54. Születésnap

16+

http://www.youtube.com/watch?v=1tD3QoZj7qk&feature=related

"Nekem rejtvény vagy, amit nem tudok megfejteni,
Nekem egy vers vagy, amit nem fogok elfelejteni,
Nekem egy ajándék vagy, amit nem tudok kibontani,
Nekem te vagy az egyetlen szó, amit nem tudok kimondani."


Hát persze, hogy nem úszom meg a szülinapi partyt. A kedvenc kocsmánk tömve van mikor belépek és egyszerre üvölti a nép, hogy Isten éltessen, mert tudják, hogy én, mint ateista, ezen mindig kiakadok... Persze már megszoktam és csak röhögök rajtuk.
Mindenki eljött aki számít, kivétel egy valaki. Brandon. Bevallom csalódom mikor nem ugrik a nyakamba, ahogy minden évben szokott, de azért mégis mosolygok. Itt van az öcsém, a barátnője, Mad, Jari, Mika, Aleksi, Katja, Launo, Tia, Eero és még egy csomóan eljöttek azért, hogy engem ünnepeljenek, pedig mondtam, hogy nem akarok felhajtást. Leena vigyorogva áll mellettem, de tudom, hogy nem marad egész este. Hajnalban indul Milánóba, dolgozni. Ha őszinte akarok lenni nem bánom, tőle ez a legnagyobb ajándék. Na jó ez gonosz volt, mert nem csak ezt kaptam, hanem egy régi Cd-t is, amire már ezer éve vadásztam. Tényleg örültem neki, de ennek ellenére mozgatja a fantáziám a sarokban álló asztal is, ami roskadásig meg van pakolva különböző dobozokkal és ajándék szatyrokkal. Mire lehámozom magamról a kabátom már túl vagyok pár felesen, mindenki meghív valamire én pedig alig győzöm legurítani az italokat. Tényleg jól érzem magam, bár alig egy óra után érzem, hogy több töményet nem tudok lehúzni. Kellemesen zsong a fejem, mikor Leena egy tortával a kezében megjelenik és mindenki egyszerre kezdi énekelni finnül a Boldog születésnapot című, nagyszerű szerzeményt. Zavartan vigyorgok miközben elfújom a gyertyákat és azt kívánom, hogy bárcsak Brandon is itt lenne. Ez sajnos nem teljesül, hiába reménykedek benne, de Leena éjfélkor lelép egy csók után és akkor tényleg beindul a buli. Táncos lányok bukkannak fel, akik sajnos csak egyetlen szám erejéig maradnak, de igazából nem is izgatnak annyira. Poénnak veszem az egészet és teszek egy pipát a listához, ami a fejemben van. Persze van, amire én sem számítok. Naivan azt hiszem, hogy innentől kezdve csak dumálgatunk és poénkodunk egymásról, hogy ismét lesz vodkaivó verseny, de ehelyett valami ezer éves diszkózene csendül fel. Könnyesre röhögöm magam, mikor meglátom, hogy Mad, hogy táncol a legcikibb Bee Gees számra, aztán Katja addig nyafog míg én is beállok. Van itt minden kacsatánctól elkezdve a pörgős rocky-ig, a sok pörgéstől forgástól felfordul picit a gyomrom ezért leülök. Hirtelen bevetődik mellém valaki én pedig nem hiszek a szememnek.
- Bocs haver csak késett a gépem és el kellett rejtenem az ajándékod. Milyen érzés vén fasznak lenni? – kérdezi, miközben mókásan megrángatja a szemöldökét. Eddig bírom, hogy ne ugorjak a nyakába, akár egy hülye gyerek és az asztalon átmászva jól megölelgetem azt, aki egész éjjel hiányzott nekem.
- Ne haragudj – veregetem meg a hátát és majdnem elsírom magam örömömben. – Annyira örülök, hogy itt vagy Brandon – kiabálom túl a tömeget.
- Komolyan azt hitted, hogy kihagyom? Egy öntelt pöcs vagy öregem, de én választottalak a barátomnak. Nem hagylak cserben és nagy nap a mai – rikolt fel, aztán felráz egy üveg pezsgőt, felrángat az asztalra és ott táncolok innentől kezdve, Brandonnal karöltve. Az agyam teljesen eltompítja az alkohol, kiütöm magam rendesen azt hiszem, a kép sokszor elhomályosul, néha ki is esik egy-két mozzanat, de végre drog nélkül is jól mulatok. A ködön át hallom és érzékelem, hogy ketten a karom alá nyúlnak és kivonszolnak a hidegre, majd egy autóban kötök ki, ami a toronyig visz.
- Haver, ébresztő, zuhanyozz le – rázogat Brandon. Halovány lila gőzöm sincs arról, hogy hogyan kerültem be a fürdőbe, de nagy nehezen összekapom magam annyira, hogy beálljak a zuhany alá, ami kicsit kijózanít. Így rájövök, hogy lassan virrad, de mégsem érzem magam fáradtnak. A meleg víz jót tett és a fogmosás végképp felfrissített. A szekrényből kivett ruháimnak már nincs füst és tömény alkoholszaga, így pedig egészen embernek érzem magam. A fürdőből kilépve Brandon keresésére indulok, aki önelégülten vigyorog rám az egyik bárszékről.
- Mi van? Be vagy szívva? – boxolom vállon játékosan, de csak megcsóválja a fejét. Tudom, hogy sántikál valamiben, de hogy miben… Na azt nem tudnám megmondani.
- Húzd le – nyom egy bögre kávét a kezembe én pedig megiszom. Mire megfordulok, a kabátomat nyomja a kezembe, mire értetlenül nézek rá.
- Hova megyünk? – kérdezem mikor felveszi a cipőjét.
- Az ajándékodhoz – kacsint rám.
- Miért mit kapok? Egy repülőgépet? Brandon ne szórakozz – nevetek fel.
- Öltözz már – dörren rám finoman, mire vonakodva ugyan, de felveszem a cipőm és a kabátom. És ekkor feltűnik valami. A hátizsákom Brandon kezében van.
- Brandon, hova megyünk és az miért van nálad? – bökök a kezére, miközben gyanúsan méregetem.
- Bízz bennem jó? Nem rabollak el.
Innentől kezdve pedig egy szót sem tudok kiszedni belőle. Vagy két órán át autózunk Finnország olyan részére, ahol még sosem jártam. Se előttünk, se mögöttünk nincs már semmi és hiába kérdezgetem Brandont, hogy mi az úti cél nem felel csak öntelten vigyorog. Tényleg kezdek ideges lenni, de leparkolunk egy ház előtt. Összezavarodom, tippem sincs mit keresünk itt, ahol a madár sem jár, egy mesébe illő kis kunyhónál, ahol egy lámpa sem ég.
- Mondd, hogy nem vetted meg nekem ezt a házat – nyöszörgöm, mire dühösen felciccent.
- Hülye vagy. Jogsid sincs, hogy jutnál el ide? Az ajándékod odabent van. Ugyan nem csomagoltam be, mert tudod, hogy béna vagyok az ilyesmihez, de szerintem örülni fogsz neki. Na tünés – lökdös ki a kocsiból, majd a kezembe nyomja a hátizsákom.
- Te nem jössz? – nézek rá kérdőn.
- Nem – vágja rá. – Ne feledd fiam, csak három napod van – nyújtja ki a nyelvét, majd mielőtt megszólalhatnék vagy bármit is kérdezhetnék egyszerűen elhajt, engem itt hagyva a semmi peremén. Káromkodások hosszú sora hagyja el a számat, miközben nézem a távolodó autót, de ez nem segít rajtam. Bevallom fázom, így inkább úgy döntök, hogy Brandon átkozása helyett bemegyek és kiderítem, hogy miért hozott ide ez a marha. De ha csak bosszúból vagy poénból tette én tuti behúzok neki egyet. A házban kellemes meleg van, de vaksötét. Kénytelen vagyok villanyt kapcsolni, a szám viszont tátva marad mikor körbenézek.


Hallom, ahogy egyre feljebb lépked, ahogy nyikorognak a talpa alatt a lépcsőfokok. Mosolygásra késztet, hisz hallani azt is, hogy siet. Sosem a türelméről volt híres. Miért pont most lenne másképp? Nyílik az első ajtó, de ott nem talál semmit. Nyílik a második, mire halkan motyog valamit. Tudom, hogy most ez a szoba jön. Visszafojtott lélegzettel várok, szerencsére nem kell sokáig. Az ajtó megnyikordul és a szoba megtelik az illatával, amiből mélyet szippantok, hisz olyan régóta nem éreztem már. Az ablak előtt állok, az üvegből látom, hogy lesápad. Az arcára kiül a döbbenet. Látszik rajta, hogy nem hisz a szemének, én pedig elmosolyodok.
- Lia? – nyöszörgi, azon a csodálatosan mély hangján, mire mély levegőt véve szembe fordulok vele. Nem esik nehezemre mosolyogni. Végre újra érzek. A szívem a torkomban dübörög, de próbálom adni a hűvöset, a magabiztosat.
- Nem engedtem Brandonnak, hogy masnit kössön a nyakamra – suttogom, de így is meghallja. Megrázza a fejét, mintha azt hinné, hogy csak hallucinál, de valóság vagyok. Még én sem értem, hogyan és miért, de itt vagyok Finnországban. Foghatnám Brandonra, hogy ő rángatott ide, de nem kellett háromnál többször elmondania a tervét ahhoz, hogy meggyőzzön arról, hogy itt a helyem. – Boldog születésnapot – sétálok elé, majd a kezébe nyomok egy zacskót, amiben az én ajándékom lapul. Izgulok, hogy tényleg tetszeni fog e neki, amit végül vettem. Ha nem, akkor kinyírom Brandont, ugyanis ő mondta, hogy ennél jobb dolgot nem kaphatna.
- Túl sokat ittam – suttogja alig hallhatóan, miközben hol rám, hol a kezében lévő szatyorra néz.
- Niko – nézek rá mosolyogva, miközben a tenyerem az arcára simítom. Ismét érzem a villámcsapásokat, amiket mindig mikor hozzáérek. – Itt vagyok – mosolygok rá, mire csak bámul rám. Tényleg nem tudja eldönteni, hogy igazi vagyok e, ez látszik az arcán. – Itt vagyok veled – suttogom el még egyszer, hogy biztos lehessen a dolgában.
- Én… Én… Istenem – sóhajt fel, majd elmosolyodik és szorosan magához ölel, úgy, hogy a levegőt is kipréseli szinte a tüdőmből. Én is csak vigyorogni tudok. Úgy érzem, ott vagyok, ahol lennem kell. A karjai közt. Kit érdekel a többi? – Nem hiszem el – kuncog fel, miközben felemel és megpörget a levegőben. – Tényleg itt vagy – kacag felszabadultan, miközben csillogó szemekkel néz rám, én meg csak bárgyún bólogatok, miközben szorosan kapaszkodom a nyakába. – Annyira, de annyira… - kezd bele, de én úgy érzem, hogy ideje befogni a száját.
- Csönd – suttogom, miközben egyre közelebb hajolok hozzá és megcsókolom. Az ajkai most is olyan édesek, mint mindig, a nyelve most is türelmetlenül tör utat a számba. A karjai most is birtoklóan fonódnak körém, én pedig most is elveszek benne. Nincs mit mondanunk egymásnak. A testünk beszél helyettünk. Brandonnak igaza volt, hiába minden még most is szeretem. Csak őt szeretem. Finoman kap a karjába, majd meg sem áll velem az ágyig, ahol gyengéden a matracra fektet. A sapkáját azonnal lehúzom a fejéről, mert bele akarok túrni a hajába. A göndör tincsek kuszán ölelik körbe az arcát, ami elbűvöl. A boldogságtól csillogó zöld szemektől nem tudok szabadulni, miközben végigsimítok a halántékán, le a nyakáig, majd a tenyerem a tarkójára csúsztatom és újabb csókcsatába bonyolódok vele. Megint fuldoklom a kisugárzásában, abban az őrült szexualitásban, amit magából áraszt. Az illata eltelíti a tüdőm és az összes érzékem életre kelti. Ismét érzek, ismét dobog a szívem…
Olyan gyengéden ér hozzám, mintha porcelánból lennék, ahányszor megérint megremeg a testem. De nem kezd el vetkőztetni azonnal, amivel meglep. Csak végignéz rajtam újra és újra, mintha minden egyes vonásom meg akarná jegyezni, miközben simogatja az arcom és lágy puszikkal szórja tele a bőröm. Lassan simogatom le róla az ingét, amit mosolyogva tűr, aztán ő is lassan megszabadít a farmeromtól, amit utána az övé követ. Próbálok fölé kerekedni, hogy átvegyem az irányítást és véget vessek a totojázásnak, de nem hagyja. Finoman lefogja a csuklóim és a tekintetét az enyémbe mélyeszti.
- Ne – suttogja, miközben mosolyogva megcsóválja a fejét.
- Mit ne? – kérdezek vissza értetlenül, de én is vigyorgok közbe.
- Csak maradjunk így egy kicsit, jó? – támasztja a homlokát az enyémnek, miközben a csuklóm belső felét cirógatja. Nem értem mi van vele, de aprót bólintok. Simogatom a hátát, le egészen a fenekéig, majd a karjain is végigtáncolnak az ujjaim, hogy aztán az arcán kalandozhassanak újra. Élvezem, hogy ismét érinthetem a puha illatos bőrét, ami az enyémhez simul. Ugyan zavar, hogy nem vagyunk teljesen meztelenek, a fehérnemű mindkettőnkön ott van, de nem próbálom kihámozni az alsójából. A testem ugyan követeli a beteljesülést, de van Niko szemében valami, ami meggátol, abban, hogy sürgessem. Azok a bársonyos mohazöld szemek úgy csillognak, akár a csillagok az égen. Hirtelen a hátam alá nyúl, majd hanyatt dől, engem magára rántva. A hajam sátorként omlik az arca fölé, a szőke tincsek keverednek a párnán szétterülő barna kuszasággal. Niko karjai finoman a derekamra fonódnak, miközben ránk húzza a paplant. Nem értem még mindig, hogy mit akar, hiába próbálkozom. Mintha nem akarna velem szeretkezni… Csak csókolózunk és csókolózunk, majd mikor már zsibbadni kezd a nyakam a mellkasához bújok és hallgatom az életerős, ütemes szívdobbanásokat. Nem tudom meddig fekszünk így összebújva, egymásba gabalyodva, de egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy az ujjai már nem mozognak. Kíváncsian pillantok fel az arcára, ami nyugodt és békés, az ajkai résnyire nyílva, a szemhéja meg-megrebben miközben álmodik. Mosolyogva figyelem a vonásait. Csak most tűnik fel, hogy megint mennyire sovány, a bordái élesen kirajzolódnak a hófehér vékony bőre alatt és a csípőcsontja is teljesen kiáll. A szemei alatt sötét karikák éktelenkednek és biztos vagyok abban, hogy nem csak a tegnap éjjeli tivornya hatása, hogy ennyire ki van merülve. Most is gyönyörű, de sebezhető is egyben. Sokáig nézem, ahogy alszik, majd én is álomba merülök.


Egy idegen ágyban térek magamhoz. A szám valamiért fülemig ér, pedig reggelente általában morcos vagyok. Talán az álmom miatt van jó kedvem… Amiatt a képtelen mégis csodálatos álom miatt. Túl sok volt tegnap a tömény, de mégis megvolt a jótékony hatása. Álmomban Lia mellettem volt. És most ugyan nincs sehol, de mégis megérte ennyire berúgni, hisz legalább álmomban láthattam és érezhettem. Már csak azt kéne kiderítenem hol vagyok… Na meg, hogy hogyan kerültem ide. Lassan kászálódik ki a súlyos hófehér paplan alól és egy szál alsógatyában próbálom felkutatni a ház tulaját. Csak remélni merem, hogy nem valami bányarémmel töltöttem az éjszakát… Bár az is lehet, hogy nem történt semmi, ugyanis szex után sosem veszem vissza az alsógatyám, ez pedig úgy tűnik az éjjel rajtam maradt. A lépcsőhöz érve friss kávéillat csapja meg az orrom, amit követve a konyhába jutok. A ház üresnek tűnik, de aztán feltűnik, hogy a teraszajtó nyitva van és a hideg szél finoman lengeti a függönyt. Visszamászok a hálóba, hogy felvegyem legalább farmerom, aztán kifelé indulok. Persze előtte töltök magamnak egy bögre fekete kávét. Már a színén is látszik, hogy nem finnel volt dolgom az éjjel. Én ugyan mindenhogy szeretem a koffeint, de az évek alatt megtanultam, hogy csak mi finnek isszuk hígan, minden más általam ismert nemzet erősen szereti a fekete nedűt. Felkapok a fehér bőrkanapéról egy plédet mielőtt kilépnék, a hidegbe. A lélegzetem eláll, amint megpillantom a tájat. Alig száz méterre a háztól egy kis tó helyezkedik el, amit sűrű havas erdő övez. Leírhatatlan, ahogy az égig érő magas fenyők körbeveszik a befagyott tavacskát, aminek a partján két madár tollászkodik és aminek a közepéig egy kisebb stég is benyúlik. Mintha valami mesébe csöppentem volna. Meg akarom csípni magam, hogy nem álmodom-e, de aztán egyik kábulatból a másikba esem, hisz meghallom a legédesebb hangot, amit ezer közül is képes lennék felismerni.
- Felébredtél? – szólal meg oldalról Lia, mire azonnal felé kapom a fejem. Csak tátogok, mint a partra vetett hal, ahogy nézem a takaróba csavart vékony testét, az álmos és kissé nyúzott arcát, a kócos hosszú hajzuhatagot.
- Úgy tűnik nem – bököm ki rekedten, mire elneveti magát. Valami mélyen megmozdul bennem, ahogy meghallom a csilingelő nevetését. A gyomrom apróra zsugorodik, ahogy figyelem a hófehér arcát, a vidáman csillogó szemeit, és a kecses ujjait, amivel a kávésbögréjét fogja.
- Mikor hiszed már el végre, hogy nem álmodsz és nem is vagy berúgva? – néz rám mosolyogva, miközben felhúzza az egyik szemöldökét.
- Nem tudom – suttogom, miközben a lábaim maguktól indulnak el a hintaágy felé, amin kuporog. Lassan ülök le mellé és elmélyedek a tekintetében. Félve nyújtom az arca felé a kezem, rettegek, hogy ha hozzáérek semmivé foszlik, de muszáj kiderítenem, hogy hallucinálok-e.
Forróság önt el, amint a puha bőréhez érek. Hát nem álom… Itt van, velem. Az arcát a tenyerembe simítja akár egy kiscica, majd megpuszilja a hüvelykujjam.
- Jó reggelt – néz mosolyogva a szemembe. Nem bírok megszólalni, a bögrém a földre helyezem, majd a másik kezem is az arcára simítom és megcsókolom. Most már tényleg biztos vagyok a dolgomban. Egy álom nem tudna ennyire felizgatni, egy álomtól nem verne ennyire hevesen a szívem, egy álom nem viszonozná így a csókom. Kifulladásig ízlelgetem a mézédes ajkait, majd zihálva válok el tőle.
- Mit keresel te itt? – nézek rá nevetve.
- Ha szeretnéd, haza is mehetek – kuncog fel, mire lesápadok. Csak azt ne! – Ne vágj már ilyen ijedt képet – kacag tovább, miközben a karomon lévő plédet szétbontja és a hátamra teríti, majd addig helyezkedik, míg félig ülő pozícióba a mellkasomnak nem tud dőlni. – Én vagyok Brandon szülinapi ajándéka, fogalmazzunk így – mosolyog rám, miközben a kezembe nyomja a kávém.
- Nem hiszem el – nevetek fel ismét.
- Itt vagyok – somolyog, miközben összefűzi az ujjainkat egy fél percre, míg megszorítja a kezem, aztán elenged, hogy a számba nyomhasson egy cigarettát. Csend telepedik ránk, pedig tudom, hogy sok mindent meg kéne beszélnünk, de mégis annyira jó így ülni vele, kettesben, a puha, meleg takaróba bugyolálva, a mesés tájat kémlelve, hogy nincs szívem megtörni a varázst.
- Gyönyörű nem? – kérdezi halkan egy idő után.
- Az – bólintok, de közbe őt figyelem, amitől ismét mosolyogni kezd. – Hol talált meg Brandon? – kérdezem kíváncsian, mire az arca elkomorul és elfordítja rólam a pillantását. A tavacskát kezdi bámulni, engem pedig elkap a pánik. Vajon mi történhetett?
- Most egy bárban dolgozom – kezd bele mégis a mesélésbe, de még mindig nem néz rám, ami eléggé zavar. – Miután eltemették a barátját bejöttek inni. Véletlen volt az egész – mosolyodik el, de már ismerem annyira, hogy tudjam rejteget előlem valamit.
- Történt valami igaz? – kérdezem félve. A hangom csak egy rekedt suttogás, mégis hallja, hisz aprót bólint.
- Kiöntötte a szívét nekem. Elmondta, hogy összevesztetek és, hogy mennyire fáj neki az, hogy meghalt Jesse. Ugye így hívták? – néz rám kérdőn, mire én is bólintok egyet. Mély levegőt vesz, az alsó ajkába harap, miközben bűnbánóan néz rám, ettől pedig szörnyű gyanú költözik belém. Az egész testem megmerevedik, de nem akarok nekitámadni. Egészen addig nem, amíg nem vagyok biztos a dolgomban. Bár a feltételezésem is őrült kínokat okoz. – Megvárta míg végzek, aztán együtt ittunk tovább a haverjaival. Hazakísért és… - harapja el mondat végét, mire ökölbe szorul a kezem.
- És? – noszogatom.
- Majdnem lefeküdtünk egymással – böki ki halkan, mire úgy pattanok fel, hogy majdnem őt is felborítom. De nem bírok tovább mellette ülni. A féltékenységtől elborul az agyam, a kávésbögrét messzire hajítom, miközben úgy érzem szétszakadok. Nézem az erdőt és azt kívánom, hogy jöjjön ki onnan valami vadállat és tépjen darabokra, hogy megszűnjön ez a kín, amit Lia szavai okoztak. Persze nem jön semmi, hiába rimánkodok. Nem érzem a hideget, mégis lúdbőrözik az egész testem. Üvölteni akarok, felpofozni, de képtelen vagyok arra is, hogy egyáltalán rá nézzek.
- Miért jöttél ide? Azért, hogy elmondd, hogy Brandon megkefélt? Fájdalmat akartál okozni? - sziszegem fájdalmas hangon. Nem tudok kiabálni, bármennyire is akarok. Úgy érzem magam, mint egy kivert kutya, akit nem elég, hogy megvertek és éheztettek, de még át is gázoltak rajta kétszer, miután kivágták a kocsiból a hideg esőbe. – Ha ezt akartad sikerült. Bosszút álltál Lia – nyögök fel, miközben az egész testem remeg. Visítani tudnék a kíntól. Hát ezért van itt? Ezért hozta ide Brandon? Bosszút álltak mindketten?
Lia karjai gyengéden a derekam köré fonódnak, majd a meztelen hideg hátamra apró csókot nyom. Nem bírok megmozdulni, egyszerűen lemerevedek. Az agyam még most se igazán dolgozta fel, hogy a nő, akit szeretek lefeküdt a legjobb barátommal. Elárultak mindketten…
- Nem figyelsz – suttogja a lapockáim közé. – Nem feküdtem le vele Niko. Kicsin múlott, de nem tettük meg. Megértem ha undorodsz tőlem, de Brandonra nem szabad haragudnod. Ő állt le, én azt hiszem nem tudtam volna megtenni. Tudom, hogy amit tettem az megbocsáthatatlan, de akkor és ott úgy éreztem, hogy szükségem van rá. Te nem tudod milyen érzés úgy élni, hogy nem érzel semmit. Brandon képes volt legalább megnevettetni. Úgy nézett rám, mint egy igazi nőre. Nem lökött el magától – susogja. – Sajnálom – teszi hozzá, majd elenged. – Most elmegyek, majd szólok a srácoknak, hogy küldjenek érted egy kocsit. Nem így akartam – nyöszörgi sírós hangon. Nem látom az arcát mégis tudom, hogy komolyan gondolja. A szavai a szívemben megforgatják a kést. Hibázott, de miattam van az egész. Én löktem más karjaiba. Miattam nem érzett semmit. Ha innen nézem, érthető a dolog. Tudom, hogy Brandon milyen tud lenni. Ő kedves és figyelmes, ha arról van szó. Liának pedig erre volt szüksége. Nem okolhatom őket. És végül is nem tettek semmit. Én voltam az ökör. Nem hallgattam meg Brandont mikor kellett volna, Lia viszont megtette. Ellöktem magamtól Liát és nem egyszer belé rúgtam, Brandon viszont odafigyelt rá. Mire megfordulok, Lia már nincs sehol. Mint egy őrült, úgy rohanok utána. Épp a kabátjába bújik bele az előszobában, a táskája pedig a földön hever.
- Nem mehetsz el – lépek elé és kiveszem a kezéből a sapkáját. – Most nem – csóválom meg a fejem, miközben lesegítem róla a kabátot. Értetlenül pislog rám, de hagyja, hogy a kezét megfogva a nappaliba vezessem. A kanapéra ülök vele szemben és egy ideig fürkészem az arcát. Látom rajta, hogy tényleg bánja és ugyan fáj, hogy Brandon is megérintette mégse kérhetem számon őket. Lia nem a barátnőm… Nem tartozik hozzám. Fogalmam sincs mit kéne mondanom, ezért egyszerűen nekiesek és megcsókolom. Talán kicsit durva vagyok, de be akarom bizonyítani, hogy hiába minden, én vagyok a legjobb… Ami tegnap éjjel elmaradt, azt most bőségesen bepótoljuk. Szeretkezünk a kanapén és a földön, egészen késő éjjelig. Próbálom a lehető legtöbbször eljuttatni a mennyországba és azt hiszem sikerül is megmutatni, hogy tökéletesen ki tudom elégíteni minden vágyát. Nincs szüksége másra, csak rám…
Kimerülten pihegünk a puha szőnyegen, a mellkasunk szaporán süllyed és emelkedik, a testünk izzadtan remeg, az órák óta tartó megerőltetésnek hála, de a vigyorunk levakarhatatlan. A haját simogatom az egyik kezemmel, a másikban pedig egy cigi füstölög. Valahogy úgy érzem, hogy most minden tökéletes. Elégedett vagyok. Persze van valami, amit még el kéne mondanom. Finoman nyúlok a mellkasomon pihenő lány álla alá, aki kíváncsian, mégis vidáman figyeli az arcom.
- Lia én… – csuklik el a hangom, mire zavartan megköszörülöm a torkom. Azt hiszem el is pirulok annyira zavarban vagyok. Bevallom, félek, mint a gyerekek a mumustól. Hisz ez a szó az én mumusom… Sosem voltam jó ebben. Nem szoktam csak úgy kimondani. A családomon kívül eddig egy ember hallotta tőlem, tehát elég nagy dolog, hogy ennyire kikívánkozik belőlem ez a vallomás. - Tehát én szere…- bökném ki végre, de Lia megelőz. A számra tapasztja az ajkait, ezzel megakadályozva, hogy befejezzem, amit akartam. A csók ellen sincs ugyan kifogásom, mégis rosszul esik, hogy nem hallgatott végig. Mikor abbahagyja az ajkaim ostromlását, ismét neki akarok futni a vallomásomnak, de a mutatóujját a szám elé csúsztatja és finoman megcsóválja a fejét.
- Ne mondd ki Niko – suttogja. Az arca sápadt, az ajkai remegnek, ugyanúgy, ahogy a keze. Tudom, hogy ez már nem a kielégültségtől van, egyszerűen csak… fél. Fél? De mitől? Hisz nem várok semmit cserébe. Akkor miért nem akarja hallani, hogy szeretem? – Ne mondd el. Tudom, hogy mit akarsz mondani és hidd el, hogy én is így érzek irántad. A francba is hát, persze, hogy így – fogja meg a kezem majd a mellkasára csúsztatja, ahol eszeveszett iramban dübörög a szíve, amitől elmosolyodom.
- Akkor miért nem akarod hallani? – túrok a hajába, miközben mélyen a szemébe nézek.
- Emlékszel mit mondtál Los Angelesben? – kérdezi miközben összeráncolja a homlokát. – Annak súlya lenne – mosolyodik el halványan. – Ha kimondanánk, akkor az végérvényes lenne. Nem elég csak a tudat? – kérdezi halkan, miközben végig mosolyog.
- Jobb szeretném hallani – kacsintok rá, mire megforgatja a szemeit és elvigyorodik még jobban.
- Azt várhatod – vágja rá nevetve.
- Egyszer úgyis kimondom. Lehet, hogy nem ma, az is lehet, hogy csak évek múlva, de egyszer, amikor így fogunk feküdni egymás karjaiban, nyugodtan, békésen, kielégülten – vigyorodom el, miközben a mosolygós arcára nézek és elnyomom a csikkem a mellettünk lévő hamutálba – ki fogom mondani, hogy mit érzek irántad.
- Te is tudod, hogy lehet, hogy soha többé nem fogunk így feküdni – suttogja elgondolkodva, mire összeszorul a szívem. – Megnősülsz – néz fel rám a szempillái alól.
- Tudom – bólintok, miközben szorosan magamhoz ölelem. – De ez nem fog semmin változtatni Lia. Soha semmin, mert te is a részem vagy, ugyan úgy ahogy ő – puszilok a hajába.
- Miért fáj ennyire? – kérdezi halkan a mellkasomba bújva.
- Mindig fáj Kulta. Mert fájnia kell. Ha nem élnénk meg a poklok poklát, honnan tudnánk milyen a boldogság? – kérdezem a plafont bámulva. Tudom miről beszél. Az én szívem is sajog, hiába van a karomban. Pár percig csendben fekszünk, aztán hirtelen a fejem mellé könyököl és nagyon komolyan néz a szemembe.
- Ígérd meg… Sőt… nem is… – rázza meg a fejét. – Esküdj meg Niko, hogy boldog leszel. Esküdj mindenre, ami számodra szent, hogy nagyon, nagyon boldog leszel vele. Esküdj meg nekem – követeli. Az arcomtól alig fél centire van az arca, miközben elszántan néz a szemembe.
- Hogy lehetsz ilyen? – kérdezem csodálttal teli hangon. Hát még így is, hogy tudja, hogy szeretem és mégis mást veszek feleségül, én számítok neki? Az én boldogságom?
- Ne terelj – parancsol rám, ellentmondást nem tűrően. – Csak esküdj. Kérlek szépen – néz rám könyörgően.
- Esküszöm - csúsztatom a tenyerem a tarkójára, majd lerántom magamhoz, hogy meg tudjam csókolni. A csóktól persze ismét felizzunk mindketten és újra egyé válunk.

A karjai közt ér a reggel. Álmosan pislogok fel, az ismerős arcra. Niko is most ébredezik. Amint sikerül résnyire nyitnia a szemeit és megpillant elmosolyodik. Szinte azonnal lehajol hozzám, hogy egy gyengéd csókban forrhassunk össze. Talán tovább is mennénk, ha a gyomrunk nem kordulna meg. Vigyorogva válunk szét, majd elnevetjük magunkat. Olyan jó ez így… Meg bírnám szokni, hogy minden reggel így ébredjek. Vele. Még egy kicsit hozzábújok. Mélyeket szippantok a bőre illatából és csukott szemmel lustálkodom a meleg testhez préselődve. A tenyerem a hasán pihentetem, az ujjaim maguktól rajzolják körbe-körbe a köldöke körülötti érzékeny bőrt, egészen addig míg le nem fogja a kezem.
- Hagyd abba – suttogja komolyan, mire megilletődve nézek fel rá. Amint meglátom, hogy a szemei ismét vágytól homályosak, elmosolyodom. Jó érzés, hogy ilyen ártatlan mozdulatokkal is képes vagyok feléleszteni a benne élő, szexre éhes vadállatot. Nem bírom ki, hogy ne gonoszkodjak egy kicsit, így elveszem ugyan a hasáról a kezem, hogy egy másik érzékeny pontjára simíthassak. – Ne játssz a tűzzel – mordul fel, mikor megérzi, hogy a belső combjára helyezem a tenyerem. Nem bírom ki, elnevetem magam. Ő sem bírja ki mosolygás nélkül, de biztos, ami biztos alapon, kihúzza a kezem a takaró alól, finom csókot nyom a kézfejemre, miközben mélyen a szemembe néz. Olvadásnak indulok abban a pillanatban, amint a bársonyos zöld szemekben felfedezem a pajkos fényt. Olyan, mint valami csíntalan kisgyerek. És én imádom, a szívem minden egyes dobbanásával egyre jobban és jobban. Szinte biztos vagyok benne, hogy soha többé, senkit nem fogok így szeretni. Ahogy a kezét figyelem feltűnik valami, ami eddig nem.
- Nincs rajtad jegygyűrű – forgatom a kezét, de az ujján csak egy vastag ezüst csillog, semmi más. Niko halkan felkuncog, majd egy gyors puszit nyom a számra.
- Nem vettem gyűrűt. Leena kezén sincs semmi. Majd az esküvő után lesz – suttogja el az utolsó mondatot. Tudom, hogy nem akar fájdalmat okozni, de azt hiszem ő is rájött, hogy könnyebb nekem, ha nyíltan beszél róla, ha én is kérdezhetek a leendő feleségéről.
- De akkor, hogy kérted meg a kezét? – ráncolom össze a homlokom.
- Tényleg kíváncsi vagy rá? – néz rám felvont szemöldökkel.
- Igen – bólintok. – Figyelj, tudom, hogy van egy menyasszonyod. Nem jobb, ha nem beszélhetünk róla és tabuként kezeljük, hogy megnősülsz – magyarázom, mire elhúzza a száját, aztán ismét mellém heveredik.
- Tudod apu mindig azt mondta, hogy egyetlen nőnek szabad csak ékszert venni. Akivel le akarom élni az egész életem. Ha ékszert veszel az örökre fog szólni, mindig ezt mondta. Mikor először megkértem Leenat, hogy jöjjön hozzám, iszonyatosan be voltam rúgva. Épp azzal fenyegetőzött, hogy elhagy, mert nem vagyok képes normális kapcsolatban élni. Akkor még ő volt a mindenem. Tudod rózsaszín köd, meg minden ilyen nyálas baromság. Megijedtem, hogy tényleg faképnél hagy és csak úgy kicsúszott a számon. De csak úgy random jött az egész. Gondoltam, hogy majd egyszer bemegyek egy ékszerboltba és veszek valamit, de ahányszor elindultam mindig meggondoltam magam. Nem tudtam eddig rávenni magam, hogy jegygyűrűt vásároljak neki. Tudod, az végleges lenne – néz le rám vigyorogva. Tudom mire céloz… A tegnapi beszélgetésünkre.
- Értem – bólintok. De azért elgondolkodom a dolgon. Persze a gyomrom ismét félbeszakítja az elmélkedésem. Niko-val nevetve bújunk ki az ágyból, majd egy gyors zuhany után, együtt megyünk le reggelit készíteni, mintha egy pár lennénk. Bármennyire is nem vagyunk azok…

A telefonom reggeli után szólal meg, Lia int, hogy menjek és vegyem fel, míg ő elmosogat, de erre csak azután vagyok hajlandó, hogy a nyakába csókoltam. Nevetve konstatálom, a halk, vágyakozó sóhajt, ami elhagyja az ajkait, aztán elindulok a nappali felé, ugyanis ott berreg az idegesítő kis készülék, aminek a kijelzőjén Brandon neve villog.
- Ugye tudod, hogy ha találkozunk, betöröm az orrod? – szólok bele nevetve.
- Elmondta mi? – sziszegi.
- El – vágom rá.
- Bassza meg. Na jó, figyelj én nem akartam, csak elkapott minket a hév. Hisz tudod milyen dögös. És egyedül éreztem magam ő meg ott volt és csak úgy sodródtunk az árral, de én… - darálja, míg közbe nem szólok.
- Elég. Orrba verlek, mert megérdemled, te is adsz nekem egy gyomrost, mert én is megérdemlem, aztán le van tudva – nevetek fel.
- Nem haragszol? – kérdezi félve.
- Ilyen születésnapi ajándék után? – kuncogok fel, miközben a konyhába lesek, ahol Lia a tányérokat törölgeti. – Viccelsz? – nevetek fel. – Életem legszebb napjait adod nekem, hogy haragudnék? – csóválom meg a fejem. Még mindig nem hiszem el, hogy itt van velem Lia, hogy kaptam újabb pár napot az élettől, amit vele tölthetek.
- És annak is örülsz, amit tőle kaptál? – kérdezi. Hallom a hangján, hogy vigyorog, de én lemerevedek.
- Meg se néztem még – gondolkodom hangosan.
- El voltál foglalva mi? Na spuri és lesd meg. Aztán nehogy letörjön a farkad a sok keféléstől. Jó mulatást haver – kuncog fel, mire megforgatom a szemeim.
- Köszönöm – suttogom, aztán gyorsan elköszönünk. Lia még mindig pakolászik, így sort kerítek arra, amiről eddig meg is feledkeztem. Az emeletre érve azonnal kiszúrom a kis zacskót. Nem tudom miért, de remegő kezekkel emelem ki a tárgyat a papírból. Amint meglátom, hogy mit kaptam tőle, egyszerűen lesokkolok. Kénytelen vagyok az ágy szélére ülni, mert a térdeim remegni kezdenek és félő, hogy nem sokáig tudnak már megtartani. Nem tudom eldönteni, hogy sírjak-e vagy nevessek. Csak simogatom az ajándékot, olyan gyengéden, mintha a tárgy érezne.
- Niko, minden rendben? – táncol be Lia a hálóba, aztán amint meglátja, hogy mit szorongatok, szégyenlősen elmosolyodik. – Ó… Hát megnézted? – kérdezi zavartan, mire csak aprót bólintok.

53. Akire nem számítanál...

„Ha - olykor egészen személyes - beszélgetéseink során ki is adott néha egy-egy információmorzsát a magánéletéről, igazából semmit sem tudtam arról, milyen ő. Megalkottunk egy kis világot, a saját kis szabályaival, és ebben a világban fal volt közöttünk, melyet nem léphettünk át, legfeljebb táncolhattunk rajta egy kicsit egy-egy pajkosabb napon.”


A klubban, már csak pár ember lézeng a pult mögött. A háttérben még mindig szól a ritmusos zene, amire alig négyen táncolnak, egy asztalnál komoly diskurzus folyik, bár mindegyik fazon erősen ittas már, mégis olyan képet vágnak, mintha éppen valami világmegváltó terveket szövögetnének. Mulatságos őket figyelni, miközben Maya folyamatosan kommentálja az eseményeket. Alig vannak ma. Ha valaki bejön az is maximum egy pohárkával hajt le, majd távozik is. Mondjuk, hétfő van és hajnali kettő. Min is csodálkozom? Bár Los Angeles sosem alszik, de ma még sincs akkora pörgés, mint mondjuk hétvégén. Szeretem a hétfőket. Nyugodtak. Nem kell kapkodni, van időnk leülni és beszélgetni. A lányokkal egész jól megtaláltam a közös hangot. Bár Kyra, még mindig nem kedvel, de a többiek úgy tűnik befogadtak. Dawn is kezd emberszámba venni, már nem csak új lányként emleget. Pár fickó lép be a bárba, akiken megakad mindannyiunk szeme. Zakóban, ingben és farmerban vannak mind és szörnyen néznek ki. Mint a kifacsart citrom. Letelepednek a legnagyobb asztalhoz, csak egyikük jön a pulthoz, hogy leadja a rendelésüket. Úgy tűnik erősen be vannak állva mind, a pultnak támaszkodó fazon, nyakkendője már meg sincs kötve, csak úgy lóg a nyakában, az inge is kilóg a nadrágjából. Nem tudnám megtippelni, hogy mi lehet a foglalkozása, egy biztos, hogy nem üzletember. Inkább olyan szakadt tornacipő, farmer, pólós stílust képviselhet az átlag hétköznapokon. De úgy látom a szemén, hogy ma valami különleges alkalomból mégis kiöltözött. A napszemüvegét hanyagul forgatja az ujjai között, így feltűnik, hogy a kézfeje is ki van tetoválva, nem csak a nyaka. Valószínű, hogy a ruhái alatt még több kacifántos minta van elrejtve, de a fekete ingen semmi sem sejlik át. Valahonnan ismerősnek tűnik a fickó, de nem tudnám megmondani honnan. A fáradt karikás szemeivel végignéz az italkészleten, majd kikér pár üveg whiskyt és magához inti Dawnt, aki úgy tűnik, ismeri a pasast. Alig pár mondatot beszélnek, majd Dawn együttérzően végigsimít a pasi vállán, akinek könnybe lábad a szeme, majd a tenyerébe temeti az arcát, hogy senki ne lássa, hogy sír. Furcsa jelent, de itt már semmin nem lepődök meg. Alig három hete dolgozok itt, de azt hiszem, nem sok újat tudnak már mutatni a vendégek. Különleges hatással van ez a hely a betévedőkre. Többen közönséges álatokká válnak, mindenfajta gát és félelem nélkül. Szégyentelenül smárolnak az újdonsült párocskák hétvégente, bár tudják ők is, hogy az ismertségük egy éjszakáéra fog szólni. Van aki, csak tátott szájjal ücsörög és iszik, van aki ,magába roskad és van aki, felpörög. Van aki, keménynek érzi magát és van olyan, aki nyúlbélává válik percek alatt. Van valami furcsa vibrálás a levegőben, ami mindenkire másképp hat. Én megnyugszom tőle, azt hiszem. Itt nincs időm gondolkodni, itt dolgoznom kell. Mindig van mit csinálni szerencsére. Kivétel ma. Még két óra eltelik, mire úgy döntök, hogy mivel úgy sincs semmi dolgom, rágyújtok. Dawn szerencsére hátra enged, ugyanis a pult mögött nem lehet dohányozni. Nasztaszja és Roxane unalmukban a tánctérre mennek, hogy mulassanak egy kicsit meló közben, bár azt hiszem, inkább arra megy ki a játék, hogy a bárban lévő pasik figyelmét felkeltsék és rávegyék őket, hogy még többet igyanak. Mosolyogva vonszolom ki magam a hátsó ajtón, majd a fal tövébe guggolok, hogy nyugiban elszívjam a cigim. Alig járok a felénél, mikor ismét nyílik az ajtó. Nem nézek fel, van egy tippem arra nézve, hogy valamelyik lány jött utánam, de aztán egy férfi kezd káromkodni mellettem. Hallom, hogy az öngyújtóját kattogtatja, de próbálok láthatatlanná válni. Nincs kedvem ma a részegekhez. Bár ha őszinte akarok lenni mostanában semmihez sincs kedvem. Minden értelmetlennek tűnik.
- Nincs tüzed? – Köszörüli meg a pasi a torkát, mire azonnal felkapom a fejem.
- Brandon? – Nézek rá összeszűkült szemekkel. Semmi kétség. Ő az. Bár szörnyen néz ki.
- Lia? – Döbben le.
- Mit keresel itt? – Kérdezzük egyszerre, majd mindketten elnevetjük magunkat. Int, hogy kezdjem én, mire azonnal kibököm a választ.
- Itt dolgozom.
- Halotti toron vagyok – bök a klub felé a fejével.
- Halotti toron? – Kerekednek ki a szemeim, mire szomorúan bólint és megremeg a szája széle.
- A legjobb barátom volt – suttogja. Nekem pedig azonnal eszembe jut Mira és Pete.
- Sajnálom – hajtom le a fejem. Az emlékek nekem is fájdalmat okoznak. Vannak olyan sebek, amik sosem hegednek be, amik időről időre újra feltépődnek. Vannak emberek, akiket sosem felejt el az ember. Tudom mit érezhet Brandon, bár ő ezt nem tudhatja.
- Miért tennéd? Nem is ismerted – horkant fel, miközben elveszi az öngyújtóm.
- Lehet, hogy nem ismertem a barátod, de tudom milyen elveszíteni valakit – nézek rá, mire elkerekednek a szemei. Nem tudom mit láthat rajtam, de meglepettnek tűnik.
- Leülhetek? – Kérdezi halkan.
- Persze – bólintok mosolyogva, mire azonnal mellém kuporodik. Hosszú percekig bámulunk magunk elé, néha-néha beleszívunk a ciginkbe, de egy szó sem hangzik el. Aztán hirtelen a mellettem ülő férfi megremeg és rázkódni kezdenek a vállai. Próbál elbújni előlem, el akarja rejteni a könnyeit, de nem hagyom. Fogalmam sincs mi hajt, de eldobom a csikkem és a remegő test felé nyúlok. Érzem a forró cseppeket a karomra hullani, pár másodpercig tiltakozik az ölelésem ellen, megpróbál elhúzódni, de nem engedem és végül megadja magát. Zokogva dől az ölembe, míg én fogom a kezét és simogatom a haját.
- Elmúlik ez valaha? – Szipogja pár perc után, fájdalmas hangon. Alig értem mit mond, ugyanis a hasamba dünnyög, de végül is csak sikerül megfejtenem mit akar.
- Őszintén? Nem. Halványodni fog, de el nem múlik. A barátnőm több mint fél éve halott. Nincs olyan nap, hogy ne gondolnék rá. Sokszor álmodom vele. Pokoli – suttogom, miközben összefűzöm az ujjainkat és szorítom a kezét.
- Annyira hiányzik – zokog fel újra, mire még szorosabban ölelem magamhoz. Olyan elveszettnek tűnik, és én annyira tudom milyen ez. Mintha kihúznák a lábad alól a talajt és valami ingoványba löknének, ahonnan nem tudod, hogy mássz ki.
- Tudom – csitítom. – Tudom – suttogom újra és nekem is lecsorog egy könnycsepp az arcomon. Újból belém mar a kín, újból felrémlik előttem Pete és Mira arca. Megborzongok az emlékektől. Hát ezek szerint a fájdalmat mégis képes vagyok érezni. Remek…
- Tudod, – ül fel, miközben letörli a könnyeit, a zakója ujjával. – Nem hittem volna, hogy te leszel az, akinek elsírhatom a bánatom – remeg meg a hangja.
- Biztos más is meghallgatna – mosolygok rá és egy zsebkendőt nyújtok felé, amibe azonnal ki is fújja az orrát.
- Tévedsz – vesz pár mély levegőt, amivel nyugtatni próbálja magát, majd a falnak dől és mélyen a szemembe néz. – Mindenki elhagyott – mered rám üveges tekintettel. – Mindenki – suttogja.
- Brandon annyi barátod van, aki szeret… - kezdek bele, hisz láttam Helsinkiben amit láttam.
- Tévedsz. Csak azok vannak itt, akiknek szintén fontos volt Jesse. De ők inkább csak haverok és nem barátok. A barátom halott, a másik pedig elárult, mert egy önző rohadék – szipog, miközben a kivörösödött szemeit az égre emeli. – Volt egy lány is, akiről azt hittem, hogy szeret, de kiderült, hogy nem számítok annak a szukának. Csak addig voltam jó, míg mosolyogtam és ökörködtem neki. Míg vittem ide-oda. Most pedig… Itt van? – Tárja szét a karjait. – Nincs basszus. Sehol sincs. Senkim sincs. Csak az anyám szeret, senki más. Hülye voltam, hogy megbíztam az emberekben – suttogja még mindig zaklatottan. Miközben beszél el-elcsuklik a hangja. Nem szólok közbe, látom, hogy még nem beszélte ki magából a sérelmeit, de szeretné. Ismét megfogom a kezét, ezzel jelezve, hogy itt vagyok és figyelek rá, mire egy halvány mosolyt kapok. – Tudod, azt hiszem életemben először szerettem egy nőt, és ez szar. Nem szabadott volna – csóválja meg a fejét. – Kurvára fáj, hogy elhagyott mikor a legnagyobb szükségem lett volna rá. Azt mondta, hogy tönkreteszem magam és ő nem fogja végignézni, ahogy kinyírom magam bánatomban, majd repülőre ült és elment valahová. Alig másfél héten belül minden felborult – húzza keserű mosolyra a száját. – Gondoltam nem baj, majd találok másik csajt, addig meg a barátaimra támaszkodom és ekkor jött a következő pofon. Niko elvitt Helsinkibe, azt hittem velem lesz majd a temetésen is, de ő is egyedül hagyott, nem jött velem – magyarázza, mire hirtelen elfelejtek levegőt venni. Tudtam, hogy szóba fog jönni a zöldszemű, de mégis váratlanul ér, hogy kimondta a nevét. Az ereimben megfagy a vér. Még mindig hatással van rám, az is, hogy megemlíti valaki. Talán mégsem tudtam kikapcsolni teljesen az érzéseim. Csak a szélsőségek szűntek meg. A szeretet és gyűlölet múlt csak el azt hiszem. Viszont még most is megmozgat bennem valamit az emléke. Annak az emléke, hogy ő volt az eddigi életem során az egyetlen férfi, akit tiszta szívből képes lettem volna szeretni, de ahányszor a kezébe adtam az életem, mindig eldobott magától. Keserűség jár át ugyan, de nem okoz kínt a tény, hogy nem kellettem neki. – Összevesztünk és csomó mindent a fejéhez vágtam, mert nem mondta le a koncertjét miattam – teszi hozzá. – Hülye vagyok mi? – Nevet fel gúnyosan.
- Mindenki hülye. – mosolygok rá. – Figyelj, nem tudom meddig maradsz itt, de ha gondolod én itt vagyok – suttogom, magamat is meglepve, de Brandon döbbente azt hiszem még az enyémnél is nagyobb. Valljuk be nem indult fényesen a kapcsolatunk és nem vagyunk kifejezetten jóban, bár rosszban sem, de valamiért szeretnék segíteni neki feldolgozni a veszteségét.
- Köszönöm – biccent egyet.
- Gyere menjünk be – állok fel, majd felé nyújtom a kezem és felhúzom őt is.
Dawn megengedi, hogy a pultnál beszélgessünk és az is kiderül, hogy Brandon és az ő kis őrült baráti köre törzsvendégnek számítanak itt.
- Vedd le a kötényed, el vagy engedve – veregeti meg Dawn a vállam mosolyogva, mire a nyakába ugrok. Gyorsan átöltözöm, majd csatlakozom Brandonék asztalához. Sztorizgatnak az elhunyt barátjukról, többször elkámpicsorodnak, de talán még többször nevetnek fel, a vicces emlékeik miatt. Kedvesek mindannyian, bár azt is be kell vallani, hogy nem az eszükért lehet őket szeretni. Olyanok, mint a nagyra nőtt gyerekek.
Brandon fél kézzel folyamatosan a derekam öleli, míg az én tenyerem a combján pihen. Úgy érzem szüksége van a fizikai kontaktusra, így nem húzódom el tőle. Bár valószínűleg amúgy sem tenném. Jó érzés, hogy megérint, hogy érzem a meleg tenyerét a hátamon, hogy többször a fülembe suttogva kommentálja az eseményeket. Ahogy fogy a whisky, úgy párolog el a búskomorság a fiúkból. Én se maradok le mögöttük, tisztán, gyors egymásutánba döntöm le a tömény alkoholt, ami viszonylag gyorsan érzeteti a hatását. Felszabadultabb leszek, játékosan flörtölgetek a srácokkal, de valamiért a figyelmem nagy része Brandonra irányul. A mocskos szájú, teletetovált, eszelős seggfejnek tűnő fickóról, kiderül, hogy egy nagyon is szerethető, csíntalan, pimasz kölyök, aki vágyik arra, hogy szeressék, ráadásul nem is olyan hülye, mint amilyennek mutatja magát. Sőt kifejezetten intelligens, bár az is igaz, hogy nem teljesen százas.
- Emlékeztek rá, hogy rázta a csupasz seggét Jesse, erre a számra? – Szólal meg Zack, aki már kicsit vontatottan beszél az elfogyasztott pia miatt, aztán felröhög, vagy inkább röfög. Én nem is tudom, milyen hangot ad ki magából, de mi már azon is röhögünk, ahogy ő nevet. Brandon és még három fickó azonnal felpattan, aztán mire kettőt pisloghatnék az asztalon állnak félig letolt gatyával és kissé buzisan rázzák magukat, mire kitör belőlem a nevetés. Nem tudom visszatartani, még a könnyeim is kicsordulnak. Hihetetlen, ahogy illegetik, billegetik magukat egymásba kapaszkodva és nem mellékesen hihetetlenül hamisan kornyikálnak közben.
- Nem vagytok normálisak – kapkodok levegő után a hasamat fogva.
- Szerintem jobbak vagyunk, mint a hivatásosak – kacag fel Brandon, majd elindul az egyik sztriptízrúd felé. Valahogy nem lep meg, hogy többen is követik. Leesett állal figyelem, hogy bukdácsolnak fel a kis emelvényekre, majd nekiállnak vetkőzni. Brandon direkt felém kezdi dobálni a ruháit, én pedig nem bírok megszólalni. Egyszerűen csak röhögök, ahogy kissé sután pörögnek a rúdba kapaszkodva, aztán egy nyakkendő hullik az ölembe, majd egy ing landol a lábamnál. Dawn is majd megpukkad a nevetéstől hisz valljuk, be ilyen produkciót se lát minden nap az ember. Aztán az egyik srác arca zölddé válik, egy forgás után, majd kidobja a taccsot. A srácok röhögnek rajta, majd megpukkadnak, de Dawn ezt már cseppet sem tartja mulatságosnak.
- Srácok a bulinak vége. Menjetek haza – lép ki, mire a fiúk dünnyögnek egy darabig, de azért csak visszaöltöznek, aztán elindulunk mindannyian.



- Vedd már fel – könyörgök a búgó telefonnak, de Brandon ismét kinyom. Napok óta hívogatom, de semmi. A hívásaimra nem válaszol, ahogy az üzeneteimre se. Rossz érzés, hogy nem áll velem szóba. Nem akarom elveszíteni, hisz az egyik legjobb barátom.
- Egyél valamit – bújik hozzám Leena, de most nincs kedvem.

- Hagyjál – sziszegem miközben ellépek mellőle és a fotelbe vetődöm.

- Niko – ül le a karfára, de most már igazán kezdek ideges lenni. Napok óta folyamatosan rajtam lóg. Kezd elegem lenni, hogy mindig körülöttem legyeskedik.

- Hagyj békén – kiabálok rá.

- Nincs kedved feljönni? – Pislog rám miközben megnyalja a szája szélét és az arcomba tolja a melleit. Komolyan, mintha süket vagy szellemi sérült lenne. Mit nem lehet megérteni azon, hogy hagyjon békén? Ezerszer kértem már, de nem érti meg. Most meg dugni akar. Remek. Nem volt elég az este? Mi lenne ,ha csak leülne mellém és nézné a tv-t? Csak azt akarom, hogy egy kicsit maradjon csöndbe és ne piszkáljon, mert át kell gondolnom, hogy mit csináljak azért, hogy Brandon újból szóba álljon velem.

- Leena, takarodj a jó büdös francba! – pattanok fel, mikor az ölembe akar csúszni. – Nincs hozzád most kedvem. Tűnj el – kiabálok, hátha felfogja.

- Most mi a picsa bajod van? – Kapja fel ő is a vizet és mérges pulykaként kezd fujtatni.

- Az baszd meg, hogy nem akadsz le rólam. Hagyjál békén! Levegőt se kapok lassan tőled. Egyedül akarok lenni basszus. Egyedül! Nem veled. Felfogod végre azzal a parányi agyaddal? Vagy ha mindenáron itt akarsz lenni, akkor kussolj el. Csak egy kicsit fogd be! Muszáj gondolkodnom, de ha félpercenként baszogatsz valamivel, akkor nem tudok!

- Persze, mindig te vagy az első. Rohadt szemétláda vagy! Miért kell így viselkedned? Itt vagyok veled, mert ha nem tűnt fel együtt élünk és veled szeretnék lenni kettesben. De nem is foglalkozol velem, csak ha áll a farkad. Egyáltalán miért itt vagyunk? – tárja szét a karjait. – Ez nem is az otthonunk, csak a te hülye mentsvárad – kiabál torka szakadtából. – Hozzád se lehet szólni három napja. Szükségem van rád basszus. Beszélgetni akarok veled, vagy elmenni sétálni, moziba, mit tudom én. Ez a hely szar hatással van rád! Egy hisztis pöcs lesz belőled. Miért nem tudsz velem beszélgetni? – Lepik el a szemét a könnyek.
- Miről akarsz beszélgetni? A legújabb szemfestékről vagy körömlakkról? – Ordibálok tovább, miközben rágyújtok egy cigire.
- Az esküvőnkről mondjuk – vágja rá, mire felnevetek.
- Leszarom az egészet. Megmondtam már, hogy azt csinálsz amit akarsz. Cseszek a virágokra meg a meghívókra is. Oldd meg a barátnőddel. Ott leszek, elveszlek és ennyi. A többi nem izgat, mert nem értek hozzá. Szabad kezed van, mit lehet erről még beszélni? – Tárom szét a karjaim idegesen.
- Mondjuk, hogy arany vagy fehérarany gyűrűt akarsz, hova megyünk nászútra és még van egy rakat dolog, amiben veled szeretnék dönteni, de neked nem számít az egész persze – csattan fel még jobban.

- Nem – nevetek fel keserűen. – Tényleg nem érdekel.

- Kapd be, te hülye barom – sápad le, majd az előszobába trappol, felvenni a kabátját és a táskáját.

- Te is azt fogod tenni mi? – Kiabálok utána gúnyosan, de már csak az ajtócsapódásra leszek figyelmes. – Remek – szusszantok fel dühösen, majd a hozzám legközelebb eső vázát felkapom és a falhoz csapom mérgemben. A kanapéra fekszem, és csak nézem a plafont. Nem gondolkodom, nem csinálok semmit. Megmozdulni sincs kedvem. Aztán megcsörren a telefonom. Nem reménykedek abban, hogy Brandon az, mégis felveszem, hogy legalább az esélyét megadjam a dolognak.

- Niko, hol vagy? – Szól bele Aleksi rekedten.

- A toronyban – sóhajtom.

- Átmehetek? – Kérdezi halkan.

- Baj van? – Ülök fel. – Fura a hangod – ráncolom össze a homlokom és a cigimet kezdem keresni a szememmel.

- Így is mondhatjuk. Készíts ki egy pohár vodkát, azaz inkább egy üveget. Öt perc és ott vagyok – darálja, majd kinyomja a készüléket. Már csak ez hiányzott. Vajon mi történhetett? Remélem nem Katjaval, vagy a babával van baj… De nem. Akkor tuti nagyon ki lenne bukva. Most meg inkább csak fura volt. Mintha sokkot kapott volna. Öt percen belül tényleg megszólal a csengő. Aleksi szellemként lép be miután megöleljük egymást, lassan vetkőzik le, majd sétál át a nappaliba, anélkül, hogy egy szót is szólna.

- Mi a baj? – Ülök le vele szemben és mélyen a szemébe nézek, de csak csóválja a fejét, majd az arcát a tenyerébe temeti.

- Hozd azt a vodkát – nyög fel, mire teszem, amit kér. Tényleg kezd megijeszteni, de nem akarom faggatni. Az évek alatt megtanultam, hogy Aleksi nem beszél, csak ha tényleg van mondanivalója, de akkor is kétszer átgondolja, hogyan fogalmazza meg a dolgokat.

- Haver – teszem a tenyerem a vállára, miután lehúztuk az első kupicát. – Mi van?

- Lányom lesz – nyöszörgi. A kezem lehullik a válláról. Szívem szerint felnevetnék, de mégsem teszem. Hátha van még valami. Amit csak harapófogóval lehet majd kihúzni belőle.

- És ez baj? – Kérdezem értetlenül.

- Hát nem érted? – Csattan fel. – Lányom lesz basszus. Kissrácok fognak a nyomában járni és én nem tudok lőni. Meg kell tanulnom lőni – magyarázza össze vissza és látszik rajta, hogy tényleg ki van borulva. – Kell egy pisztoly is. Meg rácsok.

- Mi van, börtönt nyitsz? – Kacagok fel. – Nyugi. Kislányod lesz, ez tök jó – veregetem meg a vállát és töltök még egy pohár vodkát mindkettőnknek.

- Nem, nem jó. El bírod képzelni, hogy ott fognak állni az ablakunk alatt azok a kis férgek és mind az én lányom bugyijába akar majd bejutni? Ha nem tudok lőni, akkor pedig be is fognak. Nézd meg magad vagy engem. Mi is minden lány bugyijába bejutottunk, mert az apjuk nem lőtt minket szitává. Pedig kellett volna – magyarázza idegesen, miközben remeg keze lába. – Én nem akarom, hogy ilyen kis suhacok menjenek a közelébe. És nem tudom, hogy akadályozzam meg – borul ki még jobban és remegő kézzel rágyújt egy cigire.

- Aleksi, neked elment az eszed – röhögök fel. – Nem fog a lányod bugyijába egyenlőre senki bejutni. Még meg sem született és mire a srácok be akarnak jutni oda,ahová nem szabad, addigra megtanulsz ,majd lőni – bíztatom, bár elég mókás az egész, mert alig bírom visszatartani a nevetésem.

- Ne röhögj ki basszus. Majd megtudod, hogy milyen, ha neked is lesz – vágja rá, mire görcsbe rándul a gyomrom. Igen, majd lesz. Leenatól. Valahogy mégsem dob fel ez a tény. Pedig mindig akartam gyereket, de a délelőtti után… Talán baromság az egész.


Brandon egyik keze a derekamon pihen, a másik kezében pedig a pezsgősüveget tartja. Már nem tudom, hogy min nevetünk, de az biztos, hogy a könnyeim folyamatosan csorognak. Ezek a srácok nem normálisak. Tudom, hogy a következő utcán le kell kanyarodnom, de olyan nehéz… Nem akarok még elköszönni tőlük. Hetek óta ez az első alkalom, hogy felszabadult vagyok és talán jókedvű. Érzem, hogy élek. Bevallom furcsa. Már elszoktam tőle, és most meg kell válnom tőlük és velük együtt az érzéstől is. Az utcánál satuféket nyomok, mire mindenki követi a példám.
- Elköszönök srácok, én arra lakom – bökök a szűk koszos utcácska felé.
- Arra? – ráncolja Zack a homlokát.
- Aham – bólintok, majd közelebb lépek hozzájuk és egyesével mindenkit megölelek, megköszönöm az estét, és biztosítom róla mindannyiukat, hogy a bárban bármikor megtalálnak. Brandon az utolsó, akihez odatámolygok, ő is alig áll már a lábán, én se vagyok túl stabil.
- Hazakísérlek – jelenti ki határozottan, mikor megölelem.
- Igazán nem kell – mosolygok rá és megsimogatom az arcát.
- De hazakísérlek – ismétli el, mire nem vitatkozom tovább, csak mosolyogva bólintok és belékarolok. Van valami a szemében, egy különös fény, amit meg akarok fejteni.
A srácok mennek tovább, sokáig hallom, ahogy tércselnek és nevetnek, aztán a hangjuk szépen lassan elhalványodik a sötét éjszakában és csak ketten maradunk. Brandon és én. Nem beszélgetünk, furcsa csend telepedik ránk, pedig eddig be nem állt a szánk. Aztán hirtelen megtorpan, és a falnak szegez, majd egyre közelebb és közelebb kerül az arca az enyémhez.
- Ha nem akarod, most állíts le – suttogja, miközben az arcomra simítja a tenyerét, de én nem teszek semmit. Alexen kívül mostanában nem nézett rám senki úgy, ahogy azt Brandon teszi. Követelőző, vággyal teli fény van a szemében, olyan, amire minden nő vágyik. Az érzés, hogy kellek valakinek, magával ragad. Brandonnak én, nekem pedig a szeme csillogása kell. A tudat, hogy akar. Nőnek érzem magam ismét. Olyan nőnek, aki voltam, mielőtt Nikoval találkoztam. Szükségem van erre, talán jobban is, mint a vízre. Nem habozok tovább, én csókolom meg. A szája meleg és pezsgő ízű, vele sincs égszakadás, földindulás, de kellemes és felébreszt bennem valamit. Többet akarok belőle és nem tudnám megmagyarázni, hogy miért. Eleinte gyengéden és puhatolózva csókol, mintha fel akarná mérni meddig mehet el, de én már az első pillanatban zöld utat adok neki. Nem akarok gondolkodni tovább, csak azt akarom, hogy vegyen el tőlem ma éjjel mindent és adja oda cserébe mindazt, ami ő. A feszültség vibrál a levegőben, vágyunk a másikra, akarjuk azt, amit mástól nem kaptunk meg. Be akarjuk gyógyítani egymás sebeit. A karjai a derekamra fonódnak, az ágyékát az enyémnek feszíti, így még biztosabb leszek abban, hogy kíván. Nem értem miért, de a testem reagál az érintéseire és én is akarom őt. El akarok veszni benne. Tudom, hogy hülyeség, tudom, hogy Niko legjobb barátja mégsem tudok egy biztos, stabil érvet sem felhozni az ellen, hogy miért ne tegyük meg. A nyelve finoman táncolja körbe az enyémet, aztán mosolyogva elhúzódik tőlem.
- Niko a világ legnagyobb balfasza amiért ezt elpazarolta – suttogja csukott szemmel. Nem válaszolok, egyszerűen megragadom a kezét és húzni kezdem a lakásom felé. A kapuban újabb csókcsatába keveredünk, a lépcsőkön is meg-megállunk, hogy egymásba gabalyodhassunk. Mire az ajtómhoz érünk, már nincs rajta a zakója és az inge is kigombolva lóg rajta. Na, nem mintha én jobban festenék. A pólóm már a mellem aljánál jár. Botladozva megyünk át a küszöbön, amint csukódik az ajtó Brandon ledobja a felsőjét és lehámozza a pólóm. A bőre forró, a csókja édes, ő pedig maga a két lábon járó tűz. Teljesen felhúz, azzal, hogy a nyakam bőrét harapdálja, hogy a fenekembe markolva emel fel, majd újból lecsap a számra miközben elindul velem a hálónak nem nevezhető luk felé, amiben csak egy matrac van még. Karmolom a hátát, kibontom az övcsatját és nem gondolkodom semmin. Felnőttek vagyunk elvégre… Senkinek nem tartozunk semmivel. Hát miért ne? Lassan dőlünk el a matracon, a nadrágom pedig pillanatokon belül le is kerül rólam. Amint a nappaliban köt ki az anyag Brandon fölé kerekedek és fölé hajolva a mellkasát kezdem simogatni és csókolni. Ő is cirógatja a derekam vonalát, csókolja a szám, de már jóval visszafogottabban, aminek nem értem az okát. Mikor a farmerja gombjához nyúlok, megragadja a csuklóm és zihálva eltol magától.
- Nem lehet – nyög fel hirtelen, mintha egyik percről a másikra megvilágosodott volna, miközben nagy lendülettel felül, én pedig ledermedek. – Niko a barátom – fordít nekem hátat és a tenyerébe rejti az arcát. Leforrázva ülök mellette. Nem értem, hogy gondolhatta meg magát egyik pillanatról a másikra… Azaz értem, és igazat is adok neki. Baromság volt az ,amit csináltunk, bármennyire is jól esett. Hirtelen kitisztul minden, a fejem tudnám a falba verni, amikor arra gondolok, hogy mi lett volna ha nem állít meg, ha tényleg megtesszük, ha komolyan lefekszünk egymással.
- Basszus – nyögök fel én is kínomban, miközben egy plédet húzok magamra.
- Ne haragudj Lia – fordul szembe velem és könyörgően néz a szemembe. – Kurva jó nő vagy, kibaszott jól csókolsz és én rohadtul kívánlak, de nem tudom megtenni – kezd el magyarázkodni, mire elmosolyodom.
- Nem gáz, sőt… Hülyék vagyunk – kacagok fel.
- Nem haragszol ugye? – Nyúl a kezem után, mire megcsóválom a fejem és megsimogatom az arcát.
- Nincs miért haragudnom. Megbántuk volna mindketten – sóhajtok fel. – Még szerencse, hogy időben megállítottál.
- Azt hiszem a legjobb az lesz, ha most elmegyek – kezd el felkászálódni a matracomról, de visszarántom magam mellé.
- Mi lenne ha mégis maradnál? – Kérdezem bizonytalanul.
- Ne kísérts – néz rám komoran.
- Nem a szex miatt. Csak úgy. Ha gondolod, vehetsz egy hideg zuhanyt és... Mindegy – csóválom meg a fejem lemondóan és az alsó ajkamba harapok. Lehajtom a fejem és várom, hogy elmenjen, de nem mozdul.
- Egyedül érzed magad – jelenti ki, mire meglepetten felkapom a fejem. – Maradok – simogatja meg az arcom mosolyogva. – De adj egy törölközőt, ha így nézel rám kelleni fog az a zuhany – kacag fel, mire én is elmosolyodom. Hálás vagyok, hogy nem akar semmilyen vallomást kiszedni belőlem, bár tudja, hogy igazat mondott. Tényleg egyedül érzem magam.
Miután mindketten lezuhanyozunk, összebújunk a pici matracon. Figyelem az arcát, ami most komoly. Sehol nincs a vicces fiú.
- Szeret téged, azért nem tettem meg – közli komoran, miközben a szemembe néz. Én pedig megmerevedek. Tudom, hogy kire céloz, de nem akarok többet hallani. Mégsem bírok megszólalni vagy közbevágni. Valahol mélyen érdekel, hogy mit gondol róla, rólunk… - Tudom, hogy bántott, de ő ilyen Lia. Ne zárd be magad miatta – mosolyodik el halványan, miközben a vállam simogatja.
- Hagyd abba – kérem mégis, de nem reménykedek benne, hogy eleget tesz a kívánságomnak.
- Te is szereted. Hát persze, hogy szereted – somolyog. – Nem lehet utálni, bármilyen is. Tudod ő a világ legnagyobb szörnyetege és ezt én mondom, aki a barátja vagyok. De sose láttam még senkire úgy nézni, mint ahogy rád nézett Helsinkiben. Higyj nekem, beléd van zúgva. Csak még ő sem lát a szemétől azt hiszem – magyarázza.
- Brandon, elég. Menyasszonya van. Kár erről beszélni – próbálok hátat fordítani neki, de nem engedi.
- Ha nem velem, akkor kivel fogsz beszélni róla? Összetörtél és ne is próbáld tagadni – teszi a mutatóujját a szám elé, mikor meg akarok szólni, hogy tiltakozzak. – Fáj, látom a szemedben, hiába próbálod elzárni. Szerelmes vagy az én drága barátomba. És igen Leena miatt nem könnyű a helyzet, de ha nem beszélsz róla, tönkre fogod tenni magad. Én meghallgatlak, hisz te is meghallgattál. Nem biztos, hogy tudok okos tanácsot adni, hisz Niko kiismerhetetlen, titokzatos és szeszélyes és hiába vagyunk évek óta barátok ,még én se mindig értem mit és miért tesz, de talán tudok felelni arra amire más nem – susogja a sötét szoba csendjébe.
- Nem akarok tudni róla – szisszenek fel, mire elneveti magát.
- Hát jó, akkor én mesélek. Van egy bringaboltom Londonban, de árulunk deszkákat, korikat meg mindenfélét. Ott találkoztam vele először. Oliver szeret a gördeszkázni és mivel Niko nincs oda a sportokért, mint tudjuk, rákeresett a neten, hol lehet kapni Angliában jófajta deszkát, mert venni akart egyet az öccse szülinapjára, bár abszolút nem jártas a dologban. Hát betévedt hozzánk én meg pont ott voltam a boltba. Felismertem, mert azelőtt jártam már Helsinkibe és ott láttam a helyi csatornán egyik este. Beszélgettünk, aztán nem is tudom. Csak úgy alakult. Este már együtt söröztünk. Furcsa srácnak tartottam, de volt benne valami mindig, ami miatt nem tudtam felállni és egyszerűen hazamenni. Az egész lényéből sütött a határozottság, mindig tudta mit akar, végig mosolygott és mégis hidegnek és tartózkodónak tűnt. Nem értettem sokáig. Aztán rájöttem Lia, hogy ő is fél. Szinte senkiben nem bízik meg. Viszont, ha valakit egyszer a szívébe fogad, azt senki nem tudja kiverni onnan. Tudom, hogy hihetetlenül hangzik, de hatalmas szíve van. Tudod ő a legbonyolultabb ember a világon. Hol hisztis, rosszkedvű, makacskodik és hozzá sem lehet szólni, hol pedig gyengéd, kedves és vicces.
- Nem vagyok ezzel kisegítve – horkantok fel rosszallóan, mire ismét elneveti magát.
- Ha Leena egyszer kivágja végre maga alatt a fát, hidd el, hogy megéri majd küzdened érte. Csodálatos ember tud lenni, bár nem könnyű vele. Ki kell tapasztalni, hogy mikor kell fogni a kezét, hogy mikor van szüksége arra, hogy valaki gyengéd legyen vele és szeresse, néha meg ott kell hagyni a picsába, hogy had főjön a saját levébe.
- De Leena nem vágja ki soha maga alatt a fát, tehát fogd be és aludj.
- Ki fogja – susogja. - Talán Niko születésnapján. Már nincs is olyan messze – suttogja.


- Hol bulizzunk? – Szegezi Mad nekem a kérdést. A délután folyamán valahogy mindenki itt kötött ki nálam.
- He? – Nézek rá tök értetlenül. Sajnos a vodka tompítja az agyam.
- Mindjárt betöltöd a huszonhatot, meg kell ünnepelni – magyarázza Jari, akinek persze elsőre leesik, hogy Mad mire célozgat.
- Nem tudom. Nem érdekel. Hülyeség az egész. Minek megünnepelni, hogy még egy évvel öregebb leszek? Nem akarok semmit – vonom meg a vállam érdektelenül, ugyanis kezdek álmosodni. Nem is csoda. Hajnali fél hat van egész éjjel dumáltunk és ittunk. Aleksi már kidőlt egy fél órája, Mika is lassan bóbiskol, Mad és Jari viszont még pörög. Had csinálják… Én most alszom inkább.

52. Otthon

„Egy barát akkor is jól ismer téged, ha esetleg évekig nem találkoztok.”


- Minek neked autogram? – Néz rám Yv értetlenül, miközben utat török magunknak a turnébusz felé.
- Kell és kész – vágom rá nevetve. – De, ha gondolod, visszamehetsz a srácokhoz – bökök a fejemmel a parkoló másik végébe.
- Megyek is – bólint rá. – Én veled ellentétben, nem hülyültem meg – kacag fel. - Siess.
Nézem Yv távolodó alakját. Amint beszáll az autóba, elkezd csepegni az eső. Meglepetten nézek fel az égre. Ez valami jel akar lenni? Ahányszor a szabad ég alatt vagyok Seannal esik az eső. Mosolyogva csóválom meg a fejem. Butaságokon gondolkozom, már megint… Nagy léptekkel indulok el a busz felé. Az ajtónál már több tucat lány lézeng, várják a zenekar tagjait. Ők tényleg autogramot akarnak. Én nem. Én csak tudatni akarom, hogy itt vagyok, biztosítani akarom, hogy ne felejtsen el, hogy ne csak egy legyek a sok közül. A fekete busz falának dőlök és várok. Nem nehéz kitalálni mikor érkeznek meg a fiúk. Izgatott nyüzsgés támad, én viszont nyugodt maradok. Csak bámulom, miközben aláírogatja az orra alá dugott lapokat, figyelem, hogy mosolyog, hogy mindenkihez van egy-egy kedves szava. Beszélget a rajongóival, fotókat készít velük, aztán kiszúrja az alakom. Mosolyogva nézek a szemébe és önkéntelenül is kitolom a mellkasom, de aztán vissza is húzom, mert félő, hogy a topom szegélyén kibuggyannak a melleim. Az meg nem lenne túl jó. A mosoly lelohad az arcáról, a szemeibe vágy költözik. Ázunk az esőben mindannyian, de számomra megszűnik a külvilág. Valami láthatatlan örvény szippant magába. Olyan érzésem van, mintha ezer éve ismerném, pedig ez nincs így. A tekintete simogat, olyan akár a langyos nyári zápor, ami végigcsorog a bőrömön, ami eláztatja a hajam és minden porcikám. Nem érdekel, hogy az apám lehetne, mert vonzó férfi és különleges is. A hajamból és a ruháimból lassan csavarni lehet a vizet, de nem foglalkozom ezzel se. Sean lassan int egyet, hogy menjek közelebb és ez az a jel, amire eddig vártam. Érdeklődik irántam, felkeltettem a kíváncsiságát és ezt akartam elérni. Hát sarkon fordulok és elindulok vissza, a fiúkhoz, akik Alex házáig visznek, hogy ott folytassuk tovább a bulizást, mintha mi sem történt volna.


- Niko – simogatja valaki az arcom. – Ébredj – suttogja az ismeretlen hang. Hasogat a fejem és hihetetlenül álmosnak érzem magam, de kinyitom a szemem, hogy megnézzem mi is van. Zoé néz velem farkasszemet, aki kivörösödött, karikás szemekkel ül az ágyam szélén.
- Brandon? – Nyögök fel, miközben feltornázom magam.
- A kanapén, de neked menned kell. Aleksi kinn van Brannel, ő szólt, hogy keltselek fel – susogja. Kedves lány, tekintettel van a mellettem még nagyban szuszogó Leenara és a többi srácra, akik szanaszét hevernek a szobában.
- Aludt valamit? – Kérdezem, miközben folyamatosan dörzsölöm a szemem.
- Nem – suttogja halkan. – Egész este csak meredt maga elé, aztán hajnalban ismét sírni kezdett, most meg a plafont bámuljuk némán szakaszba került – sóhajt nagyot. – Nem tudom, hogy nyugtassam meg – csóválja meg a fejét tanácstalanul.
- Fontos neked – jelentem ki, bár inkább kérdésként állná meg a helyét a mondatom.
- Az – bólint. – Figyelj, nem vagyok naiv, tudom, hogy neki csak egy újabb csinibaba vagyok, de nem tehetek róla. Sajnos nem tudom irányítani ezt – bök a mellkasára és szégyenlősen elmosolyodik.
- Már másodszorra látlak vele, ez nagy szó – szorítom meg a kezét bíztatóan. – Ha van hozzá elég türelmed, akkor még bármi megtörténhet. Ismerem Brandont, ő is vágyik arra, hogy valaki szeresse, tudom, hogy milyen mikor irigykedik arra, hogy Leena és én együtt vagyunk. Neki is szüksége van valakire, aki mellett felébredhet. Persze nincs könnyű dolga azoknak a lányoknak, akik velünk akarnak kezdeni. De ezt észrevetted már – mosolygok rá, mire ő is rám villant egy mosolyt. Igazán bájos lány. – Csak szeresd őt és éreztesd vele, hogy mellette állsz.
- Köszönöm – suttogja halványan mosolyogva, mire aprót biccentek és a lehető leghalkabban kimászok az ágyból. A nappaliba lépve Aleksit látom meg először, aki mellett Brandon ül. A fejét a kanapé háttámlájának támasztja és tényleg a plafont bámulja. Szinte nem is pislog. A szemei vérben forognak, az arca nyúzott és falfehér. Ijesztő… A mindig pörgő, mosolygós srác, most magába roskadva ül. Fáj így látni őt. Aleksi halkan beszél hozzá, de nem reagál. Egyszer mozdul csak meg, mikor Zoé mellé ül, és a kézfejére csúsztatja a tenyereit, összefűzi az ujjaikat. Én is odasomfordálok.
- Délután jövök, cuccoljatok össze és lelépünk Helsinkibe, ott nem zargat majd senki – támasztom a homlokom Brandonéhoz. – Nem hagyhatod el magad bármennyire is fáj – suttogom mélyen a szemébe nézve, de csak üveges tekintettel bámul vissza rám. Finoman megszorítom a vállát, majd intek a fejemmel Aleksinek, aki azonnal felemelkedik, vállon veregeti Brandont és egy együtt érző pillantás után követ a folyosóra.
- Nagyon szarul van – állapítja meg.
- Az egyik legjobb barátja volt – túrok bele a hajamba, majd rágyújtok egy cigire, bármennyire is tilos. Nem tudom mit kéne tennem. Egy biztos, hogy ma hazamegyünk és a fiúkkal elbújunk a toronyba és csak az egy hét múlva esedékes koncertnél toljuk elő az orrunk.


- Velem jössz? – Ugrik valaki a nyakamba reggel. Lia…
- Hová kiscica? – Nézek rá álmosan, de mégis mosolyogva.
- Meg akarok nézni egy lakást. Alex megbeszélésen van, Maxet nem akarom ezzel piszkálni, Yv meg elbújt a papírjai közé és ruhákat tervez – puszilja meg az arcom vigyorogva.
- Miért nem költözöl be a hotelba? Elintézem – ásítom. Nem igazán értem minek neki lakás. Mondjuk, azt se tudom miért nem itt lakik, Alex házában. Úgy érzem sok mindenről lemaradtam míg távol voltunk egymástól. Megváltozott, már nem csak egy kis csitri. Mintha kezdene felnőni. Bár ne tenné… A pajkos, játékos fény ugyanis ezalatt a pár hónap alatt teljesen kihunyt a szeméből. Olyan, mint valami járkáló hulla, aki néha mosolyog, de amúgy komor és üres.
- Édes vagy, de nem akarok senkin élősködni. Ideje a saját lábamra állni – simogatja meg az arcom finoman. Jól esik az érintése. Nem izgat ugyan fel, pedig valljuk be dögös még most is, de nem bírok máshogy nézni rá, mint az egyik legjobb barátomra. Az én édes néha doromboló, néha karmoló kiscicámra, aki alig pár nap alatt belopta magát a szívembe és hónapok múltán se bírtam kiverni onnan. Aki miatt képes voltam otthagyni Helsinkit és visszajönni ide, Amerikába. – Annyira hiányoztál – suttogja halkan.
- Tudom, te is nekem – ölelem magamhoz sorosan. Nem értem a kapcsot, ami hozzá köt, de ott van. Olyan, még most is, mint a testvérem, pedig hónapok óta nem találkoztunk és igazán sose töltöttünk együtt sok időt. Érthetetlen és mégis olyan természetes az egész.
- Ugye sokáig velem maradsz? – dünnyögi a nyakamba, amitől felkuncogok, hisz a lehelete csiklandozza a bőröm.
- Itt maradok kiscica, ne aggódj – kacsintok rá vigyorogva, miután felemeli a fejét. – Nikoval találkoztál azóta? - Nézek rá fürkészően, na nem mintha nem tudnám a választ. Launo mindenről tud és mindent továbbított nekem. Tiszta forró drót… Viszont kíváncsi vagyok, hogy mi történt. Ugyanis erről se Lia, se Niko nem mondott egy szót sem.
- Igen, de nem akarok erről beszélni – komorodik el.
- Fáj? – Kapom el a csuklóját mikor ellépne mellettem. Ki akarok csikarni belőle legalább egy vallomást, egy csöppnyi érzelmet, de van amire én se számítok.
- Tudni akarod az igazat Conor? – Néz rám összeszűkült szemekkel. – Megölt. Nem érzek semmit. Semmit érted? Se boldogságot, se fájdalmat, nem hiányzik, nem szeretem, de nem is gyűlölöm, mert nincs bennem semmi – bök a mellkasára, én pedig megrémülök a tekintetétől, ugyanis tényleg egy hulla mered rám. Semmi érzelem nincs benne, csak egy kiégett nő pislog rám. Valaki, aki pár hónapja még tele volt élettel, most pedig a váza van már csak meg annak, aki valaha volt. Félelmetes. Mihez tudnám hasonlítani a leginkább? Egy porcelánbabához. Gyönyörű, törékeny, de belül üres.
- Lia… - suttogom elképedve, de a szavamba vág.
- Ne Liázz itt nekem! Ez van – rántja meg a vállát. – Ha nem tetszik menj el – néz a szemembe, mire köpni nyelni nem bírok.
- Nem megyek sehová – vágom rá sértetten. – Azaz de, lakást nézni – állok fel nagy elánnal, majd a fenti hálók egyikébe csattogok, felöltözöm, felkapom a kocsikulcsot, aztán visszamegyek hozzá, hisz ő már indulásra kész.
Egy nem túl bizalomgerjesztő helyre megyünk. A házak falai tele van firkálva különböző, nem túl művészi graffitikkel, az utcán fojtogató bűz terjeng, a vakolat nagy része már le van hullva a falakról, a bérház tövében pedig több rosszarcú fickó ácsorog. Valahonnan hangos üvöltözés hallatszik, majd valami csattan, aztán a hangok elhalkulnak. A kapuban állók rendesen megbámulják az autót, amivel érkezünk és amikor kiszállunk, fütyülni kezdenek.
- Mi van csinibaba, eltévedtél? – Lép egy nagydarab fekete srác Lia mellé, aki csak bájosan mosolyog. Nem tűnik rémültnek. Bezzeg én. Hányni tudnék. Szívem szerint visszaszállnék a kocsiba és padlógázzal hajtanék el.
- El lehet húzni – morgok a fickóra, mire gyilkos pillantást lövell felém, de azért visszavonulót fúj. – Lia, ide kár bemenni, nem lakhatsz itt. Ez Los Angeles leggázabb része – ölelem át a derekát miközben a fülébe suttogok. Még mindig csak bámulnak minket a fiatal srácok, abszolút nem tetszik nekem ez a hely, nem akarok túl sokáig itt tartózkodni. De nem számolok valamivel. Lia makacs, mint az öszvér, és ha valamit egyszer a fejébe vesz, azt kisbaltával lehet maximum kiverni onnan.
- Bemegyek, ha akarsz, ülj vissza az autóba vagy akár haza is mehetsz – mosolyog rám, majd mély levegőt vesz, felnéz a romos épületre, hogy aztán határozott magabiztos léptekkel elinduljon befelé. Bevallom, elgondolkodom azon, hogy itt hagyom az önfejű banyát, de nincs szívem hozzá. Mi van ha a házmester még a kapuban lévőknél is szörnyűbb? Ha Liának baja esik? Nem, azt nem bocsátanám meg magamnak. Nincs más választásom, követnem kell a szőke cicust. Mire utolérem, már kopog az egyik földszinti lakás ajtaján, ahol egy ötven körüli, erősen kopaszodó, elhízott pasas nyit ajtót, egy szál koszos ujjatlan trikóba és kinyúlt kifakult mackónadrágban meg gumipapucsban, ami alól a besárgult, ápolatlan lábujjkörmei is kilátszanak. A hónaljszőréről már ne is beszéljünk. Borsódzik a hátam ettől a helytől, ezektől az emberektől, pedig férfi vagyok. Lia meg úgy viselkedik mintha világ életében ilyen helyeken élt volna, ilyen emberek közt.
- Segíthetek? – Kérdezi rekedten, majd köhögni kezd. A szemei fénytelenek, látszik rajta, hogy nem veti meg az alkoholt, de a meglepettség kiül az arcára.
- Azt írták, hogy van itt egy kiadó lakás. Szeretném megnézni – mosolyog rá Lia rendíthetetlenül. A férfi végignéz mindkettőnkön, látszik az arcán a meghökkenés. Azt hiszem csóró, szakadt, sunyi alakokhoz van szokva. Megértem… Lia tényleg nem ide való.
- Tony Johns vagyok – mutatkozik be. – Máris hozom a kulcsot – krákogja.
- Lia, tűnjünk el innen. Nem gondolhatod komolyan, hogy… - kezdek bele a meggyőzésébe, de megint félbe szakít.
- Komolyan gondolom, szóval megköszönném, ha befognád – somolyog az orra alatt, miközben türelmesen vár a házmesterre, aki pillanatokon belül elő is kerül. Inkább nem szólok egy szót sem, követem őket felfelé.
- A lift nem működik, leszakadt múlt hónapban. Még szerencse, hogy nem volt benne senki – közli a pasi faarccal, miközben felfelé baktatunk, a szerintem életveszélyesnek minősíthető lépcsőkön, amiken a korlát ragad a mocsoktól. Arról már ne is beszéljünk, hogy inog az egész kapaszkodó. A falak be vannak ázva, a vakolat itt bent is hullik a mennyezetről, nem csak kint, cigarettacsikkek és üres üvegek hevernek a sötét folyosókon szanaszét. Semmi levegő nem árad be, az egyetlen ablak is olyan koszos, hogy nem lehet kilátni rajta.
- Nem lehetne villanyt kapcsolni? Az orromig se látok – morgok, miután megbotlottam egy kitört lépcsőfokban.
- Lehetni, lehetne, de én az ön helyében uram nem próbálkoznék vele. Még nem volt időm ezen az emeleten megjavítani a kapcsolót, tehát per pillanat ráz egy kicsit – fordul hátra továbbra is krákogva.
- Remek – sziszegem.
- Amúgy sem mindig működik, ki van égve a körte a legtöbb helyen, vagy ellopták az égőt azok a suhancok – morogja az orra alatt, mire kikerekednek a szemeim. Ez csak vicc. Itt nem lehet élni! – Na már meg is érkeztünk – magyarázza zihálva, majd beilleszti a kulcsot a negyediken lévő lakás zárjába és kinyitja az ajtót. – Menjen csak előre kedveském – mosolyog Liára nyájasan, aki belép az ajtón. Látom, hogy stíröli a vén kéjenc, de ráharapok a nyelvemre és inkább én is belépek a koszos kis lukba. – Nem túl nagy, tudom én, kicsit koszos is, mert már hónapok óta nem lakik itt senki, de ki lehet pofozni – magyarázza a pasi.
- Ezt? – Nézek körbe kikerekedett szemekkel. A konyhát és a nappalit semmi sem választja el egymástól a helyiség kicsi és úszik a koszban, a nyitott ajtón át belátni, egy alig gardróbszekrény méretű sötét lukba egy másikon pedig egy mocskos fürdőszobába. Az egész hely kicsi, egyetlen ablakkal, ami a tűzlépcsőre néz, a zár lötyög az ajtón, a foltos tapéta mállik, a villany sem tűnik túl biztonságosnak. A padló poros, a bútorzat pedig egyetlen kis rozoga asztalból és két hozzá tartozó székből áll. – Na húzzunk innen – sóhajtok fel, de Lia még egyszer körbenéz.
- Kiveszem – mosolyog a pasira.
- Micsoda? – Emelkedik két oktávot a hangom. - Nem – vágom rá.
- Conor – sziszegi villámokat szóró szemekkel. – Elnézést magunkra hagyna egy percre? – Fordul Tony felé mosolyogva, aki aprót biccent és kilép a szobából.
- Elment az eszed? Itt nem lakhatsz – ragadom meg a karját.
- Erre van pénzem. És nem is olyan rossz. Oké, ki kell festeni és takarítani, meg lecserélni a zárat de amúgy nincs vele baj.
- Elvágják a torkod álmodban – csattanok fel. – Felzabálnak éjjel a patkányok meg a csótányok.
- Conor, hagyd abba. Kiveszem és kész – pirít rám, majd elindul a házmesterhez, hogy megbeszéljék a részleteket. Én meg feladom. Tudom, hogy hiába koptatom a szám, ő már eldöntötte, hogy itt akar lakni és bármit is tennék, nem tudnám soha lebeszélni a dologról.


A reptéren várunk mind a beszállásra. Leena nagyban telefonál, Brandon a kávéját kavargatja és próbál láthatatlanná válni, Aleksi Katja finoman domborodó pocakját simogatja, míg mi, többiek a műanyag székeken heverészünk. El tudnék aludni, itt a hátizsákomon feküdve is. Gőzöm nincs mikor pihentem ki magam utoljára. De nem is fontos. Mosolygok folyamatosan, mert végre hazamegyünk. Oké, otthon is lesz még pár fellépés, de az valahogy mindig más, mint a külföldiek.
- Már nem is emlékszem milyen otthon lenni – sóhajt fel Mad mellettem, mire elnevetem magam.
- Már csak pár óra – suttogom erőtlenül.
- Remélem Launo nem tette tönkre a lakásom –morogja Mika. – Ha a régi dobszerkómnak valami baja lett én kicsinálom – somolyog.
- Lazacot akarok. Otthoni lazacot – nyalja meg Jari is a szája szélét, miközben a hasát simogatja és fáradtan mosolyog ránk.
Tényleg mindenkire ráfér már, hogy otthon legyen. Hónapok óta távol vagyunk Helsinkitől, lenyomtunk vagy harminchat koncertet, kiosztottunk vagy hatmillió aláírást, csináltak rólunk vagy tíz fotósorozatot és kilencszáz interjút. Itt volt már az ideje, hogy hazamenjünk. Megérdemeljük a pihenést.
- Fiúk – csattog mellénk Tia, amivel felzavar a félálomból, így kinyitom a szemem. Ő is szörnyen néz ki. A mindig csinos nő, most kócos és sötét karikák éktelenkednek a szemei alatt. Eero se néz ki jobban, az egyik széken ülve alszik.
- Hm? – Nézek rá kérdőn.
- Egy hét szabitok van, utána koncert, majd újabb két nap és utána csinálnak rólatok egy újabb fotósorozatot egy nagyobb interjúval egybekötve. Aztán már csak pár rádiós és Tv-s szereplés, hat koncert és vége márciusig – darálja le, majd elmosolyodik az utolsó szónál.
- Nekem nem – húzom el a szám.
- Nem, neked nem – simít végig a lábszáramon együtt érzően. Utálom mikor ilyen sajnálkozva néz rám. – Téged még páran szétkapnak addig és azt hiszem, Aleksinek is lesz egy köre a pici miatt januárban – néz a turbékoló gerlepárra ellágyulva.
- Nem lehet róluk valahogy elterelni a figyelmet? – Nézek én is feléjük.
- Nem hiszem. Már tudja mindenki, hogy Katja az első Kulo-s utánpótlással várandós. Kíváncsiak az emberek – sóhajt fel ismét.
- És ha én csinálok valamit? – Köszörülöm meg a torkom.
- Nem tudsz tenni értük semmit – csúsztatja a tenyerét a térdemre. – A baba szenzáció számba megy otthon. Beszéltem Aleksivel, tudom, hogy nem akarja majd mutogatni a kicsit, de a fotósok tuti pofátlankodni fognak. Megpróbálok mindent, hogy nyugtuk legyen, de te is tudod, hogy ha valami érdekli ezeket a hiénákat, akkor addig mennek, míg meg nem kapják, amit akarnak. Felesleges botrányt csinálni, hogy rád terelődjön a figyelem, mert gondolom ez fordult meg az okos kis buksidban, igaz? – Néz rám mosolyogva, mire én is elvigyorgom magam. Tényleg ismer, mint a tenyerét. Ismét lehunyom a szemem és ott a reptéren, a táskámon feküdve elalszom. Leena kelt fel, mikor felszólítanak minket a beszállásra. Szó szerint vánszorgok a folyosón, majd amint elfoglaltam a helyem a gépen ismét álomba merülök és hazáig fel se ébredek.
A terminálból kilépve mélyet lélegzek a csípős, hideg levegőből. A sötét felhők eltakarják a Napot, de nem tudja ez se elrontani a kedvem. Hazajöttem. Az utcák, az emberek, az üzletek, a buszok… Minden olyan ismerős, mintha csak két napig lettünk volna távol. Mindenki felélénkül, kivétel Brandont, akit karon ragadva húzok egy üres taxi felé. Nem a Leenaval közös házunkba megyünk, hanem az én kis váramba, ahol meglepő rend fogad, mikor belépek. Az arcom majd szétreped a vigyortól, az otthonomat látva. Egyesével simítok végig a bútorokon, majd a konyhába megyek. Leena úgy rohangál, mint a mérgezett egér, a bőröndöket a fürdőbe húzza, hogy ki tudja mosni a szennyest, Brandon csomagját is elveszi, aki érdekesen méregeti a forgószélként rohangáló lányt. Ez ő. Kicsit rendmániás a szentem, de ha neki ez kell, had csinálja. Engem jobban érdekel, hogy van-e valahol sör. A hűtőhöz lépve viszont felfedezek egy cetlit, amin ismerős írás díszeleg.


Kaja a hűtőben, a kamra is fel van töltve, nem kell boltba menned, mindannyiótoknak jut. Holnap viszont hazaugorhatnál, hogy elhozd az ajándékaim, aztán mehetsz is a dolgodra.
Anya

Önkéntelenül is felkuncogok. Nem az én anyám lenne, ha nem ilyen üzenet várna tőle…
- Brandon – kiabálok ki a barátomnak, aki búbánatos képpel becsoszog.
- Mi van? – Kérdezi halkan.
- Kérsz egy sört? – Nyitom ki a hűtőt, mire aprót bólint. – Holnap eljössz velem anyuékhoz? Szerintem örülne neked – nyújtom felé az üveget.
- Mindegy – von vállat, mire nagyot sóhajtok. Tudom, hogy imádja a szüleim és azt hiszem anyuék is a harmadik fiúkként tekintenek rá. De most úgy tűnik, még ez sem villanyozza fel őt. Én pedig, nem tudom mit tegyek. Letelepszünk a kanapéra, bedobunk valami hülye filmet, sörözünk és ennyi. Megmozdulni sincs kedvem, bezzeg Leena pörög ezerrel.
- Ülj már le – szólok rá mikor hatodszorra húz el a Tv előtt.
- Máris – mosolyog rám, de persze, hogy továbbra is sürög forog, majd eltűnik a fürdőben. Én pedig azt kívánom, bárcsak hazamenne, és egyedül hagyna egy kicsit minket. De nincs pofám megkérni arra, hogy húzza el a csíkot.


Nyakig festékesen nézek körbe az új otthonomba. Conor a földön ül, Yv pedig nekem dőlve szemléli a művünket.
- Holnap már költözhetek is – vigyorodom el büszkén. Sikerült lakható állapotba hozni a lakást, bár háromnapnyi takarításba és szerelésbe telt, de kész vagyunk
- Mégis hol fogsz aludni? A földön? – Morog Conor.
- Szerzek egy matracot – mosolygok rá.
- Kiscica, ez őrültség – szökken talpra.
- Ne morogj már – simulok hozzá békítőleg.
- Akkor sem tetszik, hogy itt fogsz lakni – sziszegi.
- Hagyd abba – szólok rá ismét. Kezdem unni, hogy folyamatosan nyavalyog, mert ebbe a házba költözöm.
- Lia, figyelj, igaza van. Oké, most kipofoztuk a kéglit, de attól még ez nem egy biztonságos környék – sóhajt fel Yv is.
- Elég volt – csattanok fel. – Miért nem tudtok támogatni? Végre van valami, ami az enyém. Lassan betöltöm a húszat, a saját lábamra akarok állni. Miért olyan nagy baj ez? – fakadok ki.
- Nem az a baj, hogy egyedül akarsz élni, hanem az, hogy itt akarsz lenni. – mutat körbe Conor.
- Ha nem tűnt volna fel, csak erre van pénzem – nézek rá gyilkos pillantással. – De tudod mit? Nekem tetszik, és ha nektek nem felel meg, akkor nem kell ide jönnötök – emelem fel a hangom.
- Lia… - kezdene bele Yv a meggyőzésembe, de elveszítem a kevéske türelmem maradékát is.
- Semmi Lia. Itt fogok lakni – sziszegem, majd bevonulok a fürdőbe, hogy levegyem a festékes ruháim.


- Velem jössz Los Angelesbe? – Köszörüli meg Brandon a torkát.
- Los Angeles? – Kerekednek ki a szemeim.
- A temetésre – suttogja.
- Mikor? – Ülök fel. Szívem szerint már most csomagolnék, ugyanis Lia Los Angelesben van.
- Három nap múlva – böki ki, mire elhúzom a szám.
- Nem lehet. Koncert van – nyögök fel. A fejem tudnám a falba verni emiatt, két okból is. Brandonnak tudom, hogy szüksége van rám és ott van Lia is. Egy újabb alkalom arra, hogy lássam, bár megígértem magamnak, hogy soha többé nem keresem, de érzem, hogy nem bírom ki. Akarom őt. Legalább csak látni, tudni, hogy jól van. Megőrjít, hogy semmi hírem nincs róla hetek óta.
- Rakd át – vágja rá.
- Nem lehet – csóválom meg a fejem kétségbeesve, mire Brandon elhúzza a száját.
- Értem – bólint, majd feláll, felkapja a telefonját és a cigijét a dohányzó asztalról és az ajtó felé indul.
- Hé, hová mész? – rohanok utána.
- Valahová, ahol számíthatok a barátaimra – fordul sarkon dühösen.
- Brandon – nyögök fel. – Ne csináld ezt. Számíthatsz rám, de tudod, hogy nem mehetek – kezdek magyarázkodni, de azonnal le is int.
- Kussolj – üvölt rám. – Egyszer van rád szükségem a kurva életbe. Egyetlen egyszer baszd meg!
- Brandon én… - szakítom félbe, de a dühtől vöröslő arca meggátol abban, hogy folytassam.
- Nem – kiabál torka szakadtából. – Én mindig ott voltam veled. Ha Leena félrekefélt és kibuktál azonnal repülőre ültem és jöttem. Lassan többet vagyok Helsinkiben, mint otthon és mindezt miattad teszem! Ha klipet kell forgatni a kibaszott zenekarodnak. jövök és megcsinálom, ingyen és bérmentve, mert a barátomnak tartalak. Ha szükséged van akármire, én itt vagyok! Ha hülye vagy, melletted állok, ha elveszettnek érzed magad, én fogom a kezed, ha be akarsz tépni, én ott vagyok veled, ha kínlódsz én mindig megpróbálok segíteni. Te mit tettél értem eddig? Mit baszd meg? Kellettél volna most! Egyszer ebben a rohadt életben nekem kellenél és te nem vagy velem. Idehoztál, de le sem veszed arról a ribancról a szemed – bök a fejével a fürdő felé. – Meghalt a legjobb barátom. Halott érted? És én nem tudom, hogy mit tegyek. Hiányzik! És kéne valaki, csak egyetlen ember, aki mellettem áll. Azt hittem te leszel az vagy Zoé. Azt hittem bennetek bízhatom. Azt hittem, hogy ti majd segítetek. De ő visszament Amerikába, mondván nem bírja nézni, hogy ennyire magam alatt vagyok, és nem akarja látni többet, hogy bedrogozva fetrengek a földön. Gondoltam nem baj, mert itt vagy te, aki majd segít és… és nem is tudom mit hittem – húzza el a száját keserűen. A hangja sértettségtől csöpög. - Egy önző rohadék vagy, aki csak magával foglalkozik. Egy karrierista seggfej, semmi több, aki képtelen a munkáját háttérbe szorítani, a barátjáért. Tudod megértem, hogy Lia nem küzdött érted. Még az a köcsög is jobb, mint te. Te képtelen vagy szeretni bárkit is magadon kívül. Hányom kell tőled – sziszegi gúnyosan, majd sarkon fordul és kilép az ajtón, amit olyan erővel vág be maga után, hogy majdnem kiszakad a helyéről.
Leforrázva állok az előszoba kellős közepén, tátott szájjal bámulom a csukott ajtót, miközben milliónyi gondolat cikázik át a fejemen. Igaza lenne? Tényleg szar barát vagyok? Tényleg ilyen vagyok? Megérdemeltem amit mondott? Vagy csak a fájdalom miatt vágta ezeket a fejemhez? Miért hozta fel Liát? Miért szúrt oda, ahol tudja, hogy a legjobban fáj? Komolyan gondolta? Menjek utána? Hagyjam, hogy megnyugodjon? Mit tegyek?
- Mi történt? – Lép mellém Leena, egy szál törölközőbe. – Hol van Brandon? – Simít végig a karomon.
- Elment – suttogom, majd megpördülök és a konyhába vágtatok. Szúr a mellkasom, fájnak az előbb elhangzott szavak, amik még mindig a levegőben lógnak, amik felkavarták a lelkem. Csak egy gyógyírt ismerek erre, és az, az alkohol.
- Niko – rohan utánam Leena és kicsavarja az üveget a kezemből. – Mondd el mi történt – fogja a két tenyerébe az arcom, miközben könyörgően néz a szemembe. De most nincs kedvem vele beszélgetni.
- Hagyj – húzódok el tőle, de nem enged el. A szívem feldübörög a mellkasomban, nem tudom miért, de úgy érzem, kettészakadok, hogy minden kicsúszik a kezemből és nem marad semmim az égegyadta a világon. A szerelmet már elvesztettem, most a legjobb barátom is elhagyott? Mi jöhet még? Felbomlik a zenekarom, majd Leena is kisétál az ajtómon? Kapkodva veszem a levegőt. Nem is tudom, mit érzek. Dühös vagyok? Vagy csak félek? Talán az utóbbi. Igen, a rettegés ránt magával. Világ életemben egy dologtól féltem és az, az volt, hogy egyedül maradok. Hogy egy szép napon a kutya sem lesz rám kíváncsi. És most úgy tűnik, szépen lassan valósággá válik a rémálmom. Liát már elvesztettem és most Brandon is megharagudott rám. Mit rontok el? Miért? Teljesen összezavarodom. Igen, szörnyű ember vagyok, mindig is tisztában voltam ezzel, de mostanában egyre többen vágják a fejemhez a hibáim. A hibákat, amiken nem tudom, hogy változtassak, amiken talán nem is akarok változtatni. Talán mindenkit elmarok majd magam mellől. Talán így kell lennie? Fent kell tartani az univerzumnak az egyensúlyt? Ha valaki a munkájában megmássza a csúcsot annak az a sorsa, hogy a magánéletében minden tönkremenjen? Hogy csak felszínes kapcsolatai lehessenek, felszínes barátságokkal és szerelmekkel? Az Istenért! Nem! Én boldog akarok lenni. Csak boldog… Olyan nagy kérés ez?

51. Más

„Bár meg akarom érteni a szerelmet, és bár sokat szenvedtem azok miatt, akiknek odaadtam a szívem, azt hiszem, képtelen vagyok már szeretni, mert úgy látom, hogy azok, akik megérintették a lelkem, nem tudták fölébreszteni a testem, azok pedig, akik megérintették a testem, nem tudtak közel férkőzni a lelkemhez.”


A legeldugottabb asztalhoz telepedünk Leenaval, leadjuk a rendelésünk és várunk. Ugyan, még van jó fél óra addig, míg a lánykának meg kell érkeznie, mégis ezerrel sasoljuk az asztalt, amit lefoglaltam pluszba.
- Niko - simítja a tenyerét az asztalon pihenő kezemre.
- Igen banya? – Nézek rá mosolyogva.
- Szeretnék kérdezni valamit, de ne kiabálj jó? – Néz rám félve, amitől megrémülök.
- Baj van? – Fűzöm össze az ujjainkat. Megcsalt valakivel megint? El akar hagyni? Vagy mi van? A tekintete megrémiszt…
- Csak szeretném tudni, hogy ki az a lány, akivel együtt voltál Los Angelesben? – böki ki és azonnal lesüti a szemét.
- Honnan tudsz róla? – Kérdezem meglepetten. Erre igazán nem számítottam.
- Mindent tudok – húzza el a száját keserűen, majd rágyújt egy cigire. – Ő más, mint a többi, igaz? – Néz fürkészően a szemembe. Hazudjak? Nem! Sose hazudtam neki igazán. Talán ott van a hiba, hogy elrejtettük a lapjainkat. Talán ideje kiteríteni őket. Talán… Talán akkor helyre jönnek a dolgok. Mély levegőt veszek. Nem igazán örülök annak, hogy beszélnem kell erről, de megteszem, mert meg kell tennem.
- Igen, ő más, mint a többi – suttogom és most rajtam a sor, hogy lehorgasszam a fejem.
- Szereted? – Nyúl finoman az állam alá és mélyen a szemembe néz.
- Nem tudom. Néha úgy érzem, hogy igen – vallok színt, mire fájdalmas grimaszba torzul az arca. – Nem hagynálak el érte soha! Más a két érzés. De nem kell félned. Soha többé nem találkozunk. – suttogom.
- Miért nem? – Kérdezi kíváncsian. Látom, hogy tényleg érdekli Lia. Fel akarja mérni, hogy mennyire fenyegeti a kapcsolatunkat.
- Bántottam – susogom rekedten. Még most is összeszorul a szívem, ha rá gondolok és arra a reggelre mikor szinte megerőszakoltam. – Nem is egyszer. Amúgy is van valakije – sorolom.
- És ő szeret téged? – Teszi fel a következő kérdést.
- Nem hiszem. Nincs mit szeretni rajtam – csóválom meg a fejem keserűen. – A családomon kívül csak te tudsz engem szeretni – simogatom meg gyengéden az arcát.
- Ez nem igaz – mosolyodik el. – Sokan szeretnek téged. De egy valamit jól jegyezz meg kicsim! Nálam jobban senki nem fog szeretni. Soha senki – hajol közelebb hozzám és gyengéden megcsókol. Valahol mélyen érzem, hogy igaza van. Ő látott bennem mindig valamit, amit képes volt imádattal figyelni. Ő az egyetlen, aki képes lenyelni az összes baromságom, aki mindig mindent megbocsát nekem, aki tényleg minden hibám ismeri, és ezekkel együtt elfogad és szeret. Lia nem ismer… Ő páros lábbal rúgna ki, ha tudná, hogy mekkora egy mocsadék tudok lenni. Leena viszont tudja, hogy milyen, ha bezárkózom hetekre a toronyba és elő se jövök onnan. Ő tudja, hogy milyen, ha napokig nem veszem fel a telefont és nem adok életjelet magamról. Ő tisztában van vele, hogy mennyire önző vagyok és, hogy mennyire nem tudok figyelni másra. Ő nem borul már ki azon, ha elfelejtek telefonálni, mikor megígérem. Ő nem sértődik meg, ha nem veszem észre, hogy új frizurája van, ha elfeledkezem az évfordulókról. Ő tudja, hogy képtelen vagyok figyelni az ilyesmire és ennek ellenére szeret. Más nő nem viselné el, ha egy hosszú turné után nem vele foglalkoznék, hanem dalokat írnék, vagy a haverokkal söröznék.
- Tudod – suttogom, mikor elválunk egymástól. – Csodállak – mosolyodok el, mikor az arcára nézek.
- Miért? – pislog rám meglepetten. Tényleg nem érti.
- Mert elviselsz – kuncogok fel. – Tudom, hogy nehéz velem élni.
- Hát… Takaríthatnál picit többet és a koszos zoknijaid se mutatnak túl jól a lámpaburán – nevet fel, mire egy féloldalas mosolyt villantok rá. – De tudod, lehet, hogy rendetlen vagy és évente maximum egyszer fogsz portörlő rongyot a kezedbe, lehet, hogy szeretsz egyedül lenni és kizárni a világodból, lehet, hogy utálod, ha néha korlátozni akarlak és rád kényszeríteni olyan dolgokat, amiket te nem akarsz megcsinálni…- sorolja.
- Mint például a porszívózás – teszem hozzá viccesen, mire elneveti magát.
- Vagy, hogy a szennyes holmid pakold bele a kosárba – bólogat bőszen, mire belőlem is kitör a nevetés, hisz tudom, otthon mennyit patáliázunk ezen. – De ennek ellenére te vagy a legcsodálatosabb ember, akit ismerek – húzza végig az arccsontomon az ujját puhán, amitől megremegek. Színtiszta, feltétel nélküli szeretet csillog a kék szemekben. Igen, ezt senki más nem érzi irántam az anyámon kívül. Csak ő. – Bár tök jó lenne, ha lemondanál arról az álmodról, hogy otthon nem csinálsz mást, csak gitározol alsógatyában és sört vedelsz a barátaiddal – kuncog fel – mert bármily meglepő a koszos edények nem mossák el magukat – ró meg kedvesen, mire elnevetem magam. Néha úgy beszél velem, mintha az anyám lenne.
- Mondd, hogy minden olyan lesz, mint régen – puszilom meg az ujjait egyesével.
- Csak akarnunk kell – bólint. – De azt hiszem megérkezett a kiscsaj – bök a fejével a bejárat felé. – Tipikus újságíró – húzza gúnyos mosolyra a száját, majd nagyot kortyol az italából. Hát, ha valamihez Leenanak orra van, azok az újságírók. Kilométerekről képes kiszúrni őket.
- Ő az – bólintok. Kicsípte magát rendesen a kis liba. A szoknyája nem sok dolgot hagy a fantáziára, a blúza feszül a mellein. Sosem értettem, hogy miért jó az, ha egy nő két számmal kisebb felsőt vesz fel. Nem lesz tőle semmivel sem kívánatosabb. Leena elfújja az asztalon égő mécsest, hogy a jótékony homály biztosan takarjon minket. Nézzük, ahogy a pincér az asztalhoz kíséri a lányt, aki kecsesen helyet foglal, majd pár perccel később kihoznak neki egy üveg pezsgőt. Leenaval egyszerre nevetünk fel… Szegény liba még nem tudja, hogy nem lesz mit ünnepelnie.

Kicsit még mindig álmos vagy, de Alex vár rám. Minden porcikám nehéznek érzem, a szemhéjaim is majd leragadnak, de nem számít, mert mennem kell. A harmadik kávém veszem meg a házához közeli kávézóban, majd félkómásan botladozok el a vaskapukig, ami már nyílik is, amint elé érek. A ház csendes, nem tudom hol vannak a srácok. A nappaliba lépve viszont meglepődök. Yv a kanapén kuksol vérvörös szemekkel és a csak bámul maga elé.
- Kicsim – lépek mellé ijedten, mire rám kapja a vérben forgó szemeit.
- Szia – suttogja rekedten.
- Mi a baj? Mit csinálsz itt? Miért sírtál? – Zúdítom rá a kérdéseim. Szörnyen néz ki.
- Szakítottunk – sóhajt fel, mire mindent megértek. Na igen, Yv világ életében rosszul viselete a kapcsolatai végét.
- De miért? – Nézek rá kérdőn, miközben magamhoz ölelem.
- Azt hiszem nem illettünk össze. Összepakoltam és eljöttem. De lehet, hogy hülyeséget csináltam – szipogja.
- Mi történt? – Simogatom a haját és hirtelen megfeledkezek minden bajomról. Csak ő számít.
- Veszekedtünk állandóan. Azt mondta, hogy rátelepedem, de ő nem akart soha elengedni, hogy veled legyek. Mindenfélét egymás fejéhez vágtunk, aztán vége lett – vonja meg a vállát. – Azt hiszem elhanyagoltalak miatta… Sajnálom – néz rám könnyes szemekkel.
- Yv – nevetek fel. – Semmi baj. Felnőttek vagyunk, nem kell állandóan összenőve élnünk – magyarázom, mire ő is elmosolyodik és aprót biccent.
- Apropó, miért nem itt laksz? – Néz rám kérdőn.
- Nem tudnék Alexszel élni, azt hiszem. Még nem tanultam meg az ő szabályai szerint játszani. Könnyebb Max-el – mosolygok rá. – Majd pár hónap múlva. Talán…
- Engem befogadott – suttogja.
- Látom – kacagok fel. – De van munkám. Lassan elköltözök Maxtől és akkor jöhetsz velem – nézek rá bizakodva.
- Imádom a lelkesedésed – húzza el a száját.
Sokáig beszélgetünk. Mindkettőnknek szüksége volt némi lelkizésre. Aztán apró léptek dübörgésére leszek figyelmes, majd valaki mellénk ugrik.
- Bekapcsoljátok a tv-t? Kezdődik a mese – pislog ránk, az apjára megszólalásig hasonlító kisember, a hatalmas, óceánszínű szemeivel.
- Ó, persze – bólogatok. – Melyik adón van? – Nézek rá.
- Nem tudom. Apa tudja – csóválja meg a fejét. A göndör tincsek össze-vissza repkednek a heves fejrázástól a levegőben. Yv elkerekedett szemekkel néz a kisfiúra.
- Hát te meg ki vagy? – Kérdezi a barátnőm.
- Toby Corbisier – nyújtja felé a csöpp kis kezét, mire Yv rám mered egy fél percig, aztán megrázza a felé nyújtott kis mancsot. – És te ki vagy?
- Yvonne vagyok, Lia barátnője és a papádnak dolgozom – magyarázza kedvesen.
- Ez az – kiált fel Toby izgatottan, mikor a mesecsatornához érek és már nem is foglalkozik velünk. Yv viszont feláll, majd a konyha felé biccent a fejével. Amint kiérünk, halkan nekem támad.
- Van egy fia? – Néz rám döbbenten.
- Aham – bólintok. – Én is nemrég tudtam meg. – sóhajtok fel.
- És? – Noszogat.
- Mit és? – Nézek rá kérdőn.
- Mik a terveid? Elhagyod? – Teszi csípőre a kezét.
- Nem, miért hagynám el? – kérdezem értetlenül.
- Van egy gyereke – néz rám, mintha elment volna az eszem.
- Feltűnt – bólogatok bőszen.
- Nem vagy normális, ha vele maradsz – csóválja meg a fejét.
- Yv – sóhajtok fel. – Annyi pasival jártunk már, voltak köztük kedvesek, seggfejek , kalandorok, álnokok, csalók, nyápicok és sorolhatnám. Alex is csak egy – kacsintok rá.
- Te tudod – rántja meg a vállát. – Én nem szólok bele.
- Szeretlek – ölelem meg, mire kacagva paskolja meg a lapockám.
- Én is te őrült nőszemély és bízom benned. Tudom, hogy tudod, hogy mit csinálsz – suttogja a fülembe, mire fülig szalad a szám.
- Így is van. Felmegyek Alexhez – nyomok egy puszit az arcára, majd a lépcső felé veszem az irányt.
Már az ajtóból hallom a hangját, ami feszülten cseng.
- Nem anya. Nem akarok menni. Nem érdekel. – magyaráz, miközben fel-alá járkál. – Anya kérlek – sóhajt nagyot és végigszánt a haján. – Ne sírj, jó? –Változik meg a hangszíne mikor belépek, de úgy tűnik, észre sem vesz. Egy cigit vesz a szájába, majd meggyújtja. A homloka hirtelen szalad ráncba. – Anyu, tizenöt éves korom óta dohányzom, tudom, hogy egészségtelen, de szeretek cigizni. Hogy drogozom-e? Most ezt komolyan kérdezed? Igen, anyu be szoktam tépni, de erről is tudsz. Na jó, elég – vesz egy mély levegőt. – Nem vagyok keresztény, nem akarok bíró lenni, se ügyvéd, tanár meg végképp nem. Zenész vagyok. Egy biszexuális, drog és alkoholfüggő, láncdohányos zenész. Érted? – Sziszegi dühösen. – A te fiad ez. Nem több és nem kevesebb. Leszarom , hogy mit gondolnak a szomszédok, vagy az apám kollégái. Ez vagyok én, és nem fogom megjátszani magam soha, senki kedvéért. Boldog vagyok így. Miért nem tudjátok ezt megérteni? – Fakad ki, majd lehuppan a fotelbe és ekkor észrevesz. Int, hogy menjek közelebb, én pedig teszem amit kér. Nem hagyja, hogy a karfára üljek, egyenesen az ölébe húz és összefűzi az ujjainkat. A hüvelykujjammal a kézfejét cirógatom és hagyom, hogy a nyakamba temesse az arcát miközben a szabad kezemmel a tarkóján lévő hajszálakat borzolom össze. Tudom, hogy feszült, de hogy mitől… az rejtély. Bár van egy olyan tippem, hogy az anyukája miatt. Jade tanácsát megfogadtam és kiderítettem mindent róla. A szüleivel neki is érdekes a viszonya. Azt akarták, hogy valami normális állása legyen, de ő másképp döntött. A tanár anya és az ügyvéd apa pedig, egy jól nevelt báty után kudarcnak könyvelik el, hogy Alex nem követte őket a pályájukon és úgy él, ahogy. Nem barátkoztak még mindig meg azzal, hogy Alex a saját neméhez is vonzódik, hogy dohányzik, iszik, drogozik és nem róla mintázták a tisztes állampolgárokat.
- Oké, hazamegyek, nyertél. De viszek valakit – motyogja a telefonba. – Nem, nem fiút, nyugodj meg – csóválja meg a fejét. – Én is szeretlek. Szia anya – nyomja ki a hívást. Majd elhajítja a telefont az ágy felé és szorosan ölel magához.
- Minden rendben kisördög? – Kérdezem halkan.
- Az anyám kiborít – nyög fel, de alig értem mit mond, ugyanis az arca még mindig a nyakamban van. – Szeretem, ne értsd félre, de a kispolgári, bigott katolikus nézeteivel kicsinál egyszer. Miért bűn az, hogy biszex vagyok? – Néz rám a gyönyörű szemeivel, mire elmosolyodom és megsimogatom az arcát.
- Nem bűn – nyomok egy csókot az ajkaira.
- Mégis néha úgy kezel, mintha maga az ördög lennék, pusztán azért, mert megcsókolok egy-egy srácot – hunyja le a szemeit.
- Ha látta volna, amit én láttam… – kuncogok fel, mire ő is elmosolyodik.
- Már nem lenne köztünk – somolyog édesen. – Tudod, anyut nem értékeli, hogy a pasikat is szeretem. Szerinte ez bűn – horgasztja le a fejét.
- És az apukád? – Simogatom meg a vállát.
- Ő nem igazán beszél velem – húzza el a száját. – A bátyám, azt tette amit, ők akartak, ügyvéd lett, felesége van és egy tündéri kislánya, kertes házban él, rendszeresen hazamegy, én viszont… Én pasikat kefélek, újságokban szerepelek, zenélek, csúnyán beszélek, itt vagyok huszonkilenc évesen, van egy fiam, de az anyja nem a feleségem, viszont három bige is él a házamban, akiket dughatok. A piáról és a drogról ne is beszéljünk. Érted mi a baj? Nem ezt az életet képzelték el nekem. Azt akarták, hogy én is apu irodájában dolgozzak, megterveztek mindent előre és áthúztam tizennégy évesen az összes számításukat, mikor bejelentettem, hogy buzi vagyok, és lelépek.
- De nem is vagy meleg – mosolygok rá.
- Oké, de akkor ez még nem volt előttem teljesen tiszta. Hol fiút akartam, hol lányt. Aznap mikor összecuccoltam, mondván zenész leszek, épp a fiúval akarok élni résznél tartottam. Mindegy. Sosem fognak megérteni – bújik vissza a nyakamba és mély levegőkkel nyugtatja magát. Nem tudom kimutatni, hogy együtt érzek vele, hogy mellette állok, sajnos a szívem még mindig nem funkcionál. Pedig a szavak a nyelvem hegyén vannak. Csak simogatom, és nem szólok egy szót sem. Nem megy. Aztán hirtelen beugrik valami.
- Eljössz velem holnap este egy koncertre? – Kérdezem a feje búbját puszilgatva.
- Milyen koncert? – Emeli fel a fejét és látom, hogy a kíváncsiság ott csillog a szemében.
- Red and Black – vágom rá, mire Alex elhúzza a száját.
- Sean zenekara – fintorog.
- Ismered? – Nézek rá kérdőn, mire aprót bólint és újabb cigit kotor elő a zsebéből.
- Igen, mikor megláttalak először, ő is ott volt. Nem vagyunk jóban – kuncog fel idegesen. – Az a pasi beteg. El bírod képzelni, hogy milyen lehet, ha én mondom rá, hogy be kéne csukatni? – Húzza össze mosolyogva a szemöldökét, mire elnevetem magam.
- Tetszik a zenéjük – sóhajtok fel és megrebegtetem a szempilláim, hátha annak ellenére is eljön velem, hogy nem szimpatizál az idegenemmel.
- Nekem is, de ha elmondod neki, én megöllek – néz rám cinkosan.
- Ez azt jelenti, hogy…- Nézek rá reménykedve, mire bólogatni kezd.
- Igen, elmegyek veled – mondja ki, mire felsikítok és a nyakába vetem magam. Ott csókolom ahol érem, ő pedig folyamatosan kuncog. Aztán hirtelen megvilágosodok.
- Miről nem tudok még? – Fúrja a tekintetét az enyémbe gyanakvóan, mikor elhúzódom tőle. Az alsó ajkamba harapok, aztán nagy levegőt veszek és kibököm.
- Egy barátom is velünk jönne – pislogok rá ártatlanul, mire ráncba szalad a homloka.
- Yv? – Kérdezi, mire megcsóválom a fejem.
- Nem, Conor. Ma éjjel érkezik Helsinkiből. Hónapok óta nem láttam és tudod, míg Finnországban voltam fontos lett a számomra – magyarázom.
- Keféltetek? – Kérdezi hanyagul, miközben mélyen beleszív a cigarettájába és az óceánszínű szemeivel az arcom vizsgálja.
- Nem – csóválom meg a fejem.
- A te barátaid az én barátaim is – suttogja végül, mire leesik az állam. Túl sima volt a dolog.

Egymás kezét fogva figyeljük Juliat, aki egyre feszültebben tekintget az ajtó felé. Már másfél órája vár. Egy biztos, miszerint kitartó és nagyon viszket a puncija.
- Mehetünk szerintem – szorítja meg Leena a kezem, mire mosolyogva bólintok. Kéz a kézben sétálunk a lányhoz, majd Leena az asztallapjára ül, én pedig hátulról simulok a döghöz. A tenyerem azonnal a szoknyája aljához csúsztatom, majd a vékony anyag alá bújtatom a kezem és a combját kezdem cirógatni. Hallom a lány elakadó lélegzetvételét, mire Leenaval azonnal összenézünk.
- Velem nem szeretnél interjút készíteni? – Néz a riporterre gonoszul mosolyogva. – Miközben a vőlegényem kefél? – Teszi hozzá gúnyosan. A lány meg se tud szólalni, nem, hogy megmozdulni. Az ujjaim egyre feljebb csúsztatom és a belső combját cirógatom, amitől remeg az egész teste. Bár, lehet az sem tesz jót neki, hogy a nyakába szuszogok. Látom, hogy a karján feláll a szőr, az ér pedig úgy pulzál a nyakán, hogy félő menten elpattan és itt a hotel éttermében vérzik el a kiscsaj.
- Én… - nyög fel a lány.
- Semmi te – hajol Leena az arcába. – Komolyan azt hitted, hogy le fog cserélni rád? – Kuncog fel. – Egy jelentéktelen kis senki vagy. Mondd meg az összes hozzád hasonló kurvának, hogy esélyük sincs. Jobb vagyok nálatok és engem szeret. Ezt írd meg abban a cikkben – fogja az állkapcsát az ujjai közé és olyan erővel szorítja, mintha össze akarná roppantani.
- Bocs szivi, de őt választottam már egy ideje. Remélem most már megérted miért – suttogom a kiscsaj fülébe és kihúzom a szoknyája alól a kezem. – Dögös, magabiztos, határozott, vicces, nincs nála jobb – nézek Leenara, majd a tarkójára csúsztatom a tenyerem és ott a riporter orra előtt, alig öt centire, olyan csókot váltunk, amitől azonnal megkívánom. A nyelve a számba siklik, és olyan hévvel esünk egymásnak, ami már-már közszeméremsértőnek minősül. Kényszert érzek arra, hogy lelépjünk, így megragadom Leena kezét, aki véletlenül ráborítja a pezsgőt a lányra, miközben feláll. Nem érdekel már semmi, csak egy dolog, hogy végre fenn legyünk a szobánkba. Szó nélkül hagyjuk ott a riportert, majd egyenesen liftek felé húzom Leenat, viszont van amire én se számítok. A hotel előtt riporterek állnak és Brandon nevét üvöltözik, amitől megállunk hirtelen mindketten és az ajtó felé fordulunk. Nem vagyok biztos benne, hogy a barátomról van-e szó, de valami arra késztet, hogy ne szálljak be a liftbe. A vakuk ezerrel villognak, majd kivágódik az ajtó és két ember támogatja be Brandont az ajtón, aki alig áll a lábán. Azonnal elengedem Leena kezét és odarohanok hozzá, de hallom, hogy ő is szorosan a sarkamban jár.
- Haver, haver mi van veled? – Nyúlok a hóna alá, ugyanis a lány aki vele van alig bírja megtartani. Ha csak be lenne rúgva akkor nem üldöznék ennyien. Aztán valami meleg és nedves hullik a kézfejemre, a cipőmre és a padlóra. Könnyek. Brandon után többen is bejönnek a hotelba, mind sírnak, de nem értem miért. Kezdek pánikolni a könnyes szemű férfiakat látva.
- Mi a fene történt? – Néz Leena a Barndonnal lévő lányra.
- Meghalt – zokog fel.
- Meghalt? Ki halt meg? Brandon – rázom meg egy kicsit a zokogó barátom.
- Jesse – böki ki, mire megáll bennem is az ütő. Leena is lesápad, Brandon pedig egyszerűen összecsuklik a sírástól. A másik számomra ismeretlen szintén síró sráccal a kanapéig visszük. Leena eltűnik mellőlem, de alig egy perc múlva egy pohár vízzel tér vissza, amit Brandon szájához emel.
- Nem kell – üvölt rá és kilöki a kezéből a bögrét, ami ezer darabra törik a padlón. Mindenki minket bámul, de per pillanat ez tud a legkevésbé foglalkoztatni. Nem igazán ismertem Jesset, alig párszor találkoztunk, de az biztos, hogy nagyon közel állt Brandonhoz. Általános iskolás koruk óta barátok voltak és most nincs többé. Alig két évvel volt idősebb nálam és most halott. Nem érzem azt a fájdalmat, amit Brandon, de mégis megdöbbenek a hír hallatán. Bran egész testében remeg, fel-felzokog, miközben szorosan ölelem magamhoz és a vele lévő lány is a hátát simogatja, de lehetetlen megnyugtatni. Körülöttünk ismerős és ismeretlen arcok vannak, egy közös van bennük, hogy mind sokkos állapotban vannak. Leena a vállamra dönti a fejét és Brandon haját simogatja, aki a tenyérét a mennyasszonyom kézfejére simítja és összefűzi az ujjaikat.
- Mi történt? – Kérdezi Leena halkan, a lánytól.
- Buliztunk, de Jesse nem érezte jól magát. Nem is ivott semmit – szipogja, Brandon pedig ismét rázkódni kezd a karomban. – Aztán úgy döntött, hogy hazamegy. Mondtuk, hogy hívunk neki egy taxit, de nem akarta. Aztán mi is elindultunk egy másik helyre, de le volt zárva az út, a baleset miatt. Bran felismerte a kocsit, kiszálltunk, aztán… Aztán a mentősök pont betették az autóba a testét – sírja el magát. – Azt mondják esélye sem volt.
Ismét néma csönd uralkodik el a hallban.
- Vegyél ki nekik egy szobát – szólok Leenara, aki aprót bólint, nyom egy puszit Brandon homlokára és a recepcióhoz vonul. Próbálom megnyugtatni a teljesen összeroppant férfit, de semmire sem megyek. Nem tudom mit mondhatnék. Nem is lehet ilyenkor mit mondani. Leena visszatér a kulcsokkal, majd felmegyünk a hatalmas lakosztályba. Brandon azonnal a bárszekrényhez lép, elkap egy üveg whiskyt és a felét szinte egyszerre lehúzza. Szinte mindenki követi a példáját. Előkerülnek a kabátzsebekből a kokainos és füves zacskók. Senki nem akar érezni semmit. Csak szállni akarunk. Szállni Jesse után, még akkor is, ha tudjuk, hogy őt már nem érhetjük el.

Úgy tapadok a kordonra, mint egy kisgyerek a cukorkabolt kirakatára. Látni akarom, hallani. Nem tudom mi hajt, de akarom. Yv kezét szorongatom. Conor és Alex valahol a bárpultnál iszogat. Furcsa mód elsőre megtalálták a közös hangot. Mondjuk, min csodálkozom? Mindketten nőfalók.
- Mosolyogsz – állapítja meg Yv nevetve, mire vigyorogva ránézek.
- Jó napom van – vonok vállat.
- Conor rendes tagnak tűnik, és jó hatással van rád – simogatja meg a kézfejem.
- Egy szoknyapecér, de imádom. Majd te is megismered. Lesz rá időnk – kuncogok fel.
- Remélem is, ha már úgy döntött itt marad – bólint vigyorogva. Aztán a fényeket lekapcsolják és sötétség borul az egész klubra.
Hátulról élénk sikítás hangzik fel és engem is magával ragad az extázis. Már nem tudok Yvre figyelni. Hirtelen felgyulladnak a lámpák és meglátom azt, aki miatt ide jöttem. A stílusa lenyűgöz, nem tudom ki válogatja össze a ruháit, de a látványt még tökéletesebbé varázsolja. Fogalmam sincs, miért van rám ilyen hatással ez a pasi, de mégis beleremeg a gyomrom, már a látványába is. Egy szó jut eszembe a mikrofonállvány előtt álló, dohányzó férfiról. Tökéletes.
- Khm… Halkabban, még a végén berekedtek és akkor ki fog a koncert végén sikítozni? – nevet fel és egy édes mosolyt villant fel. – Szépen összegyűltünk, úgy látom. Mit gondoltok róla, megérte eljönni? – Búgja bele a mikrofonba, miközben kifújja a füstöt. A sikítás dobhártyaszaggatóvá válik, a feszültség már most tapintható a levegőben. – Úgy hallom igen – kacag fel és összenéz a zenekar többi tagjával, de őket nem látom. Csak egy emberre vagyok képes fókuszálni és az ő. – Hát akkor srácok, tegyünk arról, hogy a koncert végén is így gondolja a tisztelt publikum. Érezzétek kurva jól magatokat – üvölt bele a mikrofonba, mire a többiek a húrok közé csapnak és ezzel elindul az őrület. A fehér ing, ami a testét takarja már a második számnál szétszakad, a gombok szanaszét repülnek a levegőben, a lányok elfelejtenek lélegezni a csont sovány felsőtestet látva. Nem tagadom, az én tüdőmben is ott reked a szufla és eltátom a szám. A nadrág most is épphogy takarja a lényeget, a bordái élesen kirajzolódnak a hófehér, vékony bőre alatt. És ahogy rázza magát… Mint valami rossz ribanc. Ha nem ő csinálná kinevetném, de így… Így begerjedek. Le akarom tépni róla, a szorosan rátapadó fekete farmert, ami alá aligha fért be egy alsónadrág is… Még a karján lévő tű nyoma sem riszt vissza. Olyan vonzalmat érzek iránta, amit eddig csak egy ember tudott kiváltani belőlem. A fagyos szívem, ami hetek óta halott, most megdobban. És ehhez csak annyi kell, hogy a napszemüvegét a homlokára tolja és a szemeit az enyémekbe mélyessze. Megremeg az egész testem ettől a pillantástól, hát még a mosolytól amit rám villant. Látom a szemében, hogy felismert, mire elővarázsolom a legcsábosabb mosolyom. Az őrület a tetőfokára hág, mindenki egy emberként pattog körülöttünk, teljesen rápréselve minket a kordonra, ami iszonyatosan hideg. Libabőrös az egész testem, de nem tudom, hogy a színpadon álló férfi miatt vagy azért, mert a hasam a jeges fémhez ér. Legközelebb nem csak egy a melleimet alig takaró topban és csípőig érő bőrnadrágban jövök…
Seanról patatokokban folyik a víz, az izzadság csak úgy csillog a bőrén, de nem tűnik fáradtnak. A már azt se tudom hányadik cigijére is rágyújt, iszik egy korty sört, majd odamegy egyesével a zenekara tagjaihoz és súg valamit a fülükbe. Nem értem miért, de mind rámkapják a tekintetük, mikor beszél hozzájuk, aztán elvigyorodnak és aprót bólintanak. Aztán meghallom az első akkordokat és már értem mire készült ennyire és miért néztek rám a színpadon állók úgy, ahogy.
- Ma este le akarlak venni a lábadról – búgja a sorokat, miközben egy könnyed mozdulattal leugrik a színpadról és így pont elém kerül. Az előttem lévő részre könyököl és mélyen a szemembe néz, én meg lebénulok a tekintetétől. Mindenki meg akarja érinteni, de ő csak egy emberhez ér hozzá és az én vagyok. Az egyik tincsem az ujjai köré tekeri, majd közelebb húzza a sajátjához az arcom. Az ajkainkat alig egy milliméter választja el egymástól, de még így is tud énekelni. – Én mindent meg tudok adni neked baby. Te mindent meg tudsz nekem adni? – Énekeli mélyen, mire kiráz a hideg és a meleg egyszerre. Önkéntelenül futtatom végig a nyelvem a szám szélén, mire elmosolyodik. Aztán leesik valami, ami addig nem. A hatalmába kerített és a markába kerültem. De mire ez tudatosodik bennem, ő már ismét a színpadon áll és beképzelten vigyorog le rám. Na majd meglátjuk, meddig fogsz mosolyogni… A régi tűz ismét feléled bennem. Ami azt hittem örökre kihunyt, most újra lángra lobban. Érzek ismét. Nem fájdalmat, nem hiányt, csak puszta, emésztő vágyat és olyan őrült vonzalmat, amit eddig csak Niko iránt. Vele is így kezdődött minden, de a történelem most nem fogja megismételni önmagát. Valamit megmozgatott bennem, amit mélyre ástam magamban. De ő a felszínre hozta. Nem tudom mi történik, zúg a fejem, forog velem a világ és új tervek születnek meg bennem. Csodálattal tekintek fel a színpadra. A királylány újra flörtölget a sárkánnyal…

Felkavarodott minden. Új vágyak éledtek. Újabb barát halt meg. Új szerelem született? Elmúlt a régi? Az ingatag kapcsolat stabilizálódott? Vége lenne egy történetnek? Vagy csak egy új fejezet kezdődött el? Az utak véglegesen elágaztak?