63. Tartozni valahova

„Rám mosolygott, és szemében nem csak örömöt láttam. Neki helye van az életemben. Valakihez tartozik. Nem csak a boldogságot keressük. Tartozni is akarunk valahová. Mi, a szerencsés kevesek megtaláljuk gyerekkorunkban, családunk körében. De legtöbben közülünk felnőtt létünk legnagyobb részét azzal töltjük, hogy keressük azt a helyet, személyt vagy szervezetet, amelyben, amelynél úgy érezzük, fontosak vagyunk, számítunk valamit, és hogy nélkülünk valami visszafordíthatatlan történik, megakadályozhatatlan. Mindannyian érezni akarjuk, hogy minket nem lehet helyettesíteni.”

-         Szia kislány – nyom egy puszit az arcomra Jade, mikor belépek Alex házába, majd halad is tovább egyenesen a nappaliba.

-         Ne mááár – hallom meg Alex hangját, amitől azonnal mosoly kúszik az arcomra. Gyorsan követem Jadet, aki egy tálca sörrel egyensúlyozik a kisördög felé. A nappaliban több lengén öltözött hölgyike lengi körül a srácokat, akik valami videó játékkal szenvednek.

-         Új vendég érkezett – mosolyog Jade mikor felszolgálja a jéghideg italokat és egy puszit nyom a nekem háttal ülő férfi szájára.

-         Igen? Ki? – néz rá gyermeki kíváncsisággal. – Nem hívtunk senkit, vagy de? – kérdezősködik tovább, mire Jade nevetni kezd és a fejével felém bök.

-         Helló – mosolygok rá, mikor találkozik a pillantásunk. A mosolya és a csillogó óceánszínű tekintete mindent megér ebben a pillanatban. Hazatértem.

-         Baby, huppanj ide és hozz szerencsét – nevet fel a térdét pacskolva.

Nem gondolkodom, csak elindulok felé, hogy az ölébe üljek. Persze nem elégszik meg ennyivel. Olyan csókban részesít, amibe a gyomrom is beleremeg. Csak most döbbenek rá, hogy hiányzott ez a szeretetéhes pokolfajzat. Hogy szükségem van rá a Nikoval töltött napok után. Kell, hogy a kisugárzásban lubickolhassak, hogy érezzem a karját a derekamon, a csókját a számon.

-         Na engedd már el és játssz – szól ránk Joshua, a hosszúra nyúló csók közben, aki azt hiszem a kora délutáni időpont ellenére is eléggé ittas. Ezzel a mondattal ugyan szétszed minket, de a varázs nem illan el.

Némán ülök Alex ölében, a tarkóján lévő pihéket birizgálva. Valami furcsa nyugalom száll meg. Talán a drog, talán a sör, talán az ő hatása. De nem gondolkodom. Csak ösztönösen bújok hozzá. Figyelem ahogy játszik, nézem az elszánt tekintetét. Le se veszi a gyönyörű szemeit a képernyőről, teljesen a feladatra koncentrál. Csak egy cél lebeg a szeme előtt, hogy nyerjen. És amit ő a fejébe vesz… Minden győzelem után megcsókol. Folyamatosan borzongok a közelében és minden fájdalmam elengedem. Most csak ő van, csak rá koncentrálok. Órákon át figyelem a lányos arcot, minden vonását megjegyzem. A sűrű hosszú szempillák minden rezdülése mosolyt csal az arcomra. A telt ajkak szorosan préselődnek össze, mikor a játék a tetőfokára hág. Gutaütést kapna ha veszítene, de persze megnyeri ezt a játszmát is.

-         Elég volt mára – suttogja, mikor újra elveszünk egymás tekintetében. Velem az ölében áll fel és visz egyenesen a hálóba. Vágy csillog az óceánszínű szemekbe és valami furcsa ámulat is. Ahogy a matracra helyez és mellém gördül értetlenül nézek rá. Azt hittem egyből nekem fog esni, de nem ez történik. Csak egy édes mosollyal az arcán nézi az arcom, miközben a tincseimmel játszik.

-         Minden rendben? – simítok végig a nyaka kecses vonalán, mire még szélesebb lesz a mosolya.

-         Persze, csak kiélvezem, hogy itt vagy mellettem. Már azt hittem sosem térsz vissza – néz mélyen a szemembe.

-         Mindig visszajövök – suttogom, mire megcsókol és végre megadja amire órák óta vágyom. Odaadja magát. De nem csak a testét, hanem a lelkét, a szívét és az agyát is. Mindent, ami ő.

Izzadtan heverünk egymás karjaiban a több órás hajsza után. Kimerült vagyok, de legalább már nem érzem a kínt, amit Helsinki elhagyása okozott. Alex meggyógyított. Szorosan bújok hozzá. Úgy érzem, hogy ha most itt hagyna meghalnék. Szükségem van rá és hiába tapadunk össze szorosan, nem elég. Bele akarok olvadni az ölelésébe, hogy biztonságban érezzem magam. Hogy ne legyek magányos. De ezzel ő is így lehet, mert olyan szorosan ölel, mint még soha. Úgy kapaszkodunk egymásba, mintha fuldokolnánk az élet tengerében és a másik lenne a mentőöv, ami megvéd minket a haláltól. Ez a szorítás pedig akkor sem enyhül, mikor elalszunk.

A Nap meleg sugarai simogatják a bőröm, felkeltve az álomból, ahol boldog voltam egy zöldeskék szemű lány gyengéden ölelő karjai közt. Amint kinyitom a szemem, fel is nyögök. A fény, ami az ablakon át szűrődik be, elvakít. Gyűlölöm a reggelt, gyűlölöm a Napot és gyűlölöm, hogy nem otthon vagyok. Fáj a fejem, hányingerem van és piszok mód szédülök. De ha ez még nem lenne elég, valaki a vállam csókolgatja, akinek határozottan nem Lia illata van, de nem is Leena.

-         Jó reggelt szépfiú – mosolyog rám a szőke maca és úgy rezgeti a szempilláit, hogy azt komolyan tanítani kéne, mert még én is ámulatba esek tőle.

-         Helló… öhm…- próbálok koncentrálni, hogy legalább a neve beugorjon, ha már az teljesen kiesett, hogy mit csináltunk és hol vagyunk. De nem jutok semmire, így inkább rákérdezek. - Hogy is hívnak? – ülök fel lassan összeszűkült szemekkel, de azonnal vissza is zuhanok a matracra. Forog velem az egész világ és még jobban megfájdul a fejem, már ha ez egyáltalán lehetséges.

-         Nelma, de lényegtelen – mosolyog rám és a halántékom kezdi masszírozni, ami kifejezetten jól esik. Sajog minden porcikám, a szemem sem bírom kinyitni. Soha nem éreztem még ilyen szörnyen magam.

-         Mi történt? – kérdezem suttogva, mert a saját hangom se bírom elviselni.

-         Szerinted? – kérdez vissza, de nincs tekintettel arra, hogy hasogat a fejem. Nyöszörgök egy darabig, de aztán nagy nehezen megint felnyitom a szemhéjaim.

-         Gondolom megdugtalak – sóhajtom, miközben újra megpróbálok feltápászkodni és végre sikerül. Persze ezt nem nehéz kikövetkeztetni, tekintve, hogy semelyikünkön nincs ruha.

-         Jól gondolod – bújik a hátamhoz, de azonnal eltolom magamtól.

-         Te adtad a drogot? – bámulok a karomon lévő tűszúrás nyomra bambán, amit sokkosan fedezek fel magamon. Soha nem lőttem még be magam úgy, hogy ne tudtam volna magamról, de úgy tűnik egyszer mindennek eljön az ideje… Lepereg előttem ezer meg egy dolog. Minden betegség, amit elkaphatok ezzel az egy hibával. AIDS, hepatitis, stb… Ki tudja ki ez a csaj és, hogy mi történt? A padlón egy használt óvszer hever… legalább fel nem csináltam…

-         Ühüm, de ne aggódj. Steril volt a tű, nem lesz bajod. Eléggé bekészültél a cucctól, de azért nem mindenre volt hatással – nyúl a takaró alá, hogy megfoghassa a farkam, de elkapom a csuklóját és nem engedem, hogy hozzám érjen.

-         Köszönöm az estét – nézek a szemébe, majd lenyúlok az alsógatyámért. Érti a célzást szerencsére és nem próbálkozik tovább. Lassan öltözök fel, mindig kapaszkodva valamibe. A lány az ágyban heverészik meztelenül, miközben bámul és cigizik. Amint elkészültem, feltérdel az ágyon, áttolja a számba a nyelvét és ezzel végeztünk. Hál’ Isten. Támolyogva jutok le a lépcsőn. Kavarog a gyomrom és egyre jobban szédülök. Leintek egy taxit és a sofőrtől kérdezem meg, hogy hol is vagyunk, majd miután közli, a Leenaval közös lakásomba vitetem magam, mert az közelebb van, mint a tornyom és ha odáig kéne elkocsikáznom, tuti telehánynám a taxit. Szerencsére alig tíz percbe telik, hogy hazaérjek és befeküdhessek a kádamba egy üveg borral egy doboz cigivel, ami közt nem csak sima dohánnyal töltött szálak lapulnak. Le akarom mosni magamról a tegnap estét, na meg az azelőttit és az azelőttit és az azelőttit is… De kijózanodni? Nem, azt nem akarok. Józanon érzem a magányt, az űrt, a fájdalmat. Kinek kell ez? Nekem aztán biztos nem.

Az még rémlik, hogy a telefonommal bűvészkedek valamit, de, hogy mit…

Mély levegőt véve helyezem a kulcsom a zárba. Nem tudom minek örülnék jobban. Ha itthon lenne vagy ha nem. Pokolian hiányzik, hisz hiába nem felhőtlen a kapcsolatunk szeretem. Mindennél és mindenkinél jobban. Persze ezt ő is tudja és piszok mód ki is használja. Kihasználja azt, amit iránta érzek, mert látja a szemembe, hogy nem számít mit tesz, hányszor csal meg, hányszor bánt meg, mindig meg fogok bocsátani. Megbocsátok, mert nélküle már nem tudok élni. Hiába egy szörnyeteg, két év az két év és a fénye még most sem kopott meg. De persze bennem van a félsz is. Nem tudom milyen állapotban van. A hangulata olyan gyorsan változik, akár az időjárás. Hol napos, hol borongós. Ha napos nincs baj, a fénye cirógat, melenget és energiával tölt fel, de ha épp rossz napja van, akkor egy közönséges arrogáns bunkó tud lenni. Már rég nem tudom mire számítsak a küszöböt átlépve. Régen mindig mosolyogva fogadott, most viszont egyre többször hisztis, fáradt, nyűgös és minden baját rajtam veri le.

Néma csönd van. Csak a bőröndöm kereke csap zajt, míg áthúzom a küszöbön, majd a kulcscsomóm, ami a cipős szekrényen lévő tálban landol, amiben ott lapul az ő kulcsa is. A kabátja a kanapé előtt hever, a cipői a konyha előtt szétszórva. Az illata a levegőben terjeng. A redőnyök teljesen le vannak engedve és ebből tudom biztosra, hogy itthon van. Bízom benne, hogy alszik, de a hálóban nem szuszog senki, viszont elég a szétszórt ruhadarabokat követni, hogy tudjam hol van. A fürdőajtó résnyire nyitva van, viszont semmi neszezést nem hallok. Furcsállom a dolgot, ezért belépek, de amint meglátom, megáll bennem az ütő.

-         Niko – rohanok mellé rémülten és pofozgatni kezdem, mire nagy nehezen kinyitja a szemét.

-         Leena – köszörüli meg a torkát és halvány mosoly kúszik az arcára. A kád szélén álló hamutálból szinte kicsorognak a csikkek, a vízben pedig egy üres borosüveg úszik. De nem ettől ijedtem meg. A karján egyértelműen látszik, hogy drogozott és mikor megláttam a lila száját, azt hittem túllőtte magát. De nem, csak elaludt, a víz kihűlt és ő teljesen átfagyott. De ilyen az ember. Mindig a legrosszabbra gondol. Főleg ha a szerelmét ilyen ramaty állapotban találja. A félelmeim szerencsére gyorsan elszállnak, hisz életben van. Bele sem merek gondolni mi történne ha elveszíteném. Nem, azt nem bírnám elviselni.

-         Szállj ki – nyújtom a vacogó férfi felé a kezem, aki alig bír kimászni a vízből. Nagy nehezen a kád szélére ül és hagyja, hogy szárazra töröljem, az átfagyott csontsovány testét. – Mit csináltál magaddal kicsim? – nézek a még mindig kába férfira szomorúan és a hátára terítem a köntösét.

-         Csak ittam – suttogja, majd hirtelen a derekam után kap és olyan erővel szorít magához, mint még soha. Elesettnek tűnik és védtelennek. – Ne menj el többet – susogja a hasamba, miközben fájóan szorít magához.

-         Nem megyek – simogatom a haját nyugtatóan. Nem értem mi van vele, de abban biztos vagyok, hogy nem most van itt az ideje annak, hogy kifaggassam. Túl szörnyű állapotban van és azt hiszem még mindig részeg. – Gyere, megyünk aludni – segítem fel, aztán a hálóba lefektetem és mellébújok. Simogatom, akár egy gyereket, miközben lehunyt szemmel ölel és remeg az egész teste. Gyönyörű és elesett.

-         Ne hagyj el soha – suttogja, mire mosolyogva nézek a szemébe.

-         Képtelen lennék rá – simogatom meg a borostás, nyúzott, beesett arcát. Nem értem őt, sosem értettem, csak azt tudom, hogy mindig ölelni akarom. Ölelni, főleg akkor mikor ennyire elesett. Tudom nagyon jól, hogy valaki bántotta, megsebezte. Látom a szemében. Az a valaki nem tudta mit tesz. Az a valaki nem tudta, hogy ő a legérzékenyebb férfi a világon, hiába a jeges magabiztos páncél. Persze ezt a sebezhető oldalát nem mutatja meg akárkinek. Túl büszke hozzá. Mindig annyira erős akar lenni, halhatatlan, törhetetlen, sziklaszilárd, kemény és jeges és mégis bármikor össze lehet roppantani. Elég egy újságcikk, egy rossz kritika, egy beszólás az utcán és vége. De most jóval többről van szó. Nem tudom mi történt, de túl rég aludt így a karjaimban. Összegömbölyödve, szorosan hozzám tapadva, védelemért esedezve. Nyugtalan az álma, folyamatosan dünnyög és mocorog, hiába simogatom a hátát, nem nyugszik meg. Életemben először félek. Félek, hogy valaki komoly kárt tett benne, amin nem fog tudni felülkerekedni, ahogy eddig mindig. Még sose hagyta el ennyire magát. Már a külsőre se ad, már a páncélt se veszi fel, ami azt sugallná, hogy minden rendben.

Csontsoványra fogyott, a vékony bőre alatt élesen rajzolódnak ki a csigolyái és a bordái, az arca beesett és borostás, a szemei már nem csillognak, olyan elszántan. Egyszerűen nem ismerek rá. Hol a férfi, akit megismertem? Hol a férfi, akit elengedtem pár hete dolgozni?

-         Ki bántott életem? – suttogom a sötét szobába, az arcát simogatva, persze választ nem várok. Ha ébren lenne akkor se mondaná el, mert akkor kiszolgáltatottnak érezné magát, így hát csak ölelem magamhoz, míg én is el nem alszom.

Reggel viszont hamarabb ébredek még így is, mint ő. Tudom, hogy ráfér a pihenés így hangtalanul mászok ki az ágyból, hogy lezuhanyozzak és összepakoljak a lakásban. A hűtő üres, azt a néhány üveg sört leszámítva, ami az ajtóban áll. A bolt nincs messze, de mégis írok egy üzenetet, ha felkelne, tudja hol vagyok.

Az üzletben megbámulnak az emberek, de már rég nem foglalkozom velük. Csak bepakolok a kocsiba anélkül, hogy bárkiről is tudomást vennék. Megszoktam már a pillantásokat. Tudom, hogy elítélnek, tudom, hogy csak Niko drogos cafkájának tartanak, de ők nem tudják, milyen mellette élni. Milyen őt szeretni. Nem tudják milyen aggódni érte, nem tudják milyen lenyelni a sértéseit, szemet hunyni a nemtörődömsége felett, nem tudják milyen elviselni a megaláztatást, nem tudják milyen tanácstalannak lenni és elfogadni őt olyannak amilyen. Nem tudják, hogy a humoros, magabiztos, tehetséges és csodálatos férfi, egy utolsó patkányként tud viselkedni még a legjobb barátaival is. Nem tudják, hogy imádja megőrjíteni az embereket maga körül, sárba tiporni a mellette lévő nő önbizalmát, hogy hatalmaskodó és őrült. Ők csak a mázat látják, amit Niko mutatni akar magából. Fogalmuk sincs, hogy a tenyeréből etet bárkit, hogy a kép, amit kialakított magáról egy egyszerű hazugság. Csak azt látják, amit láttatni akar, de ha bárki is együtt töltene vele egy napot, az igazi Nikoval, sírva menekülne el a szerintük irigylésre méltó életből. Az interjúkban megszólaló férfit szeretik az emberek, a klipekben szerepelő dögös pózer pasit, aki mindig tökéletes és precíz, aki soha nem hibázik. A karizmatikus énekes kell nekik és nem ő maga. Csak a fényében akarnak sütkérezni és Niko megadja nekik, az árnyékos oldalát viszont én kapom meg. Én kapom a sötétben ücsörgő, dalokat író, depressziós, ittas pasast, aki nem tűri, hogy megpiszkálják, aki képtelen kompromisszumot kötni, aki a saját feje után megy, aki nincs tekintettel senkire és semmire és aki ha kell a gyerekkori cimboráin is átgázol, ha az érdeke azt kívánja.

Igen, ők nem tudják milyen vele élni és szeretni tiszta szívből egy önző alakot, aki megbabonázott két éve, akibe beleszerettem és aki magához láncolt örökre. Aki minden nap megöl belőlem egy darabot és mégis, ennek ellenére is, jobban szeretem még magamnál is.

Még úgy is szeretem, hogy az egyik újság címlapján egy szőke hajú lány kezét fogva lép be a kedvenc bárjába.

Igen, az engem bámulók nem tudják, mit élek át, az újságos standnál állva, könnyektől homályos szemekkel a képüket nézve. Nem tudják, hogy térde akarok rogyni és zokogni és mégis talpon maradok, a kocsit markolva, remegő térdekkel, egy hatalmas gombóccal a torkomban, újból megalázva, egy karddal átszúrt szívvel, amin már annyi heg van, mint senki másén a világon és mindet ő okozta. Egyedül ő. Niko Koskinen. Nem tudják milyen összetörtnek lenni és mégis felszegett állal méltósággal viselni, hogy megint megtette. Hogy megint ide hívta Cornelia Anderst.

Ők nem tudják milyen betenni a kocsiba az újságot és a kasszás kérdő, sajnálkozó pillantástól kísérten fizetni, majd hazamenni hozzá. Rápillantani a még mindig alvó alakjára és hagyni, hogy leguruljon egyetlen könnycsepp az arcomon, majd egy hatalmasat nyelni és szemet hunyni afelett, hogy ismét megsebzett, aztán egyszerűen átsétálni a konyhába, elpakolni és nekiállni megfőzni a kedvenc ételét, elkészíteni a kávét, úgy ahogy szereti és a konyhaasztalra tenni a cigarettájával, tudván, hogy mikor kilép a hálóból ez lesz az első, amit keresni fog. A kávé és a cigaretta lesz az első és nem én. De nem számít, mert szeretem és mindezek ellenére is gondoskodni fogok róla.

Ha megkérdeznék miért maradok ennek ellenére itt, hogy miért kötöm össze vele ennek ellenére is az életem? Azt mondanám semmi közük hozzá. De ha őszinte akarnék lenni, nagyon egyszerű lenne a válasz.

Azért, mert ő a mindenem.

Alex simogatására ébredek, ahogy egy hete minden reggel. Furcsa, hogy a lakásomban vagyunk és nem nála, de el akart bújni, így ide jöttünk. Amint kinyitom a szemem a pillantásunk találkozik, de csak egy másodpercre, mégis meglátom, hogy valamin nagyon gondolkodik. Már épp feltenném a kérdést, hogy min, de megelőz.

-         Kitől kaptad? – simít végig az ujjamon lévő gyűrűn, mire én is a kezemre nézek. Összeszorul a gyomrom, mert azonnal beugrik az arca.

-         Nikotól – vallom be őszintén. – Elfelejtettem visszaadni neki, mikor eljöttem tőle – suttogom az óceán színű szemekbe nézve. Tudom, hogy le kéne vennem és elsüllyeszteni az egyik fiókba, de képtelen vagyok rá. Ez az egyetlen dolog, ami hozzá köt és tudom mit jelent, hogy rajtam van. Hogy dobhatnám el magamtól? Nem, most még nem. Majd amikor meglátom a hírekben, hogy elvette Leenát, leszedem. Addig elringatom magam abban az illúzióban, hogy én vagyok a felesége. Az egyetlen nő akit szeret. Persze hazugság de így könnyebb.

-         Értem – nyom egy puszit a számra mosolyogva, de a szeme elárulja.

-         Alex, kérlek nézz rám – fekszem a mellkasára és addig szugerálom az arcát, míg fel nem nyitja a szemeit és rám nem néz. – Nem jelent semmit. Nem leszünk soha együtt és nem véletlen, hogy visszajöttem – simogatom meg a bánatos és ártatlan arcot, mire megint elmosolyodik és átöleli a derekam.

-         Tudod tényleg nem számít. Kedvellek Lia. Imádom az őszinteséged és, hogy bármit elmondhatok neked. Szeretem, hogy nem ítélsz el és, hogy elfogadsz.  De ez nem szerelem, hiába próbálom elhitetni magammal, hogy te vagy életem nője – kuncog fel, mire én is elmosolyodom és a félig lehunyt szemhéjaim alól pislogok rá.

-         Akkor mid vagyok? – teszem fel a kérdést kíváncsian.

-         Az ideális nő? – simít ki egy elkóborolt tincset az arcomból nevetve. – A múzsa – csókol meg gyengéden, de van valami furcsa még mindig a tekintetében.

-         De valahol van egy szerelmed is – mondom ki helyette, amit mindig is sejtettem, de eddig soha nem beszéltünk erről.

-         Toby – bólint rá, de nem néz rám, így tudom, hogy nem a fiáról van szó.

-         Toby a gyereked, de nem a szerelmed – simogatom a fekete fürtöket, miközben megpróbálom kitalálni, hogy ki lehet a nő, akit tényleg szeret. Mert biztos vagyok abban, hogy nem férfi az illető. – Az anyjával jóban vagy, de nem kötődsz hozzá. Lily, Amanda és Debby csak babák, akik szépen mutatnak a vörös szőnyegen melletted és az ügyes szájuk bármikor a rendelkezésedre áll. Louison kiéled a vágyaid, én a múzsád vagyok tehát… - csillan fel a szemem mikor rájövök a megoldásra. – Jade – bökök a mellkasára. – Jadebe vagy szerelemes – nevetek fel, mire elhúzza a száját és az oldalára fordulva a nyakáig húzza a takarót. – Hé ne bújj el – gördülök mellé vigyorogva.

-         Hagyjál – durcázik.

-         Jadet szereted – mosolygok őszintén, hisz én tudom, hogy az érzés kölcsönös.

-         És? Ő nem szeret – fordul megint el tőlem, de csak azért is mászok utána.

-         Honnan veszed? – nevetek rá.

-         Mindig elmegy és vagy ezer pasit pesztrál. Én csak egy vagyok a sok közül – morog hasra fordulva, a párnába.

-         Hohó, te féltékeny vagy, mert szerelmes vagy Jadebe – ülök fel nevetve és fejbe kólintom az egyik párnával.

-         A fenébe, most ezen fogsz lovagolni? – morog a hátára gördülve, szikrákat szóró szemekkel.

-         Tudom, hogy jobban örülnél, ha rajtad lovagolnék – nyújtom ki a nyelvem, mire nem bírja tovább és ő is nevetni kezd, aztán egy szempillantás alatt maga alá gyűr, hogy végigcsókolhassa a nyakam, amit egy halk nyögéssel jutalmazok és a hajába túrva még közelebb húzom az édes ajkait a bőrömhöz.

-         Meghiszem azt – suttogja a fülembe. – De el kell mennem egy interjúra édeske.

-         Édeske? – szalad a homlokomig a szemöldököm. Így csak Louist hívja.

-         Csak viccelek – csókol meg nevetve, majd kibújik mellőlem az ágyból és öltözni kezd.

-         Ugye tudod, hogy a Jades téma még nincs lezárva? – nézek rá kérdőn, miközben elindulok kávét főzni.

-         Sajnos tudom – bújik hozzám hátulról és egy puszit nyom az arcomra. – Ma is dolgozol? – kérdezi halkan, mire bólogatni kezdek.

-         Muszáj – mosolygok rá.

-         Hülyeség – legyint miközben figyeli, hogyan lapátolom a cukrot a bögrébe, aztán rágyújt egy cigire és dobolni kezd a lábával. – Nem kéne abba a lebujba robotolnod, ahogy itt sem kéne élned – néz rám.

-         Szeretek Dawnnál dolgozni és szeretek itt lakni – magyarázom mosolyogva. Nem értem miért nem érti meg senki, hogy nekem nem robotolás, hogy éjjelente koktélokat keverek és az sem tölt el rettegéssel, hogy ide jövök haza.

-         Ez egy patkánytanya – morog Alex. – Nálam is lakhatnál és lakbért se kéne fizetned – próbál megint meggyőzni, de ő is tudja, hogy esélytelen. – A szomszédod transzvesztita, a fölötted lakó egy prosti, a házmester meg egy agresszív kurvapecér.

-         De legalább sose unatkozom - kacagok miközben elé rakom a koffeint.

-         Sosem fogom megérteni a nőket. Azt hiszem ezért múlatom az időm néha pasikkal. Velük minden annyival könnyebb – forgatja a szemeit, míg az ölébe mászok és az arcát puszilgatom.

-         De nem tudnál kihívások nélkül élni – suttogom a fülébe, mire elmosolyodik.

-         Na igen és egy pasi se készít ilyen jó kávét – simít végig a combomon, amitől azonnal megborzongok. – Tudod, hogy nagyon bírlak? – néz komolyan a szemembe én meg ismét elveszek az óceánszínű íriszekben.

-         Én is téged – csókolom meg kábán, amit szenvedélyesen viszonoz, aztán lehajtja a maradék kávéját, velem együtt feláll, majd visszaültet a székre, egy újabb csókot nyom a számra és távozik egy ígérettel, hogy este benéz a bárba.

Amint kilép az ajtón elfog egy furcsa érzés. Úgy érzem magányos vagyok nélküle, pedig talán még csak most lépett ki a kapun. A pillantásom hirtelen az ujjamon lévő gyűrűre téved és rájövök, hogy nem Alex az orvosság a bajomra, hanem Niko. Ő hiányzik igazán és nem a kisördög. Jó volna tudni, hogy mi van vele, hogy jól van-e vagy egyáltalán csak hallani a hangját. Igen, már annyival is beérném, hogy halljam a mély rekedt hangot, pedig tudom, hogy lehetséges, hogy soha többé nem fog a fülembe suttogni, még telefonon keresztül se. Mégis bízom benne valahol mélyen, hogy egyszer még újra látom, megölelhetem és magamba szívhatom az illatát. Nem tudom miért, de nem tudok tőle szabadulni.

Alex persze ha mellettem van elfeledteti velem, de amint elválunk, visszasüppedek a sötétségbe, amit Niko elhagyása okoz mindig.

Persze azzal nem számolok, hogy pittyegni kezd a telefonom, jelezve, hogy üzenetem érkezett.

Az őrjítő fejfájást kedves ismerősként üdvözlöm, mikor kinyitom a szemem. Halvány lila dunsztom sincs arról, hogy mennyi az idő és elsőre azt se tudnám megmondani hol vagyok. Aztán hirtelen bekúsznak az emlékek, a tegnapi lány, a taxi és az, hogy a Leenaval közös lakásomba hozattam magam, majd ismét sikerült magam taccsra tenni a kádba. Persze azt már nem tudnám megmondani, hogy hogyan jutottam el az ágyig, de ebben a percben nem is számít. Ég a gyomrom, a tegnap elfogyasztott alkoholtól savanyú a szám, a tagjaim pedig olyan nehéznek érzem, mintha folyékony ólomba lettek volna mártva. De csak pár percig szenvedek, elvégre nem tölthetem ágyba az egész napot és főleg nem józanon. Az első utam a fürdőbe vezet, ahol beállok a zuhany alá és hideg vizet folyatok az arcomra, hátha jobb lesz. Az egész testem lúdbőrözik a jeges áradat alatt, de sokat segít a másnaposságomon. Mikor kiszállok, egészen embernek érzem maga, még úgy is, hogy a tükörképem egy zombit mutat. Finoman fogalmazva is, úgy nézek ki, mint egy hulla, a régen eltávozott, már-már mumifikálódott fajtából. Életemben nem voltam talán még ilyen sápadt és a szemeim alatt se voltak ezer éve ilyen vastag fekete karikák. A látványt még rémisztőbbé teszi a lila szám, amit a hideg zuhanynak köszönhetek, a kiálló csontjaimról meg már ne is beszéljünk. Elhúzom a szám, a derekam köré tekerek egy törölközőt, összefogom a gubancos hajam, amit már tényleg ideje lenne rendbe szedni, hisz eléggé megnőtt és a csomókat még egy fodrász se tudná valószínűleg kibogozni, aztán fogat mosok. Eljátszom a gondolattal, hogy megszabadulok az arcomon sötétlő lassan egy hetes szőrtől, de nem érzek magamban energiát erre és mélyen félek attól, hogy ha penge kerülne a kezembe, nem az arcom nyúznám meg vele, sokkal inkább az ereimet vágnám fel elkeseredettségemben. Túlságosan hiányzik Lia és a hiánya okozza ezt a letargiát. A legszörnyűbb az, hogy a külsőm ugyan szörnyű, de belülről még rosszabb állapotban vagyok.

Utolsó reményem a kávé, de persze minden számításom áthúzzák az égiek, amikor kicsoszogva a fürdőből, megérzem a tai kaja illatát, majd a konyhába lépve megpillantom Leenat, aki mosolyogva perdül elém, mikor meglát és egy gyors csókot nyom a számra.

-         Jó reggelt – suttogja. – Ülj le, ott a kávé és mindjárt kész az ebéd – simogatja meg az arcom gyengéden én meg sokkosan meredek a tornádóként keringő nőre.

-         Te… te mi… te mit keresel itt? – dadogom. Az agyam még nem teljesen dolgozta fel az információt, miszerint visszatért.

-         Tudtommal még itt lakom veled – vágja rá, de nem néz rám, minden figyelmét a rotyogó étel felé fordítja. – A ruhapróbával végeztünk nem volt miért Párizsban maradnom, így visszatértem hozzád. Airát is látni akarom és van itthon egy meghallgatásom – mondja és be nem áll a szája. Mosolyt csal az arcomra fecsegése, végre nem vagyok egyedül. Letelepedek a székre, rágyújtok egy cigire és felemelem az újságról a kávésbögrém, ami azzal a lendülettel majdnem ki is csúszik a kezemből. A bulvárlap címlapján ott virít az arcom. Ezzel még nem is lenne semmi baj, ha egy ismerős zöldeskék színű szempár nem villanna meg a képen. Mindkét kezem megremeg, a gyomrom pedig görcsbe áll. Lehetetlen, hogy Leena nem vette észre a hatalmas betűkkel szedett szalagcímet. Hol a képre meredek, hol rá, de ő még mindig beszél. Az esküvő előkészületekről magyaráz valamit lelkesen, az én fejemben viszont teljes kavar van. Megint.

-         Leena – köszörülöm meg a torkom, ezzel belé fagyasztva a szót.

-         Mondjad édes – mosolyog rám, aztán észreveszi, hogy a Liával közös képünket bámulom. – Jah, hogy az… - préseli csíkká a száját, aztán leteszi a fakanalat és lekapcsolja a gázt. Lassan lép mögém, az állát a vállamra támasztja. – Jól nézel ki azon a képen – simít végig a hasamon, miközben a fülembe suttog.

-         Leena – sóhajtok nagyot, mire azonnal a szám elé csúsztatja a mutatóujját és mélyen a szemembe néz.

-         Lefeküdtél vele megint. Tudom. Nem kell magyarázkodnod. Ha nem az újság árul el, hát megteszi a tested – tapasztja az ajkát a nyakamon lévő, lassan halványodó lilás folthoz, ahol egyértelműen ki lett szívva a bőröm és egy apró puszit nyom rá. De nem áll meg ennyinél, finoman végigsimít a már-már épphogy látszódó sebes számon, aztán a körmeit a derekam két oldalán lévő karmolásnyomhoz illeszti és finoman végigkarcolja a piros csíkokat, mintha ő jelölt volna meg. Ugyan ezt eljátssza, a hátamon és vállamon lévő foltokkal. – Tüzes ribanc – susogja minden „sérülésem” szemrevételezése után. – Te pedig azt szereted – fúrja a pillantását az enyémbe. – Megbocsátok – csókol meg gyengéden, mire megint elfelejtek levegőt venni. Mikor elengedi a nyelve a nyelvem, megfogom a kezét és a mellettem lévő székre húzom.

-         Én hívtam ide – vallom be őszintén, lesütött szemmel a bűnöm. Nem akarom, hogy Liára haragudjon, hisz ez az egész az én hibám. Csak az enyém. Ha megmaradt volna egy éjszakás kalandnak most minden más lenne. Ha nem hajkurásztam volna, nem kötődnék hozzá, nem szerettem volna bele.

-         Tisztában vagyok vele – nyúl Leena az állam alá. – De, mint mondtam megbocsátok.

-         Hogy-hogy nem őrjöngsz? – nézek rá értetlenül, mire mosolyogni kezd.

-         Volna értelme kedvesem? – néz a szemembe, mire leesik az állam. – Megtörtént. Idehívtad, lefeküdtél vele, de már nincs itt. Megértem miért kellett. Én nem voltam itt, nem gondoskodtam rólad, kellett valaki, aki szeretget. Ő eljött hozzád. Nincs semmi baj. Niko, itt vagy, ő pedig elment. Mindig elmegy, én pedig míg csak élek haza fogok térni hozzád. Ezt más nem adja meg neked édes – kulcsolja össze az ujjainkat. – Csak én szeretlek ennyire. Nem félek tőle Niko, nem féltem tőle a szerelmünket. Nem több egy ribancnál, aki repül ha hívod, de menekül, ha kimutatod a fogad fehérjét. Ő sosem fogja ezt az oldalad is elviselni. Erre csak én vagyok képes és ezt te is nagyon jól tudod. Ha lecserélnél rá… Nos igen, ha megtennéd, te is tudod, hogy ideig óráig melletted lenne, aztán kidobna és te egyedül maradnál. Márpedig ha van valami amitől rettegsz, az a magány kicsim. Más nem tudna úgy szeretni, ahogy én, éppen ezért megbocsátok. Tudom, hogy azt hiszed szerelmes vagy belé – bök megvetően a kép felé, az állával. – De ez nem igaz. Nem véletlenül ülsz itt és fogod a kezem. Két hét múlva pedig összeházasodunk. Megcsalhatsz ezerszer, de akkor is szeretni foglak. Összetartozunk az első perctől, ezt pedig senki nem dúlhatja fel – suttogja, mire megrökönyödve pislogok rá. A baj, hogy igaza van. Minden kiejtett szó igaz.

-         Én… - veszek nagy levegőt, de egy csókkal belém folytja a szót szerencsére. Fogalmam sincs mit is mondhatnék neki.

-         Csss… - válik el tőlem vigyorogva, aztán hirtelen komor lesz az arca. – Egy valamit azért tudni akarok – simít végig az arccsontomon. – Mit tett veled, ami miatt így nézel ki? – kérdezi halkan, az egyik kezével az arcom, a másik kezével pedig a kiálló bordáim simogatva.

-         Nem ő tette – csóválom meg a fejem és lesütöm a szemem. – Ezt én tettem magammal, mert… - csuklik el a hangom.

-         Féltél – nyúl az állam alá, így kényszerítve, hogy a szemébe nézzek, amiből őrült szerelem árad felém, nekem pedig lelkiismeret furdalásom van, mert nem tudom most viszonozni ezt a hatalmas szerelmet, ami miatt még mindig kitart mellettem, amiért még mindig mellettem áll. Megint rádöbbenek, hogy az összes hibája ellenére, még mindig ő az egyetlen nő az anyámon kívül, aki úgy ismer mint a tenyerét. Olvas a szememből.

-         Féltem – bólintok és lehunyom a szemeim szorosan, mert érzem, hogy el fogom magam bőgni akár egy taknyos kölyök. – Nem érdemellek meg – fúrom az arcom a nyakába, miután az ölembe húztam és olyan erővel szorítom a derekát, mint talán még soha. Komolyan gondolom, hogy nem érdemlem meg a szeretetét, a bocsánatát. Szörnyen bánok vele, már több mint egy éve, én taszítom más karjaiba és én generálom a vitáinkat. És ha Lia megkér… Igen, akkor gondolkodás nélkül elhagytam volna. Őt, aki vigyáz rám, aki minden szar ellenére tényleg hazatér hozzám.

-         Nincs mitől félned. Itt vagyok és vigyázok rád. Vigyázok a szívedre – puszilgatja a hajam, miközben a hátam simogatja.

Nem bírom tovább visszatartani. Egyetlen könnycsepp végigcsorog az arcomon. Túl sok ez nekem. Összetörtnek érzem magam, hiányzik Lia, de bűntudatom is van azért, mert így érzek. Eszembe jut minden kósza gondolat, a magamban tett biztos kijelentés, miszerint, nem akarok gyereket Leenatól. Megelevenedik előttem a jelenet, amikor szinte könyörögtem Liának, hogy ne menjen el és adjon a kezembe egy okot, hogy ne vegyem feleségül, az ölemben ülő nőt, akinek a szerelme fejbevágóan hat rám. Összeszorul a szívem, de nem csak a szívem. A tüdőm is. Megint nem kapok levegőt, hörögni kezdek és fuldokolni. Aztán elsötétül a világ.

Az elsötétített szobában csak a telefonomon kijelzője világít, amit percek óta bámulok. Az pár szó az elmémbe égett, de mégis újra és újra elolvasom, a feladó nevével együtt.

A válságstáb pár órája összegyűlt, aminek az lett az eredménye, hogy mindenki a szőnyegen hever, most már eléggé illuminált állapotban. A fű szagot vágni lehetne Conor hotelszobájában, de ez per pillanat senkit sem zavar.

-         Khm.. szerintem vissza kéne írnod neki – szólal meg Jade a plafont bámulva, miközben újabb cigire gyújt rá.

-         Szerintem meg marhára nem – mordul fel Yv. – Mindig csak szenvedést okoz neki – fordul Jade felé, amit inkább csak érzékelek, mivel a feje az ölemben hever, de nem látok semmit, csak Niko nevét.

-         De így sose jutnak egyről a kettőre – köszörüli meg Launo a torkát.

-         És mi van ha nem is kell? – szól bele Conor a beszélgetésbe.

-         Már hogyne kéne – szisszen fel Jade. – Nézz meg engem és Alexet. Szeretem, de mivel nem vallom be neki, így nem vagyok más csak az egyes számú groupie… Na nem mintha több lennék ha elmondanám – szisszen fel, mire órák óta először mosolyra húzom a szám.

-         Ő is szeret – szólalok meg rekedt hangon.

-         Mi van? – hallok meg négy hitetlenkedő, megbotránkozott hangot, négy irányból.

-         Azt mondtam, hogy Alex szerelmes Jadebe, ahogy Jade is Alexbe, szóval ezt csak ti komplikáljátok túl. Ha őszinték lennétek már ezer éve csak egymással dugnátok, sőt az is lehet, hogy a gyönyörű kis ujjadon szivi már ott pihenne egy gyémántgyűrű, a hasadban meg egy újabb kis óceánszemű, hosszú szempillájú pokolfajzat rugdalózna – suttogom, de nem veszem le az üzenetről a szemem.

-         Ezt meg honnan veszed? – kúszik mellém Jade és kicsavarja a kezemből a mobilom, hogy rá figyeljek, amit persze egy nagyon ronda pillantással jutalmazok.

-         Ő mondta  tegnap reggel, de most add vissza -  nyúlok a készülék felé, ami a tenyerembe landol, megvilágítva Jade döbbent arcát. Azt hiszem leállt a rendszere, de ezzel most nem tudok foglalkozni. Lassan huszonnégy órája egy kérdés foglalkoztat. Válaszoljak-e a kurta üzenetre vagy ne.

-         Na vissza az eredeti témához, míg Jade feldolgozza, hogy lehet egy fiúkat is kefélő, narkós férje – nevet fel Conor, mire Jade azonnal hozzávág egy párnát.

-         Kussolj Reynolds – morog rá, de Conor csak nevet és nevet, aztán nagyon lassan elcsitul.

-         Mit is írt pontosan Niko? – hallom meg Launo halk hangját.

-         Kimondhatatlanul hiányzol, pont, nem tudok élni nélküled, pont – suttogom csukott szemmel. Fáradtnak érzem magam. Egész éjjel dolgoztam, most pedig itt ülök a barátaimmal, whiskyt kortyolgatva, rajta merengve és a hülye üzenetén, ami mindent felkavart megint. Szívem szerint azonnal visszaírtam volna neki, sőt… nem is. Sokkal inkább visszarepültem volna Helsinkibe, hogy térden állva könyörögjek neki, hagyja el a menyasszonyát és szeressen csak engem, mert én is szeretem őt.  De ez lett volna a leghülyébb lépés. Megaláztam volna magam, szerelmes kis pincsiként ugrottam volna ismét és amúgy is… Őrültség. Ez nekünk nem megy, ezerszer megbeszéltük és be is bizonyítottuk egymásnak. Képtelenek vagyunk nem fájdalmat okozni a másiknak. De akkor mi a helyes lépés? Elfelejteni? Egy ilyen édes üzenetet, egy ilyen gyönyörű vallomást, kitörölni és szemet hunyni felette, mintha soha nem is történt volna semmi? Mintha nem tudnám mit jelent ez a két mondat? Képtelen vagyok nem tudomást venni róla, hiszen, szeretem.

-         Ez szar ügy – közli Launo halkan, mire keserű kacaj tör fel a torkomból.

-         Az – értek vele egyet.

62. Pokolban egy angyal

18+

„Nekem most menni kell.
Hogy szerettelek, érzed és tudod,
de örökségül még egy jó tanács:
Ne álmodj, kedves, az ébredés fájni fog.”

Az alkoholtól már kissé ködös aggyal nézek utána. Az arcomon bárgyú mosoly ül, ahogy figyelem, hogyan sétál el a bárpultig, hogy újabb kört kérjen.

-         Ne vágj már ilyen képet. Mint valami nyálas tini – bök oldalba Jari, aki már szintén nem józan.

-         Olyan gyönyörű – motyogom. – És tud biliárdozni – suttogom, de nem nézek rá. Csak őt látom.

-         Neked elmentek otthonról – ciccent fel Mad, majd ismét átdugja az ölében trónoló szőke cicababa szájába a nyelvét. Egy pillantást vetek csak rájuk. Mad óriási tenyere eltűnik a falatnyi szoknya alatt és egyre feljebb kalandozik. Mika kicsit diszkrétebben hetyeg Cynthiával, aki nemrég még az én kegyeim leste és most is ugrásra készen figyel. De akkor se kéne, ha ő lenne az utolsó nő a Földön. Lia után? Nem… Senki nem kell, csak ő.

Az idő lassan telik, Lia az ölembe hajtott fejjel fekszik csukott szemmel, egy angyali mosollyal az arcán és újabb vicces cigire gyújt rá, amit percekig forgat az ujjai között. Hirtelen pattannak fel a szemei és a tekintetünk azonnal találkozik. Furcsa vágy jelenik meg a zöldeskék íriszekben, a hamis mosoly is arra utal, hogy készül valamire, de nem tudom mire. A haját simogatom és a karjait, majd a kezembe nyomja a marihuánás cigarettát amiből mélyet szippantok. A füst már marja a szemem, de nem érdekel. Semmi nem érdekel, csak ez a furcsa édes kábulat, amiben mindannyian lebegünk. A zene halkan szól a zenegépből, ő pedig énekelni kezd. Mindenki őt figyeli, ahogy rekedt hangon, dúdolgatja a szöveget, miközben mosolyog és finoman mozog a bőrön. Őrjítően néz ki, látom, ahogy még Mad is megnyalja a szája szélét, annak ellenére, hogy kb. tíz perce dugta meg a macáját. Mire észbe kapok, már az ölemben ül és a nyakam perzseli a leheletével. Minden szétfolyik, a hangok tompák, a kép sem tiszta. Csak az ő arca rajzolódik ki élesen a szemem előtt, csak az ő hangját hallom kristálytisztán. Szédülök. Talán az illatától, talán az erotikától, ami sugárzik belőle. Az is lehet, hogy túl sokat ittam, hogy nem kellett volna füvet szívni ennyi vodkára. De nem… Ha róla van szó józan vagyok.  Testem is tisztán reagál arra, hogy a puha ajka végigszalad a torkomon.

-         Gyere – zihálja a fülembe. Hirtelen nem értem mit akar, de amint feláll az ölemből és a kezem után nyúl, leesik minden. A mosdó előtt túl sokan állnak, így a hátsó kijárathoz felé húz, ami egy sikátorba nyílik. Odakint sötét van és hideg, a vérem mégis forr. Amint becsukódik mögöttünk ajtó a falhoz szorít és csókol. Érzem, hogy a testét borzongatja a jeges levegő, de úgy tűnik a vágyai nagyobbak, mintsem, hogy érdekeljék a kőkemény mínuszok. A nadrágom kezdi bontogatni, miközben csókol erővel. Csak annyira szabadít ki a durva anyagból, amennyire muszáj, hogy az éjszaka bársonyos sötétjében újra szerethessük egymást úgy, hogy csak a csillagok világítanak fölöttünk. Az orrunkból kiáramló levegő tejfehérré válik, ködössé téve a másik arcát. A szemeimre így már nem hagyatkozhatok, de a tapintásomra és a szaglásomra igen. Laza mozdulattal a falnak lököm, a combja alá nyúlva felemelem, félrehúzom a bugyiját és egy gyors mozdulattal belé hatolok. Tudom, hogy nincs sok időnk, így azonnal a lényegre térek. A nyakát csókolom, miközben keményen mozgok benne. A tarkómba kapaszkodva nyögdécsel, miközben tökéletes ritmusban mozog a testünk. Kínzón vonaglik a karjaim közt, az őrületbe kerget azzal, hogy a fülembe sóhajtozik. Az egész teste rázkódik. Nem tudom eldönteni, hogy a hideg vagy az élvezet teszi, de újabb mély lökésekkel hajtom a beteljesülés felé a nyöszörgését hallgatva. Önkívületi állapotba kerülünk mindketten. Nem csak a szex miatt és nem csak a szerelemért. Most vagyunk önmagunk, így… Alkoholtól gőzös fejjel, drogmámorban úszó elmével. Tragikus és mégis csodálatos. Ennyi hónap után olyanok vagyunk, mint az első esténken. Akkor is részegek voltunk, akkor is füvet szívtunk, akkor is kőkeményen keféltünk és akkor is ilyen intenzív orgazmus borzongatta meg a testünk, mint most. Mintha ránk szakadt volna az ég úgy érzem magam, mikor morogva belé élvezek, a száját harapva. A fémíz a nyelvem hegyén csak még inkább elborítja az így sem tiszta elmém. Fogalmam sincs mit csinálunk, hogy hol vagyok, mi történik, csak azt tudom, hogy akarom. Még… Annyira akarom, mint még soha semmit.

-         Tegyél le – csókol meg újra. A nyelve hegyével tünteti el vért az ajkamról, ami nem tudom, hogy az én sebes ajkaimból folyik-e, vagy az övéből. Az őrület ott csillog még mindkettőnk szemében, mikor megigazítjuk a ruháinkat. Az átfagyott ujjaink finoman kulcsoljuk össze, majd egy újabb vad, túlfűtött csók után visszatérünk. Csak Jari villant felénk egy mindent tudó vigyort, a többiek el vannak foglalva az asztal körül sündörgő lányokkal, akik szó szerint tálcán szervírozzák az italokat, a cigarettát a füvet, a kokaint és természetesen a saját testüket is.

-         Aleksi ebből kimaradt megint – sóhajt fel színpadiasan Mika, mire Mad rosszallóan néz rá.

-         A fél életünk odaadnánk, ha az ő helyében lehetnénk és a kilenc hónapos terhes feleségünket nézhetnénk az otthonunkban – vágja rá és valami furcsa kín csillan fel a szemében.

-         Nah jah. Király is lenne ha várna otthon valaki, mikor hazamegyek – dől hátra Jari és egy újabb csinibabát húz az ölébe.

-         Hazamegyek veled szívesen – suttogja a csaj a szájába.

-         Majd meglátjuk – sóhajt nagyot, majd a plafonra emeli a pillantását.

-         És te Lia? Miért vagy Nikoval? Téged sem vár senki Los Angelesben, ezért hazamész vele? – néz rá Mika, mire a mellettem ücsörgő lány rákapja a pillantását.

-         Los Angelesben az öcséd vár – nyújtja ki a nyelvét kacéran, majd elvesz egy cigit és rágyújt. – Hogy miért vagyok vele? – mosolyog rám. – Magam sem tudom. Szeretem ha fáj, azt hiszem – húzza el a száját. – De ma éjjel még biztos hazamegyek vele – suttogja és a felszálló füstöt kezdi bámulni.

-         És holnap éjjel már hazafelé tartasz egy kábszerfüggő köcsöghöz? – néz rá Mad, mire Lia szemi megvillannak.

-         Alex nem köcsög és a helyedben igazán befognám a szám, főleg, hogy a fekete pólódon ott virít némi kokain – csattan fel, akár egy anyatigris, aki védi a kicsinyét. Fáj ezt hallani, fáj, hogy védi, úgy, hogy itt ülök mellette. Nem szólok egy szót sem, csak egy újabb pohár tartalmát tüntetem el, bízva abban, hogy elmúlik ez a kín, amit a szavai okoztak.

-         Nem akartam bántani a kis buzit, ne haragudj – gúnyolódik Mad, mire Lia dühbe gurul és átmászik rajtam, hogy mellé ülhessen.

-         Idefigyelj te seggfej. Alex nyomába se érsz – szorítja az ujjai közé, a barátom állkapcsát. - Lehet, hogy biszex, lehet, hogy alacsony, lehet, hogy függő, de csodálatos férfi. Nem ismered, tehát jobb lenne ha nem alkotnál véleményt róla, hisz ő sem teszi. Intelligens, vicces és tehetséges. Őt három csaj is várja minden éjjel és Yv is oda van érte, rád pedig már nem is emlékszik. Nem értem miért ilyen nagy a szád, hisz sose beszéltél vele egy szót sem. Az a problémád, hogy lehet, hogy a válladig sem ér, de a farka mégis hatszor akkora mint a tiéd és még használni is tudja? – sziszegi a fülébe, majd finoman a fülcimpájába harap. Jari és Mika kikerekedett szemekkel pislog rá, én meg felpattanok. Nem akarom ezt tovább hallani. Alex! Az az átkozott kis mocsadék, akihez hazamegy. Puszta kézzel meg tudnám ölni.

Meglepődve pislogok Niko után, aki dühösen fújtatva, akár egy bika csörtet el a bárpulthoz, őt pedig azonnal két hölgyike követi.

-         Hoppá, hoppá – mosolyog rám Jari.

-         Mi van? – dörrenek rá.

-         Megsértetted – vigyorog.

-         Nem csináltam semmit – kérem ki magamnak, mire Mika felkacag.

-         Alex farkáról beszéltél, miközben melletted ült és arról, hogy milyen fasza pasi – húzza fel az egyik szemöldökét.

-         Ez nem ér. Ő megnősül én meg Alex nevét se ejthetem ki a számon? Komolyan ez a baja? – nézek végig rajtuk, de nem igazán várok választ. Mégis kapok.

-         Igen, mert beléd van habarodva. De ezt te is pontosan tudod. A vak is látja. És ha tetszik ha nem Niko ilyen… Féltékeny és irigy és szarul viseli, hogy a nő akit szeret egy másik pasiról beszél. Ez van – ránt vállat Jari, mire grimaszolni kezdek, ő pedig csak mosolyog. – De én is kibuknék, ha mondjuk a nő, akit szeretek egy másik faszról áradozna.

-         Talán el kéne engedned – hallok meg egy halkan hangot, ami a Mika ölében ülő vörös hajú lányhoz tartozik. Épp egy koktélcseresznyét tüntet el a szőke dobos ajkai közt, majd egy ananásszal ajándékozza meg saját magát.

-         Nyuszi, te fogd be a szád és ne szólj bele – morran rá Mad.

-         Miért ne? – nézek a gitárosra, akivel az előbb még komoly szócsatát vívtam, de úgy tűnik nem sértődött meg a szavaimon.

-         Mert csak egy groupie. A szája nem arra van, hogy jártassa, már ha érted mire gondolok – nevet fel.

-         Attól még lehet véleménye – vágom rá, majd hátradőlve a vörös hajú lány sötét szemeibe nézek. – Tehát, miért gondolod így? - kérdezem és egy újabb cigarettára gyújtok rá.

-         Mert csak fájdalmat okozol neki. Megnősül Cornelia – néz el a bárpult felé.

-         Tudom – bólintok.

-         Tudom, hogy tudod. De abba nem gondolsz bele, hogy milyen érzés úgy elvennie valakit, hogy valaki másba szerelmes. Te ihleted meg – magyarázza halkan.

-         A szeretője vagyok, és? – rántom meg a vállam. – Majd kiheveri – teszem hozzá, mire a lány elmosolyodik.

-         Nem – csóválja meg a fejét. – Sokkal több vagy annál és te is tudod – hajol közelebb, én pedig meglátom, hogy ő az itt lévő lányok közül a legokosabb. Egyszerűen csak el kell hitetnie, hogy sík hülye, hogy ott ülhessen ahol ül. Mika ölében.

-         Mindjárt jövök – állok fel és elindulok a duzzogó férfi felé, aki még mindig a pultot támasztja, miközben pár pillangó körbeudvarolja. Megfeszül amikor mögé lépek, de nem néz rám. Tudom, hogy tisztában van vele, hogy itt vagyok mögötte, de belemegyek a játékba. Megbántottam. A lányoknak csak a pillantásommal üzenek, mégis elmennek. Ugyan nem örülnek nekem, de valamiért engedelmeskednek. Lassan közelítem a kezem a vállához, miközben nagyokat szippantok az illatából. Amikor hozzáérek, azonnal elhúzódik, de csak azért is utána nyúlok és úgy helyezkedem, hogy szembe kerüljek vele. A zöld szemek dühösen csillognak, majdnem visszahőkölök, de összeszedem magam.

-         Eressz el – sziszegi.

-         Niko – sóhajtok fel, mikor lesöpri magáról a kezem.

-         Hagyj engem békén és menj vissza a te kis Alexedhez. Ő úgyis mindent meg tud neked adni. Szerelmet, egy jó nagy faszt és egy annál is nagyobb házat. Nála mindig van drog és pia és ő nem okoz fájdalmat – vágja a képembe keserűen.

-         Hagyd abba – szólok rá elhűlve.

-         Ez az igazság. Én csak bántalak és sötét sikátorokban keféllek. Ennyit tudok adni – húzza keserű mosolyra a száját.

-         Fogd már be a szád – csattanok fel.

-         Miért vagy még itt? – néz rám, mire lesápadok. – Miért vagy velem? Miért jöttél Koppenhágába? Miért vagy itt? – zúdítja rám a kérdéseit. Mintha éles jégcsapokkal szaggatná a szívem úgy érzem magam.

-         Komolyan nem tudod, hogy miért? – kérdezem halkan, miután magamhoz térek.

-         Nem – csóválja meg a fejét. – A legjobb lenne ha elmennél és soha többé nem jönnél vissza – néz mélyen a szemembe, mire megroggyannak a térdeim. Ha nem kapaszkodnék a pultba összeesnék, de kibírom. Talpon maradok. Mély levegőt veszek, a könnyeim visszanyelem, aztán csak aprót biccentek felé, jelezve, hogy megértettem mit akar, aztán se szó se beszéd elindulok az asztalunk felé a táskámért, hogy minél gyorsabban összeszedjem a cuccaim a tornyából és lelépjek innen, ha már ezt akarja. Nem értem ugyan mi történt, hogy miért volt ilyen hideg, hogy miért küldött el, de nem tiltakozom. Felkapom a cuccaim, elcsaklizom a kabátja zsebéből a kulcsát, amit majd a cipős szekrényén hagyok, felveszem a kabátom elmormolok egy röpke hellót és már ott sem vagyok. A hideg utcákon csak a kapkodó lélegzetvételeim és a lépteim visszhangzanak. Életemben nem bántottak még meg így. Soha, egy férfi sem bánt még így velem. De ennek is vége. Keserű mosollyal emlékezem vissza, mit mondott mindig a nagyapám, mikor a földön ülve figyeltem, hogy írja a dalokat. Kristálytisztán látom magam előtt az arcát, ami annyira hasonlít az apáméra. A szőke tincseit, amibe még hatvan évesen is lila csíkokat festetett a fodrászával. Érzem a bőrkabátja illatát, ami állandóan cigarettától és whiskytől bűzlött, mégis ez volt a legjobb illat amit valaha éreztem. Imádtam az ölébe mászni és hallgatni a hangját, érezni a kérges tenyerét, amit a gitár húrjai tettek az évek alatt érdessé, de amivel mégis mindig olyan gyengéden simogatott, mintha én lennék a legféltettebb kincse. Akkor még nem értettem mire céloz, amikor a férfiakat mocskos fajtájának nevezte, akik bántani fognak. Nem értettem miért kell erősnek maradnom mindig. Nem értettem, hogy miért beszél nekem arról, hogy mi a végzet és, hogy mi a fájdalom. De most… Most már értem. Most, hogy nincs velem, felfogtam, hogy mire célzott mikor azt mondta három fontos férfi lesz az életemben. Egy, akinek először adom magam. Egy, akihez hozzámegyek. És egy, aki a sírba visz. Kettő ebből már megvan. Niko lett az, aki a sírba tett, még akkor is ha csak képletesen érthető a dolog. A főútra érve leintek egy taxit és a párás üvegen még egyszer utoljára végignézek Helsinki utcáin.

-         Lia – kiabálok, miközben lélekszakadva rohanok a taxi után, amibe beszállt. – A mocskos kibaszott kurva életbe – kezdem rugdosni a lámpaoszlopot. A hajam tépem az idegességtől. – Nem így gondoltam Kulta – üvöltök, de nem hallja. Hogy is hallhatná? A fenébe, én nem így gondoltam. Nem akartam. Nem gondoltam komolyan. Én csak bántani akartam, én csak… Nem is tudom mi volt a célom, de helyre kell hoznom. Nem mehet el. Nem engedem.

-         Szállj be – parkol le mellém Mad a kocsijával, mire azonnal feltépem az ajtót, ő meg a gázra tapos. – Egy hatalmas ökör vagy, bár nem tudom mit mondtál neki, de nő arcán még sosem láttam ilyen fájdalmat – suttogja, de nem néz rám. A kezem tördelem, majd remegő kézzel rágyújtok egy cigire.

-         Azt mondtam, hogy menjen el – suttogom az ablakon kinézve, mire Mad hirtelen rátapos a fékre és úgy mered rám, mintha elmentek volna otthonról.

-         Miért csinálod ezt te őrült? – kiabál torka szakadtából, amitől összerezzenek. – Mégis mi a fenét képzelsz magadról? Az a lány az életét adná érted, imád, repül ha hívod és boldoggá tesz, te meg elküldöd? Ki a fenének képzeled magad a kurva életbe? Hogy lehetsz egy ekkora öntelt fasz? Tudod, hogy mit csinálsz? Fel bírod fogni azzal a cseppnyi agyaddal? Az a lány úgy van veled, hogy minden pillanatban szenved, mert nem lehet több a szeretődnél, mert a hülye rögeszméd szerint Leena a társad és őt kell elvenned, mégis elfogadja és melletted áll. Én, Mika, Jari és az összes férfi a két kezünket összetennénk azért, ha valaki ennyire szeretne minket, te meg elküldöd? Szállj ki a kocsimból – üvölt rám és olyan vörös a feje a dühtől, hogy félek menten felrobban.

-         De… - kezdek tiltakozni.

-         Azt mondtam, hogy takarodj – kiabál, de nem mozdulok. Képtelen vagyok rá. Csak döbbenten pislogok rá, még akkor is mikor feltépi az ajtót átjön az én oldalamra kirángat a kocsiból és olyan erővel lök meg, hogy hanyatt vágódok a havas járdán.

-         Elment az eszed? – pattanok fel most már én is dühösen.

-         A tiéd ment el. Hozd helyre egyedül – indul vissza a vezető ülés felé és az egész testében remeg a méregtől.

-         Mi a fasz bajod van? – kiabálok.

-         Az, hogy már nem tudom ki vagy. Nem tetszik ez a faszfej, akivé váltál és eszem ágába sincs segíteni most, hogy megtudtam, hogy mit csináltál. Ha mákja van szegény lánynak, nem éred utol és soha többé nem kell a mocskos képedet néznie. Ha van egy kis esze elfelejt és hagyja, hogy megrohadj amellett a ribanc mellett, mert azt érdemled – sziszegi, majd beül a kocsiba és elhajt. Döbbenten pislogok utána, ha lenne időm elgondolkodnék a szavain, de a fontossági sorrendben most Lia áll az első helyen. Őt kell elkapnom még azelőtt, hogy elhagyná az országot. De valljuk be erre percről percre egyre kevesebb az esélyem. A szerencse viszont mellém áll, ugyanis sikerül elkapnom egy taxit, ami hazáig visz. A kapu nyitva, ahogy az ajtó is. Az emeletről fény szűrődik le, hallom, ahogy sürög forog. Rohanok, mint az őrült és épp időben érek fel. A táskája a vállán van, a kulcsok a kezében, menetkészen lép ki a hálóból.

-         Tessék – nyomja a markomba a csomót, mikor meglát, majd elhaladna mellettem, ha hagynám. A hangja semmi érzelmet nem tükröz.

-         Nem mehetsz el – ragadom meg a karját és elveszem a táskáját.

-         Dehogynem – vágja rá dühösen.

-         Bocsáss meg – nézek rá könyörgően, mire eszelős fény lobban a szemében.

-         Hagyj engem békén. Szórakozz mással, nekem ebből már tényleg elegem van. Fél órája küldtél el, most meg, meg akarsz állítani? Menj a francba – sziszegi. – Két-három nap, mindig csak ennyit vagy képes adni. Két-három boldog napot, aztán mindent elrontasz. De unom ezt a Hamupipőke játékot. Elegem van, hogy mikor minden jó és szép akkor bekapcsol az a hülye órád, ami elüti az éjfélt – bök a mellkasomra szikrákat szóró szemekkel – és az egész varázslat elillan. Te nem vagy férjem, ahogy én nem vagyok a feleséged és sosem leszek. Megint letelt az időnk, te egy arrogáns bunkóvá változtál, én meg egy összetört szívű őrjöngő csitrivé. Köszönöm ezt a pár napot, köszönöm, hogy csodálatosnak éreztem magam és felhőtlenül boldognak. Köszönöm, hogy megadtál mindent amire vágytam, köszönöm, hogy megtettél értem mindent, hogy törődtél velem, hogy szerettél, de vége. Hazamegyek, mert lejárt az időnk, az illúzióinknak meg ideje elillanniuk – vesz mély levegőt, majd a kezén lévő gyűrű felé nyúl, de nem hagyom, hogy lehúzza. Talán erősebben szorítom a csuklóját, mint kéne, de nem engedem el. Ismét a csókjaimmal próbálom meggyőzni, arról, hogy itt a helye, hogy meg kell bocsátania, hogy nem gondoltam komolyan. Persze nem hagyja magát, minden erejével megpróbál eltolni magától, de annál követelőzőbben szorítom magamhoz, minél inkább el akar taszítani.

-         Nem hagyhatsz el – suttogom a szájába.

-         Eressz – csap a mellkasomra dühösen, de a forró lélegzetvételei és a szapora szívverése másról tanúskodik. Nem akar menni ő sem. Csak sértett és sebzett, de ez nem befolyásolhatja. Most nem.

Lazán a falnak lököm és a testemmel préselem a téglának, hogy ne tudjon szabadulni, miközben erővel tartom az ujján a gyűrűt, amit még most is le akar szedni magáról.

- Engedj már el te seggfej – sziszegi.

A szája fél centire sincs az enyémtől, nem bírom ki, hogy ne szívjam a fogaim közé az alsó ajkát, mire egy újabb ütéssel válaszol. Persze meg sem érzem. Törékeny és gyenge, olyan igazi nőies nő, aki nem tud kárt tenni bennem. A mellkasom csapkodásával legalábbis biztos nem. Mosolyogva nézek vele farkasszemet, miközben mélyeket szippantok az illatából.

- Ha nem akarnám, hogy velem legyél, sose hívlak ide – suttogom.

- Akkor minek küldtél el? – csattan fel megint.

- Bántani akartalak, de te is tudod, hogy egy percig sem gondoltam komolyan. Azt akarom, hogy mindig mellettem legyél – fűzöm össze az ujjainkat, mire ráncba szalad a homloka.

- El akarok menni – susogja.

- Dehogy akarsz – simítom a csípőjére a tenyerem magabiztosa, mire mély levegőt vesz és lehunyja a szemeit. Nem kapálózik, tudja, hogy esélye nincs, mert én vagyok erőfölénybe. – Itt akarsz maradni velem örökre – simogatom végig az arcát az ajkaimmal.

- Engedj el – suttogja remegő hangon, majd ismét mélyen a szemembe néz. – Engedj el örökre – szól rám keményen.

- Nem – csóválom meg kétségbeesetten a fejem.

- Azt mondtam, hogy engedj el Niko – válik egyre határozottabbá a hangja, amitől meglepődök.

- Nem.

- El kell engedned. Haza akarok menni – néz rám elszántan.

- Alexhez? – csattanok fel. Féltékeny vagyok és a féltékenység megremegteti az egész testem.

- Igen – bólint. – Haza akarok menni Alexhez.

- Miért? – kiabálok rá, de nem rémül meg. – Az Istenért miért? – ütök a falba ököllel, amitől összerezzen, de a pillantása még így sem tükröz semmit csak és kizárólag eltökéltséget.

- Hogy miért? Mert mellette biztonságban vagyok. Mert ő ad és nem csak elvesz. Otthon akarok lenni. Vele akarok lenni, mellette. Azt akarom, hogy átöleljen. Ő megnyugtat és nem felkavar. Ő nem követel csak kér. Ő nem olyan, mint te. Ő átölel és simogat, hagyja, hogy szeressem és soha nem lökne el magától. Soha nem okozna fájdalmat és soha nem viselkedne úgy, ahogyan te – vágja a képembe keményen.

- Nem mehetsz vissza hozzá, mert én kellek neked. Szeretsz, engem szeretsz – szorítom meg az állkapcsát, aztán csak csókolom és csókolom. Nem érdekel, hogy el akar lökni, hogy szabadulni próbál. Nem érdekel a pofon, ami az arcomon csattan, mikor elengedem, hogy levegőhöz jussunk. Nem számít, hogy miután levettem a kabátom, letépi az ingem. Nem számít, hogy véresre karmolja a hátam, hogy egyszerre taszít el és húz közel magához. Nem érdekel, hogy a fogait az ajkamba mélyeszti és sebet üt rajtam. Nem érdekel a vér íze a számban, a nadrágomról lerepülő gomb, a recsegő szövet, ami olyan gyorsan adja meg magát az akaratomnak, hogy felfogni sincs időnk mi történik. Semmi nem érdekel. Még az sem, hogy a fejem a falnak ütközik, mikor elemi erővel taszít a téglának. Nem érdekel, hogy az ujjai a hajamba gabalyodnak, hogy szinte átharapja a torkom, hogy lukat éget a bőrömbe a nyelve hegyével. Nem számít, hogy a hasam és a derekam bőrén vörös csíkokat hagy, hogy a csípőjét olyan erővel markolom, mintha össze akarnám roppantani a csontjait. A kétségbeesés hajt, a szenvedély űz, az ösztönök eluralkodnak. Marcangoljuk egymás testét. Fájdalmat okoz, ahogy én is fájdalmat okozok neki. Akarja, ahogy én is akarom. Égni akarunk, mindketten a saját magunk gyújtotta emésztő, kínzó tűzben. Egyetlen szempillantás is elég, hogy lássam az őrült lángot a szemében.

- Gyűlöllek – sziszegi, mikor ott az előszoba padlóján döntöm hanyatt és teszem a magamévá.

- Tudom – zihálom a melleit csókolva, miközben mozogni kezdek.

Mintha ketté akarná szakítani a testem. Minden lökése mély és olyan intenzív gyönyört okoz, mint még soha semmi. Tudom, hogy előbújt belőle a vadállat, de ez is ő és ezt az énjét is imádom. Tudom, hogy nem kéne tovább hergelnem, de nem bírok uralkodni magamon. Átadom neki a testem, azt tehet velem, amit csak akar. A lábaim a csípője köré fonom a körmeim a fenekébe mélyesztem és még jobban magamba húzom, pedig szinte lehetetlen ennél is többet kapni belőle. Mégis próbálkozik, erővel feszül nekem, a hatalmába kerít és kifulladásig csókol, miközben szorít magához. Gyönyört akar adni. Minden mozdulata tette csak sodor a kielégülés felé, a szikrázó pillantása az enyémbe mélyed és nem ereszt. Nem tudom mit láthat a szememben, de nem is érdekel. Akarom. Akarom a testét, azt akarom, hogy mindig ilyen legyen, hogy mindig egyek legyünk. Hogy ne legyen ő és ne legyen, olyan sem, hogy én. Csak a mi a fontos. Amit mi alkotunk. De mit is alkotunk? Fogalmam sincs. Csak azt tudom, hogy fáj és mégis annyira jó. Annyi bánatot okoz, hogy más épelméjű nő már hanyatt homlok elmenekült volna előle. De én nem vagyok épelméjű. Én akarom, hogy fájjon. Meg akarom égetni magam még ezerszer. Ha ez kell neki legyen, nem érdekel semmi csak, hogy olvadjunk össze, talán most utoljára. Tépjen szét, harapjon belém, jelöljön meg örökre, de érezni akarom, hogy az övé vagyok és ha maradandó nyomot hagy rajtam, hát örökre emlékezzek arra, hogy az övé voltam, hogy szerettem, hogy szeretett, hogy gyűlöltem, hogy gyűlölt. Minden pillanatot meg akarok élni, de nem csak felszínesen.

Nem is tudom, mikor ül a sarkára és húz magával, hogy én mozogjak. Csak a hajamba markoló ujjaira leszek figyelmes, aminek segítségével hátrarántja a fejem és a nyakam borítja tele a perzselő csókjaival, míg én a vállába kapaszkodom és körözni kezdek a csípőmmel. Nem is kell több a tűzijátékhoz, csak a mellemre simuló tenyere, a torkomra tapadó ajkai és a lüktető férfiassága bennem. Egyszerre élvezünk el, a másik szájába zihálva, elveszve egymás tekintetébe, olyan szorosan összefonódva, ami már-már fizikailag lehetetlen.

Sokáig csak a szapora szívverésünk és a kapkodó lélegzetvételeinket érzékelem, aztán megemelkedik velem, anélkül, hogy elválna tőlem és a hálóba visz. Gyengéden fektet az ágyra, a sebes szám lágy csókokkal hinti tele, miközben az előbbiektől reszkető testünkre borítja a takarót és a karjai közé zár.

A szenvedélyes szerető helyére egy érzelmes férfi kerül, aki a bőröm minden négyzetcentiméterét apró puszikkal szórja tele és finnül suttog valamit, ami megnyugtatóan hat rám. Az ujjaival gyengéden cirógatja a karom, amin tisztán kivehetőek az ujjai nyomai, de nem érzek fájdalmat, egyszerűen csak fáradt vagyok. Belefáradtam az örökös harcba vele. Annyira szélsőséges, mint senki más ezen a Földön és úgy érzem képtelen vagyok követni a változásokat.

- Ki vagy te? – támasztom az állam a mellkasára, mire elhúzza a száját.

- Az előbb egy féltékeny vadállat voltam, most pedig… Csak egy férfi, aki az életét adná érte, ha megbocsátanál neki és itt maradnál – süti le a szemét elbizonytalanodva.

- Túl sokat kérsz Niko – dőlök vissza a vállára.

Persze nem ő lenne, ha nyugton maradna. Addig fészkelődik, míg egymással szembe nem kerülünk. Fogalmam sincs mennyi ideig nézzük egymás arcát, elgondolkodva. Az ujjai folyamatosan cikáznak a bőrömön, a zöld macskaszemek pedig az arcom vizslatják. Még így is, még most is, ő a leggyönyörűbb férfi, de van valami ami miatt tudom, hogy nem maradhatok tovább és nem nézhetem a makulátlan, sápadt tökéletes arcot. Nem érinthetem többé a bársonyosan puha bőrt, ami a kesernyés parfüm és dohány illatát árasztja magából. Nem túrhatok bele többé a sötétbarna göndör kuszaságba. Egy érzés elűz mellőle. Csak egy ösztön suttogja, hogy ha felkel a Nap mennem kell. El kell mennem még azelőtt, hogy tényleg elkezdeném gyűlölni. Túl mélyre kerültünk mindketten az érzelmek tengerében. Már képtelenség az arany középutat megtalálni. Nincs más csak fekete és fehér. Túl szenvedélyesek vagyunk, ahhoz, hogy ne menjünk el a végletekig. Így is átléptünk egy határt, amit soha nem lett volna szabad. Így is túl sok dolgot fedeztünk fel a másikból. Nem szabad tovább mennünk. Nem élhetünk végig mindent ennyire intenzíven, mert belehalunk. Túl sokáig égettük két végén a gyertyát, túlságosan is szeretjük egymást ahhoz, hogy ezt tovább csinálhassuk. Mindig mindent a csúcson kell abbahagyni. Azt hiszem nálunk ez a tetőpont. Most szeretjük egymást a legjobban, innen már csak lefelé vezet az út és semmi kétségem nincs afelől, hogy a hegy legaljáig mennénk, ahol már csak az emésztő gyűlölet van. Nem akarom gyűlölni…

Egy szemhunyásnyit sem alszunk. Az egész éjjel egymást nézzük, kiélvezzük az utolsó pillanatokat is. Ő is tudja, hogy nem maradok, látom a szemében.

Mikor pirkadni kezd, megcsókolom és kibújok mellőle az ágyból. Nem követ, csak nagyot sóhajtva a hátára gördül. A plafont bámulja, míg én elmegyek lezuhanyozni. A forró vízcseppek ellazítják a testem, de van valami furcsa keserűség van bennem, mert el kell válnom tőle. De az ész ezt diktálja és ez az a pillanat, amikor az agyam felülír mindent, amire a szívem vágyakozik. Mikor visszatérek a hálóba, ő már nincs az ágyban. Gyorsan felöltözök és felkapom a táskám. Eszem ágában sincs megint tolvaj módjára kisurranni az ajtón. A cuccaim az előszobában hagyom, majd a konyhába megyek. Az asztalnál ül, az arcát a tenyerébe hajtva, a kávéját kevergetve, az ujjai közt egy szál cigaretta füstölög. Némán ülök mellé. Én is rágyújtok egy szálra, majd a bögrém peremét kezdem simogatni az ujjaimmal, míg meg nem fogja a kezem. Ekkor felkapom a fejem és egyenesen a meggyötört zöld szemekbe nézek.

-         Ne menj el – kéri. A szemei karikásak, az arca nyúzott, szörnyen fest, de én se vagyok jobb állapotban.

-         Ha fél éve kéred ezt örökre veled maradok. De túl késő. Niko, nincs miért maradnom – húzom keserű mosolyra a szám.

-         Kérj meg – néz rám elszántan. – Kérd, hogy ne vegyem feleségül. Mondd, hogy szeretsz és nem akarod, hogy elvegyem – szólal meg könyörgő hangon, mire elnevetem magam. Megiszom a kávém, elnyomom a csikkem, közelebb hajolok hozzá és egy lágy csókot nyomok a kiharapott, puha ajkaira.

-         Majd hívj fel, ha ismét szükséged lesz rám – mosolygok rá.

-         Komolyan mondtam, hogy kérj meg és nem veszem el – kapja el a csuklóm, mikor felállok, hogy kilépjek az ajtón, ki a tündérmeséből, vissza az életembe. A szemei őszintén csillognak. Hatalmat ad a kezembe, dönthetek. Édes ízt érzek a számban, eljátszok a gondolattal, hogy megteszem amit kér, de szinte azonnal el is vetem az ötletet. Megbánnánk. Mindketten.

-         Légy boldog – mosolygok rá, mire élettelenül hullnak le az ujjai a csuklómról. Nem állít meg, nem kísér ki. Én pedig nem fordulok vissza. Csak kisétálok az ajtón és nem nézek hátra.

Üresség. Ennyit hagyott maga után. Tébolyba taszító ürességet. Még mindig visszhangzik a csendes lakásba az ajtó halk csukódása. A levegőben még terjeng az illata bizonyítva, hogy nem álom volt. Itt volt, velem volt és elengedett. Elhagyott. Megint. Képtelen vagyok mozdulni. Halottnak érzem magam. A kilinccsel tépte ki a szívem, amit lenyomott, hogy kisétálhasson az ajtómon, az életemből. Ülök az asztalnál és bámulok magam elé. Képtelen vagyok mozdulni, gondolkodni. Nem érzek magamban erőt semmire. Csak merengek. Merengek azon, hogy hol rontottuk el, hogy miért kell így lennie, miért nem lehet az enyém, miért kell emlékké válnia. Miért múlik el a boldogság? Miért csak az érzéki csalódás, hogy hallom a fülemben a csilingelő nevetését? Ahogy lehunyom a szemem, látom az arcát. A zöldeskék színű szempár vidám csillogását. A haja selymét, a bőre puhaságát érzem a bőrömön. Mintha megint a hátamhoz bújna, mintha megint ölelne, mintha megint csókot nyomna a lapockáim közé. Érzem az ízét a számban. Talán megbolondultam. A merengésből a telefonom csengése térít magamhoz. Automatikusan állok fel. Hiába remegnek a térdeim, megyek a zörgő készülék felé.

-         Megszületett – visít bele Aleksi a telefonba, mire összerezzenek. Hirtelen kitisztul minden. A kábulatból magamhoz térek azonnal.

-         Mi? – kerekednek ki a szemeim.

-         Megszületett a lányom – szipogja. – Annyira pici és tökéletes, gyere be – neveti el magát, mire elmosolyodom én is.

-         Indulok – suttogom, aztán ki is nyomom a készüléket, hogy felöltözzek és megnézzem a nőszemélyt, aki majd egyszer megkeseríti valamelyik férfitársam életét. 

A kórházban nem nehéz kiszúrni, hogy hova kell menni. Az üvegfal előtt, négy tagbaszakadt, kissé fáradt tekintetű férfi áll, mégis mind mosolyognak. Aleksi szó szerint az üvegre tapadva magyaráz. Ő is viseltesnek tűnik, de nem a másnaposságtól. Amint meglát az eddiginél is szélesebb vigyor terül szét az arcán és őrült tempóban integetni kezd, jelezve, hogy menjek közelebb. Mosolyogva lépek mellé és ölelem meg, hisz nagy nap ez a mai.

- Szia apuka – csapkodom meg a vállát, mire nevetni kezd.

- Nézd – bök az üvegen át egy rózsaszín kis csomagra, aki nagyban szuszog. Olyan áhítattal nézi a csöppséget, mintha a világ legnagyobb csodája lenne én meg irigykedni kezdek. Életemben először mar belém ez az érzés a barátommal kapcsolatban. Irigylem a boldogságát, a békéjét, a harmóniáját és a kapcsolatát. Ő még most is szerelmes a feleségébe, ahogy Katja is belé és most már hárman vannak. A kislányuk egyszerűen gyönyörű, fogalmam sincs mi jár a többiek fejébe, de én ahogy ránézek az alvó pici lányra elképzelem, hogy mi lenne ha Aleksi helyében lennék. Ha az én lányom feküdne ott, a rózsaszín takaróba csomagolva és az én feleségem lenne valamelyik kórterembe. A baj ott kezdődik, hogy rádöbbenek hiába akartam mindig is gyereket, már nem szeretnék. Egyetlen nő méltó ahhoz, hogy a gyerekem anyja legyen, de az a nő nem akar engem. Leenatól viszont nem kell. Fájdalom nyíllal a szívembe, de tovaűzöm a gondolataim. Nem most van ideje ezen merengeni.

- Gyönyörű – mosolygok. – Gratulálok – pacsizok le vele. – Mestermű lett – poénkodom, mire a többiek is mellénk lépnek. Mad szúrós pillantásokkal méreget, míg a fiúkkal lepacsizok, de végül csak megenyhül és ő is kezet nyújt. Mosolyogva lököm meg a vállát a vállammal, mire elneveti magát.

- Sajnálom, hogy tegnap egy gyökér voltam – suttogom neki, mire mélyen a szemembe néz.

- Megszoktuk már, de ahogy látom megszenvedted a gyökérséged – suttogja, mire aprót bólintok. – Nem számít. Apukák lettünk – kacag fel  és ő is megbabonázva nézi a kis hölgyet, aki ugyan még csak pár órás, de már most öt férfi van belezúgva. Semelyikünk nem tudja levenni a pillantását az üvegről, figyeljük ahogy a szőke bombázó álmodik. Azt hiszem nem csak Aleksi, hanem mind az életünket adnánk a királylányért.

- Hogy van Katja? – merül fel a kérdés Jariban.

- Minden oké, csak kicsit elfáradt – somolyog.

Egy nővér hirtelen felkapja a hölgyikét, mire Aleksi felnyög, mert azt hiszi valami baja van. Csak akkor nyugszik meg, mikor az ajtóban a kezébe nyomják a lányát, megengedve, hogy ő vigye el Katja szobájáig. Vigyorogva figyeljük, hogy milyen félve ér hozzá és, hogy mennyire megszűnik a külvilág számára. Szent meggyőződésem, hogy ha nem kerülnék ki az emberek nekimenne mindenkinek, mert le se veszi a szemét a kezében lévő szépségről. Vakon nyit be a szobába, ahol a felesége fekszik, mi pedig lassan lépünk utána, nem akarunk zavarni, de a kis család mosolyogva biztat, hogy menjünk közelebb. Olyanok, mintha nem is ebben a világban lennének, süt róluk a boldogság, ami minket is eltölt. Valahol hálás vagyok, hogy megosztják velünk az örömüket. A fiúk körbe dongják a legújabb családtagot, én viszont messziről figyelem csak. Már mindenki megfogta, de én nem merem. Nem akarok kárt tenni benne. Túl sok nőt bántottam már, csak az kéne, hogy leejtsem és benne is maradandó károkat okozzak.

-         Na jó, inni kell – kiált fel Mika, majd karon ragadja Aleksit, aki nem akar még a sarki boltig se elmenni. Megértem őt, én se mennék, ha nekem lenne egy pár órás lányom.

-         Gyere már – taszigálja Mad is nevetve, mire Aleksi kérdőn néz Katjara, aki csak mosolyogva bólint, jelezve, hogy egy felestől még nem lesz semmi baja. Jarit sem kell biztatni, mind kifelé indulnak.

-         Te nem jössz? – néz rám kétségbeesetten Aleksi, mire elmosolyodom.

-         Mindjárt, csak előbb megrontom a lányod – kacsintok rá, mire nevetni kezd, aztán Mad taszít rajta még egyet és becsukódik mögöttük az ajtó. Nézem az újdonsült anyukát, aki a pici fejét simogatja, majd hirtelen a szemembe néz.

-         Nem jössz közelebb? – mosolyog rám, mire magamtól indulok el az ágyáig, hogy leüljek Aleksi helyére. – Nem fog megenni Niko – nevet Katja mikor látja, hogy próbálok a lehető legtávolabb húzódni a babától.

-         Olyan pici – mosolyodom el, majd nagyon óvatosan a hüvelykujjammal megcirógatom a buksiját, amin a puha babahajak kócosan terülnek szét.

-         Fogd meg – nyújtja felém, mire riadtan húzódok hátra.

-         Soha, majd ha nagyobb lesz és masszívabb – tiltakozom rögtön, de Katja kitartóan tartja felém. – Katja, nem akarom. Túl pici és…

-         Fogd már be – nevet fel. – Ülj ide mellém – bök a fejével az ágy szélére, én meg nem is tudom miért, de teszem amit kér. – Tessék – tolja át a kezembe a picit, aki a hatalmas kék szemeivel az arcom fürkészi, mintha belém látna. – Fogd a fejét – mosolyog rám, mire automatikusan nyúlok a feje alá. – Látod, hogy megy ez – veszi el a kezét hirtelen, mire rémülten nézek rá. Csak addig tűnt biztonságosnak a dolog, míg az ő keze is itt volt, most viszont elfog a rettegés. De csak egy pillanatra pánikolok be. Csak egy másodpercig cikáznak őrült gondolatok a fejemben, miszerint leejtem, összeroppantom, eltöröm a nyakát vagy akármilyen más végzetes dolgot követek el ellene. Aztán valami furcsa melegség jár át, ami a szívemből indul, de egy szempillantás alatt a kis lábujjamig jut. Bámulom a legjobb barátom legféltettebb kincsét a karomban és ő is engem néz. Életemben először van kisbaba a kezemben, ha az öcsémet nem számítjuk, az érzés pedig leírhatatlan. Ha nem lennék férfi komolyan elbőgném magam. Én is akarok egyet, de csak Liától, ő viszont sosem fog nekem babát szülni, ő soha nem ajándékoz meg egy ilyen kis tüneménnyel. Leenatól viszont nem kell. Most döbbenek rá, hogy én soha nem leszek apuka, hogy én soha nem fogok úgy kinézni, mint Aleksi. Én soha nem tapasztalom meg milyen érzés, hogy a gyereked, a véred tartod a karodban, akiért bármit megtennél. Aztán rádöbbenek valamire. Lehet, hogy saját lányom sose lesz, de ő, ez a kisember itt a kezemben, megkaphat tőlem minden szeretetet, amit a sajátomnak adnék. Majd őt kényeztetem és imádom.

-         Isten hozott ebben a szörnyű világban Aira – suttogom mosolyogva, majd egy nagyon óvatos puszit nyomok a homlokára. Katja könnyes szemekkel néz ránk, aztán széles mosoly terül szét az arcán.

-         Jól áll a kezedben – mosolyog, mire büszkén kihúzom magam.

-         Majd néha kölcsönveszem – vigyorgok, aztán visszaadom a kis csomagot az anyukájának és a fiúk után megyek, hogy leigyam magam…