59. Koppenhága

18+

„Nem baj, ha ez nem valóság, nem baj egyáltalán, csak hadd álmodjam. Maradnék még: amíg átitat és új életre kelt a különös varázslat. Mintha visszataláltam volna a lelkem sarkában gubbasztó, édes mesével találkozó lényhez: - hogy hívnak? - szépség a nevem -, s mintha egymásba vesztünk, eggyé olvadtunk volna. Ringass, szépség! Semmiféle műkábulat, álszédület nem érhet fel hozzád; olyan vagy, gyönyörű, mint a szerelem.”

Segg részegen bámulom megint a plafont, egy rideg hotelszoba puha kanapéján fetrengve. Muszáj volt elmenekülnöm a fotósok és a rajongók elől. Nem hagytak már élni sem én pedig úgy éreztem megfulladok, így a hotel étterméből felmenekültem a szobámba. Ennyit a vacsoráról. Pedig jól nézett ki a cucc, a vacsorám mégis egy üveg vodka lett. Nem bírtam tovább. Nem akartam több fotót készíteni, nem akartam több autogramot adni, nem akartam több kérdésre felelni, de ezt senki nem értette meg. Én csak enni akartam, mégis ez lett belőle, mikor az egyik seggfej beszólt, hogy vegyem le a pólóm a képhez. Dühös voltam és nem értettem miért kell ezt csinálni. Zenész vagyok az Istenért, nem valami elcseszett chippendale fiú. Azért mert a színpadon leveszem a felsőm, ha csatakosra izzadtam a világítás alatt? Kapják be. Kapja be mindenki. Kapja be a egész világ.
A halk kopogás, eltereli a gondolataim. Bukdácsolva állok fel, hogy leüvöltsem annak a haját, aki megint zaklat. Persze a földre dobott ingembe majdnem hasra esem.
- A jó büdös kurva életbe – káromkodom el magam, miközben megkapaszkodom a falba, hogy visszanyerjem az egyensúlyom. Ma nem jön semmi sem össze… A kilincset igazából véletlenül nyomom le, hirtelen jön, hogy nem stabil a kapaszkodóm, így megint majdnem elzakózom, mikor az ajtó sarkig tárul. A látványtól pedig képletesen megint hátast dobok, ugyanis egy bizonytalan zöldeskék szempárral találom szembe magam. Na most vagy hallucinálok, vagy tényleg idejött. Tök mindegy. Nem érdekel, ha csak a vágyaim, nem valós kivetülése áll előttem, kihasználom a képzelőerőm minden előnyét. Ha pedig igazi akkor még jobb. Berántom magam mellé a szőke hajú lányt, aki a küszöbömön toporog és  azonnal lecsapok az ajkaira, miközben berúgom mögötte az ajtót. A boszorkányos nyelv az enyém köré tekeredik, mikor elnyílnak az édes ajkak, az ízéből pedig tudom, hogy valódi. Bizonytalanul próbál eltolni magától, de nem hagyom. Kiveszem a kezéből a táskáját és a földre hajítom, de egy percre se engedem el. Csak csókolom és csókolom, nem tudok betelni vele és őszintén szólva nem is akarok. Túl sokáig kellett nélkülöznöm és túlságosan hiányzott ahhoz, hogy most egy másodpercig is habozzak. Tudom mit akarok itt és most azonnal. Az illata eltelíti a tüdőm, már csak a ruhái idegesítenek, ezért azonnal bontogatni kezdem a vékony szövetkabát övét, majd a gombokat is kioldom, hogy aztán lesimogathassam róla a meleg anyagot. A testemből áradó hő és a szenvedély heve majd melegíti, nem kell kabát. Megfordul a fejemben, hogy legalább az ágyig el kéne vele valahogy botorkálni, mert nem úriemberhez méltó, hogy csak így letámadtam, de gyorsan tova is száll ez a gondolat, hisz a hálószobáig eljutni időbe telik, én pedig nem akarok várni, nincs hozzá türelmem, főleg úgy nincs, hogy a puha ujjai a meztelen hátamon simítanak végig, majd a derekamba kapaszkodik, hogy el ne essünk. Talán túl nagy hévvel estem neki, de most még ez sem érdekel. A tenyerem a felsője alá csúsztatom és felfelé kezdem simítani a vékony anyagot. Csak annyi időre válok el tőle, míg kibújtatom a pólóból, ami a táskája és a kabátja sorsára jut és a földre hullik. Összekapcsolódik egy másodpercre a pillantásunk, ugyan azt a vad, veszett és sürgető vágyat látom a szemében, amit valószínűleg az én pillantásomban is tükröződik. Ezt a gyanúmat az is megerősíti, hogy most ő kap a tarkóm után, hogy lehúzzon egy tüzes csókra, amitől még a fogaink is összekoccannak, de nem állíthat meg minket most ez sem. Tépjük a másik száját, érzem ahogy cseppet sem finomkodva mélyeszti a körmeit a mellkasom bőrébe, aztán végighúzza őket le a hasamon át a nadrágom szegélyig, célt érve pedig azonnal az övemmel kezd babrálni és amint megadja magát a bőrszíj az akaratának, a farmer gombjait cincálja szét, hogy a durva anyagból kiszabadíthassa a már-már fájóan lüktető testrészem. Most áldom a lustaságom és a rendetlenségem, hisz a nadrág alá reggel nem húztam alsót, hisz örültem annak is, hogy kettőig látok, főleg kávé nélkül, az előző esti tivornya után, így most szabaddá válik minden porcikám és ezt Lia ki is használja. Azonnal a kőkemény férfiasságom köré kulcsolja az ujjait és finoman simogatni kezd, míg én a rajta lévő tüllszoknya cipzárját tapogatom ki, ami gyorsan az ujjaim közé akad és gond nélkül lehúzódik, hogy aztán finoman lesimuljon a viselőjéről, aki azonnal ki is lép belőle, úgy ahogy én a nadrágomból az előbb. A csizmát ő rugdossa le magáról, a fekete csipke bugyit pedig hiába izgató, én tépem le róla, a melltartójával együtt, így már nincs semmi ami közénk állhatna. Olyan szorosan simulunk össze, hogy érzem a mellkasomon a szíve minden dobbanását. Újabb szédítő csókban forrunk össze, a tenyerem a fenekére siklik és finoman bele is markolok az izgató félgömbökbe, ő pedig a derekam karmolja végig, olyan erővel, hogy felszisszenek és átfut az agyamon, hogy ennek az együttlétnek nyomai maradnak, amit büszkén fogok viselni, ha kell életem végig is. Megpróbál elhúzódni, hogy a nyakam kényeztethesse, de nem hagyom neki. Szomjazom a csókjára, nem elég belőle, keményen tartom a tarkójánál fogva, hogy eszébe se jusson még egyszer elengedni az ajkaim és a nyelvem. Éreznie kell, hogy ha elhúzódik tőlem, abba belehalok. Olyan ez, mintha egy kómában fekvőt le akarnának kapcsolni az őt éltető gépekről. Szerencsére megérti, hogy mit szeretnék, így most ő tolja a számba a nyelvét, hogy végigsimíthasson vele a fogaimon, hogy bebarangoljon minden egyes négyzetcentimétert aztán újra összegabalyodjon az enyémmel. A végletekig húzzuk egymást, a húr pedig nálam pattan el hamarabb, mikor a fenekembe markol. Egy fél fordulatot téve, a bejárat mellett lévő komódnak lököm, amiről egy laza mozdulattal mindent lesöprök, hogy a tárgyak helyére, a velem lévő nő kerülhessen. Nem bírom ki, hogy ne simítsak végig a formás lábakon és ne cirógassam meg a belső combját, majd az ujjaim önkéntelenül is a forró, nedves pontra tapadnak, amitől Lia azonnal felnyög és a vállamba markol. Nem bírok tovább várni, a kezem helyét a férfiasságom veszi át, amire úgy tűnik az engem csókoló nem számít. Belészorul a levegő, mikor hirtelen tövig belé nyomulok és azonnal keményen, talán kissé durván is, de mozogni kezdek benne. Úgy érzem, mintha egymásnak lennénk teremtve. Nem kell bevárnom, lehetek önző, hisz pontosan tudom, hogy ami nekem élvezetet okoz, az neki is. Nem bírom visszafogni, a torkomból feltörő mély morgást, ami minden egyes lökésnél felszakad belőlem. A tenyerem a mellére simítom és tovább morzsolgatom az így is kőkemény mellbimbóit, amitől ő is bele-belenyög a csókunkba, amiből csak levegőért bukunk fel nagy ritkán. Hirtelen húzza fel a térdeit a csípőmig, amivel azt éri el, hogy még mélyebben belé furakszom, ez pedig úgy tűnik megadja neki a végső lökést, hisz megérzem, hogy a belső izmai összerándulnak körülöttem, miközben halk sikoly hagyja el a torkát, ez pedig az én végemet is jelenti. Az orgazmus elemi erővel söpör végig rajtam, olyan intenzíven, hogy beleremeg minden porcikám. Na igen, ilyen jó soha senkivel nem volt a szex és valószínűleg nem is lesz, hisz ez nem egy puszta dugás volt, hanem igazi szeretkezés. Minden alkalommal egyre jobb és jobb, ahelyett, hogy unalmasabbá válna.
Mindkettőnkről ömlik a víz, miközben lihegve, levegőért kapkodva, eget verő pulzussal kapaszkodunk egymásba. Az illata most még intenzívebb, az arcom a nyakhajlatába fúrom, hogy még inkább érezhessem a selymes bőr egyedi szagát, amikből mélyeket lélegzek. Nem tudom eldönteni, hogy józan vagyok e vagy még inkább megrészegültem a közelségétől. Mosolyogva puszilom meg a vállát, miközben a hátát simogatom és hallgatom a szapora lélegzetvételeit. Még most is remegnek a térdeim, félek, hogy nem bírom megtartani a saját súlyom, de igyekszem nem összecsuklani, bár kétségkívül biztonságosabb lenne elmenni az ágyig. Lassan, anélkül, hogy kihúzódnék belőle, emelem fel Liát, hogy a hálóba botorkáljak vele, aki készségesen kulcsolja körbe a derekam a lábaival, miközben csillogó szemekkel, boldogan mosolyogva néz a szemembe és apró csókok tömkelegével árasztja el az arcom, miközben a gerincem vonalát simogatja, aztán megérzem, hogy a titkos izmait összehúzza a lassan ismét tettre kész testrészem körül. Most már értem a huncut mosolyt, de a szexéhes énem megint a felszínre tör, ezektől az ingerektől. Kész szerencse, hogy Lia se kevésbé nimfomániás, ugyanis megint nem jutunk el a hálóig. Kacagva dőlünk el a nappali szőnyegén, ahol újabb gyönyörökben részesítjük a másikat, majd újból nekifutunk, hogy elérjük a célunk, az ágyat, de megint nem járunk sikerrel. Csak negyedjére jutunk be a hálóba, hogy végre a puha szaténlepedők közt is adózzunk a testi gyönyörök oltárán, egészen hajnalig, majd teljesen kimerülve, csatakosra izzadva egymás karjaiban aludjunk el.

Érzem, ahogy gyengéden félresimítja az arcomba lógó kósza tincsem, ezzel pedig azonnal felébreszt, de cseppet sem bánom. Inkább csukott szemmel élvezem, ahogy vigyázva, mit sem sejtve arról, hogy már ébren vagyok egy puszit nyom a szám sarkába, aztán azonnal el is húzódik. Hideg áramlik a takaró alá, mikor kibújik alóla, én pedig megborzongok. Fázom az ölelése nélkül, nem akarom, hogy elmenjen, de mire csukott szemmel a keze után kapnék, már le is csúszott az ágyról. Kénytelen vagyok kinyitni a szemem, de nem jutok szóhoz a látványtól, ami elém tárul. Egy szál fekete boxerben áll, nekem háttal, miközben nagyot nyújtózik. A hatalmas erkélyajtón beáramló Nap fénye finom fénnyel vonja körbe a márvány fehér testet. A bőre szinte átlátszó, a bordái, a csípőcsontja és a csigolyái is élesen kirajzolódnak alatta. A hófehér bőr gyönyörű kontrasztot alkot a testét borító fekete mintákkal és a göndör sötétbarna hullámos hajjal, ami most is kócosan lóg a válláig. Egy könnyed lépéssel a két szárnyú ajtó elé lép, majd sarkig tárja mindkét felét. A függöny meglibben a beáramló levegőtől, én pedig becsukom a szám, ugyanis csak most tűnik fel, hogy eddig nyitott szájjal bámultam Nikot. Mezítláb lép ki a hidegbe, a korlátba kapaszkodik. Látom, hogy megremeg a hidegtől, de nem jön vissza a meleg szobába. Csak áll szálfaegyenesen és kémleli a hófödte tájat. Én viszont nem bírom ki, hogy ne lépjek utána. Magam köré csavarom a takarót és nesztelenül követem. Úgy tűnik nem hallja meg a lépteim, se a takaró susogását, elmerengett nagyon. Csak akkor rezzen meg, mikor a hátához simulok és gyengéd csókot nyomok a lapockái közé, ahol ott virítanak a körmeim nyomai.
-    Jó reggelt – suttogom hozzábújva.
-    Felébresztettelek? – kérdezi halkan, miközben a hasán összekulcsolt kezeimre helyezi a tenyerét.
-    Igen, de nem baj – susogom a bőrébe.
-    Menjünk vissza – fordul meg az ölelésembe, majd a karjai közé kap és visszavisz az ágyba. A szemei gondterhelten csillognak, de mégis mosolyog. Hiába. Nem tud megtéveszteni, feleslegesen riszálja a hátsóját, miközben kimegy a nappaliba és egy tálcát egyensúlyozva tér vissza. A szemei mindent elárulnak. Együtt reggelizünk meg, majd hozzábújva kortyolom el a kávém, miközben megosztozok vele egy cigarettán. Szórakozottan simogatja a vállam, azt hiszem nincs is tudatában annak, hogy figyelem, se annak, hogy kacifántos köröket húzgál az ujjaival a vállamra.
-    Mi a baj? – simítom a tenyerem az arcára, mire rám kapja a meggyötört pillantását. Olyan, mintha egy álomból ébresztettem volna, mintha a kérdést se hallotta volna, de aztán kiderül, hogy mégis értette minden szavam.
-    Baj? Nincs semmi baj Kulta – lágyul el a pillantása, aztán közelebb hajol és egy gyengéd csókot hint az ajkaimra. Tudom, hogy mire megy ki a játék, de nem engedek. Most nem. Eltolom magamtól, mire értetlenül pislog rám.
-    Szenvedsz – suttogom mélyen a szemébe nézve. – Miért?
-    Én ne… -kezd bele, de a szájára teszem a mutatóujjam.
-    Ne hazudj. Nekem ne. Az igazat akarom hallani – ölelem át. Fészkelődni kezd, a hátát az ágytámlának veti, a lábaim pedig keresztberakja a combjain, majd mindkét karjával átölel, mint egy kisgyereket. Komolyan azt várom, mikor kezd ringatni, de ez nem jön el. Csak egy puszit nyom a számra, aztán bámulja az arcom. Látom, hogy járnak a fogaskerekek az agyában, többször mély levegőt vesz, de mégsem fut neki egyszer sem. Hirtelen furcsa arckifejezést vesz fel, az ujjai is megállnak a simogatásomba. Mire egyet pislognék, maga alá gyűr, a fejem két oldalán az alkarjára támaszkodva néz a szemembe, mintha onnan akarná kiolvasni a választ a ki sem mondott kérdésére, miközben a párnán szétterülő hajam simogatja.
-    Szeretsz? – kérdezi végül, mire elmosolyodom. Nem igazán értem, hogy jön ez ide, de ha ennyire tudni akarja…
-    Az életemnél is jobban – felelem őszintén és egy apró puszit nyomok a szép ívű szájára.
-    Nem – csóválja meg a fejét. – Mondd ki – néz könyörgően a szemembe. – Mondd, hogy szeretsz.
-    Nem – vágom rá csípőből.
-    Lia, az Istenért. Bevallottad és én is neked. Miért nem mondod ki azt az egyetlen kicsi szót, amit hallani akarok? – fakad ki.
-    Már megbeszéltük ezerszer, hogy… - kezdek bele, de megint csóválni kezdi a fejét és a szavamba vág.
-    Mondd, hogy szeretsz. Mondd ki, hogy szeretlek. Kérlek Kulta. Hallanom kell – fogja a két tenyere közé az arcom, de ellököm magamtól.
-    Nem – bújok ki a karjai közül. Felpattanok és a tőle legtávolabbi sarokig meg se állok. Ő meg csak ül az ágyon lehajtott fejjel és olyan elveszett kifejezés jelenik meg az arcán, amilyet még soha senkién nem láttam. Nem néz rám, a szőnyeg mintáit bámulja, miközben a száját harapdálja. Aztán nagy nehezen mégis erőt vesz magán és suttogni kezd.
-    Mi értelme van ennek? Ennek az egész őrületnek? A fájdalomnak? Micsoda? – kapja fel a fejét az utolsó kérdésénél.
-    Nem magamtól jöttem – suttogom elhűlve és megkapaszkodok a fotel karfájába, mert a zöld szemekből áradó mérhetetlen kín, tehetetlenség és kétségbeesés súlya alatt úgy érzem összerogyok.
-    Igaz. Én hívtalak, mert nem tudtam ellenállni a vágynak, hogy veled legyek. Nem értem Kulta – nevet fel keserűen. – Hogy csináltad? Hogy bolondítottál ennyire magadba? Miért nem vagyok képes elengedni? Hm? – néz mélyen a szemembe.
-    Ezt én is kérdezhetném – húzom el a szám, majd leülök és felhúzom a térdeim.
-    Nincs jövőnk – susogja, de ez most nagyon úgy hangzik a szájából, mintha saját magát akarná meggyőzni erről és nem engem.
-    Igen, ezt már kifejtetted párszor – húzom el a szám, aztán megint rájövök, hogy baromságot csináltam. Nem kellett volna idejönnöm. Csak újabb sebeket szerzek és semmi nem változik
-    Most meg mit csinálsz? – kérdezi értetlenül, mikor felállok és összeszedem a ruháim, hogy felöltözzek és visszamenjek Los Angelesbe.
-    Hazamegyek. Nincs itt semmi keresnivalóm – felelek, de nem nézek rá. Kezd elegem lenne ebből a játékból, ami csak fájdalmat okoz folyamatosan.
-    Nem – ragadja meg a karom és magához ránt. Olyan szorosan ölel, mintha soha többé nem akarna elengedni, a zöld szemek pedig elszántan csillognak.
-    Eressz el. Ennek semmi értelme, ahogy te is mondtad. Hülye voltam, de ez volt az utolsó alkalom. Vége van. Unom Niko, nagyon unom, hogy kihasználod azt, amit irántad érzek és azt is unom, hogy buta picsaként ahányszor hívsz jövök hozzád. Unom a szerető státuszt, unom, hogy csak egy prosti vagyok a számodra, akiért nem kell fizetned és azt is unom, hogy minden éjszaka után olyan sebeket ütsz a szívemen, amiktől úgy érzem megpusztulok. Unom, hogy minden veled töltött nap után, mikor elmegyek, romhalmazzá válok és, hogy komoly energiákat kell abba feccölnöm, hogy összeszedjem magam. Elég volt. És most engedj el szépen, hagyd, hogy felöltözzek, majd mondj búcsút, mikor kisétálok az ajtón, mert többet nem jövök vissza és ha minden jól megy soha többé nem találkozunk. De ha mégis, akkor fordulj el, mert én is ezt fogom tenni. Ha egymásba botlunk még valaha, akkor tégy úgy, mintha soha nem is ismertél volna.
-    Képes lennél rá? – néz rám meghökkenve. – El tudnád fordítani a fejed Lia? El tudnád felejteni ezt, ami köztünk van? El tudod felejteni, hogy hogyan dobban a szívem? – szorítja a tenyerem erővel a mellkasára. – El tudod felejteni a lélegzetvételeim? – hajol közelebb a nyakamhoz, amitől megborzongok, hisz az orrán kiáramló forró levegő perzseli a bőröm. – El tudod felejteni, az érintéseim? – simít végig finoman a karomon. – Az illatom? A csókjaim? A szavaim? El tudsz felejteni engem? – néz ismét a szemembe, de nem tudok megszólalni. – Én képtelen vagyok rá.
-    Mit akarsz Niko? – találom meg végre a hangom.
-    Hogy mit akarok? – mosolyodik el. – Tudni akarod, hogy mit szeretnék?
-    Igen – bólogatok.
-    Meghalni, most azonnal – mosolyog rám, mire elakad a lélegzetem és kigúvadt szemekkel pislogok rá.
-    Elment az eszed. Hogy mondhatsz ilyet? – fakadok ki, amint realizálódik bennem, hogy mit is mondott.
-    De ha ez minden vágyam, hogy most holtan essek össze, veled a karjaim közt?
-    Eressz el – lököm el magamtól, de erősebb nálam és visszaránt az ölelésébe.
-    Kulta, figyelj rám – nyúl finoman az állam alá és felemeli a fejem, hogy a szemébe nézzek, miközben fél karral szorosan a tart a derekamnál fogva. – Minden ember vágya, hogy boldogan haljon meg, nem? És én most az vagyok, mert velem vagy. És ebben a percben tényleg csak a hóhér csókjára vágyom, mert tudom, hogy lehet, hogy többé nem lesz megfelelő alkalom arra, hogy eljöjjön a vég.
-    Na jó, elég volt – sziszegem. – Megint önző vagy. Megint csak magadra gondolsz. Komolyan nem fogod fel, hogy mit művelsz megint?
-    Miért? Mit művelek? – néz rám értetlenül.
-    Bántasz, kínzol, fájdalmat okozol. Kezdem azt hinni, hogy erre specializálódtál – bontakozok ki a karjai közül, hogy rágyújthassak egy cigire.
-    Mire? – kérdez vissza, miközben minden mozdulatom árgus szemekkel figyeli.
-    Arra, hogy szenvedést okozz nekem – nézek nagyon komolyan a szemébe, mire lesápad.
-    De hát én nem… Kulta nem akarom, hogy fájjon neked – csóválja a fejét.
-    Akkor miért beszélsz halálról? Miért mondod nekem azt, hogy szeretnéd ha holtan esnél össze? Nem érted Niko? Ez engem bánt. Azt akarom, hogy élj és boldog legyél, erre ilyeneket mondasz nekem? Nem gondolsz bele, hogy ha esetleg tényleg valami bajod lenne én mit éreznék? Nem gondolsz bele abba, hogy valószínűleg belepusztulnék ha bármi történne veled? A fenébe – huppanok le dühösen az ágy szélére.
-    A halál nem rossz dolog Kulta – térdel elém mosolyogva.
-    Jah… Aki elmegy annak nem. De mi van azokkal akik maradnak? Túl sok embert vesztettem már el, szóval ne kérd, hogy nevessek ezen és jó ötletnek tartsam, a legnagyobb vágyad – morgom, mire elkomorul.
-    Nem az a legnagyobb álmom, hogy a kezed fogva itt és most megálljon a ketyegőm. Jobb lenne ha mondjuk ötven év múlva történne így – mosolyodik el és lehunyja a szemeit, mintha most képzelné el, hogy egy hófehér ágyon fekve szorítom a ráncos hosszú ujjait, ő pedig elalszik örökre.
-    Nem értelek téged – sóhajtok fel.
-    Nem is kell. Csak az kell, hogy maradj velem, amíg lehet – suttogja, majd feltérdel és megcsókol, amitől minden épelméjű gondolat elszáll a fejemből. A telefoncsörgés viszont megszakítja a pillanatnyi idillt. Niko elhúzódik, majd az éjjeliszekrényen lévő mobilja után kap, amin Tia neve villog. Bocsánatkérően néz rám, mikor felveszi aztán finnül kezd beszélni. Amint leteszi, szomorúan néz rám.
-    Mennem kell Kulta – ül az ágy szélére. – Van egy rádió interjúm – húzza el a száját.
-    Menj csak – simogatom meg az arcát finoman.
-    Itt maradsz? – kérdezi félve.
-    Nem tudom – sóhajtok fel. Tényleg elbizonytalanodtam. Az eszem azt súgja, hogy meneküljek el innen, a szívem viszont képtelen erre.
-    Jobb, mintha rávágtad volna, hogy nem – húzza el a száját, majd megint megcsókol. Lassan bontakozik ki az ölelésemből, hogy felöltözzön. Némán figyelem, hogyan húzza fel a nadrágját, hogyan csatolja be az övét, hogy a szekrénybe vakon benyúlva, előkap egy kissé gyűrött inget és belebújik, de a gombokkal nem sokat vesződik. Csak a középen lévőket gombolja be, így a hasa és a mellkasa hófehér bőre is kilátszik egy picit. A fürdőbe is eltűnik egy másodpercre, majd visszatér, immár tökéletesen kihangsúlyozott szemekkel. Nem értem minek a szemceruza… Anélkül is világít a zöld szempár, a fekete festék nélkül is csodálatosan néz ki. Neki nem kell semmi ahhoz, hogy vonzó és misztikus legyen. Persze kétségkívül, így még hangsúlyosabb a tekintete. Figyelem, ahogy fel veszi a kabátját, majd gondosan a nyaka köré tekeri a sálját. Előkerül a sapka is, ami alá betűri a kusza tincseit, de egy-két rakoncátlan fürt, így is kikandikál, aztán már csak a tornacsukáját kapja magára, ami elég kopott és ha nem autóval menne, tuti befolyna a hólé a lyukakon. Nagyot sóhajtva lép elém mikor elkészül, majd édesen elmosolyodik és megsimogatja az arcom. Úgy bújok a meleg tenyerébe, mint egy kiscica, ő pedig egy gyengéd puszit nyom a szám mindkét sarkába, hogy aztán egy tisztességes csókkal búcsúzzon.
-    Szeretném ha itt lennél mikor visszajövök – susogja a számtól alig fél centire. Az édes meleg lehelete kábítószerként hat rám, úgy kapaszkodok a szövetkabátba, mintha az életem múlna rajta. – Szükségem van rád – nyom egy újabb puszit a számra, de nem várja meg, hogy válaszoljak. Felkapja a gitárját, a telefonját a zsebébe csúsztatja a cigijével és a pénztárcájával együtt, majd egy bugyileolvasztó mosolyt villant rám és kilibben az ajtón. Én pedig tudom, hogy elvesztem. Esély sincs arra ezek után, hogy felüljek arra a gépre, ami visszavisz a biztonságot jelentő vackomba. Képtelen vagyok itt hagyni. Nincs hozzá erőm, hiába tudom, hogy ezzel a saját halálos ítéletem írom alá.


Az épületben ücsörgök és várok a soromra, Tia elmagyarázza nekem, hogy mi fog történni, de nem tudok rá figyelni. A gondolataim a szőke szépség körül forognak, aki ha minden jól megy, a hotelszobámban vár rám.
-    Niko – lök meg Tia, mire ránézek. – Mit mondtam? – mosolyog rám.
-    Öhm… - gondolkodom el, de fogalmam sincs arról, hogy miről beszélt. Az előző két perc kimaradt az életemből.
-    Itt van, igaz? – kíváncsiskodik. Tudom, hogy kire céloz , így vigyorogva bólintok, aztán mégis elkomorodok. Hisz nem lehetek biztos, hogy nem hagyott-e megint el.
-    Remélem, hogy még igen – suttogom.
-    Szedd össze magad, minél hamarabb végzel, annál hamarabb mehetsz vissza a hotelbe, hogy kiderítsd vár-e még rád a szívszerelmed.
-    Ugye nincs semmi dolgom azon a héten mikor megszületik Aleksi kislánya? – nézek rá, miközben hatalmas tempóval a naptárját lapozgatja, a pótanyám.
-    Nem nincs – csóválja a fejét. – Megígértem, mert tudom, hogy ott akartok lenni – mosolyog rám.
-    Úgy várom már, mintha nekem születne gyerekem – nevetek fel.
-    Kár, hogy az esküvőd nem várod így, ami alig két hétre rá esedékes – suttogja, de meghallom és elhúzom a szám. Na igen, vészesen közeledik annak az időpontja, hogy megnősüljek. Nem akarok belegondolni és nincs is rá időm, mert bejön egy nő és közli, hogy én következem. A riporter szerencsére jó fej, nem nyúl kényes témákhoz, főleg a zenekarról kérdezget és hogy mi történik két koncert között. Eljátszok két dalt is élőben, aztán szabadjára engednek. Mindenki kedvesen megköszöni, hogy eljöttem, sok sikert kívánnak, ez pedig jókedvűvé tesz, még úgy is, hogy rettegek, hogy ma éjjel egyedül alszom itt, Koppenhágában. Tia, nem akar feltartóztatni, pedig tudom, hogy szíve szerint kiterelne a rajongókhoz fotózkodni, de nem teszi, inkább kimenekít a mélygarázson át, amiért hihetetlenül hálás vagyok.
-    Maradhatsz még két napig, utána vissza kell jönnöd Helsinkibe – búcsúzik Tia, mire értetlenül nézek rá.
-    Te nem maradsz? – nézek rá.
-    Nem. Tudod van egy lányom, akit alig látok és szeretnék a lehető leghamarabb otthon lenni. Túl sok ideje vagyok tőle távol – mosolyodik el kedvesen, mire aprót bólintok. Megértem őt. Tudom, hogy egyedülálló anyuka és ugyan a kislánya apja sokat segít neki, hisz barátokká váltak az évek alatt, de mégis túl sok időt tölt velünk, hisz imádja a munkáját, de ez néha eltolja az egyensúlyt a családja és a zenekar közt.
-    Vigyázz magadra – ölelem át szorosan, majd kiszállok az autóból, ami őt tovább viszi a reptér felé és a lift felé veszem az irányt. Gyomorgörcsöm van, mikor kinyitom az ajtót, de a tömjén szag és az elsötétített ablakok, arra utalnak, hogy Lia itt van valahol.
-    Szia – bukkan fel a fürdő ajtajában, mire megkönnyebbülten elmosolyodom.
-    Szia – teszem le a gitárom, majd elé lépek és megcsókolom, amit azonnal viszonoz. Határozottan tetszik, ahogy a derekamba kapaszkodik, ahogy az arcomra simítja a tenyerét és ahogy a nyelve játszik az enyémmel. Már épp felkapnám, hogy a hálóban folytassuk tovább, de ekkor elhúzódik tőlem. Értetlenül, vágytól ködös szemekkel pislogok rá, ő meg csak mosolyog, mint egy angyal.
-    Hozattam fel ennivalót és kitaláltam, hogy mit csináljunk, már ha nincs több dolgod ma – magyarázza, miközben levetődik a földön heverő díszpárnára és belemártja a pitaszerű kenyeret az egyik tálkában lévő szószba. – Na gyere már – nevet rám, mire lehámozom magamról a kabátom, a sapkám és a sálam, aztán mellé telepedek.
-    És mégis mik a terveid? – húzom fel az egyik szemöldököm és egy pimasz vigyort villantok felé, mire megint nevetni kezd.
-    Nem az, ami neked – tuszkol a számba egy falatot, de valahogy az asztalon lévő bor jobban izgat, mint az étel.  – Ha már itt vagyunk elmehetnénk valahová.
-    Miért van olyan érzésem, hogy pontosan tudod hová akarsz menni? – nézek rá összehúzott szemekkel, mire egy újabb mosoly a válasz.
-    A hippi negyedbe. Egyszer anyu elvitt oda, mikor nagyon kicsi voltam. Lenyűgöző – mereng el, de én nem túlzottan örülök ennek az ötletnek.
-    Az a hely szörnyű, nem viszlek oda, találj ki valami biztonságosabbat – csúszok hozzá még közelebb, hogy egy puszit nyomhassak az édes telt ajkakra.
-    Mi van? – néz rám szörnyülködve. – Niko, az a hely eszméletlen. Oké, a turisták nem ezt gondolják, de pont te, mint szabad szellemű zenész zárkózol el tőle? Én imádtam, még akkor is ha csak négy éves voltam. Muszáj látnod – csillannak fel a szemei, a lelkesedése pedig megnevettet, hiába hallottam már ezer rémtörténetet Christiania környékéről.
-    Drogosok laknak arra – vágom rá.
-    Nem mintha mi nem élnénk droggal. Ne legyél képmutató – nyújtja ki a nyelvét, miközben mindkettőnknek tölt egy-egy pohár bort.
-    Kulta, gondolom testőrökkel rohangáltatok ott, mikor gyerek voltál, de nekem lövésem sincs, honnan szerezzek most bárkit, hogy ne lőjenek le minket a zsebemben lévő tíz euróért és három dollárért – kortyolok nagyot a vörösborból.
-    Tévedsz. Csak anyu és én voltunk és mint láthatod élek és virulok, ahogy az anyukám is. Sőt, őt kifejezetten királynőként kezelték, mikor betértünk egy ottani csehóba, hogy igyunk egy teát – magyarázza.
-    Oké, lehet. De az anyád egy őrült. Mindenki tudja, hogy hogyan élt akkoriban – kuncogok fel, ugyanis tényleg elég sok őrült dolgot megcsinált, amik mára már történelemnek minősülnek. Elég sok zenész életrajzában feltűnik Lia anyjának a neve, amit csodálok és egyben el is ítélek.
-    Úgy élt akkor is, mint most. Akár egy hippi – von vállat. – Büszke vagyok rá – húzza ki magát.
-    Az apádra miért nem? – merül fel bennem a kérdés, de csak későn veszem észre, hogy hangosan is kimondtam a fejemben járó szavakat.
-    Mert az anyám, hiába volt csapongó, lázadó és bolond, mindig törődött velem. Én voltam az első, nem a zene és nem a saját élete. Az apámnál pedig valahol a ranglista alján helyezkedtem el mindig is. De ha őszinte akarok lenni, valahol mélyen rá is büszke vagyok. Attól függetlenül, hogy utálom, azért amilyen, fel is nézek rá, mert mindig elérte, amit akart. Azt a tényt én sem tagadhatom le, hogy tehetséges – húzza el a száját, miközben valami furcsa fény csillan a szemében. Olyan, mint amilyeneket kicsiként láttam az arcán, amikor még csak álmodoztam arról, hogy egyszer hasonló sikereket érek el, mint Matt Anders és a zenekara. Felrémlik előttem az újságban látott fekete hajú kislány, akit az apja tart a karjaiban, aki próbál a szőke fürtök közé rejtőzni a villogó vakuk elől, majd megelégeli az egészet és a vagány halálfejes pólójában, csillag alakú napszemüvegében és műszörme bundájában pózolni kezd a kameráknak.  Akkoriban nem keltette fel a figyelmem, csak egy kiegészítő volt a képeken, a vele lévő felnőtt zenészek érdekeltek, de a sors úgy hozta, hogy most érte rajongok és nem a szüleiért.

Nehezen tudom csak rávenni Nikot, hogy a korai vacsora után megemelje a hátsóját és elinduljon velem Koppenhága utcáit felfedezni. De egy-két sokat ígérő csók után, kezes báránnyá válik. Ha valamibe anyámnak igaza volt, az-az, hogy a pasikat nem a gyomrukon, hanem a farkuknál fogva lehet a legkönnyebben megfogni. Hát főzni ezért nem tanultam meg… Amíg a hotel halljáig le nem érünk nincs semmi baj, de onnantól kezdve érzem, hogy feszültté válik, ami csak fokozódik, mikor kilépünk az utcára. Ahogy sétálunk folyamatosan figyel, mintha attól félne, hogy valaki rá akar ugrani.
-    Lazíts – nevetek rá és összekulcsolom az ujjaink, hogy tovább rángassam, az ismeretlen utcákon.
-    Menjünk vissza – morogja, mire megint elnevetem magam, aztán egy határozott mozdulattal a falnak lököm és megcsókolom. A karjai birtoklóan fonódnak körém, miközben a nyelveink őrült táncot járnak. Érzem, hogy a vágyai felélednek, így eltávolodom tőle, mielőtt olyat tennénk, amit a nyílt utcán nem lenne szabad.
-    Mi lenne ha nem kéretnéd magad és megpróbálnál picit szórakozni? A kutya nem figyel ránk, csak egy furcsa párocska vagyunk az emberek szemében, akik bóklásznak céltalanul. Most nem vagy rocksztár és én sem vagyok Matt Anders lánya. Nincs menyasszonyod és engem se vár otthon senki. Nincs köztünk több ezer mérföld távolság. Niko, csak mi vagyunk, ketten, magunkban – nézek mélyen a zöld szemekbe.
-    Szóval egy mesébe csöppentem? – mosolyodik el halványan.
-    Inkább egy hatalmas hazugságba, ami csak pár napig tart. Tölthetjük ezt az időt, úgy mintha a valóságban lennénk, gondolhatsz arra, hogy haza kell menned és vissza kell szoknod a mindennapi rutinba, de ki is szakadhatsz belőle, míg tart. Rajtad múlik melyiket választod.
-    Játsszuk el, hogy két átlagos szerelmes vagyunk, akik Dániába jöttek pihenni? Hogy nincs semmi gondunk és úszhatunk a rózsaszín émelyítően édes és mégis csodálatos vattacukorfelhőkkel? Játsszuk el, hogy csak és kizárólag az enyém vagy? Hogy szabadon lehetek veled, hogy nincs semmilyen kötelezettségünk?
-    Miért ne? Miért ne álmodhatnánk a boldogságról? – bújok hozzá, mire egy puszit nyom a számra.
-    Álmodsz velem Kulta? – suttogja az ajkaim közé.
-    Inkább rólad szeretnék álmodni.
-    A tiéd vagyok – búgja, mélyen a szemembe nézve.
És tényleg átadja teljesen az irányítást. Rám bízza magát, szó nélkül, mosolyogva követ a kezemet fogva. Nem kérdez, olyan, mintha vakon bízna bennem. Nem foglalkozik az őt bámuló emberekkel, olyan, mintha csak engem látna. Mintha mi lennénk ketten a Föld nevű bolygón. Mintha eddig vak lett volna, de most kinyílt volna a szeme. Teljesen más szemmel figyeli a házakat, az utcákat és a boltokat. Gyermeki elragadtatást tükröznek a csodálatos bársonyosan zöld szemei. Mindent megfigyel, de mégis én vagyok a középpontba. A sétálóutcán minden bódénál megállunk, az egyik helyen furcsábbnál furcsább sapkákat árul egy fiatal srác. Sokáig időzünk nála, ugyanis Niko mindent felpróbál és mindenről kikéri a véleményem. Az egyik rózsaszín, fehér csíkos csodát meglátva rajta, hangosan nevetek fel. Ő is tudja, hogy idiótán néz ki, de rátesz még egy lapáttal a dologra azzal, hogy grimaszolni kezd.
-    Hagyd abba, fáj a hasam a nevetéstől – kuncogok rajta, miközben a tükörképét nézegeti és csücsörít, majd puszit dob az arcképének, amitől még hangosabban kezdek nevetni és az eladó sem tudja visszatartani tovább a kuncogását.
-    Ne nevess ki asszony. Szerintem szexi vagyok. Meg kéne vennem, nem? – néz rám halálosan komoly arckifejezéssel, miközben a szeméig lehúzza a sapkát, amitől még groteszkebbül néz ki. A kőkemény, karrierista rocker, aki a színpadon úgy viselkedik, mint egy pózer ribanc, most olyan akár egy manó, a hatalmas bolyhos, csilingelős fejfedő alatt.
-    Ha tetszik – vonok vállat vigyorogva, mire a derekam után kap és hevesen szájon csókol. Levegőt is elfelejtek venni hirtelen és nem találom a hangom, mikor elenged. Egy szó nélkül mosolyogva teszi vissza a sapkát, majd biccent egyet az eladó felé, aki azonnal viszonozza a gesztust. A haja most még a szokottnál is kócosabb, a rakoncátlan barna tincsek az arcába hullnak. Csodálatos, ahogy a gyér fény megvilágítja a hófehér bőrét, de ami még gyönyörűbbé varázsolja az a mosolya, ami folyamatosan az arcán játszik. De nem csak a szája, a szemei is mosolyognak, engem pedig elvarázsol ez az új, gondtalan, kissé gyerekes, de kétségtelenül édes Niko.
-    Tudsz róla, hogy amikor mosolyogsz, akkor a varázsaltosnál is varázslatosabb vagy? – bújok az oldalához, mire azonnal átöleli a derekam és így indulunk tovább a célunk felé.
-     Tudsz róla, hogy a mosolyod késztet mosolygásra? – pislog le rám vigyorogva.
Azt hiszem életemben először elpirulok. Ez egy olyan bók, amire nem tudok mit mondani. Egymáshoz bújva andalgunk a hippi negyed felé. Úgy viselkedünk mint két szerelmes kamasz, folyamatosan ugratjuk a másikat, majd csókokkal békítjük ki egymást. Elhisszük a saját hazugságainkat, mert olyan jó hinni bennük. Feltűnik még valami azon kívül, hogy folyamatosan mosolyog, méghozzá az, hogy állandóan érintkezik a testünk. Fél centire se vagyunk hajlandóak eltávolodni a másiktól, pedig néha elég nehéz átfurakodni, így összetapadva, a tömegen, de megoldjuk, az emberek pedig elnézően mosolyognak ránk, azt hiszem ők is látják, hogy nem bírnánk most szétszakadni, akkor se ha az életünk múlna rajta. Egyszerűen pattognak közöttünk a szikrák, amik ugyan nem láthatóak, de mindenki számára egyértelműen érzékelhetőek. Sosem éreztem még így és biztos vagyok abban is, hogy már nem is fogok, így megpróbálom kihasználni a perceket.
Ritkulni kezdenek az emberek, ebből pedig mindketten tudjuk, hogy közeledünk, de már nem is érdekel Christiania, inkább Nikot figyelem, aki megint egy teljesen új arcát mutatja meg, én pedig csak most döbbenek rá, hogy hiába szeretem, nem ismerem és talán soha nem is fogom megismerni, ezzel pedig veszítek, hisz értékes és különleges, aki mellett képtelenség elmenni. Annyira szélsőséges személyiség. Titokzatos, de mégis, most, hogy figyelem minden rezdülését, megfejthetővé válik, akár egy nyitott könyv. A zöld szemek szinte könyörögnek, hogy nézzek a szíve és a lelke legmélyére, ahol pedig nincs más csak egy hétköznapi srác, aki vágyik a szeretetre és a törődésre, aki menedékre akar lelni és akiben annyi szeretet van, hogy talán az egész világnak elég lenne. Annyira elbambulok, hogy észre se veszem, hogy fellép az egyik virágágyás patkájára és tyúklépésben, mint a kötéltáncosok egyensúlyozik végig rajta, a kezemet szorongatva, akár egy kisfiú. A végére érvet nagyot ugrik, de rosszul érkezik, így majdnem mindketten elesünk. Hatalmas nevetésben robbanunk ki, a bénázásunk miatt, de amikor magához szorít, már a szemében csillogó szerelem miatt kapkodok levegő után, ami olyan erővel kólint fejbe, hogy beleszédülök. Ha nem kapaszkodnék meg a kabátjába, biztos vagyok benne, hogy képtelen lennék megtartani a saját súlyom, hisz ez a rengeteg érzelem egyszeriben mind rám szakad és a súlya mázsás kőtömbként telepszik a szívemre. Tudom, hogy ezt a pillanatot és ezt a nézést nem fogom elfelejteni míg élek. Szerencse, hogy a karjaiban tart, mert a remegő térdeim fel akarják adni a szolgálatot és ez csak fokozódik mikor közelebb hajol, hogy egy újabb csókban egyesüljünk, amibe belesűrítünk mindent, amit nem mondhatunk ki. Az íze és az illata megint elbódít, teljesen beleszédülök abba, hogy vele vagyok, ennyire közel hozzá. Talán csak most fogom fel igazán, hogy nem álmodok, tényleg itt vagyok vele. Érzem a lélegzetvételeit és a vastag kabáton át is átsejlik a szíve minden egyes életerős dobbanása. A szívé, ami most értem dobog. Mikor elválik tőlem, olyan, mintha álomból ébrednék, kótyagos vagyok és ahogy a pillantásunk találkozik, majdnem kiszakad belőlem, az-az egyetlen picinyke szó, ami nem jelent sokak számára semmit, de nekünk az egész világunkat felforgatná. Muszáj a nyelvembe harapnom, mert ha nem tenném kimondanám, hogy szeretem. Annyira ott van a nyelvem hegyén, annyira kikívánkozik belőlem a vallomás, hogy majdnem belehalok, de nem tehetem.

58. Ómen

„Nem kell a boldogsághoz semmi, uram, a boldogságot nem lehet akarni. Nem kell hozzá sem szivárvány, sem naplemente. Sem nyugalom, sem béke, sem beteljesült vágyakozás... a boldogság egyszer csak hirtelen elárad, betölt, nem tudni, mitől. Lehet, hogy éppen esik, kopog a tetőn, és attól jön a boldogság, és átsuhan, megáll itt, kicsit elidőz, majd továbbáll. Lehet itt épp akkor, mikor jön szomorúság, gyász, szürkeség, ború és eső. Kilátástalan eső. És lehet, hogy a kopogásától mégis boldogság lesz akaratlanul és véletlenül. Áll az ember valahol az út mellett elhagyatottan, vár valamire, sár van és eső és hideg, és mégis egyszerre, érthetetlenül boldogság van.”

Nem túl kellemes Lia nélkül bulizni, de megértem, hogy miért nem lehet itt. Már annyira hozzászoktam, hogy mellettem van minden átmulatott éjszakán, hogy most tényleg hiányzik. Persze megígérte, hogy benéz, de addigra már lehet, hogy öntudatlanul fogok fetrengeni valamelyik szobában. Ismerős és ismeretlen arcok vesznek körbe, a házam zsúfolásig megtelt. Lassan orgiába kezd átmenni a buli, a három grácia ugyanis elkezdett gondoskodni a fiúkról. Egy pohár vodkával fekszem a kanapén és önelégülten vigyorgok. Úgy tűnik mindenki jól érzi magát a kábulat házában. Nem zargat minket senki, mindenki vigyorog, az asztalon pár csík kokain hever, ha valaki esetleg megkívánná. A sűrű fűszagú füstöt vágni lehet, Yv az asztalon táncol egy pasival. Ő is átpártolt hozzánk. Mióta nálam lakik megszokta, hogy minden éjjel buli van. Kedvelem a kis csajt, könnyen alkalmazkodott a körülményekhez és simán felvette velünk a tempót. Nem csodálom, hogy Lia legjobb barátnője. Neki se számít, hogy mekkora szarba mászik bele és ugyan úgy bulizik, ahogy a vadmacskám. Az én kicsi vadmacskám… Ahányszor eszembe jut a legújabb szerzeményem mindig mosolyra görbül az ajkam. Eleinte azt hittem, hogy ő is egy ribanc lesz a házamban, mint Amanda, Debby vagy Lily, de hamar rá kellett jönnöm, hogy ő több annál, mint egy szopós szájú kurva. Ő jobban hasonlít Jade-re. Neki is különleges helye van az életemben. Tudom, hogy nem mindennapi lány és legyezgeti a hiúságom, hogy hozzám tartozik. A személyisége lehengerlő és szeretem az irigykedő pillantásokat amivel mindig méregetnek, ha mellettem van. De nem ez a legjobb benne. Hanem az, hogy akárhányszor ránézek eszembe jut róla valami. Állandóan megihlet. Hol egy hasonlat, hol egy vers, mindig születik valami újdonság abból, ha nézhetem. Hiszen olyan gyönyörű. Főleg mikor alszik. De az se semmi, amikor bulizik és felszabadultan rázza a formás fenekét, miközben a szikrázó pillantásával engem bűvöl. Már attól is megkívánom, hogy rá gondolok. Szörnyűek ezek a hormonok… De legalább megszületik bennem az elhatározás, hogy magamnál maradok, addig amíg meg nem érkezik. De ez idebent képtelenség, így inkább felállok és az embereket félrelökdösve elindulok a hátsó terasz felé. A friss levegőre érve, azonnal érzem, hogy tisztulni kezd a fejem. Még mindig szédülök picit, de mégis felfedezem, hogy a Tobynak felállított hintában ül valaki. Nem látom ki az, de mégis zsigerből ráérzek, hogy Lia kapaszkodik a láncba és az ő haja omlik hátra. Lassú léptekkel közeledek felé, egészen addig, míg meg nem hallom a halk szipogást. Furcsa görcsbe rándul a gyomrom, mikor megcsapja az orrom az illata, amiből tudom, hogy tényleg a vadmacskám ücsörög idekint.
-    Lia – suttogom az éjszaka csendjébe, mire a hátrahajtott fejét felemeli és a szemembe néz. A kékeszöld  könnyes szempár világít a sötétben, a házból kiszűrődő fény pedig tompán megvilágítja a meseszép arcot is, amit egy apró vércsík torzít el. Ijedten vetődök elé és kétségbeesetten vizsgálom végig minden porcikáját. – Mi történt veled édes? – simogatom le a sós cseppeket az arcáról, majd a vért is letörlöm az ingem ujjával, ami a homlokán lévő horzsolásból szivárog.
-    Kisördög – szipogja és megpróbál mosolyogni, de nem futja többre egy fájdalmas grimasznál.
-    Megijesztesz, mondd már el, hogy miért vérzel – fogom meg mindkét karját és finoman megrázom. Félek, hogy valami komoly baja történt.
-    Se.. Semmi – nyöszörgi lehajtott fejjel, de erre bedühödök.
-    Ne mondd, hogy semmi. A semmitől nem vérzik a fejed és nem sírsz. Mi a franc történt? Bántott valaki? Megölöm akárki is az – sziszegem dühösen és megremeg az egész testem.
-    Nem – csóválja a fejét. – Senki nem bántott. Csak volt egy kis balesetem – kapja fel a fejét és megint a szemembe néz.
-    Miféle baleset? – húzom fel kérdőn a szemöldököm.
-    Összetörtem az apám kocsiját – suttogja. – Elloptam és nekimentem egy fának. Fájdalmat akartam okozni neki. Csak lefejeltem a kormányt, mikor nekihajtottam a fatörzsnek – szipogja és megint csurogni kezdenek a könnyek az arcán.
-    Lia – húzom le az ölembe és ringatni kezdem, mint egy gyereket bár most már végképp nem értek semmit. – Mondd el mi történt – suttogom a fülébe, miközben a hátát simogatom.
-    Összevesztünk, nem akartam tovább ott maradni, ő meg nem akart elengedni. Kicsit törtem zúztam, elszakítottam a ruhám – nyúl az aranyszínű csoda aljához, ami tényleg szétfoszlott. – Aztán beültem a kedvenc kocsijába, amiről mindig is álmodozott és elhajtottam vele. Aztán megláttam a fát és nem gondolkodtam csak nekimentem. Eléggé összetört – magyarázza zaklatottan. – Nem akartam egyedül lenni otthon, ezért jöttem ide, de megláttam a sok embert és hát a bulid… én… Mindegy – sóhajt fel, majd mocorogni kezd az ölembe. – Engedj el, inkább hazamegyek. Az lesz a legjobb – bólogat megint magának.
-    Nem mész te sehová – parancsolok rá, mire összerezzen, de nem tiltakozik. Ölbe kapom és úgy viszem be a házba. – Kifelé – üvöltöm el magam, mire lekapcsolják a zenét és felénk fordulnak az emberek. – Nem hallottátok? Vége a bulinak. Tűnés! – csattanok fel, miközben cipelem az édes terhem a lépcső felé.
-    Lia – vetődik mellénk Yv. – Mi van vele? – néz rám rémülten.
-    Semmi baja. Dobj ki mindenkit – szólok rá, mire lenyeli a kérdéseit, aprót bólint és teszi, amit kérek. A hálónkba lépve azonnal a fürdőbe viszem és leültetem a kád szélére. Már nem sír csak mered maga elé.
-    Nem kell ezt csinálnod – suttogja, mikor egy fertőtlenítőszeres vattával elkezdem letörölni az arcára száradt vért. Nem szólalok meg, nem tudom mit mondhatnék. Tudom, hogy milyen az apja és azt hiszem azt is tudom, hogy milyen ő. Csak egy módot tudok arra, hogy elmulasszam a fájdalmát. Azt a módot, amivel a sajátom is tompítom.
-    Nincs semmi baj – simogatom meg a homlokán lévő horzsolást, ami már nem is tűnik olyan ijesztőnek, mint az elején. Csak egy kicsi seb az egész. – Mindjárt jövök – simogatom meg az arcát, aztán átmászok a hálóba és a fiókomból kihalászom az egyik tasakot. Négy apró pirula hullik a tenyerembe. Kettőt azonnal le is nyelek, a másik kettőt neki szánom. A kádban ülve találok rá. Már nem könnyezik csak fájdalmasan mosolyog rám.
-    Nem ülsz be mellém? – simít végig a habon az alsó ajkát rágcsálva, mire elnevetem magam.
-    Szomorú vagy még? – térdelek a kád mellé és finoman végigsimítok a karján.
-    Kicsit – bólint, de a szeme már vágytól csillog.
-    Mert elfelejtetted bevenni a gyógyszerünket – suttogom vigyorogva, miközben az ajkaihoz emelem a két kis pirulát és gyengéden a nyelvére nyomom őket. Ő pedig engedelmesen nyeli le a tablettákat. Alig két perc alatt ernyed el a teste, mintha a feszültséget és a bánatát elfújták volna. Én is így érzem magam. Megint szédülök, tudom, hogy ő is, de mindketten élvezzük és ez így van jól. Semmi sem érdekel, csak simogatni akarom a vízcseppektől nedves, puha bőrt. Persze ő nem így gondolja. Ruhástól ránt be maga mellé és azonnal rám telepszik. A hajamba markol, tépi a szám és a ruháim. Én pedig ugyan ilyen hévvel viszonzom minden érintését. A nedves ing a padlón csattan, a fogai és a körmei a bőrömbe vájódnak. Igazi vadmacska… Szét akar tépni, magába akar olvasztani, ahogy én is őt. Fájdalmasan szisszenek fel, mikor a fogai a torkomba mélyednek és addig szívja a bőröm, míg el nem tolom magamtól. Ha nem tenném lehet, hogy kitépne egy darabot a húsomból. Elégedetten figyeli a művét, aztán megint egymásnak esünk. A nadrágomtól hatalmas bénázások árán sikerült megszabadulnunk, de ez is csak szítja a vágyaim. A várakozás megőrjít. Benne akarok lenni, a csúcsra akarok jutni. Vele vagy nélküle nem számít. Imádom mikor ennyire elveszíti a kontrollt. Nem uralkodik magán, csak kiéli rajtam a vágyait, ahogy én is rajta.
-    Kis hamis – nyúl a lábaim közé, a fülembe lihegve és az ujjait a fájdalmasan lüktető férfiasságom köré kulcsolja. – Megint nincs rajtad alsó – harap cseppet sem finomkodva a fülcimpámba miközben ütemesen mozgatni kezdi a kezét rajtam, mire a fenekébe markolok.
-    Nem is kell az ide – lehelem a szájába, majd egy újabb fullasztó csókban forrunk össze. A kádból már a víz nagy része a padlón kötött ki, a teste csúszkál a karjaim közt. Mégis egy határozott mozdulattal belé tudok hatolni. A hajsza pedig elkezdődik ezzel. Egymásba marva, lihegve hajtjuk egymást a beteljesülés felé, ami nem is várat magára sokáig, de amikor elér minket, még a kis lábujjunk is beleremeg a kielégülésbe. Még érzem, hogy a karomba bújik és egy nyálas csókot nyom a nyakamra, de aztán se kép se hang.


-    Hová indulsz? – üvölt rám Leena, már a szállodába. Csak a szokásos hátizsákom van nálam.
-    El, messze tőled – vágom rá, miközben belebújok a cipőmbe.
-    Ne merészelj most elmenni. Ezt meg kell beszélnünk – kiabál rám, de nem igazán érdekel. Dühös vagyok és az egész napos ordibálás sincs ínyemre.
-    Minek? – nézek rá fáradtan.
-    Mert a családunkról van szó. Mindjárt itt a karácsony és basszus Niko nem is figyelsz rám – szitkozódik mikor fütyörészni kezdek. – Az a hülye elmebajos tyúk elvette az eszed.
-    Arról aztán igazán vitatkozhatnánk, hogy ki az elmebajos – sziszegem, mert tudom, hogy Liára céloz.
-    Inkább fogd be – vág hozzám egy párnát, de ellépek előle. – Hová a fenébe mész? – kiabál megint.
-    Brandonhoz – vágom rá a kilinccsel a kezemben.
-    Remek. Az őrültek házába – üvölt utánam, de bevágom az ajtót és nem hallgatom tovább. Nincs kedvem a veszekedéshez, elég volt a tegnap esti, amikor hazajöttünk. A maradék két szabadnapom olyan helyen akarom tölteni, ahol jól érzem magam. Már az sem izgat, hogy Amerika másik felébe kell mennem ahhoz, hogy Brandon-nál lehessek. Tök mindegy, csak el innen. Messze tőle.

A kapucnim és a napszemüvegem mögé bújva jutok ki a reptérről. Olyan érzésem van, mintha itt Hartfordban is mindenki engem nézne. Nagy lépésekkel szelem át a parkolót, ahol nem nehéz kiszúrni Brandont, aki a hatalmas Hammer oldalának dőlve cigizik. Megnyugszom amint megpillantom őt és a monstrumot. A kocsiban el tudok bújni még akkor is, ha kiszúrja valaki, hogy itt vagyok.
- Azt hittem már a sárkány túszul ejtett – vigyorog rám, mikor meglát, mire én is elmosolyodom és olyan férfias módon megöleljük egymást. A kocsiba beszállva persze be nem áll a szája. Kifaggat mindenről és ő is mesél, ezzel pedig azonnal eléri, hogy ne foglalkozzak a sok nyakamban lévő szarsággal, csak röhögjek a baromságain. A város határába lévő óriási birtokot alig fél óra alatt érjük el, a kapuk szélesre nyílnak előttünk, majd be is csukódnak, amint átszáguldottunk rajta, hogy a fákkal takart ösvényen át a házhoz jussunk. Végre mindenfajta görcs elmúlik a testemben, mert tudom, hogy két tökéletes napnak nézek elébe, ahol senki nem fog cseszegetni. A küszöböt se idegesen lépem át, mint ahogy otthon szoktam és ha másért nem is, hát ezért megérte eljönnöm. A konyhába azonnal egy izzadt, büdös, torzonborz fazon csapódik nekünk. Zack. Elég ittas már, de a vigyora engem is mosolygásra késztet. Gyorsan lepacsizunk, majd ledobálom a cuccaim az egyik földszinti szobába, hogy aztán csatlakozhassak a kint lévő furcsa és különleges bagázshoz. Mindenkit ismerek már és mindannyian kitörő lelkesedéssel fogadnak, bár van egy sanda gyanúm arra nézve, hogy ez inkább az elfogyasztott töménytelen mennyiségű sör számlájára írható. Ugyan soha nem hittem volna, hogy valaha csatakosra izzadt, bűzlő, két keréken bűvészkedő emberekhez fogok menekülni valaha is, de most mégis ez a helyzet. Brandon és az ő különc, teletetovált, kissé őrült haverjai, akiket már ezer éve ismer és akikkel együtt tanult meg biciklizni. Mindig is tiszteltem a barátomban, hogy a gyerekkori cimboráival hiába jött össze neki az élet, tartja a kapcsolatot és mindent megoszt velük amije van. Ilyen a háza is és a kertben lévő hatalmas rámpák, amiken különböző hajmeresztő trükköket csinálnak a bringájukkal a fiúk. Persze az általános iskolai cimbik csoportja mára már kibővült és most vagy húsz veszett fazon rohangál a kertben és a házban. Vannak köztük művészlelkek és elmebajosok is, de mégis mind jól megértik egymást. Nem volt nehéz beilleszkedni közéjük nekem se. Itt nincs tabu, mindenki úgy fogadja el a másikat, ahogy van. Talán az egyetlen furcsaság, hogy egy nő sincs a közelünkbe a házban, de mire idáig érek a gondolkodásban, be is igazolódik, hogy téves az állításom.
- Kisfiam, nem úgy volt, hogy kimész Nikoért a reptérre? – hallok meg egy aggodalmaskodó hangot a hátam mögött. Brandon megforgatja a szemeit és elkezdi kifigurázni az anyukáját, de nem törődöm vele, inkább teli szájjal vigyorogva fordulok meg.
- Megjöttem – közlöm és mindkét kezemmel a közeledő nő felé kalimpálok, akinek szeretetteljes mosoly ül ki az arcára és amint elém ér azonnal egy anyai ölelésben részesít.
- Örülök, hogy itt vagy – súgja a fülembe Kelly.
- Én is – szorongatom meg még jobban Brandon anyukáját. Imádom őt, olyan, mintha kicsit az én anyukám is lenne. De azt hiszem ő minden itt lévő anyukája egy picit.
- Ettél már? – néz végig rajtam, mire én forgatom meg a szemeim. Mindenki ezt kérdezgeti tőlem, bár tudom, hogy ő nem azért, mert piszkálni akar, egyszerűen csak ilyen a természete.
- Kaja – csillan fel a fiúk szeme, mire Kelly elmosolyodik, de csak egy fél percre.
- Ti miért rohangáltok egy szál gatyában? – pirít rájuk. – Menjetek be és legalább egy pulóvert vegyetek fel – parancsol a srácokra. Úgy tűnik sosem fog hozzászokni, hogy az itt lévők, mindig egy szál gatyában fognak rohangálni, ha tél van, ha nyár. Nekik sosem számított, hogy esik a hó vagy fúj a szél, valószínűleg a mozgástól nem is érzékelik, hogy a hőmérő higanyszála fagypont felé közelít és hiába nincs hó, mégiscsak hideg van.
- Akkor kapunk enni? – lép mellénk Jace.
- Még meglátom – nyújtja ki Kelly a nyelvét, de a srácok bevonulnak, hogy felöltözzenek, Kelly pedig elmegy a birtok másik végében lévő ház felé, ahol ő lakik, Brandon apjával.

Kiterülve heverünk, már kezd elmúlni az alkohol hatása. Álmosan figyeljük Barndonnal a padlón szanaszét heverő haverjait, akik azt hitték az asztal alá tudnak inni minket. Tévedtek… Vigyorgunk mindketten, de aztán Brandon elkomorul.
-    Hiányzik Jesse – suttogja.
-    Tudom – suttogok vissza.
-    Lia? – néz rám, mire elhúzom a szám és úgy döntök inkább visszadobom a labdát.
-    Zoé? – kérdezem.
-    Felhívtam, de nem akart velem beszélni hetekig. De tegnap felvette – mormolja.
-    És? – noszogatom kíváncsian. Valami belső hang azt súgja, hogy az a lány jó hatással van az én őrült barátomra. Az már Jesse halálakor lejött, hogy nem közömbösek egymásnak. Még sose láttam, hogy Brandon bárkire is úgy nézett volna, ahogy arra a lányra és hát Zoé is bevallotta, hogy fontos neki Brandon, bár azt a mai napig nem értem miért lépett le egyik percről a másikra.
-    Találkozunk – néz rám félve, mire elmosolyodom.
-    Kedveled – somolygok, mire Brandon dühösen felszusszant.
-    Nem megyek vele sokra – vágja rá kissé csalódottan.
-    Meg vagyunk mi áldva barátom – döntöm a fejem a vállának. – Nem akarsz mesélni róla? – Mosolygok rá, mire aprót biccent, majd int, hogy kövessem. A hálószobájába megyünk, ahol mindketten a szőnyegre telepedünk egy-egy üveg sör társaságában.
-    Mire vagy kíváncsi? – Néz rám fáradtan.
-    Hol ismerted meg és mennyire csavarta el a fejed?
-    Egy bárban és azt hiszem, hogy túlságosan is – nevet fel öröm nélkül. – Dögös volt és kacér. De nem adta be a derekát és ez tetszett. Tudod mennyit güriztem azért, hogy gerincre vághassam? Vagy tízszer kellett vele randiznom, ha nem többször, mire ágyba bújt velem – nevet fel, mire megforgatom a szemeim. Brandon sosem változik.
-    Csak meg akartad dugni?
-    Aham – bólogat, miközben nagyot kortyol a sörből. – De miután sikerült, nem tudtam elmenni. Pedig kellett volna – mered maga elé. – De olyan édes volt, ahogy feküdt a mellkasomon és aludt. Nem bírtam kibújni mellőle. Úgy voltam vele, hogy elég lesz reggel – húzza el megint a száját.
-    Aztán reggel se mentél el mi? – kuncogok fel, mire ő is nevetni kezd.
-    Na ja. Reggelit csinált. Hülye lettem volna lelépni – röhög. – Félek – néz rám és a rémület tényleg megcsillan a kezében.
-    Mitől? – nézek rá kissé bután, de tényleg nem értem.
-    Hogy én is szerelmes leszek és, hogy pont Zoéba. Ő komoly csaj, nem fog sokáig elviselni. Talán nem kéne vele találkoznom – motyogja elgondolkodva.
-    Hülye vagy. Ha hiányzik és akarod, akkor beszélj vele és szedd fel. Minden nő megőrült érted – biztatom.
-    De ő nem. Niko, nézz ránk. Ebben a házban már mindenki közelebb van a harminchoz, mint a húszhoz és mégis mindenki szerint olyanok vagyunk, mint az óvodások. Oké mindenkit lehülyézek aki ezt mondja, de ha jobban belegondolsz, van benne igazság.
-    Egy jó tanácsot barátom ha megengedsz adok neked. Ne gondolkozz csak érezz – mosolygok rá, mire megrándul a szája széle.
-    Tudod barátom, jó lenne ha a saját tanácsod szerint élnél te is – veregeti meg a vállam, aztán beszélgetünk még egy jó darabig, míg el nem alszunk mindketten.


Pereg az időm és én csak egy helyben állva figyelem, hogy suhannak el a hetek, anélkül, hogy bármit is tettem volna. Idegesít, hogy nincs előttem semmilyen cél, így az egyetlen megoldáshoz folyamodok. Menekülök. Menekülök magam elől, az életem elől, menekülök minden elől. Csak dolgozni járok el, a szabadidőm pedig Alex-el töltöm, akivel sikerül mindenről elfeledkeznem. Karácsonyra se vagyok hajlandó hazamenni, kábult ködben telnek el az ünnepek. Egyre ijesztőbb a helyzetem, de nem tudom merre induljak el. Érzem, hogy valami nem oké, de nem tudok gondolkodni és azt hiszem nem is akarok. Kell egy kis magány, így elbújok a lakásomba pár napra. Próbálok nem összeomlani és erős maradni, de ezt nem tudnám megtenni, ha nem ragadnék papírt és nem kezdenék el írni. Minden bajt és bánatot, amit képtelen vagyok kimondani rímbe foglalok. Egyszerű a képlet, kiírom magamból a fájdalmam. Ki se dugom az orrom a nappalimból. Fogalmam sincs mikor zárkóztam be, és hány hívást nem fogadtam. Egyszerűen megállt számomra az idő. Hiába hallom, hogy kopognak, nem érzek késztetést arra, hogy ajtót nyissak. Hiába hallom a telefonom, nem állok fel és nem veszem fel. Nincs szükségem senkire és semmire. Bevásároltam az újév első napján, mikor eldöntöttem, hogy száműzöm magamra. Elég whiskym, cigim és kokainom van ahhoz, hogy ne kelljen kitenni a lábam a biztonságot jelentő vackomból. A sötétítőfüggönyöket is behúztam, amik tökéletesen kizárnak minden fényt a szobából, pár nap után így már azt se tudom, hogy mikor van nappal és mikor van éjszaka. Csak a füzetem, a tollam és takaróm létezik. Egyedül mosdóig vagyok hajlandó elmászni, aztán azonnal vissza is kucorodok a kanapémra, ahol a whiskys kávém kortyolgatva újabb szövegeken töröm a fejem. Ha épp semmi nem jut eszembe, akkor meg bámulom a plafont, vagy gyerekes mintákat rajzolgatok a lapok szélére.
Valaki persze megint nem hajlandó felfogni, hogy nem vagyok senkire kíváncsi. És ki más lenne az a valaki, mint Conor?
-    Lia, tudom, hogy benn vagy, nyisd ki – dörömböl az ajtón, de nem felelek. Amúgy sem vagyok olyan állapotban, hogy vendéget fogadjak. – Na jó elég – morran fel a fogadott bátyám az ajtó túloldalán, aztán hangos csattanást hallok, mire felkapom a fejem. A másodikra se kell sokat várni, de akkor már megadja magát az ajtóm és Conor beesik a szobámba. Meglepetten pislogok rá, miközben ő dühösen vizslat, majd rájövök, hogy nincs egyedül, ugyanis egy régi szöszke ismerős is megjelenik a küszöbön.
-    Hello – köszönök egy halvány mosollyal az arcomon, mire Launo elvigyorodik és integetni kezd.
-    Te csak ne hellóz – támad nekem Conor, a szemei pedig villámokat szórnak. – Mi a faszért nem nyitod ki az ajtót vagy legalább veszed fel azt a kibaszott telefont? – üvölt dobhártyarekesztő hangerővel.
-    Nem volt hozzá kedvem – rántom meg a vállam, mire úgy kezd fújtatni, mint egy dühös bika. Két lépéssel az ablakhoz lép és elrángatja a gondosan behúzott függönyöket, majd ki is tárja sarkig az ablakot, hogy némi friss levegő jusson be.
-    Nem volt hozzá kedved? Bezzeg kokózni meg vedelni volt kedved – kezdi el összeszedni a szerteszét heverő üvegeket és mindet a kukába hajigálja. Aztán a szövegeim felé nyúl, mire rémülten pislogok rá. Mielőtt összegyűrné őket vet egy pillantást a kézzel írt betűkre, de megtántorodik tőlük, így az egyik fotelbe huppan. - Ezt te írtad?  - néz rám kikerekedett szemekkel, mire az alsó ajkamba harapva bólintok egyet. – Te ilyeneket tudsz írni? – csodálkozik el még jobban, mire Launo is belép a birodalmamba és ő is magához vesz egy papírost. Mindketten csak merednek rám egy ideig, aztán Conor mindent összeszed és az asztalra helyez. – Főzöl nekünk egy kávét kiscica? – mosolyog rám Conor, ez a mosoly pedig visszaránt a földre az élők közé, a pokolból ahová magam száműztem.
-    Főzz magadnak – vágok hozzá nevetve egy párnát. – Amúgy sem érdemled meg. Betörted az ajtómat – vágom be az ál durcát.
-    Lau ha nem kapunk kávét, akkor ne is add át a levelét – áll fel Conor vigyorogva, tudván, hogy ezzel a mondattal felpiszkálta a kíváncsiságom.
-    Milyen levél? – kérdezek rá, miközben felülök.
-    Semmi, semmi – vigyorognak mindketten miközben cinkosan összenéznek, aztán meglátom, hogy egy boríték lóg ki Launo farzsebéből. Van egy sanda gyanúm, hogy kitől érkezett és nem bírom legyőzni a szívem. Megint az álnok áruló nyer, az eszem helyett. Pislogni sincs ideje a srácoknak, már fel is pattantam és elcsakliztam a hófehér borítékot. Az első dolog, ami az ölembe hullik, amint feltépem egy repülőjegy Koppenhágába. Elámulok, de az ismerős férfias kézírással írt sorok szabályosan sokkolnak.

Szükségem van rád. Hiányzol. Gyere ide. Kérlek.

Csak ennyi volt a fekete tintával írt üzenet és egy N betű a lap alján, amiből ha nem lettem volna eddig is biztos, hogy ki küldte a repülőjegyet, tudnám holtbiztosra, hogy Niko volt az. Felragyog az arcom és ugrálni kezdek örömömben. Hát mégis van valami jó ebben az évben. A depresszióm elfújták, mintha soha nem is lett volna. Launo és Conor nevetve veszik tudomásul, hogy boldog vagyok. Mintha szárnyakat kaptam volna. Nem gondolkodom, tudom mit akarok. Nem kérdés, hogy elutazom-e.
-    Ünnepelünk? – vigyorog rám a szöszi, mire a nyakába vetem magam, aztán, mint egy tornádó bevetem magam a fürdőbe, hogy lezuhanyozzak és felöltözzek. Mert ma tényleg ünnepelünk.
A munkahelyemre megyünk, mint kiderült szombat van, tehát adott a hely, hisz szombatonként itt mindig őrült buli van. Lauonot gyorsan bemutatom a csajoknak, Dawn biztosít róla, hogy még meg van az állásom és jövő héten ha lejárt a szabim mehetek vissza dolgozni. Csak ennyire voltam kíváncsi, na meg a kedvenc koktélomra, amit Nasztaszja villám gyorsan be is kever. Nem sokáig olvadnak a jégkockák a pohárban, mire a tánctérre érek már el is fogyasztottam a szivárványszínű italt. A fiúk körbevesznek én pedig megint önfeledten nevetek. Az érzelmi hullámvasút kocsija éppen felfelé tart. Azt hiszem épp itt volt az ideje, túl régóta volt a kedvem a béka feneke alatt. Pörgök, mint egy búgócsiga, a fiúk pedig képtelenek tartani a tempóm. Nyavalyog mindkettő, hogy üljünk le, de eszem ágában sincs. Táncolni akarok, szórakozni, élni, nevetni. Azért arra hajlandó vagyok, hogy a buli közepéről átmenjek a szélére, hogy míg Launo és Conor pihennek egy-egy üveg sörrel a kezükben, én ott ropjam tovább. Így ők is rajtam tudják tartani a szemüket és nekem se kell a lábamat lógatnom. Sokáig rázom magam egyedül, csak a zene ritmusára figyelek és teljesen kikapcsolom az agyam, de egyszer csak két kéz fonódik a derekam köré és valaki hátulról magához szorít. Borostás arc simul az enyémhez, majd a táncpartnerem a mély és rekedt hangján suttogni kezd a fülembe.
- Esőlány – búgja, mire azonnal összerándul a gyomrom. Megilletődve fordulok hátra és meglepődve veszem tudomásul, hogy nem más tart a karjaiban, mint Sean. Már az illatából is sejtettem, de most, hogy szemtől szembe állok vele, furcsán érzem magam. Még most is sármos, megint hatással van rám a belőle áradó meghatározhatatlan valami, amitől elakad a lélegzetvételem és olvadásnak indulok. A szemei furcsán csillognak, mint valami vadállatnak, aki elkapta a zsákmányát. A sötétszürke szempár megbabonáz és előhozza a kacérabbik énem, pedig ma este tényleg senkivel nem akartam kikezdeni. Most mégis az engem ölelő férfi nyaka köré fonom a karjaim, miközben előveszem a legbájosabb mosolyom.
- A titokzatos férfi – suttogom, túl közel az ajkaihoz, ezzel pedig azt érem el, hogy közelebb hajol és meg akar csókolni, de nem hagyom magam és nevetve elhúzódok az ajkai elől, hiába vágyom arra, hogy megízlelhessem. Tetszik is neki meg nem is a játékom, de a végén ringatni kezdi a csípőjét én pedig felveszem a ritmusát. Nem próbálkozik ugyan többször, de érzem, hogy kíván. Egy másodpercre se veszi le rólam a tekintetét, fogva tartja a pillantásom. Előbújik belőlem a kisördög, hátat fordítok neki és a fenekem az ágyékának dörzsölöm. Szinte azonnal megérzem a hatást, a halk nyögése és az egyre birtoklóbban körém fonódó karjai pedig önelégült mosolyt csalnak az arcomra. Látom, hogy Conor és Launo ugrásra készen figyelnek minket, de nem lépnek semmit. Ők is látják, hogy nincs kifogásom az ellen, hogy Sean öleljen magához.
- Ne játssz velem – suttogja a fülembe, amitől megborzong az egész testem. A forró lélegzetvételi csiklandozzák a bőrömet, a térdeim egy másodpercre megroggyannak, a tenyerem az alkarjára simítom.
- Nem szeretsz játszani? – pislogok rá ártatlanul a vállam fölött, mire elneveti magát, halkan, reszelősen.
- De igen, csak nem egy tömött klub táncterén – feleli, mire én mosolyodok el.
Sokáig nem hangzik el egy szó sem köztünk. A testünk beszél helyettünk is. Nem értem mi történik, csak abban vagyok biztos, hogy ez a férfi veszélyes vágyakat ébreszt bennem. Egyszer már megégettem magam, mikor így éreztem valaki iránt, de vakmerő vagyok és újból elkezdek sétálni a csapda felé, miközben imádkozom, hogy ne záruljon össze körülöttem, mikor rálépek. Persze valaki megint vigyázni akar rám, talán az őrangyalom, aki lehet, hogy már most tudja, hogy ennek a táncnak nem lesz jó vége. Russelt küldik az égiek, hogy mentsen ki az örvényből, ami ellenállhatatlanul kezd magába szippantani.
-    Lia, Dawn elvágta a kezét egy pohárral, nem tudsz beállni pár percre a helyére segíteni? – lép mellénk a biztonsági ember, mire felkapom a fejem és aprót bólintok. Kicsusszanok Sean kezei közül, de amint egy lépést eltávolodok tőle, elkapja a csuklóm.
-    Itt hagysz?  - néz rám vigyorogva, mire csak vállat rándítok. Ő pedig meglepetést okoz. Összefűzi az ujjainkat és követ a pulthoz, ahol a szomjas vendégek türelmetlenül toporognak. Gyorsan felveszem az egyik kötényt és már töltöm is tele a poharakat. Sean velem szemben ül egy bárszéken, whiskyt kortyolgat és lesi minden mozdulatom. Az ajkán játszó mosoly engem is vigyorgásra késztet.
-    Adsz egy slukkot? – perdülök elé, mikor látom, hogy rágyújt egy szál cigarettára. Nekem nincs időm rágyújtani, pedig ölni tudnék tíz perc meló után egy szálért.
Sean persze nem habozik, a számhoz emeli a sajátját, amibe mélyen beleszívok, miközben végig a szemébe nézek. A mosolyától megint jóleső görcsbe rándul a gyomrom, de nincs időm vele törődni. Újabb vendégek várnak az italaikra, akiket ki kell szolgálnom. Fél szemmel azért végig figyelek rá, látom, hogy Dawn leül mellé és egy puszit nyom a szája sarkába, amitől majdnem kiesik a pohár a kezemből. Hát őt ismeri a főnököm? Ráadásul, úgy tűnik elég bizalmas kapcsolatban állnak…  Pár percig tart az egész, aztán Dawn fel is áll és átveszi a terepet tőlem. Szó nélkül vonulok ki a pultból, majd ugyan ilyen némán haladok el Sean mellett, aki a csuklóm elkapva állít meg.
-    Mi a baj tündérem? – mosolyog rám. Pontosan tudja mi a bajom.
-    Meguntam mára a játékot – viszonzom a vigyorát. – Hazamegyek – teszem hozzá, mire egy fél másodpercre lelohad a mosoly az arcáról, aztán ugyanúgy felragyog, mintha nem történt volna semmi.
-    Hazakísérlek – áll fel, majd megszámlálatlanul dobja a pultra a whisky árát, egy komoly borravalóval megtoldva.
-    Nem – jelentem ki, de füle botját sem mozgatja.
A sarkamban liheg, míg az asztalunkhoz érek. Conorék kérdőn néznek rám, mikor elbúcsúzok tőlük, majd gyanúsan vizslatják Seant, ugrásra készen.
- Baj van? – suttogja a fülembe a fogadott bátyám, mire csak megcsóválom a fejem. – Holnap indulsz? – kíváncsiskodik, mire megint bólintok, aztán szorosan megölelem.
- Csak pár nap és jövök vissza. Vigyázz Yvre, jó? – nézek rá kérlelően, mire ő kezd bólogatni.
- Csak okosan – kacsint rám, mikor felmarkolom a táskám. Elnevetem magam, még egyszer megölelem a srácokat, aztán a kísérőmről tudomást se véve, elindulok hazafelé. Hallom, hogy követ, de nem félek tőle. Nem érdekel, hogy mit csinál, pedig érzem minden rezdülését a levegőben. Az érzékeim kiélesednek, hallom ahogy a motoros bakancs, ami la ábán van súrolja a talajt, hogy kattan az öngyújtója, miután kikutatta a bőrkabátjából a cigijét. Szinte látom, ahogy kifújja a füstöt a száján és azt is, ahogy mélyen magába szívja a káros anyagokat. A hátamban érzem a szürkéskék szempár minden pillantását, mintha csak lyukat akarna égetni belém. Amint a kulcsom a kapuba illesztem, az ujjai finoman végigsimítanak a karomon, mire végigfut rajtam a jóleső borzongás, az ég pedig nagyot dörren, aztán elered az eső, olyan hévvel, mintha az égiek dézsából öntenék ránk.
- Esőlány – suttogja Sean, ugyan azon a mély és rekedt hangon, mint mikor ma este hozzám simult. Önkéntelenül mosolyodom el a név hallatán, miközben fél perc alatt bőrig ázok, de úgy vagyok vele, hogy már úgyis mindegy, felesleges lenne menekülni a zuhatag elől.
- Talán valami ómen, hogy akárhányszor találkozunk, szakadni kezd az eső – fordítom az arcom az ég felé, csukott szemmel.
- Jó vagy rossz ómen? – simul hozzám Sean hátulról és gyengéden a nyakamba csókol, amitől összerándul a gyomrom.
- Még nem tudom – fordulok meg az ölelésében. – Egy biztos, hogy találkozunk még – simítok ki egy nedves fürtöt az arcából, mire megint megpróbál megcsókolni, de én ismét nevetve elhúzódom.
- Nem tetszik ez a játék, de legyen – húzódik el és újabb cigarettát vesz a szájába az eső ellenére is. – Vigyázz magadra tündérem – néz mélyen a szemembe, aztán sarkon fordul és elindul arra amerre jöttünk.
- Meg se próbálsz felkéreckedni valami hülye indokkal? – kiabálok utána, mire elneveti magát és megint úgy perdül meg a tengelye körül, mint Londonban.
- Volna értelme? – néz rám huncutul, mire megint mosolyogni kezdek.
- Talán igen, talán nem – vonok vállat, mire kivillantja a hófehér fogsorát.
- Talán majd egyszer megkérsz, hogy menjek fel, de nem a mai este erre a legalkalmasabb. De abban biztos lehetsz, hogy találkozunk még Cornelia Anders és ha egyszer majd felhívsz magadhoz, többé nem teszed ki a szűröm, a hideg januári esőbe – suttogja magabiztosan, majd elindul én pedig csak nézek utána míg el nem tűnik az utcasarkon.

57. Eljegyzés

„Azt hiszem, a kisgyerek, egy négy-öt-hat éves kiskrapek agyában az a két fogalom, hogy apa és védelem, valahogy egyet jelent. Nekem az apám nem volt oltalom, nem volt pajzsom a világ ellen. A világ ellen, amitől sokszor féltem.”

Félve lépek a Leena-val közös lakásomba. Meglepő rend fogad, minden a helyén van, mintha nem történt volna semmi, a levegőben pedig valami különleges sütemény illat terjeng. Villámcsapásként rohamoznak meg az emlékek, hisz régen, mindig így várt itthon. Rend volt, halk zene szólt, ahogy most is, jó érzés volt belépni a közös otthonunkba. Vártam, hogy hazaérjek, hogy átöleljem és megcsókoljam. Együtt akartam lenni vele, együtt akartam vacsorázni vele. Régen minden olyan más volt. Együtt zuhanyoztunk, majd egy pléd alá bújtunk és valami buta filmet néztünk. Békés volt és én imádtam. Most pedig? Gyomorgörcsöm van és izzad a tenyerem. Fel vagyok készülve mindenre. Az újabb vitára, az ajtócsapkodásra, a sírásra és arra is, hogy ismét felpofoz. Mindenre, csak arra nem, hogy nyugodtan ül az asztalnál a konyhában a kávéját kavargatva. Pedig ez a kép fogad. Látszik rajta, hogy nem sokat aludt az éjjel, a szemei fel vannak dagadva és ki vannak vörösödve a sírástól. Lassan, egy szó nélkül telepedek mellé. Csak nézzük egymást és nem csinálunk semmit. Némák vagyunk, de ez sem jó. Beszélnünk kéne, de nem megy. Nem tudom mit mondhatnék. Aztán Leena nagyot sóhajt, az ajkai résnyire nyílnak engem pedig fejbe kólint a tömény alkoholszag. Elkerekedett szemekkel nézek rá és hirtelen mindent megértek. Nincs magánál, azért nem vitázik. Úgy pattanok fel mellőle, mint akit bolha csípett meg, majd két lépéssel a kukához megyek, hisz van egy sanda gyanúm, hogy nem csak a vodka van benne.
-    Tudtam – halászom ki a szemetesből az üres gyógyszeres dobozt, amiben a fájdalomcsillapítóm volt, amit még akkor írtak fel, mikor meghúztam a hátam, míg Leena rá nem bukkant és be nem szedte, akár a gyerekek a cukorkát. – Leena a fenébe – sóhajtok fel. – Ez nem játék – ülök mellé és a tenyerembe fogom az arcát. – Nem piálhatsz gyógyszerre – simogatom meg az arcát, ugyanis hiába minden még mindig féltem és aggódom miatta. – Belehalhatsz – suttogom remegő hangon, ugyanis tudom, hogy tényleg megtörténhet, abba pedig én is belehalnék, hisz ő a társam.
-    Miért ne? – buggyan ki két könnycsepp a szeme sarkán és olyan elkeseredetten néz rám, mint még soha. – Te már nem szeretsz és mindent elrontok – sírja el magát. Annyira törékeny, mint még talán soha.
-    Ne beszélj butaságokat – ölelem magamhoz.
-    Annyira sajnálom – zokog a karomban. – Én nem akartalak bántani se téged, se Madet. Én ezt nem így akartam. Nem akartam, hogy sitten végezd és nem akarom, hogy mást szeress. Azt akarom, hogy engem szeress és velem legyél boldog, de nem tudom mit tegyek. Mondd meg, hogy mit csináljak, hogy megint úgy nézz rám, mint mikor összeköltöztünk és egymásba szerettünk. Kérlek Niko, mondd meg – emeli fel a könnyáztatta arcát, hogy a szemembe tudjon nézni. – Én nem tudom. Nem tudom mit akarsz, mert sose mondod meg. Csak veszekszel velem és ellöksz magadtól – sír tovább én pedig belátom, hogy valahol neki is igaza van. Tényleg nem törődöm vele mostanában. Nem figyelek rá és nem vagyok vele eleget. Nem beszélgetünk egymással és nem osztok meg vele semmit. Nehéz beismerni, hogy nem csak ő a hibás, hanem én is.
-    Elutazunk – döntök hirtelen, hisz amúgy is pár nap múlva el kéne repülnünk arra az eljegyzésre. Miért is ne mehetnénk hamarabb? Legalább kipihenjük magunkat. Azt hiszem mindkettőnkre ráfér.


-    Csörög a telefonod – morog mellettem Alex, miközben finoman bökdösi az oldalam. Lassan kúszik az idegesítő dallam a fülembe, elhúzom a szám és az éjjeliszekrény felé nyúlok.
-    Hm? – dünnyögök bele a mobilomba, miután megtaláltam.
-    Ma délre gyere át hozzánk – szól bele az apám, mire elhúzom a szám.
-    Los Angelesben vagyok, esélytelen, hogy délre New Yorkba legyek és nincs pénzem repjegyre. Amúgy meg neked is szia, én is örülök, hogy hallom a hangod, remélem, hogy te is jól vagy – mormogom álmosan és próbálom kinyitni a szemem, de nem megy.
-    Cornelia ne szórakozz – csattan fel. – te is tudod, hogy Los Angelesben vagyok, mert holnap van az eljegyzési party, ahol te is meg fogsz jelenni, de ma is át kell jönnöd, mert ruhát kell választani neked. Világos? – kérdezi ingerülten.
-    Aham. Azt hiszem – dünnyögöm, miközben a hátamra gördülök.
-    Délben, nálunk. Van egy ajánlatom a számodra, szóval ajánlom, hogy időben itt legyél – szusszant fel dühösen, majd valakivel kiabálni kezd.
-    Halkabban – nyöszörgöm, ugyanis megint iszonyatosan fáj a fejem. A munka utáni bulizás kicsit megviselt.
-    Szedd össze magad. Na szia – nyomja ki a készüléket én pedig a szokásos morgással köszönök el a búgó vonaltól.

Alex-el kézen fogva lépek be a házba. Tudom, hogy apu sokkot fog kapni, amint meglát minket együtt, de pont ezért csinálom. A személyzet, úgy rohangál az előcsarnokban, mintha a fejüket akarná valaki venni, ebben pedig van is valami. A lépcső tetején apu kiabál a telefonba, miközben két pasi próbálja megtűzni a rajta lévő öltönyt. Amint meglát minket elhúzza a száját én pedig csak vigyorgok rajta, hisz látom, hogy nem tetszik neki a partnerem. Mégis lejön hozzánk és kezet fog Alex-el, aki megilletődve pislog rám. Sosem láttam még ilyennek. Meghökkenve figyelem őket, míg az apám rám nem mordul, hogy kövessem. A szivarszobában kötünk ki, ahová Alex nem hivatalos.
-    Miért hívtál ide? – vetődök le az egyik fotelbe, mire ő is helyet foglal. Egyszerre gyújtunk rá és nézünk egymás szemébe. Az arcát látva felfedezem a köztünk lévő hasonlóságot. Nem tagadhatom le, hogy a lánya vagyok, bármennyire is szeretném néha. Persze a lelkem legmélyén valahol büszke is vagyok arra, hogy ő az apám, még akkor is ha soha nem viselkedett apaként és emiatt haragszom rá.
-    Azt akarom, hogy viselkedj holnap. Tudom, hogy nem vagyok a szíved csücske és azzal is tisztában vagyok, hogy egy bosszúálló kis dög tudsz lenni, ha arról van szó, de a holnapi napot nem teheted tönkre. Nem engedem - magyarázza komolyan.
-    Mit kapok cserébe? – húzom fel mosolyogva a szemöldököm.
-    Feloldom a kártyáid – vágja rá, mire elfelejtek levegőt venni. Azt hittem valami pitibb dologgal akar megvesztegetni, de ez… Erre nem számítottam.
-    Visszakapom a pénzem? – kérdezem gyanakvóan. Ez ugyanis túl könnyűnek tűnik.
-    Igen, ha azt teszed, amit én akarok, ha azt veszed fel amit én akarok, ha befogod a szád és nem teszel gúnyos megjegyzéseket. Plusz kordában tartod az anyád. Nem akarok botrányt, ez Simona napja és ő fontos nekem. Érted?
-    Szereted? – merül fel bennem a kérdés, mire elmosolyodik.
-    Igen, de tudod te is, hogy ez milyen – dől hátra és kicsit lazább testtartást vesz fel. A feszültség eltűnik a levegőből, most nem harcolunk.
-    Ha még mindig anyuba vagy szerelmes, miért veszed el azt a lányt? - Kíváncsiskodom. Tényleg meg akarom érteni, azt amit eddig sosem fogtam fel ésszel.
-    Mert hiába vagyok szerelmes az anyádba. Sosem tudtunk együtt élni és nem is fogunk. Ő is más utakon jár és én is. Ez sosem változik – mosolyodik el. – Mindig te, Jen és az anyád lesztek a legfontosabbak az életemben, még akkor is ha ezt nem hiszed el. De öregszem Cornelia és akarok egy társat, akihez hazamehetek, aki mellett felkelhetek, aki támogat és szeret és nem csesztet. Simona pedig ilyen lány. Kedves, megértő és szeret. Ott lesz velem végig, míg meg nem öregszem – somolyog az orra alatt.
-    Te tudod – rántom meg a vállam.
Nem telik sok időbe felállítani a játékszabályokat és megállapodásra jutnunk.


-    Mi lenne ha mégse mennénk erre a bulira? – vetem fel Leena-nak az ötletet, miközben a szekrényben turkálok valami ruhát.
-    Eszedbe se jusson – mosolyog rám fáradtan, miközben lenyel három szem nyugtatót egy pohár whiskyvel. Hát ez lett a kiruccanásunkból. Együtt vedeltünk végig. De legalább nem veszekedtünk. Csak kiütve fetrengtünk az ágyban és nevettünk. Valahonnan még némi heroinra is sikerült szert tennie, így azt is sikerült elfogyasztanunk. De ma józanok vagyunk. Azaz voltunk. Leena alig fél órán belül ellazul a gyógyszer és a pia keverékétől. Eddig amúgy is tiszta görcs volt. Észre se vettem, hogy mennyire feszült és fáradt, bár nálam nem jobban. Megint érzem a szorongást. Nincs kedvem emberek közé menni. Itt akarok lenni a hotelszobában. Azt hiszem egy ideje undorom az emberektől. Félek tőlük vagy nem is tudom. Unom őket… Hisz mindenki akar tőlem valamit. Ha kiteszem a lábam az utcára végem van. Tuti megtámad valaki. Vagy egy aláírásért vagy egy fényképért, de leszólítanak. Aztán vannak, akik panaszkodni kezdenek az életükről és tőlem várják a megváltást. De nagyon eltévesztik a népek a házszámot. Nem vagyok pszichológus, mégis azt hiszik, hogy érdekel a problémájuk és majd én megmondom a tutit. De hát könyörgöm a saját életem se tudom már irányítani, nemhogy másokét.
Nem gondolkodom sokáig azon, hogy mit vegyek fel. Egy fekete ing és egy szintén fekete farmer tökéletes lesz, na meg a kedvenc tornacsukám. Míg Leena készülődik én bámulom a tv-t, bár nem tudnám megmondani, hogy mi megy benne akkor se ha az életem múlna rajta. Kicsit elbambulok, miközben kikapcsolom az agyam és próbálok felkészülni a rám váró megpróbáltatásokra.
-    Nincs kedved megfésülködni? – kérdezi halkan, a fürdőajtóból Leena, mire felkapom a fejem. A tüdőmben reked a levegő amint megpillantom, ugyanis lélegzetelállítóan gyönyörű. A haja egyszerű kontyba van csavarva, a sminkje tökéletesen passzol a ruhájához, ami a testére simul és kihangsúlyozza a vékony törékeny vonalait.
-    Azta’ – ülök fel, mire halványan elmosolyodik. – Álomszép vagy – nézek rá csodálattal, mire enyhe pír jelenik meg az arcán.
-    Rég mondtál ilyet, de köszönöm – lépked közelebb hozzám, majd az arcomba hulló tincseket hátrasimítja és egy szédítő csókban részesít. – Tiszta kóc vagy – somolyog, majd eltűnik a fürdőbe és valami fura illatú cuccal tér vissza, amit a hajamra ken és igazgatni kezdi a külön életet élő fürtöket. Az ujjai közt mégis kisimul a hajam és egész emberien nézek ki, már magamhoz képest. A festékkel eltüntettem a karikákat a szemem alól, az ingem nem engedi, hogy észrevegyék az emberek, hogy mennyire le vagyok fogyva és persze a karomon éktelenkedő tűszúrásnyomot is eltakarja.

A ház amibe belépünk lenyűgöző, de az én ízlésemnek túl puccos. Semmi otthonos nincs benne, bár lehet, hogy csak a pezsgőt hordozó pincérek és a vendégek teszik hideggé és barátságtalanná a kétségkívül gyönyörű házat. Valami furcsa vibrálás mégis van a levegőben, amit nem tudok hova tenni. Leena Simona elé rángat, aki mosolyogva üdvözöl minket és fogadja a gratulációnkat, majd kezdetét veszi a női csevej, de nem figyelek rájuk tovább. Engem lefoglal a sok zenész, aki a házban rohangál, na meg a pezsgő, amiből abszolút nincs hiány. Aztán egy ismerős hang üti meg a fülem.
- Mindjárt jövök – simítok végig Leena hátán, aki csak aprót biccent én pedig megyek arra amerről a zenét hallom. Épphogy belépnék a helyiségbe ahol a színpad van felállítva, mikor a házigazdának ütközöm.
- Te mit keresel a házamban? – néz rám szigorú tekintettel Lia apja. Nem bírok megszólalni, hirtelen minden világos lesz. Nem képzelődtem, tényleg az ő hangját hallom, ő énekel és ezek szerint ez az ő háza, azaz az apjáé. Már értem a vibrálást, már értek mindent. Csak tátogok, mint a partra vetetett hal.
- Meg vagyok hívva – szedem össze magam, mikor észreveszem, hogy Lia apja a biztonságiakat keresi a tekintetével. - A menyasszonyom, Simona legjobb barátnője – magyarázom, mire Matt homloka ráncba szalad.
- Ne menj a lányom közelébe – sziszegi, de én már most tudom, hogy nem hallgatok rá.

 
Niko már tíz perce eltűnt, úgy érzem ideje utána mennem és megkeresnem. Bár valószínűleg a zenészek bűvölték el és valamelyik kedvencével leállt társalogni. Talán épp Mattel. Mosolyogva indulok el a keresésére, de van amire még én sem számítok. Az egyik sarokban áll és egy hosszú szőke hajú lányt szorít a falhoz, aki alig ér a mellkasáig mégis elszántan magyaráz neki valamit. Azonnal felismerem, hogy kivel beszélget. A lány akivel a klipben szerepelt, akinek minden éjjel a nevét nyöszörgi, akinek azokat a dalokat írta. Tény és való, hogy gyönyörű a bokájáig érő aranyszínű keresztbe pántos ruhában, de mégis ellenszenves számomra. Talán azért, mert tudom, hogy a férfi akit szeretek, őt szereti.
Hisz most is süt róluk, hogy fülig szerelmesek egymásba. Csak rájuk kell nézni és meglátja az ember a köztük pattogó apró szerelemszikrákat. Niko úgy pillant arra a lányra, ahogy rám még soha. Fáj őket így látni. Fáj, hogy látom a derekán pihen a keze, hogy a hüvelykujjával gyengéden cirógatja a hátát, amit szabadon hagy a ruha. Talán ha nem lennék itt már meg is szöktette volna és épp valahol szeretkeznének. Remeg a kezem. Nem is tudom mit érzek. Féltékeny vagyok az biztos. És dühös is. Egy ilyen fiatal kis csitri nem veheti el tőlem. Nem engedem. Minden önuralmam összeszedem miközben melléjük lépek.
-    Zavarok? – köszörülöm meg a torkom, mire úgy rebbenek szét, mint két rajtakapott gyerek. Niko rettegve pislog rám, a lány viszont kíváncsian vizslat. Látszik rajta, hogy tudja ki vagyok, úgy tűnik tisztában van azzal is, hogy Niko megkérte a kezem. A zöldeskék szempár érdeklődve tekint rám, aztán valami furcsa tűz lobban fel a szemeiben. Alacsonyabb nálam, de mégis van benne valami különleges vonzerő. Karizmatikus személyisége van és ez egyből lejön. Némán tanulmányozzuk egymást, miközben Niko csak áll, mint a sült hal és nem szól egy szót sem. Elvégre mit is mondhatna, mikor a szeretőjét és a menyasszonyát alig egy lépés választja el egymástól?
-    Cornelia Anders – nyújtja felém hirtelen a kezét, az Anders szót pedig kicsit megnyomja. Újabb darab kerül a helyére a kirakósban. Hát ő Matt lánya, akiről már annyit hallottam. Vadóc, szertelen és kissé őrült is. Pont Niko esete.
-    Leena Hautala bár lassan mondhatom, hogy Koskinen – csúsztatom a tenyerem a tenyerébe és egy gúnyos mosolyt villantok rá. – Hát vele csalsz? – nézek Nikora, miután megszorítom a szeretője kezét. – Hm… Nem is tudtam, hogy a telt csajokra is buksz – ölelem át a párom derekát, aki teljesen lesápad, majd elvörösödik a dühtől.
-    Leena – sziszegi, mire Cornelia elmosolyodik.
-    Hagyd csak – inti le Nikot, majd ismét felém fordul és mélyen a szemembe néz. - Tudod, inkább vagyok ilyen – mutat végig magán.- Jobb mintha egy hozzád hasonló üresfejű, anorexiás kirakati báb lennék édesem – mosolyog rám bűbájosan, de a hangja fenyegető, ugyan úgy ahogy a testtartása is. – Ha megbocsátotok most mennem kell. Megcsillogtatom a tehetségem, Leena te kérlek ne tedd. Nem hiszem, hogy Simona örülne neki ha összefeküdnél az apámmal – kacsint rám, majd mosolyogva sarkon fordul én meg leforrázva állok és nézek utána. A mosdóba vonul én pedig utána iramodom. Niko nem képes megállítani, senki se tudna. Most nem. Mire utolérem már egy csík kokain van a mosdó szélén. Meghökkenek. Nem hittem volna, hogy kokózik, mégis ez a helyzet.
-    Mit akarsz? – mordul rám miközben felszippantja a hófehér port.
-    Ő az enyém – dőlök az ajtónak.
-    Tudom – bólint, miközben megigazítja a sminkjét a tükörben és eltünteti az árulkodó jeleket.
-    Ne menj a közelébe – sziszegem fenyegetően. Más lány ettől halálra szokott rémülni, neki viszont egy arcizma se rezzen.
-    Ne mondd meg, hogy mit tegyek – fordul felém, majd elpakolja a cuccait és megindul felém, hogy kijusson az ajtón. – Tünés – ragadja meg a karom és félreránt, de elkapom a karját.
-    Nem viccelek. Ő az enyém és nem adom. Előbb öllek meg mindkettőtöket – nézek mélyen a szemébe, de csak egy halk kacaj tör fel a torkából, lesöpri magáról a kezem, feltépi az ajtót és kivonul a vendégek közé. Niko az ajtóban toporog, utána akar menni, de nem hagyom. Amúgy sem tudna beszélni vele, ugyanis az apja elkapja.



-    Mi a fenét művelsz? – ragadja meg az apám a karom.
-    Lelépek – vágom rá.
-    Nem ebben egyeztünk meg – hajol közel az arcomhoz.
-    Leszarom. Dugd fel a pénzed a seggedbe, nekem nem kell – fakadok ki. – Utálom ezt az egészet. Gyűlölöm ezt a ruhát, gyűlölöm az itt lévő embereket és gyűlöllek téged is. Engedj el – szisszenek fel, mikor a kelleténél jóval erősebben megszorítja a karom.
-    Hagyd abba a hisztit. Nem vagy már gyerek – néz mélyen a szemembe. A hangja visszafogott mégis fenyegető. De nem hat meg.
-    Azt mondtam, hogy eressz el – rántom ki a kezem a szorításából. De még mindig ő az erősebb. Ismét megragad és meg sem áll velem a szivarszobáig, ahol senki nem tartózkodik per pillanat.
-    Mit szedtél be? – ken a falhoz, amint becsukódik mögöttünk az ajtó.
-    Semmi közöd hozzá – szegem fel az állam büszkén és állom a tekintetét, ami lángol a visszafojtott dühtől.
-    Ne szórakozz velem az Istenit, mert esküszöm, hogy nem állok jót magamért – üt ököllel a falba, mire összerezzennek. Sosem ütött még meg, de most mégis tartok tőle. A számat viszont nem tudom befogni.
-    Mi az apu? Nem tetszik, amit látsz? – lököm el magam a faltól és az asztal felé veszem az irányt, amin egy doboz pihen tele a legjobb kubai szivarokkal. Kiszolgálom magam egy szállal, leharapom a végét, majd egyszerűen a szőnyegre köpöm a felesleges részt. Matt úgy néz rám, mintha elment volna az eszem, de ez sem izgat. Meggyújtom a kubait és a bárszekrényhez lépek. Ha valamit megtanultam az apámtól az az, hogy szivart csak whiskyvel fogyasztunk. Sok whiskyvel. Bár nem hiszem, hogy be tudok nyakalni annyit, mint amennyit ő volt képes meginni anno, mégis megpróbálkozom vele. Nagyokat kortyolok az erős italból, miközben az apám szemébe nézek. Égeti a torkom az alkohol, a szemem pedig a visszafojtott könnyek. Túl sok dologgal kellett volna ma szembenéznem. Talán gyerekes vagyok, de nem bírom megtenni. Nem akarom még egyszer látni Nikot és a menyasszonyát. A lányt, akivel képtelenség versenyezni. Hiszen gyönyörű, elegáns és van benne valami fenségesség, ami Nikoban is megvan, ami bennem sosem lesz. A gyűlöletem csak felerősödik az apám iránt. Az ő hibája. Őt akarom okolni, amiért én nem vagyok olyan, mint Leena. Nekem senki nem tanította meg, hogy kell viselkedni. Én részeg, drogos rocksztárok közt nőttem fel és nem törtem ki a körből, bármennyit is kapálóztam a tizenkilenc évem alatt. Képtelen vagyok rá, hisz Matt is képtelen volt rá. Olyan vagyok, mint az apám.
-    Nem vagy olyan, mint én – csóválja meg a fejét, én meg rájövök, hogy az utolsó mondatot hangosan is kimondtam.
-    De igen – kiabálok rá hisztérikusan. – Nézz meg! Nézz végig rajtam – üvöltök torkom szakadtából. – Kokóztam, whiskyt vedelek és szivarozom. Egy szemét szar alak vagyok. Ezt tetted velem - túrok a hajamba. A könnyeim szépen lassan peregni kezdenek az arcomon végig, de nem tudok uralkodni magamon. – Undorom tőled – vágom a félig megivott üveget a padlóhoz. – Undorodom ettől a helytől is. De tudod mi a legrosszabb? Hogy magamat utálom a legjobban – magyarázom felindultan.
-    Lia – suttogja elhűlve, de leintem.
-    Csak kussolj el – lépnék eggyel közelebb hozzá, de megingok a rám adott aranyszínű pántos magas sarkú cipőcsodában. Dühömben egyszerűen lehajolok és leveszem magamról, majd a kukába hajítom. Aztán rájövök, hogy így a ruhám ér a földig, de ezt is megoldom. Egyszerűen elszakítom a combom közepénél a finom anyagot és miniruhát csinálok az estélyiből.
-    Mit művelsz? – kérdezi síri hangon Matt, mire keserűen felnevetek.
-    Minek látszik? – kérdezek vissza gúnyosan.
-    Hagyd ezt abba – szól rám, de már nem tudok gondolkodni. – Öltözz át és gyere vissza – parancsol rám, majd egyszerűen sarkon fordul és kimegy az ajtón. Megint hátat fordít nekem, ahogy mindig is tette, de eddig sosem zavart ennyire. Azt hittem le tudtam zárni magamban, hogy ilyen, de nem. Talán ha ő más lett volna most nem lennék ilyen. Talán ha lett volna rendes apám, most minden más lenne. Hisz egy apa nem elmegy ha a lánya épp zokog és az őrület határára sodródik. Egy apa átölel és megvigasztal, megkérdezi, hogy mi a bajom. Ő viszont nem. Ő csak sarkon fordult miután kiosztotta a parancsot. Hirtelen rájövök, hogy ennyi év alatt talán azért nem sikerült elszakadnom a zenészek kacifántos életétől, mert mindig fejet hajtottam előtte. Mindig beadtam a derekam. De talán most…
Fogalmam sincs már arról mit művelek. Azt hiszem picit elborult az agyam. Rosszat tett, hogy láttam a zöldszeműt a nőjével bájologni, az apám eljegyzésén és az előbbi kis incidens se tett jót az idegrendszeremnek, ahogy a parancsoló hangnem sem segített a helyzeten.
Kettesével szedem a lépcsőfokokat, hogy végre a régi szobámban lehessek. Amint bevágom magam mögött az ajtót, azonnal a táskámban kezdek turkálni a maradék kokain után. Nem habozok felszívni mindet, az utolsó porszemig. A tükörből megint egy idegen arc néz vissza rám, de nem foglalkozom a dologgal. A szolíd sminket a sutba dobom egy szemceruza segítségével. A lemezek közt gyorsan megtalálom a hangulatomhoz legmegfelelőbbet. Kész terv van a fejemben. Önelégült mosoly kúszik az arcomra, amint mezítláb, szakadt ruhába kilépek a folyosóra, majd visszamegyek az ünneplő tömegbe. Ahogy apám parancsolta…. Csak mégis másképp. A Cd-t a hifibe helyezem a távirányítót pedig magamhoz veszem. A színpadon nélkülem is zenélnek, de én már tudom, hogy nem sokáig. Több ember is érdekesen méreget, Niko pillantását is magamon érzem, de az eszelős vigyort nem tudom levakarni az arcomról.
-    Mire készülsz? – lép mellém Jen, mire egy fél pillanatra megtorpanok.
-    Arra, amit te sosem tennél meg gyökér – sziszegem az arcába, majd az egyik mellettem elhaladó pincér kezéből kiverem a pezsgős tálcát csak, hogy még jobban felhívjam magamra a figyelmet. A kristálypoharak nagy robajjal érnek földet, pont abban a pillanatban, mikor kihúzom az erősítőket a dugóból és elhallgat a zene. Ezzel pedig elértem, amit akarok és mindenki engem néz. Simona lesápadva figyeli az eseményeket, az apám az agyvérzés szélén áll, Niko ijedten pislog felém, Jen le van döbbenve, ahogy a többi vendég is. Az anyám az egyetlen, aki büszkén kacsint rám és a magasba emeli a poharát, ezzel pedig még inkább megerősít az elhatározásomban. Mély levegőt veszek és elindulok kifelé, de út közben még felkapok egy üveg pezsgőt és felborítok pár asztalt. Nem érdekel kinek a ruhájára fröccsennek a szószok és az italok, az sem, hogy többen felsikítanak és úgy merednek rám, mint egy eszelősre.
-    Azonnal állj meg – üvölt rám Matt, de a fülem botját se mozgatom.
Amint a kedvenc üvegszekrénye elé érek, mégis megtorpanok. A díjai vannak a szekrényben, közvetlenül a bejárat mellett, hogy mindenki láthassa aki csak belép, hogy kicsoda ő és mit ért el az életben. A szemem előtt lepereg az összes vörös szőnyeges felvonulás és eszembe jut, hogy miért is kapta ezeket. Azért, mert elhanyagolt engem, mert részegen fetrengett a gitárjával a kezében, mert heroinfüggő volt. Hát ez a nagy érdem? Ettől lesz valaki sztár? Attól, hogy nem törődik a családjával és fájdalmat okoz a lányának? Keserű ízt érzek a számban, hányni tudnék, de dühömben inkább felkapom az egyik régi masszív vázát és az üvegbe dobom, ami azonnal betörik, a szekrényben lévő tárgyak meg a földre ömlenek, mikor az egyik polc leszakad. Hallom az apám artikulálatlan üvöltését. Olyan hangot ad ki magából, mintha őt vertem volna fejbe. Talán így is van. A legfájóbb pontját bántottam, de tudom, hogy van még egy. Mezítláb rohanok a parkolóba, félek, hogy valaki megállít. Nem kell sokáig gondolkodnom azon, hogy melyik autóval meneküljek el a bűntett helyszínéről. De amint beszállok, valaki kopogni kezd az ablakon. Egyetlen pillantást vetek kifelé. A zöld szemek kétségbeesetten vizslatnak.
-    Ne menj el – könyörög, miközben folyamatosan püföli az üveget. – Lia, kérlek. Vagy csak hagyd, hogy veled menjek – rimánkodik, de nem felelek csak felbőgetem a motort. Őt nem vihetem magammal, pedig muris lenne. Megszöktetném a hercegem, átírnám a tündérmesék szabályait. Ugyan nincs fehér ló, és a herceg sem szőke, ráadásul a mesékben a királyfi viszi el a királylányt, de hát ez az elbaszott valóság. Csak egy mosolyra futja, aztán tövig taposok a gázpedálra. Még egy utolsó pillantást vetek a márványlépcsőn összeverődött tömegre. Simona zokog, anyu nevet, Leena remeg, Jen élénken magyaráz valakinek, az apám pedig ki tudja hol van…

56. Kés

„Gyűlöllek, mert gyűlölsz engem,
hasonlítunk voltaképpen,
A különbség annyi, hogy engem éppen
Sose köp szembe a tükörképem!”


Reggel hiába keresem magam mellett a meleg, karcsú, illatos testet, csak a hideg lepedőt tapintom. Jeges félelem árad szét bennem, mikor a kezem egy papírlapot érint. Kinyitom a szemem és már tudom, hogy Liát nem fogom a házban találni. Csalódott vagyok és nem értem, miért lépett le. Az ujjaim közt forgatom a félbehajtott lapot. Nem reménykedek, tudom, hogy nem csak a boltba ugrott le tejért, tekintve, hogy közel s távol egy bolt sincs. Ha kilépett az ajtón az csak azért van, mert elhagyott. Furcsa, de annyira nem vagyok meglepődve a dolgon, bár fáj, mégsem kezdek el átkozódni. Bámulom az írást és szomorúan mosolyogva értelmezem a négy apró sort.

„Kedvesem, fáj, hogy ezt kell mondanom:
tegnap még szerettelek, ma már gyáván elfutok.
Ez csak egy levél, szavakba önteni nem tudom,
nem hazudok neked, nincs miért maradnom.”

- Hát ezzel búcsúztál Lia? – sóhajtok fel és a hajamba túrok. A papír kiesik az ujjaim közül. Gyorsan magamra kapom a boxerem. Már nekem sincs miért ebben a gyönyörű házban maradnom, a telefonom viszont a konyhában van. És még valaki ül az asztalnál.
- Te? – kerekednek ki a szemeim, mikor meglátom Mikát, aki együtt érzően mosolyogva biccent. – Miért nem állítottad meg? – támadok neki.
- Lett volna értelme? – dobja vissza a labdát összehúzott szemöldökkel, mire felszusszantok. Utálom, hogy igaza van.
- Elköszönhetett volna – morgom, miközben a telefonról megfeledkezve, leülök a barátom mellé és rágyújtok egy cigire.
- Minek? – kérdez vissza megint, mire csak egy nagyon csúnya pillantást kap válaszul. – Haver, nem azért, de szent meggyőződésem, hogy mazochisták vagytok mindketten. Állandóan kínozzátok magatokat. Ő lelép és szenved, te itt maradsz, visszatérsz állandóan ahhoz a döghöz és ugyan úgy szenvedsz, ahelyett, hogy a sarkatokra állnátok és élnétek az életeteket együtt – morogja.
Nem szólok semmit, csak nézem a füstölgő cigarettát a kezemben. Nem gondolkodom, nem is tudnék talán. Inkább csak előhívom az emlékeket életem két legcsodálatosabb napjáról. Tegnap még ő ült itt mellettem. Tegnap még boldog voltam. Most nem vagyok az. Keserűen nevetek fel. Tényleg ilyen az élet? Az egyik nap így, a másik nap meg úgy? Nevetséges.
- Min nevetsz? – néz rám Mika kérdőn.
- Az élet iróniáján – kuncogok továbbra is, mindenfajta öröm nélkül. – Az egész világon ünnepelnek, nők, sőt fiúk ezrei hevernek a lábam előtt, annyi pénzt kerestem, hogy nagyjából el se tudnám költeni, mindenki tudja ki vagyok, ezrek dúdolják a dalaim, cégek versenyeznek azért, hogy reklámozzam a cuccaikat, újságírók adnák el a lelküket egy interjúért velem. Akármit megkaphatok. Akárkit. Végigkefélhetem a világ minden nőjét, elcsábíthatom akár az angol herceg feleségét is, teletölthetek egy medencét a pénzemmel és kurvák tömkelegével fürödhetek benne. Otthagyhatom ezt az egész kibaszott szart a picsába és vehetek magamnak egy szigetet, ahol nem kell csinálnom semmit csak vakargatni a tökeim és bámulni a tükörképem, miközben lányok százai suttogják a fülembe, hogy mekkora császár vagyok és mégsem vagyok boldog – nevetek még jobban. – Azt hinné az ember, hogy mindenem megvan, hisz sikeres vagyok, gazadag, jóképű, jó a humorom, a testem, döglik értem minden liba, van egy dögös menyasszonyom és mégsem vagyok elégedett – csóválom meg a fejem. – És miért nem vagyok az? Mert beleszerettem egy tizenkilenc éves kis fruskába, aki nem lehet az enyém. Kifogtam az egyetlen olyan halat a tóból, akit vissza kell dobnom a vízbe, hiába vágyom rá. Érted te ezt? – nézek rá eszelősen nevetve. – Boldogtalan vagyok nélküle. Alig pár órája mehetett el és halottnak érzem magam. Pedig még az illata is itt kering a levegőben és a csókját is érzem a számon. Zavar, hogy nem tudom, hogy hol van és kivel. Idegesít, hogy nem vagyok abban sem biztos, hogy biztonságban van-e – magyarázom.
- Brandonnal ment el. Párizsba. Aztán Los Angeles az úti cél – suttogja, mire kikerekednek a szemeim. Megint Párizs?
- Miért pont Párizs? – kérdezem magamtól, de most nem vagyok ura önmagamnak így a szavak hangosan is elhagyják a számat.
- Azt írta Brandonnak, hogy vigye oda, mert meg kell látogatnia valakit – magyarázza Mika.
- Vajon kit? – lesek rá, mire csak megrántja a vállát.


- Miért jöttünk ide mókuska? – kérdezi Brandon, mikor kiszállunk a kocsiból.
- Majd meglátod - mosolygok rá.
Hó borít mindent, fázósan húzom össze magamon a kabátom, de a kezem így is fázik. Nem hoztam kesztyűt.
- Kidet temették ide? – néz rám Brandon kérdőn, mikor átlépjük a kaput.
- Senkimet – somolygok.
- Akkor minek a virág? És a bor? – bök a kezemben lévő üvegre.
- Ne kérdezősködj. Te akartál velem jönni, akkor meg maradj csöndben és kövess – kuncogok fel, miközben célirányosan haladok a hófedte ösvényen. Az ismerős sírhoz, a szokott módon jutok be. Csak átugrom a kerítést, Brandon pedig követ.
- Rajongó – nyüszít fel, mikor meglátja a sírfeliratot.
- Hé, ne beszélj így a szerelmem előtt – bököm meg a vállát játékosan, aztán a teljes figyelmemet a kő alatt nyugvó férfi felé fordítom.
- Tudja, hogy megcsalod? – incselkedik Brandon, miközben a nálam lévő poharakba töltöm a bort, ahogy az mindig is lenni szokott.
- Még magamat is megcsalom – szólok vissza, de nem nézek rá. A hópelyheket finoman eltávolítom az arany betűkről, amik Jim nevét adják ki. – Egészségedre drágám – emelem magasba a poharam, majd összekoccintom Brandonéval a törékeny kristályt és lehúzom az édes vörösbort. Megint érzem a tagjaimban azt a különös bizsergést, amit mindig, mikor itt vagyok.
- Nem értelek téged Lia – néz rám Brandon fürkészően, az arcára pedig tényleg kiül az értetlenség.
- Nem is kell. Inkább fogyasszuk el az ajándékom – húzom elő a táskámból a kokaint, amit alig pár pillanat alatt csíkká formázok és amit Brandonnal is megosztok.

Pár nap ezután kimarad az életemből. Halvány lila dunsztom sincs arról, hogy kerülünk vissza Los Angelesbe, de tény, hogy mikor legközelebb teljesen tisztán kinyitom a szemem Amerikában vagyok, egy taxiban, Brandon mellett. Fáj a fejem és iszonyat szomjas vagyok, álmosan pislogok a mellettem ülőre, aki csak bárgyún vigyorog.
- Felkeltél Csipkerózsika? – kuncog fel, majd egy üveg vizet nyom a kezembe, mintha csak kitalálná a gondolataim.
- Ne ilyen hangosan – suttogom grimaszolva, ugyanis, olyan érzésem van, mintha a fejemben egy egész zenekar lenne. Persze nem bírja ki nevetés nélkül.
- Szörnyen nézel ki – borzolja össze a hajam, mire megint csak grimaszolni tudok.
- Hova megyünk? – kérdezem halkan, rekedten.
- Hazadoblak, aztán megyek vissza Helsinkibe mókuskám – magyarázza.
- Vigyél Alexhez – nyögök fel. Már napok óta nem láttam és úgy érzem itt az ideje, hogy találkozzam a kisördöggel.
- Aludnod kéne – suttogja Brandon.
- Hagyjál – szorítom össze a szemeim. – Csak vigyél hozzá – nyöszörgöm, ugyanis tényleg kibaszottul szarul érzem magam.
- Lia, napok óta nem voltál józan, ahogy én sem – magyarázza halkan.
- Mi történt? – nézek rá összeszűkült szemekkel.
- Nem is tudom – gondolkodik el. – Csak pár emlékkép maradt meg. Párizsban betéptünk Jim Morrison sírjánál, aztán a hotelben buliztunk és szarrá vertük a szobát, pár idegennel. Jah igen, krekk partyt tartottunk. Fogalmam sincs mennyi szart szedtünk be. Valami dereng arról is, hogy a repülőtéren némi töménnyel öblítettünk le pár nyugtatót, aztán felszálltunk és se kép se hang. Azt hittem neked több maradt meg – bámul rám, mintha azt várná tőlem, hogy én váltsam meg a világot. Na arra viszont várhat.
- Párizs még úgy ahogy megvan – harapok az alsó ajkamba. Emlékszem valami pasasra, akivel nagyban smároltunk, mikor Brandon leszedte rólam. És igen, a terülj, terülj asztalkám látványa is élénken belém égett. De minden homályos. Az ablak felé fordulok, de zavar a napfény. A táskámba túrok, hogy megtaláljam a napszemüvegem. Most, hogy már félig meddig látok, elszörnyedek az üvegből visszatükröződő arcképemtől. A hajam kócos, az arcom nyúzott és ha levenném a napszemüvegem szerintem szívinfarktust kapnék a látványomtól. A hófehér pólóm füstszagú és vörösborfoltos, a farmerem mindkét térdemen ki van szakadva, a karomat pár zúzódás borítja és a fejemen is van egy baszom nagy pukli. Hirtelen beugrik, hogy a zuhanykabinba ugráltam és énekeltem, ami nem volt jó ötlet tekintve, hogy akkorát estem, mint még soha. Akkor nem éreztem, hogy fáj, na de most. Még ülni is rosszul esik, van egy olyan tippem, hogy a hátsómon és a derekamon is van egy-egy lila folt. Még, hogy józanul végig tudom csinálni… A faszt. Sikerült teljesen kivetkőznöm önmagamból.


Nem tudom melyik csaj nyelve lóg a számban, de nem is izgat. Még csak hét óra van, de ez sem számít. Mióta elment semmi sem számít. Berúgva, betépve heverünk a srácokkal a Leenaval közös lakásom nappalijában. Még Aleksi is itt van, mert Katjaval összekaptak. Ő ugyan csak borozott, de látszik a szemén, hogy nem azért vihorászik, mert jókedve van. A pia és a fű édes keveréke mindenkinél meghozta a várva várt hatást. Hogy hogyan keveredtek ide a cicusok? Azt sem tudom. Egyik nap még egyedül voltam Mikaval, másnap már Jari és Mad is mellettem ücsörögtek, aztán Aleksi is csatlakozott, most meg két ribanc is ül az ölemben, dehogy hogyan és miért arra képtelen lennék választ találni. Minden ködös, homályos, talán a drog miatt, talán a piától, összefolynak a napok és az órák, az események pedig jótékony homályba burkolóznak. Húz a fejem, szédülök, az jelenlévők arca elmosódik, a fülem is zúg, de az ajtó csapódása egy fél percre magamhoz térít.
- Takarodjatok – üvölt egy ismerős hang, mire bárgyú vigyor költözik az arcomra.
- Leena, hát hazajöttél? – kérdezem mosolyogva és próbálom a tekintetemmel megkeresni a hang tulajdonosát, ami nem is olyan nehéz, hisz előttem áll és az ölemben ücsörgő cicababát próbálja leszedni rólam.
- Kifelé – üvölt magából kikelve, majd egyesével kidobja a lányokat. – Nem szégyelled magad? – támad aztán Aleksinek, aki szintén ködös tekintettel mered rá.
- Kéne? – kérdezi bután, mire Leena őrjöngeni kezd.
- Húzzál haza a nejedhez – rángatja fel a kanapéról, de Aleksi sem józan, így amint a talpára áll meginog és visszadől, egyenesen Jari ölébe. Mindannyian felnevetünk, Leena arca pedig elvörösödik.
- Alig pár napot voltam távol és bordélyt csináltál a házunkból – lép elém, majd akkora maflást kever le nekem, amitől azonnal kijózanodok és ezzel egy időben dühös is leszek. Magamat is meglepve felpattanok, mire újból pofon vágna, ha nem kapnám el a csuklóját.
- Ezt ne merészeld még egyszer – sziszegem az arcába, miközben teljes erőmből szorítom a karját.
- Niko a sarkára állt – röhög fel Mad és előrébb dől, hogy jobban lásson.
- Nincs popcorn? – kérdezi Mika is miközben gyermeki fény csillan a szemében.
- Kuss, zavarjátok a filmet – pirít rájuk Jari, aztán megint röhögni kezdenek, de én már érzem, hogy ez nem lesz ilyen mókás.
- Engedj el ez fáj – néz rám Leena és a szabad kezével a mellkasom kezdi püfölni, mire azt is elkapom és egy gyors mozdulttal a fotelbe lököm.
- Kurvára leszarom – nézek rá érdektelenül, majd az asztalhoz botorkálok és megint meghúzom a vodkás üveget. Nem akarok józan lenni egy percig sem, de sajnos Leena megjelenése magamhoz térített.
- Mit képzelsz te magadról? – pattan fel a bőrről, majd ismét elém áll és kiveri a kezemből az üveget, ami hangos csattanással ér padlót. A fiúk vigyorogva figyelik az eseményeket, de én nem vagyok már mókás kedvemben.
- Menj el Leena – sziszegem miközben az ablakon bámulok ki.
- Ez az én lakásom is – kiabál. – Nézz rám, ha hozzád beszélek  te seggfej– ragadja meg a karom és rángatni kezd, amit nagyon nem viselek jól. – Kurvákat hozol ide? Pont ide? A lakásunkba?
- Ez az én lakásom, ugyanis én vettem és azt csinálok, amit akarok, tehát ha úri kedvem úgy tartja ki is dobhatlak – nézek mélyen a szemébe, miközben fenyegető hangon beszélek és elhúzódom tőle, hogy ne ráncigáljon tovább.
- Baszódj meg. Elvette az eszed a pia meg a drog. Be vagy lőve és így keféltél ezekkel a kurvákkal? Remélem legalább húztál gumit, te ostoba barom. Ha teherbe ejtettél egyet is én megöllek – üvölt, mint a sakál.
- Higgadj már le te hülye picsa – emelem fel én is a hangom, mire megint nekem esik. Üt, karmol és rugdos, ahol csak ér, miközben káromkodik, mint egy kocsis.
- Velem ezt nem csinálod – püföli a mellkasom. Kénytelen vagyok lefogni, a síró hisztérikát. – Nem fogok más fattyára vigyázni, aki debil lesz, mert az apja egy narkós köcsög!
- Az a baj, hogy neked nem hagytunk a drogból? Vagy, hogy nem basztak meg a fiúk? Fasz kell Leena? Nem intéztek el elegen Milánóban?  Irigykedsz a cicusokra? – kacagok fel gúnyosan, miközben erősen tartom, de kiszabadul a szorításomból és megint felpofozna, ha nem húznám el a fejem időben, így viszont csak a körme mélyed az arcomba. Azonnal odakapok a fájó ponthoz és meglepve veszem észre, hogy vérzik a seb. – Takarodj innen! Nem mondom el még egyszer – szűröm a szavakat a fogaim közt, de nem ért a szóból.
- Gyűlöllek Niko Koskinen! Tiszta szívből gyűlöllek! Egy undorító mocskos féreg vagy, egy beképzelt öntelt seggfej, aki már csak a farkával tud gondolkodni. Hány csajt dugtál meg míg nem voltam itt? Mennyi kurvával csaltál meg? Fizettél is nekik? Egyáltalán feláll még a nyomorult kis pöcsöd? Tudod a drog nem tesz jót – sziszegi.
- Menj el – kiabálok vele tovább, mire megszólal a csengő, de nagyon nem tud izgatni.
- El akarsz hagyni? – kerekednek ki Leena szemei.
- Igen – kiabálok vissza reflexből. – Ha tudni akarod én is gyűlöllek, mert csak egy ócska ribanc vagy. És ha már itt tartunk, csak, hogy tudd beleszerettem valaki másba, aki nálad ezerszer csodálatosabb és dögösebb és fiatalabb is. Olyan feszes a segge, hogy diót lehetne rajta törni, sokkal szebb nálad minden porcikája és elrabolta a szívem, mert nem egy féltékenykedő, haszonleső, hisztérikus hárpia. Itt volt két napig és a nap huszonnégy órájában csak szeretkeztünk. Szeretkeztünk hallod? Téged csak megbaszni szoktalak, mert nem érdemelsz többet, vele viszont szeretkeztem és kurvára jó volt, olyan jó, mint amilyen veled sohasem. Még most is hallom, ahogy a fülembe nyögdécsel és látom az arcát miközben elélvez – vágom a képébe. – Azt akarod, hogy őszinte legyek? - megyek a konyhába nagy léptekkel és felmarkolom a pulton lévő papírhalmokat, amin dalszövegkezdemények tucatjai vannak, mire megfordulok Leena már mögöttem áll. – Ezt mind neki írtam, mert bele vagyok zúgva és csak rá vágyom! – vágom hozzá a lapokat. - Azt akarom, hogy mellette kelhessek fel reggelente és tőle akarok gyereket, mert szeretem tiszta szívből. Érted te ribanc? Beleszerettem abba a lányba, mert okos, gyengéd, szenvedélyes, tudok vele beszélgetni akármiről, meghallgat és vigyáz rám és kedves is velem, nem olyan, mint te, te buta picsa. Tőled undorodom és ki nem állhatom, hogy mellettem vagy – fakadok ki.
- Dögölj meg Niko – suttogja, majd látom, ahogy teljesen elborul az agya. – Dögölj meg – csillan meg a szeme és felkapja a konyhapultról az egyik kést. – Sosem leszel boldog mással. Soha! Inkább megöllek – sziszegi és megpróbál ténylegesen is leszúrni, de elhajolok előle. Életemben először megrémülök egy nőtől, de ahogy eszelősen közelít felém a nagy késsel, tudom, hogy nem tréfál. – Odaadtam neked a szívem, mindenem és ezt érdemlem? Lecserélnél egy kis ribancra? – hadonászik felém az éles pengével, mire egyre jobban hátrálok. A fiúk azt hiszem sokkot kapnak, ahogy az ajtóban álló szomszéd is, ugyanis Jari időközben kinyitotta az ajtót. – Inkább kinyírlak, de te nem hagysz el engem. Nem hagyom, hogy megalázz és lecserélj. Én nem vagyok egy koszos rongy, vagy egy ócska ruhadarab, amit kivághatsz a kukába, miután ráuntál. Ha nem veszel feleségül megöllek – üvölt torka szakadtából, a könnyei pedig úgy hullnak, mint a záporeső. Azt hiszem ez a mákom, ugyanis ha tisztán látna és a könnyei nem homályosítanák el a látását, ebben a percben tényleg leszúrna. Mad hirtelen felfogja, hogy mi történik és Leena mögé oson, hogy lefoghassa, még azelőtt, hogy ténylegesen is kárt tenne valakibe, de rosszul sül el a dolog, ugyanis ahogy Leena megérezi, hogy valaki a háta mögött áll,  még jobban bepánikol, amitől nem gondolkodik csak cselekszik. Egyszerűen megfordul és mintha csak egy paradicsomot akarna felszelni a barátomra támad. Mad fehér pólója a hasánál vörösre színeződik és szétnyílik, alig fél perc alatt, én pedig azt se tudom mit tegyek. Az események felgyorsulnak. Leena felsikít, én pedig kicsavarom a kezéből a kést és messzire hajítom. A menyasszonyom, egyszerűen térdre borul és zokog, de most vele van a legkevesebb időm foglalkozni, két lépéssel a megtántorodó barátom után nyúlok, aki teljesen ledöbbenve mered a sebére.
- Ez a liba megvágott – néz rám, mintha csak az ujján húzódott volna végig a penge.
- Bassza meg – káromkodok, miközben lenyomom Madet a földre. Felrángatom a pólóját, hogy megnézzem mennyire súlyos a sérülése és megkönnyebbülve nyugtázom, hogy ugyan hosszú, de látszólag nem mély sebet ejtett rajta Leena. – Megmaradsz ugye? – nézek mélye a barátom szemébe, aki csak bólogat és tátog, mint a partra vetett hal.
- Hívtam a mentőket – telepedik mellénk Jari és ő is megvizsgálja Madet.
- Kettyós a csaj – bök Leenara. – Ki is nyírhatott volna – emeli fel a hangját és azt hiszem csak most esik le neki, hogy pár percig mind életveszélyben voltunk. – Be kéne csukatni – magyarázza, én pedig igazat adok neki. Leena teljesen összeomlik, mire megfordulok, már a haját tépve visít, mire azonnal karon ragadom és bevonszolom a fürdőbe, hogy betegyem a hideg víz alá. Nem tiltakozik, bár nem is tudna azt hiszem. 
- Elment az eszed? – ráncigálom meg a zuhanykabinban a jeges víz alatt állva. – Meg is ölhetted volna. Normális vagy? – kiabálok, ő meg csak sír és levegő után kapkod, de nem tud meghatni.
- Engedje el – szól rám a szomszéd, mikor cseppet sem finomkodva Leena arcába irányítom a vizet, amitől végre nem karmolja és csipkedi magát, hanem egyszerűen elernyed, a zuhanytálcába ül ruhástul és csak mered a falra, miközben tovább sír.
- Ne mondja meg, hogy mit csináljak maga barom – csattanok fel, ugyanis a fószerhez végképp nincs türelmem, most.
- Nem beszélhet így velem – kéri ki magának a szomszédom, mire elborul az agyam.
- Úgy beszélek, ahogy akarok – lépek ki a kabinból csurom vizesen és a mellkasánál fogva elkezdem kifelé taszigálni. – Húzzál innen a jó büdös picsába – üvöltök torkom szakadtából, ugyanis az én agyamig is eljut, hogy mi történt az elmúlt percekben. – Ki hívott egyáltalán ide? – kérdezem idegesen.
- Hallottam a kiabálást és elegem lett a napok óta tartó dorbézolásából – magyarázza dühösen. – Nem lehet önöktől aludni és most ez – mutat körbe a lakásban.
- Ha nem tetszik, költözz el – sziszegem.
- Feljelentem csendháborításért – vágja rá.
- Takarodj innen a gecibe. Ki vagy te, hogy megmondd, hogy mit csinálhatok és mikor, mekkora hangerővel hallgathatom a zenét? Jelents csak fel, kibaszottul leszarom.
- Mit képzel magáról? – támad nekem. – Nem viselkedhet így velem. Én csak meg akartam kérni, hogy hagyja abba ezt az idegesítő ricsajozást… - kezd bele, de már se nem látok se nem hallok.
- Kotródj vissza a mocskos kis vackodba te buzeráns köcsög vagy esküszöm elvágom azzal a kurva késsel a torkodat, mielőtt szólhatnál a rendőrségnek – pöccenek be teljesen miközben kitaszigálom a férfit a folyosóra, aki látja, hogy most már tényleg nem vagyok ura önmagamnak.
- Megbánja még ezt maga is, meg az őrült barátnője is. Majd meglátja – kiabál a saját küszöbéről, mire felkapom az ajtó mellett álló komódon lévő üres whiskysüveget és hozzávágom a fickóhoz, de időben becsukja az ajtót, így csak a fát találom el.
- Ha olyan kurva bátor ember vagy, itt fenyegetőzzél. Sunyi kis patkány, tudom, hogy te adod le a lapoknak az infót, de egyszer úgyis kinyírlak – kiabálok a folyosón, majd bevágom az ajtót magam mögött, de alig fél perc múlva valaki kopog is. Először a mentősök lépnek be, akik seperc alatt elviszik Madet, miután biztosítanak róla, hogy nincs komoly baj, aztán persze a fakabátok is tiszteletüket teszik nálam. Nem csak a szembe szomszédom hívta ki a rendőröket, hanem még két ismeretlen bejelentő is volt, akik hallották a balhét. A patkány amint meglátja, hogy megérkezett a rendőrség azonnal előmerészkedik és lelkesen mesélni kezdi, hogy megfenyegettem és hozzávágtam egy üveget.
- Igaz ez? – néz rám az egyenruhás. Percek óta a fotelben ülök és cigizem. Próbálok lehiggadni, de káosz uralkodik a fejemben. Tudom, hogy elvetettem a sulykot a szomszéddal, de megrémültem attól, hogy Mad megsérült és attól is, hogy úgy tűnt Leena teljesen bekattant. Szerencsére most alszik a nyugtatóknak hála, amit Jari adott neki, Aleksi meg elment Maddel. Lassan minden rendeződik, Mika épp a vért törli fel a padlóról, hisz Mad nem akart feljelentést tenni, így a zsaruk megengedték, hogy eltüntessük a foltokat.
- Igen – vallom be. Kár is lenne tagadni.
- Kíván feljelentést tenni az ügyben? – néz a rendőr a szomszédomra, aki önelégülten elvigyorodik és azonnal bólogatni kezd. Nem csalódtam… Elhúzom a szám, elnyomom a cigim, felveszem a cipőm, anélkül, hogy bárki egy szót is szólna hozzám. Nem ez az első ilyen eset, tudom mi következik. Amint felhúzom a kabátom hátranyújtom a kezemen a bilincs pedig kattan a csuklómon.
- Kihozlak – néz rám Jari, mire csak aprót biccentek. Tudom, hogy minden követ megmozgatnak majd, bár nem lesz könnyű. Halálos fenyegetés, kábítószerrel való visszaélés és szándékos károkozás kerül a bűnlajstromomra. 



- Hej ha – füttyent egyet Jade, amint meglát.
- Ne szólj egy szót se – emelem fel mindkét kezem, miközben beljebb lépkedek.
- A tékozló lány visszatért – húzza el a száját Louis.
- Fogd be – mordul rá Jade, mire a kis herceg sértődötten felhúzza az orrát és eltűnik a lépcsőn. – Mi történt? – néz végig rajtam Jade.
- Kicsit buliztam – köszörülöm meg a torkom, majd felcsapom a napszemüvegem a homlokomra.
- Kicsit? – kerekednek ki Jade szemei. – Úgy nézel ki, mint a mosott szar. Fürödj meg és öltözz át, így nem láthat meg Alex – taszigál a fürdőszoba felé. Hagyom magam, mert úgy érzem nincs erőm semmihez. Még tiltakozni se. Jade kulcsra zárja az ajtót, majd rám parancsol, hogy vetkőzzek. Nem érzem a tagjaim, zsibbad mindenem, a mosdókagylóba kapaszkodva tartom meg magam, ha nem kapaszkodnék, azt hiszem egyszerűen összerogynék. Sírni támad kedvem, de egyenlőre egy könny sem hagyja el a szemem. Csak bámulom a szakad, koszos csontsovány lányt, aki a tükörből visszanéz rám és nem tudom ki az, aki a napszemüvege takarásából engem mérget. Nem ismerek magamra, sosem voltam még ennyire lepusztult. Most még egy útszéli kurva is jobban mutat nálam. És a legrosszabb, hogy ilyen pocsékul is érzem magam. Bűntudatom van, mert egy szó nélkül hagytam ott, abban a kis paradicsomban, a férfit, akit szeretek, aki nélkül csak félembernek érzem magam. Szánalmas vagyok. Nem kéne így éreznem, nem kéne hiányoznia, nem kéne, hogy lelkiismeret-furdalásom legyen azért, mert elhagytam. Nem így kéne lennie, mégis így van.  A kezem megremeg, a düh pedig szétárad bennem, akár a méreg. Megfertőzi az összes sejtem, a szívem, a lelkem, átitatja a gondolataim, a vérem és a bőröm alatt is megérzem, alig pár másodperc alatt. Dühös vagyok magamra és rá is. Mindenkire. A világra. A szívemre és arra is, hogy nem tudom kiverni a fejemből. A napszemüveget leveszem magamról és még jobban megdöbbenek. A szemeim vérben forognak, a fehér rész vörösnek tűnik, a pillantásom fátyolos, de mégis ha a homály mögé nézek, meglátom ott is a tehetetlenség szülte pusztító haragot. Ott van a sötét karikák fölött, az elmosódott festékréteggel borított szemhéjaim alatt.
- Lia – hallom meg Jade hangját. – Mit csinálsz? – pislog rám kérdőn.
- Nem tudom – nyögök fel, de nem nézek rá. Csak azt a szörnyen kócos, kialvatlan, borzalmas állapotban lévő lányt figyelem, aki engem is néz az üvegen át. Azt, aki én vagyok.
- Be vagy tépve – sóhajt fel Jade, mire erőtlen, reszelős hangon felnevetek.
- Bár be lennék – kuncogok és vetkőzni kezdek. Automatikusan merülök bele a kádba, de megmozdulni képtelen vagyok. Jade mosdat meg, míg én csak bámulom a csempéket. Próbálok gondolkodni, de ez sem megy. Állandóan Niko arca cikázik végig a szemem előtt. A zöld szemek, amik megbabonáztak. Amik most is megbénítanak. Próbálok másra koncentrálni, de képtelenség.
- Csibém – nyúl finoman Jade az állam alá és maga felé fordítja az arcomat. Együtt érzően mosolyog rám, a kék szemek megértően figyelik minden rezdülésem. – Szerelmes vagy a finnedbe – suttogja halkan, mire végre eltörik a mécses. Nem hisztériázom, nem zokogok, egyszerűen csak a forró cseppek csorogni kezdenek az arcomon, mintha valaki megnyitotta volna a csapot, de közben néma vagyok. – És el kell hagynod – rakja össze a kirakós minden darabját. - Nem omolhatsz össze kiscsibe – húz magához. – Nem szabad – simogatja a vizes hajam. – Tudom mit érzel – nyom egy puszit a homlokomra. – De túl leszel rajta – szorítja meg a kezem – úgy, ahogy én – teszi hozzá miközben mélyen a szemembe néz. Csodálom az erejét, hogy még most is képes mosolyogni. Erőt ad, hogy mellettem van. Nem tudom megmondani miért, de vakon bízom benne. Kérdés nélkül csúsztatom a tenyerem a tenyerébe, hogy kihúzzon a kádból. Percekig csak figyelem, ahogy az-az áhítatos mosoly játszik az ajkain. Tudom, hogy a saját szívének királyára gondol. Akire nem merek tippelni, hisz fogalmam sincs mégis hány férfi áll a pártfogásában.
- Ki az? – találom meg a hangom hirtelen, mire a tükörben találkozik a pillantásunk.
- Alex – vágja rá, mintha teljesen egyértelmű lenne, nekem mégsem az.
- De ő itt van és szeret téged, a maga módján – magyarázom, mire megint elmosolyodik.
- Sosem lehet az enyém, ezért fogom elengedni. Ahogy te is elengedted a saját herceged – magyarázza miközben a hajam fésüli.
Jade alig egy óra alatt csodát tesz velem. Embernek érzem magam tőle és még egy kis mosolyt is sikerül kipréselnem magamból. A fürdőből kilépve azonnal megpillantom Alexet, aki a fal tövében ücsörög egy üveg whisky társaságában.
- Megint visszajöttél – mosolyog rám, mikor meglát, nekem meg nagyot dobban a szívem, hisz az arca tényleg azt tükrözi, hogy várt, hogy hiányoztam neki.
- Mindig visszajövök hozzád – mosolyodok el. Egyszerűen a karjai közé vetem magam, mire megdermed egy fél percre, a meglepettségtől. Sajnálom Jadet, mert végig kell néznie, ahogy a férfi, akit szeret, mást ölel át, de nekem is szükségem van a kisördögre. A bőre édeskés illatára, a puha fekete tincsekre és azokra a hatalmas gyönyörű óceánszínű szemekre.
- Írtam neked – suttogja a fülembe kicsit bódultan, miután felfogta, hogy tényleg itt vagyok.
- Mit írtál? – húzódom el és érdeklődve fürkészem az arcát.
- Dalt – húzza ki magát büszkén és úgy pislog rám azokkal a gyönyörű szemeivel, mint valami imádni való kisgyerek. Elfeledkezem Nikoról, mert a kisördög elfelejteti velem. Főleg mikor megragadja a csuklóm és magával rángat az emeletre, ahol a gitárja is van. A szőnyegre ül és játszani kezd, engem pedig teljesen elvarázsol. Sosem értettem, hogy születhet valaki ilyen tehetségesnek. Mi lehet a titka? Olyan törékenynek tűnik most is, akár egy baba. Talán az is. Egy gyönyörű baba, amivel imádnak játszani. De ő ezt tudja. A szövegből kiderül, hogy lebuktam.
- Tudom a dalt szereted és nem az énekest – hangzik fel az első sor, én pedig lehajtom a fejem. Érzem, hogy engem figyel, de nem tudok erre mit reagálni, Igaza van. Nem őt szeretem, hanem azt, hogy művész, hogy zenél. Talán igaz a mondás, hogy minden lány, a párjában az apját keresi. Ha ezt az elvet követem minden világos. Elvégre Matt is zenész, ráadásul nem is rossz abban, amit csinál.  Sőt, az élet ezen területén tökéleteset alkot. Mindig, mindenkor. Hiába rossz apa, hiába rossz ember, hiába volt rossz férj, zenészként tökéletes, ahogy Ryan és Pete is az volt és ahogy Niko és Alex is az. Nem értem miért van ez így. Sosem értettem. Csak azt tudom, hogy imádom őket mikor alkotnak. Hisz lenyűgözőek.
Kusza az egész dal, de nem számít, mert az enyém. Az én soraim, én kaptam, nekem írta. Miattam született. Kezdem érteni Jade miért mondja mindig azt, hogy hiába okoz neki Alex annyi fájdalmat, megéri mellette maradnia. Az utolsó akkordok után csak nézünk egymás szemébe. Szégyenlősen mosolyog rám én pedig el vagyok varázsolva. Lassan kúszok hozzá közelebb, a tenyerem az arcára simítom és gyengéden megcsókolom.


- Koskinen – üvölt be az egyik zsernyák a koszos cellába, ahol három elhízott bűzölgő disznóval vagyok bezárva. Fázom és éhes vagyok, aludni is tudnék, ugyanis a sitten lévő kényelmetlen matrac mindenre alkalmas csak arra nem, hogy az ember pihenjen rajta. A bűzhöz már hozzászokott az orrom, de a nyirkos, hideg cella még mindig borzongatja a testem. Lassan állok fel, hogy elvánszoroghassak a rácsig, ahonnan egy szobába visznek. Az ügyvédem már bent vár. Tudom, hogy ki fog vinni innen, de a homlokán lévő ráncok nem igazán nyugtatnak meg. Újabb kihallgatás következik, végigvesszük megint, hogy mi történt, leellenőrzik a vallomásom, amit megint aláírok.
- Mások ezért az autogramét sorban állnak – mosolygok a nőcire, aki behozza a papírokat, de nem értékeli a poénom. Fáradtan sóhajtok fel, mikor egyedül maradunk a mentőangyalommal.
- Szarban vagy – vereget vállon Hessu. – Szép kis óvadékot szabtak ki és egy komoly bírságra is számíthatsz – morogja.
- Leszarom – rántom meg a vállam, miközben a remegő kezem ökölbe szorítom. Nem azért remeg a kezem, mert félek az ítélettől, hanem azért, mert megint érzem a torkomba kúszó gombócot. Görcsös vagyok és nehéz a légzésem is. Nem tudom mitől van ez, csak azt tudom, hogy mitől múlik el. Azzal nyugtatom magam, hogy már nem sok idő kell és kimehetek innen. Szerencsére igazam van, közlik velem tíz perc várakozás után, hogy elmehetek. Visszakapom a cuccaim, de van amire nem számítok. Az anyám áll a hátam mögött, mikor megfordulok és cseppet sincs jó kedvében.
- Mit csináljak veled te gyerek? Állítsalak sarokba, mint mikor kicsi voltál? – néz rám szúrós szemekkel mire elmosolyodom. Az én anyukám…
- Szia – lépek hozzá és szorosan megölelem, amit azonnal viszonoz.
- Mit műveltél már megint? – kérdezi aggódva.
- Csak fel lett fújva – próbálom nyugtatni.
- Niko – pirít rám. – Ne vedd ezt félvállról. Megfenyegettél egy embert, hogy elvágod a torkát és Mad is kórházban kötött ki – magyarázza idegesen.
- Anyu, nyugi. Nem gondoltam komolyan, tudod, hogy nem ölnék meg senkit. Mad jól van? – kérdezem és most az én hangom lesz aggódó.
- Kutya baja. Nem lehet kárt tenni abban a hatalmas monstrumban, te is tudod. Kapott pár öltést, ennyi – simít végig az arcomon, bennem pedig azonnal megszűnik a jeges félelem. – Lehetett volna nagyobb baj is belőle – suttogja.
- Tudom, de nem bírtam megfékezni Leenat – hajtom le a fejem. Újból leperegnek előttem az események, újból elönt a düh. Fogalmam sincs mi lesz ezután. – Ő hogy van? – célzok a menyasszonyomra.
- Ki van borulva. Féltett téged és nagyon megbánta, amit tett. A szokásos – morogja anyu.
- Otthon van? – kérdezem halkan.
- Igen – bólint anyu. – De te előbb eljössz velem és eszel valamit, mert le vagy nagyon fogyva. Mikor ettél utoljára rendesen? – karol belém, miközben a kijárat felé haladunk.
- Nem tudom – rántom meg a vállam. A kijáratot fotósok tucatja zárja el. Egy pillanatra visszahőkölök, de már késő. A meglepett képemről ezer fotót készítettek. Cifra káromkodás szalad ki a számon, mire anyu csak elnézően mosolyog és a fejemre húzza a kapucnimat.
- Nyugodj meg, nem hiányzik, hogy visszakerülj a cellába – suttogja, majd elindul előttem én pedig szorosan a sarkába haladok. A rendőrök próbálják távol tartani tőlünk a fotósokat, de lehetetlennek tűnik eljutni a kocsiig. Remek, megint botrányhős lettem. Mintha nem foglalkoztak volna eddig is elegen a magánéletemmel. Komolyan ezeknek nincs jobb dolguk? Sosem fogom megérteni, hogy az emberek miért nem magukkal törődnek. Ideges leszek és szívem szerint az összeset leütném, de az tényleg nem lenne szerencsés. Két percbe telik, hogy a kocsihoz jussunk, ahol megint meglepetés vár. Tia és Eero ül elől. Amint becsukódik az ajtó mindkettő nekem esik. Hallgatom a fejmosást és nem jutok szóhoz. Nem értem miért van mindenki ennyire kiakadva, mert lecsuktak egy napra. De most mit mondhatnék? Hülye voltam, tény. Viszont az, amit most kapok túlzás. Minden hülye baromnak le vagyok hordva, de próbálom kikapcsolni az agyam. Egyik fülemen be a másikon meg ki.
- Na jó elég volt. Csönd legyen – csattan fel anyu tíz perc után. – Ő az én fiam, maximum én szúrhatom le ha idióta. Megtörtént, hagyjátok békén mindketten – sziszegi fenyegetően.
- De hát a tetteivel… - kezd bele Eero, mire anyu elveszíti a türelmét.
- Tesz eleget ahhoz, hogy ez a kis incidens ne legyen meghatározó az életében. Nem fognak elpártolni a rajongók mellőle azért, mert egy részeg pillanatában elküldte a búsba az idegesítő szomszédját. Madről és a drogról nem tud a nép, gondolom így is marad a dolog. Tehát hagyjátok békén végre. Teletömte mindkettőtök zsebét, sikerült kiszipolyoznotok, igazán befoghatjátok a szátokat. A munkatársai vagytok, a barátai, mellette kéne állnotok, nem pedig lebaszni. Nem bankot rabolt az ég áldjon meg titeket. Mi van veletek? – kérdezi idegesen, mire mindenki meglepetten pislog rá.
- Szeretjük őt, de néha annyira… – sóhajt fel Tia elharapva a mondat végét, mire anyu elmosolyodik.
- Tudom, de nem veszitek számításba soha, hogy ő is ember. Hibázik és gyakran hülye, de mindent megtesz a bandáért és ezt ti sem tagadhatjátok le. Tudom, hogy milyen a fiam, nekem nem kell bemutatni. Nem könnyű vele, de nem is olyan nehéz, igazam van? Sztárt faragtatok belőle, abból a nagyreményű, ambiciózus kis srácból, aki elküldte hozzátok a demóját és most már úgy is kezelitek. A rock Isteneként. De nem az. Csak egy ember, erről pedig hirtelen mindenki elfeledkezett, még ti is. Pont ti, akik tudjátok, hogy sebezhető. Meg tudjátok mondani mikor aludt utoljára nyolc órát egyhuzamban? Hogy mikor volt egyetlen szabad hete? Már élni sem hagyjátok. Persze, hogy néha megkattan. Félre ne értsétek, nem védem. Egy idióta volt, de felfújjátok a dolgot. Eero, mikor néztél utoljára Niko szemébe? És te Tia? Miért nem veszitek észre, hogy nem bírja a hajtást? Fáradt és elege van. Nem eszik és nem alszik rendesen. Igazam van? – néz rám, mire tátott szájjal bámulok rá. – Ne nézz így – neveti el magát. – Minden az arcodra van írva. Csak ez a két jómadár itt – bök Tiára és Eerora – nem akarja látni, azt ami igazából egyértelmű.
- Én… - sóhajt fel Eero és a visszapillantó tükörben összeakad a pillantásunk.
- Nem kell bocsánatot kérnetek csak vegyetek vissza egy picit – szólal meg ismét anyu. – És most rakjatok ki ott – bök az egyik étterem elé. Tia és Eero pedig fülüket farkukat behúzva parkolnak le és köszönnek el tőlünk.