94. Ugrunk

 „Minden porcikámban érzem, egészen megváltoztam, másképp látok, másképp lélegzem, mint azelőtt. Még álmomban is élek, a bokám és a csuklóm is másképp mozog, fogni tudok a kezemmel, és örömmel várom a holnapot, mert tudom, hogy mit akarok, az életemnek célja van megint. Bánom is én, hogy mit mondasz erre, mit gondolsz rólam! Az a fő, hogy szárnyam nőtt, és repülni tudok. Hogyne vetném bele magam ebbe a boldogságba minden meggondolás nélkül! Nem vagyok óvatos, nem félek, nem törődöm semmivel, még azzal sem, hogy ha te csak játszol velem és kicsúfolsz.”

Hosszú perceken keresztül finoman ringatom a karomban, míg meg nem nyugszik.

-         Akarsz beszélni róla? – Kérdezem halkan, amint kifújta az orrát és megtörölte a szemeit.

-         Nem igazán – csóválja meg a fejét, majd az arcát ismét a mellkasomra dönti.

-         Mi lenne, ha aludnál egy jót? – Simogatom a hátát, mire bólogatni kezd, így elkezdem az ágy felé terelgetni, ahol jó kislány módjára bebújik a paplan alá. Az ágy szélén ülve figyelem, hogy egyenletessé válik a légzése. Még kivörösödött, bedagadt szemekkel is ő a legfantasztikusabb nő, de az én bűntudatom cseppet sem enyhül, sőt erősödik mikor meglátom a könyökét, ami tiszta seb. Bármit megtennék érte, akármit, az életemet adnám érte és mégis folyamatosan történik valami vele, mert én önző vagyok és képtelen vagyok osztozni a figyelmén, a szerelmén, sértettségből pedig sosem vagyok ott ahol lennem kéne. Pedig nekem kell rá vigyáznom. Azzal, hogy de hoztam vállaltam érte a felelősséget. Elvégre itt se kutyája, se macskája. A barátaim befogadták, de miattam van itt.

Amint szinte biztos vagyok benne, hogy mélyen alszik felállok, hogy a konyhába egy üveg sört szerezzek. De nincs sör. Csak egy üveg konyakot találok, ami jobb híján megteszi. Csak egy picit el akarom tompítani a fejem és a lelkiismeretfurdalásom. Egy poharat félig töltök az aranysárga szesszel, aztán visszamegyek hozzá. Elfekszem az ablak előtt álló fotelben, a lábam a karfára teszem és csak bámulom a poharat. Forgatom jobbra, forgatom ballra, a konyak hol erre indul el benne, hol arra, csak egy helyre nem megy. A gyomromba. Pedig tudom, hogy feloldana, de úgy érzem nem érdemlem meg. Nem érdemlem meg a feloldozást. Nem kéne meginnom, mégis lehúzom.

Önző vagyok.

Még a saját bűntudatom se bírom elviselni. Gyáva féregként nyúlok az üvegért, hogy még egy pohárral ihassak. Most már nem csak Lia miatt vagyok szarul, hanem azért is, mert iszom, miközben megígértem neki, hogy nem fogok.

A második pohár után, elviselhetetlenül melegem lesz. Olyan sebességgel veszem le magamról a pólót, mintha az anyag égetne. De nem ez a helyzet. Saját magam égetem, hisz harmadszorra is újratöltöm a kristályt. Gombóc nő a torkomban, amit képtelen vagyok lenyelni. A keserűség fanyar íze a nyelvem hegyén, dühíteni kezd. Egyre mélyebbre kerülök az önmarcangolásban, a - mi lett volna ha? - kérdés egyre tovább gyötör.

Egy igazi önző faszként viselkedek megint.

Jöhet a negyedik pohár.

Csak egy másodpercre pislantok az ágyban fekvő angyal felé, de éppen elég ennyi is ahhoz, hogy rámtörjön a szégyen.

A kékeszöld szempár ugyanis engem vizslat. Nem szól semmit csak néz, kifejezéstelenül, de talán ha lenne elég bátorságom ahhoz, hogy a kékség mélyére nézzek… Akkor talán tudnám mit gondol.

De nem akarom tudni.

Az Istenért, mi a fenét művelek???? Mit? Mire jó ez az egész? Miért érzem, úgy, hogy fuldoklom? Hogy ég a bőr a képemen? Hogy a karjai közé akarok bújni, mint egy gyerek?

A pohár az ujjaim közül az asztalka sima felületére csúszik és tompán koppan rajta. A fotel megnyikordul, ahogy felállok, az ágy is nyekken egyet amikor leülök, hogy mellé feküdjek.

Olyan nagy szükségem van rá.

De most ki is vigyáz kire?

Minden vágyam, hogy odabújjak hozzá, mégsem teszem. Csak fekszem mellette, miközben egymás szemébe nézünk.

Nem tudom, mit láthat, de hosszú perceken át nem moccan, aztán pislogok egyet és ő ott is van a karjaimban. A feje a mellkasomon pihen, a keze a derekam öleli, én pedig lefagyok.

Honnan tudja?

Elmosolyodok és én is átölelem. Mélyet szippantok a haja illatából, miközben kellemes melegség árad szét bennem, a gyomromban pedig ismét csapkodni kezdenek a pillangók.

A gombóc eltűnik, a tüzes késként szurkáló bűntudat enyhül, a méreg ami az ereim feszegette megszelídül.

Én is megszelídülök.

Reggel én ébredek hamarabb. Talán a szuszogása ébreszt, talán az ablakon betörő halvány narancssárga fény, vagy a karja ereje, ami a derekamon pihen.

Órákon át tudnám nézni, ahogy alszik, de most kavarognak a gondolataim.

Mérgesnek kéne lennem rá, mert otthagyott, de mégse érzek már semmi ilyesmit. Inkább csak félek. Nem akarom a felhajtást ismét. Persze tisztában vagyok vele, hogy a helyi Isten barátnőjének lenni, nem épp olyan státusz, amiből kimaradhat az újságokban való szerepelés, de az, hogy magam miatt akartak szétszedni este, már más kérdéseket vet fel.

Egy ideig el tudtam bújni, de most, hogy Niko mellett feltűntem, engem akarnak. Mintha híres bugyit mutogató örökösnő vagy cirkuszi bohóc lennék. Utálom őket, mindig is utáltam őket, persze ha ebben nő fel valaki hozzászokik, de én már megszoktam azt is, hogy senkit nem érdeklek. Az évek alatt elfeledkeztek rólam, mintha Mattnek csak egy lánya lenne.

De most viszont megint kezdődik minden elölről.

Bár miért is hittem azt, hogy Niko mellett nem fogják felfedezni, hogy ki is az apám?

Francba.

De Niko is megviseltnek tűnik. Tegnap este, ahogy itta a konyakot, komolyan megijedtem tőle. Olyan volt, akár egy kísértet, sehol nem volt a fenséges félisten. Csak egy zavarodott férfit láttam, akit mart a bűntudat és aki el akart menekülni, de valamiért mégis maradt. Testben legalábbis itt volt velem, a lelkét viszont próbálta a konyakba fojtani, az esze pedig épp el volt foglalva azzal, hogy ádáz csatát vívjon a szívével. Bár tudnám mi lakik benne. Bár ismerném a titkait, hogy mitől is ijedt meg megint. Vajon mi járhatott a fejében? Vajon miért ilyen?

Sebezhető és mégis legyőzhetetlen.

-         Szeretlek – suttogom a fülébe, bár tudom, hogy mélyen alszik. Az ágyból kimászva veszek egy forró fürdőt, majd lefőzök egy tisztességes adag kávét, ami elég lesz kettőnknek. Talán pont a koffein erős illata csábítja ki az ágyból, de mire elkészül a fekete folyadék, már ő is kibotorkál a hálóból. A farmer gombjának nyoma ott van a hasán, elég kényelmetlen lehetett nadrágban aludni, amit csak erősít, hogy elég nyúzottnak látszik. A szemei alatt óriás karikák éktelenkednek, a bőre sápadt és alig bír ébren maradni.

-         Szia – suttogja és mosolyt erőltet az arcára.

-         Szia – nyomok egy puszit a szájára, miközben egy bögre kávét nyomok a kezébe, pontosan tudva, hogy ez kell neki. Na meg a reggeli cigije.

-         Jól vagy? – Simít végig finoman a vállamon, miközben kutatva néz a szemembe.

-         Mondjuk, hogy igen. Mi lenne, ha inkább arról beszélgetnénk, hogy te jól vagy-e? – Nézek rá fürkészően, mire elsötétül a pillantása.

-         Jól vagyok – préseli össze az ajkait, mire elhúzom a szám.

-         Legalább ne hazudj – indulok el a nappali felé, mert én is kívánom a nikotint. Ledobja magát a kanapéra, én viszont direkt nem mellé ülök. Az ablak melletti bemélyedésbe telepedek és lehunyom a szemem. Nem szól egy szót se csak az öngyújtó kattan a szoba csendjében, újra és újra, hol ő, hol meg én gyújtok rá és ezt játsszuk hosszú órákon át. Hallani, ahogy a cigaretta izzó vége fel-fel parázslik, miközben mélyeket slukkolunk a káros füstből, ami szépen lassan belengi az egész teret.

-         Szeretlek – suttogja hirtelen, mikor a homlokom a hideg üveghez tapasztom, hogy az izzó homlokom lehűtsem. Az emberek megint úgy kavarognak odalent, mint a hópelyhek a levegőben télen. Mintha az érzelmeim kivetülése lenne előttem, mindenki kóvályog, kavarog, eltéved, visszatalál, egyesek rohannak, mások belassulnak, hát igen, az én érzelmeim is egy ilyen, utcai kavalkádra hasonlítanak. Úgy érzem beteg vagyok, de nem fizikailag. A lelkem nem bírja ezt az egészet.

-         Miért nem bízol bennem? – Kérdezem halkan, inkább csak magamtól, mintsem tőle.

-         Senkiben sem bízom – suttog ő is, mire keserű mosolyra húzódnak az ajkaim.

-         Akkor mi értelme van veled lennem? – Kérdezem reményvesztetten. Valahogy megint úgy érzem, hogy hiába szeretjük egymást, nem lesz elég a szerelmünk ahhoz, hogy együtt maradjunk. 

-         Szeretsz – susog.

-         És ez elég? – Nézek rá végül, mire elgondolkodó képet vág.

-         Elégnek kell lennie – bólint.

-         És mi van, ha a szerelem mégsem elég? – Húzom fel kérdőn a szemöldököm.

-         Akkor semmi sem elég – búg, azon a hátborzongatóan mély hangján.

Ismét hosszú percekre beáll köztünk a csend. Nem tudom, mit mondjak, de látszólag ő arra vár, hogy én szólaljak meg. Talán az egész időpazarlás. Talán elpocsékoljuk a szerelmünk és a napjaink. Mi értelme együtt lennünk, ha képtelen bízni bennem? Ha mindig fájdalmat okozunk? És miért van az, hogy hiába tudom az eszemmel, hogy sosem kellett volna a szívembe engednem, hogy sosem kellett volna szerelmesnek lennem, mégis az vagyok és egy percét sem bánom? Hogy bánjam? Hisz mikor nincs velem, meg akarok fulladni. Talán jobb lenne, ha megkérném arra, hogy tanítson meg lélegezni egyedül, de lehet, hogy úgysem menne. Nélküle semmi nem megy. Ámbár vele sem.

De én mit agyalok ezen az Istenit? Miért akarok ésszel gondolkodni rajtunk, mikor tudom, hogy a szívem úgyis felülír minden ép gondolatot és egy dobbanással belebuktat az egészbe?

Olyan elveszett vagyok nélküle. Hol a helyem? Hol a szívem? Hol az elmém? Hol vagyok én?

Ki vagyok én?

Ki vagyok én nélküle?

Ki vagyok én vele?

-         Kulta – suttog. – Csak egy dologban hiszek. A szerelemben. Ha az nem elég, hát semmi nem elég a világon. Nem könnyű és én sem vagyok az. De ezt tudom adni, egyenlőre. Bajt, fejfájást, problémát és néhány boldog percet. Ha ez nem elég neked, akkor talán nem is szeretsz igazán, akkor talán jobb, ha hazamész és összetöröd még most a szívem, én pedig összesöpröm, megolvasztom és egy lemezt készítek belőle. Egy lemezt rólunk, hogy legyen egy emlékem erről a napról, a mosolyodról, a boldogságról, miközben haldoklom. Nem foglak visszatartani, ha menni akarsz, menj el – néz keményen a szemem közé. Felgyorsul a légzésem és a szívverésem. Nem tartana vissza. De én képes lennék elhagyni?

Nem.

Egyértelműen nem, hisz most is arra vágyom, hogy az ölébe üljek és magamba szívjam a dohány és parfümillatot, miközben a hosszú karok körém fonódnak. Minden olyan kristálytiszta és világos, hogy nem is értem minek ücsörgök én még itt, ahelyett, hogy ott lennék Niko karjai közt. De erre sem kell sokat várni, szinte repülök hozzá, bár látványosan elfehéredik és nagyot nyel mikor felállok, de amint észreveszi, hogy felé tartok, kisimulnak a vonásai és kitárja a karjait, hogy könnyen hozzá simulhassak. Az ajkaink rögtön találkoznak, ebben a csókban pedig minden benne van.

Frász akar elmenni, főleg akkor nem, ha egy férfi így tudja csókolni. Tele érzelemmel, erővel és szenvedéllyel. Márpedig Niko csókolni azt nagyon tud.

-         Soha többé ne hozd rám a frászt – suttogja az ajkaim közé.- Azt hittem mikor felálltál, hogy elhagysz – puszil homlokon, miközben minden erejével magához szorít.

-         Nem vagyok rá képes – bújok a nyakába.

-         Hála Istennek – sóhajt fel megkönnyebbülve. – De ha valaha is úgy érzed jobb nélkülem, ne gondolkodj, csak menj – köszörüli meg a torkát.

-         Mi lehet jobb nélküled? Még a Nap se úgy süt, mint szokott, ha nem vagy velem… - nézek rá és kezdem azt érezni, hogy tényleg őrült vagyok. Ennyire lehetetlen szeretni valaki.

-         Az én Napom nem is jön fel, ha te nem vagy velem – lágyul el a pillantása. – Ne ítélj örök sötétségre – súgja, amitől nagyot dobban a szívem. Ebben minden benne van. Életem legszebb szerelmi vallomása. Egyszerű, talán kissé nyálas, de csodaszép.

Az ujjai a pólóm alatt a hátam kezdik cirógatni, olyan mesterien, hogy nem kell sok ahhoz, hogy lerángassam róla a nadrágot és ott a kanapén fekve legyünk egymáséi.

Csak boldoggá akarom tenni. És most nagyon úgy tűnik, hogy az is. Úgy néz ki, mint egy kiscica, aki most nyalta ki a tejfeles bödönt. Elégedett és ragyog, miközben az izzadtságtól nyirkos bőrét cirógatom. A Tv az egyetlen zajforrás a szobában. Nem vagyunk hajlandóak lemászni a kanapéról, vagy elszakadni egymástól. Nem érdekel a mobilunk csörgése, ez az utolsó szabad napom, ki akarom használni vele az összes percet, hogy tudja megéri itt lennie, velem élnie, engem szeretnie.

-         Mit mosolyogsz? – Bök a bordáim közé, mire fájdalmasan szisszenek fel.

-         Csak visszagondoltam arra, hogy szex közben milyen édesen nyögdécseltél – cuppantok a fülébe, mire feljajdul, aztán nevetni kezd.

-         Hazudós dög – harap a vállamba finoman, mire magam alá gyűröm, vigyázva, hogy le ne essünk.

-         Tényleg szeretem, ahogy sikongatsz – nyomok egy puszit az orra hegyére, majd az arcát szórom tele apró csókokkal, egészen addig, míg el nem érek a mellkasáig, hogy ott megpihentessem a fejem, hallgatva a szívverését.

-         Muszáj sikongatni, hogy azt hidd élvezem – suttogja gonoszul, mire azonnal felkapom a fejem.

-         Hogy mi van? – Nézek rá kérdőn, bár tudom, hogy csak viccel. - Adok én neked – kezdem el csikizni, mire azonnal ficánkolni és nevetni kezd.

-         Hagyd abba – kacag.

-         Lehet, hogy csak megjátszod és nem is vagy csikis – fintorgok, miközben tovább cikáznak az ujjaim az oldalán.

-         Tudod, hogy csak vicc volt – próbálja lesöpörni a kezeim magáról, de esélye sincs.

-         Ilyennel nem viccelünk – csóválom a fejem.

-         Basszus, hagyd abba, fáj a hasam a nevetéstől – könyörög, de nem kegyelmezek.

-         Emlékszel mivel akartad megszerezni az alsóm este? – Kérdezem miközben abbahagyom a kínzását és a feje felett lefogom a csuklóit fél kézzel, a másikkal pedig a bordáit kezdem simogatni, amitől azonnal felgyorsul a pulzusa, a szemei pedig elhomályosulnak a vágytól.

-         Ühüm – nyög fel halkan. Még, hogy megjátssza…

-         Szombat este, azt teszek veled, amit akarok – puszilok bele a köldökébe, amitől libabőrös lesz.

-         És mi van, ha nem megyek bele? – Kérdezi nagyot nyelve, mire egy pimasz vigyor ül ki az arcomra.

-         Abban az esetben kénytelen leszek tovább csikizni – suttogom a mellei közé és ismét kínozni kezdem, ő pedig sikít, mintha nyúznám.

-         Oké, oké! Azt tehetsz, amit csak akarsz, csak könyörgöm hagyd abba – kérlel, mire kegyelmet gyakorolok és egy csók után, nem piszkálom tovább.

-         Kérdezhetek valamit? – Néz rám félénken, immár ismét a mellkasomon fekve.

-         Persze – csavargatom a haját.

-         Mit akarsz te tőlem Niko Koskinen? – Szegezi a torkomnak a pengét. De, hogy fogalmazzam meg? Hisz mindent akarok, amit csak adni tud. Ez a válasz viszont nem lesz neki elég. Hiába írtam már ezer meg egy dalt, nőkről, nőkhöz, szerelmekről, szerelmekhez, ez életem legnehezebb feladatának tűnik. Hogy mondjam meg neki, hogy szívem szerint a világ másik végére rohannék előle, mert megrémisztenek az érzések, amiket bennem kelt? Hogy hiába szeretek szerelmes lenni, ez amit ő hoz ki belőlem, halálra rémít? Rettegek tőle és mégis, szívem szerint felkapnám, hogy egy anyakönyvvezetőhöz citáljam és örökre magamhoz láncoljam. Mit is akarok tőle?

-         Basszus Kulta – csúszik ki a számon, mire a szemei összeszűkülnek.

-         Ha csak guminőnek tartasz, az is oké, csak mondd meg – suttogja, mire az én szemeim kerekednek ki.

-         Guminőnek? – Nézek rá tök értetlenül. Ezzel vajon mit akarhat mondani?

-         Aha – bólint, miközben megpróbál felülni, de nem engedem. Ez ugyanis védekező reflex nála. Szabadulni akar, elbújni, begubózni, de nem hagyhatom, hogy hülyeségeket gondoljon, így magamhoz szorítom, úgy, hogy moccani se tudjon. – Erőszakos vagy – motyogja, miközben újra ellazul, hisz tudja, hogy ha nem akarom, úgyse megy sehová. Márpedig nem akarom. Éljen az erőfölény. – Miért van az, hogy ha egyszer elhatározol valamit, abból egy centit se engedsz? – Néz rám morgolódva, mire elmosolyodom.

-         Jelen esetben azért, mert ha engedném, akkor kibújnál a pléd alól és visszaülnél abba a hülye kis mélyedésbe, hogy az utcákat bámuld és begubózhass. De nem itt tartottunk, hanem ott, hogy-hogy is érted azt, hogy guminőként használhatlak, mert az is oké, ha tudsz róla? – Túrok újra a hajába. Egyszerűen nem tudom megunni a selymes tincsek csavargatását.

-         Úgy, hogy csak szórakozol. Azt hazudod, hogy szeretsz, hogy jól érezzem magam, de igazából csak egy ostoba báb vagyok neked, aki feltétel nélkül szétteszi neked a lábát, mert képtelen gondolkodni és minden nyálas maszlagot bevesz, amit mondasz neki, hisz annyira hinni akar benne. Tehát agyam nulla, de a testem megvan ahhoz, hogy magad mellett tarts – fintorog. Igaza van elég szörnyen hangzik ez a teória, én is fintorognék, ha ilyen ostobaságok járnának a fejemben.

-         De ezt te sem gondolod komolyan – mosolygok rá.

-         Már nem tudom, mit gondoljak. Egyszer egy hülye seggfej vagy, máskor pedig maga a tündérmesékből előlépett királyfi – néz a szemembe tanácstalanul.

-         Kulta, annyira butus dolgokat tudsz néha összehordani – kuncogok fel, a fejem csóválva.

-         Oké, akkor mi lenne ha nem terelnél hanem megmondanád, hogy a mi frászt akarsz tőlem? – Kapja fel a vizet, én pedig kénytelen vagyok megint magamhoz szorítani, ha nem akarom, hogy dühös fúriaként, pattanjon fel.

-         Hé, nyugi – csitítom. – Mindennél jobban kincsem – kacsintok rá, de ez most nem segít.

-         Mit mindennél jobban? - Kérdezi sziszegve, mintha nem tudná…

-         Muszáj kimondanom? Ma már mondtam egyszer.

-         Igen – bólint határozottan. – Nem – harap az alsó ajkába, mikor felhúzom az egyik szemöldököm, majd lesüti a szemeit. – Szeretném – suttogja halkan.

-         Kulta – nyúlok az álla alá gyengéden, hogy ismét a szemembe nézzen és úgy döntök lehet ma gyerek nap… - Beléd szerettem. Nem tudom mikor, hol és hogyan, de megtörtént. Hogy mit akarok tőled? Téged Kultám, téged. Mindent akarok, mindent amit nekem adsz. Fájdalmat, kétséget, gyötrelmet, szerelmet, az összes reggeled és minden éjszakád. Akarom a szíved, a tested, egy nap talán feleségül is akarlak venni és gyereket is szeretnék. Szeretném, ha a múzsám lennél, ha az otthonunk közös lenne, ha megmentenél mindig mikor hülyeséget csinálok, veszekedni is akarok veled, azt akarom, hogy felperzselj, hogy felhergelj, hogy égess meg, hogy gyógyíts meg, hogy hitesd el velem, hogy melletted jobb ember lehetek. Meg akarlak védeni mindentől, mindent oda akarok neked adni, szeretni akarlak és azt akarom, hogy te is szeress engem, míg dobog a szívem. De félek is, sőt rettegek. Néha azt kívánom, hogy bár soha ne ismertelek volna meg. Viszont nem vagyok az a pasas, aki ezt bizonygatni fogja percenként. Tudom, hogy érzed és nem értem, miért van szükség arra, hogy kimondjam. Lehetsz bizonytalan, hisz én is az vagyok. Én is tudom, hogy ez a kapcsolat köztünk, mindig veszélyes lesz, hisz annyira intenzív, mint semmi más. Talán, mert ösztönös és mindent felülír. De nem érdekel. Én fejest ugrottam, neked is ezt kéne tenned. De ha akarod, akkor toporogj a szakadék szélén és tétovázz. Ahogy érzed kincsem. Nekem mindegy. Én viszont nem fogom percenként azt mondani, hogy szeretlek. Nem fogom újra elkövetni azt a hibát, hogy ostobán használom ezt a szót, mert egy idő után elvesztené a jelentőségét. Egyszer megtörtént, többé nem fog. Vagy elég ez, vagy nem. Nem érdekel – ülök fel most én és rágyújtok egy cigire, mert megint úgy érzem ki akar valaki préselni belőlem valamit, amit nem akarok. Nem akarom, hogy elveszítsük a különlegességünket, hogy a szerelem amit érzek, ami szétfeszít, csak egy kis semmiséggé váljon, hogy elveszítse a jelentőségét azzal, hogy folyton bizonygatnom kell.

-         Sajnálom, csak megijesztesz néha – bújik hozzám hátulról. – De nem akarlak kényszeríteni semmire. Egyszerűen csak szükségem van rád és a bizonyosságra, hogy neked is kellek. Tudnom kell, hogy nem hiába jöttem ide – suttogja a fülembe, én pedig megértem, hogy mi a baj.

-         Gyerek vagy még és sosem volt felnőtt kapcsolatod – mondom ki, amit gondolok.

-         Mindig voltak pasik az életemben, de sosem voltam szerelmes, sosem féltem attól, hogy megégetem magam és sosem hagytam hátra valaki miatt csapot papot. Nem tudom, hogy kell ezt csinálni – mutogat köztünk bátortalanul mosolyogva, miközben önkéntelenül a hasam simogatja. – De – csillan fel hirtelen a szeme – megtaníthatod, hogy kell bánni egy férfival, felnőtt módra. Hogyan kell komoly kapcsolatban élni és vakon szeretni. Feltéve ha van hozzá elég türelmed – sóhajt nagyot, mire a kezem a kezére csúsztatom.

-         Mindent megteszek azért, hogy működjön oké? De sok idő kell. Ez nem megy varázsütésre. Össze kell csiszolódnunk, ami nem egyszerű, tekintve, hogy makacs vagy, mint az öszvér és olyan tüzes, mint egy igazi sárkány – puszilom meg a kézfejét, mire elneveti magát.

-         Jah, mert te vagy az engedékenység mintaképe – forgatja meg a szemeit.

-         Fogd már be – nevetek fel újra, majd elnyomom a félig elszívott cigim és megcsókolom, hogy végre elhallgattassam azt a lepcses száját. Nők… Miért mindig az övéknek kell lennie az utolsó szónak? Erről sürgősen le kell szoktatnom.

Végre megnyugszom, még az se izgat, hogy lelép és nem marad velem estére. Bár nehezen válunk el, de tudom, hogy holnap korán kel kelnie, ha be akar érni a stúdióba, mellettem viszont nem lenne ez egyszerű, hisz alig bírjuk elengedni egymást. Reggel pedig még rosszabb lenne. Nekem is kell egy este végre egyedül. Furcsa, hogy hiába imádok vele lenni, égis kell, hogy magamban legyek. Conor ugyan beugrik vacsizni, de nem marad sokat, hisz ma este is randija van. Már ha lehet randinak nevezni, azt, hogy újabb csajt cibál ágyba. Csodálom, hogy talál még olyan lányt Helsinkiben, akit nem húzott meg.

Végre kialszom magam és sikerül rendezni a gondolataim is.

Ugrok.

Bele a mélységbe, nem tudva mi vár rám, de érzem, hogy át kell magam adnom Nikonak teljesen.

Másnap Zoé kelt egy sms-el, hogy találkozzunk, amibe rögtön belemegyek. Egész nap pletykálunk és vásárolgatunk, tekintve, hogy Brandon az összes haverjával lelépett korán reggel és egyedül hagyta. Semelyikünk nem ismeri igazán a várost, így úgy döntünk meghódítjuk magunknak Helsinki utcáit és szert teszünk némi helyismeretre, bízva abban, hogy szükségét vesszük később is.

-         Jaj beleválasztottunk mindketten a jóba – nevet fel Zoé a tejeskávéja fölül.

-         Nem tudom melyikünk járt jobban – kacagok fel én is, hisz ahogy hallom nem csak Niko nehéz este.

-         Olyan, mintha egy óvodással járnék, aki mindig rosszaságon töri a fejét – csóválja a fejét.

-         Én meg egy elszigetelt remetével, aki morog ha ki kell bújnia a csigaházából – kutatok elő egy cigit.

-         Nem hiányzik a régi életed? – Néz rám kérdőn.

-         Mármint, hogy az ördögfajzatom házába betépve szédelegjek és nézzem ahogy egy pasit kefél? – Húzom fel kérdőn a szemöldököm, mire Zoé a füle tövéig vörös lesz. – Hé nyugi, nem tabu, hogy Alex imádja a pasikat is és szereti halmozni az élvezeteket – vonok vállat. Furcsa, hogy Zoé ugyan nem egy konzervatív szellemű lány, de zavarba jön attól, hogy ilyen nyíltan beszélek arról, hogy kivel éltem és hogyan.

-         Ez akkor is fura – pislog nagyokat.

-         Neked, de én szerettem azt az életet is. Matt Anders lánya vagyok, még Alex se tudott újat mutatni – kacagok fel, visszaemlékezve, hogy kicsinek ezerszer cifrább dolgokat is láttam.

-         Bran őrült, de már tudom, hogy miért kedvel téged ennyire. Te se vagy ép – kortyol bele a bögréjébe.

-         Viszont ha velem kávézol és vele szexelsz akkor te se lehetsz, teljesen százas – világítok rá a tényállásra, mire egyetértően hümmög.

-         Ő az első olyan pasi, aki felkavart – von vállat, mire most én mosolygok rá mindent tudóan, tekintve, hogy az életemben is Niko az első szerelem. – Sose volt még ilyen. Mindig unalmas, jól öltözött, kedveskedő pasikkal jártam, akiknek volt tisztességes munkájuk, egy normális lakásuk és ha jobban belegondolok minden tökéletesen átlagos volt körülöttük. Nem is értem, hogy történhetett ez, mármint, hogy Brandonba szerettem bele, aki csak kerékpározni tud, tele van varrva különböző idióta mintákkal, mintha egy ovis firkálta volna össze és hát a háza… Anyám, mintha egy fedett játszótéren lakna – néz rám szörnyülködve, de mégis csillog a szeme.

-         Ha tudni akarod, mikor először Nikonál jártam halálra rémültem. Egy toronyban lakni se kifejezetten normális dolog. És ha látnád belülről. Ó te jó ég – nevetek fel, belegondolva, hogy mennyi kacatja van.

-         Miért érezzük mégis úgy, hogy ezzel a két elmebeteggel megfogtuk az Isten lábát? – Néz rám kérdőn, mire kiszakad belőlem a röhögés.

-         Gőzöm sincs – ingatom a fejem, mire ő is nevetni kezd.

A zenélés most, hogy rendben vagyok, ezerszer jobban megy. Egyszerűen működik az egész, zsigerből ráérzünk a dolgokra és három szám is összeáll, aminek az alapverzióját azonnal fel is vesszük. Tudjuk, hogy kell még keverni és finomítani rajtuk, de amint visszahallgatjuk az alapot, amire rámegy az ének, egyszerre mosolyodunk el.

Senki nem figyeli az órát, senki telefonja nem szólal meg, így szabadon alkothatunk.

Bőven benne vagyunk az éjszakába, mikor Aleksi észbe kap, hogy lekésett a fürdetésről és hiába nincs semmi értelme már hazarohannia, így pedig mi is összeszedjük magunkat, iszunk még egy sört és követjük a példáját.

Bár a haza szó most tök mást jelent, mint régebben. Máskor gondolkodás nélkül a torony felé venném az irányt, most viszont Liához indulok. Vele akarok aludni.

Álmosan nyit ajtót, én pedig azonnal mosolyogni kezdek, ahogy a csíkká préselődött szemeit megpróbálja kinyitni, miközben el akar nyomni egy ásítást.

-         Mit keresel itt ilyenkor? – Bújik hozzám, amint ledobáltam a cuccaim az előszobában.

-         Jöttem aludni – puszilom homlokon vigyorogva.

-         Az jó, mert álmos vagyok – bólogat és visszafekszik az ágyba. Mire lezuhanyzom és megborotválkozom, ő már majdnem újra alszik, de egy csókra és egy elégedett dünnyögésre még futja tőle, miután befészkelte magát a karomba.

A reggel nyolcas kelés viszont nem esik jól. Hiába csapok rá a mobilomra azonnal, így is felébred.

- Ne menj el – fekszik rám azonnal, pedig eddig is össze voltunk gabalyodva.

- Muszáj Kulta – ásítom.

- Nem akarom – fúrja az arcát a nyakamba, míg én hanyagul átölelem a derekát.

- Délután bejöhetsz – suttogom a haját puszilgatva.      Nehéz kibújni mellőle, de indulnom kell, ha nem akarom, hogy Tia letépje a fejem.

- Még egy picikét maradj velem – szuszakolja a karjait a nyakam alá.

- Ha legördülsz rólam, simogatom a hátad, míg vissza nem alszol – suttogom a fülébe, amire nem szól semmit csak lejjebb csúszik rólam, én pedig vigyorogva nyúlok a pólója alá, aztán egy csók után összekapom magam.

Még kávét is van időm venni, mielőtt bemennék. Meglepően jó kedvem van, nem kések és nem morgok mindenkire, úgy ahogy szoktam. Tuti Lia miatt van ez is, de nem bánom.

-         Te időben ideértél? – Köszönt Tia kikerekedett szemekkel.

-         Igen – bólogatok vigyorogva, miközben lepacsizok a fiúkkal. Egyedül Aleksi hiányzik, de tudjuk, hogy rá még egy órán át nem is számíthatunk, mert oltást kap a királylány.

-         És nem hisztizel – szűkíti össze Tia a szemeit.

-         Ha nem hagyod abba fogok – fenyegetem meg, a gép előtti székre huppanva. Vissza akarom hallgatni a tegnapi alapokat, miközben megiszom a kávém és elszívom a cigim.

-         Mit hozassak nektek enni? – Néz ránk a pótanyánk kérdőn, miközben a naptárát bűvöli.

-         Passz – vágjuk rá kórusban, majd Mad bevonul, hogy feljátssza a saját sávjait, mi pedig fülelünk és elmerülünk a munkába. Még az se tűnik fel, hogy Aleksi csatlakozik hozzánk. Viszont a szobát hirtelen belengi a jól ismert virágillat.

-         Hahó – egyensúlyozik Lia egy rakás dobozzal és szatyorral, mire egy emberként kapjuk felé a fejünket. – Hoztam vacsit – mosolyog ránk miközben nekiáll lepakolni. Nem csak kaját hanem kávét is hozott.

-         Vacsi? – Nézek az órára, miközben felállok, hogy megcsókoljam, de elképedve veszem tudomásul, hogy már megint elfeledkeztünk magunkról és elmúlt nyolc is.

-         Vacsi – ölel át. – Meg kávé, mert gondolom sokáig maradtok ma is – pipiskedik fel, mire vigyorogva a hajába túrok és az ajkaim közé veszem az ajkait, majd a nyelve a számba siklik én pedig rájövök, hogy ha valami, hát ez hiányzott egész nap. Az íze a számba, az illata az orromba és máris nem érzem azt, hogy görcsbe áll a vállam.

-         Megtartunk – nyög fel Mika, miközben könyékig túr a kínais zacskóban.

-         A tavaszi tekercs az enyém – robban ki Aleksi messze hajítva a gitárját.

-         Nyugi mindenkinek jut – nevet fel Lia.

-         Meghallgatjuk addig, hogy mit alkottunk? – Néz rám Jari, mire bólintok. Lia az ölemben köt ki, ő etet, míg én a térdén dobolom az új dalok ritmusát.

Tökéletes minden.  

93. Nem buli

18+

„Győzd le a démonokat egy dologgal, amit szeretetnek hívnak.”

-         Csapatokra oszlunk és versenyezni fogunk – vigyorog Brandon önelégülten, én pedig innentől fogva érzem, hogy a mai estének csúnya vége lesz.

-         Akik egymással osztják meg az ágyukat azok nem lehetnek együtt – tesz egy kikötést Zack, amitől csalódottan szusszantok fel. Lia nem velem lesz…

-         Oké, én vagyok az egyik csapat kapitánya, Niko meg a másiké – veszi vissza a szót Brandon, mire Zack megint kotyogni kezd.

-         Miért pont ti?

-         Mert én állom a következő kör piát, szóval kuss. Zoé baba, mehetsz is át Niko mellé – ad egy csókot a barátnőjének, aki jót mosolyog a dolgon, de végül mellém ül. – Lia cicus, te meg gyere csak ide szépen apuci ölébe – veregeti meg röhögve a térdét.

-         Bran, ha csak egyetlen ujjad is olyan területre téved, ahová nem kéne, eltöröm a karod – kacsintok rá, bár véresen komolyan gondolom, hogy még a legjobb barátaim sem taperolhatják azt, ami az enyém. Nézni szabad, de hozzáérni… Azt nem!

-         Nyugi – simogatja meg Lia az arcom, aztán finoman a combomon is végighúzza a kezét, amitől azonnal megmoccan valami a nadrágomba és a gyomrom is őrült bukfencet vet. A szemei felperzselnek, miközben átmászik rajtam, hogy Brandon mellé ülhessen, bár Bran nagyon azt preferálja, hogy az ölében kössön ki, de Lia nem megy bele a dologba, amit egy mosollyal nyugtázok. Nem kell sok idő, hogy elosszuk ki-kivel lesz. Katja hozzám csatlakozik, míg Aleksi Brandonéknál köt ki. Jari és Mad is hozzám kerülnek, Mika és az időközben letévedt öcsém pedig Liáékhoz, Oli barátnője pedig a szabályok szerint szintén velem lesz, aztán betoppan két újabb ismerős. Conor, akinek Lia azonnal a nyakába veti magát, mosolyogva pacsizik le mindenkivel, de egy percre se engedi el a kedvesem derekát. Kicsit féltékenyen figyelem, hogy mennyire örül neki, de nem szólok egy szót sem. Valahogy azon se lepődök meg, hogy Launo is hazatévedt és mindketten Brandonék csapatába jutnak, míg én megnyerek pár őrült fószert Bran haverjai közül.

-         Mit is játszunk? – Nézek a főkolomposra, amint mindenki lehúzott egy újabb kör alkoholt.

-         Jah, télleg. Bugyikat meg alsógatyákat fogunk szerezni. Sajátot bedodni nem ér, de mondjuk Zoé máris nekem adhatja azt a kis falatnyi cuccot ami rajta van. Az a csapat nyer, aki egy óra alatt többet szed össze – dörzsöli össze magabiztosan a tenyerét Brandon, mire nagyot nézek. Nem normális az már biztos, de hát belementünk, nincs mit tenni.

-         A bárból kimenni ér? – Kérdezi Jari, mire Brandon morfondírozni kezd.

-         Jah, de nem visszük haza a csajokat és pakoltatjuk ki velük a fehérneműs fiókot – ad választ, majd a csuklóján lévő méregdrága órára pillant. – Óra indul - kurjantja el magát, majd pattan is fel, hogy bevesse magát az ismeretlen lányok közé. Az én taktikám nem több, mint, hogy leülök a bárpulthoz és villogtatom a szemeim, tesztelve, hogy Liának igaza van-e és tényleg képes vagyok-e egyetlen szempillantással megbabonázni a nőket. A pincérnő, kérés nélkül nyomja a kezembe a saját fehérneműjét egy kacsintás kíséretében, mire elnevetem magam. Hihetetlen mikre nem képesek a nők, pusztán azért, hogy egy jó pontot szerezzenek egy pasinál.

Érdekes módon úgy tűnik a taktikám beválik, a lányok sorra cserélődnek ki a mellettem lévő székeken és egy-egy ital és bók után, mind visszatérnek immár bugyi nélkül hozzám, amit a zsebembe csúsztatnak a telefonszámukkal együtt.

Aztán történik valami amire abszolút nem számítok. Brandon feláll a pici színpadra, bedugja a mikrofont és maga mellé állítja a csapatát.

-         Akin van még bugyi meg alsógatya az jöjjön ide – kurjongat, mire mindenki rá kezd figyelni. – Na hölgyek urak, szép jó estét kívánunk, aki még nem tudná verseny zajlik éppen és mi nagyon nyerni akarunk, tehááát csajok aki csókot akar valamelyik, dögös testű férfiútól, az váljon meg a bugyijától és dobja be a színpad előtt található kalapba, majd el is veheti a jutalmát, bármelyik sráctól. Csak, hogy lássátok, hogy nem zsákbamacskát árulunk és az ajánlat kihagyhatatlan levesszük a  felsőnk, hogy ti kibaszott ringyók csorgathassátok a nyálatokat – üvölt mire éljenzés hangzik fel, ők pedig azonnal vetkőzni kezdenek, amit nevetve figyelek. – Na de, hogy ti alsógatyában rohangáló férfiak, se maradjatok ki a buliból, itt van pár gyönyörű hölgy - nyúl Lia és még egy másik lány kezéért, hogy körbeforgathassa őket – akik szintén örülnének az adományoknak. Csókot ugyan nem adnak, de egy táncra és egy italra mindegyikük kapható az este folyamán.

Kacagva figyelem, hogy ürül ki Brandon szónoklata után a terem, hogy a mosdók előtt tolonghassanak a népek. De van akit innen fentről még könnyebben kiszúrok. Niko egy üveg sörrel a kezében a bárpultnál ücsörög és engem néz. Olyan, mint valami álom.

-         Megbocsátasz? – Szakítom ki magam, Brandon karjai közül, majd elindulok felé. Hiányzik, érezni akarom az illatát, a csókját. Nem tehetek róla, menthetetlenül bele vagyok bolondulva. Mire átvágok a népen, már háttal ül nekem és egy lány egy újabb bugyit dug a kabátja zsebébe, ami már így is mindkét oldalon dudorodik. Féltékeny is lehetnék, de mivel a lány egy kézcsók után eltűnik, úgy döntök én következem. Lassan lépek mögé, majd hátulról átölelem és egy puszit nyomok az arcára, miközben az ujjaim a pólója alá kúsznak, hogy végigsimíthassak a tökéletesen lapos, puha és meleg hasfalán.

-         Hm… Mi kéne kislány? – Kérdezi hátborzongatóan mély hangon.

-         Az alsónadrágod – suttogom a fülébe, mire elmosolyodik.

-         Egy táncért, nem adom – ületet hirtelen az ölébe, amitől felsikítok, tekintve, hogy még mindig dolgozik bennem az alkohol és nem tűnik túl biztonságosnak, hogy egy bárszéken terpeszkedő finn ölében ücsörögjek, mégis amint érzem, hogy nem fogok eldőlni, mert ő nem hagyja, lóbálni kezdem a lábam, miközben az arcát simogatom. Még most is elámulok a tökéletességén. Olyan makulátlan a bőre, akár egy babának és a szemei még mindig elvarázsolnak. A furcsa, hogy ő is úgy néz rám, mintha senki nem lenne itt rajtunk kívül, mintha nem látna, nem hallana és nem érezne semmit, csak engem.

-         És ha azt mondom, hogy otthon valami fantasztikusban lesz részed, ha nekem adod? – Kérdezem jó pár perc után.

-         Mire gondolsz? – Húzza fel kérdőn a szemöldökét, de látom, hogy perverzebbnél perverzebb ötletei vannak.

-         Hm… - hajolok hozzá közelebb, hogy a fülébe suttoghassak. – Befeküdnénk a kádba, egy üveg pezsgővel és némi eperrel, majd megmasszíroználak, hogy aztán végigfújhassam mindened tejszínhabbal, amit a nyelvemmel takarítanék le rólad, míg el nem veszíted a fejed és utána – harapom el a mondat végét, hogy a nyakába csókolhassak, de érzem, hogy az ujjai egyre birtoklóbban markolják a csípőmet.

-         Utána? – Kérdezi vágytól rekedt hangon.

-         Utána… Hm… Mi is legyen utána – húzom végig a nyelvem hegyét az álla vonalán, majd a szemébe nézek és a szájába suttogok. – Utána azt tehetsz velem amit csak akarsz.

-         Oké, tiéd az alsóm, mindezekért cserébe, plusz én is kérem a te fehérneműd – simítja a kezét a combomra, mire elmosolyodom.

-         Sajnos azzal már nem szolgálhatok – pattanok le az öléből, tudván, hogy mennyire be fog pöccenni ettől az információtól. Meglepetten pislog rám és ez az egyetlen pillanat áll rendelkezésemre, hogy kiszabaduljak a karjai közül.

-         Ki volt az? – Kiabál utánam.

-         Mad jó ajánlattal rukkolt elő – lépek a táncoló tömegbe nevetve, mire az ajkai o alakot formálnak, a szemei pedig elsötétednek. De nincs időm megnyugtatni. Egy kissé ittas szőke srác elkapja a derekam, mondván innom kell vele, hisz bedobta az alsóját a kalapba miattam, így hát nincs mit tenni, újabb tömény szeszt gurítok le a fiúval, aki elég részeg ahhoz, hogy fel se tűnjön neki, hogy alig három percet töltök a társaságában.

Az információ cseppet sem tesz boldoggá. Lia, szoknyában rohangál egy kocsmában, bugyi nélkül. És mindez kinek a hibája? Azé az idiótáé aki kitalálta ezt a gyűjtsünk bugyikat ötletet, na meg a másiké, aki leszedte róla.

-         Mad – bömbölök torokból, mint valami oroszlán, amikor meglátom az óriást.

-         Hello. Szerintem mi nyerünk – mutat a karjára, ahol csak úgy csüngenek a begyűjtött csipke és pamutcsodák.

-         Liáét akarom – nyújtom felé a kezem, mire elvörösödik. – Most – sziszegem dühösen.

-         Mi van haver, nem tudod melyik a csajodé? – Lép mellénk Brandon röhögve, akinek már a fején is egy aprócska rózsaszín selyemanyag díszeleg.

-         Lenne egy tippem – morgok, ahogy végignézek a választékon. A pamutok kapásból kizárva, ahogy azok is, amik csak a maradék anyagokból készültek. Kettő marad így, de tudom melyik az övé…

-         Akkor bökj rá – nyújtja ki a karjait Mad, mire felmorranok és leszedem az egyetlen fekete csipkés franciabugyit róla. – Nyert – vigyorog, mire a falnak kenem.

-         Ilyet többet nem csinálunk – sziszegem.

-         Állj már le. Úgy viselkedsz, mintha megdugtam volna. Nem láttam semmit belőle, szóval nyughass – nevet fel, de én cseppet sem vagyok vicces kedvemben. Lia az én barátnőm és cseppet sem tetszik, hogy Mad karjára került a fehérneműje, most pedig anélkül táncikál különböző fószerekkel. Mivel mindjárt lejár az idő, a zsebemben lévő összes begyűjtött darabot, Mad kezébe nyomom, aztán berontok a táncolók közé, hogy ott keressem Liát, akit cseppet sem nehéz megtalálni. Egy rakás részeg pasas veszi körbe, az egyik keze a derekán pihen, miközben egy másik a fülébe suttog, ő pedig úgy nevet, hogy a könnyei is kicsordulnak. Nagy léptekkel indulok meg felé, ellökök mindenkit, aki az utamba kerül.

-         El lehet tűnni haver – teszem a kezem a nálam jóval alacsonyabb srác vállára, akinek épp elkezdett lefelé kúszni a keze, a barátnőm feneke felé.

-         Miért? Ki vagy te? Az apja? – Néz rám mérgesen, de nem engedi el a derekát, amitől felforr az agyvizem.

-         Nem te fasz, a vőlegénye vagyok – kapom el Lia kezét, hogy megmutathassam annak a baromnak, a gyűrűt.

-         Hol van belőle a gyémánt? – Kötözködik tovább, mert nem veszi észre, hogy a fülemen is gőz jön ki lassan.

-         Hé ácsi, srácok nyugi – lép közénk Lia mosolyogva. – Ami azt illeti, az úriember nem a vőlegényem, hanem életem szerelme – simul hozzám, mire azonnal mindkét karom birtoklóan a teste köré tekerem, amit szintén mosolyogva nyugtáz és egy puszit nyom a szám sarkába, így pedig gyorsan megnyugszom. – De te egy tök jó fej srác vagy, remélem még összefutunk – magyarázza, amitől azonnal megfeszülök. – Köszi az italt, a táncot, meg a boxered is – nyom egy puszit a srác arcára, akinek majdnem kicsordul a nyála is, én viszont felmordulok. – Hé, édes mi vagy te veszett kutya? – Fordít hátat, a férfiak gyűrűjének, hogy a karomba simulhasson teljesen és az arcom a két keze közé fogva, olyan csókot adjon, amivel azonnal lecsillapítja a feltámadt zöld szemű szörnyeteget.

-         Megveszek érted – suttogok, mire olyan szerelmes pillantást kapok válaszul, hogy beleremeg a gyomrom. Nem tudom, hogy csinálja, de teljesen elvesztem tőle a fejem és életemben először valaki tényleg olyan intenzitással dobogtatja meg a szívem, hogy félő kimúlok helyben, de nem számít, hisz a gyomromban most először én is érzem a pillangókat, ahogy csikiznek belülről és a szárnycsapásaikkal minden rosszat elfeledtetnek velem.

Már tudom, hogy a mi szerelmünk tiszta, mint a frissen esett hó, amit hajnalban fedezel fel, mikor kinézel az ablakon, egy nagy bögre kávéval a kezedben. Amire mindig rácsodálkozol, hiába láttad már ezerszer. Mikor a szemébe nézek, olyan, mint mikor az ablakon át bámulom a nagy pelyheket, amik egységet alkotva beterítenek mindent. Mi is ilyen egység vagyunk. Sárfoltok és szenny nélkül. Ami mocskos volt az életemben ő azt is megtisztította. A lelkemben csend van és béke és nem számít, hogy egy hangos kocsmában vagyok, vagy a hálószobám magányában. Nem ezen múlik, hanem azon, hogy őt tartom a karjaim közt és biztos vagyok abban, hogy soha nem akarom elengedni. Soha.

-         Megnyugtat, ha azt mondom, hogy én is megveszek érted? – Túr a pici ujjaival a hajamba, mire elmosolyodom.

-         Még jobban megnyugtatna, ha visszavennéd a fehérneműd – csúsztatom mindkét tenyerem a fenekére, mire elneveti magát.

-         Tudtommal jobban szereted ha nincs rajtam – kacérkodik, amitől megint kezd eldurranni az agyam.

-         Vedd vissza – dörrenek rá.

-         Mert ha nem akkor mi lesz? – Húzza fel kérdőn az egyik szemöldökét.

-         Ne akard megtudni – suttogom vészjóslóan.

-         De, szeretném – dörgölőzik hozzám akár egy kismacska, de csak arra tudok gondolni, hogy mindenki tudja, hogy elég felhajtani a szoknyáját és máris láthatóvá válik, minden olyan porcikája, amit csak nekem van jogom látni, érezni, tapintani.

-         Ne szórakozz. Vedd vissza – kérem utoljára, bízva abban, hogy jó kislány lesz és nem kell tovább vitatkoznom vele.

-         Nem – jelenti ki, mire bepöccenek újra.

-         De igen – ragadom meg és elindulok vele az öltöző felé. A meglepettségtől, reagálni se tud, de mire rájön, hogy mi történik, addigra már rég a kihalt folyosón vagyunk.

-         Hé, engedj el – sziszeg, de nem hallom meg amit mond. Bependerítem az egyik nyitott szobába és kulcsra zárom az ajtót, hogy véletlenül se törjenek ránk.

-         Tessék – nyomom a kezébe a zsákmányt, mire megvillannak a szemei, én pedig hatalmasat nyelek, attól, hogy megindul felém és út közben beharapja az alsó ajkát.

-         Biztos, hogy azt akarod, hogy felvegyem? – Kérdezi halkan, miközben a szoknyáját kissé felgyűri, így megmutatva a tökéletes, hófehér selymes bőrrel fedett combjait. Látványosan nagyot nyelek, miközben megint az égig szökik a pulzusom. De már nem az idegtől. Inkább a vágytól.

-         Vissza kell mennünk – suttogom rekedten, miközben ő egyre közelebb jön, aztán hozzámsimul és a nyakamba csókol, amitől megremegek.

-         Ühüm – suttogja, miközben a karomon simít végig, ami bénán lóg a testem mellett. Ha hozzáérek, tuti, hogy nem bírom ki és itt fogok vele szeretkezni. De úgy tűnik, hogy erre megy ki a játék, hisz a karjaimon kalandozó ujjai hirtelen a pólóm alá siklanak, az ajkai pedig az állam vonalát hintik be apró puszikkal, amitől remegve veszem a levegőt és próbálom nem elveszíteni a fejem, de olyan nehéz. Mindenhol ott van, érzem az illatát, a melleit a mellkasomnak nyomódni, a körmei a derekam bőrébe fúródnak, amitől átfut rajtam egy remegés, a hátam pedig a faajtónak csapódik. Elgyengülök, mert elgyengít. Már nincs saját akaratom, nem vagyok ura önmagamnak. Se a testem nem tudom irányítani, se az agyam, ha ilyen közel áll hozzám. Őrjítő.

-         Ne csináld ezt – kérem csukott szemmel, halkan, érdes hangon.

-         Nyisd ki a szemed – szól rám, miközben már az övem bontogatja.

-         Lia, ne – lehelem levegő után kapkodva. Minden izmom megfeszül, ahogy a hasam aljához ér. Szédülök, borzongok, a vágy szétfeszít, a szívem ki akar törni a bordáim közül, mert túl pici neki a hely és amúgy is szétfeszíti az a kellemes, nem evilági, ámbár őrjítő melegség, amit úgy hívnak szerelem.

-         Miért ne? Akarlak. Minden percben akarlak Niko – suttogja ismét a nyakamba.

-         Basszus – nyögök fel, ahogy a boxerembe nyúl, majd perdítek egyet rajta, így ő feszül neki az ajtónak, én pedig éhes vadként csapok le az ajkaira, miközben a szoknyáját a derekáig tolom fel. Ha ez kell neki, hát megkapja. Hogy is tiltakozhatnék?

Hangos, elégedett sóhaj szakad fel a torkából, amint a nyakát kezdem kóstolgatni, a kezeim pedig a fenekébe markolnak és még közelebb húzzák a testét, a testemhez, hogy érezze, hogy már ennyitől szétfeszít a vágy, mert úgy feltüzelt, hogy mindjárt szétszakad a gatyám. Ha ez kell neki, megkapja. Szexéhes perszóna. Kellett nekem beléd szeretnem…

Szinte letépi rólam a pólóm, majd a mellkasom kezdi simogatni, olyan hévvel, amitől végképp elveszítem a fejem. Hogy foghattam ki egy ilyen tüzes kis boszorkát? Ráadásul nem szégyelli a számba suttogni, hogy mit akar és olyan szemérmetlenül nyög fel, mikor az ujjaim belé csúsztatom a kérésére, hogy végigszalad rajtam a hideg és a meleg egyszerre.

Nem túl kényelmes így, tekintve, hogy van köztünk jó húsz centi különbség, így felkapom és a közeli asztalra dobom, ahol szemérmetlenül tárja szét a lábait és úgy kap utánam, mintha az élete múlna azon, hogy rágcsálhatja-e a fülcimpám. Közben megszabadulok a szoknyájától, aztán a felsőjétől és a melltartójától is, így nem marad más rajta csak az-az izgató térdig érő csizma, amitől már akkor beindult a fantáziám, amikor először megláttam, a tökéletes lábain. Nem rest, a térdemig tolni a gatyám, majd a kezébe venni az utána ágaskodó férfiasságom. A szemeiben olyan tűz ég, hogy a kékeszöld íriszek szinte vörösen izzanak. Teljesen megbabonáz.

Nem bírok magammal, eltolom magamtól a kezét és durván belé hatolok, amitől sziszegni kezd, de nem érdekel. Vágyom a kielégülésre, így keményen teszem a magamévá. Minden egyes lökést egy nyögéssel jutalmaz, miközben a körmei a hátamat marják, a szája pedig az ajkaim után kutat, amit gyorsan megtalál és fájdalmasan tépni kezd, de ezzel csak tovább izgat. Van valami izgató abban, hogy keményen nekem feszül, hogy harap és a körmeivel csíkokat mar a hátamba. Egy fél másodpercre teljesen kihúzódok belőle, puszta kíváncsiságból, mire szörnyülködve pislant rám a vállamba harap, az ujjait a hátsómra tapasztja és visszahúz én pedig nem ellenkezem, újra belé csúszok és úgy tervezem, hogy ki se szállok többet a testéből, ami forró és puha és csak engem akar. Gyorsan mozgok, az asztal hangosan nyekereg alattunk, de semelyikünket nem érdekli, el vagyunk foglalva egymás kínzásával. Én se bánok vele kesztyűs kézzel, erősen szorítom a csípőjét a combjait teljesen szétfeszítem, hogy rendesen hozzáférjek, a mellbimbóit pedig a fogaimmal karcolom keményre, amitől halkan felsikít és megremeg, érzem a teste lüktetését, de nekem ennyi nem elég, tovább hajszolom a gyönyört, ő pedig erőtlenül kapaszkodik belém. Teljesen átadja magát nekem, nem küzd tovább, az orgazmus túl sokat kivesz belőle, így erőtlenül hagyja, hogy leemeljem az instabil az asztalról és a földhöz vágjam. A feje keményen koppan a padlón, a mellkasa hullámzik alattam, a lábai a vállamon kötnek ki én pedig még tovább ízlelgetem a nyaka nyirkos bőrét, hangosan szuszogva, míg el nem érem én is a beteljesülést, amivel őt is egy újabb gyönyörbe taszítom. A sikolya a fülemben cseng, de csak a saját kapkodó lélegzetvételeimre tudok figyelni, meg arra, hogy minden porcikám feszül és bizsereg, aztán elhagy az erőm és összecsuklom. Az arcom a nyakában köt ki , a testem a testére omlik, amitől nyekken egyet, de mikor legördülnék róla utánam kap és nem ereszt.

-         Ne, jó így – sóhajtja, mire visszabújok hozzá és a haját kezdem babrálni.

Percek vagy órák telnek el? Nem számít. Béke vesz körbe.

Elégedetten nyújtózom, elvégre megkaptam amit akartam. Nem bírom levenni róla a szemem, hiába morog, hogy öltözzek gyorsabban. Hogy tehetném, miközben az köt le, hogy az övét csatolja vissza, majd eltünteti a tökéletes felsőtestét előlem.

-         Ne bámulj már ennyire. Öltözz Kulta – dobja hozzám a pólóm, amit nagyot sóhajtva magamra kapok, de továbbra se akarok felállni a földről, ahol az előbb még egymást szerettük. – Tuti mindenki minket keres – morog tovább, mire elnevetem magam.

-         Most szexeltünk egy orbitálisan jót és te azon aggódsz, hogy minket keresnek? – Pattanok fel mégis fejcsóválva.

-         Igen – bólint, mire kikerekednek a szemeim.

-         Idióta vagy – tépem fel az ajtót, hogy aztán visszamenjek a többiekhez. Conor az első akibe belebotlok, így őt ragadom karon és húzom a pulthoz.

-         Mi van cica? Nikonak nem állt fel? – Néz rám vigyorogva, mire egy gyilkos pillantással jutalmazom és a pultnál ücsörgő Zack Brandon Zoé hármashoz húzom.

-         Mi nyertünk – visít Brandon, mire elmosolyodom.

-         Mit is? – Nézek rá kérdőn, mire a pultra bök, ami tele van egy rakás felespohárral.

-         A vesztesek fizettek – húz le egy újabb sötét színű löttyöt Zack.

-         Király – kapok fel kapásból két kis felest és gyors egymásutánba le is húzom őket.

-         Hát neked meg mi bajod? – Néz rám Zoé mosolyogva.

-         Nikonak tudod problémái vannak – mutogat mellettem Conor az ujjával, idiótán vihogva.

-         Nincsenek problémái, maximum az, hogy egy faszfej – sziszegem és újabb két pohárka tartalmát tüntetem el.

-         Ó hát, ezért tüntetek el – világosodik meg Brandon és úgy vigyorog, mint a tejbetök.

-         Igazán befoghatod – szedem ki az ujjai közt füstölgő cigarettát és mélyet szippantok belőle.

-         Azt hittem kielégülten, dorombolni szoktak a csajok – motyog Zack, mire mindenki elmosolyodik még én is.

-         Ez a cicus más, mint a többi – ölel át Conor hátulról és egy puszit nyom az arcomra. Sokáig ücsörgünk a pultnál, Niko szerencsére nem bukkan fel, amit jól is tesz. Ha meglátnám tuti a képébe önteném a söröm, amiért ilyen seggfej. Egy ismerős vörös hajú lány viszont rendszeres időközönként felbukkan a pultnál. Tudom, hogy a csaj miatta van itt, hisz nem egyszer hetyegett már Niko, ezzel a fűszagú bigével, aki most is idiótán vigyorog és kotyog, miközben vár a sorára.

-         Jaj képzeljétek lehet, hogy a fiúk zenélni fognak – fordul Brandonék felé, akiket teljesen hidegen hagy, mit magyaráz.

-         Remek, de kicsikém mi lenne, ha befognád a szád mielőtt a farkammal tömöm be? – Néz rá Conor morcosan. Őt is idegesíti, hogy a csajszi minden srácot megtaperol és próbál bűbájosan pislogni.

-         Nem is lenne rossz ha betömnéd – rezgeti meg a szempilláit, mire Conor karon ragadja és húzni kezdi a mosdók irányába.

-         Hát neki se kell kétszer mondani – néz utánuk Zoé kikerekedett szemekkel.

-         Nekem se kéne – rángatja meg Bran viccesen a szemöldökét, mire Zoé elvigyorodik.

-         Ami késik édes – nyúl a farmerja cipzárjához, elharapva a mondat végét, mire Brandon úgy pattan fel a bárszékről, mintha minimum tüzes vassal égették volna meg a legbecsesebb kincsét.

-         Rossz vagy baba, nagyon rossz vagy – csóválja a fejét a pultba kapaszkodva, bárgyún mosolyogva, míg Zoé a hasát fogva nevet a reakcióján.

-         Édes neked hányszor kell mondani? – Karolja át Zack a vállam, amitől én is elmosolyodok és a félmeztelen testéhez bújok. Nem akarom tudni hová tette a pólóját.

-         Niko morci, mi történt? – lép mellém Jari, mielőtt még válaszolhatnék.

-         Egy idióta, annyi történt – rántok vállat. – Kérsz? – Kínálom a pulton sorakozó italokból, amiből vigyorogva vesz el egyet.

-         Köszi, de azt eddig is tudtuk, hogy Niko idióta. A kérdés nem erre vonatkozott.

-         Nem áll fel neki, azért morcos – kotyog Zack, mire Jari szemei elkerekednek és prüszkölni kezd a röhögéstől.

-         Jaj idióták – nevetem el én is magam. – Feláll neki, nem ez a baj – vigyorgok teli szájjal, hisz az alkohol ismét dolgozni kezd bennem.

-         Hanem mi? – Kíváncsiskodik tovább Jari, mire nagyot szusszantok.

-         Lényegtelen – legyintek, mikor Mika is előkeveredik.

-         Neked jó kedved van – borzolja össze a hajam játékosan, miközben csodálkozva pislog rám.

-         Miért ne lenne? – Fogom meg az óriási kezét, hogy abbahagyja a hajam piszkálását.

-         Mert Niko úgy néz ki, mint aki ciromba harapott, azt gondoltuk, hogy hajba kaptatok – kacag. – De akkor ezek szerint, megint csak menstruál – von vállat, majd ő is kiszolgálja magát egy pohárkával, mi pedig a hasunkat fogva röhögünk a beszólásán.

-         Amúgy nem vicces. Szokott. Vagy ez lehet már klimax – dörzsöli meg a borostás állát Brandon morfondírozva.

-         Mi van? – Szakad fel belőlem a röhögés. Tuti betegek, ha ilyeneken gondolkodnak.

-         Niko néha, úgy havonta egyszer meghülyül. Mint egy csaj mikor megvan neki. Nem jó neki semmi, nyávog, puffog, hol ölni tudna, hol meg tök vicces. Tehát anno a srácokkal arra jutottunk, hogy a dalok amiket ír nem véletlenül, ilyen érzelmesek. Van egy csajos oldala, erre utal, ugye a szemceruza meg a hosszú haj és hát arra fogjuk a kibírhatatlanságát, hogy megvan neki. De nyugi édes hamar el szokott múlni – vereget Mika vállon, mire még hangosabban kezdek röhögni.

-         Nem vagytok normálisak.

-         Táncolni akarok – pattan fel Zack hirtelen, majd mire kettőt pislognék már dob is fel a pult tetejére, hogy aztán ő is utánam másszon és seggriszálva sört vedelve arra buzdítsa a többieket, hogy ők is csatlakozzanak. Három perc alatt mozdulni se lehet odafent, de persze ez Brandont nem zavarja attól, hogy ő is feltolja közénk a nagy seggét, amit olyan hévvel kezd riszálni, hogy majdnem leborulok mellőle.

Érdekes ebben a kocsmában, mindig a pult tetején kötök ki…

Hogy mikor megy át az egész vonglósdi egy újabb kihívásba, miszerint hányan férnek fel a pultra, nem tudnám megmondani, de az biztos, hogy egyre jobban Zackre préselődöm, aki szorosan tart, de közbe egyre többet iszik és így az egyensúlya nem az igazi. Talán, nem jó ötlet belé kapaszkodni, tekintve, hogy ha ő borul, akkor engem is ránt magával, de nem foglalkozom ezzel a problémával sokáig. Jól érzem magam, ráadásul Bran mögöttem újabb cigire gyújt rá, amit vigyorogva csaklizok el tőle. A cipősarkak ritmusra koppannak, zeng az egész hely tőlünk, de van ami hirtelen mindenről eltereli a figyelmem. Egy sötét sarokban, megvillan két zöld szempár, majd mire kettőt pislognék eltűnik valamerre.

-         Niko hova mész? – Nyargal utánam Zoé, mikor már az utcán pöfékelek.

-         Haza. Ide nem kellek – morgok, mikor megállít.

-         Jól érzi magát, ez olyan nagy baj? – Néz rám kérdőn.

-         Miért nem velem érzi jól magát? – Mérgelődöm. Ideges vagyok, mert Zack és a többiek le szállnak róla, ő pedig mióta kiviharzott az öltözőből még csak azt se nézte meg, hogy élek-e meg.

-         Mert morogsz? – Mosolyog rám.

-         Azért morgok, mert hagyja, hogy mindenki taperolja és velük van és le se szarja a fejem – kezdek el kiabálni, mire Zoé a számra tapasztja a tenyerét.

-         Ha nem akarsz holnap a címlapon lenni, fogd be – bök a fejével az utcán ácsorgó fotósokra, akiket eddig észre se vettem, most viszont az egyik pont a szemembe vakuzik, amitől nem látok hirtelen semmit.

-         Baszd meg, már csak ez kellett – sziszegem, majd kutatni kezdek a szememmel egy taxi után, amibe azonnal bepattanok amint elköszöntem Zoétól.

A toronyban csend van, de ez most nem nyugtat meg. Nem örülök annak, hogy egyedül jöttem haza, hogy nem jött velem, hogy nem is fog ide jönni ma már. Dühösen vágódóm le a kanapéra és bekapcsolom a hifit, hogy legyen valami zaj, míg megiszom a sörömet és egy újabb cigire gyújtok rá. A füst hosszan kígyózik a plafon felé, de csak egy nő tekergő alakját látom ebben. Ahogy ott áll a pulton. Talán igazam volt régen. Túl fiatal. Neki még buliznia kell, én pedig nem vágyom már erre. Egy-egy sörözés belefér, de fáradt vagyok, nem bírom az egész estés mulatozást, ő pedig olyan energiákkal rendelkezik, amikkel én már sosem fogok. Nem tudom tartani a tempót ezzel a húsz éves kis fruskával. Zack és Brandon hiperaktívak, nekik megy, de én nem vágyom másra, mint a nyugdíjasok életére. Bár hazajött volna velem, összebújtunk volna és ennyi.

De ő nem ennyire vágyik, ő nem elégszik meg ennyivel. Ő élni akar, pezsegni, nem pedig egy rocksztárt kísérgetni. Neki ez nem elég.

Azt hiszem elbóbiskolok a kanapén, mert riadtan eszmélek rá, hogy csörög a telefonom.

-         Mi az? – Kérdezem álmosan.

-         Figyu szerintem ide kéne jönnöd – hadarja Brandon.

-         Hova ide és miért?

-         Liához. Ránktapadtak a fotósok és nincs túl jól – suttogja.

-         Mi baja van? – Állok fel azonnal.

-         Volt egy kis balhé, mikor el akartunk jönni a klubból és véletlenül az egyik fotós a nyakába esett, ő pedig a betonra és felhorzsolódott pár helyen a bőre – dünnyögi.

-         Hogy mi van? – Kiabálok, mert elönt a pánik. Valami történt Liával és én nem voltam ott, hogy megvédjem.

-         Semmi komoly úgy néz ki, de kicsit mérges. Baszd meg – szisszen fel, és valami hangosan csattan a közelében.

-         Megmondtam, hogy ne hívd ide – kiabál Lia.

-         Cicus nyugi – hallom a háttérből Conor hangját, miközben becsukom a házat, hogy oda menjek.

-         Ne mondd, hogy nyugodjak meg. Azt hittem soha többé nem kell ezt csinálnom, most meg tessék, megtaláltak és megint címlapokon lesz a vérző könyököm. És az a barom itt hagyott, köszönés nélkül, mondd meg neki, hogy ide ne merjen jönni, mert úgyse engedem be – üvölt Lia torka szakadtából.

-         Szerintem hallottad mit üzen, de ha nem, elmondom – suttog Brandon.

-         Nem érdekel, már úton vagyok – sziszegek és olyan nagy léptekkel indulok el felé, amennyire csak tudok. Ott akarok lenni vele, mellette. Bár kicsit zavaros az egész történet, de nem is igazán érdekel mi történt. Tudni akarom, hogy jól van-e, ez a legfontosabb.

-         Tajtékzik – néz rám Brandon amint a lépcsőházba érek.

-         Hol vannak a piócák? – Nézek rá kérdőn.

-         Leráztuk őket, hogy legalább azt ne tudják hol lakik. Láttam már elmebeteg paparazzikat öregem, de ez most nem volt semmi. Szét akarták tépni. Teljesen megőrültek, mikor kijöttünk – néz rám fura arckifejezéssel.

-         Miattam vagy Matt miatt? – Merül fel bennem a kérdés, miközben a falnak dőlök.

-         Szerintem saját maga miatt – ad választ. – Viszont a helyedben nem mennék be. Látni se akar, rohadt mérges, mert otthagytad egy szó nélkül. Tényleg mi a picsáért mentél el? – Néz rám mérgesen.

-         Nem hiányoztam senkinek – mordulok fel, mire megforgatja a szemeit.

-         Te sík hülye vagy baszd meg. Ha nem lennél olyan, mint egy klimaxos punci, talán nem lenne semmi probléma. De ez persze fel se merül benned idióta – pöcköli meg a homlokom, amitől azonnal leszáll rám a vörös köd és még mielőtt behúznék neki egyet, belépek a lakásba. Conor a kanapén ül, Lia feje pedig az ölében van. Zoé az egyik fotelben cigarettázik, de mindhárman egy emberként kapják felém a fejüket.

-         Takarodj – sziszegi Lia, miközben elül és összehúzza magán a köntösét, de így se tudja eltakarni a térdeit, amin egy szem bőr sem maradt. A keze is le van horzsolódva, bennem pedig a védelmező és vadászösztön egyszerre támad fel. Ki tudnám nyírni azokat akik ezt tették vele és magamhoz akarom ölelni, hogy tudja senki nem bánthatja, mert mellettem biztonságban van.

-         Kulta… - lágyul el a pillantásom, hisz látom, hogy hiába ég valami iszonyatos indulat a szemeiben, ott a lángcsóvák mögött ott van, a rémült kislányt is, aki fél és teljes frászban van, hisz újra belecsöppent abba amibe nem akart.

-         Ne Kultázz itt nekem. Húzz el a bús picsába – ordítozik, miközben az egész teste remeg, de túl jól ismerem.

-         Menjetek el – nézek Brandonra, aki azonnal szedi is össze a cuccait és Zoéval együtt lelép, őket pedig szerencsére Conor is szó nélkül követi.

-         Te is mehetsz – morog rám, de nem veszem figyelembe a kérését.

-         Kérlek kicsim – lépek elé, mire felkapja a fejét és hátrál egy lépést.

-         Ne merészeld – sziszegi, viszont pár könnycsepp megcsillan a szemeiben.

-         Ne haragudj – suttogom, miközben magamhoz húzom. Szörnyű bűntudat gyötör, hisz ha mellette maradok talán nem történik meg az egész…

Erőtlenül csap a mellkasomra, egyszer, kétszer, de nem eresztem el.

-         Hagyj békén – szipog, amitől megremeg a gyomrom és gombóc nő a torkomban. Nem igazán értem mi játszódik le benne, hogy mitől borult ki ennyire, de úgy gondolom valahol az én hibám.

-         Csss… - szorítom magamhoz, mire abbahagyja a csapkodást és belém kapaszkodik, miközben szívszorító sírás tör fel belőle.

-         Annyira utálom ezt – suttogja a mellkasomba én pedig erősen tartom és nem eresztem.