119. Kísértet

„Sok-sok ember, egykori szerelmek, barátok, ellenségek, vidám és keserű élmények emlékei, győzelmek, vereségek, szégyenek, diadalok, pénz és karrier... Húzzuk, vonszoljuk, újra meg újra belegabalyodunk; végigvonulnak bennünk egykor átélt érzelmek és indulatok, amelyeknek már a nyomuk is elmúlt az időben. Csak mi tartjuk életben, ébresztjük fel őket halálos mély álmukból. S ekkor megjelennek, mint a múlt árnyai. Kísértetek.”

Káosz, amiben nem látom a rendet. Mintha minden összeomlott volna. Egy élet, amit már az se tudok, hogy élek vagy álmodok-e. Minden tompa, üres, akár az aranykalitka amibe magamat zártam be.

-          Hová mész? – Nézek Seanra, aki ismét a kocsikulcsot pörgeti az ujján.

-          El – vágja rá.

-          Whisky és heroin? – Húzom fel kérdőn a szemöldököm, mire elvigyorodik.

-          Pontosan.

-          Nem megyünk inkább moziba? – Sóhajtok fel. Már betépni sincs kedvem… Tudom, hogy magával vinne, mindig magával visz, mégsem vágyom arra, hogy ismét ne tudjam napokig, hogy hol vagyok és mit is keresek ott.  A gyomrom talán már amúgy sem tudna több piát befogadni és a kokain is kezdi megtenni a hatását. A paranoia már egy csíktól is rámtör, ha pedig mást is kapok mellé, olyan dolgokat látok, amik nem léteznek, olyan dolgoktól félek, amik nincsenek is és hiába sikítok senki nem segít, mert nem is tudnak segíteni. Már nem megy az egyensúlyozás az józanság és a teljes őrület között.

-          Tündérke, tudod, hogy van moziszoba, minek mennénk külön moziba? – Simogatja meg gyengéden az arcom, én pedig belesimulok a tenyerébe, mert az érintésétől legalább némi életet érzek magamban csak egy kicsi meleget.

-          Nincs kedvem betépni – nézek fel a szemébe. – Csináljunk valami mást – kérem halkan, de nem veszi a lapot, már túlságosan benne van, hogy perceken belül hozzájuthat a droghoz és innentől már nem fogja visszafogni magát. Még értem se. Talán csak most kezdem felfogni igazán, hogy a heroin lesz mindig az első. nem a gyerekei, nem a család, hanem a drog. Amíg meg nem hal… Furcsa, hogy pont a hernyóra vagyok féltékeny és nem a többi macára, akikkel mulatja az idejét ha nem vagyok ott. Valószínűleg ez azért van, mert a nők jönnek és mennek az életében, de a heroin az állandó marad. Az viszi a sírba, vele nem kelhetek versenyre.

-          Elmentem – villannak meg a szemei, mint oly’ sokszor a hetek alatt, amikor próbáltam rávenni, hogy engem válasszon egy drogtanya helyett.

És tényleg el is megy. Otthagyva a kanapén, a sötétben, a démonjaimmal és a magányommal. A whisky semmit sem segít azon, hogy oldja a gyomromban lévő görcsöt. Ésszel tudom, hogy az árnyékok, amik a falakon táncolnak, csak a tárgyaktól vannak ott, de mégis rettegek tőlük, hisz már annyiszor öltöttek testet a kokaintól, annyiszor bántottak és támadtak meg, hogy nem tudok szabadulni a félelemtől, ami mardos.

Ha tovább maradok ebben a házban, ami úgy tűnik meg fog őrjíteni, végem van.

-          Jade – suttogom erőtlenül a telefonba, mert nem tudom kit hívhatnék fel rajta kívül. Yv utál, mert hozzámentem Seanhoz, szóba se áll velem azóta, hogy elment Maddel Helsinkibe, pedig talán életemben nem volt rá ekkora szükségem, Andy valahol máshol mulat, Alex pedig… Alex. Rajtuk kívül pedig nincs senkim.

-          Minden rendben van kiscsibe? – Kérdezi aggodalmaskodva, akár egy igazi tyúkanyó.

-          Félek – suttogom sírós hangon, miközben a fehér falon a saját árnyékom mozgását figyelem, úgy, mint egy eszelős.

-          Mitől? – Kérdezi halkon.

-          Mindentől – vágom rá.

-          Be vagy állva? – Jön a következő kérdés, mire szárazon felnevetek.

-          Akkor még rosszabb lenne. Nem találkozunk? – Kérdezem halkan, mert ha nem szakadok ki a falak közül végem van.

-          Hol van Sean? – Sóhajt Jade nagyot, miközben meghallom mellőle a kisördög nevetését, amitől nagyot sóhajtok. Olyan más volt minden mellette, de ő már Jadehez tartozik én pedig a férjemhez.

-          Elment, nem tudom hová. Kérlek Jade, az is jó, ha csak átmehetek, kérlek szépen ne hagyj egyedül – csuklik el a hangom, mert a torkomat fojtogató gombóc egyre nagyobbá válik, már levegőt sem igazán kapok tőle, a fejemben lévő zűrzavar, pedig kezdi felemészteni a maradék józan eszemet is.

-          Érted megyek, így ne ülj kocsiba – vágja rá határozottan, én pedig reszketve fújom ki a tüdőmben rekedt levegőt. A megkönnyebbülés, hogy ma éjjel nem kell egyedül lennem eláraszt és egyszerűen elsírom magam attól, hogy talán még mégis van valaki, aki szeret és mellettem áll, bármi történjék is.

Az ajtón viszont nem Jade csenget egy órával később hanem Alex. Nem kérdez semmit csak halványan elmosolyodik és magához ölel én pedig fogalmam sincs miért de zokogni kezdek a karjai közt, amik meleget árasztanak magukból.

-          Nincs semmi baj picim, hazamegyünk – kap fel könnyedén a karjába, mintha nem úgy nézne ki akár egy törékeny porcelánbaba, aztán betesz a kocsiba és elindul, miközben a kezemet fogja.

-          Gyere ide – bíztatom Airát, aki csak teli szájjal vigyorog fel rám, de nem mozdul tovább ücsörög a popsiján és püföli a mini dobot, amit Mikától kapott. – Szóval dobolni akarsz megtanulni, nem gitározni vagy énekelni – ülök le mellé a földre és kezdek azon gondolkodni, hogy elment a józan eszem, amiért egy pár hónapos kisbabához beszélek. Bár nincs itt rajta kívül senki, Aleksi és Katja rám bízták két teljes napra.  Biztos vagyok benne, hogy attól féltek, hogy ha tovább ülök a toronyban bort vedelve, felkötöm magam. Hazugság lett volna azt állítani, hogy egyszer sem fordult meg a fejemben, de inkább maradtam a sebeim nyalogatásánál és hiánnyal, amit semmi sem tudott feledtetni. – Szerinted Lia mit csinál? – Simogatom meg a kislány fejét, aki hirtelen az apró dobverőt próbálja a szájába szuszakolni, amit nevetve kapok ki a kezéből. – Nem, ezt így kell – kezdek el valami egyszerűbb dallamot bemutatni neki, de erőszakosan kiszedi a kezemből az ütőket és ő játszik tovább.  – Ha nem lennék ekkora fasz, akár már lehetne egy játszópajtásod is. Vagy legalábbis már úton lehetne. És akkor ti lehetnétek a legeslegjobb barátok. Együtt nőnétek fel. Ugyanolyan gyönyörű lenne, mint Lia, örökölné azokat a hihetetlen színű szemeit és minden vonását – mosolyodom el. – Emlékszel még Liára? Találkoztál vele a turnén – húzom a kicsit az ölembe. – Te vagy a legjobb barátom – sóhajtok fel. – Nem beszélsz vissza, nem forgatod a szemed, ahányszor szóba hozom, nem vágod a fejemhez, hogy nálam nagyobb barmot még nem hordott a föld hátán és nem mondod azt, hogy felejtsem el őt örökre. Te megérted, hogy nem tudom elfelejteni igaz? – Dobom fel a levegőbe, mire egy hangos nevetést kapok válaszul, de a szívem összeszorul, attól, hogy akár a saját lányom is dobálhatnám a levegőbe. Ha nem basztam volna el, amit mindig mindenki a fejemhez vág. Persze jogosan, de ez akkor sem segít. Hiányzik, mintha egy darabot szakítottak volna ki belőlem, azzal, hogy hozzáment ahhoz a faszhoz és nincs velem. Képtelen vagyok megemészteni, hogy nem az én feleségem. Ésszel tudom, hogy nálam csak jobbat érdemel, de a szívem válaszokat akar arra, hogy én miért nem érdemlem meg a boldogságot és a szerelmet. Vajon lesz még hozzá hasonló? Leenat is szerettem, nála is azt hittem, hogy sosem találok nála jobbat, olyat akit ezerszer jobban fogok imádni, aki a mindent jelenti majd, aztán betáncolt ez a kis boszorkány az életembe és elrabolta a szívem, én meg későn kaptam észbe és mire rájöttem, hogy az életem is odaadnám érte már késő volt. Túl késő. Mindig késő. De akkor miért mondják sokan, hogy sosincs késő?

Ha valamiről, hát erről a helyzetről igazán megállapítható, hogy elkéstem. Egyszerűen még mindig nem sikerült felfognom azt a tényt, hogy a nő, akibe beleszerettem egyszerűen férjhez ment valaki máshoz, aki nem is hozzá való, hisz nála ő ezerszer jobbat érdemelne.

De mivel is vagyok jobb én, mint Sean?

Nevetséges, hogy azt merem hinni, én megérdemlem őt, mikor valószínűleg ezerszer szarabbul bántam vele, mint bárki más az eddigi élete során. Egy magamfajta nem érdemel szerelmet. Főleg nem az ő szerelmét. Nem tettem érte semmit, nem küzdöttem soha, talán, mert pontosan tudtam már a legelején, hogy nem hozzám való. Mégis olyan nehéz elfogadni ezt. Valamiért reménykedtem benne, hogy ő az, aki meg fogja édesíteni a keserű, semmit sem érő napokat. Aki kiment a sötétségből, az őrjítő nihilből, de ő nem angyal, én pedig nem vagyok talán még ember sem, hogy megérdemeljem a megváltást.

Kárhozatra vagyunk ítélve mind, mi bűnösök, a lelkünk a pokolban fog elenyészni és nem érdemlünk semmit, se boldogságot, se szerelmet, de még életet se. Elcsesztük és csak kergetjük az álmainkat, a nőket, a férfiakat, a pillanatokat, mert elhitették velünk, hogy lehet jobb, hogy lehet jó az élet, hogy van benne szépség és csoda. Az egész viszont csak azért van, hogy még jobban szenvedjünk, hogy állandóan fussunk valami után, amit sosem kaphatunk meg, amit sosem érhetünk el, ami még jobban nyomorba taszít, ami még több fájdalmat okoz, hogy már itt bűnhődjünk.

Még ez az ártatlannak tűnő kislány sem több, mint az emberi faj egy újabb lassan teljesen elkorcsosuló, nyomorgó, szenvedő darabja. Pedig ő aztán tényleg közel áll még az angyal fogalmához.

-          Mikor veszíted el kicsi Aira a szárnyaid? – Nézek a kislányra kérdőn, miközben a sötétség újra magába szív, de most nem tarthatok vele, vigyáznom kell a gyerekre, mert ő még nem tudja mi vár rá. – Bár megmenthetnénk – húzom el a szám, miközben rajta tartom a szemem. – Tudsz róla, hogy te is pokolba jutsz? – Nézek rá, bár kezdem azt hinni, hogy a depresszióm nem a legjobb ötlet egy ilyen édes teremtményre rázúdítani, még akkor sem, ha egyenlőre gőze sincs arról, hogy mit zagyválok neki össze. – Öltél már pici lány? – Fogom meg a kezét, mire nagy nehezen feláll, de aztán vissza is huppan a fenekére. – A bogarak is számítanak, a hangyák, a virágok. Minden egyes fűszálért, amit letaposol, minden egyes pici teremtményért, amit akár nem is szándékosan de elpusztítasz bűnhödni fogsz. A helyzet az, hogy majd meg is érdemled, szóval óvatosan ezekkel oké? Hátha te kevesebbet kapsz majd, mint én. Mikor kicsi voltam sokszor vertem meg az öcsém, azt hiszem most ezért is szenvednem kell. A kis bogarakról már ne is beszéljünk, akikre direkt tapostam rá. Azt hittem, hogy lehetek élet és halál ura, hogy játszhatok Istent, de nézz rám – nevetek fel keserűen. – Közöm sincs Istenhez. És most meg lettem büntetve. Szerinted még el tud venni valamit tőlem? Van még lejjebb? Biztos van, elvégre embert nem öltem… Azoknak talán jobban kell szenvedniük nem? Bár eddig azt hittem nem is vagyok olyan szörnyű ember, de most, hogy így véggigondoltam ezt, hát be kell látnom kicsi lány, hogy egy szörnyeteg vagyok, aki már egy évesen se tisztelte az életet. Ha így lett volna nem ölök különös kegyetlenséggel virágokat és bogarakat. Pedig milyen szépek – sóhajtok fel. Nem értem mi van velem már megint, Aira közelében nem szoktam ilyen pocsékul érezni magam. Nem szokott ilyen értelmetlennek tűnni a közelében az élet, most viszont mégis azt érzem, hogy semmi érelme tovább csinálni. Minek élni? Mi értelme van? Semmi az ég egy adta világon. Egyszerűen mindenki egyedül van és egyedül is fog megrohadni egy kibaszott koporsóba zárva. Megszületni sincs értelme, meghalni se. Akár meg is dögölhetnénk az első percben, mert pár könnycseppen kívül, amit a szüleink hullajtanának értünk, nem hiányoznánk senkinek. És később se lesz jobb, mindig csak rosszabb, egyre rosszabb, míg bele nem halunk. Amikor a szívünk már nem bírja tovább a sok kínt elviselni, egyszerűen megáll dobogni, mert belátja, hogy felesleges életben tartani a testet.

-          Hát nem olyan házasnak lenni, mint képzeltem – kortyolok bele a turmixba amit Alex nyomott a kezembe.

-          Miért milyen? – Néz rám kérdőn, mire felnevetek.

-          Olyan, mint előtte – nézek a szemébe.

-          Máshogy tervezted? – Ül fel elém a konyhapultra.

-          Azt hittem legalább egy kicsit többet lesz velem, de Sean sosincs otthon. Sosem érdekli mit csinálok, hol vagyok vagy kivel. Nem számít neki, szabad vagyok ahogy ő is, de a házasság nem arról szól, hogy többé nem vagy szabad? – Nézek rá kérdőn, mert már magam sem tudom, hogy mit is jelent a gyűrű az ujjamon.

-          Szereted? – Kérdez vissza, mire határozottan bólintok egyet.

-          Ha nem szeretném, nem mentem volna hozzá, nem haragítom magamra a legjobb barátnőm és nem költözök hozzá, hogy vigyázzak a gyerekeire, mikor nálunk vannak vagy… Mindegy – csóválom meg a fejem. – Ő is szeret, de mégis azt hittem, hogy ha a felesége leszek akkor máshogy élünk majd. Hogy mindig biztonságban leszek mellette és nem csak akkor, amikor beesik mellém az ágyba teljesen beállva. A háza pedig…- veszek mély levegőt, mert nem tudom, hogy fogalmazhatnám meg mit is érzek, ha a malibui villában vagyok egyedül vagy akár vele, anélkül, hogy eszelősnek nézne. – Megőrjít szerintem mindenkit. Van valami gonosz szellem, aki elveszi az ott lévők eszét és nem tehetsz semmit - magyarázom halkan, bár tudom, hogy őrülten hangzik, amit mondok.

-          Azt a gonosz szellemet kokainnak hívják – kacag fel a pokolfajzat, de én csak a fejem csóválom.

-          Nem, van ott valami, amitől úgy érzed meg fogsz őrülni. Nem tudom elmagyarázni Alex, de aki csak belép oda, az eszement őrültként kezd viselkedni – túrok a hajamba.

-          Azért, mert aki oda belép az mind drogfüggő – feleli határozottan.

-          Igor nem, mégis félelmetes az a fószer és úgy nevet, mint valami baltás gyilkos. Vagy Ezra. Ő sem függő, mégis kifordul magából és leitatott tinilányokkal kefél a konyhapulton, akiket azt sem tudom hol csíp fel – iszok bele a poharamba.

-          Igor? – Kúszik Alex egyik gyönyörűen ívelt sötét szemöldöke egészen a homlokáig.

-          Igor Galdishiva, Sean tőle szokott drogot venni, úgy tűnik jóban vannak – vonok vállat, a pokolfajzat viszont látványosan lesápad. – Most meg mi van? Nézek rá értetlenül.

-          Az a pasas egy bűnöző, ti meg vele barátkoztok? Elment az eszed szépségem? – Ripakodik rám, mire zavartan pislogok rá.

-          Hát gondoltam, hogy nem pap, ha droggal üzletel – vonok vállat, mert ugyan veszélyesnek tűnik a fickó, mégsem félek tőle. Sean mellett nem. Ráadásul ahányszor nálunk járt eddig, mindig kedvesen bánt velem.

-          Átvágja a torkod egy rossz szóért. Annak a fószernek híre van drogos körökben, nem egy ember tűnt már el miatta abba a kibaszott óceánba – akad ki Alex teljesen.

-          Nem tölt nálunk sok időt. Leszállítja Sean rendelését és megy is, amint megkapta a pénzét – vonok vállat, mert nem tartom Igort potenciális veszélyforrásnak, a kisördög viszont idegesnek tűnik.

-          Nem érted igaz? A gyönyörű kis nyakad a kedves férjed kockáztatja azzal, hogy Igorral barátkozik. Ez a fószer a feleséget nyírja ki először, ha valami van, aztán gyerekek, ex-felség, anyu, apu és végül az akivel baja van – néz rám komolyan, miközben egy cigarettát tuszkol a gyönyörűen ívelt ajkai közé.

-          Nem hinném, hogy velünk baja lenne. Sean nem tartozik neki és van elég pénze fizetni – ingatom a fejem, mert tényleg nem érzem úgy, hogy Igor veszélyt jelentene.

-          Nem a pénzről van szó. Elég egy rossz nézés, egy rossz szó és game over baby – simogatja a hajam aggodalmaskodva.

-          Yv visszajön hozzád? – Terelem el a témát. Hiányzik a barátnőm, szükségem van rá és arra, hogy elfogadja a házasságom még akkor is, ha nem kedveli Seant. Bár azt nem tudom miért nem szimpatizálnak egymással mégis, ők állnak hozzám Alexen, Andyn és Jaden kívül a legközelebb. De amíg az utóbbi három, ha nem is ért egyet velem, elfogadja, hogy férjhez mentem addig Yv… Yv eltűnt Helsinkiben, hogy azzal barátkozzon, aki összetörte a szívem és aki közvetve tehet arról, hogy nem beszélünk. És megint ott tartok ahol eddig. Nikonál. Akit nem is olyan könnyű kiverni a fejemből, még így sem. Vele valami mást éltem át, mint Sean mellett. Valami jobbat és szörnyebbet is egyszerre.

A csengő angja visszarángat a valóságba, Alex lehuppan a pultról, hogy ajtót nyisson, mire pedig észbe kaphatnék Daisy áll velem szembe, aztán a nyakamba ugrik.

-          Végre megvagy – nevet fel.

-          Te meg ki a fene vagy? – Pislog rá a kisördög mérgesen.

-          Daisy Anders – nyújtja felé a kezét bűbájos mosollyal az arcán. – Lia húga – teszi hozzá, mikor Alex értetlenül ráncolja a homlokát.

-          Hogy kerülsz te ide? – Nézek a testvéremre értetlenül.

-          Anyu idióta, eltiltott tőletek, én meg megszöktem – vigyorog rám Daisy, de én úgy érzem, hogy most pont egy kamaszlány nem hiányzik a zűrös életemből.

-          Vissza kell menned – állok fel, majd tárcsázni kezdem a repteret, hogy a legközelebbi járatra foglaljak neki helyet, de kikapja a kezemből a telefont és dühösen néz rám.

-          Azt mondtad rád számíthatok, hát most kellesz – jelenti ki ellentmondást nem tűrően, mire tanácstalanul harapok az ajkamba, hisz így is elég nagy a káosz körülöttem, egy tizenéves fruskának, pedig abszolút nem mellettem van a helye Los Angelesben, hanem az anyjánál, aki tud vigyázni rá. Már csak azt kéne kitalálnom, hogy ezt, hogyan is értessem meg vele.

-          Niko nyisd ki – kopog Yv az ajtón, mire nevetve botorkálok el, a bejáratig, hogy beengedjem.

-          Halihó – dőlök előre, hogy puszit adjak neki.

-          Megint ittál – állapítja meg fintorogva.

-          Csak egy kicsit – lengetem meg a kezemben lévő üres üveget, miután lehúztam az utolsó kortyot is.

-          Miért csinálod ezt? – Kezdi el összeszedni a szétdobált ruhákat és könyveket, mintha bármit is számítana, hogy rend van-e körülöttem.

-          Így elviselhetőbb a semmittevés és a magány – támolygok a hűtőhöz egy újabb üvegért, de a pultba kell kapaszkodnom, hogy meg tudjak állni.

-          Azt látom, hogy kiszáradni nem fogsz, de mikor ettél utoljára? – Néz rám kérdőn, miközben odatesz egy kávét főni.

-          Mit számít? – Nyitok ki egy újabb üveg bort.

-          Ijesztően nézel ki – néz végig rajtam.

-          Kit érdekel? – Rántok vállat, miközben nagy kortyokban kezdem pusztítani az italom, hogy elmossa a tudatom, hogy kibírjam az életem.

-          Engem, a családod, a barátaid. Komolyan azt hiszed, hogy ha kinyírod a májad jobb lesz? – Néz rám kérdőn, miközben az üres üvegeket a kukába dobálja.

-          Kurvára semmit nem számít – nézek a szemébe, miközben levetem magam a kanapéra.

-          Így nem fogod visszakapni – ül le mellém.

-          Amúgy sem – rántok vállat, miközben a testem ismét görcsbe rántja a fájdalom, amit a hiánya okoz.

-          Mit gondolsz meddig fog tartani a házassága? – Fogja meg a kezem, mikor ismét elkezdeném elpusztítani az üveg tartalmát.

-          Örökké, a síron túl is – nevetek fel szárazon. Nem akarok róla beszélni, nem megy, mert úgy érzem belehalok.

-          Frászt. Azért ment hozzá, mert te egy faszfej voltál – sóhajt fel, mikor megint inni kezdek, hogy a torkomat szorongató keserű, fullasztó gombócot le tudjam nyelni.

-          Azt hiszed én nem tudom? – Nézek rá dühösen, mert nem értem miért jött ide. Kínozni? Én is tudom mit tettem és azt is, hogy mit veszítettem. Éppen ezért iszom, hogy elfelejtsem amit tettem, amit mondtam és az összes következményét a rosszul meghozott döntéseimnek. De Yvnek cseppet sem tetszik

-          Hagyd abba ezt a szarságot – ripakodik rám. – Pár hét és visszamegyek Los Angelesbe. Gyere velem és szerezd vissza!

-          Sosem jönne vissza hozzám. Nem hülye – nevetek fel. – Nem mellékesen kurvára házas, nem fog elválni – húzom el a szám majd úgy döntök a bor nem elég, valami erősebb kell, ha Yv mindenáron Liáról alkar beszélgetni velem.

-          Adj neki okot rá, hogy elváljon – ráz meg picit. – Szedd össze magad és mutasd meg, hogy boldoggá tudod tenni. Seant lehet, hogy szereti, de beléd szerelmes és ez nem múlik el egy suhintásra – néz rám keményen, én viszont csak a fejem csóválom.

-          Elszúrtam Yv. De egy valamit megígértem neki, hogy hagyom, hogy megpróbáljon boldog lenni nélkülem és ezt nem szegem meg. Nem tehetem - csuklok egyet.

-          Na idefigyelj, te ütődött, hülye barom – kiabál rám. – Lia, téged szeret. Szerelmes beléd, még akkor is ha haragszik rád vagy csalódott benned, neked pedig kutya kötelességed megmenteni Seantól, mert te voltál az a balfasz, aki a karjába kergette. Ha bármi baja lesz mellette az kurvára a te hibád lesz, mert meg se próbáltad helyrehozni. Elegem van belőled te seggfej! Gyűlöllek, mert tönkretetted a legjobb barátnőm, de azért még jobban, mert meg se próbálod helyrehozni. Vedelsz, mint valami iszákos disznó, fetrengsz a kupiban és sírdogálsz egyedül, ahelyett, hogy elérnéd, hogy ismét téged akarjon. De tudod mit, ha ilyen vagy akkor azt hiszem, kurvára igaza van és soha nem is szeretted igazán – fújtat dühösen, majd elviharzik, én meg ismét egyedül maradok újabb nyomasztó gondolatok sorával, amiket meg kéne oldanom, de nem megy, így inkább tovább iszom, hisz másra úgysem vagyok jó.

-          Meddig csinálod még ezt? – Bökdösi meg Mika a karom, mire nyitogatni kezdem a szemem. Halvány lila dunsztom sincs arról, hogy elájultam vagy csak elaludtam-e, de abban már igen, hogy hánynom kell, így elvánszorgok a fürdőig és megszabadulok a gyomromban ragadt töménytelen mennyiségű alkoholtól, amit már nem bír feldolgozni a szervezetem.

-          Mi a szart csinálsz itt? – Morgok. Nincs kedvem senkihez és semmihez.

-          Mióta fekszel itt, mint egy hulla? – Néz rám, miközben egy pohár vizet nyom a kezembe, de amint lenyelem azonnal vissza is köszön.

-          Nem tudom – dőlök a hideg csempének, mert pocsékul érzem magam.

-          Három napja nem tudunk rólad semmit – néz végig rajtam szánakozva.

-          Menj el – nyögök fel, mert a gyomrom még mindig nem az igazi.

-          Ettél azóta? – Kérdezi halkan.

-          Nem, csak ittam és elájultam azt hiszem – próbálok visszaemlékezni, hogy mit is műveltem azóta, hogy Yvonne leüvöltötte a fejem és elment.

-          Ha elmennék, nem lennék a barátod – sétál ki a konyhába, majd amíg én úgy döntök igazán rámfér egy forró fürdő, ő enni csinál, de nem vagyok éhes. inni akarok és meghalni, ha már őt soha többé nem láthatom és nincs is semmi dolgom, ami legalább egy kicsit elterelné a figyelmem róla. – Gyere – szól rám, mikor ismét a kanapéra vetődöm és csak bámulok ki a fejemből, miközben azon gondolkodom, hogy eddig miért is nem öltem meg magam.

-          Nem vagyok éhes – sóhajtok fel, miközben a cigis dobozom után kezdek kutatni.

-          Szerintem egy hete semmit sem ettél. Nem véletlenül szédülsz – ül le mellém egy tálcával. – Ne akard, hogy én etesselek meg vagy áthívjam az anyukád, hogy ő csinálja – néz rám szigorúan.

-          Mondtam már, hogy nem kell. A piától szédülök nem az éhségtől – húzódok tőle távolabb.

-          Ne akard, hogy erőszakkal etesselek meg. Amennyire le vagy gyengülve esélyed sincs – tolja megint az orrom elé a tálcát.

-          Nincs jobb dolgod, mint apucit játszani? – Fintorgok.

-          Pechedre nincs – vigyorog rám. – Ha ettől kimozdulunk. Nincs itt semmi levegő – fintorog.

-          Húzz el – veszek fel egy könyvet, hogy olvassak, ahelyett, hogy feleslegesen társalgok vele.

-          Nem – jelenti ki, majd kiszedi az ujjaim közül az egyik kedvenc kötetem.

-          Hagyj békén – állok fel, de ahogy beleszívok a cigimbe elszorul a tüdőm és fulldokolva esem össze.

-          Oké, ma itt alszol – nyitom ki a megtartott lakásom ajtaját, ami valahogy éreztem, hogy jól fog jönni egyszer még.

-          És holnap? – Lép be Daisy, mint akit cseppet sem zavar, hogy Alex háza helyett ebbe a patkánylyukba hozom, amit ugyan én szeretek, de mindenki más ki nem állhatja.

-          Holnap haza fogsz menni – jelentem ki ellentmondást nem tűrően. A fél karom adnám egy csík kokóért, de mivel a húgom itt van nem mehetek el és mellette nem nyúlhatok semmihez.

-          Nem megyek sehová. Veled akarok lenni – fonja össze a karjait a mellkasa előtt, miközben durcásan méreget.

-          Nézd örülök, hogy itt vagy, de most… Most kurvára nem alkalmas – mondom ki, amit gondolok, mert ha az anyja megtudja, hogy hozzám szökött a kislánya, akkor abból balhé lesz, ami azt vonja maga után, hogy Matt megint fel fog bukkanni, aki aztán tényleg úgy kell, mint púp a hátamra.

-          Nem foglak zavarni, én nekem elég ez a hely és találok valami melót, gondolom az Anders nevet el lehet adni – magyaráz lelkesen.

-          Daisy nem – jelentem ki határozottan. – Férjhez mentem és nem úgy élünk, hogy most veled tudjak foglalkozni – ingatom a fejem. – Haza kell menned – nézek rá szigorúan. – Azt se értem, hogy jutott eszedbe idejönni és megszökni. Lgalább írtál egy cetlit az anyukádnak, hogy ne aggódjon nem elraboltak vagy éppen kurvának adnak el? – Kérdezem kissé idegesen, mert félek attól, hogy ha a rendőrök is keresek annak ronda vége lesz.

-          Írtam neki, hogy leléptem, ne aggódjon, majd hívom – bólogat, mire kifújom a tüdőmben lévő levegőt és rágyújtok egy cigire. – De nem megyek el innen. Kidobhatsz de akkor is a városban maradok – szegi fel dacosan az állát.

-          Daisy ez kurvára nem játék. Gyerek vagy még… - kezdek bele.

-          Ahogy te is – szakít félbe, mire szívem szerint felpofoznám.

-          Én mindig így éltem. Fogd már fel, hogy mit akarsz épp eldobni – kiabálok rá. – Van egy családod, akik szeretnek és ide akarsz jönni, ahol rajtam kívül senkit sem ismersz. Amit én élek, az nem élet, bármennyire is csábítónak tűnik. Baszd meg van egy férjem, aki azt se tudom, hol van, a legjobb barátom gyűlöl, életem szerelme sosem szeretett viszont, drog és pia nélkül pedig magam sem tudom elviselni. Haza kell menned – nézek rá mérgesen, hisz fogalmam sincs, hogy lehet számára csábító az én életem, mikor én bármit odaadnék az övéért.

-          Nem megyek – makacsolja meg magát, mire levetődök a kanapéra, mert nem tudom hogyan is kéne elmagyarázni egy alig tizenötéves fruskának, hogy amiről azt hiszi, hogy csodás és csillogó az igazából pokoli és semmit sem ér. Hogy éppen most, hiába örülök annak, hogy látom nem fér bele az életemben, hogy egy tinire figyeljek, hisz még magamra se tudok vigyázni. Elveszett vagyok és összetört, sebzett és hiányzik valami az életemből, amiről azt reméltem, hogy Sean mellett megtalálom, de semmit nem segített az, hogy végre tartozom valakihez elméletben. Nem pótol, nem vesz el, de nem is ad hozzá többet az életemhez, mint a házasságunk előtt.

-          Hívd fel az anyukád – szólok rá. – Ha megengedi maradhatsz pár napot – sóhajtok fel, hisz talán Daisy a kulcs, hogy kilábaljak abból a gödörbe amibe magamat löktem. Ha ő velem van talán visszatalálok a helyes útra vagyis hát sokkal inkább megtalálom, mert sosem voltam rajta.

-          Úgyse enged el – húzza fel újra az orrát, én meg elmosolyodok. Le se tagadhatná, hogy a családunk tagja.

-          Próbáld meg – szólok rá halkan, mire morogva de tárcsázni kezd. A kanapéig hallom ahogy az anyukája sírva kiabál vele, az aggodalomtól szinte levegőt sem kap, ahogy megkönnyebbüléstől sem, hogy hallja a gyerek hangját. A szívembe kegyetlen belemar az irigység. Hiába szeretem az anyukám, őt nem érdekelte soha merre járok, hogy élek-e vagy éppen egy árokban heverek holtan, ráadásul én se tudtam soha merre jár ő. Per pillanat még csak megtippelni se tudnám, hogy melyik kontinensen van és kivel. Nem mintha bármit is számítana most már a jelenléte. Már nincs szükségem rá, legalábbis ezt próbálom bebeszélni magamnak, hisz egy gyereknek valószínűleg világ életében szüksége van a szüleire, az enyémek viszont másképp élnek. Daisy halkan duruzsol, majd vigyorogva teszi le a telefont.

-          Egy hétig veled lehetek – jelenti ki, mire nagyot sóhajtok.

-          Kérem az anyukád számát – kapom elő a mobilom, hogy ha esetleg bármi történne én is tudjak beszélni vele.

-          És most? Mit csinálunk? – Ül le mellém lelkesen.

-          Alszunk – ásítok hatalmasat, ugyanis bőven benne járunk az éjszakába, én pedig hetek óta alig aludtam valamit.

-          Ne már – kezd el nyafogni, mire rájövök, hogy talán még ezt az egy hetet se fogjuk kibírni együtt, főleg nem olyan állapotban amilyenben vagyok.

-          Nincs vita – felelem majd megágyazok neki, miután küldtem Seannak egy üzenetet, hogy nem tudom mikor megyek, na nem mintha őt érdekelné merre járok.

-          Bemutatsz a férjednek? – Kérdezi Daisy lelkesen. – Ő most akkor a sógorom ugye? – Néz rám kíváncsian, miközben lefekszünk.

-          Valami olyasmi és nem tudom, hogy be tudlak-e mutatni neki- sóhajtok fel, hisz fogalmam sincs arról Sean mikor nincs éppen készen. Ráadásul nem is biztos jó, hogy ha a húgomnak megmutatom ezt a világot.

Reggel dörömbölésre ébredek, álmosan csoszogok ki ajtót nyitni, mert azt hiszem valamelyik szomszéd tévesztette el megint a házszámot, de a küszöbön Matt áll és dühösen lök arrébb.

-          Neked is jó reggelt – ásítok, mert nincs erőm még veszekedni se.

-          Hol van Daisy? – Néz rám mérgesen.

-          Alszik, ha csak fel nem keltetted az üvöltéseddel – csoszogok a kávéfőzőhöz, mert megint szörnyen érzem magam.

-          Férjhez ment ő is valami seggfejhez? – Néz rám gúnyosan.

-          Szóval tudod – villantom rá a szemeim, mert valami mást vártam volna tőle. – Amúgy nem, csak szülői engedéllyel házasodhat. Kiskorú – húzom el a szám.

-          Te se vagy sokkal idősebb, mégis hozzámentél ahhoz a drogos patkányhoz – kiabál rám.

-          Talán apakomplexusom van. Nem sokkal fiatalabb nálad és ugyanúgy szerelmes a heroinba mint te. A kiskori lelki traumák talán így csapódnak ki rajtam – magyarázom baltaarccal.

-          Kurva vicces vagy – morogja. – Mikor váltok? – Néz rám kérdőn, mire kikerekednek a szemeim.

-          Nem áll szándékomban elválni – ingatom a fejem.

-          Ostoba kis csitri vagy – nevet fel. – Mit gondolsz mi lesz a vége? – Néz mélyen a szemembe, mire megint megrántom a vállam ugyanis fogalmam sincs róla.  

-          Menj el, ha nem gratulálni jöttél a lányodnak, amiért hozzáment valakihez. És még nászajándékot se hoztál – biggyesztem le az ajkaim, mire megforgatja a szemét.

-          Amíg nem válasz el nem vagy a lányom – jelenti ki kegyetlenül, mire felnevetek.

-          Nem mintha eddig úgy bántál volna velem, mint a gyerekeddel – kuncogok frusztráltan. Idegesít, hogy itt van, hogy egy levegőt kell vele szívnom. – Húzz el Matt – öntök egy bögre koffeint, majd rágyújtok a cigire.

-          Daisy nélkül nem. Nem maradhat veled, egy hét alatt belőle is egy drogos kurvát csinálsz – fintorog, de még csak nem is fáj a sértegetése.

-          Mintha melletted olyan hatalmas biztonságban lenne – vetem oda, pont akkor mikor nyílik az ajtó Daisy álmosan a szemét dörzsölgetve kilép a szobából.

-          Itt meg mi folyik? – Néz ránk kérdőn, de csak kiülök a párkányra és hagyom, hogy Matt mondja el mit is gondol rólam.

118. Új élet

Halihó!

Tudom, tudom ezer éve megint nem volt friss, ezért is írok most nektek ide egy kisregényt, mert gondolom kíváncsiak vagytok az okra.

Egy hét és egy nap múlva kettő egész éves lesz a blog, ami elég szép dolog szerintem. Viszont fárasztó is két éven át ugyan azokkal a szereplőkkel foglalkozni.

Nem, nem unom, félre értés ne essék. Imádom őket még mindig, szeretek írni, szeretem csinálni, imádom a szereplőim, ötletem és tervem is van, egyszerűen csak fáradt vagyok egy picit. Próbálom őket mindig megújítani, de két éve bújok a bőrükbe, gondolkodok a fejükkel, érzek a szívükkel, ergo kicsit elhasználtak már mind, ahogy én is, ráadásul tényleg van ezer meg egy dolgom is, főleg, hogy végre süt a Nap, írok másokkal is, ami egy kis felüdülést jelent Niko és Lia után, egy kis vérpezsdítést, egy kis újdonságot. Érthető szerintem, hogy két év után szívesebben foglalkozok valami mással, mint velük, még akkor is ha tudom, hogy mennyien vártok rájuk. Nincs meg ugyanaz a lelkesedés egy-egy fejezet elkezdéséhez, mint az elején, de ez is természetes, viszont higgyétek el ha nekik ülök, ugyanúgy gépelek be egy fejezetet, mint az elsőnél, egyszerűen csak nehezebben veszem rá magam, hogy velük foglalkozzak és ne mással.

De ember vagyok, nem író. Hobbyfirkász és semmi több. Nincs miért számon kérnetek és nincs is miért számot adnom senkinek. A fejezeteket ezután is így fogom hozni. Kedvem szerint. Ha éppen írni akarok írok, ha koncertre akarok menni koncertre megyek, ha hajnalban akarok hazajárni és az egész napot végig aludni, akkor pedig azt fogom csinálni, mert nekem így jó. Önzőség tudom, de ez van.

Nem hagylak történet nélkül titeket, annyi mindent kaptam tőletek (amiért ismét csak köszönömöt tudok rebegni nektek és elmondani újra meg újra, hogy nekem vannak a legeslegjobb olvasóim az egész világon, amiért végtelenül hálás vagyok) de azt hiszem, hogy ti is kaptatok tőlem ahhoz, hogy megértsétek ez az írás dolog azért nem könnyű vagy legalábbis megpróbáljátok megérteni.

Egy fejezet elkészítése, ha jobb napom van, laza öt órát jelent. Ha nincs akkor tízet is… 118. fejezetnél tartunk, ha csak öttel szorozzuk be az azt jelenti, hogy az életemből majdnem huszonöt nap erre ment el. Nem panasz, mert minden percét imádom (ha nem így lenne nem csinálnám). Nézzétek megértem, ha nem maradtok itt, ha nem vártok két vagy akár három hetet is egy-egy fejezetre, nem kérhetem ezt tőletek, de ti se kérhetitek tőlem, hogy itt üljek és gépeljek, mintha ez lenne a dolgom. Az egész egy hobby, a hobbyjával pedig mindenki annyit foglalkozik amennyit akar szerintem. Aki marad ezek után, hogy nem teszem le a nagyesküt, hogy ezentúl óránként hozok egy részt, de még csak arra se, hogy hetente megírok valamit, annak köszönöm, aki nem, annak meg köszönöm, hogy itt volt és eddig kitartott.

Minden tiszteletem drágáim a tiétek lelkes olvasóké, de nem húzom tovább az időt, nincs is ezt tovább hova ragozni szerintem.

Millió puszi drágáim, jó olvasását, béke és szeretet:

Kesha

"    Haladni akarsz az életedben, de sokszor egyik lábad a féken van. Ahhoz, hogy szabad lehess, meg kell tanulnod elengedni. Elengedni a sérüléseket. Elengedni a félelmet. Nem táplálni tovább a régi fájdalmakat. Az az energia, amivel a múltadba kapaszkodsz, visszatart az új élettől. Mi az, amit ma elengednél?   "

-          Hova menjünk nászútra? – Néz rám Sean kérdőn, de én a falat kémlelem.

-          Fogalmam sincs – felelem tök érdektelenül. Házas vagyok mégse boldog. Talán, mert mindenki őrültségnek tartja, hogy hozzámentem. Egy oltári nagy hibának. Én mégsem érzem így. Hisz ő jó ember. Szeret. Gondoskodik rólam. Mellettem áll, amikor mindenki más elhagy.

Yv szavai a fülemben visszhangzanak. Látni sem akar, amíg el nem váltam. De hát én holtomiglan, holtodiglant fogadtam. Hogyan válhatnák el? Nem is akarok elválni! Szeretem és senki nem érti meg ezt.

Az ajtómon valaki halkan kopog.

-          Gyere be – súgom halkan. Dorah mégis meghallja. Ő legalább nem szól bele abba, hogy mit tettem, nem ítél el miatta. Talán pont ezért jöttem haza. Haza..  Már ha bármit is otthonnak lehet neveznem.

-          Keresik kisasszony azaz…- néz rám zavartan, mire elmosolyodom. Igen, a kisasszony megszólítás nem túl jó immár.

-          Semmi baj, megyek – ölelem meg. Ő Sean-on kívül, aki elfogad olyannak amilyennek vagyok. Bár sokak szerint ez a dolga, ezért kapja a bérét, de én tudom, hogy ő is szeret. – Itt maradsz addig míg lemegyek megnézni ki az és honnan tudja, hogy itt vagyunk? – Nézek a férjemre kérdőn. Még magamban kimondani is fura, hogy Sean a férjem, de hozzá kell szoknom, elvégre hozzá kötöttem magam egy életre. Talán más rémisztőnek tartaná, én viszont bízom benne, hogy működni fog. Hiszen vele minden olyan egyszerű. Az ő világában élni könnyű, mámorító, édes és légies. Ott nem számít semmi és már én is ennek a világnak a része vagyok. Mindent meg fog nekem mutatni benne, nekem csak be kell fogadnom az összes pillanatot. Mert csak a pillanat számít.

-          Aha. Tahiti? Bora-bora? Párizs? Hol nem jártál még? – Néz rám azért kérdőn, mire elmosolyodom. Még most betépve is azon agyal, hogy nekem, hogyan szerezzen örömet.

-          Már mindenhol, de bökj rá bármire, a lényeg, hogy ketten legyünk – hajolok fölé egy gyors csókra, majd összehúzom magamon a köntösöm és lemegyek a nappaliba.

Az illata azonnal fejbecsap, de a dohány és a parfüm édes keverékét majdnem elnyomja valami más szag, ami töményen áramlik belőle. Fél perc szimatolás után rájövök, hogy a vodka az.

-          Mit keresel itt? – Nézek végig rajta hidegen. Háttal áll nekem, tetőtöl talpig feketében, a remegő ujjai között egy cigaretta füstölög. Biztos vagyok benne, hogy Yv elmondta neki. Tudja, hogy férjhez mentem, hogy véget vetettem az őrületbe kergető macska-egér játéknak, ami majdnem két éve folyt köztünk. Lassan fordul velem szembe, majd ő is végignéz rajtam, aztán hozzámsétál és elkapja a kezem.

-          Hogy tehetted ezt? – suttogja rekedten az egyszerű fehérarany karikára nézve, mire kitépem a kezem a kezéből. Az érintése még mindig intenzív vágyat vált ki belőlem. Vágyat, hogy megcsókoljam, hogy újra szeressem, hogy a karjába olvadjak és ostobán viselkedjek, de annak a korszaknak már vége. Ideje megtalálnom a boldogsáom nélküle.

-          Egyszerű volt, aláírtunk pár papírt és kész – vonok vállat könnyedén, mire elhűlve pislog rám.

-          Feleségül mentél hozzá – kiabál rám.

-          Szeretem – vágom rá, hogy megértse immár semmi keresnivalója nincs itt.

-          Engem szeretsz – jelenti ki határozottan mire felnevetek. Nem értem miért csinálja már megint ezt, miért akar kínozni, minek jött egyáltalán ide.

-          Tévedsz – szegem fel az állam, miközben leülök a kanapéra és rágyújtok egy cigire.

-          Lószart, fejezd ezt be és érvénytelenítsd ezt a szarságot. Részeg voltál mikor megtetted vagy be voltál tépve, tök mindegy. Nem maradhatsz vele – horkant fel idegesen.

-          Pedig ezt fogom tenni. Sean a férjem, te meg takarodj a lakásomból vissza a kis kedvencedhez, aki miattam vetélt el – sziszegem dühösen, mert nem bírom megbocsátani neki, azt amit aznap éjjel a fejemhez vágott.

-          Nem a te hibád, részeg voltam, okolni akartam valakit, de nem gondoltam komolyan, ahogy te sem ezt a kibaszott házasságot. Engem szeretsz, az én feleségemnek kéne lenned és így is lesz – igazgatja meg dühösen a fejébe húzott fekete sapkát, majd a bárszekrényhez lép és pofátlanul kiszolgálja magát egy pohár whiskyvel.

-          Nem fogok elválni. Sean mindent megad, amit te nem voltál hajlandó soha. Támaszt, otthont, családot, biztonságot, szeretetet, megértést, törődést és még sorolhatnbám, de semmi értelme nem lenne, mert te ezeknek a szavaknak nem vagy tisztában a jelentésével és nem is érdekelt téged soha az egész. De nekem minderre szükségem van és tőled egyszer sem kaptam meg. Csak elhitetted, hogy fontos vagyok, hogy szerelmes vagy belém, hogy hajlandó lennél lehozni nekem a csillagokat az égről, de az egész nem volt több holmi szemvény vesztésnél. Üres ígéretek, amivel azt hitted, hogy megelégszem. Hát tévedtél Niko. Ő viszont mindent megad – mosolyodok el.

-          Mit? Drogot? Piát? Hány kurvával csalt meg mióta vele vagy? És a felesége? Belé szerelmes te ostoba liba, nem beléd. Elvett, mert egy gyönyörű értékes trófea vagy, de csak manipulál, hogy egy ugyanolyan érzelmileg nulla senkiházi idióta legyél, mint ő. Nem felemel, hanem lehúz, nem hiszem el, hogy nem látod – sziszegi ingerülten.

-          És te mit tettél? Semmit! Elhagytál egy ribancért, aki nem szeret téged csak a pénzed és hírneved. Teherbe ejtetted vagy nem, franc se tudja és utána volt képed engem okolni, mert elvetélt az a drogos anorexiás alkoholista kurva! Mindig csak bántottál, sohasem óvtál. Mindig csak fájdalmat okoztál és csak alig párszor mutattad meg milyen a boldogság, de azt is csak azért tetted, hogy utána még jobban fájjon, hogy kinevethess, hogy eldobhass, mint valami szerencsétlen kis tinilányt. Ő nőként kezel, míg te csak egy ostoba rajongóként bántál velem, akivel bármit megtehetsz. Jó voltam ágyasnak, jó volt, hogy rendet raktam helyetted, hogy szerettelek, de sosem kellettem. Menj a pokolba te szemétláda, ezt nem fogod tönkretenni – csattanok fel.

-          Mi a franc ütött beléd? – Nézek végig rajta. Ez a nő, már nem az, akit én ismertem. Hol van az a kedves imádnivaló, néha kissé gyerekes bombázó, akibe belezúgtam? Meghalt volna? El kéne tényleg temetnem az emlékét? Mikor változott így meg? Mi történt? Vagy sokkal inkább mit tettem vele? Ennek a Liának semmi köze sincs, ahhoz, akivel együtt akartam élni. A szemei vérben forognak, a köntös lóg rajta, csontsovány, az arca továbbra is sápadt és beesett. Mintha beteg lenne, de nagyon úgy tűnik nem a testével van első sorban a baj. A gyönyörű lelkét mérgezték meg először. Vagy talán én tettem? Nem, én a szívét bántottam, pedig sose lett volna szabad, hisz ő meggyógyította az enyém. De ilyen az élet körforgása nemdebár? Ha az én sebeim begyógyulnak, valaki más szíve vérezni kezd. Esetünkben ez a valaki más, pont az a lány, aki rajtam segített. Mennyivel könnyebb lenne, hogy h nem tudnám, hogy kinek fáj a szíve, hogy az egyensúly fennmaradjon.

-          Tűnj el Niko. Nem akarlak látni, nem akarok tudni rólad. El akarlak felejteni egy életre. Nem fogom hagyni, hogy elcseszd az életem. Boldoggá tesz Sean érted? Ha tényleg fontos vagyok akkor hagyod, hogy működjön és boldog legyek – néz rám kérlelően, de képtelen vagyok megmozdulni és engedni neki. Magamhoz akarom ölelni, megrázni és ráébreszteni, hogy ostoba dolgot tett, mert mi tartozunk össze. Én vagyok élete szerelme, ahogy ő az enyém, ezen pedig nem tud változtatni. Nem tud kitépni a szívéből, én se tudtam őt, pedig hányszor próbáltam. Képtelenség mégis.

-          Nem tudok lemondani rólad – ingatom a fejem.

-          Pedig eljött az ideje – sóhajt nagyot. – Már nem akarok tőled semmit. Majd egyszer talán megbocsátok, de nem most lesz. Hagyd, hogy meggyógyítson, hogy helyrehozza mindazt amit te elrontottál – kérlel halkan, de nem hiszek abban, hogy ez a helyes döntés.

-          A családod tudja már? – Ülök le a kanapéra.

-          Menj el – ripakodik rám, de nem tudom megtenni. Még kell pár perc, hogy kisétáljak az ajtón és megpróbáljam teljesíteni a kérését. Megpróbáljam hagyni, hogy boldog legyen.

-          Felelj –követelem, mintha bármit is jogom lenne követelni tőle.

-          Nem. Nem tudom azaz nem hiszem. Nem is számít. Nem is érdekli őket, sose érdekeltem semelyiket – rázza a fejét.

-          Az anyukád imád – mosolyodok el ahogy Suzyra gondolok.

-          Az anyukám Mattet imádja és rá emlékeztetem, de sosem izgatta, hogy mi van velem. Sose volt ott, sose számított mit teszek, szóval erről ennyit. Most pedig menj – szól rám újra, mire nagyot sóhajtok.

-          Boldogabb leszel nélkülem? – Nézek rá kérdőn.

-          Igen – vágja rá, engem pedig szíven szúr. Túl hirtelen jön a válasz és túl magabiztosan.

-          Szerelmes vagy belém – suttogom.

-          Elmúlik - ránt vállat.

-          Én is szerelmes vagyok beléd – nézek mélyen a szemébe.

-          Majd az is elmúlik.

-          Sosem fog elmúlni és ezt mindketten tudjuk – jelentem ki halkan.

-          Elbasztad és ezt is tudjuk mindketten Niko. Feláldoztál Leena miatt. Elpusztítottad a jövőnk, most már kár itt ülnöd – hajol előre. Fáradtan néz rám, a szája sarkában mégis valami bosszúálló gonosz kis mosoly bújik meg.

-          Élvezed, hogy most te dobsz el – állapítom meg, mire rekedten felnevet.

-          Minek tagadnám? Igen. Talán majd megérted egy kis részét annak, hogy milyen volt nekem – bólint. – Azért köszönöm Niko, csodás volt a maga szomorú értelmében és felnőttem végre. Legalábbis a tündérmesékben már nem hiszek és a szerelemben is sikerült csalódnom akkorát, hogy már ne legyen fontos – suttogja kiábrándultan, mire elhúzom a szám.

-          Nem a szerelem hibája Kulta – guggolok elé. – Sose a szerelmet okold. Inkább engem vagy magad, de ne a szerelmet. Az csodás – simogatom meg óvatosan az arcát, mert ne tudom látom-e még valaha, hogy megérinthetem-e még egyszer vagy most tényleg ez az utolsó alkalom arra, hogy vele vagyok kettesben.

-          Sosem volt csodás – hunyja le a szemeit.

-          De az volt. Emlékezz kincsem – kérem halkan, mire elmosolyodik.

-          Volt pár csodás pillanat, de most már ideje elengedni – fogja meg a kezem.

-          Most tényleg búcsúzol igaz? – Hajtom le a fejem, a szívem mázsás súlyok nyomják és nem tehetek semmit.

-          Már megtettem párszor csak sosem fogtad fel – simogatja meg ő is az arcom. Szomorúan mosolyodok el. Igaza van. Ezerszer elengedett, de én nem hagytam, Ha menekült akkor kellett a legjobban, ha velem volt eltaszítottam, most viszont ideje tényleg hagynom, hogy mi sül ki ebből. Ha boldog lesz, hát én is boldog leszek, mert a fontos, hogy ő megtalálja az útját és csodás élete legyen, ha viszont nem… Akkor talán kapunk még egy utolsó esélyt, amit nem baltázhatunk el.

-           Rendben, de ugye tudod, hogy mindig szeretni foglak? – Fűzöm össze az ujjainkat egy pillanatra. Érezni akarom az érintését még egy kicsit.

-          Felesleges. Lépj tovább – sóhajt fel. Kegyetlennek tűnnek a szavak, szétszaggatják a szívem, de megérdemlem.

-          Ha nem lennél boldog, ha mégis rájönnél, hogy hiba volt, hogy… - hallgatok el hirtelen. – Tudod hol találsz – állok fel.

-          Sosem foglak keresni – szól utánam halkan, mikor a szemébe nézve hátrálni kezdek az ajtó felé, remélve, hogy meggondolja magát, hogy észbe kap, átölel és megadja az utolsó esélyt nekünk. De nem teszi, hagyja, hogy elmenjek és valahol mély tudom, hogy igaza is van. Hibáztam ezerszer, már nincs oka arra, hogy bízzon bennem és esélyt adjon. Elvégre annyit kaptam már és semelyikkel nem éltem, így az esélyem Seané let. Most rajta a sor, hogy megpróbálja boldoggá tenni és mindent megadni neki, amit én nem tudtam. Bennem viszont csak a remény élhet tovább, hogy elbaltázza és akkor talán újabb sanszom lesz.

-          Félek – ölelem át Sean nyakát kéz kézzel.

-          Nincs mitől tündérke. Ők a srácaim és imádni fognak – simogatja a derekam óvatosan. Még sose voltak velünk a gyerekei igazán. Látni őket teljesen más, mint a nászutunk után alig pár héttel vigyázni rájuk.

-          Nem vagyok az a kimondottan anyuka típus – sóhajtok nagyot, miközben csokikrémet kanalazok egy pohárba.

-          Már bocs, de egy kötényben rohangálsz a konyhánkban és a kedvenceinket főzöd. Elég jól csinálod ahhoz képest – nevet fel rekedten, miközben mindenbe belenyal. Én viszont izzadok, de nem a tűzhely melegétől vagy a forró Californiai nyártól. Huszonnégy órája semmit nem szedtem be, érzem, hogy kéne, de tiszta akarok lenni, amíg a srácai itt vannak velünk. Vagy ha végig nem is, de legalább az első napban. Az elvonási tünetek viszont azonnal jelentkeznek szinte. Nem is értem mit vártam. Mióta összeházasodtunk minden egyes nap sikerül betépnünk, mintha drogok nélkül nem is lenne élet az élet.

-          Szeretni fogják a zöldségeket is?  - Nézek rá kérdőn, mire kimászik a tálból.

-          Nem lesz baj, találkoztál már velük és csak pár napot lehetnek nálam amúgy is. Karennel így egyeztünk meg, miután lecsuktak – von vállat, mintha semmiség lenne az a három hónap börtön és fél évnyi kötelező rehabilitáció.

-          A drogteszten, hogy fogsz átmenni? – Nézek rá kérdőn, mert a nevelőtisztje telefonált, hogy lassan ideje egy újabb ellenőrzésnek. Nem akarom, hogy lecsukják, mert nem úszná meg egy kis fejmosással hiába minden.

-          Minden rendszert ki lehet játszani – huppan fel a pultra egy szál levágott szárú farmerben.

-          Csodálom a lazaságod – nevetek fel. Valahogy én nem tudnám ilyen könnyedén venni a dolgot és őt is féltem. Nem akarom elveszíteni, eddig ugyanis minden olyan gördülékenyen ment köztünk, mintha a nagykönyvbe is azt írták volna, hogy összetartozunk. A tenyerén hordoz minden egyes nap, hiába mondott bárki bármit, mikor összeházasodtunk. Boldoggá tesz, bár az azért egy kicsit zavar, hogy nem avat be a dolgaiba teljesen. De talán jobb is ha nem tudom, hogy honnan szerez akár hajnali fél háromkor is drogot alig tíz perc alatt vagy hová megy, ha nincs velem. Valószínű ez a jó házasság titka. Tiszteletben tartjuk a másik életterét, elfogadjuk egymást úgy, ahogy vagyunk és nem szólunk bele semmibe. Los Angelesbe visszatérve egyszerűen elfogadta, hogy ismét dolgozni akarok Dawnnak a bárban, a kompromisszumot pedig nem volt nehéz vele megkötni. Én hozzá költöztem Malibura, ő pedig hagyja, hogy csapoljak.  

Egy gyors csók elejéig mellé perdülök, amiből persze egy jóval hosszabb, mélyebb és szenvedélyesebb lesz. Szeretem érezni az ízét, imádom, hogy tündérkének hív és a csillogás a szemeiben szintén megbabonáz még mindig. Nem olyan, mint Nikoval volt. Ő sokkal nyugodtabb, vele minden kiegyensúlyozottabb, bár többet is kell aggódni miatta, hisz egy botlás és viszik is a börtönbe, ha csak egyszer elméri az adagját, lehet, hogy az volt az utolsó lövése. Talán ettől ilyen édes az egész. Bármikor jöhet az aranylövés és nem lehet megállítani. Minden egyes másodperc lehet az utolsó. Sosem tudhatjuk, hogy mikor ér véget vagy mi miatt. A halál vagy a rács választ-e el minket. De a szép ebben, hogy nem is számít.

-          Bárhonnan lehet bármit szerezni, nekem pedig van pénzem, ahhoz, hogy ne csukjanak le egy pite kis drogteszt miatt, tehát ne aggódj tündérke. Persze ha olyan állapotban vezetnék vagy hasonló baromságot csinálnék, azonnal sittre vágnának, de így nem fenyeget ez a veszély – simogatja meg az arcom, amitől önkéntelenül is elmosolyodok. – Jól vagy? – Néz rám kérdőn.

-          Csak kicsit remeg a kezem. Talán egy cigi kéne csak, de nem akarok betépni, mikor itt vannak a gyerekeid – sóhajtok nagyot.

-          Majd este ha elaludtak tekerek egyet – puszil homlokon. Olyan természetes az egész, mintha csak egy üveg bort akarna kinyitni, amit ketten fogyaszthatunk el, miután lefektettük a gyerekeinket. Akár egy ideális család. Pedig nem is vagyunk család. – Tündérke – suttogja, mire kérdőn nézek rá.

-          Mondd – mosolygok rá bíztatóan.

-          Tudod, hogy tőlem nem lehet gyereked – suttogja, mire aprót bólintok. Talán a házasságunk szépséghibája ez, de pontosan tisztában voltam mindennel, mikor hozzá mentem. Na nem mintha gondoltam volna arra egy percig is, hogy anya akarok lenni, mindig távolinak tűnt az egész, viszont most meg már azt is tudom, hogy soha nem is lesz gyerekem. Bár nem is hiányzik, hisz lemondani egy ordító, nyáladzó, bűzlő csecsemőről, akit kilenc hosszú hónap után kapsz kézhez, miután meghíztál és szenvedtél nem tűnik túl nagy árnak azért, hogy egy hozzá hasonló férfival élhessek. Igaz, Nikoval terveztük, hogy lesz egy gyönyörű zöld szemű kislányunk, de azok régi álmok, amiket elengedtem végre.

A jelenem itt van, Sean mellett, aki nem ígért semmit, nem úgy, mint a zöldszemű, mégis mindent megadott, amire vágytam.

-          Mert elkötetted magad, hogy egy groupiet se ejts teherbe még véletlenül se – suttogom.

-          Pontosan – bólint mosolyogva. Látom a szemén, hogy a régi időkön mereng. – Karen megölt volna, ha hazaállítók egy zabigyerekkel. Bár a házasságunk így sem élte túl.

-          Mire akarsz kilyukadni? Hogy hozzám se leszel hűséges? Azt hiszed nem vagyok tisztában vele? Karen a szerelmed volt, úgy, mint nekem Niko, mégse tudtad a gatyádban tartani a farkad édes. Nem kell elmondanod semmit. Tudtam mire vállalkozom az első perctől fogva, amíg nem ide hozod a szajháid és engem nem kérsz számon semmiért, addig nem lesz semmi. Ez a ház szent, ez a mi fészkünk, azon kívül pedig azt dugsz meg akit akarsz. Szeretlek Sean, de nem vagyok naiv kislány már – tartom a szája elé a fakanalat, mire megkóstolja a szószom, aztán elmosolyodik.

-          Ez finom és azt is tudom, hogy okos kislány vagy. Nem lenne igazságos, ha én számon kérnélek, mert félredugsz. Nem is foglak soha, bár nem ezért hoztam fel a dolgot  - néz rám komolyan.

-          Hanem? – Húzom fel kérdőn a szemöldököm, mert lövésem sincs mire akar célozni ezzel az egésszel.

-          Tőlem nem lehet saját gyereked… - kezd bele halkan, mire félbeszakítom.

-          Tudom, de neked van kettő, ha gyerekezni akarok elkérem Karentől Noaht és Lucyt és meg van oldva.

-          Befognád egy fél percre? – Nevet fel halkan. – Mást akartam mondani. Méghozzá azt, hogy ugyan tőlem nem lehet babád, de mástól igen. Ha valaha szeretnél egy sajátot nem baj tündérke. Feküdj le valakivel és ess teherbe. Felneveljük ketten. Veled leszek végig oké? Ha már miattam nem lehetnél elvileg anyuka, akkor azt hiszem így igazságos az egész. Nekem van kettő neked is jogod van megtudni milyen a saját gyereked a kezedben tartani. Fiatal vagy még, de később akár meggondolhatod magad – magyarázza halkan, mire elkerekednek a szemeim. – Ez csak egy lehetőség, ha akarsz élsz vele, ha nem akkor meg kiéled az enyémeken az ilyen hajlamaid, rádbízom – ölel meg. – Felmegyek zuhanyozni, addig te maradhatsz konyhatündér, de éjjel a szex Istennőt várom az ágyunkba asszony – csap a fenekemre, mire felnevetek. 

-          Igenis uram – bólintok, aztán tovább főzőcskézem.

A füzetem alig egy hónap alatt megtelt újabb és újabb dalokkal. Mindent neki írtam, részegen. Minden hozzá szól, róla, az összes egy fohász, hogy bocsásson meg, de nem teszi. Nincs bocsánat.

-          Te meg mi a fene… - dörzsöli Mad álmosan a szemé hajnali háromkor. – Megint a kocsmában voltál – állapítja meg halkan, mire bólintok.

-          Kész vagyok – tolom elé a füzetem.

-          Bűzlesz – mászik ki Yvonne a hálóból. Most, hogy vége a turnénak ő is kapott pár hét szünetet Alextől és úgy döntött a barátom mellett tölti Helsinkiben. Milyen csodás lenne, ha Lia is vele jött volna. most együtt borozgathatnánk, nevethetnénk, de nekem csak a magány jutott és a torony, ahol egyedül ülhetek míg világ a világ, mert számomra nem jár boldogság. Én nem érdemlem meg. Talán soha nem is érdemeltem meg.

-          Vodka – rántok vállat. A szagom érdekel a legkevésbé.

-          Menj haza – szól rám Mad nagyot sóhajtva.

-          Nem – rázom meg a fejem, majd felnyitom a füzetkém és keresgélni kezdek. – Kéz vagyok és most már ti is kellettek – nyomom a kezébe.

-          Te… - akad el hirtelen, mikor olvasni kezd. – Ez kibaszott j – szólal meg miután átfutotta a sorokat. – Bár kissé depressziós és kiábrándító, de csodás mégis – néz rám leesett állal, mire elmosolyodom. Lia ihlette, bár ezt azt hiszem magától is kitalálta.

-          Harminc dalszöveg - suttogom. Kezdem érezni, hogy a nem alvás és állandó piálás kezd kikészíteni, de nem érdekel. Büszke vagyok arra, amit csináltam, ha már a szerelmet elbasztam, akkor legalább a szerelemről tudjak írni. Dalokat, álmokról, csodákról, magányról és kietlen reménytelenségről.

-          Te részegen egy kocsmába írtad mindezt – olvasgat bele a többibe.

-          Nem volt kedvem egyedül otthon ülni – vonok vállat.

-          Pihenned kell – suttogja Yvonne.

-          Albumot kell készítenem – jelentem ki határozottan.

-          Csak most jöttünk haza. Aleksi nem fog most vagy egy évig sehová menni, egy albumot pedig turné követ. Egy hónap se telet el azóta, hogy Helsinkibe jöttünk, mind fáradtak vagyunk, pihennünk kell és neked se ártana. Néztél mostanság tükörbe? Ijesztő vagy Niko – suttogja Mad. – Értem, hogy hiányzik, de haza kell menned és összeszedned magad – néz rám komolyan. – Túl sok dolog történt veled mostanában. Lia férjhez ment, a baba elment, Leena egy idióta és ott van a turné is. Muszáj rendet raknod az életedben és azt itt a nappalimba nem fogod tudni megtenni. Utazz el, pihenj vidd el a szüleid vagy az öcséd nyaralni, nyugodj le. És dobd el a piát is, mert megint baj lesz belőle. Az ivás nem segít és nem teszi semmissé, hogy Lia hozzá ment Seanhoz – néz mélyen a szemembe.

-          Ne beszélj erről – ingatom a fejem idegesen. Egyszerűen könnyebb tudomást sem venni erről a tényről. Nem akarok ezzel foglalkozni és kész. Majd észhez tér és akkor visszajön hozzám.

-          De ez a valóság, ha elfogadod, ha nem – jelenti ki keményen, mire felkapom a vizet és nagy lendülettel felállok.

-          Fogd be!

-          Ne csináld ezt Niko. Tudom, hogy fáj, de… - kezd bele, mire kiveszem a kezéből a füzetem.

-          Kuss – sziszegem. Ha még egyszer valaki a képembe vágja, hogy életem szerelme valaki máshoz tartozik valószínűleg összeroppanok.

-          Nekem is fáj amit tett – szólal meg Yv csendesen. – Még csak meg se hívott – néz rám elveszetten. – Esélyt se adott, hogy megállítsam. Nem a te hibád Niko – suttogja. – Ronda dolgokat mondtam neked, de Lia döntött úgy, hogy hozzámegy. Egyszerűen magába bolondította. Sean olyan, mint a méreg, megfertőzte a szívét az elméjét és minden normális sejtjét. Nem gondolkodik, sőt talán…  harapja el hitelen a mondatot, majd lehajtja a fejét.

-          Talán? – Nézek rá kérdőn a füzetem szorongatva.

-          Nem vagyok benne biztos, hogy ura-e még önmagának – néz a szemembe. – Szerintem kezd elmenni az esze. Túl sok volt neki ez az egész. Te, Mira, Pete Alex, Sean, Leena, Matt, Jen, kiderült, hogy van egy húga, két éve egy érzelmi hullámvasúton ül és nem bír leszállni róla, a vagon pedig csak száguld hol fel, hol meg le, de nem lassít soha, kirázza belőle az erőt, az észt és ki tudja mikor zuhan ki belőle. Már kapaszkodója sincs. Nem beszél még velem se, pedig hívtam, hogy bocsánatot kérjek tőle, azért, amit akkor mondtam neki, amikor elmondta, hogy feleségül ment Seanhoz – túr a hajába aggodalmaskodva.  

-          Nem őrült meg – ingatom a fejem, pedig fáj bevallani még magamnak is, hogy a leglogikusabb dolog, amit Lia tehetett az-az, hogy hozzáment ahhoz a férfihoz, aki megvédte és szerette eddig mindig. Akihez bármikor menekülhetett, aki biztonságot nyújtott neki és aki bármit megadott neki mindig.

-          Még nem – néz rám az alsó ajkát harapdálva.

-          Yvonne, mondd, amit mondani akarsz – nézek rá határozottan, már amennyire ittasan tud határozottan nézni az ember.

-          A kokó és a többi, szét fogják rombolni az agyát, ha már nem tették meg. Sean sosem mondd neki nemet, rábízza a döntést és ő is függő mind igazából mindannyian. Csak ti vagytok tiszták, mint a frissen esett hó. Bár te piálsz – húzza el a száját.

-          A lényeget – pirítok rá, mellékesként tekintve arra, hogy fél perce sincs, hogy lényegében lealkoholistázott.

-          Mi van, ha a drogoktól fog megőrülni? – Néz rám kérdőn.

-          Tudja hol a határ – mosolyodok el. Ő olyan józan és annyira már, mint bárki akit eddig ismerek.

-          Tudta, mert eddig érdekelte. Miattad érdekelte, miattam, Alex vagy Andy miatt, de most… - pislog célzatosan, mire belegondolok, hogy valahol igaza van. Lia lába alól már a turné alatt elkezdett kicsúszni a talaj és ha végiggondolom akkor rá kell jönnöm, hogy tényleg napról napra rosszabb lett az egész. Ahogy mindent elengedett, úgy tűnt el ő is az éterben. A személyisége darabokra hullott, ahogy minden más is körülötte.

-          Igen? – Nézek a kapuban álló rosszarcú fickóra, akinél hatalmas aktatáska van a mögött álló két gorilla pedig szintén nem kelt bennem túl jó benyomást. Bízom benne, hogy csak eltévedtek, de nagyon nem úgy néznek ki, mintha tényleg ez lenne a helyzet.

-          Ki vagy te? – Kérdezi a férfi rekedten, olyan furcsa akcentussal amilyet még sosem hallottam és nagyon is figyelnem kell, ha meg akarom érteni mit kérdez.

-          Maga ki? – Húzom össze a szemöldököm gyanakvóan.

-          Lakott itt egy férfi. Elköltözött? – Fejezi be hirtelen a ki kicsoda című játékot.

-          Nem – ingatom a fejem.

-          Hol van Sean? – Sziszegi mogorván.

-          Nem mondom meg – fordítok neki hátat, mire a rácson át elkapja a csuklóm mielőtt a házba mehetnék és durván megszorítja, amitől fájdalmasan szisszenek fel.

-          Engem nem hagyhat itt senki válaszok nélkül – magyarázza ingerülten.

-          Eresszen el maga barom ez fáj – csattanok fel.

-          Hol van Sean? Ki vagy te? – Ránt közelebb a rácshoz a kezemnél fogva, mire nagyot rándul a csuklóm és csak kicsin múlik, hogy nem kezdek el a kiabálni segítségért.

-          A feleségem, engedd el Igor, de azonnal – áll meg Sean az autójával, majd nevetve  száll ki, hogy aztán összeölelkezzen az előbb még a csuklómat szorongató férfival.

-          Nem tudtam, hogy ismét nős vagy – nevet fel a férfi, mikor Sean betereli a lakásba, én pedig puffogva megyek utánuk.

-          Vegas váratlansága miatt nem tudtam meghívót küldeni – nevet fel Sean, mire hirtelen eléjük állok.

-          Ki ez a barom, aki majdnem eltörte a kezem? – Nézek rá kérdőn.

-          Ó, bocsáss meg nekem, nem tudtam, hogy Sean felesége vagy. A nevem Igor Vologya Gladishiva – fogja meg a kezem, majd egy puszit nyom a kézfejemre.

-          Hé Igor, ne flörtölj vele, ő már házas asszony és az enyém. Tudtommal a családodban a házasság még mindig szentség, ne akard lecsapni a kezemről – karolja át Sean nevetve a derekam, majd homlokon puszil. Furcsa, de mellette megnyugszom teljesen, még akkor is ha nem örülök annak, hogy ez a csóka a házunkban van a gorilláival együtt.

-          A feleséged gyönyörű Sean ezt el kell ismernem, nézni viszont szabad, ha pedig lelépne velem, az nem lenne az én hibám, egyszerűen csak az is kiderülne, hogy az asszonyod okosabb is, mint amit megérdemelsz – magyaráz halkan, majd a konyhaasztalra teszi az aktatáskát. – Ezt valaki másnak szántam, de most már kedves, hogy láttalak, azt hiszem jobban illik hozzád – vesz elő egy fekete bársonyzacskót, majd egy karkötőt ejt a tenyerébe, ami csak gyémántokból áll, aztán finoman az előbb még megszorongatott csuklómra csatolja. – Tökéletes kedves… - mosolyog rám, miközben kérdőn felhúzza az egyik vastag sötét szemöldökét.

-          Cornelia Anders – mutatkozom be. – Ezt viszont bármilyen gyönyörű is nem fogadhatom el – nyúlok a csat után, mire finoman lefogja a kezem.

-          Ez csak egy kis csekélység, mert faragatlan voltam – mosolyodik el újra, mire Sean a fülemhez hajol.

-          Igor gyémántokkal kereskedik, számára ez tényleg semmiség – suttogja.

-          Gyémántok? – Nézek a két férfira kérőn, mire elmosolyodnak, majd Sean bólint egy aprót, Igor pedig beszélni kezd.

-          Gyémántok főleg, de persze nem minden üzletem legális. Van itt más is – szedi fel az aktatáska egy rétegét, majd heroint pakol az asztalra.

-          Fegyverkereskedelem, prostik futtatása és egyéb finomságok is szerepelnek még drága barátom a bűnlajstromodon, a drog és gyémánt biznisz mellett – nevet fel Sean, majd két kis tasakot elhúz, aztán mint aki pontosan tudja mi az ára Igor zsebébe teszi a pénzt.

-          Mindig öröm veled üzletelni drága barátom – nevet fel a férfi, aztán még egyszer kezet csókol és távozik a házból.

-          Ez meg mi a fene volt? – Nézek Seanra kérdőn.

-          Rendeltem tőle egy kis rendes árut. Ez nem olyan, mint amit itt lehet kapni – vesz elő egy kanalat, hogy ismét belője magát.

-          Honnan jött ez a férfi? – Kérdezem halkan, míg magánál van.

-          Északi, mint Niko. Csak ő nem finn hanem orosz vagy ukrán vagy akármi is tök mindegy. Neki van olyan, ami nekem kell – somolyog, miközben a nadrágjából előhúzza az övét.

-          Majdnem eltörte a csuklóm – nézek le a kezemre, amin ott van a karkötő de Igor ujjainak nyomai is.

-          Örülj neki édes, hogy nem a nyakad – nevet fel rekedten. ismerem már, tudom, hogy csak a szurijára tud gondolni, most, hogy nála van a cucc.

-          Miért üzletelsz te ilyen fickókkal? – Teszem fel az utolsó kérdésem.

-          Mert nem kérdez és nem bonyolít semmit. Ő hozza a heroint, én adom a pénzt. Ő jön és fizetek, ő elmegy. Egyszerű – szorítja el a karját, mire puffogva kimegyek a tengerpartra, mert most órákig se kép se hang nem lesz nála, ahogy ismerem.