A fejlécet Gina készítette, akinek ezúton is hatalmas köszönet :)

2013. január 27., vasárnap

110. Széthullóban vagyunk






"Egyszer azt mondták nekem, hogy mikor megtaláltad az igazit, nem akarod elszúrni a dolgot. De egyeseknek előbb el kell szúrniuk, hogy rájöjjenek megtaláltak..."



Nem tudom mikor történt. Csak álltam a szakadék szélén, éreztem az óceán illatát az orromban, a szellő érintését a bőrömön, aztán…
Ugrottam.
Vagy löktek?
Minden zavaros, a pocsolya nem akar leülepedni, lassan elmosódik a valóság és a hallucinációk közti határvonal.
Egy dolog azért még biztosnak tűnik. Biztonságban vagyok.
Ködös minden. A látásom eléggé homályos, különböző színfoltokat látok, a szoba különböző pontjain. Fázom, remegek, de nem baj, kezdek hozzászokni. Finoman megdörzsölöm a halántékom és újra próbálkozom a magamhoz téréssel. Sean épp az ingét gombolja, miközben a tükrön át rám mosolyog.
Max egy fotelben iszik, Pamet és a fiúkat hiányolja. Talán mégse kellett volna elvállalnia ezt a beugró gitárosi posztot. De innen már nincs visszaút. Túl messze vagyunk az otthontól.
-         Milyen város is ez? – Suttogok rekedten.
-         Dallas – mosolyog rám Andy. Csak most tűnik fel, hogy az ölében fekszem és a hajam simogatja.
-         Dallas – ízlelgetem magamban. Érdekes. Mióta elindultunk minden összefolyik. Olyan érzésem van, mintha már jártunk volna itt, de ez lehetetlen persze. Bár tudnám mi történt az elmúlt pár napban. Bár már azzal is megelégednék, ha tudnám mi volt az elmúlt pár percben. Hogy köttem ki itt?
-         Ti jöttök – dugja be valami kiscsaj a fejét, mire mindenki felpattan. Sean még egy gyors és kemény csókot nyom a számra, aztán kikeveredik a látóteremből. A hűtőben nyakig elmerülök. Kell egy üveg víz, mielőtt kiszáradok teljesen. Az a baj, hogy a látásommal együtt a hallásom is visszatér. Az üvöltés, a taps, a sikítozás, a dübörgés, teljesen kikészít. Pedig meg fogom nézni a koncertet, ha a fene fenét eszik akkor is.
A lábaim persze nem kifejezetten akarnak engedelmeskedni, a folyosóra lépve pedig egy rakás rohangáló emberbe futok bele. Alex még épp a gratulációkat fogadja, egy szál farmerben szambázik az emberek között, miközben a törölközőjével próbálja eltüntetni az izzadságtól lefolyt festéket magáról. A mosolya persze a régi, ahogy a lelkesedése is.
- Gyere ide – int felém, amint meglát. Vigyorogva támolygok el hozzá, viszont a magassarkúban való tipegés, ilyen állapotban nem a legideálisabb, de szerencsére átfogja időben a derekam és megtart, még azelőtt, hogy elesnék.
- Várj egy picit – nevetek fel, mikor megcsókolna. Muszáj levennem ezt a hülye cipőt, de ahhoz le kell hajolnom, hogy ki tudjam csatolni a pántokat. Szerencsére gyorsan megoldom a dolgot, viszont amint felegyenesednék, valaki meglök hátulról. Ha Alex nem kapna el tutira orral tompítanám a padlót, de az ő reflexei még jók és időben megállít.
- Te meg mégis mi a faszt képzelsz magadról? – Kezd el üvölteni a kisördög, magából kikelve, amint stabil helyzetbe rakott engem.
- Nekem pattogsz? – Fordul vissza a támadom. Valahogy nem vagyok meglepődve azon, hogy Niko az, vizesen, félmeztelenül, illatosan, egy üveg whiskyt lóbálva a kezében.
- Vegyél vissza az arcodból és kérj bocsánatot tőle – ragadja meg Alex a csuklóm és maga mellé rángat.
- Hé nincs semmi baj – csitítom. – Biztos csak nem vett észre – suttogok, mire a pokolfajzat arca elvörösödik.
- Direkt csinálta, ne védd – kel ki magából, mire szépen sorban előkeveredik Yv és Mad, majd Niko egész bandája kidugja a fejét az öltözőből, Aleksit leszámítva. De nem csak ők bukkannak fel, amint Andy mögém lép, egyszerűen ellepik a folyosót az Alex mellett dolgozók. Mi pedig ott állunk hárman középen, a feszültséget szinte vágni lehet a két srác között, de Nikotól én is kapok pár gyilkos pillantást.
- Hagyd, nem számít – simogatom meg az arcát gyengéden. Jól esik, hogy ennyire véd, hogy ennyire fontos neki.
- De számít – toppant egyet a lábával. A méregtől remeg a keze, én pedig ösztönösen tudom, hogy ide most Jade kéne. De Jade nincs itt, szóval szinte mérget is vehetünk rá, hogy el fog szabadulni a pokol. – Kérj bocsánatot. Tőle – bök rám, aztán tovább folytatja. – Tőle is, meg tőle is, meg mindenkitől – kiabál türelmetlenül. Tudom, hogy frusztrálja Niko viselkedése. Az, hogy mióta elindultunk mindenkit lekezel. De legalább már tudom, hogy miért szedtem be mindent, ami eltompította az agyam. Miatta. Nem bírtam elviselni a gyűlöletet a szemében, de ami még ennél is rosszabb az, hogy mennyire magányos. Senkivel nem beszél csak a fiúkkal.


A szörny odabent, ismét a rácsot tépi. Hiába küzdök ellene, érzem, hogy ha nem tűnök el innen, ha tovább kell néznem, hogy mennyire védik azt az álnok szajhát, akkor el fog szabadulni. Puszta kézzel ki tudnám tépni az összes szívet, ami érte dobban. A sajátomat is. Elég volt egy érintés, egy pillantás és megint marni kezdett. Alex dühöngve néz rám, látom rajta, hogy ő is visszafogja magát, szíve szerint megütne, ahogy én is őt. Az azért mégiscsak meglep, hogy a saját zenekarom tagjaira is rámutat egyesével, miközben sorolja, hogy kiktől is kéne bocsánatot kérnem.
- Nem te fogod megmondani, hogy mit tegyek vagy, hogy hogyan bánjak az emberekkel – mászok bele a képébe, mire mindkét keze ökölbe szorul és kiskakasként lök el a mellkasával.
- Kérj bocsánatot – szólít fel újra, de nekem eszem ágában sincs megtenni amit kér.
- Alex elég – rántja vissza Lia, majd közénk áll. – Elég volt. Nem számít. Már nem. Ha megütne az se érdekelne, oké? Menjünk innen, nem kell foglalkoznunk velük, nincs itt dolgunk, inkább nézzük meg a koncertet – mosolyog rá. Engem viszont letaglóz, amit mondd. Komolyan kinézi belőlem, hogy akár megütni is képes lennék? Na nem. Ezt azért sosem tenném, bármennyire is dühös lennék. Nőt megütni féreg dolog. Még akkor is ha olyan, amilyen, sosem bántanám. Fizikailag nem.
- Nem – vágja rá Alex. – Nem bánhat így veled. Szeretted, sőt… - veszíti el a fejét.
- Fogd be – ripakodik rá Lia, mielőtt Alex olyat mondhatna, ami nem is igaz.
- Elegem van és nem fogom be. Én így képtelen vagyok élni és tenni a dolgom. Leszarom, ha a groupiejaim dugja, nem érdekel, ha belőve fetreng, ha piál, ha elbassza a barátai kedvét, de ez egy turné. Munka baszd meg – néz rám mérgesen. – Miattuk vagyunk itt. Mi legalábbis igen – bök a színpadra vezető lépcső felé, ahonnan hallani a tömeg moraját. – Szeretem ezt csinálni, mindig is szerettem, ezért élek, ezért adtam fel a régi életem és egy ilyen pökhendi barom, nem fogja szétbaszni, a varázsát annak, hogy városról városra járunk és zenélünk nekik. Nincs benned semmi tisztelet, se alázat, se irántuk, se irántunk, de még a társaid iránt se. Nem érdekel, ha egy mihaszna kis buzinak hívsz, nem érdekel, hogy mit mondasz rólunk, de ha még egyszer csak egy ujjal is hozzáérsz, ha csak csúnyán nézel rá, arra a lányra, aki mindent itt hagyott érted, mert boldoggá akart tenni akkor esküszöm, hogy én magam vágom el a torkod egy életlen késsel, világosan beszéltem? – Fenyeget meg nyíltan, miközben a szemében olyan harag ég, egy akkora adag őrülettel keverve, amiből szinte biztosan tudom, hogy nem csak üres szavakat hallottam az imént. Megtenné. Gondolkodás nélkül. – Te meg mi a fenét művelsz? – Ordít rá, a kamerás fiúra, majd kicsavarja a kezéből a gépét és a falhoz vágja, hogy ripityára törjön.
- Elég volt – sóhajt nagyot Lia. – Menjünk – fogja meg a kezét, majd sarkon fordul és az öltözőbe rángatja a méregzsákot.
- Ennyi? – Kiáltok utánuk eszelősen nevetve. – Ennyi volt? Egy nő el tud tántorítani? Férfi vagy te egyáltalán vagy… Nem te is csak egy ostoba ribanc vagy, aki a testét árulja, csak a színpadon. Jól egymásra találtatok azzal a kis kurvával – üvöltözöm utánuk, de már nem hallják, mert rég bezáródott mögöttük az ajtó. Viszont van valaki, aki minden szavamra figyel. A szőke, kitetovált srác gúnyos mosolyra húzza a száját, majd úgy vág állon, hogy elborulok a padlón. A whiskysüveg szerencsére megmenekül, de az én állkapcsom egy másodperc alatt elzsibbad. Érzem a vért a nyelvemen, amitől teljesen elborul az agyam és felpattanva neki esek. Azaz esnék, de Mad hátulról megragad. – Eressz el – vergődöm. – Kiverem az összes fogát. Hogy merted? Hogy? – tajtékzom.
- Ha nem hagyod abba tőlem is kapsz egyet – sziszeg a fülembe, majd berángat az egyik szobába és a kanapéra lök. – Elment az eszed? – Üvölt rám.
- Engedj ki – pattanok fel, de elállja az utam.
- Mi folyik itt? – Lép ki csurom vizesen Aleksi a zuhanyzóból, miközben a többiek szánakozva pislognak rám.
- Megütött az a barom – sziszegek és egy adag vért köpök a padlóra. A plafonon vagyok, bárkit meg tudnék ölni. Egyszerűen nem látok a dühtől.
- Mert paraszt módon viselkedtél, bár nem is érdemlik meg, hogy hozzájuk hasonlítsalak téged. Mi a fene bajod van? Elmentek otthonról? – Néz rám Jari dühöngve. Fel se tűnt, hogy ő is látta mi történt.
- Véletlenül mentem neki, az a kis pöcs meg nekem támadt – kiabálok velük.
- Nem volt véletlen – ingatja Mika a fejét.
- Most komolyan ti is ellenem fordultok? – Nevetek fel. Nem akarom elhinni, hogy ez történik, hisz mostanában minden olyan jól ment. Beszélgettünk, röhögtünk, mint régen.
- Nem akarok beleszólni – suttog Aleksi – de szerintem beszélned kéne vele. Ez nem mehet így tovább. Téged teljesen felemészt, hogy itt van egy karnyújtásnyira és mégis annyira távol, mintha két külön kontinensen lennétek, ráadásul ő sincs jól, mert úgy nézel rá, mint egy kupac szarra. Niko, nem ártott neked semmit. Te is tudod. Szerintem nem is rá vagy mérges, hanem magadra, amiért elengedted.


Egy hangfalon ücsörgök és lógatom a lábam, miközben figyelem, hogyan istenítik Seant. Eléri, hogy mindenki extázisba essen, ő pedig félelem nélkül veti magát újra és újra, a tömegbe. Az inget már letépték róla, az izzadt bőrén pár karmolás nyom vöröslik, de ő tovább rohan és énekel, míg én lebegek a kokótól. Ismét nyugodt vagyok, sebezhetetlen.
Fel se tűnik mikor fejezik be és jönnek le a színpadról, a sörösüvegem nyakával játszom, kapargatom a címkét, egészen addig, míg az állam alá nem nyúl. A tekintetében van valami, ami nem tetszik.
-         Valami baj van? – Nézek rá nagyokat szipogva. Olyan érzésem van, mintha csöpögne az orrom.
-         Vérzel – suttogja, miközben egy tiszta törölközőt vesz el és az orrom alá nyomja. A hófehér frottírt piros cseppek szennyezik be.
-         Francba – morgok.
-         Megint szívtál? – Kérdezi halkan, mire bólintok. Minek tagadjam? - Kezdesz túlzásba esni – suttog. – Megint csinált valamit, igaz? – Kérdezi gyanakvóan.
-         Majdnem összeverekedtek Alexel – hajtom le a fejem. Nem szeretem, hogy miattam utálják egymást, hogy majdnem egymásnak mentek. Utálom ezt az egészet. Haza akarok menni és elbújni. Nem akarok itt lenni. De ha elmegyek, akkor az egyenlő egy beismeréssel. Nem akarok gyáva lenni. Szembe akarok nézni vele. Mégse megy. Tisztán nem. Kezdek félni, hogy hová fog ez vezetni. Tönkretesz a szerelmünk emléke és a gyűlölet, ami most van helyette. Fojtogat és nem bírom. Kicsinek érzem magam, magányosnak. Félek. De Sean érzi.
-         Menj vissza a hotelbe míg lezuhanyzom, pakolj össze lelépünk erre a két szabad napra – parancsol rám ellentmondást nem tűrően. Nem értem mit akar, nem mehetünk el, mégsem akadékoskodom. Bízom benne, abban, hogy ő tudja mit csinál, mert nekem már fogalmam sincs semmiről. Az egyik testőrét mellém állítja, aki kivisz a stadionból, majd egy autóba ületet.
Mire összepakolok, ő is megérkezik.
-         Szeretem amikor rám mosolyogsz – állapítom meg, amikor belépve végignéz rajtam, a szája sarkai pedig azonnal felfelé görbülnek. Csak ücsörgök az egyik bőrönd tetején, ő meg néz.
-         Vigyázok rád – lép elém, majd egy puszit nyom a homlokomra.
-         Ígéred? – Kérdezem halkan. Félek, hogy egyszer csak elküld, hogy már nem fogok neki kelleni, hogy nem lesz aki vigyáz rám.
-         Hé, kislány, nem lesz semmi baj. Hazudtam én neked valaha? – Simogatja meg az arcom, miközben mélyen a szemembe néz.
-         Nem, de férfi vagy – motyogom, mire elneveti magát.
-         Még betépve is túl okos vagy. Na gyere, menjünk ebből az őrültek házából – fogja meg a kezem, majd hirtelen megint egy kocsiban találom magam, ami elvisz messzire. Hála az égnek…


-         Meg tudná mondani Cornelia Anders melyik szobában lakik? – Bököm ki a recepciósnak, miért is kerülgetem a pultot már vagy fél órája.
-         A kisasszony kijelentkezett és távozott, úgy egy órája – mosolyog rám kedvesen, mire összevonom a szemöldököm. Az lehetetlen, hogy elment.
-         És Sean… - kezdek bele, de nem hagyja, hogy befejezzem.
-         Igen, az úr is vele ment – bólint.
-         Ó – szalad ki a számon. Talán tovább álltak volna? Lehetetlen. A buszuk itt van.
-         Austinba mentek – lépked mellém Yv. – Mit akarsz tőle? – Néz rám gyanakvóan.
-         Semmi közöd hozzá – mordulok rá, mire fintorogni kezd.
-         Eléggé összetörted már. Hagyd békén – suttog.
-         Csak beszélni akarok vele – sóhajtok fel. Aleksi szavai kissé észhez térítettek, a nyugalom ami belőle áradt miközben beszélt, hatott rám.
-         Te voltál a hülye, ezen nincs mit megbeszélni. Lehet, hogy még mindig szeret, de majd egyszer ez is el fog múlni. Csak hagyd neki, hogy túl legyen rajta és ne menj a közelébe – magyaráz kissé ingerülten, de én leragadok egyetlen szónál. Ma már másodszorra mondják hozzá közelálló emberek azt, hogy szeret. Azaz Alex csak majdnem mondta. De Yv kijelentése egyértelmű. – Mi az? Miért nézel így? – Pislog rám.
-         Azt mondtad, hogy még mindig szeret – suttogom tétován. Nem akarok hinni ebben. Nem megy.
-         És? – Szusszant fel türelmetlenül.
-         Seannal van – suttogok tovább. Kicsit nehezemre esik feldolgoznia az információt.
-         Sean vigyáz rá. Mit gondolsz miért vitte el? Mert Lia már nem bírja azt, hogy a közelében vagy és úgy rácuppant a kokóra, hogy kezdi szétmarni az orrát a cucc. Ne is beszéljünk a többi bogyóról, amivel próbálja magát egyben tartani, de csak azt éri el, hogy teljesen szétesik. És ez az egész miattad van – morog.
-         Sean a pasija még jó, hogy vigyáz rá – csattanok fel. Zavar, hogy ennyire utál valaki, aki még csak esélyt sem adott nekem soha ráadásul olyan dolgokról papol, amik nem visznek előre.
-         Neked elment az eszed? – Néz rám, mintha tényleg elmeháborodott lennék. – Sean nem a pasija. Honnan a francból veszed ezt? Az, hogy néha randiznak, nem jelenti egyből, hogy együtt vannak. Ó, az ég szerelmére még csak le sem feküdtek egymással soha – csap a homlokára, majd a mellkasomra bök. – Ha jót akarsz magadnak nem mész Lia közelébe, mert még a végén arra ébredsz, hogy levágtam a kukacod és bedugtam a szádba – sziszegi. Ma már a második fenyegetés hangzik el miatta. És jobb, ha mindkettőt komolyan veszem. Szeretik és képesek lennének bármit megtenni érte. Még engem is megölnének miatta.
Teljesen letaglózva nézem, ahogy beszáll a liftbe. Sean nem a pasija. Még csak le sem feküdtek egymással…
Honnan is tudhatná?
De mi van, ha mégis igaz?
Az képtelenség.
Szükségem van Aleksire, így felé veszem az irányt. Ő nem idiótáz le. Ő higgadt, nem indulatos, nem veszekszik velem. Csak tanácsot ad és hagyja, hogy magam döntsek.
A szobája ajtajában teljes harci díszben Katja áll és elég elveszettnek tűnik, miközben Aira a kezében a haját cibálja.
- Na babám elég – mosolyog a kislányra, ezzel pedig eléri, hogy én is mosolyogjak. – Aleksi elment asztalt foglalni, úgy volt, hogy együtt vacsorázunk kettesben, de az itt élő barátnőmnek valami dolga akadt, szóval… - hadar tanácstalanul.
- Vigyázok rá – veszem ki a kezéből a gyönyörű angyalkát, aki azonnal az én loboncom után kezd érdeklődni.
- Én… Nem hinném, hogy… Szóval – harapdálja az alsó ajkát.
- Nem mered rám bízni? – Szalad fel kérdőn a szemöldököm.
- Nem erről van szó. Na jó, de erről van szó. Mostanában… - kezd bele megadóan, de félbeszakítom.
- Mostanában állandóan ittas voltam és betéptem. Tudom – bólintok. – De nincs bennem semmi és elbírok vele pár órán át. Sose tennék semmi olyat amivel ártanék neki. Szeretem – simogatom a picit, miközben mélyeket lélegzek abból a friss finom babaillatból. Olyan jó érzés, ahogy a pici puha test hozzám simul. Képtelen lennék ártani neki. Annyira édes, olyan ártatlan.
- Niko – suttog Katja tétovázva.
- Bízz bennem. Kérlek – könyörgök neki. Kell pár józan óra amikor gondolkodhatok, de mégsem vagyok egyedül.
- Figyelj, én nem akarom, hogy haragudj rám, de ő a legfontosabb, tudnom kell, hogy nem-e, tudod… - pillantgat a pulcsim felé, mire Airát a kezébe nyomom. A tegnap előtti kis tűnyom már elhalványult, annyira, hogy egyértelmű legyen Katja számára, hogy a cucc kiürült a szervezetemből. Új pedig nincs rajtam. Még a zsebem is kipakolom, hogy tudja nincs is nálam utánpótlás, mire lehunyja a szemét és aprót bólint.
- Oké. Csak pár óra, a hotel éttermében vagyunk, ha valami baj van. Már evett, kapott tiszta pelust, csak aludnia kell – magyaráz, miközben belebújik a cipőjébe. – Nagyon vigyázz rá, kérlek. Ha valami baja lesz én… - harapja el ismét a mondat végét.
- Katja, nem lesz semmi baja. Tiszta vagyok, tudom mit teszek és tökéletesen megleszünk ketten. Mesét nézünk, aztán alszunk. Esküszöm, míg vissza nem jöttök le se teszem a kezemből, ergo még csak rá se fogok gyújtani – mosolygok rá. Hálás vagyok, mert tudom, hogy mennyire fél attól, hogy egyedül hagyja velem a lányát. A lányukat. Tudom, hogy okot adtam arra, hogy tétovázzon, így nem tudok rá haragudni. De ők a barátaim és hiába kéne nekem most Aleksi nagyon, megérdemlik, hogy együtt vacsorázhassanak. Nekem pedig segítenem kell, ha másképp nem, hát úgy, hogy vigyázok a kis tüneményre pár órán át. Egy turné nem lehet könnyű, főleg nem egy pár hónapos babával. Alig van idejük egymásra.
- Szeretlek Niko – nyom egy puszit az arcomra, majd távozik.
- Ketten maradtunk gyönyörűségem – csikizem meg a pocakját, mire nevetni kezd. Én meg józanul is azt képzelem, hogy ő az enyém. Az én kicsikém. Liától. Elvégre Aira szemei is ugyanolyan hatalmasak, mint amilyen neki. Csak épp nem zöldeskékek, hanem az apjához hasonló jégkéken pompáznak. Bár úgy lenne…



Sean kézen fogva vezet egy fehér léckerítéses házhoz. Csak rátenyerel a csengőre és összerándulok.
-         Adj valamit, ami elmulasztja a fejfájást – susogok rekedten. Nincs erőm többre.
-         Nem. Ezen a két napon tiszták leszünk, bármilyen szörnyű is. Még aszpirint se fogunk bevenni – vesz mély levegőt, majd újra csenget.
-         Hol vagyunk? – Nézek körbe. Csendes környék, barátságos. Olyan kertvárosi.
-         Egy barátom lakik itt – csenget újra, mire felkattan egy villany és a másik oldalról egy cifra káromkodás hangzik fel.
-         Megyek már – morognak az ajtó túl felén, majd fordul a kulcs a zárban és sarkig nyílik az ajtó.
-         Ó, vegyél fel valamit – nevet fel Sean.
-         Minek? Büszke vagyok arra, amim van. Na gyere ide te csirkefogó – lép ki a fószer tök pucéran a házból, hogy megölelgethesse Seant, aztán megakad rajtam a szeme. – Cornelia Anders igaz? Tökéletes keveréke az anyjának és az apjának. Az arca pont ugyanolyan, mint Suzé, szabályos, egyenes, fantasztikus. De ahogy látom minden másban Matt-re ütött a kishölgy – kacsint rám, mire elfintorodom. – Te pumpáltad tele? – Néz Seanra gyanakvóan.
-         Nem, ő is magától szedi be a gyógyszereket – somolyog.
-         Ezra vagyok, gyertek beljebb – invitál befelé a házába, ami kong az ürességtől. Alig van pár dolog elszórva, viszont alighogy átlépem a küszöböt, máris kattan egy fényképezőgép, amitől egy kissé megzavarodom.
-         Hé, hé Ezra elég. Ne most – fogja le Sean a férfi karját.
-         Bocsi szakmai ártalom – von vállat. – Nem vagytok éhesek? – Indul meg a nappali felé, ahol nincs semmi csak egy óriási matrac, amin egy vékony meztelen lány alszik, akit Ezra azonnal fotózni kezd, majd amint elég képet csinált, hozzádobja a ruháit. – Életem ébresztő, végeztünk – suttog, miközben kikerül két használt óvszert és a konyhapult felé indul, ami tele van kínais dobozokkal. – Tisztulni jöttél Sean? – Kérdezi egy tavaszi tekerccsel a szájában.
-         Fogjuk rá – bólint, de én csak a lányt figyelem. Be van drogozva, alig bírja felvenni a ruháit, de nem kérdez, nem mond semmit. Szépen lassan távozik. El se köszön.
-         Modellek, bármire képesek azért, hogy én fotózzam őket – mosolyodik el Ezra.
-         Fotós vagy? – Nézek rá, miközben mit sem törődve azzal, hogy mik lehetnek a matracon lehuppanok.
-         Nem. Én művész vagyok – kéri ki magának. – Én azt mutatom meg a képeimmel, amit más nem lát. Az árnyékot mögötted, a fáradtságot a szemedben, illúziókat, amikre az emberek buknak.
-         Nem csinál nála senki jobb fotókat – mosolyog rám Sean. – Ő a legkeresettebb fotós az egész világon. Mindenki őt akarja. De ez a hülye csökönyös barom, itt bujkál Austinba és marhákat fog venni – nevet fel, majd ő is eldől mellettem.
-         Marhákat? – Nevetek fel. – Mi olyan érdekes a marhákban?
-         Édesem, mind marhák vagyunk – csapódik be közénk, egy nagy tál pirított tésztával Ezra. – Csak ezek a marhák hasznosabbak. Amúgy is itt az ideje, hogy végre cowboy legyek. Bár a te arcodért… Istenem, olyan vagy, mint ő. Pont olyan. Szerelmet ébresztesz, mert maga vagy a szerelem – simít végig az államon. – Tökéletes. Aphrodité elbújhat mögötted. Maga a megtestesült tökély. Nincs egy elhibázott porcikád sem. Egyetlen pici szépséghiba sem – áradozik, mintha tökéletes extázisba taszítottam volna.  
-         Megszállott vagy Ezra – nevet fel Sean.
-         Te is – von vállat a férfi, aki valószínűleg már az ötvenes éveit tapossa. Vékony, kecses, a tetoválások elborítják a karját. Csak most tűnik fel, hogy van rajta is egy ugyanolyan minta, mint amilyen Sean karján díszeleg. – Mondd, hogy téged nem érint meg. Hogy te nem vagy a rabja az első másodperctől fogva. Köszönöm, hogy elhoztad – suttog a férfi.
-         Hé, én is itt vagyok – nyöszörgök. Nem érzem túl jól magam. Hányingerem van és fázom.
-         Érezzük édesem. Aludj. Holnap pedig megörökítelek – takar be Ezra egy elnyűtt flanel inggel, én pedig érzem, hogy az ólmos fáradtság maga alá gyűr.


Ajtócsapódásra ébredek.
-         Mi van? – Nyitom fel a szemeim álmosan.
-         Mi a fenéért nem veszed fel a mobilod? – Kiabál rám Aleksi, miközben kitépi Airát a kezemből, a kislány pedig azonnal felsír. Nem érti ő sem, hogy mi ez a ricsaj, miért zavarták meg a nyugalmat, az álmunk.
-         Neked meg mi bajod van? – Ülök fel álmosan, de őt és Katjat túlságosan lefoglalja, hogy átellenőrizzék Aira minden porcikáját, akinek egy haja szála se görbült meg, míg velem volt.
-         Hívtalak és te nem vetted fel – kiabál.
-         Hagyd abba. Megijeszted – veszem ki a picit a kezéből, majd ringatni kezdem, amitől azonnal megnyugszik. – Lenémítottam a telefonom, hogy ne keltsék fel még véletlenül se a lányod – nézek rá dühösen. Értem én, hogy nem bíznak bennem, de komolyan, hogy gondolhatják, hogy kockáztatnék? Francba. – Mesét néztünk – intek a tv felé. – Elaludt, aztán én is. Mit gondoltál? Hogy elvittem drogot venni, majd leittam magam és az ő tápszerébe is raktam, aztán felcsíptünk egy kurvát és mellette kúrtam meg? – pattan el a cérna, de nem kiabálok, mert Aira a legfontosabb. Nem akarom, hogy féljen, hogy érezze mi történik körülötte. Inkább beviszem a hálószobájukba és leteszem az ágyra, hogy had aludjon. Körberakom a hatalmas puha díszpárnákkal és adok az arcára egy puszit mielőtt kimennék a szüleihez. Katja az ajtóból nézi végig, hogyan is bánok a királylánnyal, majd bocsánatkérően rámmosolyog, aztán mikor kimennék mellette a karomon is végigsimít.
-         Sajnálom – böki ki Aleksi. – De nekem ők az életem. Aira és Katja a mindenem és féltem a lányom. Te pedig nem voltál mostanában túl megbízható és megijedtem, hogy nincs biztonságban.  Ne haragudj – pislog rám bűnbánóan.
-         Nem haragszom – ingatom meg a fejem. Tényleg nem vagyok rá dühös. Igaza van. Fordított esetben én se lettem volna nyugodt. Persze nem esik jól, de meg tudom érteni. – De sose lennék ennyire felelőtlen. Tudod, hogy fontos nekem. Nem hagynálak cserben soha, nem ártanék neki – sóhajtok nagyot.
-         Beszéltél Liával? – Kérdezi halkan.
-         Elment. Austinba. Seannal – fintorgok az utolsó szónál. – Yv azt állítja, hogy nincsenek együtt, de…
-         Miért kételkedsz benne mindig? – Szakít félbe, mire a tenyerembe temetem az arcom.
-         Csókolóznak, kézen fogva rohangálnak, őt öleli át, vele van – nyöszörgök. Fáj. Még mindig fáj. Gyűlölöm és imádom egyszerre, ez pedig teljesen felemészt.
-         Nem fog rád várni örökké. Hülye lenne. Csodás csaj, bárkit megkaphatna, de neki még valahogy még mindig te kellesz. Niko döntened kell, mert ez a macska egér játék mindkettőtöket fel fog őrülni. Hol elkapod, hol elengeded, ezt nem mehet így – ingatja a fejét.
-         Nem bírok vele lenni, de nélküle sem megy – vallom be, azt amit már régóta tudok, de még magamban sem mertem kimondani.
-         Leena miatt – szólal meg Katja csendesen.
-         Tessék? – Kapom fel a fejem. Nem értem mi köze ennek az egésznek Leenahoz.
-         Nem tudsz bízni Liában, mert Leena összetörte a hited és nem gyógyultál meg. Szereted, de képtelen vagy hinni abban, hogy ő is ugyanúgy érez, ahogy te. Pedig lássuk be, a vak is látja, hogy megőrültök egymásért. Mindketten kompenzáltok, droggal, piával, nőkkel, pasikkal, de nem mentek semmire. Túl kell lépned azon, hogy Leena elárult, hogy megcsalt, hogy bántott és vissza kell őt szerezned Niko. Értékes nő és sosem árulna el, mert úgy szeret, ahogy csak egyetlen egy nő lesz képes szeretni. Ahogy én szeretem Aleksit. Tudod miért működünk? Mert megtaláltuk egymásban azt akit kerestünk. Te is megtaláltad és hinned kell benne. Muszáj, mert ha nem, akkor boldogtalan leszel. Hidd el nekem, hogy megérdemled a boldogságot és ő azzá tud tenni – suttog mosolyogva, miközben a férje mellé telepszik és megfogja a kezét.
-         Nem tudom, nem megy én nem… - engedem ki a tüdőmben lévő levegőt reszketősen.
-         Akkor végleg elveszíted. Sean olyan férfi, aki le fog csapni rá. Magába bolondítja, megőrjíti. Nem azért nincsenek együtt, mert nem lehetnének. Sean okos. Azt szeretné, hogy Lia annyira akarja őt, hogy már-már fájjon neki. Zseniális taktika és valljuk be a pasasnak hihetetlen önuralma, kitartása és türelme van. Hányszor láttad, hogy ő csókolta meg Liát? Haver, egyszer sem. Mindig ő megy hozzá. Vonzódik Seanhoz. Iszonyatosan. A szíve még a tiéd, de az a férfi veszélyes és el fogja érni, hogy mindenét megkaparintsa. Tudod könnyebb dolgod lenne, ha csak a teste kéne neki. Akkor csak megfektetné és vége lenne. De ő vadászik és élvezi. Erre gerjed. Csak nézz egyszer rá, amikor Liát figyeli. Mintha egy őz lenne, akit le akar teríteni. Taktikus, megfontolt és ha nem lépsz közbe, be fogja cserkészni – vezeti le Aleksi. Tudom, hogy ő hiába nem egy túl bőbeszédű figura, de mindig figyel. Olyat is lát, amit én nem. Amit senki más sem. Az ördög a részletekben rejlik ugyebár és ha van valaki minden apróságra odafigyel az Aleksi.
-         Az apja lehetne – fintorgok, amint rájövök, hogy miről is beszélünk.
-         Aki sose volt. Nem érted igaz? – Nevet fel. – Biztonságot nyújt neki. Úgy figyel rá, ahogy te sosem tetted. Ahogy senki nem tette. Se az apja, se az anyja, se a testvére. Neki nem volt normális családja. Ha te biztonságban akarsz lenni, hazamész, elbújsz a toronyban, de ha az sem jó, átmész a szüleidhez, akik ott vannak mindig. Neki ilyen nincs. Tőled várta, hogy megteremtsd neki. Hogy megmutasd milyen egy otthon, milyen az, ha nem egyedül vagy, hanem tarozol valakihez, aki vigyáz rád, akire támaszkodhatsz, aki mellett elhiszed, hogy nem lehet bajod. Elbaltáztad és jött Sean, aki óvja, azt a romhalmazt is, amit te teremtettél. Az a férfi veszélyes.

2013. január 22., kedd

109. Csak éljem túl





„A koffein komoly, nyugodt barátunk, mélységek kútja, bölcsek itala. A veronál vén gyermekek dadája, a morfium az örök éjszaka. A nikotin zavart füstfellegében keleti lázak fátyola, remeg. Az alkohol gyógyítja életünket, ezt a fekélyes, óriás-sebet.”


Úgy kerülgetjük egymást, mint macska a forró kását. Hiába próbálom elkerülni mindig szembejön velem. Ahányszor összetalálkozunk, mindenki megfeszül körülöttünk. Árgus szemekkel figyelik minden mozdulatunk, mintha bármi is történne. De mégse történik soha, semmi. Órák óta játsszuk ezt és kezd az idegeimre menni. Csak egy kis nyugalmat akarok. Egy helyet ahol nem botolhatok belé.
-         Te követsz? – Ripakodok rá, mikor rám nyitja az öltöző ajtaját. Megszeppenve néz rám, egy pillanatig, aztán elkomorodik. Én viszont dühös vagyok. Még itt is? Komolyan? Nem véletlenül bújtam el. Mégis mit gondolt, miért nem ütközünk már vagy húsz perce egymásba? A legjobban az bosszant, hogy még mindig gyönyörű és vonzó. Még akkor is, ha tudom, hogy egy szívtelen hárpia.
-         Még mindig egy beképzelt fasz vagy – vágja a képembe, majd sarkon fordul és rám akarja vágni az ajtót. De gyorsabb vagyok nála. Elkapom a csuklóját és berántom a kis szobába.
-         Mégis mit képzelsz magadról? – Préselem a falhoz a testemmel. Érdekes a vérem azonnal reagál rá és lefelé kezd tódulni. Túl közel van és még most is túl selymes a bőre. A tenyerem bizsereg ott ahol hozzáérek, így elengedem. Nem fog újra hülyét csinálni belőlem.
-         Te mit képzelsz? – Sziszeg, akár egy dühös cica. Mulattat, ahogy megpróbál távolabb lökni, de meg se tud mozdítani. Mégis erőlködik, erőtlenül, kétségbeesetten, mindhiába. Még mindig jóval erősebb vagyok nála. 
-         Azt képzelem, hogy csapdában vagy – támasztom meg a kezeim a feje két oldalán. – Vagy várjunk csak – harapok az alsó ajkamba, miközben figyelem, hogy gyorsul fel a légzése és, hogy lesz egyre idegesebb – nem is képzelem. Csapdában vagy – jelentem ki önelégülten.
-         Engedj ki innen – sziszeg, miközben megpróbál az ajtóba olvadni.
-         Nincs kedvem hozzá – vonok vállat. – Tudom, hogy Sean dühös lesz, mert koncert előtt nem fogja leszopni senki, de hát édesem, ilyen az élet. Vagy ma Alex a soros? – Nézek rá gúnyosan. Fáj kimondani ezeket a szavakat, de tudom, hogy neki még rosszabb hallani. - Mennyit kérsz érte? – Húzom fel a szemöldököm kérdőn. – Jah, ingyen van. Már el is felejtettem, hogy nagypapa pénzét költöd, szopni pedig szeretsz és élvezetből csinálod – vigyorgok tovább. Magam sem tudom mi ütött belém hirtelen. Fájdalmat akarok neki okozni. Azt akarom, hogy ő is szarul érezze magát.
-         Nem látom Leenat. Az a bajod, hogy ő is élvezetből veszi a szájába? Csak nem a tiéd? Viszont ő nem nagypapa pénzét költi, hanem a tiédet – vág vissza. És talál is.
-         Ne keverd bele őt – csapok a falba, mire összerezzen, de továbbra se kapja el a szemét rólam. Dühös. Nagyon dühös, a szemei csak úgy parázslanak. – Legalább őszinte, nem úgy, mint te – sziszegek.
-         Nem úgy, mint én? – Csúszik feljebb a hangja több oktávot. – Ne merd hozzám hasonlítani. Ő meg az őszinteség? Viccelsz velem? Én voltam az egyetlen átkozott hülye, aki őszinte volt veled, de neked nem kellett, szóval ne merészelj velem soha többet így beszélni – kiabál rám és mintha egy könnycsepp is megjelenne a hihetetlen színű szemeiben. Mintha tényleg fájna neki. Mintha képes lenne érezni. Nincs nála jobb színésznő. Még Leenat is felülmúlja. Tessék… Megint hasonlítgatok.
-         Kétszínű álnok kurva – nevetek fel, majd ellépek tőle. Nem bírok tovább a szemébe nézni. A közelében lenni. Hányingerem van tőle és attól amit iránta éreztem. Hogy szerethettem ennyire? Hogy tehettem tönkre magam miatta? Hogyan lehettem ilyen idióta?
-         Szólalt meg az Atyaúristen – csattan fel cinikusan.
-         Tűnj innen – gyújtok rá egy cigire. Nem értem, hogy beszélhetünk így egymással. Mi a fene történt?


Nézem a hátát, ami elárulja, hogy feszült. Nem ezt érdemeltem tőle. Nagyon nem ezt. De legyen. Ha ő ilyen hűvös és távolságtartó én is az leszek. Talán elsőre így kellett volna egymáshoz állnunk. Gyűlölködve. Valami megváltozott. Még mindig fáj. Még mindig nem értem. Még mindig kívánom, viszont akkora tüske van bennem, amit nem tudok figyelmen kívül hagyni, főleg az előbbi kedves beszélgetésünk után nem, amire cseppet sem számítottam. Ennél még az is jobb lett volna, ha továbbra is keresztülnéz rajtam. Most pedig azt mondja, hogy tűnjek el? Ostoba és még mindig pökhendi. Ennyire elvakított a szerelem? Annyira, hogy nem is láttam, hogy ki is ő. Hogy milyen a valódi énje? Tényleg kreáltam volna magamnak egy teljesen másik Nikot, miközben az igazi csak egy hideg, önző, egocentrikus barom?
Minden erre utal.
-         Takarodj innen – kiabál rám, de most rajtam a sor, hogy érzelmileg megdolgozzam. Előveszek egy szál cigit és rágyújtok, miközben továbbra is az ajtónak vetett háttal őt nézem. Hát bekövetkezett? Sikerült átesnünk a ló túloldalára? A mély szerelem, emésztő gyűlöletté vált volna? Átléptük a határvonalat? Igazunk lett volna? Tudtuk előre? Nagyon úgy néz ki. A testem kívánja, a kegyetlenül szétszaggatott lelkem darabkái még kicsit hiányolják, azt ami köztünk volt, még kicsit vágyom arra, hogy a karjaiba húzzon, de bántani is akarom. Úgy ahogy ő bántott engem.
-         Miért hiszed azt, hogy úgy lesz bármi is, ahogy te akarod kedves? – Kérdezem gúnyosan, mire szembefordul velem. Ha szemmel ölni lehetne, halott lennék. Talán jobb lenne. – Sosem sikerül neked semmi Niko, nem vetted még észre? Egy pancser vagy. Az önzőséged miatt. Annyira elvakít, hogy nem látsz tőle mást. Pedig csak tükörbe kéne nézned édes. De gondolom már arra is képtelen vagy – húzom egy gonosz mosolyra az ajkaim. Hányingerem van, nem akarom ezt tenni vele, nem akarom látni a dühöt azokban az álomszép zöld szemekben, de mégis folytatom. – Hánynod kell magadtól igaz? Nem csodálom – ingatom a fejem.
-         Tűnj innen el – sziszeg.
-         Itt nem vagy senki. Tudod, már soha többé nem mondhatod meg nekem, hogy mit tegyek, hova menjek. Vicces nem? Nincs semmi a kezedben. Egyedül vagy. Bekövetkezett, amitől rettegtél. Magadra maradtál – nevetek fel. 
-         Ez nem igaz – ingatja meg a fejét, de a rémület a szemében, megint elárulja. Érdekes, hogy mennyire sikerült ráéreznem megint, arra mit érez, mitől fél, mi fáj neki. Látom, amit más nem. Régen ezt arra használtam, hogy meggyógyítsam. Most pedig arra, hogy a félelmeit, a mumusait felhasználva kínozzam. Hogy szíven szúrjam. Utálom magam ezért.
-         Ó dehogynem – nevetek fel ridegen. – Egyedül ücsörögsz egy ablaktalan szobába. Odakint senkinek nem hiányzol. Idebent senki sincs. De még magadnak se fogod bevallani igaz? Magányos vagy. Senki nem szeret. Semmid sem maradt – vigyorgok rendíthetetlenül.
-         Mit tudsz te rólam? Drogozol, egy buzival és egy öregemberrel kefélsz. Mivel jobb az, ami neked van, mint az, ami nekem? – Néz rám túlontúl higgadtan és hidegen. Fölényes. És van mire, mert igaza van. Nekem sincs sokkal többem, mint neki. De nekem soha nem is volt semmim, neki viszont… Ott volt az egész világ. A tenyerében. Nekem csak ő volt. Legalábbis azt hittem, hogy van. De sose volt az enyém, hiába akartam.
-         Én legalább nem egyedül fekszem le Niko. Te viszont igen. Még akkor is, ha felviszel magadhoz valakit, ha át is ölel, ha meg is csókol, ha a füledbe is szuszog akkor is egyedül leszel. Mindig. Örökké – suttogom, majd elindulok kifelé. Sean a falnak támaszkodva áll, zsebre dugott kézzel, ugrásra készen. Amint meglát, felém nyújtja a kezét. Csak most tűnik fel, hogy az enyém mennyire remeg. De amint megérintem a bőrét, minden helyre kerül odabent. Ő itt van. Niko sem bánthat. Senki sem bánthat. Sean majd fogja a kezem. Vele biztonságban leszek. Valami csattan az utánam becsukódott ajtón.
Meg se rezzenek.


Az övemmel szorítja el a karom. Érzem, ahogy a vénámba szúrja a tűt. Ez az baby, had fájjon. Nézem, ahogy egy kis vér szivárog a frissen vásárolt tűbe, majd az egész cuccot belém fecskendezi. Finom. Nagyon finom.
Szépen lassul le a szívverésem, majd a légzésem. Megnyugszom és lebegek. Olyan rég volt már, hogy ilyen örömöt éreztem. Ilyen őrült nyugalmat. Elégedett vagyok. Olyan, mintha szexeltem volna. De nem, ez jobb sokkal jobb. Vagy mégsem? Nem tudom eldönteni. Valahol tényleg hasonlít ahhoz az eufóriához, ahhoz a tudathasadásos állapothoz, amit orgazmus közben élek át.
Jó érzés. Talán túl jó is.
Fekszem az ágyban és lebegek. Homályosan érzékelem, hogy a lány, akit koncert után csíptem fel, a cipzárom bontogatja, majd türelmetlenül nyúl a gatyámba és megkaparintja azt amiért végülis idejött.
-         Vedd a szádba – suttogom rekedten. Többre nem futja. Teszi, amit kérek. Mohó. Habzsol. A nyál csak úgy csurog ki a szája szélén, miközben a tokára enged. Hallom ahogy öklendezik, de per pillanat az se érdekelne, ha az ágyra hányna. Csak az izgat, hogy még tovább akarja fokozni a bódulatot. Hagyom, had élje ki magát, meg se mozdulok. A tagjaim ólomsúlyúnak érzem, képtelen vagyok megmozgatni még az ujjaim, így irányítani se tudom. Kicsit olyan, mintha a lány megerőszakolna, mert öntudatlan vagyok és nem tudok tiltakozni se. Az már más kérdés, hogy én kértem, hogy drogozzon be és vigyen ágyba. Nem lepődök meg mikor rám mászik, nekem dörgöli magát, megcsókol, tépi a szám, karmolja a vállam, majd rám ereszkedik és mintha lóversenyen lenne lovagolni kezd. Nem túl izgató, nincs benne semmi extra, a testem érdekes módon mégis reagál. Elfogadom a szerepem. Én vagyok a ló, ő meg a zsoké, akinek az a dolga, hogy minél gyorsabban áttépjük a célszalagot. Rajtam nem múlik. Használj kislány, azért vagyok. Használd te is a testem. Legalább reggel ő is elmondhatja, hogy megdugta egy rocksztár.
Szeretem az ilyen kis csitriket. Odaadóak, nem kell nekik udvarolni és kibaszottul mocskosak. Bármit megtennének érted. Neked. A szemük se rebben soha. Akármit kérhetsz. Nem mondanak nemet. Olyanok, mint a kurvák. De mégsem. Ők nem a megélhetésért teszik.
Bár sosem értettem, hogy miért. Oké, elmondhatja akárkinek, hogy megdugtam na és? Ettől nem lesz se több, se kevesebb. Másra pedig nem hiszem, hogy számítana. Hisz nem is ígérek semmit soha. Se sírig tartó szerelmet, se egy újabb éjszakát. Mert nem is akarok többet. Ennyi bőven elég. Még sok is.
Reggel a verejtékemben úszva ébredek. A tegnapi kislány mellettem szuszog, de engem elkap a hányinger. Remegve indulok a fürdőbe, hogy kiürítsem a gyomrom tartalmát, majd mikor már nem jön semmi, beállok a víz alá. Elhasználtnak érzem magam, de sebaj. Van még a tegnapi zsákmányból. A hideg víz, megszünteti a remegést és életet lehel a tagjaimba, a langyos pedig a görcsöt lazítja ki a hátamból. Hosszú perceken át állok a vízsugár alatt, ledörzsölöm magamról, azt az émelyítően édes sárgadinnye illatot, ami a lány miatt ragadt rám, aztán megtörölközöm és még meg is borotválkozom. A látszatot fent kell tartanom, bármi áron.
Nincs kedvem meztelenül rohangálni, így magamra kapom az első szakadt farmert és gyűrött inget, amit találok, aztán felmarkolom a földről az ő cuccait is és rászórom.
-         Ideje felkelni – húzóm szét a sötétítőket.
-         Öhm… Helló – emeli meg magát, majd visszazuhan a matracra. Nincs benne semmi báj, semmi szépség. Azt akarom, hogy tűnjön innen el.
-         Inkább viszlát – köszörülöm meg a torkom. Érti a célzást, nem szenved sokat, felöltözik és elmegy. Én pedig behuppanok a tv elé és mesét nézek, de csak pár percig bírom a tétlenséget. Úgy érzem magam, mint egy állat, akit ketrecbe zártak. Ki kell innen mennem. Nem vagyok éhes, mégis az étterem felé veszem az irányt. Kissé meggyötört állapotban, ugyan de megtalálom Jarit és Mikat, akik épp a kávéjukat bámulják. Nekik is kimerítő estéjük lehetett.
-         Hol vannak a többiek? – Huppanok le hozzájuk, mire felkapják a fejüket.
-         Aleksi Katjaval és Airaval, Mad elhúzott a szöszivel, Tia telefonál, Eero meg…. Fogalmam sincs, hol van – sóhajt nagyot Mika.
-         Hova tűntél este? – Néz rám Jari kérdőn.
-         Felszedtem egy hosszú combú, szende barnát – kacsintok rá, mire elmosolyodik. – És ti mitől néztek ki így? – Kérdezem halkan, miután leadtam a rendelésem. Úgy néznek egymásra, mint a rosszaságon kapott kisfiúk, nekem pedig egyből leesik. – Vele voltatok igaz? Azzal a kis kurvával – csattanok fel. - Orgia volt? Ti is megdugtátok? – önti el az agyam egyik pillanatról a másikra a harci ideg, aztán amilyen gyorsan jön, olyan gyorsan távozik is. – Mindegy – legyintek. Leesett állal bámulnak rám, engem viszont leköt a forró zsemle, amit meg kell kennem azzal a furcsa kinézetű fűszeres vajjal, amit kihoztak hozzá. Komótosak a mozdulataim, a kezem megint remegni kezd és nagyon vágyom a tegnapi nyugalom után. De még nem lehet. Kell egy kis önuralom. Jari viszont átlát rajtam, úgy, mint más a szitán. Néha félelmetes, hogy mennyire ismer és mennyire tudja, hogy mit miért teszek, vagy miért is vagyok pokróc. Az ingujjam a kellettnél jobban felhúzza, a bizonyíték pedig a szemük elé tárul. Annyira egyértelmű. Hiába tagadnám. Kereshetnék kifogásokat, magyarázatokat, mondhatnám, hogy vérvételen voltam, de úgy sem vennék be.
-         Neked elment az eszed – csap az asztalra Jari.
-         Ne aggódj, pontosan tudom, mit csinálok – nyugtatom meg. Azaz csak próbálkozom vele.
-         És mégis mit csinálsz? Meséld el, kérlek, hogy mégis mi a jó büdös francot csinálsz! Nem elég, hogy lassan, de biztosan az alkohol rabja leszel? Heroinfüggő is akarsz lenni? – Néz rám indulatosan.
-         Nyugodj meg. Nem leszek se drog, se alkoholfüggő. Nem az én asztalom – ingatom a fejem tagadólag. – Csak visszatér a régi Niko – mosolyodok el.
-         A régi Niko? – Húzza fel most Mika kérdőn a szemöldökét. – Az önelégült pojáca? A pózer ribanc? A papucs? A sebzett? A hisztis? A szeszélyes? A szerelmes? A zenész? A bohóc? Melyik Niko jön vissza? – Kérdezi halkan. Ő nem dühös. Ő csak csalódott.
-         Az, aki irányította az életét, akinek a kezében volt minden, aki nem sodródott az árral, hanem szembe ment vele – húzom ki magam. Érzem az erőt arra, hogy visszaváltozzak azzá, aki voltam. Még Leena és Lia előtt. Soha többé nem fog befolyásolni a szívem. Nem tesz többé tönkre egy nő sem. Ismét az a hideg fejű férfi akarok lenni, aki az üzletre gondol, a karrierre, akire számíthatnak a barátai és a családja, de senki más. Soha többé nem gázolhat át rajtam senki. Én fogok szíveket törni. Szívtelenül, keményen, lelkiismeretfurdalás nélkül. Nincs több töketlenség. Nincs több álmodozás. Nincs több vágy. Nem kell semmi, csak a zene. A színpad, a fények. Ennyi.


Nem tudtam elaludni. Túlságosan felpörgetett valami. Fogalmam sincs, ki és mit dobott a piámba, de most már mindegy is. Ideje lenne, ha elmúlna a cucc hatása, ha nem dobolnék tovább a lábammal, egy fotelben gubbasztva és végre nyugovóra térhetnék. Rám férne. Kurvára rám. Sean bezzeg alszik. Ő már hozzászokott azt hiszem. Bár azt is pontosan tudta mit használ. Nem titokba csempésztek valami szart a szervezetébe, hogy ne legyen olyan búval baszott. Ő saját magát lőtte be. Milyen jó neki. Mindjárt a nyála is a párnára folyik, olyan édesdeden szunyókál. Bezzeg én. Legalább a paranoiám már elmúlt és végre nem látok olyan árnyakat a szobában, amik nincsenek is ott. A legidegesítőbb az volt bennük, hogy a zöld szemük világított a sötétben. De már hajnalodik az árnyékok pedig elillantak.
Figyelem Sean hátát, ahogy szépen hullámzik fel-le.
Fel.
Le.
Fel.
Le.
Egy percig tart az egész, legalábbis annak tűnik, mégis mire újra az órára pislantok a számlapok gyorsan felpörögve, azt mutatják, hogy már négy órája bámulom, hogyan veszi a levegőt.
Lassan rájövök, hogy aludni úgyse fogok tudni, hát legalább lefürdök. Büdös vagyok. A tegnapi füst és fűszag belém ivódott teljesen. Idegesítő.
Halkan csukom be magam után a szobám ajtaját, aztán meglepve veszem tudomásul, hogy a lakásom egészében elborították, az ittas, horkoló, hányásukban fetrengő kétes elemek. Sokan félmeztelenül, még többen pedig meztelenül fekszenek a parketten, egymás hegyén hátán. A legtöbbjét életemben először látom, alig pár arc ismerős, Alex házából. A kisördög után kutatok a szememmel. Félmeztelenül fekszik a konyhakövön, görcsösen szorongat egy üres vodkásüveget és a plafont bámulja. A szemei vérben forognak, az arca a fehérnél is fehérebbnek tűnik. Komolyan ijesztő, főleg, hogy néha meg-megrándul a teste.
-         Hé, jól vagy? – Telepszem le mellé, mire megpróbál rám fókuszálni, de van egy sejtésem, miszerint gőze sincs arról, mi történik körülötte. A karján látom, hogy nem elégedett meg éjjel pusztán a piruláival. Ijesztően hat rám a tény, hogy nem csak Sean heroinozott. Nem akarom tudni honnan szerezték, hogy ki hozta és miért pont itt kezdték el kergetni a sárkányokat.
-         Vadmacska – büfögi, majd hányni kezd. Egyenesen rá a lábamra. Nincs elég lélekjelenlétem ahhoz, hogy időben elugorjak az undorító gyomorsav és epeváladék keveréke elől, ami kikívánkozik belőle. Ha józan lennék, talán bosszantana, hogy épp most sikerült lerókáznia, de így inkább csak átkapcsolok anyuka funkcióba és egy konyharuhát bevizezve törölgetem a homlokát, miközben hagyom, hogy mindent a padlóra hányjon, ami benne van. Már úgyis mindegy. Andy négykézláb kúszik közénk. Ő sincs jól, a vállamra dönti a fejét és úgy könyörög, egy pohár vízért.
-         Hogy szabadulhatott el ennyire a pokol? – Suttog Derek a konyhaasztal túlvégéről.
-         Fogalmam sincs – áll fel Andy, majd a fejét a csap alá tartja és nyakon önti magát némi jeges vízzel, aztán a fémcső végét a szájába teszi és inni kezd. Úgy tűnik egy pohár víz nem volt elég. 
-         Az öltözőben kezdődött. Az a srác hozta a cuccokat egy bőröndbe, mi pedig, szinte mindent megvettünk tőle – suttog Jade elgyötörve. Fogalmam sincs honnan jönnek a hangok, a kisördög leköti minden figyelmem. - Hol van Alex? – Hallom az erőtlen suttogást.
-         Az ölemben – suttogok vissza, mire valami csattan a kövön, ezzel egy időben pedig több rosszalló morranás hangzik fel. – Csak mondd, hogy nem halt meg senki. Könyörgöm – hunyom le szorosan a szemem. Nem bírnám elviselni, ha egy túllőtt hullát találnék valahol. Andy érti a félelmeim, elszakad a csaptól és szépen lassan egy szál alsóban elkezd körbejárni, hogy mindenkinek ellenőrizze az életfunkcióit. Biztos vagyok benne, hogy nem csak engem küldene a padlóra, ha valaki nem élte volna túl ezt a bulit. Mira és Pete még túl élénken él az emlékezetemben. Aztán beugrik valaki. – Hol van Yv? – Kapom fel a fejem, mire Derek arcára egy szelíd mosoly költözik.
-         Ő nem jött velünk. Lelépett azzal a gitárossal. Valami Man vagy Mar, esetleg…- kezd morfondírozni.
-         Mad. Maddel van? Biztos? – Kérdezem aggódva.
-         Koncert után húztak el. Nem emlékszel? El is köszönt – kúszik mellénk Jade és Alex homlokát kezdi simogatni.
-         Biztos vagy benne? – Nézek rá kétségbeesetten, hisz hiába erőltetem az agyam, nem ugrik be semmi. Az ég egy adta világon minden kiesett. Ha pedig valami baja lesz Yvnek, azt nem élem túl. Muszáj tudnom, hogy jól van, így finoman átcsúsztatom Alexet Jade ölében és elrohanok a telefonomért a hálóba, hogy felhívhassam. Egy örökkévalóságnak tűnik, mire felveszi a mobilját, de amint meghallom a hangját, megszűnik a torkomat szorongató görcs és reszketősen fújom ki a levegőt, ami ez idáig bennem ragadt.
-         Szia – nevet bele a készülékbe, mire én is elmosolyodom. Aztán egy kéz a hátam kezdi simogatni. Ezek szerint Sean is ébredezik.
-         Jól vagy? – Kérdezem halkan. Hallanom kell, hogy minden oké.
-         Igen. Veled? – Kérdezi gyanakvóan.
-         Kicsit elszabadult a pokol, de úgy néz ki mindenki megmarad. Megijedtem. Nem voltál itt és Alex lehányta a lábam és nem emlékszem arra, hogy elköszöntél – sírom el magam. Nem tudom mi a bajom. Azt hiszem a megkönnyebbülés miatt van az egész. Yv jól van, Alex él, Sean is és én is. Vagy az álmosság teszi? Fogalmam sincs. Még mindig jár a lábam, még mindig zsong a fejem és most úgy érzem magam, mint akire rászakadt az ég.
-         Hé, mi történt? – Susog Yv halkan.
-         Nem tudom – kapkodok levegő után, majd eszelősen felnevetek. – Elment az eszem. Valamit adott valaki és én nem tudok semmit – kezdem el Alex gyomrának tartalmát letörölgetni a lábamról idegesen a kezemben maradt vizes konyharuhával.
-         Feküdj le egy kicsit – suttog Yv együttérzően. Hát persze, ő tudja, hogy milyen, ha nem állsz meg a fűnél és a kokónál. Ő velük él, de én most először érzem ezt és mit ne mondjak rohadt egy dolog. Nem akarom soha többet.
-         Oké – suttogok vissza, bár fogalmam sincs, miért teszem ezt. Amint kinyomom a hívást, Sean hátulról hozzámbújik.
-         Minden oké tündérke? – Simogatja meg a karom, de nem tudok megszólalni. Valami hülye érzelmi hullámvasúton utazok, amiről hiába akarok, képtelen vagyok leszállni.
-         Nem – ingatom a fejem, mire eldönt a matracon.
-         Majd hozzászoksz – mosolyodik el, miközben az arcom simogatja.
-         Eszem ágában sincs hozzászokni – nyögök el. Pocsékul érzem magam. De ő megint csak kinevet.
-         Úgyse fogod másképp bírni. Ha nem akarod, inkább maradj itt – néz komolyan a szemembe.
-         Azt hinné, hogy megfutamodtam. Soha – ingatom a fejem. Még csak az hiányozna.
-         Akkor ideje rendbe szedni magunkat – sóhajt nagyot, de ennek ellenére lehunyja a szemeit és hosszú perceken át, nem mozdul meg. Én viszont nem tudom elviselni magam. Kell egy zuhany, egy kávé és valami, ami megszünteti ezt a hülye érzést. Kimászok mellőle és mindent megteszek annak érdekében, hogy embert faragjak magamból. Szerencsére Andy az összes kiütött jómadarat eltünteti a lakásomból, csak Jade, Sean, ő és Derek maradnak. Gyorsan megállapodunk abban, hogy én elmegyek Seannal Malibura, aztán este pontban hétkor találkozunk a buszoknál. A terv tökéletesnek tűnik, de amint megpróbálunk kilépni a kapun, ezer vaku villan az arcunkba. Annyira lefagyok, hogy Seannak kell visszarántania a lépcsőházba, miközben Andy a firkászok orrára csapja az ajtót.
-         Baszd meg – túr Alex idegesen a hajába, miközben rágyújt egy cigire.
-         Mit keresnek ezek itt? – Néz rám derek értetlenül, mire Jade felmorran.
-         Tuti biztos, hogy nem aranyat.
-         Hogy jutunk ki? – Pislog Andy is nagyokat, de Alex már a telefonon lóg.
-         Megoldjuk – sóhajt Sean nagyot, miközben ő is nekiáll telefonálni egy kisebbfajta mentőosztagért. Én viszont ideges leszek, a lábam megint magától mozog és még a körmeim is rágni kezdem, amit amúgy sosem szoktam. - Hagyd abba – fogja le Sean a kezem, de hiába próbálom, nem bírom. Ráadásul sikerül majdnem szívrohamot kapnom, amikor megszólal a táskámban a telefonom. A kijelzőn Matt neve villog. Tuti történt valami, amire nem emlékszem, ami miatt a piócák kint állnak, ami miatt ő hív.
-         Igen? – Remeg meg a hangom.
-         Normális vagy? Láttad már a lapok címoldalát? – Kezd el kiabálni azonnal, de én nem bírom. A falhoz vágom a mobilom, aminek azonnal betörik a kijelzője és elhallgat. A lábaim nem bírnak tovább megtartani. Összeesem és sírni kezdek. Idegesít, hogy nem emlékszem semmire, hogy rámtaláltak a piócák és még Matt is felhívott. El akarok tűnni, de ez kivitelezhetetlen.
-         Elég volt. Kurvára le fogunk bukni és nekem kibaszottul nincs kedvem visszamenni a sittre, szóval fejezd ezt be – fogja meg Sean erősen a vállaim és kicsit megráz, én pedig bólogatni kezdek.
-         Oké, oké – hagyom abba a bőgést. Nem akarom, hogy baja legyen, hogy elvegyék tőlem, hogy miattam, ne láthassa a gyerekeit. Le kell állnom. Azonnal.
-         Nem lesz semmi baj, tündérke. Megígérem, de muszáj abbahagynod a rángatózást, míg kiviszünk, ugyanis elég feltűnő. Neked sem hiányzik egy drogteszt – ölel magához és nyugtatólag a hátam simogatja. Úgy kapaszkodok belé, mint egy hajótörött, az utolsó farönkbe. Eszem ágában sincs elengedni. Jó a karjai közt, biztonságos.
-         Itt a kocsi – sóhajt fel Alex, miközben megropogtatja az ujjait, de nem segít semmit.  Ő sincs sokkal jobb állapotban, mint én, iszonyatosan remegnek a kezei, de úgy tűnik a hányás jót tett neki. Talán nekem is kellett volna.
-         Ki tudsz sétálni? – Néz rá Jade aggódva.
-         Csak a kezdőlökés kell, azt hiszem – suttog rekedten. – Olyan, mintha földbe gyökerezett volna a lábam – húzza el a száját.
-         Oké, gyere – fogja meg Jade a kezét és húzni kezdi, aztán amikor rájön, hogy ez így megint csak veszélyes, átkarolja a derekát és úgy támogatja ki. Andy és Sean együtt húznak fel a földről, a napszemüvegem felcsapják az arcomra, ők is eltüntetik a vérben forgó szemeiket a kíváncsi tekintetek elől és két oldalról körbeölelve kivisznek. Derek töri előttünk az utat, meg két testőrszerű fickó, míg a két sötétített ablakú autóhoz nem érünk. Óráknak tűnik az egész hercehurca, mindenhonnan villognak a fényképezőgépek, záporoznak a kérdések, de az agyam nem bír semmit igazán feldolgozni. Olyan, mintha nem is az én életem lenne és valaki más filmjét nézném egy lassított felvételen át.

Botrány. Címlapok. Drog. Kétes csókok. Sötétség.
Ez kellett, te ostoba nőszemély? Buta, naiv csitri.
Megkaptad.
Fura a tegnap készült képeket nézni. Gyönyörű, de látványosan nincs magánál. Vajon ma eljön? Vagy inkább itt marad? Hisz tudja, hogy mi is velünk tartunk. Alex már itt van. Egy szőke srácot ölelget és csókolgat. Eléggé szét van ő is csúszva. Már csak rájuk várunk. Rá és Seanra.
Három autó gördül be a parkolóba. Az elsőből és az utolsóból, négy-négy kigyúrt fazon pattan ki.
Ösztönösen érzem, hogy ők lesznek azok.
A testőrök úgy veszik, körbe a középső, sötétített ablakú, koromfekete terepjárót, mintha minimum az elnök utazna benne.
Sok hűhó, semmiért. Ide nem engedik be a fotósokat és nagy valószínűséggel, nem akar senki az életükre törni.
-         Indulunk – adja ki Eero a parancsot, mire jó kisfiúk módjára beszállunk a saját buszunkba. Az ablakon át látom, hogy ketten támasztják meg a szőke bombázót, aki épp ebben a pillanatban teszi le a magassarkúba bújtatott lábát a betonra. Aztán felbőg a motor és elindulunk. Ahogy elmegyünk mellettük, látom, hogy felpillant. Egyenesen a szemembe. Ő nem láthat engem én viszont tudok mindent abból a pillantásból. Abból, ahogy az alsó ajkába harap. Szépen lassan gurulunk ki a parkolóból, így van időm végignézni, ahogy feldobálják a táskáikat a buszukra, aztán az ő ajtajuk is bezárul. Indulnak, ahogy mi.
Van valami megnyugtató abban, hogy szenvedni látom. Van valami megnyugtató abban, hogy egyre gyorsabban szeljük át az utat, kimenekülve ebből a szmogos, forró városból, ahol mindenki csak rohan, ami cseppet sem hasonlít Helsinkire. Van valami megnyugtató abban is, hogy a Nap a horizont alá bukik és az autópálya sötétbe borul.
Van valami megnyugtató a csendben is, amit csak a vodkásüveg felbontásának apró kis zaja, zavar meg.
Csönd van. Sötét van.
Mégsem vagyok nyugodt.
Mintha ott bent lenne egy ketrecbe zárt szörnyeteg, aki dühöng, mert nem tud elszabadulni. Valami bosszantja. De, hogy mi? Arról gőzöm sincs.
-         Ideje lenne neked is felmenni és aludni – teszi Tia a vállamra a kezét. A fiúknak az első útjuk fel vezetett. Mind fáradtak, kimerültek. Pihenniük kell. Nekem is kéne.
-         Rendben – bólintok, majd felkászálódok a kényelmes bőrkanapéról, amiről eddig néztem az elsuhanó utat.
-         Mi lenne, ha azt itt hagynád? – Néz jelentőségteljesen a kezemben lévő teli vodkásüvegre, amit azzal a céllal szorongatok, hogy odafent, a plédem alá bújva elfogyasszak. Hátha megnyugszik a szörny odabent.
-         Azt akarod, hogy aludjak? – Kérdezem halkan, a lépcső alján toporogva.
-         Igen – bólint.
-         Akkor fel kell vinnem – sóhajtok nagyot, mert tudom, hogy már a vodka sem bír a régi hatással. Kell más is, ami már ott van a párnám alatt bekészítve.
-         Beszélned kéne valakivel – biccenti oldalra a fejét.
-         Most is beszélgetünk – utánzom le a mozdulatot, mintha nem tudnám, hogy mire akar kilyukadni, de persze ő is eléggé ismer, ahhoz, hogy tudja.
-         Nem vagy ostoba, ne játszd el, hogy igen. Nem áll jól – suttog.
-         Nem vagy az anyám, ne játszd el, hogy igen, nem áll jól – vágok vissza, mire elmosolyodik.
-         A nyelved még mindig éles, az eszed is úgy vág, mint a borotva. Talán még sincs akkora baj, csak mi dramatizáljuk túl – dől hátra az egyik székben.
-         Talán – bólintok, aztán elindulok felfelé, de félúton megtorpanok. – Jó éjt Tia – mosolygok rá én is.
-         Jó éjt – int egyet.
Odafent hallom Mika horkolását. Ő alszik el mindig a legkönnyebben, de ő is kel először. Mad lába kilóg a kis fülkéből, Jarinak pedig a keze lóg lefelé. Aleksi, Katjaval, Airaval és Eeroval egy másik buszon utazik. Fogalmam sincs milyen lesz számára egy pár hónapos babával végigcsinálni a turnét, de ő döntött így. Talán könnyebb lenne, ha otthon maradt volna a családja, de az is lehet, őt ismerve, hogy belebetegedett volna abba, hogy nem láthatja őket.
Az irigység megint belém mar. Ő Katjat öleli éjjel, én pedig… Az üveget.
Szánalmas, de jobb nem gondolkodni rajta. Leveszem a farmerom, ledobom a pólóm és felmászok a helyemre. Nem túl kényelmes, de jobb, mint a semmi. A párnából előhalászom azt a lónyugtatót, amit a heroin mellé sikerült szereznem, és leküldöm egy korty vodkával. A szurit későbbre tartogatom.
Most csak aludni akarok, lenyugtatni a szörnyet, ott bent és kikapcsolni az agyam.