130. Visszatérés

„Ilyen a világ, szinte az egyetlen lényeg,

Hogyha összeér az övé, meg a te térded,

Akkor már érted, akkor majd érzed,

Egy pillanat alatt, összerak és szétszed,

Van pár szép seb, itt a hátamon,

Van pár szép év, itt a vállamon,

Vele jó volt, előtted is vállalom,

Veled jó, mert itt vagy és átkarolsz,

Mindenre válaszolsz, mindig rám vársz,

Én meg rád, akár egy táncház,

Pördülök veled, nézd derekad hozzám,

Ha könyv volnál százszor újra lapoznám.”

-          Kulta kérlek – nyög fel Niko az ajtó túloldalán, ki tudja hányadszorra a héten. Eva mindig beengedi hozzám, mintha az lenne a célja, hogy minden nap idegösszeomlást kapjak tőle. – Kicsim, nem tudtam, hogy alszol, azt hittem, hogy csak tetteted, mert nem bírod látni a képem. Esküszöm, hogy nem akartalak megijeszteni, gyere ki – könyörög halkan, én meg nem tudom miért de kinyitom az ajtót és egyenesen a szemébe nézek, bár az első percben pont az ő szemeitől rémültem szinte halálra. Cseppet sem kellemes, ha két ennyire zöld szempár mered rád, mikor felkelsz, ráadásul a tulajdonosuk fölötted térdel, így pedig még szabadulni se tudsz könnyen. – Nincs semmi baj – mosolyog rám, bár elég meglepettnek tűnik. Akkor mit mondjak én? Önként és dalolva sétálok a karmai közé, mert az a fajta hülye vagyok, aki semmiből sem tanul. – Van kedved kimenni? – Kérdezi halkan, mire megcsóválom a fejem. Értem, hogy mit mondd, tisztában vagyok azzal, hogy ott van, de valahogy még mindig ködös egy csomó dolog. Például az, hogy hol is vagyok és hogyan keveredtem ide. Vagy a hónap és a nap. És még ezer más dolog, amiket csak meg kéne kérdeznem talán, de valamiért nem megy. Nem akarok beszélni velük, a szavak teljesen feleslegesnek tűnnek, arra viszont rá kellett jönnöm, hogy kevésbé bosszant Niko, Yv vagy Alex, ha legalább fejcsóválással tudatom velük, hogy mit akarok és mit nem. Ráadásul úgy örülnek ennek, mint majom a farkának. – Nincs kedved beszélgetni velem? – Kérdezi halkan, kissé tanácstalanul, miközben összeszedek pár tiszta ruhát, hogy mégse pizsamában ücsörögjek mellette. Gondolom abból, hogy a fürdőt ismét magamra zárom, abból rájön, hogy nem, cseppet sincs kedvem beszélgetni. Főleg nem vele. Zuhany után, magamhoz veszem a füzetem, amibe többnyire totálisan összefüggéstelen dolgokat sikerült felírnom, de ahogy lapozgatok, pár dolog összeáll belőlük. Nem kérdezem meg, hogy velem tart-e a folyosón lévő kis helységbe, úgyis tudom, hogy kiskutyaként követni fog. Mint mindig. Miközben én a zavaros soraim olvasom, a sarokban lévő fotelbe kucorodva ő a lábam elé telepedik egy párnára és beszél egy csomó mindenről, de nem kifejezetten figyelek rá. Nem érdekel, hogy Dorah mit főzött vagy, hogy Alex elhasználja-e az összes szájfényem. Egy nővér teszi a vállamra a kezét, amitől majdnem szívrohamot kapok, de amikor kedvesen rám mosolyog, megnyugszom és elveszem tőle a gyógyszereket, amikkel már ki tudja mióta tömnek. Nem is érdekel az egész csak az, hogy mindenki hagyjon békén. Jó nekem itt, elvégre ezen a helyen biztos, hogy nem fog semmi történni. – Kezdek ebbe belefáradni Lia, azt se tudom figyelsz-e rám – sóhajt nagyot. – Ha megérintelek kiborulsz, ha elmondom mit érzek, mintha megvesznél. Nem akarsz visszajönni hozzám kicsim? – Kérdezi halkan, kizökkentve a lelkizésével az olvasásból. Lassan nézek rá, mire elfelejt levegőt venni, aztán furán kezd méregetni, én pedig próbálom lenyugtatni. Nem akarom, hogy szenvedjen, de boldoggá se tudom tenni. Nekem nem mellette van a helyem, bár azt be kell látnom, hogy hihetetlenül kitartó. Más a helyében, már elment volna, ő viszont itt ül mindig és próbál erőt adni. – Itt vagy – nyúl a kezemért, amitől bennem reked a szufla és nagyot kell nyelnem, hogy lenyugtassam magam, de engedem neki, hogy megfogja a kezem. Talán ebből megérti, hogy most jól vagyok, legalábbis azt hiszem. De a keze melege valami furcsát vált ki belőlem megint, amitől tudatosan el kell szaladnom. Szinte hallom, ahogy a fejemben lehúzódik a roló, kirekesztve őt és mindent.

-          Kulta – nyögök fel, mikor észreveszem, hogy ennyi volt, már megint nincs velem. élettelenül mered előre a semmibe, a kezét ugyan nem húzza el, de olyan, mint egy hulla. Utálom ezt, utálom, hogy tehetetlen vagyok és hiába minden, nem tudok neki segíteni. Bezárkózik már megint és hiába tudom, hogy javul, mégis egyre inkább kétségbeesek attól, hogy még most sem tért vissza teljesen.

Eva terápiája viszont hat. Pár hét alatt rájön, hogy mit kell tenniük Alexéknek, hogy végre megszólaljon. A kommunikációja ugyan olyan, mintha teljesen visszafejlődött volna azalatt az idő alatt, amíg távol volt, csak tőmondatokat hajlandó összerakni, azt is csak akkor, ha már tényleg bosszús és le akar magáról vakarni valakit, de legalább beszél. Az érzéseiről nem és hát nekem még egy igent se képes kinyögni, ha kérdezek tőle valamit, de egyre többször van jelen, mégse tudok megnyugodni. Olyan, mintha már évek óta bent lenne, kezd elfogyni az erőm és a hitem is. Mégis megyek, mert képtelen lennék újra magára hagyni, mikor tudom, hogy szüksége van rám, akkor is, ha ezt soha, de soha nem vallaná be.

Eva mosolyogva köszönt minket Alexel, majd a szobájához kísér, miközben egy rejtélyes látogatóról beszél nekünk, aki épp nála van.

A folyosóról már messziről hallani lehet, hogy valami nem stimmel. Egyszerre rohanunk felé, mert a hangok tőle jönnek, már épp tépném fel az ajtót, mikor az magától kinyílik és egy nagyon magas és brutálisan rosszarc öltönyös fickó lép ki tőle, olyan mosollyal, amitől ökölbe szorul a kezem.

-          Igor – suttogja elhűlve Alex mellettem, de engem nem érdekel semmi csak Lia. Bemegyek hozzá, de nem találom sehol először, aztán meghallom a zihálást és a szipogását az egyik sarokból. Az egész szobát szétszedte megint, amit nem tudok mire vélni, de most nem is ez a legfontosabb.

-          Kulta – lépkedek felé lassan, nehogy megijesszem. – Nincs semmi baj – suttogom, miközben elé lépek, de amikor felkapja a fejét meglátom a rettegést a szemeiben, amitől egy lépést hátrálok, ő pedig felpattan. Némán zokogok, miközben a tollát szorongatja, mintha le akarna szúrni vele. Zavarodott és fél ez egyértelmű, már csak azt nem tudom miért, hisz úgy tűnt ezek a rohamok már elmúltak. – Kulta, nyugodj meg – kérem halkan, majd megpróbálom megérinteni, de amint közeledni kezd felé a kezem, még jobban bepánikol, így vissza is húzom az ujjaim. – Menjek el? – Kérdezem halkan, mert tényleg nem tudom mit kéne tennem. Tanácstalanul néz rám, az alsó ajkát rágcsálja és olyan elveszettnek tűnik, mint amilyennek még soha nem láttam. Nagyot sóhajtok, majd hátrálni kezdek, ekkor viszont az egyik párnát utánam hajítja, amit sorban követ minden, ami a keze ügyébe akad. Lefagyva állok és figyelem az újabb dührohamát, ami most már egyértelműen miattam van, majd újabb meglepetést okoz azzal, hogy elém lép és behúz egyet ököllel a mellkasomba. Olyan gyenge, hogy meg se érzem, így újabbat csap belém, de semmit nem tudok tenni. Leblokkolok. Meg amúgy is, ha jobban érzi magát attól, hogy boksz zsáknak használ hát legyen. Eva viszont másképp gondolkodik, belép és elhúzza tőlem, mire újra zokogni kezd. Alex kihúz a szobából, én meg hagyom magam, mert fel se fogom, hogy mi történik körülöttem.

-          Nyugi, jobb lesz minden – teszi a vállamra a tenyerét, én meg csodálom a hitét. Már semmi sem lesz jó szerintem. Lia szobájának ajtaja kinyílik és mire bármit is felfoghatnék az elmúlt percekből vagy egyáltalán a pillanatból, a karomba csapódik és úgy szorít magához, mintha soha többet nem akarna elengedni.

-          Ne – suttogja, míg én bénultan állok már megint és meglepve pislogok hol rá, hol Evara. – Ne menj – nyögi ki nehezen, én pedig kezdem azt hinni, hogy túl sokat ittam az este és most csak álmodok. – Nem akarom – sírja el magát újra, mire a karjaim automatikusan tekerem a dereka köré, aztán én is magamhoz ölelem. Nem tudom mikor mosolyodom el. Érzem, hogy itt van velem, hogy szüksége van rám, ez pedig csodás. Átmelegít, a hitem, amit pár perce végleg sutba dobtam azonnal visszaadja. Az egész világ megváltozik, a szürkéből színes lesz, a komor sivatagból élő oázis keletkezik, én pedig alig tudom a csöppnyi kis agyammal befogadni ezt az egészet.

-          Nem megyek sehova – puszilok bele a hajába, mire még jobban magához szorít. Eva és Alex csak mosolyog, a pasi, aki az előbb tőle jött ki viszont eltűnt. Igazán tudna érdekelni, hogy ki is ez az alak, aki ennyire felzaklatta, de valamit át is szakított benne, minden bizonnyal, ami miatt most a karomba ringathatom. – Gyere, visszaviszlek – terelem be a szobába, mert egyre több beteg bámul minket. Némán engedelmeskedik.

-          Egyedül hagyhatlak titeket? – Kérdezi Eva halkan, miután egy nővér segítségével összepakolta a szobát.

-          Igen – suttogom mosolyogva, mert Lia úgy tapad rám, mintha a bőröm alá akarna bújni. Ő persze nem felel, csak némán bólint, aztán hagyja, hogy az ágyba dugjam, de nem enged el. Némán bámul a szemembe, de ez most más, mint legutóbb. Most itt van, nem pedig egy másik világba. Finoman simogatom a karját, majd a haját kezdem babrálni, mire elmosolyodik. – Megnyugodtál? – Kérdezem halkan, mire egy újabb bólintást kapok válaszul. Kicsit elhúzom a szám. Talán csak eddig tartott, hogy hajlandó hozzám is beszélni. Ő viszont azt hiszem ráérez, hogy a bólogatással nem vagyok megelégedve, még akkor is, ha ezt is jobbnak ítélem, mint a semmit. Kinyitja a száját, mintha mondani akarna valamit, de aztán ráncba szalad a homloka és visszacsukja, mintha fogalma sem lenne arról, hogy mit kéne mondania vagy hogyan.

-          Nem akartalak megütni – suttogja nagy sokára, mikor már mellkasomon fekszik, én pedig meglepve pislogok le rá, de csak a feje búbját láthatom.

-          Még mindig úgy ütsz, mint egy lány – kuncogok fel, mire felnéz, bele egyenesen a szemembe, én meg úgy érzem magam, mintha megszűnt volna forogni a Föld, mintha nem létezne rajta kívül semmi.

-          Akkor jó – mosolyog rám, én pedig megsimogatom az arcát. Már nem is tudom mikor láttam utoljára mosolyogni. Annyira hiányzott… Abban viszont még most sem vagyok biztos, hogy meddig fog tartani ez az állapot.

-          Most már itt maradsz? – Szalad ki a számon, mire megforgatja a szemeit.

-          Tervbe van véve, de szívem szerint megint elrohannék – suttogja, mire hümmögök egyet.

-          Értem – suttogom halkan.

Lágyan cirógatja a hátam, engem meg eláraszt a meleg, attól, hogy megint a karjai közt fekhetek. Nem tudom mi történt, csak azt tudom, hogy Igor itt volt, hogy megbizonyosodjon arról mekkora pusztítást végzett. Nem érdekelt volna, ha halálra ver, de az órára nézve rájöttem, hogy alig pár percem van arra, hogy eltüntessem, mert Niko meg fog érkezni hozzám. Ha pedig találkoznak, akkor talán őt fogja bántani. Képtelen voltam nem törődni azzal, hogy ez a beteg állat kárt tehet benne, mert itt van, mellettem van és vigyázni próbál rám. Persze elkéstem, ha máshol nem is, de a folyosón biztos találkoztak. Már nem számít.

Csak az, hogy nem akarom, hogy a férfi, aki most ölel elmenjen. Persze ezt megérteni, nem volt könnyű. Olyan könnyen elsétált volna megint, én pedig dühbe gurultam, mert újra magamra hagyott volna. Aztán rájöttem, hogy igazságtalan vagyok. Ha rajta múlik, már Finnországban lettem volna akkor is, mikor Igor meglátogatott. Nem ő hagyott el, hanem én hagytam el őt. Niko viszont kitartott, itt volt végig.

-          Sajnálom – bököm ki halkan. Tudnia kell, hogy ez az egész nem az ő hibája, hanem az enyém.

-          Én is – feleli halkan.

-          Nincs mit sajnálnod – rázom meg a fejem. Bár még most is nehéz itt maradnom vele, annyival könnyebb lenne visszarohanni, oda ahol eddig voltam. Békésebb volt és nem kellett semmivel szembenéznem. De nem tehetem ezt vele.

-          Az egész az én hibám, sosem vigyáztam eléggé rád, pedig te olyan sok mindent adtál nekem – sóhajt fel.

-          Pont annyit, amennyit te nekem – köszörülöm meg a torkom. furcsa, már nem is tudom mióta nem beszéltem, most pedig nehezen préselem ki magamból őket. Kicsit olyan, mintha elfelejtettem volna, hogyan is kell megfogalmazni a gondolataim.

-          Ez nem igaz – nyúl az állam alá, így kényszerítve, hogy a szemébe nézzek, de ez most olyan nehéz. Erre még nem érzem késznek magam. Erre a csodás két zöld szempárra nem tudok normálisan reagálni, nem bírom a pillantását elviselni, olyan, mintha égetne, mintha megint el akarna bűvölni, de már így is totálisan le vagyok nyűgözve, nem értem mit akar még. Viszont annyira elvarázsol, hogy nem tudom elfordítani a fejem. Csak bámulok a zöld szemekbe, miközben azon gondolkodom, hogy miért is hittem én azt, hogy ő egy gyáva féreg. Mert volt idő, amikor így gondolkodtam róla. Közbe pedig mindenkinél erősebb. Annyiszor bántottam már és ő nem tört össze, nem úgy, mint én. Egy igazi férfi, aki tökéletes. Meg se érdemlem a szerelmét. Talán nem is én vagyok az őrült, hanem ő, amiért még mindig itt ül, ahelyett, hogy újrakezdte volna egy kedves lánnyal, aki képes szeretni, aki nem veszekszik vele, akivel nyugodtan és boldogan élhet. – Megmentettél már vagy ezerszer Kulta és megmutattad, hogy minden, amit a szerelemről hittem egy nagy rakás baromság, mert ez az – mosolyodik el szomorúan. – De ha kijutsz innen vissza fogsz menni Seanhoz – fordítja el a fejét az ablak felé, mire nagy levegőt veszek. Fogalmam sincs mit fogok tenni. Azt se tudom mikor jutok ki innen. És amúgy is ezek olyan dolgok, amikben abszolút nem könnyű döntést hozni zavart fejjel.

A hetek alatt úgy tűnik, hogy szép lassan rendbe jön. Sean is megjelenik egy különleges engedéllyel, én meg szívem szerint péppé verném, amiért akkor szambázik be, mikor mi már rendbe tettük Liát. Engem egy nyomkövető és rendőr se tudott volna visszatartani. Ő viszont kivárta, míg hivatalosan is szabad. Most pedig vissza akarja venni, ami jogilag az övé, de igazából hozzám tartozik.

-          Miért is ülünk itt? – Néz rám Mika kérdőn, miközben egy kocsmában próbálom elfogyasztani az összes vodkát.

-          Mert megölném Seant, ha visszamennénk a lakásba – húzok le egy újabb felest.

-          Lia az ő felesége – suttogja Brandon. – Talán most, hogy rendbe jött haza kéne menned és találni egy csinos finn kiscsajt, őt pedig elfelejteni. Lia túl problémás valljuk be, nem éri meg itt szenvedned miatta, mert úgyis csak össze fogja törni a szíved haver – néz rám.

-          Talán – bólintok. Igen, minden bizonnyal ezt kéne tennem. De képtelenségnek tűnik. Hogy szeressek valaki mást? Lehetetlen.

-          Szerintem meg igenis a válladra kéne kapnod és hazahoznod – mordul fel Oliver.

-          Lehet – húzok le egy újabb felest.

-          Biztos – szólal meg Yv is, mire felnézek, bele egyenesen a szemeibe.

-          Szavazzátok meg – forgatom meg a szemeim.

-          Vidd Helsinkibe, én erre szavazok – nyögi be Alex, mire Brandont leszámítva mindenki egyetértően hümmögni kezd.

-          Csak vicceltem – nyúlok egy újabb pohárért.

-          Oké, mi lenne ha nem foglalkoznánk többet ezzel? – Áll fel Mika. – Mi lenne ha buliznánk és kiengednénk végre a gőzt? Nem tudom ti hogy vagytok vele, de nekem ez a majdnem három hónap sok volt. Szexelnem kell és innom és táncolnom, szóval kifejezetten értékelném, ha felállnátok és végre kitombolnátok ti is magatokat, mert kibaszottul megsavanyodtatok mind – kap fel egy üveg sört, majd lehajtja és Yv kezét megfogva Mad rosszalló morgásával mit sem törődve bevetődik a tömegbe. Nem tudom, hogy hogyan de egy idő után én is ott találom magam. Mikának igaza van, ki kell eresztenünk a gőzt.

Persze ez sem segít sokat, főleg nem másnap, mikor hulla részegnek érzem magam még délután is és arra sincs erőm, hogy felemeljem a fejem a párnáról.

-          Lia nem értette miért nem voltál ma nála – lép be Sean kopogás nélkül, mire felkavarodik a gyomrom.

-          A hű férjecskéje már itt van rám nincs szükség – fordulok hasra.

-          Ne legyél ekkora fasz – áll meg az ágy előtt karba tett kezekkel.

-          Te rontasz rám kopogás nélkül. Tehát ki is a fasz? – nyitom fel a fél szemem morogva.

-          Értem, hogy mi a bajod, de ha játszod itt a durcás gyereket, amiért ide jöttem a feleségemhez, akkor egyértelműen egy barom vagy. Nem büntetheted, mert meglátogatom. Nekem is fontos – szól rám, mintha az apám lenne, ettől viszont kinyílik a bicska a zsebemben.

-          Akkor mégis hol a faszban voltál mikor majdnem agyonverték és kórházba került vagy mikor totálisan bekattant? – pattanok ki az ágyból, ami nem túl jó ötlet.

-          Börtönben – néz a szemembe.

-          Ez kurvára nem kifogás – üvöltök rá, miközben felhúzok egy pólót. Valahogy nincs kedvem a szerelmem férjével félmeztelenül vitatkozni.

-          De, az – vágja rá. Csodálom, hogy ilyen higgadt én már most úgy érzem másodperceken belül dührohamot fogok kapni. – Nekem nem csak Lia van. Ha megszegem a szabályokat, akkor visszavisznek a sittre, ami hidd el cseppet sem mókás hely. Van két gyerekem, akik nem túl boldogok attól, hogy az apjuk börtönben van – néz végig rajtam.

-          És odabent lőni se tudod magad igaz? – horkantok fel.

-          Neked ehhez kurvára semmi közöd – vetődik le az egyik fotelbe. – Liának kellesz és azt hiszem eleget küzdöttél a távollétemben azért, hogy most ne passzold vissza nekem ilyen könnyedén. Vagy ilyen könnyen feladod, pusztán, mert itt vagyok? Férfi vagy, vagy kisfiú? – Húzza fel kérdőn az egyik szemöldökét, mire szívem szerint bepancsolnék neki egyet.

-          Dögölj meg – vetem oda mérgesen, mire nevetni kezd.

-          Ha harcolni akarsz érte, akkor harcolj így, szemtől szembe velem. Persze szép minden, amit tettél Liáért, amíg én sitten voltam, de kevés és valljuk be nem is túl gerinces dolog, hisz ha akartam volna, akkor se tudok védekezni. De ha így már nem mered – sóhajt fel, mire egyre nagyobb ingert érzek arra, hogy addig üssem, amíg képes levegőt venni, de ez sajnos nem lenne megoldás. – Ha kell, vedd el, ha viszont nem, akkor húzz haza – néz a szemembe. Meg tudnám ölni…

-          Lia téged fog választani, ha a fejem tetején pörgök akkor is. Te is tudod, én is tudom – gyújtok rá egy cigire.

-          Akkor mit keresel még itt? – kérdezi halkan.

-          Nem tudom – csúszik ki a számon, mire felkacag.

-          Akarod őt  - vigyorog.

-          Ez sosem volt titok nagyokos – mordulok rá, mert nem látom értelmét annak, hogy vele csevegjek.

-          Akkor most miért is futamodsz meg? Persze hízelgő, hogy azt hiszed esélytelen vagy ellenem, sőt talán így is van, de az is tény, hogy Lia valamilyen elbaszott oknál fogva még mindig szeret téged, úgy ahogy engem vagy akárki mást sosem fog. Visszahoztad őt és most, hogy képes voltál felülkerekedni mindenen egyszerűen elsétálsz. tudod Niko, sok mindent hittem rólad, de azt nem, hogy gyáva vagy – néz végig rajtam higgadtan, de pontosan tudja, hogy ezzel is provokál. Már csak azt nem értem mire jó ez az egész neki. Miért akarja, hogy küzdjek és miért nem arra bíztat, hogy húzzam el a belem a neje közeléből a lehető leghamarabb?

-          Nem vagyok gyáva – kérem ki magamnak.

-          De igen. Gyáva vagy, ha most mész el, amikor tisztességesen megküzdhetnél velem érte. Egy gyerek futamodik meg és nem egy férfi. Egy gyáva kis nyuszi vagy, ha hazahúzod a beled, ahelyett, hogy felvennéd a bokszkesztyűt, amit most vágtam eléd és megpróbálnál péppé verni, vállalva a kockázatát annak, hogy veszítesz – áll fel a fotelből.

-          Esélyem sincs – sziszegem, mielőtt kimenne.

-          De választásod igen – fordul meg, hogy ismét a szemembe tudjon nézni.  – Választhatsz aközött, hogy tovább harcolsz, de fel is adhatod, anélkül, hogy a kisujjad megmozdítottad volna. A döntés persze az övé. Én képes vagyok elengedni, ha azt mondja téged akar.

-          Te nem szereted úgy, mint én – vágom a képébe, mire megint kinevet.

-          Ő tartott életben, míg odabent voltam. Talán nem ő életem szerelme Niko, de ő az a nő, aki képes megmenteni, amikor már magába szippantana a pokol, szóval bizonyos szempontból nekem ezerszer nagyobb szükségem van rá, mint neked, mégis hagynám menni, ha veszítenék ellened, mert ő nem egy tárgy, amit birtokolok, akkor sem, ha az ujjára húztam egy gyűrűt és a feleségemnek hívhatom. Én vállalom a kockázatot, a kérdés már csak az, hogy te mit fogsz tenni – libben ki a szobából, én pedig rájövök, hogy nála jobban soha senkit nem tudnék gyűlölni, a gyűlöletem nagy része pedig abból fakad, hogy tökéletesen látja a dolgokat, annak ellenére is, hogy egy drogos pöcs, akit semmi más nem hajt csak a heroin iránti imádata. Ő ki meri mondani, azt amit mások nem. Azt is értem Lia miért van oda érte, de azzal is tisztában vagyok, hogy én sose tudnék olyan lenni, mint Sean. Soha nem bírnám megadni neki ezt a fajta szabadságot. Én birtokolni akarom, szeretni, markolni, szorítani két kézzel, ezer helyen megjelölni, hogy az egész emberiség számára egyértelmű legyen, hogy ő az enyém. A bizonytalanság talán a legnagyobb bajom. Nem tudom, hogy őt ez-e tenné boldoggá vagy a férje nemtörődömsége. Van-e értelme versenyeznem és megégetni magam vagy felesleges az egész?

Két napig nem jön, aztán egyszer csak, mikor felkelek ott ül a fotelban és engem bámul. zavarodottan ülök fel, nem értem mi történt, hetekig lerobbantani nem tudtam magamról, aztán, amint megjelent Sean, ő eltűnt, mintha csak képzeltem volna eddig, hogy velem van. Dühös vagyok rá, mert megint képes volt magamra hagyni, így hozzávágom a párnám. Lustán mosolyodik el, miközben tovább bámul néz.

-          Miért nem jöttél? _ Támadok neki.

-          Azt hittem nem kellek már – von vállat hanyagul.

-          Nem is kellesz – húzom fel az orrom.

-          Mégis dühösnek tűnsz, amiért hanyagoltalak két napon át – suttogja rekedten, mire rajtam a sor, hogy megvonjam a vállam. Lényegét tekintve elvoltam nélküle is. beültem Eva-hoz terápiára, voltam csoportos foglalkozáson, Seannal sétáltam a kertben, nevettünk és beszélgettünk, majd Y és Alex is meglátogattak, de mégis hiányzott, hogy ő is jöjjön. csalódást okozott két napon át, mert én vártam, hogy felbukkan, de ő mégse jött, mintha megfeledkezett volna rólam hirtelen. Mintha viszonylag gyógyultan már nem lennék érdekes a számára. Mintha csak akkor érdekelném, ha minden problémás körülöttünk.

-          Nem számít, ma is maradhattál volna otthon – sziszegem, mintha nem érdekelne az egész. Persze ez nem így van. Még most is felkavar és persze össze is zavar.

-          Beszélgettem Seannal – vált hirtelen témát, mire elkerekednek a szemeim. Ők? beszélgetni? Az semmi jót nem jelenthet…

-          És? – kérdezem, mert úgy tűnik, nem akarja folytatni tovább.

-          A kérdés, hogy akarod-e, hogy jöjjek hozzád látogatóba továbbra is vagy elég, ha ő itt van? – áll fel. Kissé idegesnek tűnik, mégis van benne valami furcsa nyugalom.

-          Tessék? – Kapok levegő után, mert túl váratlanul a kérdés.

-          Akarod, hogy maradjak vagy sem? – Néz a szemembe elszántan.

-          Tégy belátásod szerint – próbálom kikerülni, hogy válaszolnom kelljen neki. Ha azt mondom igen, annak nincs értelme, ha azt mondom, hogy nem akkor viszont tutira visszamegy Finnországba és nem jön többet, amíg én nem kérem, de hát ha most elengedem, nem lenne többé képem visszacibálni. Basszus, miért is léptem vissza a való világba? Sokkal könnyebb volt a sötétben lenni, ott nem kellett semmilyen döntést hoznom. Főleg nem kettőnkről…

-          Nem-nem – ingatja a fejét. Kissé dühösnek tűnik, de mégis elszánt és gyönyörű, én meg majdnem eltátom a szám, miközben gyönyörködöm benne. – Most fogod kitalálni, hogy mit akarsz Cornelia Anders – sétál mellém, majd kissé fenyegetően fölém tornyosul, ami annyira nem tetszik ugyan, de mégse mozdulok. – Ki fogod találni kisasszony, hogy akarod-e, hogy maradjak-e és harcoljak érted vagy hazaküldesz – néz mélyen a szemembe, mire nagyokat pislogok rá.

-          Én… - nyögök fel, mire megvillannak a szemei.

-          Semmi te. Elfogyott a türelmem és vége ennek a hülye játéknak. Hajlandó vagyok megharcolni érted Seannal, de csak akkor, ha van esélyem ellene, ha viszont nincs, akkor azt most közöld és esküszöm, hogy felszívódok – néz rám higgadtan és mégis látom, hogy talán az egész világa azon múlik, hogy most mit felelek. Én viszont nem vagyok olyan erős, mint ő. hogy dönthetném el, hogy mit akarok? Olyan bonyolult még most is minden és a fejem még mindig nem teljesen tiszta.

-          Nem tudom – nyögök fel, miközben a hajamba túrok.

-          Rossz válasz – ingatja meg a fejét.

-          Sajnálom, de még azt se tudom eldönteni, hogy mit akarok reggelizni, nemhogy azt, hogy kettőtök közül kit válasszak – szállok ki az ágyból.

-          Nem vagyok a játékszered – sziszegi dühösen, mire nagyot sóhajtok.

-          Tudom, de be kell látnod, hogy ez nem egyszerű választás. Nem olyan, mintha sampont vennék a boltban, ami ha nem jön be, akkor nem használom legfeljebb és veszek helyette egy másikat – nézek a szemeibe.

-          Szerintem csak félsz dönteni és kimondani, azt, hogy mit akarsz – támad rám, én meg nem tudom mit tegyek.

-          Igazad van. Félek per pillanat még a saját árnyékomtól is – bólintok. – Nem egyszerű visszatérni és döntéseket hozni, azután, hogy… mindegy… – legyintek, majd az ablak felé fordulok, mert képtelen vagyok a szemébe nézni megint.

-          Megértelek, de tudnod kell, hogy akarod-e, hogy maradjak vagy sem – lép mögém. Érzem a teste melegét, a bőre illatát, azt is, ahogy a levegőt veszi.

-          Mint mondtam per pillanat azt se tudom, hogy mit egyek – suttogom, mert nem tudom, hogy kéne megértetni vele mindazt, ami a fejemben van.

-          És mégis mikorra fogod kitalálni? – Kérdezi türelmetlenül.

-          Hogy mit reggelizek? Minden bizonnyal könnyebb lesz a választás, ha látom, hogy mi a kínálat – morfondírozok el.

-          Nem erre gondoltam – mordul rám.

-          Ó – bököm ki nagy értelmesen. – Kell egy kis idő – fordulok szembe vele. – Kérlek, adnod kell nekem pár hetet, amíg átgondolom, hogy mi a fene van – nézek rá kissé könyörgően, mire a hajába túr.

-          Rendben, addig viszont hazamegyek. Nem bírom elviselni a férjed. Ha nem én kellek soha többé ne hívj, ha viszont igen, akkor a cuccaiddal együtt gyere mondjuk a kikerülésed után három héttel és úgy készülj, hogy örökre velem maradsz – néz a szemembe, de nekem ez így hirtelen túl sok információ.

-          Niko – kiáltok utána, mikor felfogom, hogy most komoly ultimátumot kaptam, de ő már messze jár.

129. Where is my mind?

„Aludj, szavam fel nem zavar,

Hisz álmod oly tökéletes!

Ébredj? Fény várjon, zivatar?

Sírj és nevess?

(...)

Aludj! Még bűvkört jár vele

Egy álom: Szellemed nyugodt;

De szertefoszlik Édene

Ébred s zokog.”

Hálásnak kéne lennem, de csak dühöt érzek. Mérhetetlen dühöt, amiért ez történik vele. Velünk. Már nem tudom hányadik üveg vodkát igyekszem elpusztítani, hogy eltöröljek mindent, ami történt. Vagy legalábbis elfeledkezzek arról, hogy Lia szinte teljesen megőrült az utolsó pillanatban attól, hogy Yv elmondta neki mit üzentem neki.

Addig nyugodt volt, nem csinált semmit, de Yvonne szerint amint kiejtette a nevem a száján, betapasztotta fülét és olyan dühösen nézett rá, mint még soha. Késő volt, kimondta, hogy szeretem, ő pedig megvadult ettől az apró szótól. Sikítva dobta ki a legjobb barátnőjét a szobájából, szétborogatott mindent miután becsapta az ajtót, úgy kellett lefogni és benyugtatózni, hogy ne tegyen kárt magában és mindezt én idéztem elő. Rám dühös, engem utál és miattam van ilyen állapotban. Még csak hallani sem bírja, hogy szeretem.

Nem értem az egészet. Soha nem bántottam fizikailag, de úgy viselkedik, mintha én kínoztam volna meg, mintha előlem akarna menekülni a saját világába, ahová elbújt és ahova úgy tűnik esze ágában sincs senkit beengedni.

Próbálok nem sírni, de nehéz megállni és erősnek maradni annak tudatában, hogy az egész az én hibám, hogy miattam nem akar visszatérni.

Bár Eva máshogy látja a dolgot. Szerinte ez mind jó, hisz reagál, hall minket, felfogja, amit mondunk neki, értelmezi és nem rekeszti ki.

Én csak annyit észlelek az egészből, hogy be van zárva egy klinikára, elvonási tünetei vannak és ha mindez nem lenne elég totálisan őrült, én pedig nem tudok segíteni. Nem tudom mit kéne tennem, elhúzni és örökre békén hagyni, hátha akkor úgy dönt ismét hajlandó beszélni vagy egyáltalán bármit csinálni? Nem megy. Nem tudom újra elhagyni, képtelen vagyok rá. Ráadásul az orvosa szerint sem lenne ez megoldás, sőt talán még rosszabb lenne az egész.

Újabb nap virrad én pedig csak a boltig megyek el vodkáért. Úgy érzem nem vagyok kész arra, hogy bemenjek hozzá, mikor tudom, hogy nem kíváncsi rám és ha az is lenne, hát nem engednének a közelébe.

Késő van mikor kopog valaki a szobája ajtaján, az ajtón Yv dugja be a szemét. Fáradtnak tűnik, a szemei megint pirosak a sírástól. Lassan lépked mellém az ágyra, elveszi tőlem az üveget majd nagyot kortyol belőle. Talán bátorságot gyűjt, de úgy tűnik ez nem elég, mert hirtelen megölel.

-          Minden rendben? – Simogatom meg a hátát. Kissé részeg vagyok, de mégis érzékelem, hogy van valami.

-          Semmi sincs rendben. Eva beszélni akar veled holnap – suttogja miközben elfekszünk az ágyon és a mellkasomhoz bújik, mintha belőlem próbálna erőt meríteni. Megértjük egymás fájdalmát, így tudom, hogy Mad nem fog mérges lenni, ha így talál ránk. Hagyom, hogy bújjon, miközben lassan értelmezem mit mondott.

-          Miért? – Kérdezem halkan.

-          Azt nem mondta, de Lia ma is tiszta bolondként viselkedett, mikor bementem hozzá. Az ablaknál ült és úgy tűnt, hogy valamire vár, de amikkor rájött, hogy nem kapja meg, kidobott. Eva bement hozzá, azt mondta, hogy sírt, remegett és hányt, ami az elvonás miatt van, de nem hagyta, hogy segítsenek neki. Amikor már nem jött ki belőle semmi lefeküdt és csak némán sírt tovább. Szerintem rád várt – néz fel rám, mire elhúzom a szám.

-          Nem hiszem – suttogom, majd újabb korty vodkát nyelek le. – Gyűlöl – mondom ki, de így még fájdalmasabb.

-          Sosem tudna gyűlölni – simogatja meg a karom vigasztalón, én pedig csodálom a hitét. Az enyém már rég elveszett.

-          Bár igazad lenne, de nyakig sáros vagyok ebben az egész szarban, ami körülötte folyt és ha nem is teljesen, de jó részt az én hibám, hogy bezárták – meredek a plafonra.

-          Szarul bántál vele sokszor, de szeretted is Niko és hiszem, hogy ő ezt pontosan tudja, ha nem így lenne már rég kinyírt volna – kuncog fel, mire én is elmosolyodom. Kinézem a kis boszorkányból, hogy átvágta volna a torkom rég, azért amiket tettem, ha nem érezne irántam semmit. – Vissza fogod hozni nekem a legjobb barátnőm, mert ha nem szétrúgom a segged – néz komolyan a szemembe.

-          Drága, ha rajtam múlna már rég itt lenne és velünk vedelne – sóhajtok fel, mert minden porcikámban gyűlölöm a tudatot, hogy egy klinikán van és nem mellettem.

-          Tudom – bólint. – Ezek után, ha nem én leszek a gyereketek keresztanyja végetek van – fenyeget meg játékosan, mire elnevetem magam.

-          Gyerek? Nem szaladsz te egy kicsit előre? – Húzom fel kérdőn az egyik szemöldökömet.

-          Talán – bólint, majd meghúzza a vodkát. – De tudod azt hiszem, hogy ti igazán összeilletek és együtt kell lennetek, bármi történjék is most. Egyszerűen érzem, hogy Lia visszajön, elhagyja Seant és a te feleséged lesz. Persze ezerszer meg akarjátok majd nyuvasztani egymást, de végül lesz vagy hat körülöttetek rohangáló gyereketek és boldogok lesztek. Megérdemlitek – von vállat, mire keserűség kezdi a torkom marni.

-          Ő megérdemli, hogy boldog legyen, de én… - kezdek bele, de betapasztja a szám a tenyerével.

-          Fogd be Koskinen. Hidd el, hogy nagyon sokáig szar embernek tartottalak, sőt egy utolsó féreggel is szívesebben láttam volna Liát, mint veled, de most, hogy látom az igazi arcod, értem, hogy miért szeretett beléd. Jó ember vagy, bár az is tény, hogy egy hatalmas marha is, de te is megérdemled, hogy boldog legyél. Hibáztál, de jár neked is egy esély – suttogja, én pedig kicsit megkönnyebbülök, amiért nem dühös rám. Az ajtó újra kinyílik és Alex lopakodik be egy újabb üveggel. Szívem szerint megpuszilnám, mert az enyémben lévő vodka mindjárt elfogy. De félek, hogy félreértené. Nem bánom, hogy ő is befekszik mellénk az ágyba, majd elmosolyodik.

-          Olyan az illata a párnának, mint neki – suttogja Yv háta mögül, mire az én szám sarka is fájdalmas mosolyra görbül. Nem véletlenül fészkeltem be magam ide. Néha, ha már elég részeg vagyok akkor olyan, mintha itt lenne velem.

-          Tudom – simogatja meg Yv a fekete hajszálakat. – Jade nem haragszik, mert itt vagy? – Kérdezi halkan, ami engem is érdekel. Csak pár hete házasok, mégis az ország két végében vannak.

-          Jade nem tipikus feleség. Tudja, hogy itt van a helyem – dől Alex a hátára.

-          És lesz baba? – Csúszik ki a kérdés a számon.

-          Ha a nászútig nem is hoztuk össze, ott biztosítottuk, hogy legyen – néz rám vigyorogva. – Amúgy nem tudom. Nem mertem megkérdezni, hogy nem-e érzi úgy, hogy valami más, ő pedig eddig nem szólt róla, hogy talán gyerekem lesz megint, szóval a kérdés nyitott – von vállat. – Most amúgy is lényegtelen. Lia az első – túr a hajába, majd inni kezd és rágyújt egy füves cigire, amiből minket is megkínál. Ahhoz képest, hogy mennyire gyűlöltük egymást, itt fekszünk hárman, aggódunk a lányért, aki összehozott minket és dühöngünk, mert tehetetlenek vagyunk.

-          Hogy lehet, hogy nem érdekel úton van-e egy baba vagy nincs? - fordulok az oldalamra, hogy Alexre tudjak nézni. Én megvesznék már attól is, ha csak a gyanú felmerülne.

-          Lia az első – ismétli el önmagát, mire ráncba szalad a homlokom.

-          Miért? Nem vagy belé szerelmes, nem ő a feleséged. Mi köt titeket össze? – Kérdezem halkan, hátha ő meg tudja magyarázni, amit a mai napig nem fogtam fel.

-          Válaszd szét a szerelmet és az ideált. Az igazi szerelmem Jade, Lia viszont a plátói. Jade megnyugtat, Lia felkavar. Jade engem tud kezelni, Liát viszont én. Jade rám vár, Lia pedig sosem számít rám. Az egyik ilyen, a másik olyan. Sosem cserélném el Jadet semmiért, Liát viszont akár száz tevéért is eladnám, mert tudom, hogy imádná és élvezné. Az egyik nyugodt, a másik viszont őrült. Per pillanat ezt szó szerint is veheted – néz rám, mire felmorranok.

-          Ő nem őrült – sziszegem.

-          Ó, dehogynem. Mindig is az volt. Most csak az a különbség, hogy diagnosztizálták is ezt nála. Egyik lába a mennyben, a másik meg a pokolban volt mindig is. Csodálod, hogy elment az esze? Jó kislány akart lenni, de mégis mindig velejéig romlott volt – nevet fel.

-          Ez baromság – csóválom meg a fejem, mire nevetni kezd, akár egy veszett hiéna.

-          Tényleg? Akkor mégis miért vonzódik betegesen a hozzám hasonló vad faszokhoz? És hozzád? Gondolkodj ember. Ő sosem szalad el a golyók elől, hanem egyenesen eléjük áll. Ő nem vonzza a bajt, hanem ő maga a baj forrása – nevet rekedten. – Élvez mindent, ami mocskos, perverz, őrült. Ha nem így lenne, nem hozta volna nekem ajándékba Gabrielt. Komolyan hány csajról mondhatod el, hogy egy szűz fiú seggét adja a szeretőjének, a viszontlátás örömére? – Kacag tovább. – Sok elmebeteggel volt már dolgom, de hozzá foghatóval soha – néz a szemembe. – Én értem az őrületét, mert hasonlóak vagyunk, ez a titok semmi más – von vállat hanyagul, majd tovább piál, én pedig próbálom megemészteni a szavait, de semmire sem megyek vele, inkább addig iszom, míg el nem ájulok.

Három hét és kezdem én is úgy érezni, hogy el fog menni az eszem, mert az égvilágon semmi, de semmi nem történik. Kezd Sean lenni az utolsó reményem, aki még mindig nem repülhet ide, mert hiába engedték ki, nem hagyhatja el az államot. Naponta hív minket. Én nem vagyok hajlandó vele beszélni, így Yv vállalja be, hogy beszámol neki arról, hogy sehová se haladunk.

Persze csak én látom ilyen borúsan a helyzetet, mindenki más bizakodik, elvégre egy hete Lia magától hagyta el a szobáját és ült be abba a kis helyiségbe amit Eva csak szabadidős szobának hív. Ugyan senkivel nem állt szóba, csak leült a sarokba és figyelt, de azt mondták ez is előre lépés. Én mégse így érzem.

-          Gyere – karol belém Eva, gondolom, hogy elinduljunk a szokásos sétánkra, ami annyiból áll, hogy attól függően Lia melyik helyiségben tartózkodik elsétálunk előtte, hogy tudja még nem mentem el. Három kísérletet tettünk arra, hogy mi történik, ha egy teljes napon át nem lát és mindháromszor ugyan az lett a dolog vége. Kiborult. Mintha nem tudná eldönteni, hogy mit érez.

Lia megint a sarokban ül és egy füzetbe ír valamit. A telepátia beindul, hiába vagyok tőle jó pár méterre, felnéz a papírból, bele egyenesen a szemembe, aztán pislog kettőt és visszafordul a füzete felé. Mintha nyugtázná, hogy megint jöttem, de különösebben nem érdekelné. Beleszakad minden pillantásába a szívem.

-          Mikor fog már történni valami? – Kérdezem türelmetlenül, a kertben ülve, egyik cigit a másik után gyújtva, mire Eva nevetni kezd.

-          Szerintem már történt valami – néz fel Lia szobája felé. – Meg ne fordulj – suttog, majd leül mellém. – Minket bámul – kacsint rám. – Ideje beszélgetnünk arról, hogy mi az igazság, amit eddig nem osztottam meg veletek – dől hátra, én meg értetlenül nézek rá.

-          Mit nem osztottál meg velünk? – Kérdezem halkan.

-          Szerintem újra itt van – feleli könnyedén, mire eltátom a szám.

-          Hogy mi? – bököm ki.

-          Unatkozik, szóval lejön a kertbe, cigizik, figyel, beül a terápiára, ír valamit a füzetébe, amit nem hajlandó megmutatni, de ha jól láttam, már a harmadik fog betelni. Önkéntelenül reagál dolgokra. Alexet megölelte ma, mikor leült elé és gitározott neki egy kicsit. Ha nem jössz észreveszi és kicsapja a hisztit. Persze beszélni még nem beszél, de azt hiszem ez már többnyire tudatos – néz komolyan a szemembe, én pedig nem akarok hinni a fülemnek.

-          Szóval szerinted már meggyógyult? – Kérdezem hitetlenkedve.

-          Nem, ezt nem mondanám. Tele van fájdalommal és kétségekkel. Fél és nem érzi magát biztonságban, valószínűleg még mindig több az elborult, mint a tiszta pillanata, de alakul. Már nincsenek elvonási tünetei és az antidepresszánsok is sokat segítettek neki. Néha visszazuhan abba az állapotba, mint amibe behoztuk, de tudod azt hiszem ő egy igazi harcos. Nem adja fel, mert bizonyítani akar – simítja a vállamra a tenyerét.

-          És akkor ez most mit jelent? – Kérdezem halkan, miközben érzem, hogy remegni kezd a gyomrom az idegtől.

-          Hogy lassan itt az ideje, hogy ne messziről nézd – vigyorog rám, nekem pedig leesik az állam. Eddig szóba se jöhetett, hogy megközelítsem. Ha ő a legtávolabbi sarokban ült, beállhattam az ajtóhoz, de ennyi.

-          Megérinthetem? – lelkesedek fel, mire Eva nevetni kezd.

-          Ha hagyja és te elég bátor vagy hozzá. Persze labilis így nincs garancia arra, hogy nem szúr le egy tollal – néz komolyan a szemembe. – Nézd Niko, ne várj csodát, valószínűleg rád se akar majd nézni, a tudatának bőven elég lesz az, hogy érzékeli, hogy karnyújtásnyira vagy tőle. Nem erőltethetsz rá semmit, nem várhatsz semmit és ha esetleg nem úgy sülnek el a dolgok, ahogy azt mi akarjuk akkor sem omolhatsz össze. Ez egy folyamat és az is csoda, hogy itt tartunk vele. Más ilyen traumák után fél évig a takaró alól se akarná kidugni az orrát, ő viszont egyre többször jön ki a szobájából és mindezt szabad akaratából teszi – próbálja letörni Eva a lelkesedésem, de nem sokra megy. Végre nem csak messziről nézhetem, végre történik valami, ez pedig egy kisebbfajta csodával ér fel nálam.

Eva még két napot vár, majd rábólint a randinkra. Minden porcikám görcsben van, miközben felé lépkedek. A kertben ül, egy apró kinti asztalnál, mindenkitől távol. Cigizik és megint ír valamit, amit senkinek nem mutat meg. Gyönyörű, ez jut róla eszembe először. Na meg az, hogy továbbra is olyan szerelmes vagyok, akár egy tini az első nőjébe. Most sem tűnik bolondnak, de hát ez sem jelent semmit. Feketében van, a haja mögé próbál bújni, de így is sokan őt nézik. Olyan mint egy égi tünemény. Még az igazán bolondokat is vonzza. Lassan lépkedek felé, félek tőle. Nem tudom mit fog tenni, senki sem tudja. Eva messziről figyel minket, hogy ha nem sülne el jól a találkozónk gyorsan közbe tudjon lépni. Még három lépés… Életem legnehezebb lépései.

Tudom mikor érzi meg, hogy mögötte állok. Egész testében megfeszül, megremeg, aztán olyan merev lesz, mint egy kőszobor. Nagy levegőt vesz, a vállai megemelkednek, aztán bent tartja az oxigént és csak akkor fújja ki, mikor kibújok a háta mögül és mellé állok, aztán még egy lépés és előtte vagyok. Nem néz fel rám, csak reszketősen kifújja az elhasznált levegőt és a tollat, ami a kezében van erőszakosan a papírhoz nyomja.

-          Szia – suttogom bizonytalan hangon, miközben kihúzom az egyetlen szabad széket és remegő térdekkel leülök. Nem számítok persze válaszra, Eva felkészített arra, hogy annak is örülnöm kell, ha nem akar majd megölni, amiért a közelébe mentem. Feszültnek tűnik, de veszélytelennek. A füzetére pillantok, amibe úgy tűnik verseket írt eddig. Van a margókon pár fekete ábra is, hosszan nézem őket, mert nem tudom mit kéne mondanom. Csak szorítja a tollát, nem ír egy sort se tovább, az ujjai elfehérednek annyira szorítja a kis műanyagot. – Hiányzol – bököm ki nagy nehezen. Szívem szerint megölelném, de nem merem rázúdítani, hogy mit érzek. Kiszámíthatatlan így is. Lehet, hogy csak azt érném el, hogy ismét bezárkózik. – Eva végre megengedte, hogy közelebb jöjjek. Ha rajtam múlna minden nap itt lennék veled, bár jobban örülnék neki, ha otthon lehetnénk – túrok a zsebembe, hogy a zavarom leplezve, rágyújtsak egy cigire. Irritál, hogy nem néz rám és nem mozdul. Meg persze az is, hogy szóra se méltat. – Kérsz? – nyújtom felé a dobozt, mikor észreveszem, hogy az ő doboza tök üres. Meglepődök azon, hogy leteszi a tollát, becsukja a füzetét, majd egyenesen a szemembe nézve kihúz egy szálat, meggyújtja, mélyet szív belőle, aztán az ég felé fújja a füstöt, miközben az arcom tanulmányozza. Nem tudom mit láthat rajtam, de én is rágyújtok. Kissé zavarba ejtő, hogy most én érzem magam egy terápiára szoruló bolondnak, akit ő próbál megfejteni. Mintha felcserélődtek volna a szerepek. Kínomban mosolyogni kezdek, miközben egymás szemébe nézve cigizünk. A fél életem odaadnám azért, ha megtudhatnám, hogy mi jár a fejében. Nyugodtnak tűnik, halálosan nyugodtnak és teljesen normálisnak, ami furcsa hisz mindenki azt mondta eddig, hogy állandóan furán viselkedik. Nekem semmi furcsa nincs abban, hogy némán nézzük egymást. Elvégre nem ez az első eset. Volt idő, mikor órákon át farkasszemet néztünk és egy szót se szóltunk. A tekintetünk mindent elárult a másiknak. Még a legrejtettebb titkaink is meg tudtuk így osztani a másikkal. - Neked vannak továbbra is a legszebb szemeid az egész világon – nyúlok a kis vallomásom után az asztalon pihenő kezéért, mert úgy érzem beledöglök, ha nem érhetek hozzá, ha nem érezhetem mennyire puha a bőre. De mielőtt még elérhetném, elhúzza az ujjait tőlem. Csalódottan sóhajtok fel, hisz túl egyértelműen utasít vissza. – Miért engem büntetsz? – Nézek el a kertben lévő többi ember felé. – Miért nem szólalsz meg és mondod el, hogy mit tettem, amiért ilyen büntetést érdemlek? Tudom, hogy bántottalak és haragszol rám, de jóvá akarom tenni. A francba Kulta kellesz nekem ahhoz, hogy élni tudjak. Tudom, tudom kibaszott önző vagyok már megint, de ez az igazság. Mióta kórházba kerültél minden nap olyan, mintha a pokolban lennék. Nem bűnhődtem még eleget? – Nézek ismét rá. Oldalra biccenti lassan a fejét, a kezét, amit meg akartam fogni a zsebébe dugja és tovább méreget némán, miközben cigizik. Kicsit olyan érzésem van, mintha élvezné, hogy szenvedek. – Fáj Lia, itt bent úgy fáj, mint semmi eddig – bökök a mellkasomra, majd én is mélyen beleszívok a cigimbe. – Ezt akarod? Hogy fájjon, igaz? Nyertél, kínlódom minden perccel egyre jobban - nézek rá kissé dühösen, mert tényleg nem tudom mi a fene történik. Kiöntöm a szívem és hiába nem rezdül egy arcizma se, úgy érzem belül röhög rajtam. A türelmem a végéhez ér, tudom, hogy hibát követek el, de muszáj kimondanom, amit érzek, mert ha nem, akkor nekem is ki fog járni egy szoba a klinikán. – A kurva életbe is, szeretlek Kulta és képtelen vagyok tovább élni nélküled. Nem büntethetsz már tovább, elég volt – szakad fel belőlem az egész.

A cigi kiesik a kezéből, a száját résnyire tátja, majd összeráncolja a homlokát egy pillanatra, aztán mire észbe kaphatnék megfogja a vizes poharat, ami az asztalon van és a tartalmát a képembe önti, majd olyan hévvel áll fel, hogy a széke feldől mögötte, amitől úgy tűnik még idegesebb lesz. A hajába túr, majd visszanéz rám, a szemei villámokat szórnak, én meg percekig levegőt sem tudok venni attól, ami történik. Hát ennyit arról, hogy milyen marha nyugodt. Csak ki kell mondani, hogy szeretem és elmegy az esze.

-          Azt hiszed, hogy ha a képembe öntöd a vized attól megváltozik az, hogy mit érzek? – Állok fel én is, mire egy lépést hátrál. – Hát tudd meg, hogy kurvára nem – öntöm tele a poharat az asztalon heverő kancsóból, majd nem is tudom igazán milyen indíttatásból, de rálocsolom, amitől elsötétül a pillantása és csak tátog, akár egy partra vetett hal, főleg mikor a maradék vízzel saját magam öntöm nyakon. – Tessék, most már nyakig vizesek vagyunk és bumm, bármilyen meglepő még mindig szeretlek. A víz ezt kibaszottul nem mossa el – támaszkodom meg a két tenyeremmel az asztal lapján és előre hajolok. Kicsit meglepődök azon, hogy felpofoz, de úgy tűnik, hogy ő is. Hát még azon, hogy amint visszahúzná a kezét elkapom a csuklóját és magamhoz rántom, hogy megcsókoljam. Biztos vagyok abban, hogy totál idióta vagyok és nem ezt kéne tennem, ráadásul jól le is leszek szúrva, de nem tudom normálisan kezelni a helyzetet. Erőszakosan tapadok a szájára, miközben ő azzal küzd, hogy ellökjön magától, de még most is én vagyok az erősebb.

Valahogy nem lepődök meg, hogy a módszerem, amivel próbálom visszarángatni a valóságba, nem jön be. A lelkem mélyén már az első percben tudtam, mikor utána nyúltam, hogy ez egy igazán elcseszett ötlet. A kancsó a fejemen csattan, tompán ugyan, de így is megérzem. Hangosan kezdek káromkodni, nem tudom kire is vagyok igazán dühös. Valószínűleg magamra. Lia felkapja a füzetét és olyan messzire rohan, hogy még a nővér is alig bírja utol érni. Eva mégis nevetve lépked felém, miközben én a fejem fogom, amit az egyik szilánk kicsit felsértett, így az ujjaim véresek, mikor elhúzom.

-          Mégis mi a fenét gondoltál? – Ültet le, majd megnézi a sérülésem és megállapítja, hogy annak ellenére, hogy a nő akit szeretek egy perce sincs talán, hogy fejbe vert egy üvegkancsóval meg fogok maradni.

-          Nem tudom. Nem gondolkodtam – morgok, mert valahogy nem így képzeltem ezt a mai délutánt.

-          Azt vettem észre – ül le velem szembe. – Megmondtam, hogy óvatosan, erre te hagytad, hogy az érzelmeid elszabaduljanak és mindent a nyakába borítottál gondolom, nem csak a vizet – néz a szemembe.

-          Csak azt mondtam neki, hogy szeretem – fakadok ki. Hát mióta bűn ez?

-          Niko, ez neki most nem azt jelenti, ami neked – ingatja a fejét. – komolyan néha azon gondolkodom, hogy neked kéne kezelésre járnod hozzám, mert nem érted meg, amit mondok neked és képtelen vagy irányítani az érzelmeid. Értem, hogy szereted és ez a helyzet most cseppet sem tetszik neked, de komolyan mit gondoltál? Hogy egy szeretlekkel helyre bírsz hozni bármit? – csóválja a fejét rosszallóan.

-          Igen – vágom rá. – Mert ez mindenem, amim van és amit neki tudok adni, ha pedig ez nem elég, akkor mégis mi a szarért engedtél a közelébe? – Kiabálok rá feldúltan.

-          Hát nem azért, hogy leöntsd egy pohár vízzel – nevet fel hirtelen.

-          Ő kezdte – sziszegem, miközben a cigimért nyúlok, ami asztalon hever egy tócsában. A fele doboz megsemmisült, amitől olyan cifra káromkodás szalad ki a számon, amiért anyám tuti nyakon verne, ha hallaná. Csak egy szálat tudok megmenteni, amit azonnal az ajkaim közé is dugok és meggyújtom. Nem érdekel a vérző fejem, a vérző szívem ezerszer rosszabb.

-          Ovisként viselkedsz. Nem érdekel ki kezdte ezt értsd meg, nem az a munkám lényege, hogy igazságot tegyek köztetek, hanem az, hogy visszahozzam hozzátok és elérjem, hogy értékelni tudja, hogy szereted és lehetőleg nem azzal, hogy szétveri a fejed – sóhajt fel.

-          Mégis mit kellett volna neki mondanom? Hogy milyen lesz az időjárás a héten? – üvöltök megint, mire összehúzza a szemeit.

-          Ne kiabálj, megijeszted az embereket – néz körbe. Igaza van, többen tényleg úgy pislognak rám, mintha én lennék a legbolondabb mindegyikük közül.

-          Gondolom soha többé nem engedsz közel hozzá – túrok a hajamba.

-          Igazából az a tervem, hogy holnap ismét összeeresztelek titeket – mosolyodik el önelégülten, mire elkerekednek a szemeim.

-          Tessék? – Kérdezem halkan, mintha nem tudnám értelmezni az előbbi magabiztos kijelentést.

-          Holnap ismét le fogsz ülni mellé és nem mondod neki, hogy szereted – néz mélyen a szemembe, miközben bőszen bólogat, inkább magának, mint nekem. – Nem azért, mert ez nem elég Niko, hanem mert túl sok is számára, amit kínálsz. Nem tud megbirkózni ezzel. Gondolom tudod, hogy figyeltelek titeket és a kis összezörrenésetek igazán tanulságos volt. Rád elég erőteljesen reagál, sokkal erőteljesebben, mint Yvre, az apjára, Alexre vagy bárki másra. Érdekes, hogy mennyire gyorsan nézett fel rád, a barátainak kell vagy tíz perc míg elérik, hogy ki tudják zökkenteni az irkálásból, rád viszont szinte azonnal figyelni kezdett. És tudod jót mulattam azon, hogy milyen gyorsan felhergelted. Ez komoly bravúr az ő állapotában, ha hiszed, ha nem. Pokolian dühös rád valamiért. Ezerszer dühösebb, mint az apjára vagy arra, aki pár hete megverte és te vagy az, akit nem tud kezelni, se kizárni a tudatából. Mintha mindig ott lennél és azt hiszem ez különösen bosszantja. Az viszont még jobban felhergeli, ha nem vagy ott. Mintha ő se tudná eldönteni igazán, hogy mit akar, mert a szíve egyik fele a pokol legmélyebb bugyrába kíván, a másik pedig majd’ megvesz azért, hogy azt mondd neki, hogy szereted és minden rendben lesz. A probléma ott kezdődik, hogy szerintem egy szavadat sem hiszi el- kuncog halkan, én viszont így sem érzem magam előrébb.

Minden elfolyt. Mi a valóság, mi az álom? Hol vagyok? Mit csinálok? Miért?

Nem akarom ezt, nem akarok semmit és mégis mindent akarok.

A zavar egyre nagyobb a fejemben, valamit csinálnom kéne, de nincs erőm. Feladom, újra és újra. Elhagyom a valóságot vagy az álmot.

Minden kavarog körülöttem, folyik, árad, duzzad, befagy, akár a pokol, majd tűz gyúl, felolvad az egész, a tudatom kinyílik, majd bezárul.

Elég.

Hiába, mert mégsem elég. Semmi sem elég. A tükör az igazi képet mutatja vagy mást? Hol a határ és én miért nem találom?

Le kéne állnom, figyelnem kéne, megszólalni, de mit mondhatnék?

Fáradt vagyok. Nagyon elfáradtam, aludni akarok. Minden sötét, csendes, magányos. Belefulladtam. El van az egész cseszve. Már nem izgat, de az ajtó nyílik az ismerős illat pedig megcsap. Ki ő? Mit akar már megint? Tegnap tudtam. Egyáltalán az tegnap volt? Milyen nap van? Milyen év? Mi a fene történik már megint?

Niko. Egy név, egy arc, egy test, egy hang, egy bőr, egy illat, egy ember, egy tekintet, egy szó.

Itt van. Érzem. De miért nem akarom, hogy itt legyen? És közben mégis miért vágyom arra, hogy soha ne menjen el? Úgy szivárog belém, hogy észre sem veszem.

Mögöttem áll, de nem vagyok készen. Nem állok készen arra, hogy itt legyen, viszont arra se, hogy elmenjen.

A picsába. A jó büdös picsába…. Még a fejemre húzott takaró se tünteti el. Ott van mindenütt én pedig nem kapok levegőt.

El kell mennie. Itt kell maradnia.

Éreztem, hogy itt lesz, hogy jönni fog, hogy újra meglátogat. Láttam az ablakból, ahogy a kapu felé lépked. Meg akar törni, elhitetni, hogy minden biztonságos, pedig a lét maga nem biztonságos. Ott ahol voltam vagy sokkal inkább ott, ahol még mindig vagyok rendben van az egész. Senki nem ér el, még ő sem, mert nem hagyom. Amint közelebb lépne, messzire futok, rávágom az ajtót. De a hangokat, nem szűri ki az ajtóm.

-          Kulta – szólongat, mire magamban elmosolyodok, de az arcom nem rezzen. Kulta… Gyűlöltem és imádtam, hogy így hív. Ahogy őt is gyűlölöm és imádom. De mikre is gondolok? Le kell állnom, ki kell zárnom, mert ha valamiben már az első perctől kezdve száz százalékig biztos vagyok, hogy Niko veszélyes férfi. Veszélyesebb, mint egy atombomba. Nagyobb sebet tud ejteni, mint egy gránát, ami a kezemben robban. Mert ő mindig a szívem robbantja fel. Akár egy terrorista, aki arra specializálódott, hogy pusztán, mert jót akar, öngyilkos merénylőként a bőröm alá bújjon, elhelyezze ott bent a robbanószerkezetet és mikor a legboldogabb vagyok, az egész szívem szarrá vágja, hogy egy véres kis paca legyen az egész. Azt már nem barátom! Még egyszer nem hagyom, hogy sikerüljön bejutnod, te gonosz kis ördög. Még, hogy biztonságban vagyok. Ha ő egy kontinensen van velem, akkor már biztos, hogy nem vagyok biztonságban. Elmehet a pokolba, úgyis onnan jött…

-          Tudom, hogy hallasz – suttogja, mire magamban felhorkantok. Honnan tudná? Rá se nézek, úgy teszek, mintha aludnék, hátha végre elhúzza a csíkot. Vagy átölel… - Sajnálom a tegnapit – sóhajt fel, mire megint összezavarodom. Mi történt tegnap? Tök lényegtelen. A fontos, hogy most menjen el. És vigyen magával. Frászt… Az hiányozna még. – Persze igaz, amit mondtam – motyogja tanácstalanul. Mit is mondott, lényegtelen igazából. Minden egyes kibaszott szó, amit kiejt a száján hazugság. Ámít és hazudik, mert ez a kurva perverziója, hogy dögölne meg. Ne, inkább ne. Nem halhat meg, mert abba én is belehalok. A rohadt életbe, miért ennyire zavaros és labilis minden? Miért van ekkora köd a fejemben? Miért nem látok az orromig se? – Oké, értem, hogy látni se bírod a képem, de tudnod kell, hogy nem fogok elmenni, amíg vissza nem jössz, tehát ha azt akarod, hogy húzzak el a büdös francba, kénytelen leszel, megszólalni és kikerülni innen – ajánl alkut. De ki az-az idióta, aki annak ellenére, hogy már ezerszer megégette magát pont az ilyen ígéretek miatt ismét bólint és megköti a szerződést magával az ördöggel? Hát abból aztán nem eszel kispofám… A fejemben ezer vészcsengő van és ahogy leül mellém, mind egyszerre szólal meg. megőrülök tőlük, de értem miért jeleznek. felállok az ágyról és az ablakig hátrálok. Minél messzebb vagyok tőle annál jobb. A kertben pár ember sétálgat, üldögél. Le akarok menni hozzájuk. Ők biztonságosak, elvannak a saját világukban, ahogy én. Nem kérdeznek, nem piszkálnak. Nem úgy, mint ebben a szobában. Itt olyan minden, mint a harctéren. Cseppet sem biztonságos. bármikor lőhetnek, robbanthatnak és ki tudja még milyen szörnyűséget nem követhetnek el ellenem, az állítólagos nagyobb jó érdekében. Ki kell jutnom innen, de az ördög elvágja az utam. – Megint futni akarsz – néz végig rajtam szomorúan. Olyan erős a késztetés, hogy elé sétáljak, mosolyogjak és azt mondjam semmi bajom, hogy megnyugodjon és a tekintetében lévő bánat semmivé váljon. De csak állok és nézem, miközben azon gondolkodom, hogy juthatnék ki. Muszáj levegőhöz jutnom, tőle viszont nem megy. – Nem szaladhatsz örökké – lép közelebb, mire a falhoz simulok. Nem akarom, hogy hozzámérjen, nem és nem. – Sosem bántanálak – suttogja a szemembe nézve, miközben a sarokba szorít. – Soha Kulta és ezt te is tudod – lép még közelebb. Persze, soha, akkor mégis miért hagyta, hogy vagy milliószor megszakadjon miatta a szívem? Miért hagyott mindig egyedül?

A szívverésem felgyorsul, ahogy közelít, a tenyerem izzad és a légzés egyre nehezebb lesz. Magamban dúdolok, hátha attól lenyugszom, de mikor rájövök, hogy az ő egyik dala jár a fejemben, sikítanék. Megint ő jár a fejemben, megint ott van a bőröm alatt, megint felkavar mindent és nem hagy békén. Sose lesz vége, soha, soha, soha. Kisiklok a karjai közül, amivel utánam nyúl, majd a fürdőbe zárkózom. Az ajtó ténylegesen is bezárul mögöttem, nem csak a fejemben, amit hiába vágtam rá. Mindig beszivárog, mindig ott van és még sincs soha sehol…