„Ki vagyok? Talán csak egy lány. Talán A lány. Talán egy
barát. Talán egy régi szerelem. Talán a múlt. Vagy esetleg a jövő. Esetleg az
örök szerelem. Talán egy ismerős figura. Talán a legnagyobb ellenség. Egy
komoly nő. Vagy csak egy szeleburdi kislány... Mindenkinek mást jelentek... És
hogy neked mit? Talán azt, akit csak gyűlölni tudsz. Talán azt, akit a
legjobban szeretsz. Azt, aki fájdalmat okozott neked. Azt, aki mindig melletted
van. Azt, aki nem szeretett. Vagy azt, aki örökké fog...”
A gyomrom görcsben áll,
kopognom kéne, de nem merek. Kulccsal is bemehetnék, hisz ott lapul a
zsebemben, amit még ezer éve tőle kaptam, mégse merem használni, mert mi van ha
meggondolta magát? Ha már nem is engem akar? Teljesen érthető lenne. Gonosz voltam
vele és megbántottam. Kopognom kéne, mert a végén csak a fagyott tetemem
találja majd meg a küszöbén és akkor már mindegy lesz, sosem tudjuk mi lett
volna, ha időben bemegyek a házba és szembenézek vele.
-
Nyertem tíz eurot – trillázza valaki a hátam mögött,
mire ijedtemben majdnem felsikítok, de csak a táskám dobom el. Felfogni sincs
időm azt, hogy mi történik, két erős kar a derekam köré fonódik, majd a
levegőbe emel valaki és akkora puszit nyom az arcomra, hogy még a fülem is
cseng a cuppanástól. Nagy nehezen felfogom, hogy Oliver szeretetrohamát
élvezem, mire elnevetem magam. Egy Koskinen örül nekem, ez jó jel.
-
Neked is szia – ölelem meg szorosan. Szükségem van egy
kis bíztatásra és azt hiszem ezt Oli meg tudja nekem adni.
-
Miért ácsorogsz idekint? – Tol el magától
értetlenkedve, mire lehajtom a fejem és a cipőm orrát kezdem tanulmányozni.
-
Nem merek bemenni – vallom be suttogva, mire Oliver
hahotázni kezd.
-
Ha érdekel a szörny nincs odabent – fogja meg a kezem,
majd kinyitja az ajtót és behúz a házba, mielőtt egyet pisloghatnék. Az ajtó
hangosan csapódik be mögöttem, én pedig el se hiszem, hogy már megint itt
vagyok. Végtelen nyugalom áraszt el, amint a levegőbe szimatolok. Az illata
elbódít teljesen, nincs több kérdés, már teljesen biztos vagyok abban, hogy ide
tartozom. Nem is értem, hogy kételkedhettem ebben eddig, de már nem is fontos.
Végre tényleg otthon vagyok, már csak egy valaki hiányzik.
-
Hol van? – Kérdezem halkan.
-
Elment sétálni – kacsint rám Oliver, majd a konyhába
húz, ami ugyan olyan kupis, mint régen, mégis csak mosolyogni tudok azon, hogy
ha minden jól megy nekem kell majd rendet tennem utána innentől kezdve, egészen
addig amíg csak élek.
-
Sétálni? – Nézek rá kérdőn. Nikora valahogy nem
jellemző a sétálás.
-
Megunta az ajtó bámulását azt hiszem – bólogat, mire
még jobban összezavarodom.
-
Miért bámulta az ajtót? – Kérdezősködöm tovább.
-
Szerinted? – Pislog nagyokat, mintha hülye lennék, a
válasz meg teljesen egyértelmű lenne. Én mégse tudom, ezt pedig leolvassa az
arcomról. – Rád vár már hetek óta, ha itthon van azt lesi, hogy megmozdul-e a
kilincs – kuncog, miközben előkotor egy papírt, aztán ceruzát vesz a kezébe. –
Ha itthon lett volna, most, hogy itt vagy mókásabb lenne ez az egész. Te kint
ácsorogsz és vársz valami jelre, hogy bejöhess, ő meg ott ül a kanapén és arra
vár, hogy megérkezz végre. Röhejesek vagytok, de remélem most már abbahagyjátok
ezt az egészet, mert mindenki meg fog őrülni tőletek – húz pár vonalat a
papírra. – Na figyu, ha ezen az úton elindulsz ki fogsz kötni egy erdőnél.
Vigyázz az úton, mert rohadt havas és csúszik, ráadásul az se látszik, hogy hol
van esetleg gödör, mert a hó betakarta, ti amcsik meg nem vagytok ehhez,
hozzászokva – csóválja a fejét rosszallóan, miközben be nem áll a szája. – Ha
kicsit beljebb mész erre, akkor egyszer csak tuti belé fogsz botlani, mindig
erre indul el, ha ki akarja szellőztetni a koponyáját, bár így is elég szellős,
na de mindegy – vigyorog, majd újra a nyaka köré tekeri a sálját. – Két nap
múlva anyuéknál találkozunk, szólj neki, hogy ne felejtse el a bort – nyom egy
puszit a homlokomra, én meg csak pislogok utána, hisz olyan gyorsan tűnik el,
mintha ott se lett volna.
Csak ácsorgok a toronyba és
képtelen vagyok arra, hogy megmozduljak, pedig most már nagyon szeretném látni,
elmondani neki, hogy csak őt akarom, hogy elválok és hajlandó vagyok
ideköltözni, mert mindennél jobban szeretem. Viszont most, hogy itt vagyok a
házában, teljesen inába száll a bátorságom. Olyan könnyű volt hirtelen mindent
felrúgni és repülőre ülni, most viszont hirtelen újra minden bonyolultnak
tűnik.
Sikerült teljesen átfagynom,
de nem bánom, legalább lekötöttem magam egy kicsit. Most viszont, hogy megint
az üres házban vagyok, újra bekúszik a gondolataim közé, hogy mennyivel jobb
lenne, ha itt lenne velem. Még az illatát is megérzem a levegőben, amitől
mosolyogva csóválom meg a fejem. Az agyam ostoba kis játékokat játszik velem.
Néma csönd van mindenhol, mégis valami mintha nem lenne olyan, mint amikor
elmentem. A padló halkan megnyikordul, némi zajt szolgáltatva, majd az illat,
ami az orromban van mindig, intenzívebbé válik. Újabb nyikorgás és sikerül
eltátanom a szám, mert felbukkan az, akit hetek óta várok. Hirtelen azt hiszem,
hogy csak hallucinálok, hisz a haja fekete, mint először mikor megláttam,
bizonytalanul toporog, miközben összehúzza magán a kardigánját és úgy néz
azokkal a gyönyörű szemeivel, mint egy kislány.
-
Szia – suttog halkan, én meg láthatatlanul a karomba
csípek, mert nem akarok hinni a szememnek. Tuti hallucinálok, vagy álmodom
esetleg túlságosan sokat ittam vagy még rosszabb esetben valaki belekevert
valamit az italomba az egyik kocsmába és teljesen be vagyok narkózva, azért
látom őt. Ugyanis az teljességgel lehetetlen, hogy itt legyen. De ha mégis
igazam van és be vagyok állva már megint, akkor miért képzelem azt, hogy van
egy kis seb a szemöldökénél és az arca is fel van dagadva egy kicsit? A lábaim
maguktól indulnak meg, könnyedén sétálok el mellette, mert ha komolyan venném a
képzelgésem biztos vagyok benne, hogy beleszakadna a szívem, amint rádöbbennék,
hogy az egész nem is igaz és újra csak hiú reményeket tápláltam, majd
elhitettem magammal azt, ami nincs is és talán már soha nem is lesz. – Niko –
szólít meg újra, mikor mellé érek, én meg csak meredek rá. Nem tudom mi üt
belém, de mégis kockáztatok és nagyon
finoman megérintem az arcát, ott, ahol duzzadtabbnak tűnik és ekkor ér
az igazi meglepetés, ugyanis érzem. Érzem a bőrét, a teste melegét és nem is
foszlik szerte a levegőben, mint eddig mindig. Lehetetlen és úgy tűnik mégis
igaz. Egy táska hever a lépcső aljában, amin ott a kabátja. Tehát itt van. Nem
csak képzelem, nem őrültem meg és benarkózva se vagyok.
-
Mit csinálsz itt? – Nézek végig rajta, bár szívem
szerint pofán vágnám magam kétszer azután, hogy kicsúszik ez a kis mondat a
számon. Úgy pislog rám, mintha nem értené a kérdésem, amit nem csodálok, hisz
én se értem elsőre. Aztán rájövök. Ha tényleg itt van, az vagy azt jelenti,
hogy engem akar és itt fog maradni örökre, amiben még most is képtelen vagyok
hinni vagy azt, hogy azért jött, hogy újra a sárba tiporja a szívem és végleg
kicsináljon azzal, hogy személyesen mondja el, a férjével marad, mert pontosan
tudhatja, hogy azt nem bírnám ki. Mégis tudnom kell, muszáj tudnom, hogy mi
céllal érkezett.
-
Azt mondtad, hogy van három hetem dönteni – suttogja
bizonytalanul, mire aprót bólintok. Tudom mit mondtam, még akkor is, ha most
már igazán meg lehet kérdőjelezni az épelméjűségem. Gyorsan rájön, hogy egy
nyugtázó bólintáson kívül nem fogok mást tenni, mert képtelen vagyok rá, míg ki
nem mondja az ítéletet, így nagy levegőt vesz, majd a cipője orrát kezdi
bámulni egy fél másodpercig. Hirtelen újra a szemembe néz, majd felmutatja a
gyűrűsujját, amin már nincs ott az apró karika, nekem meg ettől a torkomba
ugrik a szívem. – Döntöttem, de ha késő akkor, nem tudom – hajtja le újra a
fejét. – Azt hittem, hogy van időm és most, hogy tudom mit akarok esetleg adsz
egy esélyt és befogadsz, mert nincs nagyon hova mennem, viszont ha közben
meggondoltad magad, akkor persze azt is megértem. Elég sokáig húztam és biztos
találtál valaki mást, szóval… - magyaráz zavartan, majd elsétálna, de nem
hagyom. Finoman megragadom a vállait és a falhoz kényszerítem, erre pedig végre
újra a szemembe néz.
-
Mit akarsz Lia? – Nézek mélyen a szemébe, mire
összeráncolja a homlokát.
-
Veled lenni – motyogja bizonytalanul, ami újabb
kétségekre ad okot.
-
Biztos vagy benne? – Szegezek a torkának egy újabb
kérdést, mert tudnom kell, hogy beleélhetem-e magam abba, ami most történik.
-
Igen – suttog és ez már jóval határozottabban szakad fel
belőle.
-
El fogsz válni és velem fogsz élni? Az én feleségem
leszel és örökre itt maradsz? – Kérdezgetem tovább.
-
Igen, elválok és ha befogadsz veled fogok élni. Hogy
leszek-e a feleséged nem tudom, mert lehet, hogy rájössz majd mégse én kellek
neked és kidobsz, ha viszont nem akkor igen, örökre itt maradok – bólogat.
-
Mert szeretsz?
-
Ez meg miféle kérdés? – Csóválja meg a fejét.
-
Felelj – parancsolok rá ellentmondást nem tűrően.
-
Igen – bólint újra, mire majdnem elnevetem magam, de
van még egy dolog.
-
Csak engem szeretsz?
-
Csak beléd vagyok szerelmes és csak téged akarlak. Mi a
fenét akarsz még tőlem? Ha ez csak egy hülye játék, akkor… - fakad ki
kétségbeesetten, mire elmosolyodom. Itt van és az enyém, csak az enyém a szíve,
soha többé nem megy el és velem fog élni. Vége a magánynak, az őrület határán
való táncolásnak, soha többé egy férfi se mehet a közelébe, mert amint elvált
azonnal el fogom venni, hogy mindenki tudja szőröstől bőröstől az enyém.
-
Na végre – sóhajtok fel, miközben a hajába túrok és
megcsókolom. Képtelen lennék tovább várni, így is túl sokáig tartott már.
A nyugalom hirtelen minden porcikám elborítja, tudom,
hogy szeret, hogy nem hiába jöttem, hogy képes megbocsátani minden őrültségem,
ahogy én is el tudok feledkezni mindenről, amit tett. Egész éjjel úgy szorít
magához, hogy alig kapok levegőt, de cseppet sem bánom. A világ legcsodásabb
pasija engem szeret, engem ölel és az én nyakamba szuszog. Mosolyogva figyelem
a vonásait, amik kisimultnak tűnnek, bár a szemei alatti hatalmas karikák, nem arról
árulkodnak, hogy mostanában mindig ilyen nyugodtan aludt, mint most mellettem.
Amint egy picit megmozdulok, azonnal felhördül, mintha még álmában is
tiltakozna az ellen, hogy egy milliméterre távolodjak tőle, majd sikerül
tényleg olyan szorosan átkarolnia, hogy alig kapjak levegőt, így viszont
kénytelen vagyok megpróbálkozni a szabadulással, de csak az ellenkezőjét érem
el a dolognak, hisz még erősebben tart, szinte összeroppantva a csontjaim.
-
Ne menj el – motyogja álmosan, mire elmosolyodom.
-
Nem megyek, de jó lenne ha ellazítanád a karod és picit
lazábban ölelgetnél, mert nem kapok levegőt – suttogom, mire felnyitja az egyik
szemét és lassan teljesíti a kérésem, így szembe tudok fordulni vele.
-
Szóval nem álmodtalak – mosolyodik el, mire én is
elvigyorodom.
-
Nem – felelem halkan, mert annál nagyobb boldogságot,
hogy az ő karjai közt kelhetek, nem nagyon tudok elképzelni. Azaz de, hisz
ezentúl minden reggel így lesz. A gondolattól majdnem felnevetek, mert
hihetetlennek tűnik, ő viszont a kezemért nyúl, majd a jegygyűrűm helyét kezdi
cirógatni, aztán kérdőn néz rám, de ez is csak egy pillanatig tart. A vonásai
megkeményednek, miközben az ujjai az arcomra siklanak. Lágyan cirógatja a
bőröm, én meg teljesen el is feledkezek arról, hogy pont ott simogat, ahol
valószínűleg még mindig kicsit lilás a képem.
-
Mi történt? – Kérdezi nagyon halkan.
-
Megvilágosodtam – mosolygok rá, kikerülve a kérdést.
-
Kulta – sziszeg halkan.
-
Összevesztünk de nagyon, kiabáltunk, pedig mióta
ismerem sose veszekedtünk, így viszont vitázás közben rájöttem, hogy nem őt
akarom és nem akarok úgy élni, ahogy mellette kéne. Te kellesz, csak és
kizárólag te – suttogok, mire összeráncolja a homlokát, aztán aprót bólint.
-
Az arcoddal mi történt? – Konkretizálja a kérdést, én
pedig tudom, hogy ezt nem úszom meg. Felmerül bennem, hogy hazudok neki, de
tudom, hogy képtelen lennék rá.
-
Csak véletlen volt, mármint a szemöldökömnél én voltam
a béna, az arcom meg azért találta el, mert túl közel voltam hozzá és amikor
megfordult, könyökkel sikerült kiterítenie, de háttal állt nekem, nem látott,
tényleg csak baleset volt – nyugtatom le, mikor az arca elvörösödik és látom
rajta, hogy már pattanna fel, hogy repülőre üljön és csak azért utazzon el,
hogy megverhesse Seant.
-
Ki fogom nyírni – ül fel idegesen, de a reggelnek hála
még elég kómás, így gyorsan az ölébe ülök és megcsókolom.
-
Nyugodj meg – duruzsolom a szájába. - Teljesen
felesleges az egész. Már vége és nem számít, hogy mi történt, sőt talán ha nem
így alakul akkor most nem lennék itt, mikor itt a helyem – simogatom a kócos
hajszálakat a tarkójánál, miközben továbbra is úgy fújtat, mint egy nagyon
dühös bika, de közben finoman már a derekam cirógatja.
-
Senki nem bánthat – szűri idegesen a szavakat a fogai
közt.
-
Majd te megvédesz – mosolyodom el, miközben teleszórom
az arcát ezer puszival. Annyira hiányzott végig és ezt csak most fogtam fel.
Bárhová mentem őt kerestem, bármit tettem azért volt, mert nem találtam nélküle
a helyem, de most már összeállt az egész kirakós.
-
Szeretlek – dől lassan a hátára, majd engem is magával
húz.
-
Én is szeretlek – bólogatok bőszen, majd nekiesek, mert
egyszerűen képtelen vagyok betelni vele. Órákkal később v agyunk csak
hajlandóak kimászni az ágyból, míg ő zuhanyozik én csinálok némi reggelit és
kávét. Ezerszer otthonosabban mozgok nála, mint Seannal valaha, a kupi ellenére
is. Káosz uralkodik mindenhol én mégis jól érzem magam, mert tényleg itthon
vagyok. A rendetlenség ellenére is tudom mi hol van és valahogy jól esik a
szeretett férfi holmijait használni. Bár azt nem igazán tudom, hogy hogyan is
lesz tovább, de per pillanat nem is számít.
-
Nem akarsz kipakolni? – Néz rám Niko kérdőn, mire az
alsó ajkamba harapok.
-
Hova? – Kérdezem halkan, miközben azt figyelem, hogyan
sétál felém, miközben a haját egy törölközővel dörgöli és nem fedi más a testét csak egy mackónadrág.
-
Gondolom a szekrénybe – mosolyodik el, miközben fél
kézzel átöleli a derekam és egy futó csókot nyom a számra, hogy aztán a kávénak
szentelhesse minden figyelmét.
-
Szóval ne keressek másik lakást? – Nézek rá kérdőn,
mire értetlenül pislog rám.
-
Miért keresnél másik lakást? - Kérdezi halkan.
-
Egyszer már próbáltunk együtt élni, de nem ment,
ráadásul ez a te házad, amit imádsz és ahová tudom, hogy nem szívesen engedsz
be senkit – kezdek bele, mire felnevet.
-
Veled akarok élni és itt, mert igen szeretem a tornyom,
de már cseppet sem zavar vagy rémiszt meg a gondolat, hogy te is beköltözöl.
Szóval reggeli után csinálunk neked is helyet rendben van? – Simít végig az
arcomon és az egész hozzáállása olyan természetesnek tűnik, pedig nem is olyan
régen, még rosszul volt attól is, ha a fogkefém nála hagytam.
-
Oliver üzeni, hogy ne felejtsd el a bort – suttogom,
mire Niko a homlokára csap.
-
Bassza meg – kezd el káromkodni, én meg értetlenül
meredek rá. Egy üveg bort nem túl nehéz beszerezni. – Karácsony van és én még
senkinek nem vettem semmit – néz rám úgy, mintha én nem tudnám, hogy milyen
ünnep van.
-
Értem – bólintok.
-
Szenteste anyuéknál szoktam lenni – motyogja, miközben
rágyújt egy cigire.
-
Szóval van terv – mosolyodok el.
-
Szenteste anyáékkal, ott is alszunk, másnap hazajövünk
és nálunk lesz buli a fiúkkal – magyaráz halkan. – De ha te… - kezd bele, mire
egy csókkal elhallgattatom.
-
Tökéletes, de akkor el kell mennünk ajándékot venni és
ahogy elnéztem a hűtöd a bulihoz csak a pia adott – ölelem át.
-
Olyan hihetetlen – csókolok bele a nyakába.
-
Micsoda? – Karolja át a nyakam és teljesen hozzám
simul.
-
Hogy itt vagy – mosolygok rá, de már nem is foglalkozom
az egésszel. Nem agyalok csak élvezem, hogy foghatom a kezét bevásárlás közben,
hogy faggat arról ki mit szeret enni, hogy meggyőz arról, anyuékhoz ne csak egy
üveg borral állítsunk be, hanem csináljunk is valamit és a másnapi bulira is
teljes menüt tervez.
-
És itt is maradok – feleli magabiztosan, miközben
tovább húz a sorok között. Lenyűgözve figyelem minden mozdulatát, néha elkapom
egy csókra, amit nevetve viszonoz én pedig boldog vagyok, hisz ez a tünemény
visszatért hozzám. A legeslegjobb karácsonyi ajándék amit kaphattam. Mintha
minden rossz törlődött volna azzal, hogy hazajött hozzám, mintha soha nem
bántottuk volna a másikat. Teljesen természetes, hogy otthon vagyunk, hogy a
szekrényben lógnak a ruhái. Persze szokatlan is. Itt még soha senkivel ne éltem
együtt, furcsa, hogy egy parfümös üveg van a fürdőszobapolcon, a többi kacatról
pedig ne is beszéljünk, de meg kell szoknom. Megéri megszokni.
-
Vannak díszeid? – Néz rám kérdőn, mikor a kanapéra
heveredek, én meg értetlenül pislogok rá.
-
Díszeim? – Kérdezek rá, mire aprót bólint és az ölembe
telepedik.
-
Kell egy fa és rá díszek – puszil szájon.
-
Anyáéknál van fa – vonok vállat, mert a toronyban évek
óta nem állítottam karácsonyfát. Teljesen felesleges volt eddig, most viszont
ahogy meglátom milyen rosszallóan néz rám, elhúzom a szám.
-
Kell fa – néz rám határozottan, mire elmosolyodom.
-
Ha a kisasszony fát akar, akkor lesz fa – sóhajtok fel,
majd leteszem az ölemből, felállok és kimegyek a kertbe, ahol van egy cserepes
tűlevelű, amit akkor vettem mikor utoljára karácsonyfára volt szükségem. Azóta
persze jóval nagyobb lett, az ajtón alig bírom betuszkolni, Lia meg csak nevet
rajtam, miközben a konyhában szöszöl.
-
Ne oda tedd – szól rám, mikor végre találok neki egy
kis helyet, én meg homlokráncolva nézek rá.
-
Akkor mégis hova tegyem? – Egyenesedek ki zihálva,
ugyanis elég nehéz egy fát húzgálni a lakásban, főleg egy magamfajtának.
-
A másik sarokba. Ott már akkor látszódik, ha valaki
bejön – bólogat bőszen, én meg felnyögök.
-
Vissza kéne küldjelek Amerikába – sziszegem, mikor már
harmadszorra forgatja meg velem a cserepet.
-
Ha gondolod már itt sem vagyok – húzza fel az orrát
miközben ledobja a tálat a pultra, én meg gyorsan utána kapok.
-
Nem gondoltam komolyan – csókolom meg, hátha megbékél.
– De Brandonék csak fel fogják borítani a fát, szóval teljesen felesleges volt
behozni – sóhajtok fel.
-
Karácsony van – jelenti ki, én meg megforgatom a
szemeim. Talán jobb, ha nem vitatkozom vele.
-
Oké, akkor süssed azt a mézeskalácsot asszony – csapok
finoman a fenekére.
-
Te meg rakd fel a fényeket – ad újabb utasítást, amire
felmordulok. Valahogy másképp képzeltem a dolgot. A kanapén akartam heverni, ő
meg persze nyugodtan főzőcskézhetett volna, órákon át tudtam volna bámulni,
ehelyett létrára fel, létráról le, viszont mire visszaérek a házba, már minden
karácsony illatú és ez neki köszönhető. Mosolyogva ölelem át, mire elneveti
magát aztán gyorsan megcsókol és visszafordul a sütik felé.
-
Adj egyet – nyúlok a mézeskalácsok felé, amiket éppen
cukormázzal díszít.
-
Na mi van? Mégis lelkesedsz? – Kuncog, miközben
megosztja velem a tálca tartalmát.
-
Csak veled akarok lenni – vonok vállat.
-
Nem kell segítened, megoldom egyedül, nyugodtan pihenhetsz
– ad felmentést, de nem élek vele. Mindent összecukormázazok inkább, a végére
pedig annyira belejövök, hogy úgy élvezem, akár egy gyerek és mindezt neki
köszönhetem.
Nevetve veszem tudomásul,.hogy az égig emel, így pedig
fel tudom rakni a felső ágakra is a díszeket, amiket fene tudja honnan kutatott
elő. Az egész olyan idilli és vicces, élvezek minden egyes pillanatot, amit
vele tölthetek, el se tudnám képzelni ezeket a pillanatokat nélküle, én pedig
ostoba mód majdnem lemondtam róla, pedig most vagyok igazán boldog. Nem nagyon
érdekel, hogy mit hagytam magam mögött csak az számít, hogy mim van most. Nála
többet pedig nem is kívánhatnék. Nem beszélünk a múltról, nem is lenne értelme,
egyszerűen lezártuk azt a korszakot és ez így van jól. Kicsit félek, hogy a
családja mit fog szólni ahhoz, hogy én is megjelenek vele a vacsoránál és abban
sem vagyok biztos, hogy a barátai örülnek-e majd nekem, de úgy érzem bármivel
szembe tudok nézni, amíg ő itt van nekem.
-
Miért morogsz? – kérdezem halkan, miközben a fürdőbe
lépek, ugyanis onnan hallom a
dünnyögését.
-
Minek ennyi kacat? – Néz rám kérdőn, csurom vizesen,
miközben a fürdőszobaszekrényből előszedi a borotváját. Halkan kuncogok fel,
tudom, hogy rosszul van a krémektől, üvegektől és sminkektől, amivel sikerült
telepakolnom a polcait.
-
Nőből vagyok – nyomok egy puszit a két lapockája közé,
hátha így megbékítem. Félek, hogy be fog pánikolni attól, hogy beköltöztem a
saját kis mentsvárába.
-
Azt tudom – bólint. – De nem ettől a rakás kenceficétől
vagy szép – csóválja a fejét, mire átölelem a derekát hátulról.
-
Sokat javít a helyzeten – suttogom, miközben mélyeket
szippantok az illatából.
-
Baromság – áll neki borotválkozni, én pedig csendben
figyelem, hogyan mozog. Mintha álmodnék. Egyszerűen gyönyörű, minden egyes
porcikája tökéletes én pedig halálosan szerelmes vagyok belé még most is. Tudom,
hogy öltöznöm kéne vagy hajat szárítanom, de képtelen vagyok megmozdulni. Némán
figyelem, a szívem pedig hevesen ver. Felfoghatatlan, hogy itt vagyok, hogy
végre ennek az egész zűrzavarnak vége. Még a repülőn megfogalmazódott viszont
bennem valami, amiről ki akarom kérni a véleményét.
-
Azon gondolkodtam, hogy megveszem a kiadót – sóhajtok
fel.
-
Hogy mi? – fordul velem szemben, majd káromkodni kezd,
mert megvágja magát.
-
Pár hónap és hozzájutok az összes pénzemhez, szeretnék
valami értelmeset csinálni – nézek a szemébe miközben ő ellátja az apró vágást
az állán. – Nem sok dologhoz értek, de azt hiszem ez menne – morfondírozok
hangosan tovább.
-
Te lennél a főnököm? – Morogja, mire elnevetem magam.
-
Szóval ez a bajod? – Kérdezem halkan, mire aprót
bólint.
-
Nem hiszem, hogy örülnék neki, ha a főnök mászna rám
éjjel az ágyban. És mi van ha összeveszünk? Kirúgsz? – Kérdezi halkan.
-
Szerintem meg tudnánk oldani és nem a főnököd lennék,
hanem a lány, akivel együtt élsz. Nézd, sosem csináltam eddig semmit, soha
semmi nem érdekelt és semmiben nem is voltam igazán sikeres, de most azt akarom,
hogy ez is megváltozzon. Elég baromságot csináltam, de ennek vége. El akarok
válni, veled szeretnék lenni, dolgozni akarok és normálisan élni. Nem eshetek
vissza, nem drogozhatok és lébecolhatok megint – sóhajtok fel, miközben arra
gondolok, hogy mi történt volna, ha Seannal nem veszünk össze. Talán én is
beleszerettem volna a heroinba. Egyszer bőven elég volt kipróbálni, hogy még
most is undorodjak magamtól miatta. Túl mélyre süllyedtem és most muszáj
mindent helyrehoznom.
-
Megértelek, de nem tudom okos ötlet-e nekünk egy helyen
dolgozni – lép elém, majd finoman megsimogatja az arcom. – Szeretlek és büszke
vagyok rád és azt hiszem felesleges rágódni azon, hogy mit tettél. Hülyék voltunk
mindketten kicsim, de már csak az számít, hogy itt vagy és esküszöm, hogy sosem
engedem, hogy egy lecsúszott drogos legyél rendben? – Simogatja finoman az
arcom, mire aprót bólintok. Bízom benne és tudom, hogy vigyázni fog rám. – Most
viszont készülj, anyu ki tud akadni, ha a vacsora nem időben van elkezdve –
csókol meg, én pedig nagyot sóhajtok és teljesítem a kérését.
Jobban izgulok, mintha először
találkoznék a szüleivel. Niko ugyan fogja a kezem mégis úgy érzem hányni
tudnék. Csak remélem, hogy nem ítélnek el, hogy ugyanúgy lesz minden, mint
először mikor itt jártam. Félek tőlük, hisz tudom, hogy a férfi, aki a kulcsot
könnyedén a zárba dugja mennyire ad a családja véleményére.
Oli úgy robog le a lépcsőn,
mintha azt hinni, hogy a Jézuska jött meg, majd a bátyja nyakába ugrik.
-
Én megmondtam, én megmondtam – veregeti a hátát, mire
Niko a bordái közé bokszol egyet.
-
Szállj már le rólam te hülye majom – taszigálja arrébb,
én meg elnevetem magam. Valahogy így kezdődött először is.
-
Szia – köszönök Olinak, aki hirtelen az én nyakamban
köt ki, majd agyonpuszilgat. Liza is lekeveredik és ő is mosolyogva köszönt
minket, ahogy Niko apukája is. Úgy tűnik ő cseppet sem neheztel rám, sőt inkább
örül nekem. Könnyedén fogja át a vállam, megdicséri a ruhám és kérdezősködik
arról, hogy mit csináltam mióta nem látott. Katherine, viszont egész más lapra
tartozik. Szigorúan néz rám mikor a konyhába megyünk köszönni neki, persze
megölel, de az ütő megáll bennem mikor közli, hogy rajtam kívül mindenki más
menjen el. Félve nézek Nikora, aki gyengéden megszorítja a kezem, de nem szól
semmit, csak csatlakozik a nappaliba tartó bagázshoz.
-
Szóval visszajöttél – néz rám az anyukája, mire nagy
levegőt veszek.
-
Igen – suttogom. – Segíthetek valamiben? – Lépek mellé,
mire egy adag zöldségre bök, amiket fel kell karikázni.
-
És meddig tervezel maradni? – néz rám kérdőn, mire
nagyot nyelek. furcsa pont tőle ez a hűvösség, de megértem. Megbántottam a
gyerekét.
-
Örökre – mosolyodom el, hisz ez olyan véglegesnek
hangzik, mégis annyira jól esik kimondani.
-
Elváltál már? – Néz a kezemre, mire megcsóválom a
fejem.
-
Minden gyorsan történt, de el fogok válni, mert Nikoval
akarok lenni – suttogom őszintén.
-
Tehát most még valaki más a férjed – néz szigorúan a
szemembe, mire nagyot sóhajtok.
-
Mindig Niko volt a férjem, csak kicsit sokáig tartott
megérteni, hogy hozzá tartozom. Szeretem és tudom, hogy elszúrtam és fájdalmat
okoztam neki azzal, hogy hozzámentem valaki máshoz, de ő is rengeteget bántott.
Helyre akarjuk hozni és azt hiszem, hogy menni is fog, de ehhez kell, hogy a
családja elfogadjon. Sajnálom amit tettem, de boldoggá akarom tenni, viszont
szükségem van arra, hogy megbocsáss te is, mert másképp nem megy – suttogok,
mert igenis úgy érzem nélküle nem fog menni. Ha ő nem fogad el, akkor Niko előbb
utóbb kételkedni fog a kapcsolatunkban.
-
Ő a fiam – néz hidegen a szemembe. – Te pedig majdnem
tönkretetted teljesen. Miért kéne hinnem abban, hogy nem mész vissza a
férjedhez, hogy nem bántod újra? – Néz rám kérdőn.
-
Nem tudom mit mondjak – csóválom meg a fejem. – Én csak
szeretem.
-
Ő is szeret és éppen ezért szenvedett. Tudod milyen
látni, amikor a fiad majd belehal a kínba? – sziszegi kissé ingerülten, én meg
majdnem elsírom magam. – Nem fogok beleszólni ebbe Lia, Niko felnőtt és mióta
az eszét tudja ő hozza meg a saját döntéseit. Szimpatikus vagy még mindig és
örülök, hogy itt vagy, mert melletted ragyog, boldog és sugárzik, mintha csak
veled lenne teljes, de ne törd össze megint a szívét, mert abba bele fog halni
– kéri halkan.
-
Nem fogom többé bántani – ígérem meg, mire végre
elmosolyodik és átölel.
-
Ajánlom is, utálnám, ha utálnom kéne téged, mert
összetöröd a gyerekem szívét, ugyanis hiányoztál innen Lia – simogatja a hátam.
– Te is a családunkhoz tartozol, szóval szeretném, ha ez így is maradna. És ha
netántán a marha fiam követne el valami baromságot, ígérem, hogy együtt rúgjuk
seggbe – suttogja a fülembe, mire nevetni kezdek a megkönnyebbüléstől. Jó érzés
azt hallani, hogy hozzájuk tartozom, hogy elfogadnak és ezt szerencsére nem
csak szavakkal, de tettekkel is kifejezik. Ugyanúgy befognak minket Lizával a
srácok szülei, fát díszíteni, teríteni és főzni, mint a fiaikat, minket is
kifaggatnak mindenről, vacsora után sikerül jól össze is kapniuk Nikoval, hisz
ők támogatják, hogy vegyem meg a kiadót.
Mindenki összefog ellenem, nekem viszont nem tetszik,
hogy Lia a kiadóm fejese legyen. Talán hímsoviniszta felfogás, de azt hiszem
rosszul viselném, hogy ha ez az alacsony törékeny lány a főnököm lenne, aki
ráadásul még velem is kel és fekszik minden nap. A kapcsolatunkban én akarok a
férfi lenni, ő pedig így nem lehet a felettesem, de senki nem érti meg. Ha más
kiadó lenne, támogatnám természetesen, tudom, hogy jól igazgatna egy ilyen
vállalkozást, hisz a vérében van és megértem, hogy nem akar otthon ülni, bár
fogalmam sincs, hogy képzeli az egészet később, mikor én turnézni megyek, neki
pedig velem kell jönnie és figyelnie kell a gyerekeinkre.
A vitázást későbbre napoljuk, inkább társasozunk és
borozunk, mint mindig, majd mindenki visszavonul aludni éjfél után.
Reggel a forró kávé illata felébreszt, Lia a mellkasomon
fekszik, Oli pedig bedugja a fejét a szobámba.
-
Mindjárt kész a reggeli – suttogja, mire elmosolyodom,
nyomok a szeretett nő homlokára egy puszit és kibújok mellőle, hogy egy szál
alsónadrágban szerezzek mindkettőnknek kávét, majd boldog karácsonyt kívánjak a
családomnak. A tejszínhabos koffeinbombát az ágyba viszem neki, majd hosszú
perceken át nézem, ahogy alszik. A legcsodásabb ajándék, amit valaha kaptam. A
szívem csordultig van szerelemmel és boldogsággal, mintha repülnék a felhők
közt, úgy érzem meg se érdemlem, de nem számít már semmi. Engem választott,
elválik és még azon a héten feleségül is fogom venni, hogy soha többé ne
szakíthassa el tőlem senki.
-
Ébredj – cirógatom fel, mert tudom, hogy anyu
palacsintát süt, amihez jár forrócsoki is, amit Oliver hajlamos elpusztítani
percek alatt.
-
Szia – suttogja álmosan, mire megcsókolom.
-
Bújj bele a köntösödbe, hoztam kávét és gyere le,
reggelizünk a földön, miközben ajándékot bontunk – simogatom az arcát, mire
felcsillannak a szemei és úgy ugrik fel, akár egy gyerek.
Lent mindenki a saját
csomagjainak esik, jót nevetek Lia képén, amikor megkapja a szüleimtől a saját
külön bejáratú bögréjét, papucsát, köntösét, fogkeféjét és kulcsát a házhoz,
hogy tudja ide akkor is hazajöhet, ha mi össze is veszünk. Liza szintén
ugyanezt kapja, a lányok pedig úgy örülnek ennek, mint majom a farkának. Nem
győzök elég hálás lenni, amiért ennyire befogadták. Oli hozza a szokásos
formáját, mikor egy csomag óvszert és egy műpéniszt ad Liának, ha esetleg az
enyém a sok italtól nem működne, mire jól hasba verem. A szüleim egy rakás régi
könyvvel lepnek meg, amikre már régóta vadászom, az öcsém egy új tetoválásra
fizetett be, úgy tűnik mindenki örül annak, amit kap, bár mi Liával azt
beszéltük meg, hogy csak otthon adjuk oda a másiknak a meglepetését.
Nem akarok hazamenni, mert az
azt jelenti, hogy lassan készülnünk kell arra, hogy megérkeznek Brandonék, de
nincs más választásunk. Összeszedjük magunkat, Oli megnyugtat minket, hogy este
ő is benéz, majd hazasétálunk.
-
Fel kéne hívni a családom – suttogja Lia, mikor
belépünk a házba.
-
Rendben, de előbb vár rád valami a fa alatt – csókolom
meg, miközben a gyomrom összezsugorodik. Félek, hogy mit fog szólni, de nincs
sok időm töprengeni. beront a nappaliba, majd értetlenül néz rám.
-
Itt nincs semmi – biggyeszti le az ajkát, mire
elnevetem magam.
-
Nézz körbe egy kicsit jobban – bíztatom, mire közelebb
sétál a fához. – Hideg, nagyon hideg, juj mindjárt megfagysz – kuncogok miközben
figyelem, hogyan járja körbe az egészet. – langyosodik – bíztatom, mikor
elmosolyodik. – És forró – lépek mellé, mikor meglátom, hogy észreveszi a
gyűrűt, ami a fa egyik ágán van.
-
Ez meg micsoda? – Néz rám kérdőn és talán kissé félve
is.
-
Nem jegygyűrű, ne ijedj meg – karolom át. – Ez inkább
egy ígéret gyűrű – nézek a szemébe, majd elveszem tőle az apró karikát, amibe
egy óriási fekete gyémánt van foglalva. – Ha elfogadod tőlem, akkor megígérem,
hogy boldoggá teszlek, hogy örökre hűséges leszek hozzád, hogy jó apja leszek a
gyerekeinknek és mindig vigyázok rád, de te is megígéred nekem, hogy szeretni
fogsz és nem rohansz el többet, hogy ha bármi is jön szembe velünk, nem hagysz
el, hanem itt maradsz és megoldod velem a problémát. Szóval mit gondolsz Kulta,
hajlandó vagy leélni velem így az egész életed? – Kérdezem halkan, mire
nagyokat pislog rám, én pedig csak remélni merem, hogy nem mond nemet, mert azt
biztos nem viselném jól.
Nagyon-nagyon boldog karácsonyt nektek drágaságaim! (:
Millió puszi:
Kesha