Valahogy most semelyikünk nem vágyik puszta szexre, inkább egymást simogatva, mossuk le a másik testére ragadt apró homokszemeket. Hol ő ad puszit, egy-egy tisztára suvickolt testrészemre, hol pedig én.
- Tényleg elmondhatatlanul gyönyörű vagy Kulta – néz végig rajtam ismét és édesen vigyorog közbe.
- Gyönyörű fogoly – nyújtom ki a nyelvem.
- Nem vagy fogoly – néz rám sértődötten, mire felhúzom az egyik szemöldököm. – Oké, talán egy kicsit, de ha nem akarsz velem lenni, én visszahívom a sofőrt és elmehetsz – hajtja le a fejét, de azt akarom, hogy a szemembe nézzen, így az álla alá nyúlok és addig bűvölöm az arcát, míg ismét rám emeli azt a gyönyörű tekintetét.
- Itt akarok lenni veled, ameddig csak lehetséges – suttogom komoly hangon, mire egy kisfiús, megkönnyebbült mosoly jelenik meg az arcán. Még pár percig állunk a meleg víz alatt, elcsattan egy újabb csók, aztán elzárja a csapot és kilép a zuhanykabinból, majd a kezem után nyúlva engem is kisegít. Meglepődve pislogok rá, mikor magával nem törődve, először körém teker egy puha törölközőt, aztán egyet a saját derekára is csavar, de végig az én szemembe néz. Nem számít, hogy a vízcseppek végiggurulnak a mellkasán, én vagyok az első. Engem kezd el törölgetni, majd egy puha hófehér köntösbe bújtat, kinyitja az egyik szekrényt és kivesz belőle egy vadonatúj rózsaszín fogkefét, amit a kezembe nyom a fogkrémmel együtt.
- Ezzel azt akarod mondani, hogy büdös a szám? – vágom ál-durcásan csípőre a kezem, miközben végignézem, ahogy ő is szárazra dörgöli a testét. Nem szól egy szót sem csak vigyorog és mikor végez megint kinyitja a szekrényt, hogy ki tudja venni, a kék fogmosó alkalmatosságot is. Átlát rajtam…
- Tessék – nyom egy borsónyi mennyiségű fogkrémet a puha sörtékre, aztán a saját fogkeféjét eltűnteti a szájába. Mintha házasok lennénk… Vigyorogva figyeljük egymást a tükörből, már amennyire lehetséges ez a művelet egy műanyag darabbal az ember szájában. Szinte egyszerre végzünk, majd ismét kézen fog és a hálóba visz.
- Pizsit nem hoztál mi? – gúnyolódom, miközben törökülésben elhelyezkedek az ágy közepén.
- Nézz be a szekrénybe – somolyog miközben könyékig eltűnik, a kis fekete hátizsákban. Nem tudom miért, de teszem, amit kér. Döbbenten veszem tudomásul, hogy ott van egy újabb példánya annak a pólónak, amit tőle koboztam el mikor beteg volt, de találok még fürdőruhát, rövidnadrágot, hosszúnadrágot és pólót is a polcokon.
- Hihetetlen vagy – kuncogok fel.
- Inkább Tiának köszönd. Nekem sose jutott volna eszembe, hogy a tengerpartra fürdőruha is kellhet – ölel át hátulról és egy puszit nyom a nyakamra.
- Szóval köszönjem meg az asszisztensednek, hogy nem bőrnadrágba és füstszagú topban kell itt lennem Isten tudja mennyi ideig? – döntöm a hátam a mellkasának és végigsimítok a karján, amivel engem ölel.
- Egy hét – suttogja, mire kikerekedik a szemem. Ez több mint amennyit gondoltam, bár jóval kevesebb, mint amennyit vele szeretnék lenni.
- És miért pont ugyan olyan póló? – fordulok szembe vele mosolyogva. Próbálok túllépni, azon, hogy egy héten át vele lehetek. Nem számítottam többre, mint két-három napra, erre tessék.
- Jól állt rajtad – ásít egyet, mire hirtelen észbe kapok. Ő ma koncertezett, gondolom előtte próbája volt, dolgozott egész nap és hát a tengerparti kis akciónk is elég kimerítő volt. Hulla fáradt lehet. Villám gyorsan ledobom magamról a köntöst és felveszem a fekete anyagot, ami a combom közepéig ér.
- Mars az ágyba – lökdösöm vissza a puha matracig, majd mikor eldől rajta, kihúzom alóla a takarót és miután én is bebújtam mellé, ránk hajtom a meleg anyagot.
- Most komolyan aludni akarsz? – könyököl fel hirtelen.
- Igen – teszem a fejem a mellkasára, így kénytelen visszafeküdni.
- De hát… - kezd bele, de azonnal félbeszakítom.
- Ki vagy merülve és ne próbáld meg beadni nekem, hogy nem. Olyan karikák vannak a szemeid alatt, mint valami holtkórosnak – magyarázom.
- Hogy csinálod ezt? – kérdezi halkan.
- Mit? – nézek rá értetlenül. Tényleg nem tudom, mire akar kilyukadni.
- Állandóan figyelsz rám. A legapróbb részleteket is észreveszed. Mindenki más azt hiszi, rajtad kívül, hogy lemeríthetetlen energiával rendelkezem, te pedig azonnal kiszúrod, hogy fáradt vagyok és… - folytatná tovább, de nem hagyom.
- Maradj csendben. Nem kell ezt átrágni. Ilyen vagyok és kész. Most pedig aludj. Szükséged van neked is a pihenésre – nyomok egy csókot a puha ajkaira, aztán visszafészkelem magam a karjai közé és pár perc után elalszom.

Valaki a hátam puszilgatja, finoman és vigyázva, hogy fel ne keljek. De mégis megtörténik. Valahonnan friss kávéillat száll felém és még valami… Virágok. Lia. Mosoly kúszik az arcomra, mikor eljut a tudatomig, hogy az ő haja csikizi a karom és ő puszilgatja a gerincem vonalát. Valószínűleg ő főzött kávét is. A vigyorom egyre szélesebb lesz, mert belegondolok, hogy egy teljes héten át kettesben lehetek vele. Még mindig fáradtnak érzem magam, tudnék aludni, de nem akarok több időt a pihenésre pazarolni. Csukott szemmel tapogatózom a keze után, majd mikor rábukkanok összefűzöm az ujjainkat.
- Bocsánat – hasal rám félig és egy puszit nyom az arcomra. – Nem akartalak felkelteni, de nem bírtam ki, hogy ne érjek hozzád – suttogja.
- Nem baj – dünnyögöm. – Mennyi az idő?
- Délután három – ad választ és a hangján is hallatszik, hogy jó kedve van.
- Van még kávé? – kérdezem rekedten.
- Melletted az éjjeliszekrényen – nyom egy puszit a tarkómra, majd megpróbál lekászálódni rólam, de nem engedem.
- Maradj még egy kicsit. Ez olyan jó – nyöszörgöm, mire ismét a hátamra fekszik. Én meg élvezem, hogy a teste beteríti az enyém. A mellei a lapockámnak nyomódnak, az arca a vállamon pihen, az ujjaink összefűzve hevernek a matracon. Érzem a belőle áradó meleget, az illata körülölel. Meg tudnám ezt szokni. A nő, akit szeretek, a hátam csókolgatásával és friss kávéval kelt, majd teljesen hozzám bújik, érezhetem a bőre puhaságát és a finom simogatását. Ismét a karomon lévő mintákkal játszik, amitől mosolyognom kell. Ennyire nem tetszhet neki…
- Miért van rajtad ennyi minta? – kérdezi hirtelen, mire elnevetem magam.
- Hm… Először tudni akartam milyen érzés, aztán nagyon berúgtam és elkészült ez – emelem meg a karom, amit most is simogat. – Majd gondoltam már úgyis elbasztam az egészet, minek álljak meg ennyinél? De te Kulta, soha de soha ne csináltass magadra semmit – magyarázom és nagy nehezen felnyitom a fél szemem, mire mellém gördül és kérdőn pislog rám.
- Miért?
- Mert rohadt gyönyörű a bőröd, úgy ahogy van. Természetes és imádom. Ne rontsd el soha ilyen izékkel, amik engem borítanak – kúszok hozzá közelebb és átölelem a derekát. Nem szól egy szót sem, egy ideig nyugodtan fekszik a karomba, mire majdnem visszaalszom, de aztán megérzem, hogy mocorogni kezd, mintha valamiért nyújtózkodna.
- Niko – simít végig a derekamon. – Eressz el. Szomjas vagyok és kihűl a kávém.
- Kávé – suttogom álomittasan és ismét kinyitom a szemem, még mielőtt visszaaludnék.
- Megkaphatom? – mosolyog rám.
- Egy csókot kérek előbb – nyújtózom felé csücsörítve, mire egy cuppanós puszit nyom a számra és mire felfognám, hogy ennyi volt a csók, már ki is bújik a karomból. De még mielőtt elérné a kávésbögrét, átfogom a derekát és magam mellé rántom.
- Ez meg mi volt? – kérdezem szemrehányóan, miközben a lábaimmal és a kezeimmel is körbetekerem a testét.
- Egy csók? – néz rám ártatlanul.
- Tudsz te ennél jobbat is – somolygok, majd ráhajolok a mézédes ajkaira és kikövetelem azt, ami jár nekem. Halkan felnyög, mikor a nyelvem a nyelvére talál, a karjai szorosan ölelik körbe a nyakam, de úgy döntök, hogy ideje egy kicsit játszani, így mielőtt belemelegednénk a dologba, elengedem. Leforrázva néz rám, mikor a cigim és a saját koffeinadagom után nyúlok, a hátam az ágytámlának vetem és kérdőn nézek rá.
- Az előbb még szomjas voltál.
- Kapd be – sziszegi, majd felkapja a bögréjét és kiviharzik a hálóból. Nem bírom ki nevetés nélkül. Az egész ház zeng a hahotázásomtól, majd nagy nehezen összeszedem magam és a keresésére indulok. A konyhában találok rá, épp eltűntet valamit a sütőbe.
- Ugye nem sértődtél meg? – ölelem át hátulról, mire hatalmasat ugrik.
- A francba veled – sziszegi. – Miért kell ijesztgetned? A frászt hozod rám – csapja meg a vállam. – Állandóan úgy jársz kelsz, mint valami macska. Kolompot fogok kötni rád – kuncog fel a végén.
- Mint valami ökörnek? – puszilom meg a vállát.
- Elég nagy ökör vagy, mit ne mondjak – bólogat bőszen.
- Igen? – húzom fel kérdőn a szemöldököm, mire ismét bólogatni kezd. – Leökröztél? – kérdezem fenyegetően.
- Le bizony – vágja rá és megfordul az ölelésembe.
- Hm… Mihez is kezdjek veled? – morfondírozom egy fél percig, majd a konyhaablakból meglátom a kékellő óceánt és egyből gonosz mosolyra húzódik a szám.- Meg is van. Ezért bünti jár kisasszony – kapom hirtelen a vállamra, mire felsikít.
- Niko – csapja meg a hátam. – tegyél le most azonnal – visítja és próbál szabadulni, de nem engedem. – Ne, Niko ne merészeld – kezd el még jobban kapálózni, mikor rájön, hogy mire készülök. – Niko ne csináld, kérlek szépen.
- Késő – kuncogom.
- Ha be mersz dobni a vízbe én… én…- gondolkozik a megfelelő fenyegetésen, mikor már bokáig a vízben járok és egyre beljebb haladok.
- Te? – csúsztatom a karomba és érdeklődve nézek rá.
- Nem kapsz kávét – mondja ki azt, ami hirtelen az eszébe jut.
- Tudok magamnak is főzni Kulta. Nagyfiú vagyok már. Megoldom – mosolyogok.
- És a szexet is megoldod egyedül? – húzza fel kérdőn a szemöldökét és elmosolyodik. Tudja, hogy megfogott, de nem engedek neki.
- Úgyse bírod ki – nyújtom ki a nyelvem, majd egy gyors puszit nyomok a szájára és elengedem. Eggyel nem számolok, hogy amint vízbe kerül kirántja a lábam és utána zuhanok. A meglepetéstől, egy rakás sós víz kerül a gyomromba, mire prüszkölve állok fel, a szintén csurom vizes banya, pedig a hasát fogva csak nevet és nevet és nevet. Egészen addig, míg el nem kapom és le nem szedem róla a testét fedő pólót.
- Ez már nem kell ide – morgom a nyakába és őrült hévvel esek neki. Szeretkezünk a habokban, nem tudok betelni vele. Nem érdekel, semmi csak az, hogy velem van.
Hosszú percekig pihegünk és nézzük egymást, miközben a hullámok nyaldossák a testünk. Majd hirtelen rémült kifejezéssel az arcán felül.
- Basszus a muffin – nyög fel és mire észbe kaphatnék már sehol sincs. Nevetve dőlök vissza a vízbe. Már úgyis mindegy… Lassan mászok vissza a házba, ahol égett szag terjeng, ő pedig úgy káromkodik, mint valami istenverte kocsis.
- Ne bosszankodj. Van még bőven kaja – mosolygok rajta.
- Majd te főzöl – vágja le a tepsit a pultra dühösen, amiben az égett sütik hevernek.
- Rendben – bólintok somolyogva. Hihetetlen, hogy fel tudja magát húzni ilyen hülyeségeken is. Kifejezetten mulattat a dühe, bár az annyira nem tetszik, mikor félrelök az útjából és a fürdőszobába vonul. Én is utána megyek, de nem mászok be mellé. Inkább a kádat engedem tele vízzel. Sose voltam oda a zuhanyzásért. Inkább egy kád meleg vízben szeretek elnyúlni. Míg megtelik a medencének is beillő csoda, kimegyek egy üveg borért és ismét megállapítom, hogy nincs Tiánál jobb. A kedvenc boromból rendesen betárazott, de van sör, pezsgő, üdítő és ásványvíz is az egyik szekrényben. Felfedezek pár karton cigit is és mindenféle főzéshez használható alapanyagot is. Néha tényleg, olyan, mintha az anyám lenne. Mindig tudja mire van szükségem és be is vásárol belőlük rendesen. Nem tudom mihez kezdenék nélküle. Mire visszaérek a fürdőbe, Lia már öltözik. Cseppet sem zavartatva magam attól, hogy nem szól hozzám, bemászok a kádba a poharammal és becsukom a szemem. Néha tényleg jót tesz a csend, de azzal a tudattal, hogy ugyan kiviharzott a fürdőből, mégis itt van mellettem a nő, akit szeretek még jobb az egész. Hosszú percekig áztatom magam, relaxálok. Rám fér. Ha most kimennék, lehet, ismét összevesznénk Liával, ezt meg nem akarom. Szeretnék békében eltölteni vele pár napot, de ahhoz szükségem van arra, hogy kipihent legyek és ne robbanjak fel én is az apróságoktól. Mikor úgy érzem, hogy bármi is történik, higgadtan fogok tudni viselkedni, kimászok a kádból, felveszek egy farmert és mivel Liát felfedezem a tengerparton, nekiállok főzni. Nem vagyok oda a napfényért, nem érzem szükségét annak, hogy utána menjek, hagyom, had sütesse magát. Neki is kell pár perc, sok ez neki. Még kislány és túl sok dolog történt vele mostanában. Alex és a vele járó élet, a fotósok, az apja, az, hogy elraboltam és „fogva” tartom egy teljes héten át, nem tesz jót neki. Nem mellékesen csak a jó ég tudja mennyi szar van még a nyakában. Én tudom, hogy milyen, ha az embernek nincs egy perc nyugta sem, ha nem lehet egy kicsit se egyedül, a saját gondolataival, hogy mindenen át tudja magát rágni, hogy mindent alaposan át tudjon gondolni. Pont én tagadnám meg tőle ezt a kevés időt? Én, aki szintén sokszor csak arra vágyom, hogy bezárkózhassak valahova tök egyedül, és nyugtom legyen legalább egy órán át? Nem, ennyi jár neki. Neki is le kell higgadnia, és át kell gondolnia, hogy végül is az éjjel szerelmet vallottam neki. Míg ő pihen, addig én lefoglalom magam a hagymaaprítással, és konyhatündér üzemmódra kapcsolok. Még Mikatól tanultam pár trükköt anno. Mire nem jó, ha az ember egyik legjobb barátja és munkatársa szakácsként kezdte a pályafutását… Emlékszem mennyire szerettem főzni, mikor először a saját lakásomba költöztem. Megnyugtatott régen és olyan hétköznapi dolognak minősült. Sokáig ragaszkodtam ahhoz, hogy a hotelszobámban legalább egy főzőlap legyen, hogy magamnak készíthessem el a vacsorám. Mindig hétköznapinak éreztem magam egy fakanállal a kezemben. Nem sztárnak, nem rock Istennek csak egy egyszerű fickónak még akkor is, ha legbelül tudtam, hogy már rég nem vagyok az. De a konyhában lehettem egy srác a sok közül, aki néha szerencsétlenkedett és odaégette az ételt, majd újra és újra kezdte egészen addig, míg nem sikerült valami ehetőt a tányérra varázsolnia. Aztán persze egyre kevesebbszer nyúltam a serpenyő után, elvakított a csilli vili élet. Nincs mit szépíteni a dolgon. Elkényelmesedtem. Könnyebb volt telefonon leadni a rendelést. Majd jött Leena és ismét volt értelme annak, hogy én szorgoskodjak. De ez is elmúlt. Az étkezési problémái miatt, felesleges lett ismét, hogy tovább csiszoljam a tudományom. Minek, ha az étel, ami felett hosszú órákon át görnyedek, míg elkészül, a wc-ben köt ki az elfogyasztása után? Semmi értelme. De Liára szívesen főzök. Jó érzés, hogy én adok neki valamit. Oké, nem ajándék, meg semmi extra nincs benne, de mégis…
Hirtelen halk csoszogásra leszek figyelmes, majd megérzem a pillantását a hátamba. Nem szól hozzám, csak felül a pultra és bámul.
- Jól vagy? – kérdezem pár perc csend után.
- Igen – bólint és lecsusszan a pultról, majd hátulról átkarol és egy puszit nyom a tarkómra. – Ne haragudj – suttogja.
- Nem haragszom – mosolygok rá és gyengéden megcsókolom, hogy tudja, tényleg nincs bennem tüske.
- Segíthetek? – kérdezi halkan.
- Tudsz főzni? – húzom fel kételkedve a szemöldököm.
- Ó, hát nem is tudom. Dorah tanított pár dolgot – kezdi rágcsálni a szája szélét bizonytalanul.
- A házvezetőnőd? – kérdezem miközben egy paradicsomot kockázok fel.
- Mondhatjuk így is – bólogat mosolyogva, a pillantása ellágyul, tudom, hogy az idős nőre gondol, aki még anno ajtót nyitott nekem New Yorkban. – Annál azért kicsit több – mosolyog rám.
- Mint nekem Tia? – kérdezősködöm.
- Olyasmi. Tudod az én szüleim nem olyanok, mint a tieid. Apu koncertről koncertre járt mindig, anyu pedig követte őt. Én és Jen pedig nem maradhattunk egyedül, így mindig volt velünk valaki a hotelszobákban, míg ők távol voltak. Jen könnyű eset volt gyereknek, ha apu rászólt, akkor úgy viselkedett, mint a kisangyal, de én már akkor sem hallgattam rá – kuncog fel. – Kicsináltam jó pár dadát, aztán jött Dorah. Vele se indult jól a kapcsolatom. Szent meggyőződésem volt, hogy a szüleim nem szeretnek és csak kolonc vagyok a nyakukon, ezért állandóan le akartam lépni. A Dorah előtti dadáim mind tajtékoztak a dühtől, mikor nekiálltam összeszedni a kis motyóm, de ő más volt. Segített összehajtogatni a ruháim, feladta rám a táskám, csomagolt a nagy útra némi szendvicset és kekszet és mindig lekísért a hotel kapujáig, hogy elmehessek. Nyomott két puszit az arcomra, jó utat kívánt és elengedte volna a kezem, ha hagyom. De amikor kinéztem az utcára mindig megrémültem attól a sok ismeretlen embertől és úgy kapaszkodtam belé, mintha az életem múlna rajta. Ő pedig mindig megkérdezte, hogy mi lenne ha holnap indulnék el. Sosem kényszerített semmire, mindig meghallgatott és vigyázott rám. Anyu nem az a gondoskodó fajta. Imádom, félre ne értsd, de ő még most is olyan, mint valami kamasz. Apu meg… Hagyjuk – húzza el a száját.
- Nyugi az én szüleim sem tipikus szülők – kuncogok fel. – Apu soha semmit nem vesz komolyan, anyu meg olyan, mint valami rendezett hippi. Mindig hagyták, hogy a saját fejem után menjek az öcsémmel, teljesen mindegy volt milyen képtelenséget találtunk ki. Hét voltam mikor rájöttem, hogy híres rock zenész leszek. Azt mondták, hogy jó. Másnap kaptam egy ütött kopott gitárt, apu mutatott rajta pár fogást, de hát nem egy nagy zenész az öreg – kacagok fel – De addig nem mehettem sehová, míg egy órát nem gyakoroltam. Oliverrel is ilyenek voltak. Ő is kicsi volt mikor rájött, hogy tetováló művész akar lenni. Apu tudta, hogy ahhoz rajzolnia kell meg tanulni, ezért mindig kihegyezte szépen a ceruzáit és ott ült mellette egészen addig, míg el nem készítette az autói tökéletes mását. Aztán azt csináltunk, amit akartunk. Néha persze nagyon utáltam a dolgot, mert volt, hogy semmi kedvem nem volt gitározni, sokkal inkább mentem volna bringázni a barátaimmal, de anyu mindig azt mondta, hogy csak akkor tudom teljesíteni az álmaim, ha gyakorlok. Így utólag visszagondolva hálás vagyok nekik – mosolygok.
- Szerencsés vagy – mered maga elé, én pedig látom, hogy hiába irigyeli őt mindenki azért, mert Matt Anders az apja, sokkal nagyobb teher ez neki, mint amekkora áldás.

Az átlagon felüli embereknek járhatnak normális, átlagos pillanatok? Lehet normális, átlagos kapcsolatuk? Lehet normális, átlagos a szerelmük? És ha ők is átlagosak, csak átlagon felüli élettel rendelkeznek? Átok ez vagy áldás? Tényleg annyira irigylésre méltó az életük? Komolyan a helyükben akarunk lenni?