127. Törött

 "Egy sebet be lehet kötözni, egy törött csontot sínbe lehet rakni, de ha nem törődnek az emberrel, azt nem lehet utólag helyre hozni."

Hát elment, megint elment, mert én hagytam, hogy hazamenjen. Olyan távolinak tűnik a reggel, mintha csak álmodtam volna, hogy korán reggel kimászik mellőlem az ágyból, hogy összeszedje magát és a cuccait, majd nagyon lassan felcirógatott álmomból, hogy elbúcsúzzon. Nem hagyta, hogy kikísérjem a reptérre, azt mondta abba beleszakadna a szíve, inkább addig simogatta a hátam, amíg vissza nem aludtam, de így talán még rosszabb.

Hisz alig pár perce vagyok ébren, de máris kínoz a magány. A levegőben még itt az illata, de ő már nagyon messze jár és lehet, hogy soha többé nem látom. Ezzel újra és újra szembenézni elviselhetetlen. Persze tudom a megoldást. Be kéne adnom a válókeresetet és utána menni, de képtelen vagyok rá. Valami lebénít, valami, ami nagyon közel van a félelem érzéséhez. Nem tudok megbirkózni vele, nem megy még akkor se, ha beleszakad a szívem.

Bízom benne, hogy egy forró fürdő segít, de amint meglátom, hogy a szennyestartón hagyta az egyik pólóját, megremegek. Túl véglegesnek tűnik ismét az, hogy elment. Nem ez az első eset, hogy azt hiszem örökre búcsút mondtunk egymásnak, mégse könnyebb, mint mikor először köszöntem el tőle.

Talán ostoba vagyok, de ez tűnik még mindig a jó döntésnek. Az, hogy maradtam, a baj már csak az, hogy nem bírom elviselni a saját lakásom falait, bármire nézek, őt látom. Ott van a kanapén, a konyhában, a zuhany alatt, a hálóban a szekrény előtt és az ágyban. Nem tétovázok sokat, tudom, hogy el kell mennem, ha nem akarok megőrülni.

Magam sem tudom miért, de a felsőjét a táskámba gyűröm, mielőtt lemennék a taxihoz, ami rám vár és arra, hogy visszavigyen az életbe, amit választottam. Annyival könnyebb lenne minden ha Sean szabad lenne, de nem az és legalább még két hónapig nem is jöhet ki. Hiába járok hozzá minden kedden, semmit sem segít, hisz alig érinthetem meg és az a két óra amit vele lehetek semmire sem elég. Főleg nem arra, hogy megnyugtasson és erővel töltsön fel. A házába lépve nem érzem magam otthon, hisz ő nincs sehol. Nincs semmi és senki körülöttem. Úgy érzem sosem voltam még ennyire egyedül. Alex is nászúton van ráadásul Yv is elrepült Maddel és Nikoval.

Képtelen vagyok elviselni a csöndet, de a tv zaja is zavar. A kis ezüstdobozhoz nyúlok, remélve, hogy pár csík kokain megint messze viszi a bánatom. A pár csíkból rengeteg csík lesz, de mikor nem hat kellően előkerül egy üveg bor is, majd még egy és még egy, míg már azt se tudom, hogy éjjel van-e vagy nappal, hogy komolyan velem van Mira és Pete vagy csak hallucinálom az egészet.

Óráknak tűnik, míg felfogom, hogy valaki csenget. Niko pólójában botorkálok ki ajtót nyitni, az előszobában lévő tükörbe pillantva viszont elszörnyedek a képtől ami fogad. Egy járkáló hullára emlékezetek leginkább, de hát az is vagyok, a szeretett férfiak nélkül. A bőröm sápadt, a szemem karikás, a hajam kócos és a szemfestékem is el van kenődve. Szánalmasan festek, de belülről még szánalmasabb vagyok. Egy döntésképtelen idióta, aki most droggal próbálja kompenzálni a hiányt. Mindig függő voltam. Hol az apámtól, hol a barátaimtól, hol Nikotól, hol meg a férjemtől, de most, hogy senki sincs itt, hát kell valami, amitől energiát nyerhetek és ami miatt nem kell szembenéznem a szánalmas kis életemmel a valóságával. A kokain, a fű, az alkohol, a különböző fájdalomcsillapítók és pirulák elvisznek egy jobb világba. Alex, az én édes kicsi ördögöm megtanított, hogy mit és hogyan keverjek ahhoz, hogy ne haljak meg mégis tökéletesen bódulttá váljak. Egyszer még meg kell köszönnöm ezt neki, nélküle és a kis trükkjei nélkül már lehet, hogy felkötöttem volna magam.

Niko szerint ő és Sean az oka annak, hogy drogozom, hogy rosszul érzem magam, ha nem szívhatok el legalább egy jointot naponta, de az igazság az, hogy ez az egész bravúr az én művem. Magam sem tudom, hogy csináltam, de sikerült. Egyik pokolból bele a másikba. Gratulálok Lia… De hát az alma nem esik messze a fájától ugyebár. A családban mindenki kábítószerfüggő, már nem tudom mióta. Ez a gyengeségünk, a végzetünk, a szerelmünk, az ételünk, az italunk generációk óta. Az apám, az ő apja és az ő apja is függött a drogtól, miért én lennék a kivétel?

A csengő megint élesen rikoltozni kezd, amit képtelen vagyok tovább elviselni. Feltépem az ajtót és rögtön el is fintorodom, mert nem olyan ember jött, akinek egy cseppet is vágynék a társaságára.

-          Sean még mindig börtönben van – vetem oda Igornak, aki az öltönyét igazgatja.

-          És te is oda akarsz kerülni? Bömböl a zene, ha a szomszédok kihívják a rendőröket, tuti rájönnek, hogy be vagy tépve és mehetsz utána – néz végig rajtam. A szemei furán csillognak, még mindig nem kedvelem, túl elmebeteg még nekem is és semmi kedvem egy orosz maffiózóval cseverészni.

-          Köszi, hogy szóltál, mindjárt lehalkítom ígérem – grimaszolok, majd becsuknám az ajtót, de nem engedi. 

-          Hetek óta kereslek, de nem voltál sehol – néz a szemembe, mire az egyik szemöldököm kérdőn felhúzom, ugyanis, ha tiszta lennék akkor se tudnék még csak tippelni se, hogy mi a csudát akar tőlem.

-          A saját lakásomban voltam – vonok vállat, bár nem sok köze van hozzá.

-          Tudom – bólint, én pedig még jobban ledöbbenek. – Egy finn ripaccsal tengetted az időd és megcsaltad az én drága barátomat – néz a szemembe, én pedig szívem szerint rácsapnám az ajtót. Valahogy cseppet sem tetszik, ahogy engem figyel. – Ha az én feleségem lennél, már nem élnél se te, se a szeretőd – sziszegi, mintha mérges lenne, de valamiért hiába indulnak be a vészcsengők, képtelen vagyok csomót kötni a nyelvemre.

-          Akkor még szerencse, hogy nem a te feleséged vagyok, bár ha így lenne valószínűleg már megfojtottalak volna álmodban egy párnával – feleselek.

-          Látom Sean még mindig nem tanított téged semmi jó modorra – simít végig az arcomon, én pedig ösztönösen lököm el a kezét.

-          Ha kiengedik, majd szólok neki, hogy kerested – próbálkozom a kijjebb rudalásával újra, de csak azt érem el, hogy a hajamba markol és belök az ajtón a két gorilla a háta mögött pedig követi.

-          Engem senki nem dobhat ki – mászik az arcomba, miközben a hajam húzza, én pedig fájdalmasan szisszenek fel. – Ha menni akarok, megyek, ha maradni, hát behívsz és kávéval kínálsz. Most nincs itt Sean, hogy megvédjen, de ha itt lenne, talán felvilágosítanám, hogy micsoda egy cafka az annyira védett, hites kis felesége – lök a falnak teljes erőből, mint akinek elgurult a gyógyszere, én pedig elkezdek félni tőle, a rengeteg kokain ellenére is, ami a szervezetemben dolgozik.

A reptéren Tia vár, szerintem lélekben már felkészült arra, hogy élni sem lesz kedvem pár napig, mégis rendíthetetlenül mosolyog. Gyors puszit nyomok az arcára, de ő nem elégszik meg ennyivel. Szorosan megölel, mintha érezné, hogy mennyire szét vagyok esve a ténytől, hogy hiába követtem el mindent Lia nem jött velem. Szomorú vagyok végtelenül szomorú, nem tudom mi lesz ezután, csak abban vagyok biztos, hogy örökké várni fogok rá. Nem érdekel, hogy két hetet vagy húsz évet kell-e várnom, de képtelen lennék más nőt szeretni. Egyszerűen nem megy, mert nekem ő kell.

-          Meg fogja gondolni magát – suttogja a pótanyám a fülembe, mire elhúzom a szám.

-          Én is ebben bízom – szorítom magamhoz még egy másodpercre.

-          A kiadó nem tudja, hogy visszajöttél, elintéztem, hogy egy hónapig még szabad legyél, de csak abban az esetben, ha közbe megpróbálsz írni valamit – néz a szemembe, mire aprót bólintok. Mi mást is csinálhatnék? Ha nem menekülnék a zenébe, talán bele is halnék a hiányába.

-          Csak haza akarok menni – sóhajtok fel, miután összeszedtem minden cuccom. Mad és Yv együtt érzően néznek rám, én meg elmosolyodom. Szerencsére a barátomnak nem egy makacs öszvér jutott, Yyonne vele jött és szerintem maradni is fog. Nem igazán tudom mi is van köztük, de ismerem Madet annyira, hogy tudjam, nem akárkinek ajánlja fel, hogy lakjon nála. Általában ő is képtelen az együttélésre, most mégis megpróbálja, remélem több sikerrel jár, mint én. A parkolóban könnyedén veregetjük vállon egymást, nekem meg egy tanács jut csak az eszembe.

-          Csinálj helyet a cuccainak a szekrényedben, ne hagyd, hogy a bőröndjéből öltözzön és hagyd, hogy a fürdőt is úgy használja, ahogy akarja. Ja és ne várd el, hogy majd ő elpakol helyetted, mozdulj meg és főzz neki kávét reggel. Ez bejön a hozzá hasonló csajoknak – súgom a fülébe, miközben elgondolkodom azon, hogy talán én itt követtem el az első hibát. Nem bírtam Liát beengedni az életembe teljesen, de kirekeszteni se tudtam.

-          Igyekszem – nevet fel halkan, majd Yvtől is elköszönök, Tia pedig hazafuvaroz. Nem lep meg, hogy rend van a lakásomban, ahogy az se, hogy ki van szellőztetve és mindennek tisztaság illata van, porszag helyett. A hűtőn ott van anyától a szokásos cetli, miszerint egyek, ha hazaértem és menjek át hozzájuk, mert hiányzom nekik. Mindig ez vár, ha hosszú hónapokon át távol voltam. Megnyugtat, hogy még mindig gondoskodik rólam, annak ellenére is, hogy felnőttem már rég. Neki mindig a gyereke maradok… Furcsa ennyi boldogság után, az üres falak közt lézengeni. Kimerült vagyok és szomorú, egy gyors fürdés után egyszerűen bebújok az ágyba, magamra húzom a takarót és alszom, mert álmomban remélem, hogy vele lehetek újra és talán, ha felkelek, akkor itt lesz megint, akkor pedig nem engedem el soha többé.

De nincs sehol másnap se és harmadnap sem. Annyiszor szeretném felhívni vagy üzenni neki, de nem tudom megnyomni a gombot. Nem könyöröghetek neki újra, nem mondhatom el megint, hogy nélküle semmi vagyok, képtelen vagyok ismét megalázni magam, nem vagyok képes arra, hogy újra térden csússzak előtte, amíg ő nem tesz értünk valamit, amivel bebizonyítja, hogy van értelme tovább győzködnöm.

A négy fal közt viszont lassan úgy érzem megőrülök. A napok alatt sorra járom a kedvenc kocsmáim, nézem az embereket és dalokat írok róluk, hogy eltereljem a figyelmem a szívem sajgásáról. Hajnalban támolygok haza és egyszerűen beleájulok az ágyba, reggel pedig izzadtan, zihálva riadok fel, de a rémálmokra sosem emlékszem.

A csengő élesen sikít, megzavarva a csendet, nehezen vánszorgok el az ajtóig, de amint kinyitom csapnám is vissza. Talán csak egy újabb rémálom, amiből még nem ébredtem fel.

-          Szóval visszajöttél – mosolyog rám Leena. – És a szagodból ítélve egyedül – szimatol a levegőbe. tény, hogy tömény füst és piaszagot árasztok, ami keveredik némi izzadtsággal is, de valahogy nem számítottam reggel kilenckor egy vendégre se, így nem volt időm összeszedni magam.

-          Mit akarsz? – Sóhajtok fel. Élénken emlékszem még az utolsó találkozásunkra a kórházban, amikor megmondtam neki, hogy elvesztette a babát, amiért ő természetesen engem okolt és őrjöngve dobatott ki a szobájából. Akkor fájt… Nagyon. Mellette akartam lenni, hogy segítsek neki átvészelni az egészet, hisz nekem is rettenetes volt és azt hittem együtt, mint barátok könnyebb lesz elviselni a veszteséget, de ő másképp döntött. Romba döntöttem az egész életem, leittam magam, kijózanodtam, de mire visszatértem mellé a kórházba ő már eltűnt, azóta pedig nem beszéltünk egy szót sem.

-          Kell csinálnom veletek egy interjút. Ennyivel tartozol nekem – néz a szemembe én pedig elgondolkodom azon, hogy hogyan is szerethettem ezt a ravasz kis kígyót valaha, aki mindig akkor bukkan fel, amikor tudja, hogy sebezhető vagyok és gyenge.

-          Nincs miről beszélnünk még és nem tartozom semmivel – rázom meg a fejem. Hogy sírhattam érte? Hogy áldoztam fel érte a szerelmet? Olyan vak voltam és most ennek a levét iszom. Miatta és amiatt, amit régen érzetem most minden romokban hever körülöttem, mert nem elég, hogy megmérgezte a múltam és a jelenem, a jövőm is el akarja rontani újra és újra, ráadásul mindig sikerrel jár. Egy régi szerelem, hogy lehet mindenre ennyire kihatással? Őrület…

Vért köpködök a padlóra, mindenem fáj és sajog, de úgy tűnik ez még most sem elég Igornak. Durván ragadja meg a karom, majd a csuklóm belső felén elnyomja a cigarettáját és ez nem az első, hanem legalább a harmadik vagy a negyedik, mindig ugyan oda, hogy örökre nyoma maradjon. Már sziszegni sincs erőm, levegőt venni is fáj, ha ezt túlélem az maga lesz a csoda.

-          Egy kis emlékeztető, hogy hogyan kell bánni egy vendéggel – lök el. Mintha lökdösnie kéne ahhoz, hogy elessek. Ha a gorillái nem tartottak volna már percek óta a földön hevernék, mint egy rongybaba. Minden elfolyik a szemem előtt, már abban sem vagyok biztos, hogy látok-e a felduzzadt arcomtól akármit is, de végre elmennek és magamra hagynak, én pedig fekszem mozdulatlanul, hisz ha csak a kisujjam is megpróbálnám felemelni, tuti belehalnék a fájdalomba. Nem hiszem, hogy hagytak bennem egy ép csontot is, vagy legalábbis most úgy érzem magam, mintha Igor mindenem porrá zúzta volna. A vállam tutira sikerült kiugrasztania, hisz még ilyen állapotban is érzem, hogy cseppet sem normálisan áll ki a törzsemből és szerintem sikeresen eltörte néhány bordám is. Szinte hallani véltem, ahogy reccsent. Próbálom felköhögni a gyomromban lévő vért, de nincs erőm hozzá. Mókás, a saját vérembe fogok belefulladni lehet, ami úgy érzem a homlokomon is csorog végig és nem csak a számban keveredik a nyálammal. Tényleg nem egészséges egy orosz maffiózóval kekeckedni. Nem tudom mikor ájulok el és azt se, hogy mikor térek magamhoz. Mintha élet és halál közt lebegnék úgy érzem magam, bár azt is tudom, hogy ez valószínűleg túlzás. A hajam a homlokomra tapad, a nagyjából épen maradt karommal, amin csak a cigaretta által hagyott seb van próbálom kisöpörni a szemembe hulló tincseket, de már rég rászáradtak a bőrömre a vértől. Fogalmam sincs mióta heverek a földön, de nevetségesnek találom, hogy annyira egyedül maradtam, hogy senkinek nem tűnik fel, hogy valószínűleg napok óta itt fekszem. De kinek is tűnne fel? Akit érdekelne az vagy börtönben van vagy egy másik kontinensen és ha netántán a közelben is lennének, biztos nem aggódnának miattam pusztán azért, mert pár napra eltűntem. Vajon mennyi idő kell ahhoz, hogy valakinek is megforduljon a fejében, hogy hol vagyok? Ó te jó ég, mit meg nem adnék egy csík kokainért, de olyan messze van én pedig azt hiszem, hogy soha többé nem fogok tudni megmozdulni innen. Sean majd pár hónap múlva csak rám talál, mikor kiengedik a börtönből…

Az eszméletvesztés most olyan kellemes, bár ne kelnék fel belőle soha többet, mert ahányszor kinyitom a szemem, egyre nehezebben veszem a levegőt. Valami biztos vagyok benne, hogy nem oké a testemmel azon kívül sem, hogy képtelen vagyok mozogni és az összes porcikám fáj, ráadásul köhögni sincs erőm, pedig nagyon-nagyon szeretnék. Csak bámulom a plafont, néha hallucinálok egy kicsit a fájdalomtól és várom a csodát, ami most már igazán remélem, hogy azt jelenti, hogy ha következőleg lehunyom a szemem, akkor nem nyitom fel többet.

De ez se jön be, valaki csapkodja az ajtót és üvölt, a hangok tompák, nekem pedig hiába nyitom ki a számat, résnyire, ugyanis az állkapcsom nem enged többet, nem jön ki hang a torkomon. Elgondolkodom azon, hogy miért, de aztán rájövök, hogy valószínűleg nem tett jót a légcsövemnek, hogy Igor majdnem megfojtott, de persze időben megállt, csak azt akarta, hogy elájuljak és ne kapálózzak, majd fellocsolhasson egy üveg jeges vízzel, hogy aztán tovább kínozzon. Egy éles reccsenés, majd meglátom azt az arcot, amire a legkevésbé számítok. Ha tudnék biztos nevetnék azon, hogy pont az apám az, aki rámtalál. Biztos azért jött, hogy dalszöveget írjak valami csitrinek, dühbe gurult, mert azt hitte nem vagyok kíváncsi rá, ami persze igaz is, majd rámrúgta az ajtót és bumm mit talál….

-          Niko, Niko nyisd ki a kibaszott ajtót, de most azonnal – üvölt valaki, miközben úgy dörömböl az ajtómon, hogy félő nyomban beszakad.

-          Mi van már? – Tépem fel, nincs kedvem a hétre több látogatóhoz, Leena bőven sok volt. Mika vöröslő arccal robban be a házamba, majd az emeltre rohan. Eléggé feldúltnak tűnik, nekem meg elképzelésem sincs, hogy mi üthetett belé.

-          Pakolj, megyünk Los Angelesbe – kiált vissza már az emeletről, én meg kettesével szedem a fokokat, hogy utolérjem. Nem értek semmit. Mi a fenének mennék én vissza oda? Hisz csak most jöttem haza.

-          Állj már meg egy kurva percre – üvöltök rá, miközben ő a ruháim dobálja az ágyra.

-          Nincs időnk, Yv már a reptér felé tart Maddel, ha el akarod érni a kibaszott repülőt, akkor kapj magadra valamit addig én elpakolok neked – kiabál rám.

-          Mi történt? – Kapom el a csuklóját megakadályozva abban, hogy még egy farmert a ruhakupac tetejére dobjon.

-          Lia kórházban van, valaki összeverte – túr a hajába, engem pedig egyből lever a víz.

-          Hogy mi van? – Kérdezem döbbenten, miközben a kezeim remegni kezdenek.

-          Nincs időnk erre, öltözz és menjünk – kiabál rám.

-          Nem, amíg meg nem mondod, hogy mi van – kiabálok én is. Nem tudom értelmezni a szavait. Lia, kórház, valaki bántotta…. lehetetlen.

-          Nem tudok többet ennél, Yv hívogatta napok óta, de nem vette fel, Alex is megpróbálta, de semmi, Yv pedig elkezdett aggódni, mert ha Alexnek se veszi fel akkor gáz van, így felhívta az egyetlen embert, aki Los Angelesben van azaz az apját, akinek szintén nem nyitotta ki, de ő nem várt tovább, rátörte az egészet és a nappaliban találta meg. Valaki brutálisan helyben hagyta, kórházba vitték, de most már igazán elkezdhetnél öltözni, mert gondolom, hogy te is menni akarsz Yvvel hozzá – szól rám, de én képtelen vagyok mozogni. Sokkol az egész. Nem értek semmit. – Niko, gyerünk – vág hozzám egy nadrágot és pólót, amit automatikusan rángatok magamra. Képtelen vagyok gondolkodni csak hagyom, hogy kitereljen a házból, be a kocsiba, ki a reptérre. Yvonne Mad karjában pityereg, aki csitítani próbálja, de nem megy semmire. Amint meglát, azonnal a nyakamba borul.

-          Mi a fene történt? – Kérdezem idegesen, miközben a hátát simogatom.

-          Nem tudom, Mattel beszéltem azt mondta, hogy még a mentősök is megrémültek mikor meglátták. Az biztos, hogy a válla kifordult és az arca szinte teljesen felismerhetetlen. Nem betörés, mert semmit se vittek el. Eszméletlen és vagy másfél napja ott feküdt valószínűleg, ennyit tudok – suttogja zokogva, nekem meg remegni kezd az egész testem, de nem eshetek most pánikba, hisz lehet, hogy nem is olyan vészes a helyzet, bár az biztos, hogy ha megtalálom azt, aki bántotta azt kibelezem.

Az órákon át tartó utazás, felőröli teljesen az idegrendszerem, főleg, mert semmit se tudunk róla, a városba érve pedig ugyanaz a helyzet áll fenn, míg a kórházig nem érünk. Matt pólója tiszta vér, majdnem elhányom magam amikor meglátom, mert biztos vagyok abban, hogy az ott rajta mind Lia vére. Yv Matthez rohan, aki sápadt és úgy tűnik teljesen ki van borulva. Még sose láttam így. Mindig egy nagyképű, arrogáns pöcs volt, most pedig nem áll előttem más csak egy megtört apa, aki aggódik a lányáért.

-          Mi van vele? – Sírja el magát Yv újra, én pedig azon csodálkozom, hogy még nem száradt ki.

-          Nem tudom – ingatja Matt a fejét, miközben csitítani próbálja a karjába bújó lányt. – Nem engedtek be hozzá, a mentősök elvitték és azt mondták, hogy maradjak itt, majd értesítenek, de ennek már majdnem egy napja és nagyjából semmit nem mondanak azon kívül, hogy az intenzíven van és lehet, hogy műteni kell.

-          Miért vagy ennyire véres? – Szorítja össze Yvonne az ujjai közt az anyagot.

-          Mikor megemelték, hogy a hordágyra rakják vért kezdett köpködni – suttogja, én meg tényleg úgy érzem, hogy el fogok ájulni. Ha ennyi vér jött ki belőle, pusztán, mert megemelték és az intenzíven van, akkor biztos, hogy nagyon nincs jól. Talán…. Bele se akarok gondolni abba, hogy akkor talán el is veszíthetem, de most örökre.

A nővérek óránként jönnek be, hogy újabb és újabb gyógyszert tömjenek belém. Hálás vagyok nekik, mert így legalább semmit sem érzek az égegyadta világon. Több géz van rajtam, mint egy múmián, de nem zavar. Egyik álomból a másikba esem és ez így per pillanat teljesen rendben is van, amíg meg nem érzek egy meleg kezet, ami az ujjaim simogatja.

Lassan nyitogatom a szemeim, bár eléggé fáj a művelet.

-          Szia – suttogja Niko halkan, én pedig megpróbálok mosolyogni, mert holt biztos vagyok abban, hogy vagy meghaltam, vagy álmodom esetleg attól a rengeteg fájdalomcsillapítótól hallucinálom ide.

-          Szia – krákogom. A hangom mély, erőtlen és rekedt, a torkom kapar és ég, nem túl kellemes.

-          Azt hittem már sosem kelsz fel – simogatja meg az arcom, mire felszisszenek. Hát ennek nem így kéne lennie… Ha meghaltam, ha hallucinálok, ha nem vagyok magamnál tök mindegy, de fájnia biztos nem kéne annak, hogy hozzám ér.

-          Ühüm – csukom le újra a szemeim. Hát ez nagyon értelmes volt… De többre nem futja.

-          Ki tette? – Kérdezi halkan, de eszem ágában sincs válaszolni. Nem tudom miért, de nem akarom, hogy bárki is hozzám érjen. Igor gondoskodott róla, hogy még attól is rosszul legyek, hogy ő fogja a kezem így elhúzom tőle az ujjaim és megpróbálok visszaaludni, ami nem is könnyű annak tudatában, hogy ő itt van. Eszembe jut, hogy Igor azért is bepipult, mert megtudta, hogy vele voltam, a félelem pedig elfog hirtelen. Ha tudomást szerez arról, hogy Niko a városban van újra, az még egy dolog, hogy engem megöl, de lehet, hogy őt is bántani fogja. Jobb lenne, ha elmenne, de mielőtt ezt elmondhatnám neki, már megint bejön egy orvos és az infúziómba fecskendez valamit, amitől azonnal elalszom. Még hallom, ahogy Nikot csitítgatja és azt mondja, hogy pihennem kell, de nem úgy tűnik az egyre tompuló hangokból, hogy sikerül megnyugtatnia.

Napok, de az is lehet, hogy hetek óta fekszem egyhelyben, ami kezd egyre kényelmetlenebb lenni, főleg, mert egyre többet hagyják, hogy magamnál legyek, de én meg ettől megőrülök. Egy adag fájdalomcsillapítóért a lelkemet is eladnám, de senki nem ad semmit, mondván így is függő vagyok. Baromság, a sok idióta szart se tud. Arról meg végképp nem beszélek se nekik, se másnak, hogy mióta nem adnak nyugtatót egy szemhunyásnyit se tudtam pihenni, ettől pedig még rosszabbul vagyok fizikailag. Lassan állok fel, hogy keressek magamnak valamit, ami elaltat és enyhíti a fájdalmat, de alig bírok megállni a lábaimon. A törzsem, a fejem, a nyakam, a gyomrom, a vállam és a hátam… egyszerűen mindenem fáj. Francba velük, mert nem értik meg. Ha Sean itt lenne ő már tuti szerzett volna valamit, amitől elmúlik, ehelyett ez a rakás szerencsétlen csak gyümölcsöt, virágot meg levest hoz, miközben az ágyam mellett sopánkodik naphosszat. Bosszantóak mind.

Végülis hol voltak mikor Igor majdnem péppé vert? Mikor a bőrömön nyomta el a cigijét? Mikor majdnem megölt? Mikor fellocsolt újra és újra jeges vízzel, mert azt akarta, hogy magamnál legyek minden egyes alkalommal amikor megüt vagy belém rúg? És utána?  Mikor elment, akkor se jött senki. Senkit nem érdekelt, hogy miért nem veszem fel a telefont, miért nem jelentkezek és miért nem látott senki.

Igaz a mondás, miszerint segíts magadon Isten is megsegít… Éppen ezen vagyok. Ha ez a sok álszent barom, aki vagy a tengerparton vagy Helsinkiben meresztette a seggét, nem hoz nekem semmit, amitől végre újra aludni tudok és nem élem át megint félálomban az egészet, akkor nekem kell találnom egy levél altatót vagy akármit, ami feledteti velem az egészet.

Nagyon lassan botorkálok az ajtó felé. Minden lépés felér egy kínzással, de a cél a szemem előtt lebeg. Ha elérek valami gyógyszeres szekrényig, akkor megszűnik az egész. A fürdőszoba ajtajába megállok egy kicsit pihenni. Mire nem jó, ha az ember Matt Anders lánya. Luxuskórterem jár, gyógyszer viszont nem… Röhej.

Kicsit megmozgatom a teljesen elgémberedett nyakam, de így sikerül tükörbe néznem. A látvány sokkol. Csak bámulom az alakot, aki visszanéz rám, de nem akarom elhinni, hogy az a valaki én vagyok. A hajam Yvnek hála befonva hull a vállamra, de az arcom, mintha nem is az enyém lenne. Ha tudnék sikítanék, a kék, lila, zöld, sebes förtelemtől, akinek hatalmas seb virít a homlokán és akinek fel van három helyen is szakadva a szája. Csak a kezem remeg meg, de az infúziós állványba kapaszkodom még időben. Ez viszont nem segít. Minél tovább nézem magam, annál jobban érzem úgy, hogy egy zombira emlékeztetek, aki épp most bújt elő a föld alól. A térdeim is remegnek, a levegőt nehezen veszem, de kinyílik az ajtó és mielőtt a földre zuhannék, Niko utánam kap.

-          Mégis hova a fenébe akartál menni? – Ripakodik rám, miközben az ölébe vesz és visszavisz az ágyba, de én nem tudok megszólalni. Hogy bír rámnézni így? Öklendezni kezdek, de mivel nincs semmi a szervezetembe, nem tudok hányni. Még erre se vagyok képes…

Túl durván üvöltök rá, de már három hete itt van, alig beszél, nem hajlandó elmondani, hogy ki bántotta és ránk se akar nézni, mintha mindannyiunktól undorodna, ráadásul most a saját gyógyulását kockáztatta azzal, hogy felállt és elkezdett sétafikálni. Kimerült vagyok, testileg és lelkileg is, ráadásul az sem tesz jót, hogy nem hagyja, hogy vele legyek. Csak este foghatom a kezét, mikor elalszik, amúgy elhúzódik az érintésem elől, most viszont még a bevérzett szeme is villámokat szór felém.

-          Nem lesz semmi baj – simogatom a hátát, miközben nagy kortyokban nyeli a levegőt és próbál úrrá lenni magán. – Meg fogsz gyógyulni. Az arcod is, a vállad is. Nincs rajtad semmi maradandó a kezed leszámítva – suttogom az ágy szélére ülve, majd megpróbálom a karomba húzni, de ellök, aztán pedig halkan felsikít, mert ezzel a kis mozdulattal, ami erőtlen és gyenge, saját magának okoz fájdalmat. – Nyugodj meg Kulta – csitítom csendesen, miközben szívem szerint én is üvöltenék a fájdalomtól, amiért ez történt. Annyira aggódtam érte, annyira féltettem, de tudtam, hogy erős és túl lesz ezen. Pár törött borda, némi lenyelt vér, egy vállficam egy kartörés és egy rakás zúzódás őt nem veheti el tőlem.

-          Húzz el a fenébe – üvölt rám, majd megint sziszegni kezd. Nincs jól még most sem, pihennie kéne és nyugodtan feküdnie, erre ő nekiáll rohangálni, mintha nem csak egy kicsin múlt volna, hogy valaki nyomorékká tegye esetleg megölje. Tudom, hogy a tükörképe miatt borult ki, de valahogy már mind számítottunk rá, hogy el fog jönni ez a pillanat, csak azt hittük jóval hamarabb és a dühe nem az összevert arca, sokkal inkább a történtek miatt fog előjönni. Amikor először engedtek be hozzá és megláttam mit tettek vele, ezerszer rosszabbul nézett ki. Muszáj volt kimennem a kórteremből, mert különben biztos, hogy elbőgöm magam akár egy taknyos gyerek. Azóta legalább lelohadt az összes duzzanat az az arcáról és neki bármennyire is nem úgy tűnhet a dolog, de rengeteget gyógyult. Persze még most is gyenge akár a harmat, az is csoda, hogy fel bírt állni.

-          Hova akartál menni kicsim? – Kérdezem halkan és türelmesen. Most nekem kell erősnek lennem. – Feküdj vissza szépen és mondd el, hogy mit szeretnél – nyomom le nagyon gyengéden az ágyra, mintha porcelánból lenne.

-          Mondtam már, hogy húzz el a francba, ezt akarom – sziszegi ingerülten.

-          Lia, ne mondd ezt – kérem halkan, mert nem értem miért velem üvölt. – Eddig se mentem el mellőled száz méternél messzebb és ezután se fogok – ingatom a fejem, mert ez az igazság. Soha többé nem hagyom magára egyetlen pillanatra se. Túl könnyű lenne elveszíteni, de akkor én is elvesznék.

-          Tényleg? - Néz rám gúnyosan. – Akkor mégis hol voltál mikor negyedszerre nyomta el rajtam a csikkjét? – Tépi le a tapaszt a csuklójáról, amin egyértelműen ott virít, hogy mit csináltak vele. Gyengéden fogom meg a kezét, majd puszikat nyomok az ujjaira, amiket ugyan eltűr, de látom, hogy feszült és cseppet sem tetszik neki a dolog. Igaza van… pár puszival nem tudom meggyógyítani, de igazságtalan hisz ő nem jött velem. Nem tudtam megvédeni Helsinkiből, de nem is tudhattam, hogy ez lesz.

-          Ha tudtam volna, hogy ez történik sosem megyek el – súgom halkan. – Nem gondolod, hogy ideje lenne elmondanod, hogy ki bántott? – Kérdezem halkan, mert napok, ha nem hetek óta ez jár a fejemben, hogy ki tehette vele mindezt. Őt mindenki szereti, neki nincsenek ellenségei és amúgy is… Nem erőszakolták meg, nem vittek el semmit, nem egy egyszerű támadás volt, direkt őt akarta bántani valaki, de senki nem tudja, hogy miért. Csak ő mondhatná el, mert tudom, hogy tudja ki volt az-az alávaló gazember, aki meg merte ütni, de mégse beszél. A falat bámulja, nem néz a szemembe, én pedig nem tudom, hogy kéne kiszedni belőle, hogy mi történt. Mintha elfojtaná magában az egészet. Se a rendőröknek, se nekem, se Yvnek, de még Alexnek se beszél, nemhogy a pszichológusnak, akit beküldtek hozzá. Egy szót se ejt ki a száján, mintha félne, amit meg tudok érteni, de most már itt vagyok. Vigyázok rá és megvédem bárkitől, ezt pedig tudnia kéne. Talán Seannak elmondaná, de ő még mindig egy cellában van és hiába minden nem engedik ki onnan, hisz a bírók szerint Lia nem súlyos beteg,  mert nincs a halálán, így bőven elég, ha a férje akkor látja, ha letöltötte a büntetését. Pedig most még azt se bánnám, ha ő is itt lenne és kiszedné belőle, hogy ki volt, aki megverte. Akkor el tudnám kapni azt a férget és ki tudnám nyírni.

Nem tudom miért, de nem akarok senkit se látni. Talán még Mattnek örülök a legjobban, mert ő nem rinyál folyton, mint az anyám, Yv vagy Niko. Nem nyaggat, hogy egyek, egyszerűen bejön és csendben marad. Nem próbál kiszedni belőlem semmit, nem mondja, hogy minden rendben van már, csak ül és néz, ami néha kissé bosszantó ugyan, de közel sem annyira, mintha meg akarna ő is simogatni vagy babusgatni szeretne. Nem hazudik, nem kérdez, ha víz kell ad, ha fel akarok ülni segít, ha pedig zuhanyozni akarok, elvisz a fürdőig és nem kopog be fél percenként, hogy élek-e még, ráadásul a tükörtől se akar elrángatni, hogy ne lássam az arcom, ami ugyan tényleg gyógyul, de továbbra se túl szép.

-          Haza akarok menni – suttogom neki. Végre mindenki más kiment a szobámból, elmentek kávézni, Niko cigizik, miután sikerült összevesznünk. - És nem akarom, hogy rajtad kívül bárki is tudjon róla – teszem hozzá. Egyedül akarok lenni.

-          Azt hiszed, hogy nem a lakásodon fognak keresni először? – Húzza fel kérdőn az egyik szemöldökét, mire nagyot sóhajtok. Igaza van…. – Talán ha New Yorkba viszlek egy magángéppel meg tudsz szabadulni tőlük. Dorah vigyáz rád, de persze idő kérdése, hogy rád találjanak. 

-          Rendben – bólintok rá a dologra, ennél jobb ötletem nekem sincs, viszont, ha nem rázom le a mellettem lévő embereket, be fogok kattanni. Elegem van, hogy simogatnak, hogy azt akarják beszéljek és mondjam el mi történt, mikor én semmi másra nem vágyok csak egy nagy üveg piára és némi gyógyszerre, ami elfeledteti velem az egészet.

-          Oké, elintézem – bólint, majd elmegy.

Életemben először érzek hálát Matt iránt, aki hajnalban felkelt, miközben Niko a kanapén alszik, aztán néma csendben átvisz egy máik szobába, hogy felöltözhessek. Teljes titokban csempész ki a kórházból, összevitatkozik az orvosommal is, aki szerint nem jó ötlet, hogy elvigyen, de szerencsére megvéd és aláír minden papírt, amit én nem tudok megtenni a törött kézfejem miatt, aztán úton is vagyunk New Yorkba, ahol Dorah ugyan szörnyülködik egy sort mikor meglát, de az apám gyorsan leszereli, felkísér a szobámba és hagyja, hogy végre egyedül legyek.

Még most is fájnak a sebeim, de szerencsére tudom hol van az ellenszer a bajomra. Felkutatom az egyik fiókból a vésztartalék kokaint, ami segít ellazulni és minden kínt megszüntet.

Csak Matt és Dorah jönnek be hozzám, a többiek még mindig nem találtak meg én pedig belesüppedek egy új saját kis világba, ahol végre nincs se fájdalom, se semmi. Nem kell gondolkodnom semmin, nem kell törődnöm senkivel, még magammal sem. A kokaint futár hozzá házig, én pedig egyre nagyobb tempóban pusztítom el a kábítószert, mert úgy érzem, hogy ha józan vagyok a világ elviselhetetlen körülöttem, ha pedig nem vagyok magamnál, akkor csak pár alakkal kell megküzdenem, akik a sarokból figyelnek.

-          Elment az eszed? – Ront be hirtelen Niko a szobámba, majd bevetődik mellém az ágyra és a karjába húz, mintha az övé lennék. Álmosan pislogok rá, alig aludtam pár órát, erre tessék, itt van és valószínűleg nem fog elmenni, se békén hagyni, pedig tényleg szeretném, ha nem piszkálna végre senki. Hát nem sokáig tartott, míg rájött, hogy hol vagyok…

-          Már megint te? – nyögök fel csalódottan, aztán visszafekszem a párnára és megpróbálom kizárni a tudatomból a zavaró finn elemet.

-          Tudod, hogy mennyire aggódtam érted? Este lefekszem a kanapéra, nézlek, tudom, hogy biztonságban vagy, aztán elalszom és reggel mikor felkelek már sehol se vagy – kiabál feldúltan. A hangja, amit úgy szerettem mindig, most csak sérti a fülem. Idegesít és nem tudom miért, hisz máskor mindig megnyugtatott.

-          Hát ezek szerint, ha rajtad múlik ki is nyírhattak volna álmomban, arra se keltél volna fel – suttogom álmosan, mire megragadja a vállam és a hátamra fordít.

-          Ne mondd ezt és ne engem büntess, amiért valaki bántott, akinek még a nevét se vagy hajlandó megmondani, hogy elintézhessem – sziszegi dühösen. – Szeretlek bassza meg és nem értem mi ütött beléd. Azaz értem. Bántottak, de azt nem fogom fel, hogy miért taszítasz el, mikor vigyázni akarok rád. Hogy juthatott ilyen ostobaság az eszedbe, hogy alig pár héttel azután, hogy akár el is veszthettelek volna egy szó nélkül lelépsz ráadásul New Yorkba, mindenki tudta nélkül? – kiabál tovább, én pedig nem értem mit aggódik ennyire, elvégre egy percig sem voltam igazán életveszélyben.

-          Matt tudott róla – felelem kimérten, mire úgy néz rám, mintha tényleg őrült lennék.

-          Matt? Mióta is a bizalmasod pont az apád??? – üvölt rám, mire befogom a fülem. Nem bírom elviselni, azt akarom, hogy menjen el ő is és mindenki, akit magával csődített.

126. Hajó

„Több milliárd nő él itt a földön, és közülük sokan elmennek, a legtöbben meg egészen rendben vannak… de aztán van egy-kettő olyan, akinél megbolondul a természet, és úgy rakja össze őket, hogy az egyszerűen hihetetlen. Úgy, hogy áll az ember, nézi, és egyszerűen nem hiszi el. Mindenük tökéletes. A mozgásuk követhetetlen, felfoghatatlan, az ember csak nézi a bokájukat, nézi a térdüket, nézi a könyöküket, nézi a mellüket, és az egész összeáll egy gigantikus, észbontó totalitássá, ami ráadásul azzal a gyönyörű szemmel és a kissé kajánul lebiggyesztett ajakkal úgy fest, hogy pillanatokon belül éktelen nevetésben tör ki, amiért az ember úgy lemerevedik a jelenlétében, mint egy darab szar a hideg betonon. És ez a néhány természeti csoda természetesen tudja, hogyan öltözködjön, és hogyan szórjon még a hajával is szikrákat a levegőbe. És vissza is él vele.”

Hihetetlen egy pasas még most is. Képtelen vagyok kiigazodni annak ellenére is, hogy már rengeteg időt töltöttem vele.

Újra pimasz és magabiztos, amivel elkápráztat ismét. Nem tudom melyik énjét szeretem jobban. Ezt a kissé faragatlan, szenvedélyes, beképzelt vadállatot, vagy azt az érzékeny, néha félénk, kedves pasit, aki alig egy órája volt.

-          Melyik az igazi Niko? Akit most látok vagy az, akit eddig láttam? – Kérdezem meg halkan. Totálisan le vagyok nyűgözve megint. Ez a szemét kis dög újra és újra eléri a célját és sose számít neki, hogy milyen eszközzel készteti arra a szívem, hogy hevesebben verjen.

-          Mindkettő – von vállat lazán. Hanyagnak tűnik, de tudom, hogy nem az.

-          Hihetetlen vagy – fújom ki frusztráltan a tüdőmben rekedt levegőt, miközben a hátamra dőlök és a tenyereimbe temetem az arcom. Már megint nem tudom mit csináljak, hisz való igaz, hogy nagy valószínűséggel az a  jövő rám vár, amit ő az előbb elmondott. De talán lehet más is. Sean ugyan nem fog megváltozni és nem is akarom, hogy ezt tegye, de én még változhatok. Lehetek boldog, még akkor is, ha ez jelen pillanatban képtelenségnek tűnik.

-          Ezért vagy belém szerelmes – jelenti ki pofátlanul vigyorogva, mire szívem szerint betörném az orrát, hogy ne legyen ennyire rohadtul biztos magában.

-          Mire mész vele, ha nem megyek veled helsinkibe és nem hagyom el miattad a férjem, - Húzom fel kérdőn az egyik szemöldököm, hogy lelohasszam a mosolyát, ami sikerül is. A vonásai megkeményednek könnyedén nyomja el a cigijét a hamutálba, aztán mire egyet pisloghatnék fölém kerekedik, a csuklóim a matracra szorítja és villámokat szóró szemekkel néz rám.

-          Utoljára mondom el, hogy kurvára nem érdekel, hogy papíron Sean felesége vagy, mert mindketten pontosan tudjuk, hogy ha tetszik, ha nem, én vagyok az urad – sziszegi mérgesen. Úgy néz ki, mint egy veszélyes vadállat, aki bármelyik percben képes lenne darabokra szaggatni. A hirtelen hangulatváltásait még most is képtelen vagyok elég gyorsan követni, de nagy nehezen, az elfogyasztott kábítószer és alkohol ellenére is feltámad bennem a düh.

-          Nekem te nem vagy az uram, nem parancsolhatsz nekem és megköszönném, ha azonnal elengednél – vágom a képébe, mire újra elmosolyodik.

-          Tudod ezt imádom benned az első perctől fogva – csókol homlokon, de nem ereszt, én pedig pontosan tudom, hogy hiába minden, ha ő le akar fogni, akkor le is fog fogni, kár küzdenem, jóval erősebb nálam. – Nincs még egy ilyen nő, akiben ennyi tűz, akiben ennyi szenvedély égne – vigyorog ezerrel, ami végképp összezavar. – Imádom, hogy ennyire makacs, csökönyös dög vagy, hogy az első perctől kezdve küzdesz ellenem és hiába teszek bármit sosem hódolsz be. Ez tesz téged különlegessé, ezért vagy több, mint bárki más. Benned van a simulós kiscica, aki szívesen dorombol, de a szemeid – nevet fel, miközben én egyre dühösebben fújtatok rá. – Ha szemmel ölni lehetne Kulta, már ezerszer megöltél volna. És micsoda halál lenne – kuncog tovább. – Sosem találkoztam még hozzád foghatóval, gyönyörű vagy okos, egy igazi kis vipera és mégis annyira nő – somolyog. – Az én nőm, mert én vagyok a férjed, a szerelmed, az urad, az életed és totálisan mindegy, hogy mit mondasz azzal a hazug nyelvvel, mert a gyönyörű szemeid elárulnak. Parancsolni pedig a szélnek, a tengernek és a tűznek sem lehet kedves, bolond lennék ha ezzel próbálkoznék nálad, hisz nem sokban különbözöl a természettől, a jellemed miatt. Nem lehet a Napnak se megmondani, hogy mikor süssön, az esőnek se, hogy mikor essen. Ilyen vagy, tombolsz, mint a legvadabb vihar aztán kellemes langyos szellővé válsz, majd hirtelen újra feltámadsz és haragosan korbácsolod fel az óceánt, elsüllyesztve a hajókat, sziklákat mozgatva. Lenyűgöző – néz mélyen a szemembe én pedig már megint elfelejtek levegőt venni a bársonyos zöld szemek miatt, amik az arcom vizslatják.

Még, hogy nem vagyok az ura… Kit akar átverni? Hisz úgy néz rám, mint akit megbabonáztak. Szeret és velem fog jönni vagy ha nem is velem hát utánam.  Ő az egyetlen, aki mellett nyugodt tudok maradni. Elhozta a békét a számomra, amit olyan régóta kerestem, hogy már magam sem tudtam mi után is kutatok. Persze állandóan veszekszünk, folyamatosan harcolunk egymással, mégis mindketten tudjuk, hogy együtt kell lennünk. Képesek vagyunk egymásnak bármit megbocsátani, a haragunk amilyen gyorsan jön, olyan gyorsan tova is száll, éppen ezért minden éjszaka egy ajándék vele, hisz képes vagyok mellette nyugodtan aludni. Reggelente viszont mindig azt érzem, hogy újra meg kell harcolnom érte, hogy azon az éjszakán is végül békében aludjunk el egymás mellett. Igazi, folyamatos kihívás. Mi más kéne még egy férfinek egy ilyen gyönyörű harcias mégis gyengéd nőn kívül?

-          Azt hiszed normális, hogy ennyire ki tudsz hozni a sodromból és mindig martjuk egymást? - zökkent ki a gondolataimból, mire újra elmosolyodom. El vagyok varázsolva teljesen a szépségétől és az erőtől, ami a szemeiből sugárzik még mindig és ez sosem fog már megváltozni.

-          Lehet, hogy nem normális, de tudod a normális unalmas, mi pedig nem vagyunk azok – csókolom meg, mire ficánkolni kezd alattam bár ő is tudja, hogy feleslegesen. Amíg én nem akarom, addig nem szabadulhat.

-          Erőszakos seggfej – sziszegi, mikor lihegve elválok tőle.

-          Valld már be, hogy imádod, hogy egy erőszakos seggfej vagyok – kérem nevetve.

-          Addig ne vegyél levegőt – vágja rá durcásan, mire jókedvűen felnevetek.

-          Mulattatsz kedves  - dőlök mellé, majd mielőtt még kipattanna mellőlem az ágyból köré fonom a karjaim és magamhoz ölelem úgy, hogy mozdu7lni se bírjon.

-          Eressz már el – próbál meg eltaszítani, de semmire sem megy.

-          Kimerültem Kulta, nem lehetne, hogy aludjunk, ez az éjszakai tivornya egy rakás díszbuzival nem nekem való már – nyomok el egy ásítást, de ő továbbra is szabadulni próbál. – Na, elég legyen már te nő – szólok rá.

-          Ki nem állhatom, amikor ilyen vagy – morog, de legalább nem ficánkol, helyette megadja magát és hozzám simul, ami mosolygásra késztet ismét.

-          Hiszi a piszi – puszilom meg az orra hegyét, mire végleg lecsendesedik, hagyja, hogy magamhoz húzzam, az arcom a hajába temessem és a hátát cirógassam. – Mindennél jobban Kulta – suttogom álmosan, mert tényleg kimerültem, ráadásul holnap meglepetéssel készülök neki, amiről még nem tud. ha ez nem győzi meg, hogy jöjjön velem haza, akkor végleg el kell könyvelnem, hogy nála fafejűbb némberrel még nem volt dolgom.

Sikerül időben felkelnem és összepakolnom mindent, amire szükségünk lehet, majd egy hatalmas bögre kávéval a kezemben, besétálok hozzá és leülök az ágy szélére. Összegömbölyödve alszik, a párnáját szorongatja és halkan szuszog. olyan sebezhető és kiszolgáltatott, amilyen egy ember csak alvás közben lehet, a szépsége mégis olyan, mintha nem evilági lenne. Minden reggel szebbnek és szebbnek látom, ahogy kócosan mindenfajta, festék és máz nélkül alszik, az ösztön pedig, hogy örökre magamhoz láncoljam és mindentől megvédjem szintén napról napra erősödik fel bennem. Nem érhet véget a kapcsolatunk, nem, mikor minden reggel őt akarom bámulni és ébreszteni a csókjaimmal és ha rajtam múlik hát nem is fog véget érni soha.

-          Ébresztő – puszilok bele a nyakába, miközben az arcába hulló tincseket eltűröm a füle mögé. – kelj fel kedves – puszilgatom tovább, mire megrebbennek a szempillái.

-          Korán van – nyöszörög, mire elmosolyodom, mert igaza van.

-          Tudom, de hoztam kávét – simogatom, miközben a fülébe duruzsolok.

-          Inkább bújj vissza, majd főzünk másikat – nyűgösködik, mire felkuncogok. hát nem csak én nem vagyok kibékülve a reggelekkel…

-          Nem lehet, mert elrabollak – suttogok tovább, mire végre felnyitja a szemeit és kérdőn néz rám.

-          Elrabolsz? – Ráncolja össze végül a homlokát is, mire bólogatni kezdek, aztán a háta alá nyúlok és felhúzom ülő helyzetbe, hogy mögé tudjak mászni.

-          El bizony – karolom át a derekát. Szerencsére még nem tért annyira észhez, hogy akármi ellen is tiltakozzon.

-          Miért? – Néz rám kérdőn, miközben engedelmesen kortyolni kezdte a kávét.

-          Mert jól hangzik – kuncogok a fülébe, mire morogni kezd újra.

-          Én erre aztán fel nem szállok – makacsolom meg magam a lélekvesztőt látva, amire felé akar cibálni.

-          Akkor viszlek – kap könnyedén a vállára a kikötőben lévő férfiak legnagyobb mulatságára és mire kettőt pisloghatnék már a fedélzeten is vagyok. Az egész bárka pici, koszos és cseppet sem bizalomgerjesztő. Niko viszont magabiztosan oldja el a köteleket és mire tiltakozhatnék már be is indítja a motort.

-          Na ácsi, hol vannak a matrózok vagy ki a csudák? – trappolok utána idegesen.

-          Csak ketten vagyunk. Kibéreltem egy napra a hajót – vigyorog, mint a tejbetök.

-          El fogunk süllyedni, nem vagy te se kalóz, se halász és amúgy is, mióta tudsz te egyáltalán hajót vezetni? – esek kétségbe, mert ahogy egyre távolabb érünk a parttól annál jobban ringatózik alattunk a ladik és a nyílt vízen csak ketten vagyunk.

-          Mindig is tudtam – kacag fel, ami újra megdöbbent. – Oké, tény, hogy elég régóta nem voltam vízen, de kicsinek a nagypapám elég sokat vitt minket az öcsémmel hajókázni, szóval ragadt rám ez az, ne aggódj, nem fogunk az óceánba veszni – fogja meg a kezem, majd egy puszit nyom a kézfejemre.

-          De akkor is, ehhez nem kéne valami jogosítvány vagy akármi? – kapaszkodom meg az egyik lécbe, mikor megdob minket egy nagyobb hullám és hirtelen elveszítem az egyensúlyom.

-          Fejezd már be a sopánkodást, inkább vidd le a cuccaink a kabinba – szól rám ellentmondást nem tűrően. Cseppet sem tetszik ez az egész hajókázás nekem, főleg úgy nem, hogy egész éjjel kint leszünk a nyílt vízen. Mégis engedelmeskedem, más úgyse tudok tenni, megfogom a hátizsákját és a gitárját, amit ide is magával cipelt a hűtőtáskával együtt és a rozoga lépcsőkön a hajó aljába megyek, felfedezni magamnak a koporsóm belsejét, mert abban valahogy teljesen biztos vagyok, hogy mindketten meghalunk. A kis fülkében csak egy ágy, egy hűtő és egy aprócska komódszerű valami áll, elég szűkös és porszagú, de nem is várok mást egy ilyen kopott bárkától. Nagyot sóhajtva huppanok le az ágy szélére, majd a hajamba túrok és mély levegőt veszek, ha eddig nem lettem volna meggyőződve arról, hogy Niko teljesen, totálisan őrült, hát akkor most végképp bebizonyosodott.

-          A hajósoknak jár a rum – jön utánam egy hatalmas üveggel nevetve. Az ajtón csak úgy fér be ha összegörnyed, valahogy nem rá van méretezve a hely, de amint belép kiegyenesedik é meghúzza az üveget.

-          Tudod nem gondoltam, hogy azért rabolsz el, hogy megölj - nyúlok a rumért majd én is belekortyolok.

-          Nyugodj meg – simogatja meg az arcom, magabiztosan mosolyogva. – nem fogunk meghalni.

-          Tíz óra van és iszol, ketten vagyunk ezen a lélekvesztőn és ha te kiütöd magad holtbiztos, hogy én nem fogom tudni kormányozni ezt az izét, elsodródunk, a rádió be fog dögleni, jön egy vihar, felborulunk és megfulladunk – festem le a lelki szemeim előtt lebegő képet.

-          Túl sok filmet nézel – kacag fel hangosan, majd a kezem után nyúl és felhúz az ágyról. -  De akkor jöjjön velem matróz, megtanítom, hogyan irányítsa a hajót, hogy ha netántán a kapitány tök részeg lenne, akkor se vesszünk oda – nevet tovább, aztán a fedélzetre vonszol, be abba a kis fülkébe, ahol mindenféle műszer van. Egy kampón egy matrózsapka lóg, amit röhögve húz a fejembe, de én csak fintorgok. – Első lépés, hogy jó matróz légy, hogy igyál – nyomja az üveget a kezembe, aminek már most hiányzik a negyede. Nem tiltakozom, ha már halálra vagyunk ítélve, akkor legalább az utolsó perceket ne rettegésben, hanem vidáman töltsem. – Na gyere – húz a műszerek elé, majd egyesével megmutogatja, hogy mi micsoda, a rádió működését is bemutatja, ahogy a jelzőpisztoly használatát is végül pedig a kormányhoz húz. Jó ideig együtt irányítjuk a hajót én pedig egyre jobban élvezem, hogy ketten vagyunk, immár elég távol Los Angelestől és senki nem háborgat minket. A keze hirtelen eltűnik az enyémről, mire ijedten kapom fel a fejem, de nem történik semmi, nem ütközünk jégsziklának, mint a Titanicban és zátonyra se futunk, így nevetni kezdek.

-          Egyedül vezetem a hajót – vigyorog rám büszkén, mire rákacsintok.

-          Megmondtam, hogy nem nagy cucc matróz – csókolok a nyakába, miközben figyelem minden rezdülését. Imádom, hogy még most is megremeg a karjaim közt, akár egy végtelenül szerelmes csitri. Mégis olyan erős, a kezdeti sopánkodása ellenére most egyedül kormányoz.

-          Köszönöm – suttogja halkan, miközben erősen szorítja a kormányt. Nem súgom meg neki, hogy teljesen felesleges az egész élvezem, hogy élvezi a kis kiruccanásunkat.

-          Lemegyek egy kicsit, addig tartsd az irányt – csókolom meg gyengéden. Az íze újra és újra elbódít, sosem fogom már megszokni, hogy ilyen selymes és finom minden egyes csókja. Halálosan szerelmes vagyok, de ezt nem mondom el neki ismét, inkább elszakadok tőle és magára hagyom. A kabinba megyek behűtöm a pezsgőt, amit magammal hoztam, előhúzok egy plédet és előkeresem a virágot, amit neki szánok és amit a hajó tulaja szerzett be nekem. Elég messze vagyunk már mindentől ahhoz, hogy lehorgonyozzunk, így felmegyek hozzá. A fedélzeten terítek meg a kései ebédhez, beszélgetünk és egyszerűen csak elrepül az idő felettünk, már megy le a nap, mikor leszaladok a pezsgőért és a gitáromért, hogy zenéljek neki egy kicsit. Nyálas és romantikus az egész, mégsem túl gejl, ami megfeküdné a gyomrát. Nem vallok neki szerelmet, nem mondom, hogy szeretem, nem próbálom meg meggyőzni újra, hogy jöjjön velem és hagyjon maga mögött mindent, felejtse el Seant, váljon el tőle és élje le velem az egész életét. megfogadtam, hogy nincs több könyörgés, ha a szememből nem tudja kiolvasni, hogy mire vágyom és mi mindent hajlandó lennék feladni érte, akkor a szavak teljesen feleslegesek.

-          Énekelsz is vagy csak pengeted azt a gitárt? - Néz rám kérdőn egy pohár pezsgőt kortyolgatva, miközben én cigizem és a húrokat nyúzom.

-          Még nem döntöttem el, hogy kiérdemeltél-e egy ingyenes privát koncertet. Tudod a rajongóim, ezért milliókat is fizetnének – mosolygok rá, miközben cigivel a számban  magyarázok neki.

-          Nem vagyok rajongó – húzza fel az orrát, mire elvigyorodom. Nem az, hát persze, hogy nem…. Soha nem is volt rajongó, ha az lett volna talán szóba se állok vele. Őt nem érdekli a hírnevem vagy a pénzem, neki is kijárt mindből, nem a tehetségem szereti, hanem engem, a gyarló embert.

-          Attól függ honnan nézzük – cukkolom mégis. – A testemért biztos vagyok benne, hogy rajongsz – pöckölöm le a hamut a cigimről egy tálba.

-          Hát persze, mindenki oda van a csontos seggedért – csóválja meg a fejét, mire elnevetem magam ugyanis a szemei egy rajongó lány csillogásával néznek végig rajtam.

-          Nem mindenki, de te biztosan – felelem magabiztosan.

-          Néztél már tükörbe? Csont és bőr vagy, egy gramm izom sincs rajtad, a bordáid kiállnak, az alkatod cseppet sem férfias, magas vagy és pokolian vékony, ha kissé lányosabb lenne még a pofid, mehetnél modellnek – nyújt nyelvet gonoszkodva. Én is tisztában vagyok vele, hogy az alkatom milyen, de azzal is, hogy ő pontosan így szeret, ahogy vagyok. Hirtelen teperem le a pléden, a csuklóit a feje fölött leszorítom, ő pedig meghökkenve néz rám.

-          Ennek ellenére mégse tudod soha levenni rólam a szemed, ha meztelenül flangálok előtted és képtelen vagy betelni velem. Ha nem így lenne nem tudom miért bámulnád, ahogy zuhanyozom, miközben te fogat mosol, úgy, mintha megszűnne körülötted a külvilág. Ráadásul nulla izomzattal is erősebb vagyok nálad, amit imádsz, még akkor is, ha azt mondod, hogy gyűlölöd, amikor a testi erőfölényem fitogtatom, ráadásul bárkinek könnyedén be tudom törni az orrát vagy szétrúgni a seggét, de én nem ettől érzem magam férfinak – harapok a torkába finoman, amitől halkan felnyög, nekem meg azonnal feláll.

-          Mitől vagy férfi? A farkadtól? – horkant fel, de tudom, hogy ez már megint csak a játék része.

-          Mitől vagy nő? A melledtől? – Vágok vissza azonnal.

-          Nálad szörnyebb pasast nem ismerek – sóhajt fel. – Önző vagy, beképzelt, szeszélyes, figyelmetlen és mégis…. – vesz mély levegőt.

-          Nem tudsz nélkülem élni – suttogom a szájába.

-          Nem ezt akartam mondani. Inkább azt, hogy annak ellenére, hogy ilyen szemétláda vagy, még mindig meglep, hogy teljesen elbűvölsz – nyom egy puszit az ajkaimra, amiből egy szenvedélyes csók lesz. Képtelen vagyok elengedni többé, hisz igen, ő tényleg látja, hogy mennyire szörnyű ember vagyok, ismeri minden rossz és jó tulajdonságom, kezelni is tudja a természetem és képes elfogadni. nem akar változtatni rajtamén pedig nem tudok betelni vele. Lassan csókolom, a bőre illatát mélyen magamba szívom. Annyira természetes, annyira finom, annyira kecses, annyira szép. Megőrjít.

Az egész éjszakát a fedélzeten töltjük, sosem hittem volna, hogy egy hajón fogok szeretkezni vele, hogy a hajnal egy ilyen bárkán fog érni, miközben a férfi akit szeretek a testével melegít. Nem akarok visszamenni soha. Itt akarok maradni vele kettesben vagy még messzebbre hajózni, de az összes illúzióm lerombolja, mikor felkel mellőlem és kényelmes ruhába bújva kávét melegít, aztán felhúzza a horgonyt és elindul vissza a part felé. Túl idilli volt az egész, el kéne végre fogadnom, hogy mesék nem léteznek és nekünk nincs jövőnk, de nehéz, mikor most itt van mellettem, nézhetem a kenguruzsebes pulcsiba bújtatott alakját, miközben kávét kortyol és a sirályokat bámulja. Még most is olyan, mint egy félisten, hiába piszkáltam este azzal, hogy nincs benne semmi férfias, ő is pontosan tudta, hogy nem gondolom komolyan. Nála férfiasabb férfival még sosem találkoztam. Mellette képes vagyok igazán nőként viselkedni és ez jó.

-          Szeretlek – bújok hozzá hátulról, felkészítve magam lélekben arra, hogy elengedjem ismét, akkor is, ha tudom, hogy mikor lelép újra össze fog törni a szívem és most még Sean se lesz itt, hogy megvigasztaljon, ahogy Alex is körülbelül akkor lesz nászúton, mikor ő elhagy, én pedig ha Yv velük megy egyedül maradok.

-          Minäkin rakastan sinua Kulta – suttogja finnül, mert úgy tűnik, hogy megfogadta soha többé nem mondja, hogy ő is szeretem engem az én nyelvemen, de mégis értem a szavait, hisz pár dolog már így is ragadtam rám. – Nem fogsz velem jönni – suttogja. Nincs semmi kérdő hangsúly a mondatában, egyszerűen kijelenti.

-          Nem – csóválom meg a fejem, mert bármennyire is fáj, úgy érzem, hogy így helyes. Nem szól semmit, visszavisz a partra, majd a lakásom felé vesszük az irányt. Mindketten csendesek vagyunk még otthon is, ő valamit ír a füzetébe, néha a gitárját pengeti, míg én vacsorát főzök, egészen addig míg meg nem szólal a csengő. halovány lila dunsztom sincs arról ki lehet az, de amint meglátom Karent az ajtóban toporogni a két gyerekkel leesik az állam.

-          Meglepetés – mosolyog rám, majd megölel. Mindenki számára furcsa, hogy annak ellenére, hogy tudom Seannal még most is sokszor elgyengülnek és lefekszenek egymással jóban vagyunk. Noah valami játékon pötyög Olívia meg az ujját cumizva érdeklődve néz befelé a lakásba.

-          Mit kerestek itt? Seannal van valami? – kérdezem halkan, mire Karen megcsóválja a fejét, aztán az alsó ajkába harap.

-          Ő jól van, viszont sürgősen el kell utaznom és nincs kire hagynom a srácokat. A babysitter szabadságon van, az anyukám sincs a városban,. a barátaim pedig nincsenek oda a gyerekekért – fintorog.

-          Ha jól értem nekem kéne figyelnem rájuk – nyúlok le Olívia kezéért, aki felém nyúl.

-          Csak két nap az egész esküszöm, de ha jól látom vendéged van – néz végig Karen mosolyogva Nikon, aki idő közben felállt a kanapéról és mindenki fölé magasodva mögém lép, a kislány pedig idegesen és kissé félve szorítja meg a kezem, mire bátorítóan mosolygok le rá.

-          Niko Koskinen, Karen Benson – mutatom be őket egymásnak, majd felemelem Olíviát, aki továbbra is az ujját cumizza és bizalmatlanul méregeti a mögöttem lévő férfit. – Ő Olívia, ő pedig Noah - mutatom be a gyerekeket is. Noah egy fél percre felnéz a játékából és köszön, a kezemben lévő apróság viszont nem hajlandó megszólalni, szégyenlősen bújik a nyakamba.

-          Hello - köszön Niko is, én meg kérdőn nézek rá, mert fogalmam sincs mit szól ahhoz, hogy két napig a férjem gyerekeire figyeljünk. – Szereted a kakaót hercegnő? - Mosolyog Olíviára, aki aprót bólint, Noah pedig felsandít a magas idegenre. – te is kérsz kishaver vagy virtuálisan táplálkozol? – kérdezi halkan, mire Noah morogni kezd, de elrakja a játékát és besétál a lakásba ezzel mindent eldöntve.

-          Oké – adom meg magam, mire Karen örömmámorban úszva ölel meg,. aztán átadja a gyerekek cuccait, elköszön tőlük és szélvészként távozik. Olívia a nyakamba kapaszkodik és erősen szorít, még csak három éves ismeretlen neki a terep és úgy tűnik Niko sem tetszik neki így elsőre, Noah viszont pont olyan, mint az apja. Lazán követi a szeretett férfit a konyhába, aki azonnal nekiáll kakaót csinálni.

-          Ki ez a bácsi? – suttogja Olívia a fülembe, miközben a táskájukkal együtt becipelem a lakásba.

-          Egy számomra nagyon kedves ember – súgom neki vissza.

-          A szerelmed – néz rám Noah egy felnőtt komolyságával, ami még most is meglep. Sosem viselkedik tipikus gyerekként, hihetetlenül okos és másodpercek alatt átlát a szitán. Neki nem lehet hazudni, őt nem lehet megtéveszteni vagy átverni, Seannak se sikerült soha, mindig tudja mikor van az apja magánál és mikor nincs, az első találkozásunknál is olyan könnyedén jelentette ki, hogy az apukája már megint be van drogozva, mint én kislányként Mattről. Talán pont ezért találtuk meg elég gyorsan a közös hangot, hisz azonos keresztet cipelünk azaz én már csak cipeltem. Tudom min megy át és azt is tudom, hogy ez mennyire rossz neki, de ahogy tudom igyekszem megkönnyíteni a dolgát. Nem érdemli ezt egy gyerek sem, de ők is kénytelenek ugyanazt átélni, mint én, amibe minden alkalommal beleszakad a szívem, hisz ennek nem így kéne lennie. Aprót bólintok Noah kijelentésére, mire ő is cinkosan visszakacsint rám. Nem tűnik dühösnek, amiért nem az apjába vagyok szerelmes, sokkal inkább megértő, bennem pedig fellobban a düh Sean iránt, amiért nem becsüli meg ezt a két okos és csodás gyereket és képes eléjük helyezni a heroint.

-          Össze vagy firkálva, mint apa – suttogja Olívia halkan, de az Istenért se venné ki a hüvelykujját a szájából, ami megmosolyogtat. Ő sokkal félénkebb, mint a bátyja, bizalmatlanabb, de mégis kíváncsi és érdeklődő, ha pedig feloldódik nagyon cserfes és vicces.

Nézem, hogy hogyan foglalkozik a srácokkal, hogy milyen gondoskodó és gyengéd, úgy figyel rájuk, akár egy igazi anyatigris, mégis inkább a barátjuknak tűnik, a bizalmasuknak, én pedig elgondolkodom, hogy mi lenne, ha ez a két kölyök, a miénk lenne. Furcsa ebben a szerepben látni, de legalább bebizonyítja, hogy tényleg ő a tökéletes nő a számomra, hogy csodás lenne anyának is. Olívia próbál a lehető legtávolabb maradni tőlem, Noah viszont elég barátkozós, mindenről kifaggat. Ki vagyok, mivel foglalkozom, honnan jöttem…. úgy tűnik sosem fogy ki a kérdésekből, ráadásul mindenhez van valami hozzáfűznivalója, ami megnevettet, de arra is rájövök, hogy Seannál szerencsésebb balfácán nincs az egész világon. Nem csak a mostani, de a volt felesége is gyönyörű és talpraesett, a gyerekei lenyűgözőek, ugyanis ugyan centiről centire, de Olívia is közelebb kúszik, majd mire előkerül a Brandon által hozott videójáték, már mellettem ül és a karomon lévő tetoválásokat figyeli, majd ő is halkan kérdezősködni kezd.

-          Fagyit akarok – jelenti ki a kislány ellentmondást nem tűrően, mire összenézünk Liával és mindkettőnk elmosolyodunk. Olívia egy igazi kis hercegnőként viselkedik, aki hozzá van szokva, hogy minden kívánsága teljesül. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy a mellettem ülő nő sem volt gyereknek másabb nála.

-          Az nincs itthon – csóválja meg Lia a fejét, mire a gyerek durcásan néz ránk.

-          Akkor hozzatok – feleli, mire elnevetem magam. Ha Aira is ilyen lesz pár év múlva hát nem irigylem Aleksit.

-          Mi lenne, ha mi mennénk a fagyihoz? Lesétáljuk a vacsorát – állok fel, majd összeszedem a tányérokat. Valahogy nem zavar, hogy két gyerek pörög körülöttünk, akik nem is a mieink. Természetesen vesszük az akadályokat Liával, mintha arra lettünk volna teremtve, hogy gyerekeket neveljünk, a baj csak az, hogy ők nem a mieink. Újra belém hasít a vágy, hogy saját csöppségek rohangáljanak körbe, hogy a saját hercegnőm vihessem fagyizni, hogy a saját lányomra segítsem fel a cipőt és vegyem a karomba, majd a lépcsőkön leérve az én gyerekem fogja meg a kezem, miközben folyamatosan csacsog, mindenféle csacskaságról, olyan komolysággal, mintha éppen a világot akarná megváltani. Persze nem csak Olívia, de Noah és kiköveteli a figyelmem, úgy érzem magam, hogy én vagyok az új játékuk, amit nem tudnak megunni. Lia hajlandó a háttérbe húzódni és csak akkor lép elő, amikor Olívia az összes fajta fagyit felsorolja mikor megkérdezem,. hogy mit kér.

-          Egyezzünk ki három gombócban oké? – Simít végig a világosbarna fürtökön, mire a kislány mérgesen néz rá, aztán mikor rájön, hogy nem nyerhet, aprót bólint.

-          De kérek csoki reszeléket is – alkudozik, mire a lány, akit szeretek felnevet, nekem meg a kacagásától görcsbe rándul a gyomrom és hevesebben kezd verni a szívem. Imádom, amikor ilyen önfeledten nevet, hát még mikor közelebb hajol és megérzem az illatát. Ugyan a kezemben lévő gyerek arcára nyom puszit és nem az enyémre, mégis belémcsap a villám, hisz finoman a hátamra simítja a tenyerét. Mire elpusztítjuk a hideg édességet, mindkét gyerek csupa maszat lesz, ráadásul Olívia el is álmosodik, hazafelé, már én cipelem és majdnem  elalszik a vállamon, de fürdés után mégis kiköveteli, hogy én mondjak neki mesét.

-          Lia? – lépek ki a nappaliba, mikor már mindketten alszanak, ő viszont úgy tűnik nincs a lakásban, de a hangomra, elhúzódik az egyik függöny és meglátom, hogy a tűzlépcsőn ül és cigizik.

-          Elaludtak? – néz rám kérdőn, mire aprót biccentek és kimászok mellé. – Baj van? – Kérdezem halkan, mert az arcára van írva, hogy valami bántja.

-          Nem ezt az életet érdemlik – jelenti ki, én pedig rájövök, hogy a saját gyerekkorára gondol, ami valószínűleg csak abban különbözik Sean gyerekeiétől, hogy ő még a testvérével se volt jóban. – és te sem ezt érdemelted – teszi hozzá, miután kifújta a füstöt.

-          Ezt most nem értem – ráncolom össze a homlokom, miközben én is rágyújtok.

-          Ha Leena nem vetél el akkor  mostanában születne meg a babád, már ha tőled volt – suttogja, mire fájdalmasan rándul össze a szívem. nem akarok erre gondolni, így is pocsék érzés. – Jó apa lennél, úgy bántál ma velük, ahogy Seannak kéne, Leena viszont megölte azt a picit. Gyűlölöm azt a nőt – néz a szemembe és a tekintetében tényleg pusztító lángok vannak. Forr az indulattól. – Szétválasztott minket és még a saját testében növekvő kicsire se vigyázott, pedig tudta, hogy mennyire akarod azt a babát akkor is, ha esetleg nem tőled van, de megfosztott tőle. Engem pedig megfosztott tőled, a lehetőségtől, hogy amit ő nem becsült meg arra én vigyázhassak. Ki nem állhatom, szívem szerint megkeresném és megcibálnám, amiért így bánt veled – dühöng csendesen.

-          Nem csak ő volt a hibás, amiért zátonyra futott a kapcsolatunk – sóhajtok fel, mert ez az igazság.

-          Hogy a fenébe védheted még most is őt? – néz rám, mintha félnótás lennék.

-          Nem védem – tiltakozom rögtön. – De ez az igazság. Felelőtlen volt és gonosz, a fejébe szállt, hogy szerettem és mindenkivel szemben hajlandó voltam kiállni érte, mert elvakított teljesen mindaz, amit iránta éreztem, de én se voltam szent Lia. Sokszor vettem semmibe és nem foglalkoztam vele, a saját érdekeim minden elé helyeztem, magára hagytam és rengetegszer elfeledkeztem arról egy-egy turné során, hogy van egy nő, aki otthon rám vár. Természetesnek vettem, hogy mellettem van és sosem köszöntem meg neki, hogy hazavár. Te sok szempontból türelmesebb vagy velem, mint ő valaha volt, mert ebben nőttél fel. Tudod mivel jár lemezt készíteni, turnézni, hogy mennyire fárasztó sokszor az egész. Tisztában vagy vele, hogy sokszor szétszórt vagyok és nem veszed zokon, ha már azt se tudom milyen nap van és nem hívlak fel, ha megígérem, ő viszont nem tudta ezeket kezelni – magyarázom halkan. – Valljuk be az én életem, nem normális mederben folyik – túrok a hajamba.

-          Persze, hogy tudom, hogy nem könnyű egy sikeres zenész ritmusához alkalmazkodni. Te akkor alszol, mikor más ébren van és akkor kelsz, amikor egy normális ember fekszik. De ez akkor sem magyarázat – csóválom meg a fejem dühösen. Nézni őt Sean gyerekeivel felért egy arcon csapással. Csodás férfi és hiszem, hogy mindent megérdemel, amire csak vágyik, mégis minden balul sült el. Leena miatt én nem tehetem boldoggá, de közben az a némber is elbaltázta az egészet és most mindenki a földön ül, mintha senkinek nem jutott volna szék. Mérges vagyok és már megint nem tudom mi lenne a jó. vágyom a boldogságra, amit ő jelent, de a biztonságot Sean jelenti és erről sem akarok lemondani, a kettőn egyszerre viszont nem megy. Niko sosem elégedne meg a szeretői státusszal, ő nem az a férfi. Neki vagy minden kell vagy semmi és amúgy is képtelen lenne elviselni, ha an férjemhez mennék haza. Már megint felkavarodott az állóvíz, minden zavaros nekem meg gőzöm sincs arról merre kéne mennem. A szívem azt súgja, hogy pakoljak össze és irány egy ügyvédi iroda, ahol beadom a válókeresetet, majd onnan a következő úti cél Helsinki, ahol Nikoval együtt lehetnénk, de a szívem már ezerszer összetört és mindig úgy tűnt, hogy sosem a jó irányba visz. és itt jön képbe az eszem, aki azt harsogja, hogy jó nekem Sean mellett, ő nem bánt, mellette nyugodt lehetek, nem kavar fel, de nem is sebez meg. Biztonságot ad, otthont, családot, mindent amim sosem volt és amit senki más nem adott meg nekem rajta kívül.

-          Máshogy gondolkodtok és igazad van Leena szörnyű dolgokat tett, de nem élhetsz te se haraggal és én se. Véget ért minden köztünk végleg, amikor elment a baba, de már előtte se volt köztünk régóta semmi, már azelőtt sem, hogy te besétáltál volna az életembe – fogja meg a kezem mosolyogva.

-          Miért akartad elvenni mégis, ha azt mondod, hogy már azelőtt se volt minden rendben, mikor mi megismerkedtünk? Miért nem hagytad el? – Nézek rá értetlenül, mert ezek a dolgok még most sem férnek a fejembe.

-          Te miért nem hagyod el Seant, mikor tudod, hogy csak mellettem lehetsz boldog? Miért nem válsz el, mikor szeretjük egymást és mindketten ugyanazt akarjuk? Mert makacs voltam és küzdeni akartam én is Kulta, akárcsak te a kapcsolatomért. Hinni akartam, hogy lehet jó és boldog, ragaszkodtam hozzá és az emlékeimhez, amik olyan édesek és szépek voltak, de a végére megkeseredtek – cirógatja finoman az ujjait. – Tudod mi lett a vége, mindhármunk megszívta és most te ugyanazt csinálod, amit én tettem, pedig az én példámból tanulhattál volna – néz a szemembe.

-          Seant ne hasonlítsd Leenahoz – sziszegem.

-          Miért ne? Mindketten manipulatívak, drogoznak, önzők és remek színészek – sorolja, de leintem.

-          Fogd be. Sean nem ilyen – szólok rá.

-          Én se ilyennek láttam Leenat és láthatod, mi lett a vége. Nyisd már ki a szemed! – Szól rám. – Semmiben sem különböznek – néz mélyen a szemembe, az arcáról pedig süt, hogy teljesen meg van győződve arról, hogy neki van igaza.

-          Nem akarok erről beszélni – állok fel, lezártnak tekintve a témát, ő pedig hagyja. utánam lépked a fürdőbe, hogy együtt zuhanyozzunk le, majd megágyaz a kanapén kettőnknek, míg én bemegyek a hálóba, hogy ránézzek a srácokra, akik édesen durmolnak, nekem meg újra meghasad a szívem.