78. Család

" Nem mindig a vérrokonaink a családunk, hanem azok, akik ismerik minden titkunkat és így is szeretnek minket. És akik mellett végre önmagunk lehetünk."

-         Kulta – mosolygok rá, hogy megnyugtassam, de nem megyek vele sokra.

-         Nem akarok vele vacsorázni – fakad ki, mire még szélesebb lesz a mosolyom.

-         Ő az apukád, nem lesz baj – lépek mellé, hogy átöleljem. Úgy bújik hozzám, mint egy védelemért esedező kislány. Szorosan fonja körbe a derekam a karjaival, az arcát pedig teljesen a mellkasomba fúrja.

-         Nem érdekel. Nem akarom – nyüszög, amitől nevetni támad kedvem. Tudom, hogy fél, hogy tényleg nem akarja, mert nem akar megint összeveszni az apjával és újabb csatát vívni vele.

-         Mindjárt itt van érted és válaszol az összes kérdésedre. Megtudod, hogy miért nem akarta, hogy már ma megkeresd a tesód és amúgy is. Lehet, hogy valami jó fog kisülni belőle – suttogom nyugtatóan, a haját simogatva.

-         Gyere velem – néz rám kérlelően.

-         Nekem nem szólt a meghívás – puszilom homlokon.

-         De én most meghívtalak. Gyere velem – pislog rám könyörgően, amitől megint beindul bennem a védelmező ösztön.

-         Min változtatna az ha ott ülnék melletted? – Nézek rá kérdőn, mire elmosolyodik.

-         Higgadtabb lennék és talán nem szúrnám le egy puccos étterem villájával a saját apám – magyarázza somolyogva. Talán csak viccnek szánta, de amilyen heves természet… Lehet, hogy mégsem.

-         És mit csináljak én egy puccos étterembe? Nincs is nálam olyan cucc – simogatom meg a derekát.

-         Miért szerinted Matt miben jön? Szmokingba? A saját esküvőjére nem hajlandó kiöltözni, nemhogy egy étterembe – kacsint rám.

-         Akkor te miért bújtál ebbe a szűk ruciba? – Simítom végig a ruhát, ami úgy tapad a testére, mintha a második bőre lenne. Gyönyörű és szexi, szívem szerint lerángatnám róla a kis fekete anyagot, mert szívdöglesztően néz ki belőle. – Amúgy is, ezt nem kéne lejjebb húzni? – Tolom el magamtól fintorogva, mivel úgy ítélem meg, hogy túl keveset takar a combjaiból és a dekoltázsánál is lehetne kicsit több anyag.

-         Ez pont így jó – nézi meg magát ismét a tükörben.

-         Nem Kulta, ez pont így nem jó – grimaszolok, mert tényleg nagyon rövid a szoknyarész.

-         Jaj, hagyd már abba – nevet fel. – Inkább mondd, hogy velem jössz – fordul ismét velem szembe.

-         Nem hinném, hogy ez jó ötlet – húzom el a szám.

-         Ha velem jössz, teljesítem egy kívánságod – néz rám incselkedve. A pajkos fény a szemébe, arra sarkall, hogy igent mondjak.

-         Oké – bólintok és indulok is el a szekrény felé, hogy ne csak egy szál alsónadrág legyen rajtam, amit a közös zuhanyzásunk után kaptam magamra. Az első kezem ügyébe akadó holmikba gyorsan beleugrok, míg Lia törökülésben felül az ágyra és engem bámul.

-         Még hogy én vagyok túl szexi – morog az orra alatt, mire elnevetem magam.

-         Már bocsi, de nekem mindenem takarja a ruhám – húzok fel egy a szagából ítélve tisztának minősíthető zoknit is. Körülbelül három perc elég ahhoz, hogy összekapjam magam.

-         Basszus Niko, ez így nem ér – fintorog, mire értetlenül nézek rá.

-         Mi a baj? – Lépek elé, összekötve a hajam a tarkómnál.

-         Túlságosan dögös vagy – néz végig rajtam, amivel ugyan legyezgeti a hiúságom, de gőzöm nincs miért lennék dögös egy egyszerű hosszú ujjú fekete pólóban és egy ugyanolyan színű farmerben. Nincs rajtam semmi csicsa vagy különlegesség, mégis úgy néz rám, mintha le akarná rólam rángatni a textilt, amibe épphogy csak belebújtam. A hatás pedig úgy néz ki fokozódik, mikor a póló ujját feltűröm a könyökömig.

-         Mégis miért akarsz felfalni? – Nézek rá kuncogva.

-         Ne játssz – morog, mire mosolyogva megcsókolom. 

-       Ha már a kívánságnál tartottunk, meg is van mit szeretnék – suttogom a szájába.

-         Mit? – Kíváncsiskodik.

-         Hogy ne vedd le többet a gyűrűt amit neked adtam – szólok rá, a kezét fogva, amin most sincs ott az ékszer.

-         Ennyi? – Pislog rám meglepetten.

-         Ennyi - bólintok. – Fontos az a gyűrű és az is fontos, hogy te hordd – magyarázom.

-         Miért? – Kérdezi halkan, de azért feláll, hogy az ékszeres dobozhoz sétálva kivegye a vastag ezüstöt.

-         Mert a tudat, hogy rajtad van jó érzéssel tölt el – próbálom megmagyarázni mit is gondolok erről. Bár elég nehéz. Hogyan is fogalmazzam meg, hogy úgy érzem ő a feleségem, akit Leena helyett vettem el Koppenhágában? Hogy azért sem tudtam Leenat elvenni két év után, mert úgy éreztem már nős vagyok, hisz ő mindenem?

-         Rá gondolsz – néz rám félrebiccentett fejjel, mire meglepetten pislogok rá.

-         Igen, de nem úgy. Egyszerűen csak tudom, hogy jó döntést hoztam mikor nem kötöttem vele össze az életem – mosolygok rá.

-         Bűntudatod van? – Kérdezi halkan.

-         Igen, mert túl sokáig húztam az időt és nem mondtam meg neki már akkor mikor hazajött, hogy nem ő életem szerelme. Hitegettem Lia. Elhitettem vele, hogy elveszem, pedig Dániából hazaérve már pontosan tudtam, hogy nem lesz ebből semmi, mégis az utolsó percig húztam az időt. Oké magamnak se vallottam be akkor, de mégis… Gyűrűt adtam neked és tényleg úgy éreztem és érzem is a mai napig, hogy te vagy feleségem. Bigámista lettem volna ha elveszem – próbálom elpoénkodni a dolgot, de nem igazán megy.

-         Házasság? – Kerekednek ki a szemei.

-         Hé, ne rohanj előre. Egyenlőre képletesen vagy csak a nejem – ölelem át, de olyan rémülten néz rám, mintha minimum most akarnám Vegasba vinni.

-         El akarsz venni?

-         Majd egyszer talán. Bár lényegtelen. Ha odajutunk megbeszéljük, előbb még járunk baby, aztán összecuccolunk és ha nem öljük meg egymást két napon belül egy konyhakéssel, akkor lehet rá esély, hogy kapsz egy újabb gyűrűt arra a gyönyörű ujjadra – csókolom szájon.

-         Te ilyeneken gondolkodsz? – Ámul el.

-         Néha – bólintok. – Szeretnék családot, amihez kell egy feleség is. Per pillanat azt hiszem, hogy te leszel az a nő, aki megajándékoz majd egy gyönyörű kislánnyal – simogatom a hátát. – Viszont ez még odébb van. Nem rontunk ajtóstul a házba – kacagok fel.

-         Neked bármikor szülnék gyereket – von vállat majd kibontakozik a karomból, hogy némi parfümöt fújjon magára. – De tudod – néz rám a tükörből mosolyogva – azt hittem mindig, hogy ha gyerekről van szó, akkor egy kisfiú minden álmod, akit gitározni taníthatsz és akivel egy rakás pasis dolgot csinálhatsz – nevet fel.

-         Mindenki ezt hiszi –vonok vállat, bár furcsa erről beszélgetni vele. Olyan távolinak tűnik, hogy egy közös kisbabát ringassak a karomban.

A kezét fogva indulok le a hallba, miután felszólt a portás, hogy Matt megérkezett. Valahol még mindig a hálószobámban történt beszélgetésen kattogok. Család? Egy közös kis família, egy göndör barna hajú, zöld szemű, csodaszép kislánnyal kiegészülve? Közös család egy zenésszel? Na, nem! Nem gondolkodhatom így. Ő Niko. Akit szeretek. És amúgy is, ez még nagyon távol van. Egyenlőre annak is örülünk, hogy ennyit kibírtunk egymás mellett. Bár bevallom jól esik, hogy ilyen komolyan gondolja. Hogy nem csak egy kis kitérőnek, kalandnak tekint, hanem komolyan velem képzeli a jövőjét.

Amint beülünk hátra, apám ki is farol, nem köszön, így mi sem tesszük. A levegőben vágni lehet a feszültséget, de Niko ujjai a csuklómon köröznek, így sikerül uralkodni magamon. A hatalmas terepjáró gyorsan töri magának az utat a forgalomba, így alig pár perc alatt oda is érünk a kedvenc japán éttermébe.

-         Miért jöttél te is? – Néz fintorogva Nikora, mikor kiszállunk.

-         Mert Lia megkért rá – von vállat, a kezemet fogva, cseppet sem zavartatva magát.

Az étterem zsúfolásig van, de persze ez nekünk most sem akadály. Akár Mózes előtt a tenger úgy nyílik szét a vendégsereg Matt előtt, akit azonnal az asztalához kísérnek. Az egész helyen csak mi vagyunk feketében. Ismét kirívunk a tömegből, hisz minden férfin minimum egy zakó van, rajtuk viszont szakadt, kopott bőrdzseki lóg, a nők pedig engem bámulnak meg, hisz hiába a csinos ruci, nem vagyok kiöltözve. Hozzájuk képest legalábbis nem. Furán nézünk ki a sok jólfésült, koktélruhás, piperkőc emberek közt. A mellettem lépkedő két kócos rocksztár, azonnal magára vonja az emberek figyelmét. Megszokhattam volna már, hogy akárhova belépek Mattel, mindenki minket kezd el bámulni, de valahogy mégis frusztrál a sok pillantás. Amint leülünk hozzák is az étlapot, de Matt nem kéri el, azonnal csak rendel, mi viszont átbogarásszuk a különlegességek listáját.

-         Mit akarsz Daisytől? – Néz rám Matt, mikor a pincér felveszi a mi rendelésünket is.

-         Nem tudom – bizonytalanodok el, amit Niko azonnal észlel és az egyik tenyerét azonnal a térdemre rakja, miközben megköszörüli a torkát, mire Matt egyik szemöldöke a homlokáig szalad és kérdőn néz rá. – Oké, látni akarom – helyesbítek azonnal, hogy ismét magamra vonjam a figyelmét. Nem hiányzik, hogy itt kezdjenek el balhézni.

-         Mit mondott neked róla Jen? – Néz rám kérdőn.

-         Hogy ki kell iktatni, mert egy igazi kis bajkeverő – vágom rá kapásból.

-         Jen és az örökös rivalizálás – forgatja meg a szemét, majd nagyot kortyol az italából.

-         Ez most nem rólam szól – világítok rá a lényegre.

-         Cornelia, nem tűnt fel, hogy mindenhez közöd van amit Jen tesz? Te vagy a húga és ki nem állhatja, hogy nem egyke. Veled se bírt el, de Daisy egy olyan elem amivel nem számolt soha – néz rám mosolyogva.

-         Oké, tudjuk, hogy Jen feltűnési viszketegségben szenved és gyűlöl engem, ahogy te is, mert nem fiú vagyok, sőt ha azt vesszük mindketten azért utáltok, mert egyáltalán létezem – sziszegem idegesen, mire Niko megint simogatni kezd. Ezek az apró mozdulatok kicsit megnyugtatnak, bár a feszültséget ott érzem minden porcikámban.

-         Nem gyűlöllek Nelli. A lányom vagy és szeretlek és tudom, hogy hiába mondom. Jen meg azt utálja, hogy nem csak őt szeretem. Szerinte túl sok nő van az életemben – kuncog fel Matt.

-         Amibe van is valami – dünnyögöm, de elereszti a füle mellett a megjegyzésem.

-         Ti a lányaim vagytok. Majd megérted ha neked is lesz – legyint egyet. – Daisy érdekes lány, de ő is az enyém – néz mélyen a szemembe. – Jennek igaza volt. Tényleg igazi kis bajkeverő. Megszökött otthonról, hogy megkeressen. Már a második gimijét fogyasztja és még csak elsős – nevet fel, mire az alsó ajkamba harapok. – Ismerős igaz? Le se tagadhatnátok egymást. Nem ismerem még, de vállalom a felelősséget. Az én gyerekem, de nem tudtam róla. Nézd, nekem is fura ez az egész. Mindenre számítottam de arra nem, hogy bekopog egy szál hátzsákkal egy szőke hajú, kék szemű tinilány, akire ha ránézek, olyan, mintha a saját tükörképem látnám és közli, hogy a lányom.

-         Anyu tudja már? – Nézek rá kérdőn, mire a legnagyobb meglepetést okozza.

-         Ő volt az első, aki megtudta. Tudod, hogy a bizalmasom még most is – bólogat.

-         És nekünk miért nem szóltatok? – Kérdezem halkan. Kicsit sok az infó.

-         Mert még nem tudom mi lesz – gyújt rá egy cigarettára, nem törődve azzal, hogy itt igazából nem is lehet dohányozni.

-         Látni akarom – jelentem ki határozottan, de ekkor kihúzódik az utolsó szabad szék.

-         Biztos vagy benne kicsim? – Mosolyog rám az anyám, akinek annyira megörülök, hogy azonnal a karjába vetem magam.  – Bocs a késésért – nevet fel csilingelő hangon, amit mindig is annyira imádtam hallgatni.

-         Megszoktuk – legyint Matt mosolyogva, Niko pedig szintén vigyorogva ül.

-         Hello szépfiú, te leszel a vacsora? – Hajol át az asztalon anyu, hogy neki is lenyomjon két puszit.

-         Maximum az én vacsorám – kotyogok közbe. Vajon normális, hogy féltékeny vagyok a saját anyámra? Hisz alig néz ki harmincnak és tudom, hogy milyen hatással van a férfiakra.

-         Örülök, hogy ismét találkozunk – szólal meg végre Niko is, mire most én vagyok az aki a combjára teszem a tenyerem, ezzel elérve, hogy egy mindent tudó széles és kissé beképzelt mosoly terüljön szét az arcán.

-         Tehát sikerült visszahódítanod az én gyönyörű nagy lányom? – Kérdezi mosolyogva anyu, majd apu tányérjáról, a pálcikával nem bajlódva ellop egy falat ételt. – Uhm, ez marha jó – somolyog tele szájjal. – Tehát Daisyről van szó – állapítja meg miután megrágta és lenyelte a sushit.

-         Látni akarom – nézek rá kérlelően.

-         Tőlem oké, de abba nem gondolsz bele, hogy neki milyen lehet ez az egész? Van egy apja, aki eddig nem volt, ráadásul nem is valami biztosítási ügynöktől esett teherbe az anyja, hanem egy hírességtől. Van két nővére, akik eddig nem voltak és nem is ismeri őket. Gondolom Jen azon filózik már most, hogy hogyan keserítse meg az életét vagy tegye el láb alól a kis csajszit. És itt vagy te, az örök lázadó, aki mindennel dacol és olyan szinten fel tudsz forrni, hogy az életveszélyes, ja és ráadásul hozzá hasonló figurákkal mozogsz – bök a fejével Niko felé. – Nem gondolod kincsem, hogy ez kicsit sok? – Néz rám kérdőn, miközben tovább falatozik csak most Niko tányérjáról szolgálja ki magát.

-         Hívjak egy pincért? – Kérdezi Matt halkan, de anyu leinti.

-         Nem köszi, nem kell. Ha már a fél vagyonod elvittem, akkor már nem számít a fél vacsorád szivi – kacsint rá, mire Niko és én is felkuncogunk, az apám pedig elvörösödik.

-         Suz – mordul fel.

-         Most mi van? Te hívtál ide, mondván nem bírsz el a gyerekeddel. Ha már ekkora fasz voltál, hogy nem húztál gumit akkor, az a minimum, hogy megkínálsz a rákfalatkákkal, hisz én is megteszem neked azt a szívességet, hogy beszélek Liával és eltakarítok utánad, ami igazából nem is az én dolgom lenne, mert nem én voltam a gyökér ráadásul nem is vagyok már a feleséged ezer éve– kuncog anyu, az asztal legtávolabbi felére bökve.

-         Jó étvágyat – tolja apu a tálat anyu elé unottan, de észreveszem, hogy a szája szélében egy nagyon halvány, alig kiszúrható kis mosoly bujkál. Kémia…

-         Már értem honnan örökölted a pimaszságod – suttogja Niko a fülembe, nem számolva azzal, hogy az anyámnak brutálisan jó a hallása. Apám ugyan felkuncog, de anyu villámokat szór a szemével.

-         Ezt mégis, hogy kéne értenem kisfiú? – Dörren rá anyu, bár én tudom, hogy nem sértődött meg. Csak játszik.

-         Én csak… - kezd el Niko magyarázkodni, mire apu a feltörő nevetését, az öklébe fojtja, ahogy én is.

-         Semmi te csak. Már meg ne haragudj de a te anyád is lehetnék, szóval – harapja el a mondat végét. – Látom még nem nevelted meg és nem tudja mi a rend – néz rám mosolyogva.

-         Igyekszem – nevetek fel.

-         Na – szól rám Niko. – Engem nem kell idomítani, nem vagyok valami kutya – kéri ki magának, mire anyu elneveti magát.

-         Jó kis fába vágtad a fejszéd. Amúgy most jártok vagy csak szexeltek? – Néz ránk kérdőn, mire Niko zavarba jön, én meg meglepődve pislogok anyura. – Most mit néztek így? Csak kíváncsi vagyok – von vállat.

-         Beszélhetnénk Daisyről? – Szól közbe apu.

-         Persze, mindjárt. Bár ne mondd, hogy téged nem érdekel, ki mellett horgonyzott le Lia – somolyog anyu.

-         Koskinen nem érdekel. Úgyse bírja sokáig. Nem elég szívós és Cornelia se fogja sokáig bírni mellette. Tudjuk amit tudunk – von vállat, mire Niko keze megremeg.

-         Pardon, mi az, hogy nem vagyok elég szívós? Uram meg ne haragudjon, de nem értem miért is gondolkodik rólam így. Kifejtené? – Néz az apámra, mire anyu kíváncsian pislog rájuk, de nem szól közbe.

-         Lia más mint a többi csaj, te pedig nem fogsz elbírni vele. Tapasztalatlan vagy, arrogáns, beképzelt és amúgy sem várhat tőled semmit. Elhagytad a menyasszonyod egy tinédzserért – néz Matt mélyen Niko szeme közé, miközben gúnyosan beszél hozzá.

-         Igen, mert vele akarok élni – vágja rá Niko csípőből és most nekem kell az ő kezét simogatni azért, hogy megnyugtassam és ne borítsa rá apámra az asztalt.

-         Niko, lásd be ő nagyobb dolgokra termett, mint amit te nyújtani tudsz. Mit gondolsz engem miért utál? – Kacag fel, minden öröm nélkül.

-         Mert maga egy öntelt fasz, aki képtelen volt figyelni a gyerekére vagy kimutatni neki, hogy mit érez. De én nem vagyok ilyen. Nekem vannak érzéseim és nem a farkam meg a vágyaim irányítanak – vágja a képébe szemrebbenés nélkül.

-         Mégis mit képzelsz ki vagy te? – Szól rá apám fenyegetően. – Nem tettél le még semmit az asztalra. Az én kiadómnál vagy, bármikor elvehetek tőled bármit és nem leszel más csak egy senki. Kis porbafingó vagy még. Mit tudsz te az én életemről? – Akad ki.

-         Inkább leszek egy senki vele, mint valaki nélküle. Nem akarok olyan lenni, mint maga. Hisz mégis mije van? Élete szerelmét elvesztette, az egyik lánya utálja, a másik egy irigy, elkényeztetett buta picsa, a harmadik pedig évekig még csak azt se tudta, hogy a magához bármi köze is van. Az én életem más lesz. Én szeretni fogom a feleségem és megteszek érte mindent, amire maga képtelen volt. Ahelyett, hogy hálás lett volna a törődésért, a szeretetért és a gondoskodásért, amit a maga mellett ülő nő megadott magának, eldobta az egészet. Nem tisztelte és fájdalmat okozott neki. Van két gyönyörű lánya és semmit nem tud róluk. Maga ítél el engem? Mégis milyen jogon? Ha nekem gyerekeim fognak születni ők lesznek az elsők. Tudja lehet, hogy sok srácnak maga a példakép, de nekem már nem más csak elrettentő példa, arra, hogy hogyan ne akarjak élni – áll fel. – Én most elmegyek Kulta, nálatok találkozunk – puszil homlokon és mire kettőt pisloghatnánk már ott sincs.

-         Én… Mennem kell – állok fel szintén az asztaltól, hogy utána rohanjak.

Dúvadként csörtetek ki az étteremből. Annyira, de annyira ideges vagyok, mint talán még soha. Fel tudnék robbanni, ordítanék és toporzékolnék.

-         Niko – hallom meg Lia hangját, de nem lassítok. Muszáj mennem, mert ha nem, én tényleg visszamegyek és megölöm az apját. – Hé várj meg – rohan utánam és nem is kell neki sok, hogy utolérjen. Viszont mikor szemtől szembe állunk egymással kicsit hátrahőköl, mintha azt hinné őt akarom bántani. – Jól vagy? – Kérdezi halkan.

-         Bent maradt a cigim – préselem ki a szavakat az összeszorított fogaim közt, mert félő, hogy ha kinyitnám a számat elkezdenék kiabálni. Azonnal érti és a kezembe nyomja a saját dobozát, amiből ki is szolgálom magam.

-         Hazamenjünk? – Öleli át a derekam, mire nagyot slukkolok a cigiből.

-         Sétálhatnánk egy kicsit még? – Nézek rá kérdőn, mire mosolyogva bólint, megfogja a kezem és elindul valamerre.

Gőzöm sincs meddig téblábolunk csak azt tudom, hogy még mindig dühös vagyok, amit ő is érez.

-         Na gyere – rángat el jobbra az egyik sarkon.

-         Hova megyünk? – Nézek rá értetlenül, mire egy olyan ördögi mosolyt villant rám, amitől úgy érzem, hogy nem jó dologra készül.

-         Leisszuk magunkat – von vállat, aztán egy hosszú sort kikerülve a biztonságiak elé húz. – Hello – nyom két puszit egy kétajtós fekete szekrény arcára, aki döbbenten pislog.

-         Cornelia Anders – vigyorodik el. – Téged is látni erre? Hé Will, nézd kit fújt erre a szél – bök oldalba egy nekünk háttal álló hústornyot.

-         Bassza meg – nevet fel a Willnek nevezett fickó, mikor meglátja. – Ígérd meg kislány, hogy nem szeded szét a házat – öleli meg, mire Lia felnevet és tovább vonszol a megnyíló ajtó mögé.

-         Mi ez a hely? – Nyögök fel mikor meglátom, hogy itt aztán mindenféle fazon megtalálható.

-         A régi törzshelyem. Na gyere – húz át a táncoló, bulizó, fű és alkoholszagú népségen.

-         Te ide be se jöhetnél még – ámulok el, mikor két beazonosíthatatlan nemű ember mellettem áll le smacizni. Mindkettejük haja rózsaszín, sminket viselnek és csillogó felsőt, de az arcuk olyan markáns, mint egy férfié.

-         Jaj fogd már be – ültet le egy bárszékre és a nyelvét a számba tolja, amitől máris nem érdekel semmi csak, hogy ő csókol és velem van.

-         Miért jöttél el te is? – Lihegem, mikor elenged és lepacsizik a pincérlánnyal, majd kér két kimondhatatlan nevű italt.

-         Mert melletted a helyem – kacsint rám, nekem meg nagyot dobban a szívem. Olyan természetesen és magától értetődően jelenti ki, mintha mindig is az élete része lettem volna.

-         Fantasztikus vagy – ölelem át fél kézzel a derekát, mire egy gyönyörű mosolyt villant rám. Az egyik lába a zene ritmusára mozog, de egy pár körig csak rám figyel. Beszélgetünk és csókolózunk. Mintha a tömött bárban nem lenne senki rajtunk kívül. Hiába legyeskednek körülötte és körülöttem is, nők és férfiak vegyesen, semelyiket nem látjuk igazán. Csak a másik arca létezik. Na meg a pia amit mindig elénk tolnak, amint kiürítettük a poharunk.

-         Tudtam, hogy itt talállak titeket – hallok meg tompán egy ismerős női hangot, ami Lia anyukájához tartozik.

-         Te meg mit csinálsz itt? – Kérdezi Lia kissé selypítve, az elfogyasztott alkoholnak hála.

-         Ritkán látlak – mosolyog rá és megpróbálja behozni azonnal a lemaradását, ami szerintem lehetetlen, de ő azért mégis gyors egymásutánban gurítja le a feleseket. Én már szédelgek és azt se tudom hol áll a fejem, a pultba kapaszkodva tudok csak a bárszéken maradni. A hangok, az arcok egyre jobban eltompulnak, minden egy összemosódott folttá válik a szemem előtt. Látom, hogy beszélgetnek, de hogy miről, azt egyszerűen nem tudom kiszűrni. Csak arra eszmélek, hogy Lia keze a kezembe csúszik, felránt a stabilnak tűnő székről és behúz a táncolók közé. Valami százezer éves muzsika ordít a hangfalakból, de az egész hely megőrül tőle. Mindenki öntudatlanul vonaglik, a ritmusra, fiúk lógnak ki a lányok szájából, lányok a fiúkéból, akikről izzadtság helyett pezsgő folyik, de az se meglepő, ha egy-egy párocska keze eltűnik a párja ruhái alatt.

-         Ilyen lehetett a Studio 54 – nyögök fel, mire Lia felnevet, de továbbra is előttem táncol. A lábait táncosokat megszégyenítő ügyességgel pakolássza jobbra és balra, a haját hol erre dobja ,hol arra, a csípőjét finoman riszálja, nem kurvásan, csak pont annyira amennyire kell. Őrjítő.

-         A Studio 54 barátocskám, ennél ezerszer vadabb volt – nevet rám Suz és bevágódik a lánya mellé, hogy hozzá hasonlóan kezdjen el mozogni. Én per pillanat azt se tudom mit csinálok, a lábaim gumiból vannak, a térdeim össze akarnak rogyni, de mégse történik semmi. Halvány lila dunsztom sincs, hogy miért van mindig egy teli pohár a kezembe, de kétségkívül mindig van nálam valami alkohol. Már nem is emlékszem miért is jöttünk ide, hogy hogyan sült el az a bizonyos vacsora, hogy életemben először egy férfi, egy apa nem talált méltónak a lánya kezére. Nem érdekel, csak az, hogy itt van és nekem táncol. Kacér mosoly játszik az arcán, miközben engem néz, már épp magamhoz húznám egy csókért, mikor az összes reflektor fénye rávilágít és lehalkul a érpezsdítő zene.

-         Informátoraim szerint a két leggyönyörűbb és legbelevalóbb Anders lány ma itt bulizik. Cor, Suz jól érzitek magatokat? – Harsogja a Dj srác, mire a két velem lévő nő, nevetni kezd, majd heves bólogatásba kezdenek. – Akkor mindenki a vendégem egy körre, hogy még jobb legyen a buli – üvölti el magát a fiú, mire dobhártyaszaggató sikítással válaszol a közönség.

Talán pont ez a kör nem kellett volna…

Egy kar a derekamon landol, amitől hatalmasat nyekkenek. A fejem azonnal hasogatni kezd, amint résnyire nyitom a szemem. Túl sok a fény és túl sok a végtag rajtam. Forog velem még most is a világ, mindenem füst és alkoholszagú, a szám savanyú az elfogyasztott felesektől. Ráadásul a fél éjszaka ki is maradt. Niko félig rajtam fekszik, amit máskor nem bánnék, de most szinte agyonnyom. Próbálom finoman letuszkolni magamról, a ragacsos, büdös testet, mert nem kapok levegőt és hányinger kínoz attól, hogy az emberölésre is kiválóan alkalmas leheletét kell szagolnom, miközben az arcomba szuszog, de nem megyek vele semmire.

-         Mozdulj már – nyöszörgök, mert elég gáz lenne ha pont az ágyra dobnám ki a taccsot.

-         Mi van? – Dörmög, de ahelyett, hogy lekászálódna végre rólam, még inkább rám tehénkedik.

-         Au – nyögök fel fájdalmasan, mire végre legurul rólam én pedig fellélegzek.

-         Hagyj aludni – nyögi a párnába és a fejére húzza a takarót. Nekem meg végre van helyem ahhoz, hogy körbenézzek. A saját szobámba vagyok, a tegnapi ruháimban. Már most tudom, hogy esélytelen visszaaludni, hisz a szagomtól képtelenség lenne szundítani, így nagy nehézségek árán elbotorkálok a fürdőig egy józanító langyos zuhany elejéig. A kávé az aszpirin már csak a ráadás utána. Dorah kínálgat némi kajával, de még gondolni is képtelen vagyok a reggelire, nemhogy megenni. Kiderül, hogy Yvék elmentek sétálni, anyu pedig befoglalta a kanapét, ami annyiból elég rossz hír, hogy én is oda készültem befészkelni magam, mivel eszem ágában sincs visszamászni Niko mellé, míg a szaga egy oroszlánéval vetekszik. Nem marad más csak a fotel, legalábbis így gondolom, de gyorsan kiderül, hogy naiv vagyok. A bejárató ajtó kinyílik, majd hatalmas robajjal bevágódik.

-         Te – mutogat rám vöröslő fejjel az apám. – Hol van az anyád? – Üvölt magából kikelve, mire anyu nyöszörögni kezd a kanapén és felemeli az egyik kezét, mint az iskolába a gyerekek, jelezve, hogy hol is van.

-         Ne üvölts Matt, fáj a fejem – nyöszörgi és ő is pont olyan pocsék állapotban van, mint én… Ha nem rosszabban.

-         Az én fejem is fáj – robog be Matt, majd egy számlának tűnő valamit dob az asztalra. – Van fogalmad arról mennyit költöttél az éjjel? – Üvölt torka szakadtából, mire mindketten nyöszörögni kezdünk és próbáljuk a fülünkre tapasztott tenyerünkkel tompítani a mennydörgést.

-         Pár száz dolcsit, nem tudom, nem érdekel – legyint anyu és a párnába fúrja a fejét.

-         Mégis mit képzelsz? A francba Suzanne, ez az én pénzem, te nem írathatsz bármit csak úgy az én kontómra – kiabál tovább.

-         Jaj fogd már be. Csak egy vicc volt. Szerinted én nem tudom kifizetni azt a kurva számlát? – Emeli fel anyu a fejét és nyúzottan néz az apámra. – Ez csak egy poén. Tudtam, hogy így fogsz reagálni, mert ugyan annyi pénzed van, hogy egy életre is sok, mégis minden egyes fillért a fogadhoz versz. Majd átutalom a számládra az összeget ha felkeltem, de most húzz el. Senki nem kíváncsi rád te szarrágó – dől vissza a párnára.

-         Nem vagyok szarrágó – kéri ki magának Matt, mire anyu felnevet.

-         Annál sokkal rosszabb vagy, de nem akartam ebbe belemenni. Arra nem vagy képes, hogy a gyerekeddel nyugodtan megvacsorázz! Tudod, sajnálom Daisyt, mert te vagy az apja, azt kívánom bár sose jött volna rá, hogy köze van hozzád. Tönkreteszed mindenki életét, mert egy önző rohadt patkány vagy. Bárcsak tudnám mit szerettem benned. Bárcsak tudnám miért istenítettek a lányaid. Bárcsak tudnám miért nem hagytam, hogy túllődd magad anno. Bele kellett volna fulladnod a saját hányásodba, te rohadék. Kár volt rád pazarolni annyi pénzt. Rehab a fenéket, téged nem a drog meg a pia emésztett, hanem a saját szemétséged. Láttad annak a srácnak a képét? Megnézted Niko arcát? Láttad, hogy néz a gyönyörű kislányodra? Hogy mennyire figyel rá? Észrevetted? Úgy szereti, ahogy te sose tetted! És elítéled? Elüldözöd? Fenyegeted? Ki vagy te Matt Anders? Hol van az a srác, aki imádott élni és szeretett szeretni? Mi a fene van veled? – Áll fel anyu a kanapéról, hogy az apám elé állhasson. Lehet, hogy sokkal kisebb nála, de mégis most óriásnak tűnik a szemembe. – Tűnj el és ne merd megkeresni, se őt – bök rám - se Nikot. Daisynek majd én bemutatom Liát, ha látni akarja, de te szállj ki a lányom életéből. Vedd, úgy, hogy csak Jent szültem neked. Őt sikerült megmérgezned, de Lia az én lányom és nem engedem, hogy tönkretedd. És most takarodj innen te mocskos féreg  - tuszkolja el a bejárati ajtóig, majd amint a küszöbön kívülre került, rávágja az ajtót. – Miért nem öltem meg álmában? – Dörmögi miközben mezítláb visszabotorkál.

-         Mert szereted – suttogom, hisz még ezután is érzem, hogy van köztük valami megmagyarázhatatlan vonzás, valami erő, ami egymáshoz húzza őket.

-         Sajnálom kicsim – néz rám szomorúan.

-         Ne sajnáld – csóválom meg a fejem.

-         Jobb apát érdemeltél volna – néz rám bocsánatkérően.

-         Ha nem ő lett volna az apám, valószínűleg, nem tartanék itt – kacsintok rá. – Boldog vagyok és ez a lényeg – bújok hozzá, mint régen.

77. Múzsa vagy szajha?

18+

" Elfelejtheti valaki szerelmét, el bosszúját, elvesztett gazdagságát; de múzsáját soha! Visszatér az hozzá, akárhányszor elűzi s gyönyörökkel árasztja el szívét."

-         Ezt vedd fel. – adom rá a bőrkabátom, ugyanis az ő pulcsijából már csavarni lehet a vizet. Nem akarom, hogy megfázzon. Szerencsére nem akadékoskodik, szó nélkül felveszi a dzsekit. Próbálok kemény lenni, de valahol mégis megmosolyogtat, hogy ilyen szeleburdi, bolond nőszemélyt sodort az utamba az élet. Persze ezt az istenért se mutatnám ki neki. Jobb ha kicsit bűnhődik és szégyelli magát, hisz van miért. A sapkám is ráadom, bár nem sokat ér, de nem érdekel. A kezeink egymásba kulcsolódnak, úgy haladunk tovább. Nem szólok hozzá, mereven előre szegezem a tekintetem, de mégis érzem, hogy lopva rám pillant. Tudom mit csinál. Az alsó ajkát harapdálja és azon gondolkodik mivel is törje meg a csendet, de ennek nem most van itt az ideje. Majd holnap. Most álmos vagyok és semmi másra nem vágyom, minthogy egy forró zuhany után magamhoz ölelhessem és aludjak.

-         Niko – suttogja a nevem bátortalanul.

-         Semmi Niko – mordulok rá, mire látványosan összehúzza magát és próbálja felvenni a tempómat. Csak most veszem észre, hogy szinte rohan mellettem. Na igen, az én lábaim majdnem kétszer olyan hosszúak, mint az övéi, ezért ha én szaporán lépkedek, akkor neki tényleg majdnem futnia kell. Kicsit lassítok, de azért még így is elég gyorsan haladok a szakadó esőben. Próbálom mindennek a jó oldalát nézni, de pokolian nehéz. A helyzetben egyetlen jót találok. Nem Los Angelesben vagyunk. Nem döglök meg a melegtől, nem folyik a seggemen is víz és nem égeti le a pofámról a bőrt az a kurva Nap. Helyette szakad az eső és szívom a szmogot, de mégis jobban őrülök ennek, mint a forróságnak.

-         Nem beszélhetnénk? – Kérdezi halkan, mikor befordulok az egyik utcasarkon, magammal rángatva őt is, akár egy rossz gyereket. Komolyan, mintha az apja lennék és ő nem lenne más, mint egy lázadó kiskamasz, aki kiszökött éjjel a tiltásom ellenére bulizni. Nem akarom tudni mit gondolnak rólunk az emberek. Kurvára nem.

-         Nem – sziszegem. – Te akartad, hogy az legyek aki, szóval most leszel szíves befogni azt a gyönyörű szád. Ma már nem akarok semmi baromságot hallani – nézek rá ingerülten. Magam sem tudom miért vagyok ideges. Jah, de. Mégis tudom. Azért mert hajnalban, ahelyett, hogy aludnék egy kibaszottul kimerítő repülőút után, rohangálnom  kell az esőben egy kurva temetőbe utána, mert még csak arra se méltat, hogy közölje, hova a picsába is rohan egy üveg vodkával és egy doboz cigivel, telefon nélkül, az éjszaka kellős közepén egy rémálomból felébredve, ami után egy törpét hív helyettem. Na, igen. Így már világos, hogy miért szivárog ki éppen a fülemen is gőz.

A lakásba érve, egyszerűen belököm az ajtót lecibálom róla a vizes göncöket és a könyökénél fogva húzom a szobája felé, de a nappaliból értetlen tekintetek merednek ránk. Látom Mikán, hogy műsorra számít, de abból most nem eszik.

- Mi a fasznak vagytok még fenn? – Nézek rájuk kérdőn.

- Mi csak kíváncsiak voltunk, hogy… - kezdi halkan Jari, de leintem.

- Él, jól van, csak flúgos – nézek Liára mérgesen. – Húzás aludni – adom ki a parancsot, mire ők jó gyerekek módjára, felállnak és visszavonulnak, ahogy mi is tesszük. Nagyon helyes…

Amint becsukódik mögöttünk az ajtó elfordítom a kulcsot a zárban. Eszem ágába sincs megkockáztatni, hogy megint vándorolni kezdjen, aztán a fürdőbe trappolok pár törölközőért. Mire visszaérek már az ágyon ül egy szál bugyiban és kapucnis pulcsiban, aminek az ujja a kézfejéig ér. Kócos és szomorú, de ez most nem kifejezetten hat meg. Csak a védelmezőösztönt kelti fel bennem.

-         Szárítsd meg a hajad – szólok rá halkan és kicsit gyengédebben, mint ahogy eddig beszélem vele.

-         Mi lenne ha nem mondanád meg, hogy mit csináljak? – Villannak meg a szemei és a kívánatos puha ajkait csíkká préseli. Cseppet sem tetszik ez a hanglejtés. Túlságosan támadó. Ó, na már csak ez hiányzott. Még, hogy ő támad! Még mit nem. Röhög a vakbelem, de tényleg. Én futkosok utána, engem vesz semmibe és még ő akad ki, mikor rászólok, hogy szárítkozzon meg, mert én hülye barom állat még így is, még most is féltem, hogy megfázik.

-         Elég legyen a hisztiből. Húzzál hajat szárítani. Most – csattanok fel.

-         Nem vagy az apám, nem mondhatod meg mit csináljak. Ha vizes hajjal akarok aludni akkor úgy fogok. Ez az én szobám és az én lakásom, itt azt csinálok amit én akarok – áll fel, keresztbe fonva a mellkasa előtt a karjait, mire végképp elgurul a gyógyszerem.

-         Na idefigyelj te hülye liba – lépkedek hozzá közelebb, mire ő hátrálni kezd, egészen addig, míg a háta a falnak nem ütközik, én meg szorosan elé lépek, de nem érek hozzá. A tenyereim a feje mellett kétoldalt a falnak támasztom és mérgesen nézek le rá, hogy tudja, bajban van. – Ne vesd el a sulykot. Jót akarok neked, nem veszed észre? Nem akarom, hogy bajod legyen. A kurva életbe, mi lenne ha felfognád végre, hogy hozzám tartozol? Hogy itt vagyok és nem bántani akarlak hanem óvni? Nem mellékesen még mindig csak egy gyerek vagy. Lehet, hogy a te neveden van a lakás, de nem te tartod fenn. Az, hogy apuci megvette neked és fizeti a számlákat, nem jelent semmit. Tudod mi a tiéd? Az a kis porfészek Los Angelesben. Az a tiéd, azt te fizeted, ahhoz van közöd, arra büszke lehetsz, erre ami itt van nem! Nem te dolgoztál meg érte, szóval ne merészeld azt mondani, hogy a tiéd. És tudod mit? Nem csinálod azt amit te akarsz, addig amíg faszságokat művelsz. Ha kell a saját baromságaidtól is megvédelek, mert kellesz, mert együtt vagyunk és tudod mit? Torkig vagyok vele, hogy mindig támadsz, mikor bizonytalan vagy, vagy félsz. Szóval most fogod magad, bemész a fürdőbe, megszárítod a hajad, megengeded a meleg vizet beállsz a zuhany alá, addig én leoperálom magamról ezt a sok vizes göncöt, aztán megyek utánad. És utána tudod mi lesz? Megtörölközünk, felöltözünk, bemászunk a paplan alá, hozzám bújsz, megcsókolsz, becsukod szépen a szemed és alszol. Érthető voltam? – Szűröm a szavakat a fogaim közt, miközben figyelem, hogy a kemény arcvonások, hogyan lágyulnak el fokozatosan. Aztán nagyon lassan felemeli a karjait és átöleli a derekam.

-         Hiányzott ez a Niko – mosolyodik el, mire fújtatok egyet, ő meg felkuncog. – Oké, oké, megyek már – nyom egy puszit a vállamra és tényleg elindul a fürdő felé.

Mosolyogva szárítom a vizes loboncot a fejem tetején, aztán ugyan olyan vigyorral a képemen kötöm fel. Végre megint az-az állat van a szobámba, akibe belezúgtam anno Helsinkiben. Kemény, erős, sérthetetlen, parancsolgató, határozott és veszélyes. Én meg imádom. Amint megnyitom a zuhany csapját, nyílik az ajtó és ő lép be mögém. Csodálattal nézem a meztelen testét, amit még mindig tökéletesnek találok. Olyan, akár egy görög Isten. Magas és nyurga, a háta széles, a csípője keskeny, a végtagjai lehetetlenül hosszúak, a nyaka kecses, a bőre makulátlan az arca pedig lélegzetelállító. De még most is a szemei azok, amik megbabonáznak. Teljesen belebolondultam. Már nem tűnik dühösnek, inkább csak fáradt és ehhez mérten is viselkedik. A tusfürdőt a tenyerébe nyomja, majd elkezdi dörzsölni a testem, miközben hagyja, hogy én is ugyan úgy simogassam a szappanos kezeimmel, a forró vízsugár alatt állva. Látom rajta, hogy alig bírja nyitva tartani a szemeit, néha elnyom egy-egy ásítást, de van aminek még ilyen állapotban sem tud parancsolni és az a teste. Bárhol érek hozzá, görcsbe rándulnak az izmai, én meg pokolian élvezem, hogy ilyen hatást váltok ki belőle.

-         Hagyd abba – mosolyodik el, mikor megint a hasa alján lévő tetoválást kezdem simogatni, aztán hátat fordít nekem. – Inkább masszírozz meg. Rám fér – néz rám a válla felett, én meg megbabonázva nyújtózkodom felfelé, hogy a lapockáin végigsimítva elérjem a vállait. Csak pár percig tart az egész, utána elzárja a csapot és kimászik a tus alól. Egy törölközőt csavar a dereka köré, egy másikat pedig a kezembe nyom, aztán csak úgy, se szó se beszéd magamra hagy. Nem haragszom rá emiatt, bár furcsállom, hogy nem esik nekem, csak kivonul a fürdőből akár egy király. Mire utolérem, már egy hosszú mackónadrágban mászik be az ágyba. Én is belebújok a pizsamámba és követem a paplan alá, ahol magához szorít, bezsebeli a csókját, jó éjt kíván és aztán rá félpercre már egyenletesen szuszog is. Én meg továbbra is figyelem őt, mosolyogva, simogatva a finom, puha bőrét.

-         Nagyon szeretlek – suttogom a fülébe mikor én is kezdek elálmosodni bár tudom, hogy nem hallja, mégis úgy érzem, hogy elalvás előtt ki kell böknöm ezt. Alig hozzáérve nyomok egy puszit a szája sarkába, mire még közelebb húz magához, dünnyög valamit az arcát pedig teljesen a nyakamba temeti. Megnyugtató a karjai közt lenni, mellette aludni.

Reggel egy tüzes csókkal ébreszt, ami meglep, de mosolyogva viszonozom, bár hirtelenjében azt se tudom, hogy hol vagyok. Nem is érdekel igazából, tök mindegy a hely, a fontos, hogy ő csókol és az ő illata vesz körbe. Nincs időm kinyitni a szemem, a nyelve már a számban van és ádáz csatát vív az enyémmel. A kezei a pólóm alá siklanak, az ujjai birtoklóan marnak a csípőmbe.

-         Reggelt - morogja a számba, majd az ajkai átvándorolnak a nyakamra, amibe finoman beleharap, én meg felnyögök. Nincs időm megszólalni, észhez térni, már ki is hámozott a felsőmből, de olyan szenvedélyesen, hogy azonnal lángra lobbantja a bőröm, a simogató mozdulatokkal, amivel egyre feljebb csúsztatja a derekamon az anyagot, a felszabadult bőrfelületet pedig apró harapásokkal borítja el.

-         Úr Isten – szakad ki belőlem, mikor a fogai a mellbimbóim kezdik karcolgatni. Vad és heves, én meg teljesen elveszítem tőle a fejem.

-         Kívánlak – nyal végig a torkomon, aztán ismét lecsap a számra. Szív, harap, markol, egy remegős kocsányává változtatva a csontjaim.

-         Basszus – mélyesztem a körmeim a hátába, mert már most azt se tudom hol vagyok és mit csinálok, mire ő szisszen fel fájdalmasan, majd még vehemensebben esik nekem. Az ujjait a combomba mélyeszti, de nem ér másképp hozzám, pedig azt várom, hogy elmerüljön bennem és újra egyek legyünk. De nem, ő mást akar. Az őrületbe kergetni. Erőszakosan a fejem fölé emeli a csuklóim, hogy a párnába szoríthassa őket, majd ismét lecsap a számra. A fogaink az erőtől összekoccannak, de semelyikünket nem érdekli a dolog. Tépjük a másik ajkait, a nyelvét hol a számba csúsztatja, hol pedig visszahúzza, én meg felnyögök, mikor elveszi tőlem a játékom. Próbálom elkapni a nyelvét a nyelvemmel, de nem enged. Ő diktál. A testem egyre jobban lüktet, minden porcikám visít érte és a gyönyörért amit adni tud. Soha, de soha nem hittem volna, hogy már ennyitől képes vagyok elélvezni, de most határozottan nagyon közel állok ahhoz, hogy átlépjem azt a bizonyos határt. A vágy amit gerjeszt egyszerűen felemészt. Játszik velem, én pedig erőtlenül vergődök alatta, amit kifejezetten élvez, legalábbis a szemei csillogása és az önelégült mosolya erről tanúskodik.

-         Kibaszott gyönyörű vagy mikor íjként megfeszülsz alattam – nyal végig a két mellem közti ösvényen, amitől még inkább meghajlik a testem.

-         Niko – nyöszörgöm, mikor a vállamba harap és nem ereszt, csak hozzám dörzsöli a kőkemény férfiasságát, amitől már csillagokat látok. Hihetetlen.

-         Csss, élvezd – csókolja végig az állam vonalát, majd az egyik kezével elengedi a csuklóim, mert pontosan tudja, hogy elég a fél mancsa is ahhoz, hogy gúzsba kössön és mozdulni se tudjak. Hát még mikor a felszabadult kezével a belsőcombom kezdi simogatni, majd váratlanul két ujját is belém csúsztatja, úgy érzem magam mintha a mennyben lennék. Már csak sóhajtozásra futja, a szívem éppen készül felmondani a szolgálatot, ennyi gyönyört ugyanis még ő sem tud elviselni. A testem lúdbőrözik, verejtékezik, a torkom csak erőtlen sóhajok hagyják el, miközben vergődök a fölém tornyosuló, életerős, illatos és kívánatos férfitest alatt, akár egy partra vetett hal. Próbálok gátat szabni az élvezetnek, de nem megy. A kezei édesen gyötörnek, kínoznak és hiába akarok vele elélvezni, nem bírom tovább. A kielégülés bódító érzése futótűzként árad szét a testemben, görcsbe rántva minden porcikám és ő ekkor dönt úgy, hogy az ujjait kihúzza belőlem és szusszanásnyi időt se hagyva nekem, úgy siklik belém, mintha mindig is egyek lettünk volna, ezzel pedig azt éri el, hogy fuldoklom a kéjben. A szemeim fennakadnak, a gerincem lassan eltörik annyira meghajlik, de őt ez kicsit sem érdekli. A csípőmbe markol és irdatlan tempóval kezd mozogni bennem, amit alig bírok követni. Az orgazmus szinte minden erőt kivett belőlem, így korán reggel, de aztán valami megmagyarázhatatlan erő arra késztet, hogy kapjam össze magam. A kezeim is szabadok már, így nincs mi visszatartson attól, hogy érintsem, csókoljam és simogassam, a tejfehér selymes bőrt. A hangok amik a torkából törnek fel, mikor a formás fenekébe markolok, hogy még jobban magamba húzzam, megérnek egy misét, hát még a férfias nyögések, mik akkor kívánkoznak ki belőle, mikor a hasa alján lévő tetoválást végigkarcolom a körmeimmel, miközben a fülcimpájába harapok. Megveszek érte és már megint a mennyország kapujában ácsorgok. A mozdulatok egyre állatiasabbá válnak, a karjai birtoklóan kulcsolják körbe a derekam, hogy egyetlen mozdulattal megfordítsa a helyzetünk, de egy fejrázás és két lökés után, mintha nem is ezt akarta volna tenni. Visszafordít maga alá, a sarkára ül, felránt az ölébe, a fenekembe markol és a nyakam harapdálja, amitől felszisszenek, hisz a fogai szinte feltépik a bőröm. Kész, végem van, nem bírom tovább. Tompa sikollyal adom tudtára, hogy ismét a fellegekbe repített, de rá kell jönnöm, hogy a saját élvezete sokkal jobban lefoglalja. A vállamba harapva hörög és remeg, én meg csak szorítom magamhoz, a nyakába lihegve. Aztán puff megszűnik a világ, hanyatt dőlök az ágyon, ő pedig rajtam feküdve kapkod levegő után.

-         Neked is jó reggelt – mosolyodok el, óráknak tűnő percek után, még mindig zihálva, dübörgő szívvel, mire azonnal felkuncog.

-         Nem bírtam tovább aludni, aztán meg nem tudtalak tovább nézni. Olyan álomszép vagy mikor alszol, hogy azonnal kanos leszek – emeli fel a fejét és csillogó szemekkel néz rám.

-         Ezért sose kérj bocsánatot – csókolom meg. Sokáig fekszünk összebújva, egymást cirógatva.

A konyhába együtt csattogunk le, mindenkit megelőzve. Még nagyon korán van, a napsugarak is halványan derengenek még, de mi már bekapcsoltuk a rádiót és fő a kávé is. Nevetve csókolózva hallgatjuk a reggeli műsort, miközben paradicsomot, uborkát és sajtot szelünk a reggelihez. Cseppet sem vagyok éhes ugyan, de azt pontosan tudom, hogy Mad vagy Mika elődugja az orrát, akkor az első amire le fognak csapni az a kávés kancsó lesz a második pedig a hűtő. Nem is figyelek az amerikai csacsogásra, de hirtelen feltűnik, hogy Lia megdermed mellettem és megáll egy mozdulat közben. Mintha lefagyott volna. Hitetlenkedő mosoly játszik az arcán, én pedig nem értem mi történt.

- Kulta – suttogom, de leint bár továbbra is rendíthetetlenül mosolyog. Próbálok rájönni, hogy mi a baj, de ha jól hallom senki olyannak nincs köze a dalhoz, akit ő ismerne. Finoman kopog az ujjaival a pulton és dúdol egy dallamot, mintha pontosan tudná, hogy mi után mi jön, aztán ugyanakkor csendesül el, mikor a srác is befejezi az éneklést.

- Ryan Brown dalát hallhattátok, szerintem zseniális lett. Ki ihlette ezt a gyönyörű szöveget?

- Egy lány – hallok meg egy hanyag rekedt választ, mire kínjában a riporter felnevet, bár kétségtelenül frappáns a srác.

- Szeretnék a lány helyében lenni – hangzik fel ismét a női hang. – Tehát ez azt jelenti, hogy nem vagy facér, vagy éppen azért született ez a keserédes vallomás, mert vége lett? – Faggatózik tovább.

- Lelépett a gyönyörűségem, egyedül vagyok – hallatszik fel az unott válasz. Ismerem az ilyet. Szabadulni akar, minél gyorsabban.

- Hát, ahogy elnézlek, nem sokáig maradsz egyedül. Még sose láttam ilyen szemeket – magyaráz a nő, mire Lia felkuncog.

- Ki ez a pasi? Ismered? – Nézek rá kérdőn, mire mosolyogva bólogatni kezd.

- Sikerült neki – nevet fel hirtelen és a nyakamba veti magát.

- Lia, nem értek semmit – ölelem át, de azét örülök annak, hogy örül.

- Ryan miatt voltam Clevelandben, egy darabig jártunk vagy nem is tudom mit műveltünk és ezt a dalt – mutogat a rádió felé. – Nekem írta – bök magára önelégült mosollyal az arcán, bár ezzel engem cseppet sem tesz boldoggá.

- Neked hány pasihoz is volt közöd? – Szalad ki a kérdés a számon, mire elfehéredik és villámok ezreit küldi felém a szemeivel.

- Ezt ugye most nem úgy értetted – sziszegi halkan, mint egy mérges kígyó.

- Hogy úgy? – Nézek rá értetlenül.

- Úgy, hogy egy ribanc vagyok, mert nem te vagy az egyetlen pasi akihez közöm volt. Már nem azért, de én se kérdezem meg, hogy hány nőt döngettél meg – csattan fel. – Hím soviniszta faszfej – morog visszafordulva a zöldségekhez.

- Na hékás, én nem azért mondtam csak elgondolkodtató, hogy… - kezdenék bele a magyarázkodásba, amivel persze semmit nem érek el csak azt, hogy a dühtől elvörösödik az arca és hozzám vág egy paradicsomkarikát, ami a mellkasomon csattan, majd a padlóra pottyan.

- Fogd be. Azért mert te pasi vagy, nem dicsőség, hogy gőzöd sincs hány nővel keféltél már. És ha elítélsz vagy kiakadsz azon, hogy nekem sem három férfi volt eddig az életemben, akkor igazán gyökér vagy – emeli fel a hangját.

- Igenis tudom hány nővel voltam együtt – akadok ki. – Körülbelül – halkulok el hirtelen. – De egy nő az más, mint egy pasi – bökök rá.

- Ugyan mégis miért? – Tárja szét a karjait és kérdőn néz rám.

- Mert egy nő teste az szent és élete párja, aki a mi estünkben én vagyok, jobban szeretné ha nem egy használt útszéli templom lenne az övé, hanem egy különleges szentély, amibe csak ő teheti be a lábát – fogalmazom meg kissé kuszán mit is gondolok erről.

- Tehát szűznek kéne lennem? – Kacag fel gúnyosan.

- Tekintve, hogy reggel mit műveltünk esély sincs erre, amit nem is bánok, csak jobban örültem volna neki, ha nem ment volna át rajtad fél New York – fakadok ki, mire nyakon önt a felvert nyers tojással, ami a rántottához volt előkészítve. A döbbenettől csak tátogok, ő viszont továbbra is védi az igazát.

- Nem vagyok kurva, de ha mégis, hát neked akkor sem lehet egy szavad se. A fél világhoz képest, fél New York nem nagy cucc – üvölti le a fejem.

- Ajaj, rosszkor jöttünk – köszörüli meg Mad a torkát, Yv kezét fogva, de látom rajta, hogy alig bírja ki, hogy ne röhögjön rajtunk és ezzel a szőke ciklon sincs másképp. – Csak egy kávét kérünk és már itt se vagyunk, folytassátok csak az eszmecserét – kuncog fel a barátom, mire dühömben hozzávágok egy konyharuhát, de ezzel csak azt érem el, hogy mindkettejükből hangos röhögés tör fel, ezzel előcsalogatva Mikát és Jarit is, akik meg se próbálnak nem nevetni, azon, hogy a tojás a fejemtől kezdve a mellkasomon át mindent beterít, majd a már padlón lévő paradicsomkarikára csöpög.

- Baszd meg – kacag Jari a hasát fogva, Mika pedig még nála is hangosabban hahotázik.

- Srácok nektek senki nem mondta, hogy a rántotta a padlón nem fog megsülni? – Néz ránk a nevetéstől könnyes szemekkel.

- El lehet takarodni a bús picsába – fakadok ki, és egy szalvétával próbálom letakarítani magamról a koszt.

- Rántott Niko lesz a reggeli, nem sima rántotta, te hülye. Hol a prézli Lia? – Nyög be Mad egy újabb poént a káromra, mire rávicsorgok.

- Várj nem forgatta bele a lisztbe a tojás előtt – vinnyog Jari is, mire Liából is kibukik egy kuncogás.

- Te meg élvezed mi? – Nézek rá dühösen, de ahogy a mosolygós arcára bámulok nem bírom tovább. A mérgem elillan és mire észbe kapnék már én is mosolygok, főleg, hogy marhára bólogat a kérdésem hallatán, úgy, mint egy kislány.

- Egy fasz vagy, de tudod… - kacsint rám, sejtelmesen mosolyogva, elharapva a mondat végét.

- Még a csokifagyinál is jobban – bólintok, aztán felvonulok, hogy lemossam magamról a mocskot. Mire visszaérek már mindenki vígan falatozik és trécsel, még Dorah is aki a reggeli mókából kimaradt, de ahogy rám néz, tudom, hogy elmesélték neki a történteket.

Újabb adag koffeint töltök a bögrémbe, majd leülök közéjük és mosolyogva figyelem, hogy mindenki tele szájjal beszél, majd Mika egy uborkával próbálja kipöckölni a száját, ami nem sikerül neki, ugyanis a zöldség kettétörik és az egyik darabja a kávéjában landol, amit mindenki hangos nevetéssel konstatál.

-         Te miért nem eszel? – Simít végig Lia a karomon.

-         Nem vagyok éhes – csóválom meg a fejem.

-         Fasza megint kezdi – morog Jari rosszalló pillantásokat vetve rám, mire Lia értetlenül pislog rá, én meg figyelmeztető pillantásokkal próbálom rávenni, hogy ki ne nyissa a lepcses száját. Ez nála bejön, de Mika nem figyel rám és beszélni kezd.

-         Ez a hülye – bök rám teli szájjal – nem figyel arra, hogy eszik-e vagy sem. Múltkor is ezért kerültél kórházba – bök rám a villájával.

-         Nem ezért volt – köszörüli meg Mad is a torkát. – A pia és a narkó volt az oka.

-         Meg, hogy kimerült – teszi hozzá Mika.

-         Elég. Nem történt semmi – nézek rá a mellettem ülő szépségre nyugtatóan, de persze nem hisz nekem. Egy pirítóst nyom a kezembe és addig szuggerál a szemével míg bele nem harapok.

Próbálok nem pánikolni, amiatt amit a srácok elkotyogtak, de azért mégis árgus szemekkel figyelem mit eszik a mellettem ülő és persze azt is, hogy mennyit. Szerencsére nem kell igazán nyaggatni, a kávé mellé betol két pirítóst és egy kis puszi után, a felé nyújtott almát is elfogadja. A telefonja hirtelen csörögni kezd, duzzogva áll fel, mert el kell engednie és nem tudom így tovább cirógatni a karja belső részét, amit tudom, hogy imád. Mégis mikor ránéz a kijelzőre széles mosoly terül szét az arcán.

-         Vagy Katja és Aleksi vagy az anyukája – mosolyog rám Jari, mire én is azonnal visszamosolygok rá. Csak most realizálódik bennem, hogy ők nem pusztán egy csapat tagjai vagy legjobb barátok. Olyanok, mint a testvérek. Mindent tudnak egymásról. Ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy Niko eltátogja felém, hogy az anyukája az, én pedig csak mosolygok azon, hogy mennyire édesen diskurál vele. Hiába felnőtt férfi, az anyukája mégiscsak az anyukája. Nem tudom levenni róla a szemem. Ahogy ott ül egy szál mackónadrágban a konyhapulton, a hihetetlenül hosszú lábait lóbálva, néha-néha beletúrva a kócos hajába még jobban beleszeretek. A hasán a bőr finoman összegyűrődik, a méregzöld szemek folyamatosan engem figyelnek, amitől pedig libabőrös lesz az egész testem. Ő is látja szerintem, hogy mi megy végbe bennem, de mégis fokozza a hatást, azzal, hogy a mutatóujjával magához int. Mint egy holtkóros, úgy állok fel és lépkedek elé, teljes a transz, tényleg képes hipnotizálni az embert azzal a két gyönyörű zöld szempárral. Amikor elé érek a lábait pici terpeszbe rakja, közéjük von, finom puszit nyom a homlokomra és a derekamat átkarolva magához húz.

-         Szeretem. Egyszerűen csak szeretem – suttogja finnül a telefonba, de így is megértem már, főleg, hogy a szemei is ezt sugározzák felém. Szemernyi kétségem sincs afelől, hogy igazat mond. A fejem a mellkasára hajtom, miközben mindkét kezemmel körbetekerem a derekát. Nem gondolok semmire, nem számít semmi, csak az, hogy ő ölel és hallgathatom az ütemes szívdobbanásokat a fülem alatt. Mikor lerakja a telefont megcsókolom, megint eljött a pillanat.

-         Szeretlek – suttogom a szemébe nézve, mire egy földöntúli mosoly terül szét az arcán.

-         Mindenféle édességnél jobban? – Kacsint rám halkan kuncogva, akár egy kisfiú.

-         Mindennél jobban – puszilom meg az arcát, ő pedig vigyorog, mint egy fogkrémreklám arca.

-         Hahó Dorah – kúszik a fülembe egy rég hallott, ámbár jól ismert rekedt férfihang.

-         Uram – pattan fel Dorah azonnal az asztaltól, vöröslő fejjel, főleg mikor az apám belép a lakásba. Fáradtnak tűnik, nyúzottnak, de be kell vallani még most is jól néz ki. Egy hatalmas kávés pohár van az egyik kezében, a hátán a gitárja, az arcát napszemüveg takarja, egészen addig míg meg nem lát.

-         Hello – tolja fel a homlokára a szemüveget, hogy a jég kék szemek egyenesen az enyémbe mélyedhessenek.

-         Szia – biccentek egyet felé. Valahogy semmi öröm nincs a viszontlátásban. Az eljegyzési buliján láttam utoljára, amikor majdnem lecsukatott, mert összetörtem a kedvenc kocsiját és balhét csaptam. A gyomrom parányira zsugorodik attól, ahogy a mögöttem ülő férfit nézi. Niko az ujjait az enyémek közé kulcsolja, majd leugrik a pultról. Már nincs sehol a kisfiú. Egy tigris áll mellettem. Állja a sarat, farkasszemet néz az apámmal, egészen addig míg Matt el nem mosolyodik és le ne pakolja a cuccait.

-         Mi még nem ismerjük egymást – lép Mad elé, aki megszeppenve pislog, a felé nyújtott kézre, aztán gyorsan kapcsol és elhadarja a nevét.

-         Örülök, hogy megismerhetem – áll fel Mika is.

-         Tegezzetek csak – mosolyodik el Matt, miután Jari kezét is megszorongatta, én pedig összezavarodom. Mi ez a kedvesség?

-         Uram én csak… - toporog Dorah zavartan, mire az apám kedvesen pislog rá.

-         Nyugodj már meg. Nem foglak megenni. Már reggeliztem. Yvonne, örülök, hogy itt vagy – ad két puszit a barátnőmnek. Ez mondjuk nem lep meg. Mindig is kedvelték egymást, bár Yv tudja amit tud, mégis mindig rendesnek tartotta Mattet. Erről azért tudnék vele vitatkozni, de felesleges. Főleg, hogy nincs is rá időm, mert már előttem áll. Mintha egy percet sem öregedett volna, mióta betöltötte a harmincat. Még most is jól áll rajta a farmer, a fekete póló és a bőrdzseki, még most is olyan, mint azon a képen, ami a falon lóg. – Hiányoztál – mosolyog rám és kisimít egy kósza tincset az arcomból, miközben elgyengülten pislog rám. – Niko – biccent a mellettem lévő férfi felé.

-         Jó reggelt – szólal meg Niko is.

-         Dorah csak azért jöttem, hogy aláírjam a papírokat, amikről beszéltünk – fordul a pótnagyim felé, aki azonnal bólint és elindul, hogy aztán egy halom mappával térjen vissza, amit az apám mind szignózik, majd már indulna is.

-         Beszélnünk kéne nem? – Szólok rá, mire rám emeli a pillantását.

-         Az esküvői meghívót majd elküldöm L.A.-be., bár addig még van időnk. A kártyád nem oldom fel, a nővéred nem tudom hol van, az anyáddal pedig nem beszéltem már két hete. Egyéb? – Tér át tárgyilagos hangnemre.

-         Daisy – nézek mélyen a szemébe, mire elfehéredik a név hallatán.

-         Honnan tudsz róla? – Nyög fel rekedten, majd zavartan körbenéz.

-         Jen meglátogatott és hozott egy nagy kupac papírt, ami róla szól. Tehát? Nem kéne… - kezdek bele, mire aprót bólint ezzel félbeszakítva.

-         De, kéne. De nem itt – néz végig mindenkin. – Feljátszok egy sávot a stúdióba és utána visszajövök érted, hogy együtt vacsorázzunk. Addig ne csinálj semmit kérlek. Nelli, kérlek szépen – néz rám könyörgően, mire aprót bólintok, de ő nem elégszik meg ennyivel – Nelli, ígérd meg, hogy nem keresed meg addig – szól rám.

-         Ígérem – bólintok kelletlenül.

-         Niko megkérhetlek, hogy figyelj rá? Tényleg nem szeretném ha felforgatna mindent, míg nem tud semmit – Néz a mellettem álló férfira, aki zavarodottan pislog rá.

-         Oké. Azt hiszem – bólogat tétován, mire az apám megkönnyebbülten felsóhajt.

-         Köszönöm. Igyekszem oké? – Néz ismét rám.

-         Csak valaki megkért, hogy működj közre és mivel régi cimbora ezért fontos ott lenned. De a gyereked várhat, mert a zene és a munka mindennél fontosabb. Tudom – gúnyolódom, mire elhúzza a száját.

-         Felhívhattál volna – szól rám.

-         Te is – vágok vissza.

-         Na jó elég. Menjen csak a dolgára én majd vigyázok Liára – szorítja meg Niko a kezem közbevágva és megelőzve egy oltári nagy veszekedést.

-         Kösz – biccent Matt, majd kilép a lakásból én meg rágyújtok egy cigire. 

-         Utálom – nyögök fel, mikor mindenki áttelepszik a nappaliba, Nikot kivéve. Ő a karjait a derekam köré fonja és hátulról hozzám simul.

-         Nyugi – suttogja a fülembe, a hüvelykujjával a hasam simogatva.

-         De nem megy – fakadok ki és próbálok uralkodni magamon, pedig szívem szerint törnék, zúznék magam körül.

-         De megy – kezdi el lágyan puszilgatni a nyakam, miközben továbbra is simogat. És igaza van. Megnyugtat az illata, az érintése és pusziáradat.

-         Mi lenne velem nélküled? – Dőlök elgyengülve a mellkasának, mire egy önelégült mosoly terül szét az arcán.

-         Nem tudom, de van egy jó hírem – nyom egy újabb puszit a fülem mögé. – Soha többé nem kell nélkülem lenned – suttogja, amitől azonnal olvadásnak indulok.

76. Szörny a szekrényben, a falon és a föld alatt

„A holtukból feltámadó szörnyeknél sokkal borzalmasabbak, akik a szívünkben laknak.”

-         Szerintem nem kéne őket megvárni – köszörüli meg Mika a torkát, mikor Niko fülig érő vigyorral az arcán visszatér közénk. Őt küldtük, hogy szóljon a gerlepárnak, hogy kész a vacsora, de nekem is van egy sanda gyanúm arra nézve, hogy esélytelen, hogy még ma előbukkanjanak.

-         Együnk – adom ki a parancsot, mire Dorah elénk pakolja a tálat és távozna, ha Niko nem fogná meg gyengéden a csuklóját.

-         Nem eszel velünk Dorah? – kérdezi halkan.

-         Azt nem szabad úgy, hogy önök is itt vannak – ingatja a fejét kedvesen mosolyogva, mire a három fiú rám néz, én meg felállok és kihúzom a mellettem lévő széket.

-         Csüccs – ütögetem meg a helyet magam mellett. – Vedd úgy, hogy csak ketten vagyunk – intem magamhoz, mire sopánkodva bár, de leül mellém. Aztán mindenki vár, csorgó nyállal az ételt bámulva.

-         Szedjetek fiúk – szólok rájuk, de semelyik se mozdul.

-         Dorah a legidősebb, neki kell szednie először – magyarázza Jari, hogy miért is nem mozdulnak.

-         Én nem – tiltakozik rögtön Dorah, mire megelégelem ezt az egész faramuci helyzetet, felállok és én kezdek szedni. Először Dorahnak, majd a fiúknak és legvégül magamnak. – Jó étvágyat – mosolygok rájuk, mire mind rábuknak a vacsorájukra és úgy kanalazzák be, mintha hetek óta nem ettek volna. Csak Dorah viselkedik tisztességes úrinő módjára, mi többiek nem bajlódunk az illemmel. Én törökülésben ülök a székemen, Niko a szabad kezét a térdemen pihenteti, a fiúk teli szájjal magyaráznak és röhögnek valami ócska ezer éves poénon, amit újra és újra elsütnek. Mosolyogva figyelem őket, örülök, hogy jól érzik magukat és én is boldog vagyok, bár ez inkább Nikonak köszönhető. Miután mindenki jól lakott, Jari visszaül a zongora elé, hogy tovább játsszon, míg Mika és Niko leülnek kártyázni egy-egy üveg sör társaságában. Olyanok akár a gyerekek, nevetgélnek, csalással vádolják egymást, én meg figyelem, hogy mennyire önfeledtek.

-         Miért jött New Yorkba kisasszony? – kérdezi Dorah halkan, ezzel más síkra terelve a gondolataimat.

-         Úgy néz ki, hogy Mattnek van még egy lánya – nézek Dorah szemébe, aki döbbenten mered rám és még az edényekről is elfeledkezik hirtelenjében. – Bizony. Miután anyuval különmentek teherbe ejtett valakit, szóval született egy húgom. Jerseyben lakik – magyarázom. Cseppet sem félek attól, hogy Dorah mit fog mondani, sőt fogadni mernék rá, hogy meg se fog szólalni. Ő tipikusan olyan nő, aki nem folyik bele a családi ügyekbe, még akkor sem ha mindig is családtagként tekintettem rá. Most is így van ez. Nem ítélkezik, nem mond semmit és nem is kérdez. Egyszerűen eltörölgeti a tányérokat, majd továbbadja őket nekem, hogy a helyükre pakolhassam őket.

-         Tudja kisasszony – vesz egy mély levegőt. – Az apja nem rossz ember ám. Szereti magát, csak nem tudja jól kifejezni és hát valljuk be ön se könnyíti meg a dolgát soha – néz rám halványan mosolyogva.

-         Nem hiszek abban, hogy szeret – fintorgok. Nem akarok Mattről beszélni. De valahogy Dorahval mindig itt kötünk ki.

-         Én emlékszem még, hogy mikor kislány volt és belázasodott, az apukája repült haza, hogy maga mellett virraszthasson – fogja meg a kezem. – Imádja magát, csak nem tudja, hogyan kéne jó apának lennie – simogatja meg az arcom.

-         Mert ő nem apa – jelentem ki ellentmondást nem tűrő hangon. – Nem nevezheted apának azt, aki a drogokat és a piát választja a gyerekei helyett – sziszegem, bár nem Dorahra vagyok dühös, sokkal inkább Mattre.

-         Meg kéne bocsátania neki, a múltat és a hibákat. Már ezerszer megbánta, higgye el nekem kisasszony és azóta is tiszta, józan és bármit megtenne magáért. Mr. Anders az édesapja és ezt sosem tagadhatja le – kacsint rám. Utálom mikor eljön azzal, hogy mennyire is hasonlítunk egymásra. Nem akarok hasonlítani rá egy picit sem. – Magának is könnyebb lenne, ha nem gyűlölni próbálná, hanem szeretni – nyom egy puszit az arcomra, majd távozik, én meg ott maradok egyedül a konyha kellős közepén. Kiveszek egy szál cigarettát a dobozból és töltök egy pohár bort magamnak. Úgy érzem rám fér. Csak bámulok ki a konyhaablakon, nézem a nyüzsgő várost. Az autók zaja már nem hallatszik fel idáig. Egyedül vagyok a gondolataimmal, senki nem zavarhat meg, még a zongoraszó és a nappaliból átszűrődő izgatott csacsogás sem.

Megbocsátani? Hogyan? Komolyan megtenném, ha valaki megmondaná, hogyan kell lenyelni minden fájdalmat és rossz emléket, amit Matt miatt kellett átélnem. Ha tudnám, hogy hogyan zárjam ki a veszekedések zaját, ha tudnám, hogy kell nem emlékezni arra, hogy az ágy alatt kuporogtam a tenyereim a fülemre tapasztva, mert megint belőve jött haza és anyu megint kiakadt, mert valami sztriptízbárban ülve, Istennek képzelve magát széthullott és magasba szállt, én megtenném. Ha tudnám hogyan kell én esküszöm nem emlékeznék a sós könnyekre amik végigfolytak az arcomon. Ha tudnám, hogyan kell, akkor kizárnám a csipogást a fülemből és eltüntetném a kórházi fertőtlenítő szagát az orromból. Nem emlékeznék többet a hideg csempére, a kihalt folyosóra, anya könnyáztatta arcára, a fehér köpenyes orvosokra, akik fapofával közlekedtek. Ha tudnám hogyan kell nem látnám magam előtt soha többet a fekete hajú copfos zokogó kislányt, aki éjfélkor a lábát lóbálva egy kényelmetlen műanyag széken, a maciját szorongatva azért imádkozott, hogy az apukája meggyógyuljon. Aki nem volt hajlandó aludni, csak az apja ágyán, mert hallani akarta, hogy még dobog a szíve, hogy még él, lélegzik, hogy meleg a teste. Nem volt hajlandó az a kislány moccanni se mellőle, mert imádta az apját, bármit is tett a férfi. Hogyan felejtsem el mindezt? Hogyan bocsássam meg neki, hogy szinte hetente keltem fel anyu kétségbeesett hangjára az éjszaka közepén és nem érdekelt, hogy aludnom kéne, mentem vele oda ahol apa feküdt, nem tudva, hogy még lesz-e alkalmam elmondani neki, hogy mit csináltam az oviba, jó jegyet kaptam-e az iskolába vagy akármi mást, amit úgy éreztem meg kell vele osztanom. Még a válásuk után is anyut hívták, anyu pedig ment, mert szerette és szereti.

Ha valamiért hálás vagyok, hát az-az, hogy a húgomnak ebből nem kellett kivennie a részét. Neki még csupa jó emlékei lehetnek az apjáról, de nekem? Én nem tudom, hogyan csináljam, hisz mikor én gyerek voltam ő vagy zenélt vagy színpadon volt vagy rehabon. Alig van egy-két olyan kép előttem, amikor leül mellém játszani vagy bármi hasonló.

Hát akkor? Hogyan bocsássak meg? Hogyan csináljam? Miért nem mondja meg senki, ha már mindenki ezt hajtogatja nagy okosan? 

Hirtelen két kar tekeredik a derekam köré, mire majdnem felsikítok, de megérzem az illatát és máris elengedem a rossz gondolatokat, hogy rá koncentrálhassak. Rá, aki a levegőben pörget és nevet.

-         Írtunk egy dalt – néz rám izgatottan majd egy szédítő csókban forrunk össze. A lábaim a dereka köré kulcsolom, miközben ő a fenekem alá nyúlva tart.

-         Ügyesek vagytok – simogatom a tarkóját büszkén, miközben ő belépked velem a nappaliba.

-         Ti is kezditek? – nyög fel Mika, mire nevetni kezdünk.

-         Szokj hozzá – nyújtja ki Niko a nyelvét.

-         Ehhez? Először Katja és Aleksi, majd Mad és Yv most meg ti is egymást nyaljátok – fintorog Jari, de a szemei pajkosan csillognak, tudatva, hogy nem kell komolyan venni.

-         Nektek is be kéne csajozni, nem? – vágom hozzájuk nevetve, még mindig a legédesebb terhet tartva, amit valaha is cipeltem.

-         Hülye vagy? Hogy olyan eszetlen idiótákká váljunk mint ti? – bök ránk Mika. – Soha – csóválja a fejét nevetve.

-         Tudod ki fog egy hisztis picsának almát hozni – kacag Jari is, Mire Lia ficánkolni kezd.

-         Hova szöksz? – tartom továbbra is szorosan.

-         Tegyél le, szomjas vagyok és kint hagytuk a borom – nyom egy puszit a számra, mire finoman a földre teszem, ő pedig visszaszökdécsel a konyhába a poharáért, meg az üvegért. Meglepődök mikor nem mellém telepszik le hanem Jari mellé ül le, majd összenéznek és egyszerre játszani kezdenek, olyan összhanggal mintha mindig is ezt csinálták volna. Lenyűgözve figyelem a párosukat és kicsit irigykedek is, mert én sose tudtam megtanulni zongorázni, hiába ruháztam be egyre még az első nagyobb összegből, amit kerestünk. Jari is feladta a tanításom, mondván türelmetlen vagyok és képtelen vagyok külön-külön koncentrálni a kezeimre, így hát el kellett fogadnom, hogy sose lesz belőlem zongorista.

-         Írni kéne rá valami fasza kis szöveget – bökdös meg Mika, a hangjegyeket nézegetve, amiket az előbb vetettünk papírra.

-         Megoldom – kacsintok rá, de aztán ismét Liát kezdem figyelni. Eszméletlen, hogy milyen gyorsan elfogadta még Jari is, aki néha tényleg hajlamos úgy viselkedni, mint egy jégcsap, főleg ha idegenekről van szó.

-         Ne bámuld már – suttogja a szöszink a fülembe, mire elmosolyodom és nagy nehézségek árán elszakítom róla a pillantásom. Ennyi elé is ahhoz, hogy észrevegyem Doraht, aki a folyosón ácsorog és valamit karba font kezekkel figyel. Némán állok fel és lépkedek hozzá. Úgy érzem, ő ismeri Liát a legjobban. Valami furcsa kényszert érzek arra, hogy beszélgessek vele. Hisz az idős nő szemei árulkodnak és olyan szeretet sugároznak a lány felé, akit szeretek, mintha tényleg rokonok lennének. Lassan lépkedek mellé, halkan, nem akarom megijeszteni, aztán a falra nézek, amin egy óriási kép lóg, alatta pedig egy gitár van felakasztva, ami valahonnan nagyon ismerős. A fotón Lia van gyerekként és az apja mellkasán alszik, aki olyan óvón öleli át, hogy nem tudom elképzelni, miért is vannak most ilyen rossz viszonyba. Szinte tökéletesnek tűnik az idill, a felnagyított fotón. Mintha…

-         Három éves volt – szólal meg Dorah félbeszakítva a gondolataim. – Folyton az apján akart csüngeni, de nem igazán volt alkalma rá. Az anyja fotózta le őket a turnébuszban. Csak ott volt idejük egymásra. Lia minden este megvárta míg véget ér a koncert és egy időben csak így volt hajlandó aludni. Az apja mellkasán. Azt hiszem érezni akarta, hogy valaki vigyáz rá, hogy bárhol is vannak a világban biztonságban van. De sose volt biztonságban – mosolyodik el szomorúan.

-         Végignézted – jelentem ki és tudom nem kell befejeznem, érti ő, hogy mire gondolok.

-         Igen. Láttam, hogy az apja, aki a bálványa volt, a mindene, hogy vált a szemében egy gyűlölt szörnyeteggé és, hogy Mr. Anders nem vette észre, hogy mi játszódik le Liában. Nem tett semmit, nem érdekelte, nem hitt abban, hogy elveszítheti a lánya szeretetét. Azt hitte elég, ha ír hozzá pár dalt és a szöveghez zenét komponál azzal a gitárral és annyi pénzt töm a zsebébe, amit egy gyerek el se tud költeni – mosolyodik el, nekem pedig beugrik, hogy honnan ismerős ennyire ez a hangszer, aminek a fájába egy hatalmas szív van vésve. Barbár munkának tűnik, de lassan minden értelmet nyer.

-         Az apja első gitárja. Az értéke felbecsülhetetlen – nyögök fel. Tudom a gitár történetét. Ez volt az első amit Matt kapott, ezen tanult játszani és ezen írta az első dalokat. Ezzel a gitárral lépett fel kezdetben. Egyszer ellopták, majd valahogy ismét felbukkant és Matt újra megvette. Ha jól emlékszem pont azon a napon talált rá a hangszerre újra mikor Lia született. Aznap került rá a szív, egy késsel véste bele a kórházban és élete egyik legnagyobb szerzeménye is akkor született. Azzal a dallal írta be magát a rock történelemkönyvébe. Ezzel a gitárral és azzal a lánnyal, aki most a nappaliban egy zongorán játszik. Ennek lassan húsz éve.

-         Kérje meg a kisasszonyt, hogy mutasson pár régi koncertfelvételt. Szerintem értékelné ön is meg a fiúk is – kacsint rám, majd elindul valamerre a hatalmas lakásban, én meg ott maradok és nézem a hangszert, azzal a hatalmas szívvel.

-         Mit csinálsz? – ugrál mellém Lia, majd mikor meglátja, hogy mit bámulok elkomorul. - Ha kell, neked adom a gitárt. A képet meg le kéne szedetni végre. Csak sose volt időm rá – fintorog.

-         Hazudsz – ölelem át és az álla alá nyúlva kényszerítem, hogy a szemembe nézzen. – Előttem ne játszd meg magad Kulta – húzom el a szám. – Az a gitár és ez a kép neked mindennél fontosabb – mondom ki helyette, azt amit évek óta elnyom magában.

-         Nem igaz – tiltakozik, de tudom, hogy hazudik.

-         Lia – szólok rá kicsit erélyesebben.

-         Jó mindegy – int le. – A fiúk filmet akarnak nézni. Jössz? – néz rám mosolyogva, de tudom, hogy ez a mosoly most nem igazi.  De ha beledöglök akkor is kihozom belőle, azt amit rejteget.

-         Én választhatok? – nézek rá kérdőn, mire elmosolyodik és bólint.

Kézen fogva húzom magammal, ahol a fiúk már el is foglalták a helyeiket egy-egy tál hatalmas popcorn kíséretében. Lia elhúzza a szekrényt, ahol egy rakás DVD roskadozik szépen sorba rakva. Nem kifejezetten filmet keresek, de ami érdekel azt sehogy se találom elsőre. Aztán a szemem lejjebb siklik és megpillantok egy rakás évszámmal ellátott tokot egészen 1983-tól. Gyors fejszámolás után rájövök, hogy Matt kb. akkor kezdte a pályafutását, akkor volt tizennyolc éves, szóval azok valószínűleg az első felvételek lehetnek a bandáról, tehát kicsit tovább haladok és meg sem állok az 1985 feliratú lemezig, amin már a turné szócska is szerepel. Anélkül, hogy megmutatnám Liának mit is választottam beteszem a filmet a lejátszóba és megnyomom a play gombot. Lia felnyög, amint felugrik az első fekete fehér képkocka, amin Max van teljesen kiterülve. Szívószállal issza a whiskyt az üvegből, miközben a karját varrja egy nagyon rossz arcú fickó. Nem kifejezetten tűnik sterilnek semmi, de látszólag ez cseppet se izgatja a jelenlévőket. Hangos röhögések hangzanak fel a háttérből, de úgy néz ki Max nagyon ki van az élettől. Üveges szemekkel mered ki az ablakon, úgy néz ki nincs magánál és van egy olyan tippem, hogy tényleg nincs. A feje egy lángoló vörös hajú lány ölében van, akin egy nagyon rövid farmernadrág díszeleg és egy bő fehér ing, amit alig tart össze két gomb. A lány mégis önfeledten nevet, miközben a vastagszálú barna tincsekbe túr, a csuklóin lévő karkötők minden mozdulatától megcsörrennek. Hiába takarja a fél arcát napszemüveg, egyből tudom ki ő. Pamela, tinédzserként. Aztán feltűnik egy ragyogó fekete hajú szépség is, akit egy szőke nyurga félmeztelen alak ölelget. Nevetnek, önfeledten, a kezükben valami ital van, a padlóra öntik a pohár tartalmának felét annyira kacagnak, majd vad smárolásba kezdnek. Nem érdekli őket az sem, hogy a kezükben lévő cigarettával megégethetik egymást, szorosan fonódnak össze. Gyönyörűek együtt, sőt mi több lélegzetelállítóak, még akkor is ha most már kinevetnénk akárkit egy ilyen őrült torzonborz frizuráért vagy az öltözékükért. Lia szülei egyszerűen lenyűgöznek ezen a felvételen. Nem bírom levenni a szemem képernyőről, figyelem az eseményeket. A busz ablakán látszik, ahogy lassítani kezd a jármű, pont akkor mikor a Max karján lévő koponya elkészül, ő pedig látszólag teljesen bekómál.

-         Megérkeztünk, kifelé – kiabál egy farmerben és fehér ingben lévő fess férfi. Gondolom ő lehet a menedzser, aki próbálja leterelni a népet a buszról, akik tovább kacagva nyugtatják, hogy nyugodjon meg, mert ki fog akadni a ketyegője az aggodalmaskodástól. A kamerás srác követi a bandát és a lányokat. Maxet veszi, aki szó szerint leesik buszról és ha Pam nem tartaná meg felnyalná a betont is. Idétlenül röhögcsél a bénázásán, majd integetni kezd. Valamit beszélnek a bandatagok, miközben az énekes Ralph a tökeit vakargatja és egy cigi lóg ki a szájából, ő sem kifejezetten józan, de azért elindul a csarnok felé a biztonságiak gyűrűjében, akik egyenesben tartják és védik a magukból kivetkőző lányoktól, akik mind úgy sikítanak, mint az eszelősök. Nagyban vigyorog, a pirosra festett haja az égnek mered. Felbukkan Tom is, aki a dobos volt akkoriban és két lány derekába kapaszkodva követi a frontembert. Őket követi Matt és Max Pammel és Lia anyukájával, majd a sort Joe zárja, aki valamit nagyon magyaráz annak a rossz arcú fickónak, aki Max karját tetoválta.

-         Hihetetlen – sóhajt fel Mika, mire Lia arca grimaszba torzul, de nem tiltakozik a kisfilm ellen. Becsülettel végignézi velünk, hogyan pakoltak ki, hogyan került minden a helyére, mik voltak a trükkök akkoriban, hogy milyen volt a backstage és, hogy a szülei a bandával mennyi baromságot megcsináltak. Velünk nevet a mini interjúkon, amiket a kamerás srác készített és jót mosolyog mikor a film ahhoz a részhez ér, amikor a szüleire rányit a mosdóban Max, miközben épp egymással vannak elfoglalva, aztán kizavarja őket mondván pisilnie kell. Figyeljük, hogy a színpadra mindenki full bekészülve lépett fel, mégis olyan koncertet csinálnak, hogy még így a felvételt nézve is eltátom a szám.

-         Hány ezer ember lehetett ott? – néz ránk kérdőn Jari, de én még csak megsaccolni se tudom.

-         Száztizenkétezer – adja meg Lia a rövid és tömör választ mire mind sokkosan meredünk rá. – Ez csak egy kis koncert volt – ránt vállat, miközben figyeli, hogy szabadul el a pokol a közönségben, hogy mindenki egy merő masszává válva ugrál és sikít és tombol, akár az állatok, hogy a biztonságiak alig tudják visszafogni a kordont feldönteni készülő első sort, hogy a csapatról a színpadon dől a víz és, hogy a lányok a színpad szélén a hajukat rázva táncolnak a zúzós zenére. Száztizenkétezer, impulzív, veszett, rendszerellenes lázadó. Eszement kor…

A film ugyan véget ér, de a három srác még mindig csak mered a képernyőre, sokkosan, tátott szájjal. Igen, ezek a felvételek a tiszta igazságot mutatják meg. Volt róla szó, hogy csinálnak egy dokumentumfilmeket ezekből a videókból róluk, de aztán valahogy sosem úgy alakult. És már nem is fog. Látom rajtuk, hogy ők is ezt akarják. Ezt amit Matték elértek a zenekarukkal és most döbbentek rá, hogy hiába sikeresek még sehol sincsenek ahhoz képest ahol apuék voltak az ő korukba.

- Bele kell húznunk – köszörüli meg a torkát Niko rekedten. Látom rajta, hogy nem erre számított, sőt talán azt se tudta mire számítson. Nem tudták soha elképzelni milyen volt akkoriban rocksztárnak lenni. Fogalmuk sincs az egészről. És ő sem tudja mit kíván. Azt hittem ha meglátja, hogy mindenki hasist szív és be van állva, mint a gerely, elmegy a kedve tőle, de ehelyett még jobban csillognak a szemei. Tudom mire gondol. A sikerre, a hírnévre, ő is Istent akar játszani, ez pedig cseppet se tetszik.

- Megyek aludni – állok fel mellőle, mire ő is felpattan.

- Megyek veled – fűzi össze az ujjainkat és türelmetlenül húzna maga után, ha nem szakítanám ki a mancsom a hatalmas lapátkezéből, hogy a fiúkhoz lépve egy-egy puszit nyomjak le az arcukra és jó éjt kívánjak nekik.

- Ez kedves volt tőled – mosolyog rám, mikor már a lépcsőn tartunk felfelé.

- Tudod, kedvelem őket – nézek fel rá, a szobámba lépve.

- Ők is kedvelnek téged – ölel át, aztán a fürdőbe húz és megengedi a kádat vízzel, amibe együtt mászunk be, hogy finoman simogatva a másik testét lemossuk magunkról a nap porát. Jól esik a kényeztetés, hogy csak ketten vagyunk a szobám magányában. Teljesen elernyedek a karjai közt, leeresztek, mert megtehetem. Mert megint csak úgy süt belőle az a brutálisan erős valami, ami mindig az ujjai köré csavar. Szeretem a karizmáját és néha soknak tűnik ugyan, mert fojtogat a kisugárzása, de nem számít. Akarok belőle még. Kényszeresen érinteni szeretném, simogatni, csókolni, szagolgatni, érezni és most van rá lehetőségem. A habos kezeim minden porcikáján végigsimítanak, a vékony de hosszú lábszárain, a hófehér combjain, a vékony bőrrel fedett csípőjén, a keskeny derekán, a lapos hasán, a V- vonalán, amit imádok, majd fel a mellkasán, alig érintve a mellbimbóit, a nyakán, a vállain, a hosszú karjain, amin erősen kidudorodnak az erek, mintha szét akarnának pattanni, mígnem elérem a kézfejét. Ő pedig abban a pillanatban összefűzi az ujjaink és közelebb csúszik hozzám. A szemei mindent elmesélnek nekem, nem zárkózik be, hagyja, hogy olvassak a gyönyörű bársonyosan zöld íriszekből, amiket a sűrű sötét íves szempillák még különlegesebbé tesznek. Még most sem tudom felfogni, hogy hogyan lehet valaki ennyire gyönyörű. Mintha minden apró porcikáját egy márványtömbből faragták volna ki…

Álmodni se lehetne nála szebbet. Figyelem, ahogy a karjaim lágyan a nyaka köré fonja, majd olyan szorosan húzza magához a habos vizes testem, hogy minden porcikánk összesimul. Érzem, hogy már benne is feltámadt a vágy, de mégsem tesz semmit. Csak simogatja a hátam és elmélyülten figyeli az arcom. A szája néha édes félmosolyra húzódik, a szempillái meg-megrebbennek, miközben a testem libabőrössé válik attól, hogy a hosszú puha ujjaival a gerincem vonalát simogatja, olyan féltőn érve hozzám, mintha csak egy porcelánbaba lenne a karjai közt. A fürdőből lassan elfogy az oxigén, a párától egyre nehezebbé válik a légzésünk, egyre látványosabban emelkedik és süllyed a mellkasunk. A szívem lassan, mégis erőteljesen dobban, érzem a fülemben a vér lüktetését és ahogy figyelem a macskaszemű szépséget velem szemben rájövök, hogy ő sem lehet ezzel másképp. Valószínűleg az ő torkát is fojtogatja valamiféle különleges gombóc, amitől hatalmasakat kell nyelnie. A nyaka kecses ívén újabb ér rajzolódik ki, ami erőteljesen pulzálva adja tudtomra, hogy a tulajdonosa vére milyen gyorsan is száguldozik azokban a kis csatornákban. 

Lenyűgöző, hogy mennyire nincs tisztában azzal mennyire gyönyörű. Mint egy földre szállt angyal. De a szemeiben ott van a kacérság is. Egyetlen pillantásától összerándul a gyomrom, mert tudom, hogy ő nem olyan, mint a többi. Most szelíd kiscicaként engedelmesen dorombol a kezeim közt, de a szemei, az a két zöldeskék színű hatalmas szempár elárulja, hogy ott van benne az a vad csípős nyelvű amazon, aki nem tűri el, hogy bárki is parancsolgasson neki, az őrjöngő tigris, aki ha feldühödik egyetlen csapással kizsigerel, akit meg kell szelídíteni és ott  a vad kanca, akit szinte lehetetlen betörni, mert szabadnak született. Én mégis próbálkozom. A kihívás ízét a nyelvemen érzem, a beinduló versenyszellem teljesen elkábít, hisz tudom mi vár rám ha győzök.

Mégis ahogy ölelem magamhoz, ahogy nézek rá, azt érzem, hogy ez a nő lesz a halálom.

-         Tudod mit éreztem mikor először megláttalak? – nyitom ki a szám automatikusan, miközben mosolyogva figyelem, hogy nyel egy nagyot, miközben megremeg az egész teste, attól, hogy végigsimítok a vállán.

-         Nem – mosolyog rám kipirult arccal.

-         Hogy az ördög feljött a pokolból a lelkemért – biccentem oldalra a fejem, miközben egy kósza tincset a füle mögé simítok. Figyelem az arcát és próbálom kitalálni mire is gondol. Nem válaszol rögtön, az alsó ajkát harapja be és a tarkómat cirógatja miközben kutatóan néz a szemembe.

-         Nem a lelkedért jöttem, hanem a szívedért – szólal meg végül mosolyogva, ezzel pedig olyan választ ad amire nem számítok, viszont megértem, hogy igazam volt végig.

Ez a furcsa érzés bennem azért van az első perctől fogva, mióta megláttam, mert tényleg ő a hóhérom.

Meg fog ölni.

Le fog vinni a pokol legmélyebb bugyrába, kínozni és gyötörni fog. Nem tudnám megmagyarázni miért gondolkodok róla így, de egyszerűen érzem, hogy ki fog csikarni belőlem ezer meg egy könnycseppet, én meg majd üvöltök a fájdalomtól, miközben ő csak nevet rajtam. Tüzes vassal égeti majd belém a nevét, mint egy marhába a billogot, ami örökké égetni fog, sosem alszik el a parázs, sosem gyógyul be a hús, sosem fog enyhülni a kín. Majd ő gondoskodik róla, hogy zokogjak, hogy könyörögjek, hogy megtörjek és végül kileheljem a lelkem. Egyedül leszek akár egy kutya az út szélén, akit elütöttek és magára hagytak. Senkit nem fog érdekelni, hogy nyüszítek és enyhülésért sírdogálok. Végem lesz.

De nem most.

Előbb kiszívja belőlem az életet és csak utána gyötri majd meg a testem.

-         Túl sötét dolgokra gondolsz – simít végig az arcomon gyengéden.

-         Csak édes kínokra – suttogom és megint megengedem neki, hogy belelásson a fejembe. Hogy lássa nem érdekel, hogy megöl, mert az ő keze által elpusztulni boldogság lesz. Szerelem? Halál? A kettő ugyan az. Csak ki így nevezi, ki meg úgy. Én azt hiszem beleszerettem a halálomba. Vicces megfogalmazás, de mégis véresen komoly az egész.

-         Kicsináljuk egymást, igaz? – bújtatja az arcát a nyakamba, mire elmosolyodom.

-         Ne törődj vele, csak csókolj meg – nyúlok finoman az álla alá, ő pedig engedelmesen felemeli a fejét, a szemembe néz, aztán lassan lecsukódnak a szemhéjai, az ajkai pedig enyhén szétnyílnak, várva, hogy összeérjenek az enyémekkel. Én sem bírom tovább, kell a csókja, érezni akarom az ízét, azt a boszorkányosan fürge nyelvét a számban.

Lehetetlen betelni vele. Most sem tudok. Kell nekem, szükségem van rá, mintha ő lenne a levegő, ami éltet, a szív, ami a keringésemért felel, a vágy, a tűz, az érzések, minden csak ő.

Mikor elalszom akkor is őt látom. Kimerült vagyok, fáradt, de nem tudok elég mélyen elmerülni az álmok birodalmába. Nem hagyja, hisz érzem a testét az enyémhez préselődni, minden egyes apró moccanása felver, de aztán valahogy mégis sikerül lezuhanni a sötétségbe, amiből egy éles sikoly ébreszt fel. Azonnal kipattannak a szemeim és felülök az ágyon. Még mindig nem vagyok magamnál, de gyorsan realizálódik bennem, hogy ő sikít és sír mellettem. Lehetetlenül picire húzza össze magát a takaró alatt és olyan keservesen zokog, amitől tényleg megijedek. Az ajtó hirtelen nyílik ki, Yv egy szempillantás alatt mellette térdel és simogatni kezdi az arcát.

-         Lia, Lia kelj fel hallod? – suttog neki, de ő nem mozdul, csak sír és remeg, míg a karomba nem húzom a görcsben álló pici testét.

-         Hé, Kulta – simítom ki a haját az izzadt homlokából, mire kipattannak a szemei és levegő után kapkodva néz rám. – Nincs baj, csak álmodtál – simogatom meg az arcát nyugtatón, de úgy néz rám, mintha nem értené mit keresek itt.

-         Alex? Hol van Alex? – néz rám zokogva, mire Yv azonnal mellé mászik és átveszi tőlem.  Sokkosan meredek rájuk. Yv csitítgatja, nekem meg vérzik a szívem. Alex? Miért ő?

-         Niko – suttogja Mad az ajtófélfának dőlve, majd a fejével a folyosóra bök. Automatikusan csavarom a lepedőt a derekam köré, majd mászok ki a két lány mellől, hogy aztán a lépcsőn lecsoszogva rágyújthassak egy cigire. Nem szólok Madhez és ő sem hozzám, inkább csak figyeli, hogyan próbálom feldolgozni, hogy Lia egy rémálomból felébredve nem nálam akar menedéket keresni hanem annál a kerti törpénél.

-         Yv sejtette, hogy ez lesz – sóhajt fel végül a barátom, mire értetlenül meredek rá.

-         Tessék? – nézek rá értetlenül.

-         A rémálom. Nem ez az első. Mikor a barátnőjük meghalt minden este így ébredt, aztán egy időben aludni se igazán volt hajlandó, mert kísértette. Majd elmúlt egy időre, aztán meghalt az a srác is és újra visszatértek az álmok is. Csak ketten gyötörték. Nem tudtad? – néz rám összeráncolt homlokkal.

-         Annyi mindent nem tudok róla, mert nem mondja el – sóhajtok fel és próbálok túllépni azon, hogy nem én kellek most ide, hanem Alex. Nem érdekel, hogy hajnali kettő van, felhívom Tiát, hogy derítse ki Alex privát számát, aki morogva bár de pár percen belül teljesíti a kérésem, én meg tárcsázok.

-         Ki a tököm vagy te retkes kis köcsög? Ha elkaplak kitekerem a nyakad baszd meg! Az iskolában nem tanították meg, hogy hogyan kell leolvasni arról a falon lévő izéről, hogy mennyi a kibaszott idő??? Takarodj a faszomba és szórakozz a pöcköddel, a kurva szádat – veszi fel rekedten morogva.

-         Le ne tedd, mert én rúgom szét a segged – mordulok fel, mire a vonal másik vége elcsendesedik. Csak a szuszogását hallom. – Liának rémálma volt – jelentem ki, mire dünnyögni kezd.

-         Dúdolj neki és simogasd a haját, az lenyugtatja vagy adj neki egy szem… - magyarázza, de idegesen félbeszakítom.

-         Nem fogom droggal tömni. Veled kell beszélnie – indulok meg az emelet felé.

-         Nem vagyok a pasija – sziszegi. – Ez a te reszortod. A te feladatod, hogy megvédd. Te akartad, a tiéd, ne engem verj fel hajnalban tíz perc alvás után, mert nem tudod lehiggasztani a királylányt – kezd el kiabálni velem.

-         Kussolj és beszélj vele – csattanok fel, majd a szobába lépve az ágyra dobom a mobilom és anélkül, hogy ránéznék ki is fordulok onnan.

Még mindig remeg a testem, de már kezd elmúlni a pánik. Mira hamuszürke arcát viszont még mindig magam előtt látom, ha lehunyom a szemem. Olyan volt akár egy múmia, összeaszott, kopott, szürke, halott. De a látványhoz már hozzászoktam az eddigi álmaimból. A rémisztő a hangja volt. Az a vádló kétségbeesett kiáltás, ami tudatta velem, hogy egyedül hagytam, pedig megesküdtem, hogy nem teszem. Hagytam egyedül elrohadni abban az átkozott hideg ládában, amibe becsukták. Otthagytam egyedül a sötétben, pedig tudtam, hogy fél tőle.

Ha ez nem lenne elég még Nikot is sikeresen megbántottam. Megint… Ő pedig ennek ellenére mit csinál? Felhívta azt, akit felébredve keresni kezdtem. Alexel viszont már nincs is kedvem beszélni, ezért csak elnézést kérek tőle és jó éjt kívánok neki, majd kinyomom a készüléket, hogy aztán a fürdőbe, hideg vízzel arcot mossak. A szobámba visszaérve észreveszem, hogy Yv elment, ami most pont kapóra jön. Gyorsan belebújok az első kezembe akadó farmerbe és pólóba, a cigim és a pénztárcám a pulcsim zsebébe csúsztatom, aztán elindulok lefelé. Tudom, hogy mit kell tennem, bár nehéz. A hűtőből kiveszem a vodkás üveget és futva indulok el a bejáratig. Hallom, ahogy Niko és Yv egyszerre kiált utánam, de nem izgat. Mennem kell, bocsánatot kell kérnem, innom kell vele egyet, meg kell neki mondanom, hogy szeretem és sajnálom, hogy nem figyeltem rá, majd elhagytam, talán akkor vége lesz.

Gyalog indulok el a temetőbe. Nem érdekel, hogy hideg van, hogy Nikoék valószínűleg aggódnak értem, most nem ők az elsők, hanem Mira. Megint folyni kezdenek a könnyeim. Már magam se tudom miért sírok. Talán tényleg meg fogok őrülni egy napon? Kezdem úgy érezni, hogy elmegy az eszem. Meg fogok tébolyodni, ha így megy tovább. Nem az álmok miatt, hanem az életem miatt.

Mire észhez térek már a rég látott ösvényen bukdácsolok a sírkőig. Hiába nem jártam már itt lassan egy éve, mégis pontosan tudom hova kell mennem, sőt a lábaim maguktól irányítanak Mira felé. A sírkőhöz érve egyszerűen térdre rogyok.  A levegő is megfagy körülöttem, a friss virágokat és az évszámokat bámulva. Megáll az idő, megszűnik a tér és én csak egy fojtogató, nehéz buborékban ringatom magam, sírva.

-         Annyira hiányzol – nyüszítek fel, mint egy kivert kutya. – De nem tehettem semmit. Én nem… Nem mondtad meg nekem. Miért nem mondtad meg? – kiabálok vele. – Majdnem embert öltem miattad és ha tehetném még most is megölném azt a patkányt. Miért nem engedsz el? Hagyj végre békén – ütök a földre az öklömmel, mikor hatalmasat dörren az ég és szakadni kezd hirtelenjében az eső, de most még ezt is a barátnőm számlájára írom. – Francba Mira, hagyd abba. Sajnálom érted? Tudom, hogy az én hibám, de nem gyötörhetsz örökké. Hagynod kell, hogy éljek és boldog legyek vele. Tudom, hogy tudsz róla te átkozott céda! – üvöltöm ki a dühöm. - Tudom, hogy nem véletlenül jöttél ma vissza. Az a cél, hogy bántsam őt is? Tudod, hogy nekem is fáj, ha neki is fáj? – beszélek össze-vissza, de mégis felfedezem a logikát a szavaimban, így nem kezdek el megint azon aggodalmaskodni, hogy szükségem lenne-e egy kényszerzubbonyra. – Tudom, hogy utálsz, mert itt hagytalak, tudom, hogy félsz, tudom, hogy sötét van, de te meghaltál. Én élek Mira! – bontom fel a vodkás üveget és nagyot kortyolok az erős italból, ami végigmarja a torkom. – Nem okolhatsz többet engem – sóhajtok fel. – Te nem mondtad el, hogy beteg vagy. Te nem szóltál róla. Te vetted be azt az átkozott bogyót és te hagytál itt engem. Te hagytad itt Yvet, pedig megígérted, hogy a plasztikai sebészeten együtt fogunk ülni és együtt várjuk a botoxot, hogy huszonéves csitrinek nézzünk ki hatvan évesen is. Tehát Mira Thompson kvittek vagyunk – gyújtok rá egy cigire és még egy nagyot húzok a vodkából.

-         Elég lesz Kulta – hallok meg egy mély rekedt hangot a hátam mögött, mire ijedtemben hátrafordulok. A két zöld szempár megnyugtat, habár Niko arcvonásai kemények és semmi jót nem ígérnek.

-         Ne haragudj – hajtom le a fejem, mire mögém ül, nem törődve a sárral, az esővel, a széllel. Finoman lefeszegeti az ujjaim az üveg nyakáról, hogy ő is ihasson belőle. Aztán megtörli a szája szélét és a sírt kezdi locsolni a tömény szesszel, de nem néz rám. A kiürült üveget maga mellé ejti, a  hatalmas jéghideg tenyerei közé pedig, az arcom kerül.

-         Vége van érted? Meghalt és nem fog gyötörni többet, mert ha mégis én esküszöm, hogy kiásom és megbánja, hogy megszületett és meghalt. Világos volt Mira? – sziszegi dühösen, a sírkőre nézve. – Te pedig Cornelia Anders, ha még egyszer elrohansz vagy mást hívsz helyettem mikor szomorú, frusztrált avagy mérges vagy, akkor azt te is megbánod.  Nem játszunk ilyet többet. Én vagyok a társad, a szerelmed, a barátod, az urad és velem fogod a szarjaid megbeszélni. Nem tűrőm tovább, hogy ne ezt tedd. Világosan beszéltem? – néz rám, piszok komolyan.

-         Igen – bólogatok félve.

-         Akkor most köszönj el – áll fel és a kezét nyújtja, hogy engem is felsegítsen.

-         Én… - habozok, de a bársonyosan zöld szemek mérgesen villannak meg.

-         Azt mondtam, hogy… - csattan fel, mire riadtan húzom össze magam.

-         Szia Mira – állok fel, a kezébe csúsztatva az enyémet.

-         Helyes – bólint egyet Niko. – Holnap visszajövünk Mira. Nem ajánlom, hogy meglátogasd addig, míg ő nem jön hozzád – fenyegetőzik, mire most az ő értelmi képességeit kérdőjelezem meg. – Indulás – öleli át a derekam és kiterelget a temetőből. Én meg követem, szó nélkül, tudva, hogy ha ő mellettem van, nem lehet baj.