45. Akarlak téged

„Csak ültünk egymás mellett tétován.
Lehet még esélyem? Szerethetlek még igazán?
Kérdezlek, de csak a csend felel rá - némán.”


Los Angeles. A legjobb környéken, a legnagyobb villa kertjébe gurul be a limuzin. Hát ez lenne az… Alex otthona. Vagy inkább kastélya? Nem is tudom. Nem szándékozom sokáig itt tartózkodni. Nem Alex miatt. Végül is sikerült megbeszélnünk. Azt hitte tudom, hogy a fiúkhoz is vonzódik, majd megadta annak a lehetőségét, hogy elmenjek. De nem tettem. Attól, hogy biszexuális még nem változik semmi. Nem a felesége akarok lenni. Tudom a helyem. Tisztában vagyok azzal, ki vagyok az ő életében és milyen szerepem van. Tudom, hogy más sikítva rohant volna el, de én nem ilyen vagyok. Nekem kell Alex, úgy ahogy van. Mert már értem mindazt, amiről Jade beszélt nekem. Alex csodálatos és különleges. Értékes ember, akit nem tudok eldobni magamtól még így sem. Szeretem. Szeretem a csodálatot a szemébe, ahogy reggelente rám néz, szeretem, hogy szüksége van rám, szeretem a kisugárzását és az életét, bármilyen is. Nem számítanak a következmények. Belecsöppentem már egy ideje, most már álszentség lenne visszatáncolni, pusztán azért, mert a fiúkat is szereti. Mit számít? Nekem írt dalt tegnap reggel, nem egy srácnak és nem is egy másik lánynak. Még most is mosolyoghatnékom támad, mikor felidéződik bennem az arca. Annyira édes, volt akár egy gyerek, aki nagyon, nagyon titkolni akar valamit. Ahogy bemászott mellém az ágyba, ahogy megcsókolt, ahogy végigsimított a derekam vonalán, tudtam, hogy valami különleges van készülőben. De hogy ennyire különleges? Nem, erre a legvadabb álmaimban sem gondoltam volna. Aztán dúdolni kezdett, majd énekelni, az ujjaival a karomon zongorázott és végig a szemembe nézett. Eleinte le se esett, hogy a lány, akiről énekel, én vagyok. Aztán hirtelen megvilágosodtam és tátott szájjal hallgattam tovább. Teljesen meglepett és letaglózott. A rímek, a metaforák, az a szeretet, ami a sorokból áradt. Istenem… Ilyet nem tud más. Senki más. A legszebb ajándék, amit valaha kaptam. És az a csók a végén, annyira gyengéd volt, tele érzelemmel. A belső szerveim is olvadásnak indultak tőle. Még jó, hogy alattam volt az ágy, mert különben összeestem volna.
- Alex – simítom a tenyerem a mellettem álló férfi lapockájára.
- Igen szépség? – néz rám érdeklődve.
- Én most elmegyek. Meg kell látogatnom valakit. Este a koncerten találkozunk – mosolygok rá.
- Oké, add ide a cuccod – nyúl a kezemben lévő sporttáska felé.
- Miért adnám? – nézek rá kérdőn.
- Hát gondolom nem akarod magaddal cipelni, bárhová is mész – mosolyog rám és megsimogatja az arcom.
- De, magammal akarom vinni. Erről még nem beszéltünk, de Los Angelesben lakik, Max. Nála fogok lakni, ha befogad –magyarázom és várom, hogy robbanjon a bomba.
- Miért? – kérdezi nyugodtan, mire félve lesek rá a szempilláim alól.
- Mert, nem akarok velük élni – bökök a fejemmel a három grácia felé, akik úgy masíroznak be a házba, mintha az övék lenne. – Amúgy is régen láttam őket – vonok vállat.
- Ez azt jelenti, hogy lelépsz végleg, igaz? – sziszegi dühösen.
- Nem – tiltakozom. – Csak nem akarok itt lakni, de semmi nem változik. Esküszöm – nézek mélyen a szemébe, hogy tudja, igazat mondok.
- Azért, mert biszex vagyok igaz? Vagy már nem szeretsz? – kérdezi tanácstalanul.
- Ezeknek semmi köze a döntésemhez. Alex megbeszéltük, hogy nem zavar, hogy a fiúkat is szereted. Elfogadtam, hogy nem teszel különbséget a két nem között és ha valaki megtetszik azt megszerzed, legyen akár nő vagy férfi. És ezt nem bírtam volna lenyelni, ha nem szeretnélek. De azt hiszem mindkettőnknek jobb, ha nem élünk együtt. Nem alkotunk egy párt, én csak a múzsád vagyok. Nem a barátnőd – mosolygok rá, hisz az ő szavait ismételtem meg.
- Ha mégsem fogadnának be… - mosolyodik el kisfiúsan.
- Tudom, meleg ággyal vársz – kuncogok fel, majd a nyaka köré kulcsolom a kezem és megcsókolom
- A sofőr elvisz – suttogja a számba, mikor elválunk.
- Nem kell – vágom rá, de nem tűr ellentmondást. Besegít az autóba, ami Maxék házáig visz.
- Lia? – nyit ajtót Pam, és úgy néz rám, mint aki szellemet látott.
- Szia - mosolygok zavartan.
- Jesszus, kisanyám – ugrik a nyakamba hirtelen. – Mit keresel itt? Gyere be. Épp sütit csinálok – rángat beljebb, aztán felfedezi a táskám is. – Öhm… Miért van olyan érzésem, hogy nem csak teázni jöttél? – húzza fel az egyik szemöldökét viccesen.
- Maradnék egy pár napot, ha nem zavarok – bököm ki. – De ha igen, mondd meg nyugodtan és itt se vagyok. Van hova mennem, de gondoltam, hogy…
- Ó, fogd már be a szentségit. A vendégház a rendelkezésedre áll bármikor. Olyan, mintha Max lánya lennél ergo az enyém is – kacag fel és megint megölel. - Dobd le a cuccod és gyere. A fiúk nincsenek itthon. Átruccantak Orlandoba, tudod, Disney World miegyéb. Még jó is, hogy itt vagy. Utálok egyedül lenni, Max meg Isten tudja, mikor keveredik haza a fiúkkal. Azon se csodálkoznék, ha nekem kéne utánuk mennem – kuncog fel.
- Köszönöm – mosolygok.
- Pakolj le, aztán mesélj. Tudni akarom, hogy keveredtél Los Angelesbe és főleg azt, hogy kivel – kacsint rám.
Imádom Pamelát. Két, azaz ha Maxet is számítjuk, három gyerekes anyuka és mégis, annyira laza és cserfes, mint egy tini. Azt hiszem Maxet is ezzel vette le a lábáról évekkel ezelőtt. Na jó, meg a hatalmas melleivel, amiket nem a plasztikai sebész varázsolt akkorává amekkorák… Mondjuk amúgy is gyönyörű és a személyisége is magával ragadó. Olyan, mint anyu. Bárkit, bármikor, bárhol és bárhogyan képes az ujjai köré csavarni. Néha kicsit irigy is vagyok rájuk. Igen, anyura is. Bármelyik húsz éves csajt képesek ugyanis még most is kenterbe verni és akármelyik pasit meg tudnák szerezni. Csodálom őket, hisz nem egy férfi zúgott már beléjük, úgy, mint vak a gödörbe. De mindkettejüknek egy szerelmük volt csak. Anyunak apu, bármennyire is tagadja, Pamnek pedig Max. Az ő házasságuk viszont a mai napig tart és van egy olyan sanda gyanúm, hogy örökre szól, hisz tökéletes egészet alkotnak ők ketten. Tíz év házasság után is, ugyan olyan szerelmesek, mint voltak és hiába minden senki nem tudja szétválasztani őket.
Pam, amint visszaérek, a konyhában nyakig lisztesen kezd faggatni. Azt hiszem, még mindig nem egy konyhatündér, de becsülöm benne, hogy próbálkozik és, hogy ő főz a családjára, azaz jelen esetben magára, pedig megtehetné, hogy szakácsnőt tartson, vagy rendeljen. Mégis mindig megküzd a dolgokkal. Oké, a takarítást sosem vállalta, de nem is csodálom. Ezt a hodályt kitakarítani…
- Este Alex koncertet ad amúgy – teszem a mondókám végére. Azt hiszem semmit nem hagytam ki a panaszáradatból. Apuval kezdtem, majd kitárgyaltuk Mirát és Petet, aztán jött Niko és végül Alex. Jól esik, hogy Pam meghallgat, hogy figyel rám és mégsem kezd el okoskodni. Nem mondja, hogy hagyjam el Alexet, hogy adjam be a derekam apunak és menjek haza, hogy kövessem Nikot és a szívem. Egyszerűen bízik bennem és a döntéseimben akkor, amikor már igazán én sem bízom önmagamban. Olyan, mint anyu. Lazán kezeli a dolgokat. Most sem lovagol tovább a témán, mástól csillan fel a szeme.
- Buli? Hol? Mondd, hogy mehetek – néz rám könyörgően, mire elnevetem magam.
- Nem hiszem, hogy Max Jardin feleségét ne engednék be egy klubba – kuncogok fel, miközben az ujjammal a csokis masszát próbálom kitakarítani a tálból.
- Oké, de érted – néz rám mosolyogva. – Ha zavarok akkor keresek más programot. Nincs kedvem itthon ülni egyedül – húzza el a száját.
- Még mindig bolond vagy – kacagok felszabadultan. – Szeretném, ha jönnél. Azt hiszem nálad jobban nem tud senki bulizni.
- Azért az anyád és a nagynénéd se pite – kacsint rám és ő is segít a „mosogatásban” miután betolja a tepsit a sütőbe.
- És ti hárman együtt… - sóhajtok fel színpadiasan, visszaemlékezve azokra az időkre, amikor még kicsi voltam és apuék koncertjén nem csak a zenekar de a közönség is megőrült, amiben nagyban közrejátszott az, hogy Carol néni, anyu és Pam minden gátlásukat levetkőzve táncolni és tombolni kezdtek.
- Míg ez megsül, addig elmegyek zuhanyozni, aztán készülődünk. Jaj Istenem, tök jó lesz – lelkesedik fel Pam, én pedig nevetni kezdek. – Végre csajos este. Nem is tudod mióta nem voltam úgy bulizni, hogy nem csak fiúk vettek körbe. Max és az új zenekara visz csak magával. Az anyád állandóan járja a világot, alig látom mostanában, más barátnőm meg nem igazán van.
- Vajon miért? – teszem fel a költői kérdést.
- Oké, tudom. Utálom a nőket. Főleg azokat a nőket, akik a férjem körül legyeskednek. Márpedig Max körül állandóan ott lebzsel egy pár szakadt ribanc. Muszáj tudatosítani bennük, hogy hol a helyük – von vállat és ártatlanul pislog rám.
- Aham… és ezt csak úgy lehet, ha közlöd velük, hogy kopaszon mennek haza, ha nem tűnnek el sürgősen – kuncogok fel. Bár ez még nem is a legvadabb eset volt…
- Jobb, ha Coby és Hayden nem tanulják meg ilyen hamar, hogy kik azok, akiket könnyen meg lehet fektetni. Elég, ha a fiaim később jönnek rá, hogy mi fán teremnek a ribancok, szóval távol kell tartanom tőlük és ezáltal az apjuktól is a lengén öltözött bigéket – nyújtja ki a nyelvét, majd elneveti magát. Mindketten tudjuk, hogy a fiúknak semmi köze ahhoz, hogy Pam heves és elég féltékeny, ami komoly robbanószert tud alkotni egy kis alkohollal leöntve.


- Kész vagy már? – morog Tia.
- Az ing vagy a pulcsi? – rohanok ki a hálóból és felmutatom mindkét ruhadarabot.
- Mióta foglalkozol azzal, hogy mit vegyél fel? Niko, mi bajod van? Elment az eszed? Ez egy kis klubkoncert, nem csarnok, mégis annyit készülődsz, mint valami szűzlány a nászéjszakája előtt. Be vagy tépve? – néz rám fürkészően.
- Nem – csóválom meg nevetve a fejem. – De most számít, hogy mit veszek fel, szóval szerinted? – lengetem meg a kezemben lévő fölsőket.
- Bőr, farmer vagy vászonnadrág lesz rajtad? – sóhajt fel.
- Bőr. Azt hiszem… Vagy nem. Vászon. Bőr… Ó a francba, nem tudom – csóválom meg a fejem tanácstalanul.
- Na jó, figyelj, most elindulunk próbára, hozd az összeset, aztán majd meglátjuk.
- Tia elintézted, amit kértem? – kérdezem miközben egy hátizsákba gyűröm a holmijaim.
- El. Bár még mindig nem értem minek neked az a tengerparti ház. Leena elment Madridba és te is jöhetnél holnap velünk vissza Európába. Nem értem miért akarsz itt maradni Los Angelesben. Hacsak… – vágja csípőre a kezét és szúrós pillantásokkal méreget. – Niko Koskinen, állj csak meg! – csattan fel, mikor már slisszolnék ki a veszélyzónából. Tudom, hogy tudja. Lehullik a kilincsről a kezem és megadóan fordulok szembe vele. – Tudhattam volna. Makacs öszvér vagy és nem értesz a szóból. Hát persze! Most már mindent értek. Corbisier zenekara ma játszik ott, ahol ti és ha ő ott van, ott lesz Lia is. Miatta készülsz ennyire és miatta kell a ház! Igaz?
- Igen – bólintok.
- Nem vagy normális. Miért kell neked kísértened a sorsot? Niko, kérlek – nyöszörög Tia.
- Szeretem őt. Meg kell értened - lépek elé és a tenyerembe veszem az arcát. – Látnom kell. Nekünk csak ennyi jár. Pár nap, nem több, de akarom ezt a pár napot Tia. Érts meg. Kérlek szépen, legalább te érts meg – nézek rá könyörgően.
- Szeretlek Niko, olyan vagy, mint a fiam, neked is meg kell értened, hogy féltelek. De úgyse tudnálak meggyőzni, hiszen mindig eléred, amit akarsz – mosolyog rám. – Nálad önfejűbb emberrel még életemben nem találkoztam. Tudod, néha átkozom a napot, amikor melléd szegődtem. Amennyire profi vagy a munkádban, annyira gázos a magánéleted – sóhajt nagyot, mire elnevetem magam.
- Tudom anyuci – nyomok egy puszit az arcára. Tudom, hogy utálja, ha anyucizom, de néha tényleg úgy viselkedik, mint az anyám. Imádom, hogy gondoskodik rólam, még akkor is, ha néha az idegeimre megy vele.
- Madet akarom és Mikat, meg Jarit és Aleksit – sóhajtozik tovább, miközben elindulunk. – Ők annyira könnyű esetek. De mindig te adsz munkát és állandóan tőled fájdul meg a fejem Koskinen. Azt hittem anno, hogy bírom mind az ötötök hülyeségeit kezelni, de nem. Négyükkel még simán elbírok, de melléd vagy hat ember kéne, páncéllal meg ostorral, hogy megneveljenek. Én gyenge vagyok. Csak rám nézel azokkal a hatalmas szemeiddel és akármennyire is próbálok szigorú lenni nem megy. Mindig megbűvölsz vagy nem is tudom. Ez azért gáz, én nem vagyok se rajongó, se tini. És azt is tudom, hogy egy önelégült tuskó vagy. Utállak – lök oldalba, mire elnevetem magam.
- Imádlak – kuncogok fel. – Kár, hogy anyuék nem tudtak eljönni. Ő biztos segített volna a nevelésemben – borzolom össze a haját, mire tarkón vág azonnal.
- Kinyírlak egyszer – sziszegi. – Holt biztos, hogy egy párnával megfolytalak álmodban egy szép napon – fújtat dühösen, miközben eligazgatja a haját.
- Naaaaa… Valld be, hogy oda vagy értem – karolom át a vállát, mire a könyökét a bordáim közé fúrja.
- Tudod mit? Meg is érdemled, hogy Matt Anders kicsináljon. De ahhoz előbb meg kell fektetned a lányát, szóval a bőrnacit vedd fel – lök be a kocsiba, majd utánam mászik és bezárja az ajtót. Én meg csak kacagok és kacagok. Felszabadultan és boldogan. Végre láthatom őt. Bár a gyomrom görcsbe áll amint kiszállunk az autóból. Nem tudom miért, de izgulok. Izzad a tenyerem és hevesebben ver a szívem, mert tudom, hogy itt lesz.
- Mi fogott meg benne ennyire? – kérdezi Tia hirtelen, miközben az öltöző felé terelget.
- Nem is tudom – mosolyodok el. – Mellette nem kell szerepet játszanom, az lehetek aki, nincsenek maszkok, semmi színjáték és ez tudod, hogy nálam nagy szó – nézek Tiára, aki aprót bólint, hisz tudja, hogy alig pár ember előtt tárom fel magam. Csak a családom és a legszűkebb baráti köröm tudja, hogy ki is vagyok igazából. Alig tíz fő. Lia is közéjük tartozik, bár ő amúgy is átlát rajtam, azt hiszem. Felesleges bármilyen szerepbe is belebújni mellette, meg amúgy sem tudok neki hazudni.
- Ő is szeret? – kérdezi halkan.
- Nem tudom – sóhajtok fel. Volt idő mikor biztosan ki mertem jelenteni, hogy azt érzi amit én, de aztán történtek dolgok… Lehet, hogy megöltem mindent, amit irántam érzett és ha így van, az ma ki fog derülni. Ha már nem szeret, azt sosem bocsátom meg magamnak, tudni fogom, hogy az én hibám.
- Hm… Azt hiszem ez az első eset, hogy te mondtad ki először valakinek azt, hogy szereted – kuncog fel Tia.
- De finnül mondtam. Nem érthette – húzom el a szám. Persze ez is az én hülyeségem.




- Lia, várj meg itt, máris jövök – simít végig Pam a vállamon mosolyogva, majd egy elég rosszarcú férfi felé veszi az irányt. A pasas látszólag rá várt, nem beszélnek sokat, Pam ad neki valamit, majd a pasas is a kezébe csúsztat egy kis zacskót, ezzel pedig létre is jött az üzlet. Pam vigyorogva fordul sarkon, a fazon pedig, olyan gyorsan távozik, mintha ott se lett volna.
- Miért van olyan érzésem, hogy nem cukorkaárus volt? – sóhajtok fel, a taxiban utazó fickó felé bökve a fejemmel.
- De, az volt. Csak felnőtteknek való cukorkát árult – kuncog fel Pam. – Na menjünk be – fogja meg a kezem és kikerülve a sort a marcona biztonságiak elé áll. Persze mindenki morog, de Pam pofátlanul furakszik előre, én meg csak mosolygok, hogy penderíti el az útjában állókat.
- 21 a korhatár – morog az egyik kigyúrt állat, miközben végignéz rajtam. Nem igazán hatja, meg, hogy kivel vagyok, vagy, hogy kinek a lánya vagyok. Bár van egy olyan sanda gyanúm, hogy nem is tudja. Hát ennyit a buliról, hacsak nem hívom fel Alexet…
- Legyen 19 – kacsint rá Pam és egy halom pénzt nyom a fickó markába. Miért is gondoltam azt, hogy Pamnek nincs más megoldás a tarsolyában?
- Legyen – mosolyog rá és megnyitja előttünk az utat, de Pam nem mozdul.
- Kell két backstage kártya is – mutat fel egy újabb köteg pénzt, mire a srác összehúzza a szemét és mindkettőnkön végignéz. Egyet csettint, mire az egyik ajtóban álló alulöltözött hölgy elénk lép, felírja a nevünket és Pam markába nyomja a kártyákat.
- Jó mulatást hölgyek – vigyorog ránk a biztiőr, de mi már rég bent vagyunk a tömeg kellős közepén. Ahogy belépünk az ajtón, a pasik fütyülni kezdenek, egy mancsot máris a hátsómon érzek, Pam elé pedig beáll egy viszonylag helyes alig huszonötnek kinéző pasi és végigsimít a karján.
- Tűnés, haver – morog rá Pam, mire a fickó azonnal hátrahőköl, mi pedig a bárpult elé furakszunk. A velem lévő vörös hajú démon cseppet se szívbajos módon előkutatja a táskájában lapuló füves cigiket, egyet az én kezembe nyom, majd a másikat a saját szájába tesz és rágyújt, miközben nem aprózza el az alkoholrendelést se. Nem poharat, hanem rögtön üveget kér. Ugyan hamar jöttünk, mert még az előzenekar se állt fel, mégis tömve van a hely. Alig egy óra múlva érzem, a kábulatot. A színes fények egyre szaporábban villognak, a pasik körülöttünk legyeskednek, kellemesen zsong a fejem, már érzem a boogiet a lábamba. Pam mindenkivel flörtöl, de senkit nem vesz komolyan, rajtam pedig egyik percről a másikra furcsa áramütésszerű cikázás lesz úrrá.
- Oda nézz – bökdösi meg a vállam Pam és a színpad felé fordul.
- Ó, hogy az a... – harapom el a mondat végét. Már megint? Miért? Mika mosolyogva, seggriszálva, egy szál térdig érő szakadt kék farmerbe és szürke mellénybe lép fel a színpadra. Földig hajol a közönség előtt, majd helyet foglal a dobok mögött. Senki nem kiabál, senki nem skandálja a nevüket, itt senki nem ismeri őket, de a lelkesedés az arcukra van írva. A fiúk szépen sorban felvonulnak, aztán megjelenik az, akire megint nem számítottam. – Niko – suttogom magam elé meredve, mikor megpillantom, a magas vékony alakot a színpadra lépni. Édesen mosolyog, a szemei most is villognak és úgy tűnik valakit nagyon keres az előtte álló tömegben. Az ajkai halványan csillognak a rá irányított reflektor fényében, Alexhez hasonlóan most ő is kent az így is kívánatos ajkaira némi áttetsző szájfényt. A pulzusom azonnal meglódul, ahogy elfoglalja a helyét a mikrofonállvány előtt. A levegő felforrósodik a klubban és ezt Aleksi is megérzi, mert még mielőtt a húrok közé csapnának, laza mozdulattal ledobja magáról a pólóját és az egyik erősítő tetejére dobja. Azt hiszem a legtöbb lány azonnal bele is szeret a szöszi, raszta hajú gitáros, tökéletesen sima, lapos, hófehér hasfalába. Hát ha még látnák, hogy milyen az énekesé… Aztán találkozik a pillantásom Nikoéval. Elégedett mosollyal nyugtázza, hogy tátott szájjal, hitetlenkedve bámulom. Már biztos vagyok abban, hogy nem hallucinálok. Tényleg itt vannak. De miért néz ilyen elégedetten rám? Mintha tudta volna, hogy itt leszek. De hát nem tudhatta! Francba. Még csak el se mehetek, mert Alex számít rám. A közönség feszülten vár. És én is. Nem szól egy szót sem, ami tőle elég meglepő, mindig valami humoros beszólással kezdi a koncerteket. Egyszerűen rágyújt egy cigarettára és abban a pillanatban, mindenki a húrok közé csap. Önkéntelenül kezdi riszálni a csípőjét, nekem meg majdnem kicsordul a nyálam. Nem teheti ezt velem, már megint! Nem és nem! De mégis… Ugyan úgy, mint először csak nézem és nézem, nem tudok betelni a látvánnyal, a gyönyörű zöld szemekkel. A bőrnadrág kétséget sem hagy afelől, hogy Niko igazi férfi. A könyékig felgyűrt hosszú ujjú fekete pulcsi finoman követi a felsőteste vonalait, én pedig azt kívánom, hogy bárcsak a fekete anyag helyében lehetnék és én ölelhetném körbe, a hófehér bőrét, amit már olyan jól ismerek. A keze megremeg, mikor az első hangok elhagyják a torkát én pedig ennyiből is tudom, hogy ideges. Mégis csodálom, hogy pillanatok alatt úrrá lesz a félelmein, felveszi az arrogáns arckifejezést, összehúzza a szemeit, a mimikájából mindenki arra következtethet, hogy egy beképzelt seggfej. De hát az is. Egy tehetséges, beképzelt, arrogáns, seggfej. Mesterien csinálja, amit csinál, még Pam is leesett állal figyeli, ami azért valljuk be elég ritka. Maxre szokott így nézni, senki másra. Érdekes, hogy milyen hatással van az emberekre. A lányok hirtelen az első sorba tódulnak, a szoknyájuk feljebb csúszik, a felsőjük viszont lejjebb. Szerintem fel sem tűnik nekik, hogy Niko minden szaván úgy csüngenek, mint valami gyümölcs a fán, miközben önkéntelenül túrják és csavargatják a hajuk. Próbálják úgy tekerni a csípőjüket, hogy felhívják magukra a színpadon lévő félisten figyelmét, a szempillájuk alól ártatlanul, hatalmasakat pislogva néznek fel rá. A fiúk pedig féltékenyen, irigyen nézik őt. Látszik az arcukon, hogy a fél életük odaadnák azért, ha tudnák azt, amit Niko tud, ha olyan karizmájuk lenne, mint amilyen neki van és ha az ő szemük is úgy villogna a fekete festékréteg alatt, mint egy vadmacskáé a sötétben. Ha értük is ugyan úgy megvesznének a csajok, ahogy érte. De sajnos valaki vagy rendelkezik a Nikoból áradó szexualitással vagy nem. Vagy ilyen hipnotikus zöld macskaszemekkel születik valaki vagy nem. Vagy tud valaki így játszani az arcizmaival, vagy nem. Ez nem tanulható. Ez Niko sajátja. A lénye része. A legrosszabb az egészben, hogy tudja, hogy milyen hatással van az emberekre és ezt piszok mód ki is használja. Ismeri az adottságait és mindig rátesz egy lapáttal. Nem elég, hogy alapjáraton megőrülnek érte a nők még fokozza az arroganciájával, a titokzatosságával, az elérhetetlenségével a dolgokat. Nem elég, hogy akarják őt, Niko azt akarja, hogy ténylegesen bolonduljanak meg érte. Tudatosan néz az első sorban állókra úgy, ahogy. De valamiért mindig az én pillantásom kapja el, pár perc kitérő után. Játszik velem, én pedig boldogan hagyom neki. Csak mosolyogni tudok azon, hogy itt van.
- Ez a srác, nem az, akit Londonban Max agyon akart csapni? – néz rám hirtelen Pam.
- De igen – bólogatok mosolyogva, de nem veszem le a szemem Nikoról. Minden percben attól félek, hogy szertefoszlik a kép.
- A finn paraszt – susogja Pam elképedve. – Max kihagyta, hogy tehetséges és szexi – kuncog fel a mellettem ülő.
- És kibaszott jó az ágyban – teszem hozzá nevetve, mire Pam is felkacag.
- Ha nem Max lenne a férjem, ráhajtanék. Rég láttam ilyen szexi popsit – nyalja meg Pamela a szája szélét, mire elnevetem magam. – És ha jól látom innen, a méreteivel sincs semmi probléma – teszi hozzá elmorfondírozva.
- Nincs rajta semmi hiba. Tökéletes – sóhajtok fel és nagyot kortyolok a whiskyből.
- Szerelmes vagy – néz rám Pam kikerekedett szemekkel, mire megvonom a vállam. Kár tagadni. Az vagyok. Már Alex sem érdekel, hisz itt van ő. Le se bírom venni róla a szemem, vonz, mint méhet a méz. A hangja megint simogatja a lelkem, a szívem hevesen dübörög a mellkasomban. Folyamatosan szemezünk egymással, nem bírok nem mosolyogni. Ő is boldognak tűnik valamiért, ugyan az arcáról ezt nem lehet leolvasni, a vonásait még mindig a beképzeltség uralja, de ha valaki mélyen azokba a gyönyörű zöld szemekbe néz, az meglátja, hogy a tekintete vidáman csillog.
- Van itt egy lány, akinek ígértem valamit mikor először találkoztunk – búgja Niko azon az érzéki, mély hangján, nekem pedig még a lehetségesnél is gyorsabban kezd verni a szívem. Hacsak nem a menyasszonya van itt, amit erősen kétlek, mert akkor nem engem bámulna, akkor az a lány én vagyok. De vajon mit ígért? Ha jól emlékszem soha semmit. Vagy mégis? – Megesküdtem egy kosár rózsa felett neki, hogy írok egy dalt róla. Igazából kettőt is alkottam – mosolyodik el szégyenlősen és ismét a szemembe fúrja a tekintetét. – Ha megengeditek akkor az egyiket most előadom. Csak neked szól Kulta – mosolyodik el, majd felkap egy gitárt és elkezdi finoman pengeti a húrokat. Én pedig hegyezem a fülem, és falom a látványt. Kitárom ismét a szívem neki, hogy be tudjam fogadni azt, amit csinál, hogy be tudjam fogadni őt. Amint az első sorokat elénekli, lecsurog egy könnycsepp az arcomon. A koncert alatt most először nem néz rám. Talán nem mer. Csukott szemmel énekel és a hosszú hófehér ujjai meg-megremegnek ahogy végighúzza a pengetőt a gitár húrjain. Eszméletlen, ambivalens érzések kerítenek a hatalmukba, a lelkemben újra szélvihar dúl. Fel akarok rohanni hozzá és megölelni, megcsókolni és elmondani neki azt, amit sosem mondtam el. El akarom mondani neki, hogy szeretem. De dühös is vagyok rá. Dühös vagyok, mert tudom, hogy ha a ma estét együtt is töltjük, holnap megint le fog lépni és el fog küldeni. Hogy hiába minden, soha nem lehetünk együtt. Hiába írt egy ilyen csodát, nekem, csak és kizárólag nekem, kidobhatom az egészet a kukába, mert meg fog nősülni. Annyi minden van benne, abban a pár sorban, hogy nem igazán bírom feldolgozni a dal értelmét. Olyan, mint valami szerelmi vallomás, mint egy bocsánatkérés. De van benne némi féltékenység is, mert mással vagyok. De hát te akartad Niko! Te akartad, hogy ne legyek melletted! Miért játszol velem? Mondd, miért teszed ezt velem?
- Lehet, hogy egy északi paraszt, de gyönyörű szövegeket ír – sóhajt fel Pam, mikor véget ér a dal. A torkom egy óriási gombóc fojtogatja, miközben sorban gördülnek le a könnycseppek az arcomon. Mi értelme van ennek? Miért kínoz mindig? Miért írta ezt nekem? Miért kísért állandóan? Miért van itt? Miért nem hagyja, hogy végre elfelejtsem? Miért nem engedi, hogy boldog legyek?
- Van még nálad a vicces cigiből? – fordulok el dühösen Nikotól. Nem nézek többet rá. Ki kell zárnom. Nem bírom tovább. Alex! Alex kell és az, hogy elszálljak, mint egy papírsárkány. Niko pedig menjen a pokolba. Elegem van! Azt hiszi, hogy valami játékszer vagyok, akit néha előránt a sarokból és kicsit játszik vele, majd visszadobja a polcra porosodni. Hát nem! Ebből elég volt!
- Be akarsz tépni? – húzza el a száját Pam együtt érzően. – Na gyere – öleli át a vállam, majd a mosdóig meg sem állunk, ahol felzokogok. Nem akarok visszamenni. Nem akarom látni, nem akarom érezni. Utálom, hogy folyton a hatalmába kerít és, hogy sosem tudok nemet mondani neki. Miért nem bírom elküldeni a pokolba? Miért képes uralkodni rajtam?
- Csss… Nincs semmi baj. Én is tudom milyen érzés. Max anno másik nőt vett el és ugyan így játszott velem. De nézd meg, együtt vagyunk, mert nem adtam fel soha. És te sem fogod! Cornelia Anders vagy a fenébe is! Egy Anders sosem adja fel! Szedd össze magad, most azonnal – rázza meg a vállam. – Gyerünk Lia!
Mély levegőt veszek. Igaza van. Anders vagyok. Egy hülye finn szívtörő, nem fog ismét a hatalmába keríteni. Nem hagyom. Erős vagyok.

A félelem eluralkodik rajtam, amint látom, hogy a vele lévő vörös hajú nővel elvonul valamerre. Még nem mehetek el, pedig utána akarok rohanni. Nem tűnhet el. Nem és nem! De pillanatok alatt szem elől tévesztem. Mad sajnálkozva néz rám. Tudja, hogy mennyit készültem és mennyit jelentett nekem az, hogy újra láthatom. Hát nem erre számítottam. Egy ideig mosolygott és boldognak tűnt, aztán villámokat szórtak a szemei felém. Miért? Hisz neki szólt a dal. Nem érti mennyi bátorság kellett ahhoz, hogy előadjam és bevalljam neki, hogy mit érzek? Alex a színpad oldalánál áll. Tudom, hogy lassan át kell adnom neki a terepet. A mosolya gúnyos. Igen, ő megmondta a koncert előtt, hogy Lia az övé. De nem érdekel! Lesz, ami lesz, de ezt a hetet velem fogja tölteni kettesben. Leszarom a következményeket, ha kell fogom és elrabolom.
Utoljára hajlunk meg a közönség előtt, eljátszottuk az utolsó számot is. Nincs tovább. Sikert könyvelhetünk el, úgy tűnik mindenkinek tetszett a zenénk, a vastaps az öltözőig visszhangzik. Mégis idegesen csattogok végig a folyosón, egészen az öltözőm ajtajáig. De ott kénytelen vagyok megtorpanni. A Liával lévő vörös hajú nő az ajtónak vetett háttal áll és nagyon csúnyán néz rám. Mikor elé érek, kinyitja az öltözőm ajtaját és belibben, én pedig követem.
- Tűnj el innen – sziszegi nekem háttal állva.
- Nem megyek nélküle sehová – vágom rá dühösen. Miért akarja mindenki megmondani, hogy mit tegyek?
- Miért nem? – fordul szembe velem és nagyon mélyen néz a szemembe. Olyan, mint valami anyatigris.
- Mert szeretem – üvöltöm a nő képébe. Egyszerűen kiszakad belőlem. Nem bírok uralkodni magamon. Hol van már a hűvös finn fölényesség, ami a színpadon uralt? A pokol legmélyebb bugyrában ég. Szét tudnék robbanni, annyira feszült vagyok, mert nem tudom, hol van a nő, akire per pillanat mindennél jobban vágyom.
- Na idefigyelj Niko Koskinen – szólal meg fenyegetően. – Ő még csak egy gyerek. Sebezhető és gyenge, bármennyire is erősnek mutatja magát. Ha megbántod, ha ártasz neki, én esküszöm, hogy a föld alól is előkerítelek és letépem a tökeid, majd lenyomom a golyóid a torkodon. Világosan beszéltem?
- Maga csak ne… - kezdek bele, de a meglepetéstől, amit azzal, okoz, hogy vigyorogva elém lép és az ujjai közé szorítja az állam, a torkomra fagy a szó.
- Fogd már be te idióta! – kacag fel. – Tűnj el zuhanyozni és ne velem vitatkozz. Lia, kint fog táncolni az egyik asztalon, nem lesz nehéz megtalálnod – kacsint rám. – De ha egy haja szála is meggörbül, míg veled van, én tényleg kiheréllek. Értem? – mosolyog rám magabiztosan.
- Nem akarom bántani – sóhajtok fel.
- Helyes. Akkor húzás fürödni, mert a bukéddal nem igazán fogod magadhoz kötni. Sőt… Ha van Liának egy kis esze akkor olyan messzire fut el a szagodtól, amennyire messzire csak bír – kuncog fel, majd eltűnik az ajtó mögött.
Fogalmam sincs miért, de felnevetek a nő határozottságán, majd elindulok zuhanyozni. Igaza van, a szagommal tényleg embert lehet ölni és az államon lefelé csordogáló fekete festék sem tesz, túl vonzóvá.

Alex-ék játszanak a színpadon, én pedig úgy pörgök és forgok, mint valami búgócsiga. Alex folyamatosan vigyorog és figyeli az asztalon táncoló alakom. Felszabadultan rázom a hátsóm, a hajam össze vissza repked a levegőben, a csukott szemeim segítenek, hogy kizárjam a külvilágot és csak a zenére figyeljek. Pam mellettem áll és vigyáz rám, hogy le ne essek a keskeny lapról. Felváltva pusztítjuk a tequilás üveg tartalmát és egyre jobban érzem a tömény alkohol jótékony hatását. A tömeg alattunk lüktet, a lányok sikítanak, mikor sikítani kell és Alex-el együtt éneklik a szöveget. Hihetetlen. Az asztal a ritmusos tapstól pattog alattunk. Elszabadul a bagázs. Nincs senkiben fék, félelem, minden korlát leborul. Közönséges állatokká válunk Alex zenéjétől. A kezek magasba emelkednek, nem bírnám megkülönböztetni melyik kihez tartozik. Ritmusosan csapódnak össze a tenyerek, a kordonhoz préselik az első sorban állókat, a biztonsági őrök kénytelenek tartani a védelmet jelentő hálót, mert a rajongók hada simán felborítaná ha rajtuk múlna. A színpadon álló három srácról patakokban folyik a víz, de a lendületük, az energiájuk csodálattal tölt el. Egy emberként lüktet a tömeg alattam és valami láthatatlan erő arra kényszerít, hogy közéjük vessem magam. Alexben ragad egy pillanatra a szufla, mikor látja, hogy elengedem magam és az alattam lévőkre dőlök, akik persze megtartanak. Hallom az édes kacajt feltörni a torkából, amitől mosolyognom kell. Tudom, hogy megijedt attól, hogy valami bajom lesz.
- Küldjétek ide a kisasszonyt – nevet bele a mikrofonba, engem pedig visz a tömeg egyenesen a színpad felé. A kezek mindenhol érintenek, ki a hátam, ki a lábam tartja, mintha valami puha hullámon lebegnék egyenesen a szeretett férfi felé. Aztán valaki felránt. Alex félredobja a gitárját, a derekam öleli át és mélyen a szemembe néz. Érzem, hogy milyen őrült iramba ver a szíve, ami az ujjaim alatt lüktet, miközben a fenekemre simítja a tenyerét és táncolni kezd velem. Azaz ez, amit csinálunk inkább vonaglásnak minősül már. Az ujjaim a hajába csúszatom, ami nedves az izzadságtól, de cseppet sem érdekel. Hirtelen kap az ajkaim után, a lányok sikítani kezdnek, én pedig belemosolygok a tüzes és szenvedélyes csókba. A nyelve az enyémet kergeti, az ízétől megremeg a térdem. Szexi itt a színpadon csókolózni vele. Veszettül megkívánom, de tudom, hogy ki kell várnom a koncert végét. Bár izgat, hogy vagy háromezer ember néz minket. A teljes testemmel hozzá simulok, a karjaim a vékony derekát ölelik körbe, majd mikor elválunk, mert énekelnie kell hátat fordítok neki és a fenekem az ágyékának dörgölöm. Hallom, hogy egy halk nyögés hagyja el a torkát, az ujjai a combomra simulnak és még jobban magához szorít, miközben egy irányba körözünk a csípőnkkel. Izgató és veszélyes játék az, amit művelünk. Szívem szerint itt a színpad kellős közepén teperném le és szaggatnám szét a ruháját, hogy végre ismét a magaménak tudhassam ezt a csodálatos pokolfajzatot, aki egyre szorosabban húz magához. De ezzel nem vagyok egyedül. Egyre túlfűtöttebb hangon énekel.
- Akarlak téged – susogja a mikrofonba, ami ezerszer nagyobb hangerővel hallatszódik vissza. Felizgat, nagyon, nagyon és még annál is jobban.
- Nem hagylak egyedül, nem kell félned – súgom vissza, majd egy gyors puszit nyomok a szájára és visszamászok a tömegbe. Nehéz átfurakodni az embereken, akik úgy préselődnek össze, mintha a szardíniás dobozban a halak, de még nehezebb úgy, ha egy jéghideg kéz a csuklód köré kulcsolódik. Az érintésétől leblokkolok és hagyom, hogy magával húzzon. Na, nem mintha alapjáraton nem lenne jóval erősebb nálam. Mire észbe kapok már a színfalak mögött vagyunk.
- Eressz – rántom meg a kezem, mikor hirtelen kijózanodok és rájövök, hogy semmi jó nem sülhet ki abból, hogy kettesben vagyunk egy alig megvilágított folyosón, de a hideg ujjak nem engednek. – Nem hallod? Eressz el! Hová viszel? – kérdezem egyre magasabb hangon.
- El – adja meg a tömör és rövid választ.
- Nem megyek veled sehová. Engedj már el – kiabálok rá, de csak vonszol maga után. Az egyik ajtó mellől felkap egy hátizsákot anélkül, hogy egy másodpercre is megállna és, mint valami rongybabát rángat tovább. – Nem hallasz? Hé – kapaszkodok bele az egyik ajtó kilincsébe, de semmi esélyem, mert finoman ránt rajtam egyet és ki is csúszik a kezemből a fogantyú. – Niko az Istenért, engedj el vagy sikítani fogok – fenyegetőzöm, de olyan, mintha a falnak beszélnék.
- Sikítani akarsz? – áll meg hirtelen és fagyos hangon szólal meg. – Tudod én is sikítani szeretnék, mert… Mindegy. Velem jössz és kész. A nő, aki veled volt tud róla, hogy elrabollak, szóval addig sikítasz, amíg akarsz. Nem érdekel – sziszegi dühösen, a zöld szemek villámokat szórnak, majd ismét a hátsó kijárat felé kezd húzni.
- Nem teheted ezt. Miért jöttél ide? Mit akarsz tőlem? Engedj el, most azonnal Niko Koskinen! Nem vagyok valami rongybaba, amit oda hurcibálsz ahová akarsz! Az Isten verje meg, nem hallod, hogy hozzád beszélek? – kelek ki magamból, de nem szól egy szót sem. Mindent bevetek annak érdekében, hogy szabaduljak, de lehetetlen. Jóval erősebb nálam, hiába kapaszkodok bele minden egyes utamba kerülő stabilnak tűnő tárgyba, nem megyek semmire. – Hagyj már békén – üvöltözök tovább vele. – Megint unatkozol és kell valaki hülye, aki szórakoztat? A fenébe keress már más bohócot! Nem csinálhatod ezt mindig – magyarázok tovább, hátha végre felfogja, hogy nem akarok vele menni. – Nem egy játékszer vagyok, amivel kedvedre szórakozhatsz! Engedj el és hagyj békén – nyöszörgöm, mert egyre közelebb kerül az ajtó. Ilyenkor miért nincs senki ezen a kibaszott folyosón?
- Kuss legyen – szorít hirtelen a falhoz és az ajkaimra tapad. Vad és tüzes, a teljes testével hozzám simul, és a hideg fehérre meszelt téglának tapaszt, olyan erővel, hogy mozdulni se bírok, miközben a másik kezem is lefogja, hogy ne tudjam eltaszítani magamtól. Csak azért sem csókolok vissza, de kitartóbb, mint gondoltam. Egyre jobban ostromolja a szám, kóstolgat, harapdál, a fogai közé szívja az alsó majd a felső ajkam, miközben a kézfejem cirógatja. Dühös és kétségbeesett, én pedig nem bírom tovább. Ledől a fal, amit a piával és a droggal húztam magam köré. Hallom, hogy Alex még mindig a színpadon áll, én pedig tudom, hogy elveszek, ha nem jön gyorsan a megmentősereg, a pokolfajzatom személyében. Lassan nyílnak szét az ajkaim, utat engedve a nyelvének. Hiába nem akarom, a testem és a szívem fellázad ellenem és bebocsátást engedek neki. Hallom, hogy felnyög, mikor a nyelvemre talál, úgy gabalyodunk össze, mint a zsinórok a dobozban. Nem tudok neki ellenállni. Túl gyenge vagyok. Kívánom és szeretem és akarom és… Nem, most sem tudok neki nemet mondani. Hiába minden. – Jobban csókolok, mint ő? – zihálja a számba, én pedig azonnal tudom kire gondol. Hát csak ezért csinálja? Mert féltékeny?
- Menj a pokolba – sziszegem dühösen. Ennyit arról, hogy nem tudok neki ellenállni. Egyetlen mondatával szétzúz mindent.
- Már rég ott vagyok Kulta – suttogja, az arcát egy pillanatra a nyakamba fúrja, majd ismét megragad és ellentmondást nem tűrően kihúz az épületből, egyenesen egy sötétített ablakú limuzin felé.
- Segítség – sikítok fel, de senki nincs a parkolóban.
- Fogd már be – pirít rám, majd egyszerűen megáll, a vállára kap, majd szapora léptekkel az autóhoz megy, bedob a kocsiba, utánam mászik és lezárja az ajtót.
- Ezért lecsukatlak – esek neki. – Mégis mit képzelsz magadról? Ez emberrablás. Most azonnal engedj el. Alex észre fogja venni, hogy eltűntem és…
- Elég legyen – szakít félbe üvöltve. Az arca elvörösödik a dühtől. – Nem érdekel Alex, nem érdekel semmi, az sem ha lecsukatsz! De pár napot velem fogsz tölteni, ha tetszik ha nem. Kezdj el megbarátkozni a gondolattal. Azt hittem örülni fogsz nekem, hogy az öltözőben fogsz várni, hogy felfogod végre mit is jelentesz nekem baszd meg! De nem! Te megint elrohansz, beszívsz és iszol, mint valami gödény. Állandóan menekülsz előlem és ezt nagyon unom. Végre együtt lehetnénk, kettesben, csak te és én, erre te megnehezíted a dolgokat. Tudod mennyire nehéz volt bevallani, hogy neked írtam ezt a szart? – vág, hozzám egy papírlapot, amin kacifántos írással a dalom szövege áll. – Te pedig elszaladsz! És amit Alexel csináltál… Tudod, hogy mennyire fáj? – fújtatja idegesen. – Azt hittem belehalok, ahogy láttalak titeket összesimulni és csókolózni. És te tudtad, hogy látlak mégis megtetted! Miért? – néz rám kérdőn. Remeg az egész teste a méregtől.
- Mert ő szeret – fakadok ki. – Mert ő nem csak játékszernek tekint! Mert ő nem bánt folyamatos, nem úgy, mint te – kiabálom a képébe, mire meglepetten pislog rám.
- Sosem bántanálak – csúszik hozzám közelebb és minden tiltakozásom ellenére magához szorít. - Nem érted kulta, hogy meghalnék érted? – suttogja a hajamba én pedig összerázkódok és újból széttörök. Már megint…



A szív törékeny szerv. Ezerszer hullik darabjaira, hogy aztán újra egésszé váljon. Sokszor úgy gondoljuk, hogy hibátlanná válik, egy-egy törés után, olyan, mintha soha nem esett volna le, de a hegek, a csorbák mindig ott maradnak, még ha nem is érezzük őket. Ami egyszer már eltört az soha többé nem lesz olyan, mint amilyen eredetileg volt. De mikor jön el az a pont, ahol már nem lehet megragasztani? Mikor válik a szív javíthatatlanná?

44. Minden felfordul

18+

„Soha senki sem számít arra, hogy kirántják a lába alól a szőnyeget; az életünket megváltoztató események általában nem jelentik be önmagukat. Az ösztönök és az intuíciók segíthetnek, küldhetnek néhány figyelmeztető jelet, de még ezek sem tudnak felkészíteni arra, hogy gyökértelennek fogod érezni magad, amikor a sors a feje tetejére állítja a világodat. Ilyenkor düh, zavar, szomorúság és frusztráció keveredik össze az emberben - valahogy úgy, mint a fehér szemcsék a hógömb belsejében. Évekig eltart, hogy leülepedjen az érzelmi por, de te eközben sem állsz le, mindent elkövetsz annak érdekében, hogy keresztülláss a viharon.”



Órák óta csak ülök a kádban, a kulcsra zárt ajtó mögött és olvasok. A fürdőszoba az egyetlen hely, ahol egyedül lehetek és nekem most szükségem van arra, hogy egyedül legyek. Muszáj. Persze ezt Leena nem érti meg. Vagy egy órája dörömböl az ajtón. Valószínűleg most már toporzékol is, mert nem engedem be. A sírós, fenyegetős, kérlelős fázison túl vagyunk már. Most a hiszti jön. Aztán a féltékenykedés. De van időm. Megvárom míg megunja és dühösen becsapja maga után az ajtót. Biztos vagyok benne, hogy hallani fogom, mikor tombolva távozik a szobánkból. Egyszer elmondtam neki, hogy jól vagyok és hagyjon békén, még egyszer nem fogom. Inkább a könyvembe mélyedek és kizárom a külvilág zajait. Nem érdekel Leena üvöltözése. Bele-beleiszom a borospohárba, rágyújtok egy-egy cigire és olvasok. Mindig is megnyugtatott, ha egy jó könyvet foghattam a kezembe. Kell ez a kis magány. Hónapok óta nem voltam egyedül, a saját gondolataimmal, nyugiban. Hol a fotósok, hol a menedzserek, hol a roadok üldöztek, hol pedig a barátaim, a rajongóim vagy a menyasszonyom nem hagyott nyugtot nekem. Fáradt vagyok. Kimerültem. Szívem szerint hazarepülnék Helsinkibe és elbújnék a toronyba, az én kis mentsváramba és ki se dugnám az orrom onnan hónapokig. Amint vége a turnénak ezt is fogom tenni. Bezárkózom, dalokat írok, olvasok, zenét hallgatok, alszom és filmeket nézek majd. Felmerül bennem mondjuk a kérdés, hogy mi lenne akkor ha Leena helyett Lia lenne mellettem. Nem, akkor valószínűleg vele akarnék elbújni a világ elől. Meg kéne keresnem… Azt hiszem. De ez nem könnyű. Mármint lehetne az is, ha ismét összeszedném magam és felhívnám. De nem teszem.

- Hihetetlen vagy – ölel Alex magához nevetve. Épp az előbb húztam be egy sikátorba, mert üldöztek minket a rajongói. Pedig csak ebédelni mentünk. Természetesen azonnal kiszúrták és odajöttek autogramért. Láttam rajta, hogy a háta közepére se kívánja az egészet, mégis aláírogatta a lapokat, amiket az orra alá dugtak. A műmosoly az arcán ráébresztett, hogy néha a pokolba kívánja ezeket a lányokat még akkor is, ha belőlük él, ha imádja, hogy ajnározzák és szeretik. De amikor egyre többen lesznek és nem hagyják enni, amikor már szó szerint zaklatják, az kiveri nála is a biztosítékot. Hát éppen ezért küldtem el a pokolba a kislányokat, akik cserébe majdnem megtéptek. Ha szemmel ölni lehetne, már a hullaházban feküdnék. De talpraesett lányként megragadtam Alex karját és kivonszoltam a pizzázóból, ahol azt hittük elbújhatunk egy kicsit. Naiv voltam, azt gondoltam, hogy majd szépen elvegyülünk az utcán és folytatjuk tovább a beszélgetésünk. De nem ez történt. Üldözni kezdtek, míg ki nem kötöttünk itt. De hogy innen hova tovább? Az utcák hemzsegnek már a fotósoktól és a tinilányoktól. Ha kidugjuk az orrunk ebből az eldugott kis kapualjból, akkor annyi. Kereshetnénk egy taxit, de azt is kiszúrnák valószínűleg. Tanácstalanul nézek körbe. Csak egyfelé vezet az út, vissza a főutcára. Oda nem mehetünk. Aztán a szemem hirtelen felcsillan.
- Gyere – súgom a szájába, vigyorogva, majd egy gyors puszit nyomok az ajkaira és karon ragadva újból rángatni kezdem magam után. Ha itt is megtalálnak akkor nem tudom mit teszek, de egyelőre jó ötletnek tűnik felmászni az egyik ház tűzlépcsőjén.
- Ugye ezt nem gondolod komolyan? – néz rám Alex elképedve mikor a rozsdás létra első fokára lépek.
- Ha gondolod vissza is mehetsz a hiénák közé – bökök a fejemmel az utca felé. – De ha nem szeretnél tovább futkározni, akkor feljössz velem a tetőre – kacsintok rá, majd elindulok felfelé. Ő pedig követ. A tetőről csodálatos kilátás tárul a szemünk elé. A házak, az utcák, az emberek, az egész város a lábunk előtt hever. Gyönyörű. Mély levegőt veszek és becsukom a szemem. Hagyom, hogy a napfény cirógassa az arcom, majd Alex karjai a derekam köré fonódnak, az állát a vállamra hajtja. Olyan jó, olyan biztonságos az ölelésében lenni. Eláraszt a nyugalom. Gondtalannak és boldognak érzem magam. A hajammal játszik a kellemes fuvallat, rendre Alex arcába fújja a tincseim a meleg szellő, amit ő újra és újra visszafúj. Önkéntelenül kuncogni kezdek, mire érzem, hogy ő is elmosolyodik és a nyakamba puszil.
- Álomszép vagy – susogja, mire kinyitom a szemem és megfordulok az ölelésében.
A szemei úgy csillognak, mint egy kristálytiszta tó vize. Ámulatba ejt ismét az arca tökéletessége, a szempillái olyan hosszúak, hogy sepregetni lehetne velük, az arca kisfiúsan ártatlan, a mosolya viszont ördögi. Fogalmam sincs ki küldte őt a Földre. Vagy Isten, vagy maga a Sátán. Esetleg ketten gyúrták Alexet közösen. Az én angyali pokolfajzatom. Jade-nek igaza van. Összetett és bonyolult. Édes és keserű. Áldani és átkozni való. Talán minden zenész ilyen. De ő különlegesebb a többieknél.
Órákig ülünk a tetőn és beszélgetünk. Az intelligenciája, a tudása elképesztő. Kiderül, hogy rengeteg dolgot nem tudok róla, de most kitárulkozik előttem. Megtudom, hogy imád olvasni, hogy gyűlöli a mazsolát, hogy oda van a régi könyvek illatáért, de gyűlöli a parfümöket. Olyan dolgokról mesél, amiről előtte még soha senkitől nem hallottam, a lexikális tudása mellé ész is párosul és ezzel azt hiszem még inkább az ujjai köré csavar. Meglátom benne az érzékeny művészt is a karrierista öntelt rocksztár mellett. A felfuvalkodott hólyag nem ő. Az csak egy álca. Kiderül, hogy nem csak okos, humora is van. Elmeséli, hogy hogyan szokták megviccelni egymást a koncerteken és turnékon, hogy hány cikis helyzetbe került már, én pedig lenyűgözve hallgatom. Imádom a hangját.
- Miért utálod az apád? – szegezi nekem a kérdést.
- Sosem viselkedett apaként. Neki csak berendezési tárgyak voltunk, amik kényelmesebbé tették az életét. Szerette, hogy nincs egyedül, hogy anya, Jen és én mindig hazavárjuk, hogy nem vagyunk csúnyák és büszkélkedhet velünk. De neki mindig a zene volt az első és a zenével járó dolgok. Drog, pia, kurvák, bulik. De ezt pont neked magyarázom? – kuncogok fel, mire elhúzza a száját.
- Tudod, szeretek zenélni, de nem azért, mert bármit és bárkit megkaphatok. Majd egyszer szeretnék tisztességesen élni. Feleség, gyerekek, kutya, macska, kertes ház, mi egyéb. A zene számomra kifejezőeszköz. Amikor énekelek, szöveget írok, avagy gitározom, önmagam lehetek. Amúgy mindig szerepekbe kell bújnom. Előadó vagyok, állandóan elő kell adnom magam, de ha találok majd egyszer egy olyan lányt, aki mellett az lehetek aki, aki majd elfogad annak, aki vagyok, minden hibámmal együtt akkor azt hiszem minden meg fog változni.
- Most is színészkedsz? – húzom össze a szemöldököm, mire nagyon komolyan néz a szemembe.
- Bizonyos szempontból igen, mert elrejtem a bennem lakó pokolfajzatot, ahogy te hívod – mosolyog rám. – De per pillanat nem is kívánkozik ki. Furcsa hatással vagy rám Cornelia Anders. Melletted képes vagyok megnyugodni – suttogja, az én gyomrom pedig görcsbe rándul az őszinteségtől, ami a tekintetéből árad felém. – Talán te leszel majd az a nő, aki egyszer elkapja a tököm és rávesz, hogy megnősüljek – mosolyodik el lassan.
- Talán, nem akarok majd hozzád menni – nyújtom ki a nyelvem, mire kikerekednek a szemei, de tudom, hogy most csak eljátssza a meglepődöttet.
- Ellen tudnál állni nekem? – kérdezi búgó hangon. Utálom, amikor ezt csinálja. Mikor direkt a hangszínével is megbabonáz, nem csak a szemeivel. Kénytelen vagyok megrázni a fejem, hátha eltűnik az agyamra ereszkedő kábult köd. Persze Alex felnevet, én pedig a könyökömet az oldalába fúrom.
- Gonosz vagy – duzzogok, mire még szorosabban ölel magához és a nyakam kezdi puszilgatni.
- Ó, megsértődött a kisasszony? – kérdezi rekedten. Tudom mit jelent ez. Beleremeg az egész testem.
- Meg – nyöszörgöm, mikor a fülcimpám a fogai közé veszi és nagyon gyengéden megharapja.
- Akkor kénytelen leszek kiengesztelni – susogja. Az ujjai a pólóm alá kúsznak és meg sem állnak a melltartómig, amin keresztül finoman simogatni kezdi a már így is ágaskodó mellbimbóim. Percek alatt elveszi az eszem. Nem érdekel, hogy akármikor feljöhet ide akárki, akarom őt. Mindennél jobban akarom.



- Bejöhetek? – dugja be Cynthia a fejét az öltözőmbe. Remek már csak ő hiányzott mára. Leena vérig sértődött és átköltözött egy másik hotelbe, mondván ha majd úgy gondolom, hogy bocsánatot szeretnék kérni a viselkedésemért, keressem meg. Na arra aztán várhat… Most meg itt ülök egy fotózás kellős közepén, aztán jön egy újabb halálosan unalmas sajtótájékoztató és a tetejébe még a vörös hajú ribanc is rám szállt. Komolyan, mit vétettem? Oké, egy öntelt, egoista seggfej vagyok, de ezt azért nem érdemlem.
- Mi lenne ha megvárnád míg válaszolok? – nézek rá dühösen, mikor a fotelem előtti asztalon helyet foglal.
- Ha megvártam volna, nem jöhettem volna be – mosolyog rám.
- Pontosan. Cynthia tűnj el. Kérlek – teszem hozzá, hátha nagyobb sikerrel járok, mint az eddigi takarodj és társaival.
- Új dalt írtál? – emeli fel a lapot ami az asztalon hever és olvasni kezdi. Mire észbe kapok már késő. Elhúzza a száját. – Neki írtad ezt is – állapítja meg. – Amúgy gyönyörű lett.
- Add vissza – tépem ki a papírt a kezéből. Rohadt dühös vagyok. Igen. Liának írtam ezt is, még a pár nappal ezelőtti ittas kábulatomba, mikor azon gondolkodtam, hogy talán jobb lenne kiugrani az erkélyen. Így utólag visszagondolva jó nagy marha voltam, de szerencsére nem tettem semmi ostobaságot. Azaz de. Írtam egy újabb dalt neki úgy, hogy nem is voltam tisztába akkor még, hogy neki szól és, hogy miért pont neki. De most, hogy minden sort tökéletesítettem, megvilágosodtam. Benne van minden érzésem. Benne van a szerelmi vallomásom, a bocsánatkérésem, amiért rosszul bántam vele és benne van a fájdalmam is, amit akkor érzek, mikor meglátom Alex-el.
- Miért nem vallod be, hogy szereted? Minden gondolatodban ott motoszkál az a lány. Leenanak mikor írtál utoljára bármit is? Nem értelek Niko – biccenti oldalra a fejét és fürkészően néz a szemembe.
- Na jó, elég ebből – csattanok fel. - Szeretem! Tessék bevallom! Az életemet adnám érte. Megfelel? Igen, mindig rá gondolok és beleőrülök abba, hogy nincs itt. De nem tudom elhagyni Leenat. Nem megy, mert őt is akarom. És úgy érzem, hogy ketté fogok szakadni, ha már nem történt meg.
- Liát akarod, nem Leenat – suttogja.
- De ha Lia lenne itt Leenat akarnám – vágom rá.
- Nem hiszem – csóválja meg a fejét.
- Mi lenne ha nem tudnál mindent jobban, mint én? Utálom, hogy állandóan okoskodsz. Ne akard megmondani, hogy mit érzek és ki iránt! Nem tűnik fel, hogy kurvára idegesítesz? – sziszegem.
- Mert tudod, hogy igazam van – simít végig az arcomon, de ellököm a kezét. – Miért vagy ennyire elutasító? A tiéd vagyok, azt tehetsz velem, amit akarsz és nem kérek cserébe semmit. De azóta az éjszaka óta hozzám sem szólsz és állandóan elküldesz – gördül sírásra a szája. – Én nem kérem, hogy szeress, csak azt, hogy ne dobj el magadtól – néz könyörgően a szemembe, mire sokkoltan bámulok rá. Nem normális.
- Menj haza Finnországba és hagyj engem békén – állok fel, majd a holmim felkapva elrohanok. Minél messzebb ettől a bolond nőtől annál jobb…
A fotóstúdió kávézójába lelek menedéket. Fogalmam sincs miért, de letelepedek az egyik számítógép elé. Világ életemben gyűlöltem mindenféle technikai eszközt. Na jó a zenéhez szükséges technika kivétel ez alól és ha jobban belegondolok a házimozi rendszert is szeretem otthon. De a telefont, az internetet, a számítógépet utálom. Most mégis bekapcsolom az egyiket miután rendelek egy kávét. Alex után kutatok. Tudnom kell hol lesz az elkövetkezendő hetekbe, mert ahol ő van, ott van Lia is. És lám, lám a szerencse mellém szegődik. A szívem nagyot dobban, mikor meglátom a turnéállomásaik közt Los Angeles-t. Ugyan azon a napon és ugyan azon a helyen játszanak, ahol mi is fogunk. Úgy tűnik mi leszünk az elő zenekaruk. Hihetetlen. Bár Alexet szívem szerint lecsapnám, de ő a kulcs ahhoz, hogy láthassam Liát. Már csak a leendő feleségem kéne lekoptatni és kéne szerezni egy kis bérelt lakást, ahová megszökhetek a zöldeskék szemű, gyönyörű némberrel, akit hetek óta nem láttam és akiért minden porcikám sajog, mert ha nem láthatom rövid időn belül, tuti megkattanok. Muszáj legalább egy napot vele töltenem, hogy kibírjam a turné további állomásait. Szükségem van arra, hogy megcsókoljam és magamhoz öleljem. Oké egy kiadós szeretkezés se lenne ellenemre, de már csak azzal is megelégednék, hogy egyetlen egyszer mellette aludhatok el, úgy ahogy szoktunk, összegabalyodva és reggel ugyan úgy kelhetnék fel.

Alex-el a hotel éttermében vacsorázunk. Kellemes zene szól, miközben mi a gyertyafény mellett eszegetünk és némán nézünk egymás szemébe. Persze túl sok lenne egy nap nyugisan, társaság nélkül, csak kettesben. Szép sorban előkerül, Joshua és Lily, majd Luis, Amanda és Debby is. Hát ennyit a romantikázásról. Igazából kedvelem mindannyiukat, nem bánom, hogy velünk esznek, de jobban örültem volna, ha most nem zavarnak meg minket. De ez van. San Diego csodálatos, a hotel éttermének falai üvegből vannak, így az éjszakai fényekben fürdő várost teljes egészében belátjuk. Holnap este még vár a srácokra egy koncert, aztán irány Los Angeles. Hogy ott mit fogok csinálni, azt nem tudom. Egy biztos, hogy találkozom végre Conorral. Már nagyon hiányzik. Szükségem van rá, az őrültségeire, arra, hogy megnevettessen. Kell egy barát. Yv ugyan itt van, de a világosító fiúval teljesen egymásba habarodtak. Alig látom, ha pedig mégis rámérne, akkor Alex tart rám igényt, neki meg képtelenség nemet mondani.
Alex szórakoztatja az egész társaságot, azt hiszem az elfogyasztott pezsgő előhozta a humoros énjét. Mindenki mosolyogva hallgatja, nevetgélünk, beszélgetünk, mintha csak barátok lennénk, mintha Alex nem fektette volna már meg az összes jelen lévő nőt. Mintha teljesen normális kapcsolatban állna mindenki a másikkal. A kívülállóknak úgy tűnhet, mintha Joshua és Lily, Alex és én, Louis és Mandy, illetve az idő közben megérkező Marc és Debby egy párt alkotnának. A részleteket mondjuk nem is kell tudniuk. A fel ékszerezett kisestélyis dámák kiakadnának, ha tudnák, hogy Alex a jelen lévő lányok mindegyikét megfektette már, és a maradék srácnak is megvolt már mindenki, engem leszámítva. Ha láttak volna csak egy igazán ereszd el a hajam bulit is… Ó, anyám. Belegondolni is vicces.
Aztán a társalgásról eltereli a figyelmem a zene. A spanyol szöveg, a hang. Nem hiszem el. Az arcomra ezer wattos mosoly költözik, amint meglátom az éneklő alakot a színpadon.
- Megbocsátasz egy percre? – nézek Alexre, aki csak vigyorogva bólogat.
Ismerem a dalt, ami szól. Én írtam. Azaz, hogy a Spanyolországi kiruccanásomkor, közösen írtam Lorenzoval, aki most szólóban adja elő a dalunk, ami igazából duettnek készült. Hirtelen felrémlik előttem az a pár forró nap. Rövid kis románc volt, semmi eget rengető, fájdalmas vagy maradandó, csak egy kellemes kaland. Mégis született belőle pár csodás dal. Pofátlanul mászok fel a kis emelvényre és emelek el egy mikrofont, hogy a saját részem én énekeljem el. Lorenzo hirtelen kapja fel a fejét, teljesen ledöbben, majd elvigyorodik. Én pedig mintha nem telt volna el a kis kalandunk óta több, mint egy év, énekelek. Még most is édes, mint akkor, ott a tengerparton. Semmi veszélyes nincs benne, csak egy fiú, akivel jól éreztem magam, de sose kerített a hatalmába. A kávébarna szemek melegen csillognak, az arca még most is ártatlan. Olyan normálisnak tűnik. Bár ő az is. Sosem vágyott világhírnévre, sose akart nagy dolgokat. Egyszerű srác, egyszerű érzelmekkel és gondolatokkal. Nincs benne semmi megfejthetetlen, semmi olyan, ami kihívás lenne.
Én meg ismét énekelek. Meglep mennyire jól esik kiereszteni a hangom. Annyira könnyen megy, mintha minden nap ezt csinálnám. Nem megerőltető Lorenzoval a színpadon állni. Ösztönös az egész. Mindketten tudjuk a szöveget, a dallamot, hogy melyikünké melyik rész. Annyira egyszerű, annyira belülről jön. A szemem lecsukom és lágyan ringatom a csípőm. Szinte érzem, ahogy a forró spanyol szél belekap a hajamba. Ismét ott vagyok, abban a kis bárban, ahol a katalán amorzómmal megismerkedtem és ahol először és utoljára adtuk elő a dalainkat közösen. Egy percig nem okoz problémát a spanyol szöveg. Ha az apád rock sztár elég sok országban megfordulsz, így önkéntelenül is rád ragad ez az. Oké, persze nem azt mondom, hogy komolyabb társalgásokba bele mernék menni spanyolul, de azért meg tudom értetni magam. Éneklés közben viszont eltűnnek az akcentusok, a nyelvi korlátok. Minden megszűnik. Nem számít, hogy tudod e miről szól az adott dal vagy sem, ha átmegy az érzelmi töltet, akkor nem is igazán érdekes.
Lassan elhalkul a gitár Lorenzo kezében én pedig visszatérek a San Diego-i hotel éttermébe. A barna szempár vidáman vizslat, majd Lorenzo felpattan és nevetve magához ölel. Alex szemei kigúvadva merednek rám, majd megcsillan a tekintetében a féltékenység és a düh. Nem tudok vele foglalkozni, ugyanis Lorenzo hadarni kezd:
- Mit keresel te itt? Miért? Hogyan? Istenem, annyira örülök neked. Soha nem hittem volna, hogy újra fogunk találkozni – darálja az anyanyelvén, nekem pedig koncentrálnom kell annak érdekében, hogy minden szavát megértsem.
- Velük vagyok itt – bökök mosolyogva Alexék asztala felé, ahonnan mindenki minket bámul, tátott szájjal. Mintha magával az ördöggel társalognék, pedig inkább Alexnek jár ki a teremben lévők közül a pokoli jelző. – Én is örülök neked – ugrok hirtelen a nyakába, ezzel pedig még magam is meglepem. De tényleg boldog vagyok, hogy olyan hosszú idő után, egy normális földi halandóval beszélhetek. Valakivel, aki nem veszi el az eszem és aki csak úgy van. Tényleg szükségem van erre az ölelésre.
- Még egy dal? – suttogja a fülembe, mire hevesen bólogatni kezdek.
A még egy dalból még egy lesz, aztán egy újabb és megint egy újabb. Fogalmam sincs már hányadik utolsó szám következik, de nem is érdekel. Fent állok Lorenzoval a színpadon, addig, amíg le nem jár az ideje. Teljesen kizárom a külvilágot, csak rá figyelek és a zenére, ami minden apró sejtem átjárja. Más így, hogy én is énekelek. Szinte le kell rugdosni minket a kis emelvényről, annyira belemerülünk a dologba.
- Megkeresem a főnököm, aki nem mellékesen a leendő apósom – suttogja Lorenzo, egy utolsó meghajlás után, mikor már tényleg véget ér a móka.
- Oké, én pedig Alexet – kacsintok rá.
De Alex nincs sehol, ami kicsit meglep. Azt hittem megvár, de nem. Csak Mandy és Lily ülnek az asztalunknál.
- Hol vannak a többiek? – huppanok le melléjük zihálva.
- Alex elment Luissal – vágja rá Lily dühösen. – Kicsit felhúzta magát azon, hogy a spanyol sráccal énekelgettél, egész este és rá se bagóztál. A többiek meg valószínűleg a szobájukban kefélnek – néz rám, úgy, mint a véres rongyra, de nem tudja elvenni a kedvem.
- Ha jól emlékszem ez a kedvenced – tol elém Lorenzo mosolyogva egy koktélt hirtelen, mire Mandy szeme dühösen megvillan.
- Jól emlékszel. – vigyorgok a mögöttem álló férfira, csak, hogy még jobban kihúzzam a két ribancnál a gyufát. – Lorenzo, ők itt Lily és Amanda – mutatom be egymásnak őket, mire a két lány biccent egyet, aztán azonnal fel is állnak és se szó, se beszéd távoznak a bárból. Nem mintha bánnám…
- Nem kedvelnek – foglal helyet Lorenzo velem szemben, miközben a távozók után néz.
- Nem veled van bajuk – somolygok és nagyot kortyolok az italomból. – De most mesélj. Hogy keveredtél ide?
- Megismerkedtem egy lánnyal – néz rám szégyenlősen. – Itt él. Utána jöttem, mert nem bírtam nélküle. Tudod, szerelem első látásra – kuncog fel zavartan. – Az apja itt tudott nekem munkát szerezni. Ennyi – von vállat és a szívószálával kavargatni kezdi az italát.
- Értem. Tehát dúl a love – mosolygok rá.
- Eléggé. El akarom venni feleségül – les rám a szempillái alól. Tudja, hogy mi a véleményem a szerelemről és egyéb ehhez hasonló őrültségekről.
- Boldog vagy – csúsztatom a kezem a kézfejére. Nem kérdezek kijelentek és bármilyen meglepő, örülök annak, hogy így látom viszont. Sínen van az élete, szerelmes, megtalálta a párját, van munkája, ráadásul olyan, amilyet szeret.
- Nagyon – bólogat. – És te? Megtaláltad már azt a férfit, aki képes elvenni az eszed, ha már nekem nem sikerült? – kérdezi kacagva.
- Igen és nem – vágom rá. Úgy döntök, hogy vele őszinte leszek.
- Ezt, hogy érted? –húzza fel kérdőn a szemöldökét.
- Megtaláltam, de nem vagyunk együtt és nem is leszünk. Megnősül, úgy, mint te. Ez van – kényszerítek ki magamból egy mosolyt. Próbálom leplezni, hogy mennyire fáj.
- Hm… Cornelia Anders nem küzd. Ez érdekes. Már meg ne haragudj, de nem vagy te azaz árral sodródó típus. Tudom, nem ismerlek, hisz alig egy hetet töltöttünk együtt mielőtt szó nélkül leléptél volna, de azalatt a pár nap alatt nem úgy tűnt, hogy bármit is feladnál. Te inkább a küzdős, győztes típus vagy – néz mélyen a szemembe.
- Van amiért nem éri meg küzdeni. A srác pedig tipikusan ilyen. Veszett fejsze nyele. Szerelmes valaki másba. Ez van – magyarázom és lehúzom a koktélom.
- Büntiből pedig Alex Corbisierrel jársz? Már nem azért, de szerintem neked nagyobb büntetés amellett a seggfej mellett lenni – suttogja.
- Alex jó srác. Nem kell mindig a látszatnak hinni – kacsintok rá. Viszont valami motoszkál bennem. Valami, ami nem hagy nyugodtan itt ücsörögni. Az a valami ugyanis azt súgja, hogy meg kéne keresnem azt a gonosznak tűnő, érzékeny kis pokolfajzatot, még mielőtt jobban belelovalja magát egy olyan butaságba, ami csak az ő gyönyörű kis fejecskéjében létezik. Így, hogy tudom, hogy Luissal ment el, biztos vagyok abban, hogy nem valamelyik groupieját döngeti. De van még valami. Mintha valaki figyelne. Nem Niko, az ő pillantását azonnal megérzem, olyan intenzíven, mint semmi mást a világon, de mégis. Mintha… Talán sok volt a pia, amit a színpadon lehúztam. Talán nem kellett volna még ez az utolsó koktél. Ami nem is az utolsó. Kell némi bátorság ahhoz, hogy Alex elé álljak, hisz tudom, hogy ha felhúzta magát és nekiállt féltékenykedni abból komoly vitánk lesz. Muszáj egy kis erősítő. Rendelek három pohárka tequilát, amit gyors egymás utánba le is húzok. Lorenzo kikerekedett szemekkel pislog rám, majd mikor a citromba harapok, elneveti magát.
- Még mindig van benned löket, viszont lassan mennem kell. A barátnőm vár és aggódni fog, ha nem érek haza időben – néz rám bocsánatkérően.
- Nekem is mennem kell, de azt hiszem iszok még valamit előtte. Nem kell megvárnod – simítok végig az arcán, majd kicsit felemelkedek és egy puszit nyomok a halántékára.
- Örülök, hogy láttalak. Ha megint erre jársz, itt megtalálsz majd – suttogja. – Vigyázz magadra – áll fel majd sután megölel, felkapja a gitártokot, ami a széke mellett pihen és elindul a kijárat felé. Az ajtóból még egyszer visszanéz rám, én pedig ösztönösen ráérzek, hogy most láttam őt valószínűleg utoljára. Csak pár perc járt nekem egy normális emberrel. Most viszont meg kell keresnem a kisördögöt. Nem kell, hogy azt higgye, hogy egész éjjel Lorenzo ágyában voltam, bár valószínűleg kitalálta már azt is, hogy hányszor és milyen pózban csináltuk… Egy utolsó rövid után elindulok a liftek felé. Mire felérek érzem, hogy az alkohol hatni kezd, kicsit forog velem a folyosó, de minden gond nélkül megtalálom a szobánkat. Viszont amint benyitok le is dermedek. Nem akarok hinni a szememnek. Lehetetlen…
Azzal a lendülettel, hogy Alex tekintetével találkozik a pillantásom, felkapom az ajtó mellett lévő kukát és kidobom a taccsot. Sok ez nekem. Túl sok. Vagy inkább sokk? Magam sem tudom. Hánynom kell, ennyi a tuti. Nem is tudom igazán mitől. Magamtól? Alextől? A pia miatt? Vagy attól amit látok?
- Bassza meg – nyöszörgöm és talán, mert mazoista vagyok ismét az ágyon összegabalyodottakra nézek. Mondja valaki, hogy hallucinálok! Hogy álmodom! Hogy csak a képzeletem játszik velem! Könyörgöm!!! Nem bírom levenni róluk a szemem. Mindketten tudják, hogy nézem őket, de nem hagyják abba a ténykedésüket. Luis és Alex? Alex és Luis… Hogyan? Miért? Mióta? És én miért nem tudtam? Alex meleg lenne? De nem… A melegek nem fekszenek le nőkkel, Alex viszont két kanállal falja őket. Teljesen össze vagyok zavarodva.
- Nézed még? – lihegi Alex. A vékony kis testéről patakokban folyik az izzadtság, az arca eltorzul a gyönyörtől, ahogy egyre mélyebben furakodik Luis fenekébe. Ha tudnék még, megint hánynék, de a gyomrom üres, csak öklendezek. És Luis látszólag élvezi azt, hogy seggbe kúrják. Az ujjai a hófehér lepedőt markolják, teljesen átadja magát Alexnek. Na jó, nem bírom tovább. Bevágom az ajtót és elrohanok. Messze tőle. Messze tőlük.
Ismét a bárban találom magam. Hogy kerültem ide? Én igazán nem tudom. Egy pohár whiskyt kortyolok és egymás után gyújtom a cigiket. A két férfi képe az agyamba égett. Nem tudom feldolgozni. Igen, láttam már Alexet férfival csókolózni. De könyörgöm azt hittem az csak játék, mikor a színpadon Marc torkáig dugja a nyelvét. Hát ezek szerint tévedtem. Nem az. Nagyon nem… A meggyőződésem miszerint azoknak a csókoknak annyi a célja, hogy megbotránkoztassanak semmivé foszlik. Talán meleg. De akkor mit akar tőlem, Jade-től és a többiektől? Nem értem. Esküszöm, hogy nem tudom. Miért tette? Annyi kérdés kavarog bennem és nem tudok egyre se válaszolni. Nem merem lehunyni a szemem, mert mindig elővillan, ahogy egymást ölelik Luissal. Ahogy Alex a hajába markol. Az élvezet az arcukon. Nincs bajom a melegekkel, de az, hogy egy olyan férfi akivel relatíve együtt élek pasikkal is ágyba bújjon, kicsit sokkolóan hat rám. És mégis a legfurcsább az egészben, hogy nem tudok rá nem úgy gondolni, mint a saját különbejáratú gonosz kis pokolfajzatomra. Nem érzek semmi késztetést arra, hogy lelépjek, elrohanjak és elbújjak a világ egyik távoli szegletében, pedig ez lenne a logikus lépés. Ezt kéne tennem, de már most tudom, hogy pár óra múlva, amint elég alkohol lesz bennem vissza fogok menni a szobánkba, remélve, hogy nem találom már Luist ott. Persze erről muszáj lesz beszélnünk.
- Rád fér – tol elém valaki egy újabb teli poharat. Kábán nézek fel aztán újból ledöbbenek. A pasas Londonból. Ugyanaz a napszemüveg, ugyanaz a haj, ugyanaz az illat, ugyanaz a mosoly, ugyanaz a hang.
- Honnan tudod? – húzom össze a szemem.
- Látszik rajtad. Leülhetek? – bök a fejével a mellettem lévő székre.
- Le – bólintok, mire kecsesen helyet foglal. A keze férfias és ismét elveszi az eszem.
- Van kedved beszélni róla? – kérdezi miközben int a pincérnek, aki a kiürült poharát azonnal újra tölti.
- A pasim meleg vagy legalábbis nem veti meg a fiúkat – bököm ki, még magamat is meglepve. Egy vad idegen fazonnal csak úgy simán közlöm, hogy Alex épp egy pasit kefél a szobánkba.
- Alex csak bi, de ez nem tudom miért lep meg. Köztudott, hogy szereti a fiúkat is – néz rám.
- Mi? – kerekednek ki a szemeim.
- Nyílt titok, hogy néha-néha a pasid – rajzol macskakörmöket a levegőbe – inkább a fiúk társaságát részesíti előnybe. Nem egyszer bevallotta, nem tudom miért vagy ezen ennyire meglepődve – magyarázza, mintha tényleg az egész világot értesítették volna arról, hogy Alex nem tesz különbséget a két nem képviselői közt.
- Aham… Hát ez az információ az én életemből kimaradt – emelem fel a poharam és lehúzom a tartalmát egyből.
- Érdekes. Ezek szerint nem vagy jó groupie. Ők az ilyenekről mindent tudnak. Sőt… - mosolyodik el, miközben a homlokára tolja a napszemüvegét.
- Nem vagyok groupie – vágom rá határozottan, miközben elmerülök az ismeretlen idegen arcának tanulmányozásában. Holt biztos, hogy bőven harminc felett van. Férfias, karakteres, kissé borostás arc, gyönyörű szemek, sötétbarna össze-vissza álló haj és talán még Nikonál is erősebb karizma. Eszméletlen, amit kivált belőlem. Önkéntelenül kezdem csavargatni a hajam és fordulok felé a teljes testemmel. Magam sem tudom miért és mit teszek, ha jobban belegondolok mindent elkövetek annak érdekében, hogy felfigyeljen rám.
- Akkor mi vagy tündérem? – fordul felém vigyorogva.
- Nem vagyok a tündéred – felelem csípőből.
- Még lehetsz az is Cornelia – hajol közelebb, mire megremeg a testem. Most rajtam a sor, hogy kérjek egy újabb kört.
- Honnan tudod a nevem? – nézek rá kérdőn. Nem emlékszem, hogy Londonban bemutatkoztunk volna. De ha mégis megtettük volna, holt biztos, hogy nem volt olyan állapotban, hogy meg is jegyezze.
- Nem számít – csóválja meg a fejét, miközben folyamatosan mosolyog.
- Be sem mutatkoztál – célozgatok, hátha így én is megtudom kivel beszélgetek.
- Nem fontos a nevem és az sem, hogy ki vagyok – somolyog titokzatosan. – A kérdés inkább az, hogy nálam töltöd-e a ma éjszakát, ha már a saját ágyad egy fiú melegíti – mélyeszti a tekintetét az enyémbe.
- Nem – vágom rá és ezzel még magam is meglepem. Hisz mi lehetne kecsegtetőbb mint, hogy egy vonzó idegen karjai közé meneküljek a problémáim elől? Főleg, hogy a szívem most is úgy ver a látványától, mint egy kalitkába zárt madárka. – Mennem kell – állok fel hirtelen és már ott sem vagyok. Az ajtóból még visszanézek rá, mielőtt kilibbennék. Azt hiszem nem csak én lepődtem meg azon, hogy nemet mondtam az ajánlatra, hanem ő is.



- Mi ez? – néz rám Mika kérdőn. Észre se vettem, hogy bejött a szobába.
- Egy új dal – nézek rá és tovább pengetem a húrokat. A szöveg ugyan kész, de a dallamot nem találom. Motoszkál valami a fejemben, de nem tudom eltalálni a tempót. Vagy túl gyors, vagy túl lassú. Mika ledobja magát az egyik fotelbe egy üveg sörrel és figyel. Tudja, hogy ilyenkor semmi értelme annak, hogy bárki is hozzám szóljon, nem vagyok magamnál. Egy dologra tudok figyelni az pedig a gitár hangja. Viszont azzal is tisztában vagyok, hogy ő is elkezd morfondírozni azon, hogy lehetne megcsinálni a dobtémát. - Lassítsd le még jobban és énekeld vontatottabban. Mintha kínzás lenne az, hogy énekelned kell – magyarázza én pedig azonnal ráérzek arra, mit akar és ki is próbálom. Nem lep meg, hogy működik. Ezt imádom Mikaban. Kitalálja, hogy mit akarok elérni és megmondja, hogy érhetek célba. – Kicsit mélyebben – suttogja, én pedig leviszem a hangom. Mosolyognom kell, mert hallom, hogy jó. Nagyon jó. Ez az, amit akarok!!! Ő is vigyorog. – Liáé? – néz rám kérdőn, mikor végzek.
- Ki másé? – sóhajtok fel.
- Gyönyörű. Ha meghallja tuti, hogy elolvad – somolyog.
- Nem fogja soha megtudni, hogy ő ihlette – suttogom lemondóan.
- Miért is nem? – jön az újabb kérdés. Na igen, ez meg az, amit utálok Mikaban. A faggatózása és az, hogy mindig olyan helyen tapogatózik, ami fáj.
- Mert nem sokára hazamegyünk és nem látom többé valószínűleg – nézek a szemébe.
- Ez csak rajtad múlik. Ha szeretnéd látni, akkor csak meg kell keresned – mosolyog.
- Mika, nem lehet. Nem jutott el az agyadig, hogy februárban megnősülök? Elveszem Leenat…
- És ezzel kinyírod önmagad. Ó, de, értem én, hidd el – bólogat bőszen. – De egy barom vagy ha tényleg megnősülsz. Azaz ha azt a csajt veszed el. Tényleg egyáltalán tudod, hogy hol van? Én napok óta nem láttam.
- Szerintem hazament – vonok vállat.
- Szerintem meg itt vagyok – hallok meg egy hangot az ajtó felől. – Sziasztok –lép beljebb, majd ledobja a cuccait, az ölembe ül és megcsókol. – Ne haragudj a múltkoriért – néz rám bocsánatkérően.
- Semmi baj – csóválom meg a fejem.
- Megyek, nem akarok zavarni – áll fel Mika és mielőtt bármit is mondhatnék eltűnik.
- Na végre – sóhajt fel Leena.
- Hé, ő a barátom, ne örülj ennyire látványosan annak, hogy elment – mordulok fel és felállnék, ha Leena hagyná.
- Ne durcázz – dörgölőzik hozzám, mint egy kiscica, én pedig ebből tudom, hogy valamit akar. – Szeretném ha eljönnél velem valahová – néz rám. Hát nem megmondtam?
- Hova? Mikor? – húzom össze a szemöldököm rosszat sejtve.
- Decemberben, egy eljegyzésre. Az egyik barátnőmnek megkérték a kezét és adnak egy partyt a vőlegénye házában, Los Angelesben. Szeretném ha velem jönnél – pislog rám ártatlanul. – Ez fontos nekem. Új kapcsolatokat alakíthatok ki és az pedig új munkákat jelent – magyarázza lelkesen. – Kérlek.
- Oké, de nem veszik fel pingvin jelmezt – megyek bele.
- Nem is kell. Elég egy zakó – magyarázza lelkesen és felragyog az arca.
- Rendben, mehetünk, de egyeztess Tia-val. Tudod, hogy nem mindig én rendelkezem az időm felett – simítok végig az orrán.
- Köszönöm, köszönöm, köszönöm – öleli át a nyakam és össze-vissza puszilgat. Csak mosolyogni tudok rajta. Hát ennyivel is örömet lehet neki szerezni? Persze, a munka a lényeg, de akkor is…



Még mielőtt felérnék a szobánkba, megszólal a telefonom. Nem akarom felvenni, de a hívót látva mégis meggondolom magam.
- Szia anyu – köszönök és leülök a folyosóra, hogy ott bonyolítsam le a beszélgetést.
- Kicsim – szipogja, bennem pedig megáll az ütő. Hirtelen minden problémám semmivé foszlik és csak rá tudok koncentrálni.
- Mi a baj? Mi történt? Miért sírsz? Hol vagy? – zúdítom rá a kérdéseim.
- Az… az… apád – nyögi ki, mire elkezd felmenni bennem a pumpa. Mi a fenét csinálhatott már megint?
- Mit művelt? – sziszegem.
- Megnősül – zokog fel, én pedig ismét a mai nap során már nem tudom hányadszorra ledöbbenek.
- Hogy mi van? – kérdezek vissza hisztérikusan.
- Elveszi azt a kis ribancot, aki alig idősebb, mint Jen – szipogja.
- Simonat? – kérdezek vissza. Igazából sose tudtam követni a válásuk óta, hogy melyikük éppen kivel jár. Bár igaz, hogy apu már régóta együtt van azzal a szőke modellel. Meg még mellette száz másikkal, de mindig arra ragasztottam a barátnő címkét apám női közül, akivel együtt élt. Talán anyu volt az egyetlen, akit nem csalt meg vagy legalábbis nem tudok róla…
- Őt – sírja el magát anyu újra.
- Hé, figyelj. Nincs semmi baj. Tudod, hogy milyen, lehet, hogy holnap már visszatáncol az egész alól – mosolyodok el. Nem ez lenne az első eset…
- Nem fog – vágja rá anyu. – De tudod mit? Nem érdekel – sziszegi. – Mennem kell, az eljegyzésükön találkozunk. Ki se találd, hogy nem jössz. Szükségem van rád! Szia drágám, vigyázz magadra – darálja, majd kinyomja a telefont anélkül, hogy annyit mondhatnék, hogy fapapucs.


Van olyan, hogy egy nap alatt megfordul körülöttünk a világ. Kicsúszik a lábunk alól a talaj, leblokkolunk. Érhet annyi inger minket pár óra leforgása alatt, amit fel se tudunk dolgozni hirtelen. Összekavarodik minden, sokkot kapunk és lehet, hogy nem látványos a döbbenetünk, sőt sokszor még mi magunk se vesszük észre, hogy mennyire kifordítanak önmagunkból az események, mégis valami megváltozik. Van, aki ezután feladja, elmenekül és siratja az addigi életét egy sötét sarokban. Van, aki nem vesz tudomást a dolgokról, egyszerűen kizárja őket, félvállról vesz mindent és éli tovább, úgy ahogy addig is tette. És van olyan is, aki feláll és harcol tovább, hogy újra összerakja a felfordult életét.

43. Ami elromolhat…

„Nincs megrendítőbb, mint ha az ember meghajlik az ismeretlen alatt. Az események szenvedő részesei vagyunk. Az élet örökös történés; mi csak gyötrődünk alatta. Soha nem tudjuk, honnan csap le ránk hirtelen a véletlen. A katasztrófa és a boldogság úgy köszönt be hozzánk, majd tűnik el, mint a váratlan látogató.”


- Nem lesz templomi esküvőnk? - görbül le a szája széle.
- Nem - vágom rá, mire durcásan pattan fel.
- Miért nem? - támad nekem. Na ennyit a szép reggelről.
- Nem hiszek Istenben és ezt te is nagyon jól tudod - magyarázom.
- De hát a templomi esküvő az fontos - kezd el érvelni.
- Nekem nem - vonom meg a vállam. - És amúgy is, te sem vagy hívő - vigyorgok.
- Niko a fenébe én nem csak egy papírt akarok aláírni veled. Aleksi se hívő mégis volt templomi esküvőjük - magyaráz. - Az egy életre szól, míg a halál el nem választ…
- Ásó, kapa, nagyharang miegyéb - vágok a szavába cinikusan. - Tudom mit jelent az egyházi esküvő, de nem megyek be egy templomba se és erről nem nyitunk vitát - jelentem ki határozottan.
- Márpedig vitázni fogunk róla, ha tetszik, ha nem - vágja csípőre a kezét és szikrákat szóró szemekkel néz rám. - Azt akarom - nyomja meg az akarom szót -, hogy feleségül vegyél minden lehetséges módon. A katolikus szertartás egy életre szól.
- A sima is - vonom meg a vállam.
- De nem - vágja rá. - El lehet válni meg minden - sziszegi.
- Cica, nyugi. Még össze se házasodtunk. Meg amúgy is... Honnan veszed, hogy el akarnék válni? - húzom fel kérdőn a szemöldököm.
- Nem hiszem, hogy el akarsz majd válni, de egy polgári szertartás nem olyan, mintha Isten előtt is megfogadnánk, hogy örökre együtt maradunk - csóválja meg a fejét.
- Mint mondtam, nem hiszek Istenben. Leena, elveszlek azért, mert veled akarom leélni az életem. Ez nálam ugyan úgy egy életre fog szólni, mintha magának az ördögnek fogadnám meg, hogy míg élek veled maradok. Soha nem fogok elválni tőled érted? Soha - nézek mélyen a szemébe.
- De akkor is - mondja duzzogva. - Mindig arról álmodtam, hogy templomban mondom ki az igent - néz rám és még egy könnycsepp is lecsorog az arcán. Remek…
- Gyere ide - nyúlok a dereka után és az ölembe húzom. - Szeretlek - ölelem magamhoz szorosan és megnyugtató hangon suttogok neki. - Ez soha nem fog változni. Te leszel a feleségem, a gyerekeim anyja és ezt elég érezned. Nincs szükség még igazából papírra se, de mégis szeretném hivatalossá tenni, hogy az enyém vagy - puszilok bele a hajába. - Nem szeretnék katolikus szertartást, mert nem hiszek benne. Én bennünk hiszek és úgy gondolom ez bőven elég. Nem fogunk elválni, mi együtt maradunk míg világ a világ, mert van egy Istennél is nagyobb hatalom, amit úgy hívnak, hogy szerelem - susogom.
- Szóval érjem be ennyivel? - húzza el a száját, mire felkacagok.
- Miért ez nem elég?
- De - bólint és végre megjelenik egy mosoly az arcán.

- Azt ne oda tedd. Ó a faszom - üvölt Richard mindenkivel. Újabb fesztivál, de az idő nem kegyes hozzánk. Az eső szakad, mintha dézsából öntenék, mégis teltház van, az emberek esőkabátban a sárban tapicskolnak a színpad előtt, hogy láthassák a fellépésünket. - Kell egy kibaszott fólia - kiabál a walkie talkie-ba a technikusom, miközben az ég dörögni kezd. Teljes a káosz, minden a feje tetején áll, úgy rohangálunk körbe-körbe, mint a mérgezett egerek, próbáljuk menteni a technikát a víz elől, de minden ellenünk van. Az egyik srác, aki Mad gitárját teszi arrább elcsúszik az egyik tócsán, ugyanis a víz a backstage egyes részeire is befolyt, két húr pedig abban a pillanatban elszakad.
- Bassza meg, bassza meg, bassza meg - tajtékzik Eero. - Valaki húrozza újra a gitárt, most - kiabál a kis gárdánk tagjaival. - Jól vagy Jim? - segíti fel a hátast dobó technikust, aki csak bólint.
- A lámpákat most mennek fel átállítani, két hangfal becsődölt, a kivetítő is meghalt, de azt mondja az egyik srác, hogy életre tudják még kelteni kezdésre. A koncertszervezők most hozatnak egy ponyvát, hogy a fiúk fel tudjanak egyáltalán állni, mert anélkül elmossa őket a víz, de fogalmam sincs mi lesz - lép elénk Tia csurom vizesen és full idegbeteg módon. - Te meg most azonnal húzzál be az öltözőbe és vegyél fel egy pulóvert, mert nem hiányzik, hogy megint megfázz - pirít rám, mikor meglátja, hogy egy szál farmerben ácsorgok és próbálom a mikrofonom zsinórjait megmenteni.
- De itt nem esik - mutatok a fejem felé. Tényleg olyan helyen vagyok, ahová nem csap be az eső.
- Niko Koskinen, takarodj felöltözni - üvölt rám. Nagyon pipa, nem kezdek ki vele, inkább bemászok és felöltözöm rendesen. Úgyis szétázom és koncert előtt majd megint göncöt kell váltanom, de ha Tia úrnő ezt parancsolja nincs mit tenni.
- Meg ne próbáld - sziszegi Aleksi, miközben kikapja Katja kezéből a gitártokot, amit épp most próbált volna szegény lány felemelni.
- Most mi bajod? Csak segíteni akarok, ahogy szoktam – mondja, és értetlenül mered a férjére.
- A gyerekemet várod, nem emelhetsz semmi nehezet és amúgy is, menj be az öltözőbe. Nem akarom, hogy bajotok legyen - lép elé Aleksi.
- Hé, ácsi. Terhes vagyok nem beteg, egy gitár nem nehéz, fel tudom emelni, és nyakig be vagyok bugyolálva ergo nem lesz semmi bajunk. Inkább segíts Madnek arrébb tolni az erősítőt mielőtt az is bemondja az unalmast - bök a fejével a gitárosunk felé, aki elkeseredett harcot vív az elemekkel. - Menj már, ha nem bírom, itt van Niko, aki segít majd - kacsint rám, mire elvigyorodom.
- Oké, oké - morogja Aleksi. - Figyelj rá - szól rám, egy puszit nyom Katja szájára, hogy aztán eltűnjön ő is a forgatagban.
- Nem láttad Leenat? - kérdezem Katjat.
- Arra ment - mutat a mentőautók felé. - Mika elcsúszott és beverte a hátát rendesen, elkísérte, hogy megnézzék nincs-e valami komoly baja, de nem hiszem, hogy gáz lenne - magyarázza, mire megáll bennem az ütő. Már tényleg csak az hiányzik, hogy a dobosom ne tudjon színpadra lépni…

- Hazamegyünk - lép be lelkesen Alex a hotelszobába, mire Jade visítva a nyakába ugrik, én meg tök értetlenül bámulok rájuk. - Megyünk vissza L.A.-be - pörgeti meg Jadet nevetve a levegőben.
- Los Angeles? - kerekednek ki a szemeim.
- Aha ott lakunk. Oké van előtte még egy San Diego-i koncert, de az már semmi. Végre hazamegyünk, pár hónap pihi és utána stúdiózunk drágáim - magyaráz Alex. Teljesen be van zsongva, én viszont nem igazán tudom felfogni, hogy mi történik körülöttem. Pár hónapja elindultam New Yorkból most meg Amerika tök ellentétes oldalán fogok kikötni. Los Angeles… Nem is tudom… Éltem ott három évig, de nem kötődöm a helyhez. Bár ha jobban belegondolok semmilyen helyhez nem kötődöm. De legalább sok ott az ismerős. Max és Pam ott laknak, azaz ha pontos akarok lenni, van ott egy házuk, de ha turnén vannak, akkor aztán nem sokat tartózkodnak az otthonukba. Anyu is elég sokat van ott és apu zenekarának nagy része is az angyalok városában él. De ezek szerint most jó darabig én is ott fogok dekkolni. Érdekes módon nem hoz lázba, hogy nem megyünk tovább, hogy letelepedünk egy időre. Pedig volt idő mikor csak erre vágytam. Egy helyre, ahová hazamehetek, amit az otthonomnak mondhatok, egy városra, aminek minden zegét zugát ismerem, egy állandó lakhelyre. De már ez is semmivé foszlott. Egyszerűen nem érdekel, hogy hol vagyok. Semmi nem érdekel csak, hogy velük maradhassak, hogy tartozhassam valahová. És ezt végül is megkaptam Alex mellett. A családja része lettem pár hét alatt. Hozzá tartozom. Ha jobban tetszik az övé vagyok és ez jó érzés még akkor is, ha tudom, hogy nem én vagyok az egyetlen az életében. Kapok tőle annyit, mintha csak én léteznék a számára. Jade-nek igaza volt, rengeteg szeretet van ebben az apró pokolfajzatban. Valószínűleg észre se veszi, hogy mennyi mindent ad magából, hogy mennyi embert képes boldoggá tenni egyetlen mosolyával is. Igazából az is hihetetlen, hogy ennyire kötődöm hozzá. Függök tőle, olyan, mint a kábítószer. Szükségem van arra, hogy reggel megcsókoljon és átöleljen éjjel. Nem normális dolog ez, de nem tudok tenni ellene. Egyszerűen a hatása alatt vagyok azoknak a tengerszínű hatalmas szemeknek, amik hol eszelősen, hol álmosan, hol büszkén, hol szeretetteljesen, hol pedig vágytól elhomályosulva vizslatnak, Alex hangulatától függően. Imádom, ha mellettem van, akkor is ha éppen egy kibírhatatlan hisztérikaként viselkedik és akkor is mikor odaadó szeretetéhes kisfiúként. És a mosolya… Huncut és ördögi, rosszfiús, de édes, hát még mikor a szempillái alól les rám. Istenem akkor akármit odaadnék érte. Képes elérni, hogy ne lássak és ne halljak mást rajta kívül. Mintha ő lenne a világom kellős közepe. Most is az ujjaival csalogat magához, miközben meresztgeti a hosszú íves szempillái alól a hatalmasra nyílt tekintetét, és mindeközben egy huncut vigyor játszik az ajkain, én pedig, mintha ő lenne az egyetlen élő ember a Földön megyek, mintha egy láthatatlan zsinórral húzna magához. Amint leereszti a kezét, közvetlenül előtte állok, a tenyere a derekamra siklik.
- Ugye velem jössz szépség? - suttogja rekedten. Nem futja egy heves helyeslő bólogatásnál többre. Elveszek a tekintetében, az illata fejbe csap és ahogy hozzám ér… bizsereg az egész testem. - Megőrülök érted - húz közelebb magához, a nyakamba csókol, majd az ajakaimat veszi birtokba. Nem érdekel, hogy Jade is itt van, egyszerűen kell még belőle.

Kellett nekem bekapcsolnom a tv-t és látni abban a gyönyörű testére simuló rózsaszín ruhában, amellett a kerti törpe mellett feszíteni. Még most is tiszta görcs az egész testem. Nem bírom elviselni. Nem megy. Úgy érzem, belehalok, hogy ahányszor megpillantom, kettétörik a szívem. Nem vagyok képes ennyi fájdalmat elviselni. Képtelenség. A legrosszabb, hogy nincs semmi, ami enyhítene a fájdalmon. Azaz egy dolog van. De nem akarok hozzányúlni. Az alkohol kevés, a fű se használ semmit és az, hogy Leena mellettem van szintén nem jelent gyógyírt a sebemre, amit Lia minden egyes nyilvános megmozdulásával tovább fájlal. Ordítani tudnék. Igaza volt Londonban. Életem legnagyobb hibáját követtem el azzal, hogy akkor elengedtem. Kitalálhattam volna mást is és akkor nem éreznem úgy, mintha folyamatosan sót hintene az a boszorka az állandóan vérző sebemre. Bele fogok dögleni ebbe. De ki kell bírni, színpadra kell állnom, végig kell csinálni azt a másfél órát, úgy, mintha nem lenne semmi bajom, és csak utána tűnhetek el a világ szeme elől.
Az öltözőbe hallom, a tömeg moraját. Ami általában felspanol, most megrémiszt. Az eső kopog, egyre hevesebben és gyorsabban, miközben a rajongók üvöltenek, és ütemesen összecsapják a tenyerüket. Az öltöző fala rezeg a folyamatos ricsajtól, a padlón érzem, ahogy reng az egész épület a ritmusos dörömböléstől. Olyan érzésem van, mintha egy ókori gladiátor arénában lennék és a cirkuszt követelő közönség engem akarna látni. Mind tudják, hogy csak egy kimenetele lehet a dolognak, mégpedig az, hogy az oroszlán, akivel harcolni fogok szétszed, de nem érdekli őket. Vért akarnak. Műsort. Nekem pedig nincs választásom. Mennem kell. A zsebembe süllyesztem a cigim, felkapok egy üveg bort és egy utolsó pillantást vetek a tükörképemre. Vastag pulcsi, ami alatt van egy vékonyabb póló, sapka, sál, egy hosszú fekete kabát, amit lusta vagyok begombolni, farmer és tornacipő, ennyiből áll a szerelésem. Néhány kusza göndör hajtincs kilóg a sapkám alól, de cseppet sem zavar, hogy a homlokomba hullnak. A szememet most is vastagon kihúztam egy szemceruzával, úgy nézek ki, ahogy egy rock sztárnak ki kell néznie. A mikroport a fülemben, minden készen áll. A vastag ezüstgyűrűk az ujjaimon csillognak a gyér lámpafénybe, míg a rózsafüzér, amit egy nagyon régi barátomtól kaptam elveszik a sok fekete ruhadarabon, de ez nem is baj. Nem azért hordom, mert hívő vagyok, hanem azért, mert a srác az egyik legjobb gyerekkori barátom volt és meghalt. Ő ajándékozta nekem, hogy vigyázzon rám még akkor is, ha nem hiszek Istenben. Talán ez az egyetlen babonám. A láncnak mindig rajtam kell lennie, főleg a koncerteken. Azt hiszem minden tökéletes. Mondjuk talán meg kellett volna borotválkoznom… A pár napos borosta ugyanis ott sötétlik az arcomon… Nem ehhez vannak hozzászokva a rajongóim. Valahogy jobban szeretik, mikor úgy nézek ki, mint egy nagyra nőtt, veszélyes, tizenöt éves. De ehhez kell a sima babaarc. Most nem nézek ki jóval fiatalabbnak, mint amennyi vagyok és ez tetszik. Lehet, hogy így hagyom… Vagy szakállat növesztek. Kell a változatosság.
- Gyere már - nyit be Tia, mire nagy lépésekkel elindulok a színpad felé. Több ember szájából elhangzik, hogy sok sikert, de nem figyelek rájuk. A szívem dübörög a mellkasomban, most is mint minden egyes koncert előtt. Félek, lámpalázas vagyok főleg, hogy ilyen körülmények közt lépünk fel, ennyi ember előtt. Nem tudom, hogy mire számítsak, bármelyik percben bedögölhet a technika a rengeteg víz miatt. Bár Mad is kapott egy mikrofont, hogy vokálozzon, de ha az én hangfalam bedöglik, csak át kell sétálnom az ő oldalára és elfoglalni a vésztartalék állványt. Mika tele van nyomva fájdalomcsillapítóval a háta miatta, de szentül állította, hogy végig bírja csinálni a koncertet. Majd meglátjuk… Bevallom rettegek. Minden szarrá mehet és akkor csak a lélekjelenlétünkön fog múlni minden. Mindig jó volt a reakcióidőm, de nem biztos, hogy fogok tudni elég gyorsan rögtönözni.
- Kész vagy? - kiabál Tia, mikor a színpad szélére érek.
- Asszem - bólintok.
- Ásványvíz oldalt, a bort tedd magad mellé, és ne nagyon rohangálj ki a színpad szélére, mert ha megcsúszol annak nem lesz jó vége. Úszik az egész hóbelebanc a vízben. Ha a fülesed bedöglik nem kell parázni, a számok sorrendjét tudod igaz? - darálja.
- Igen tudom - bólogatok bőszen.
- Oké, akkor nyomás - lök ki, mire hangos tapsvihar tör ki, a rajongók úgy kiabálnak, mint az őrültek. Elkínzott mosolyra húzom a szám, de ők nem tudhatják, hogy olyan érzésem van, mintha véres húscafatként a hiénafalka elé lökött volna Tia. Rossz érzésem van és az, hogy nem látom a tomboló tömeg végét, még rátesz egy lapáttal. Hogy képesek erre? Mind megőrültek? Szakad az eső, dörög az ég, sár van, minden csúszik és mégis itt állnak és várnak ránk már vagy egy órája. Őrület… A jeges szél az arcomba csap, úgy érzem, hogy halálra fogunk fagyni a koncert végére. És ránk még csak nem is esik az eső, a fólia miatt, amit felraktak. A srácok várják a jelet, hogy a húrok közé csaphassanak, a feszültség tapintható a levegőben, de először nekem kell lépnem. A közönség őrjöng, nem akarnak elcsendesedni, de amint a szám elé emelem a mutatóujjam, egyszerre halkulnak el.
- Szerbusztok kedveseim - búgom és előveszem minden varázserőm. - Úgy látom, tudjátok kik vagyunk - kuncogok fel idegesen, ugyanis ezer tábla emelkedik a magasba a zenekarunk nevével. - Örülök, hogy itt lehetünk és köszönjük, hogy ti is itt vagytok, hogy nem riasztott el titeket az időjárás. Kurva sokat jelent ez nekünk, de nem venném a szívemre ha szarrá fagynátok, tehát… - mosolyodok el és intek egyet Jarinak, aki azonnal elkezdi az első számot, nekem pedig már semmit nem kell mondanom. Sikítanak a lányok, őrjöngnek a srácok, mi pedig nekiállunk, hogy életük legjobb koncertjével ajándékozzuk meg őket. A szél ismét feltámad, a hideg csípi az arcom, megremeg tőle az egész testem, az ujjaim pillanatok alatt kivörösödnek, gőzöm sincs, hogy fogom ezt végig csinálni. Aleksi a raszta tincseit a háta mögé dobja, hogy ne zavarja a húrok pengetésében, de amint egy lépést hátrál dob egy hátast a padlón lévő egyetlen tócsán. Szívem szerint felnyerítenék a röhögéstől, de nem teszem. Ő is nyúzza tovább a gitárját, én is énekelek és próbálom moderálni magam miközben nézem, hogy szerencsétlenkedik. Nagy nehezen azért csak sikerül felállnia és arrébb kolbászol a színpadon. Az arca egy-egy mozdulatnál grimaszba torzul. Valószínűleg, ő is úgy járt, mint Mika, de most nem mehet le fájdalomcsillapítóért. Mad viszont nem fogja vissza magát, de neki nem is kell. Bátran kiröhögheti a leendő apukát, senki nem hallja, csak látják. De a közönségünk is mosolyog, amit persze Aleksi is észre vesz és mivel mással ütné el a dolgot, mint poénnal. Vigyorogva pukedlizik egyet előttük, mintha direkt csinálta volna és el is van intézve. Egy ideig aztán nem történik semmi. A körülmények ugyan nem javulnak, de a koncert flottul megy egészen addig, míg észre nem veszem, hogy a ritmusszekcióval valami baj van. Mika a hátam mögött ül, így nem tudom mi a probléma elsőre, csak mikor a fejem mellett elsüvít a törött dobverő két darabja, akkor esik le, hogy miért csak a lábdob és a cintányér üzemel. Az egyik dobverő kettétört… Mák, hogy van mellette tartalék így csak egy pár másodperces kiesés van, de ezt is azonnal kompenzáljuk.
A közönséget is sikerül megénekeltetnem, elképeszt most is, hogy fejből tudják a dalok szövegét. Hisz én írtam őket, a rajongók mégis ismerik mindet. Hihetetlen. Már rég elmúlt a görcs a gyomromból, egyszerűen csak teszem, amihez értek, amit imádok csinálni, amit kiskorom óta akartam és boldog vagyok, hogy ennyi ember előtt játszhatok, de legjobb, hogy nem csak én élvezem, hanem ők is. És ez a lényeg. Teljesen elengedem magam, két szám közt traktálom őket a hülyeségeimmel, kommunikálok velük, ezerszer köszönetet mondok nekik és hasonlók. Próbálom kiépíteni a kapcsolatot az értünk itt lévő emberekkel. Úgy tűnik sikerül megnyernem őket, és ezért marha büszke vagyok magamra.
Az utolsó fél óra viszont olyan, mint maga a pokol. Már nem csak simán eső esik, hanem jégdara, ami ugyan nem veszélyes, csak kurva hideg. A levegő párás volt eddig is a közönség lélegzetvételétől, de most extrán az lesz, az orromig se látok, az egyik lámpa bal oldalt szikrázni kezd, aztán kialszik így a fél színpad, elsötétül. Rágyújtok egy cigire, ugyanis az idegeim pattanásig feszülnek. Murphy törvénye nem léphet most életbe, miszerint ami elromolhat az el is romlik. Még ezt a fél órát ki kéne bírni. Leszarom, hogy nem érzem a lábujjaim se az ujjaim, nem izgat, hogy remeg az egész testem, az sem igazán hat meg, hogy a zenekarom többi tagját is a kihűlés veszélye fenyegeti, csak az van bennem, hogy végig kell csinálnunk, mert alapjáraton ez egy kurva jó koncert, a körülmények ellenére is. De persze, hogy minden összeesküdik ellenünk. A fülesem meghal, pont abban a percben mikor Tia mondana valamit, de bízom abban, hogy Aleksié működik. Mellé sétálok Mad szólója közben és megkérdezem, hogy tudja-e mit akar Tia, de csak tagadólag rázza a fejét. Mikanak is elmutogatom, hogy meghalt a fülesem, mire jelzi, hogy az övé se működik, aztán seperc alatt kiderül, hogy senkié nem jó. Elindulok a színpad széle felé, hogy megtudjam mi a baj két szám között, de én is rálépek arra a tócsára, amin a koncert elején Aleksi hátast dobott és ugyan úgy járok ahogy ő. A gerincembe éktelen fájdalom nyilall, levegőt is elfelejtek venni, úgy érzem, hogy soha a büdös életbe nem fogok többé tudni megmozdulni, de én jövök. Fekve énekelem el a refrént miközben a hátamba újra is újra belehasogat a kín, de megcsinálom. Lassan és óvatosan kelek fel, mert nem túl jó érzés a hideg tócsában feküdni, viszont Istenetelenül fáj mindenem. Én is ki vagyok persze röhögve, de nem izgat. Tia kétségbeesett arca jobban lefoglal. Valamit hevesen magyaráz, de nem tudok szájról olvasni. Mutogat fölfelé, de nem értem mit szeretne. Azt én is tudom, hogy az egyik lámpa nem működik, de valószínűleg nem itt van a bibi. Hiába nézek fel, nem veszek észre semmit, így leintem és visszaállok a helyemre, hogy lenyomjuk a maradék tíz percet. Hallom, hogy Eero és Tia egyszerre kiabálják a nevem a színpad széléről, de jobban leköt, hogy látom, ahogy Mad is a végzetébe rohan. Az a tócsa kurvára rossz helyen van, ugyanis ő is sikeresen eltaknyol rajta. Aztán valami elkezd a fejemre csepegni és ez eltereli a bénázó gitárosomról a figyelmet. Ó, bassza meg. A fólia ereszt a fejünk felett… Hát ez a baj. Megtelt vízzel, nem bírja a súlyt, ha leszakad akkor viszont szarrá ázunk és vége van mindennek. Életemben nem imádkoztam még, de most elkezdek rimánkodni, hogy bírja ki ezt a maradék pár percet, mert abban biztos vagyok, hogy nem lesz ráadás még akkor sem, ha a nézők visszakövetelnek minket. Újból a közönség énekel, ők adják az ütemet, mi pedig egymásra vigyorgunk. Élvezik… Még egy pár másodperc elejéig Mika sem veri a dobjait, csak akkor kezd bele újra, mikor intek neki, hogy elkezdheti adni a ritmust. Aztán szépen lassan mindenki visszacsatlakozik és én is újból énekelni kezdek. A hangulat a tetőfokára hág, ők is érzik, hogy az utolsó előtti szám jön. Csak most tűnik fel, hogy folyamatosan mosolygok, hogy iszonyat mód élvezem minden szar ellenére is a koncertet és látom, hogy a fiúk is így vannak ezzel. Mad és Aleksi egymás elé állva gitározik és mindketten röhögnek a másikon. Az ujjaik és az arcuk is vörös, mindkettejük pengetője eltűnt már, de nem számít. Semmi sem számít. Az utolsó szám, Lia száma. Csukott szemmel énekelem végig. Ezt a dalt csak így tudom előadni. Muszáj azt képzelnem, hogy csak ő hallja, hogy a karomban tartom, hogy a végén majd megcsókol és láthatom a gyönyörű mosolyát, a csillogó szemeit, hogy a karomba fog csapódni és szorosan magamhoz húzhatom a kívánatos testét. Ez csak az övé. Azaz a kettőnké. Az én gyerekem, de ő az anyja. Nélküle sose született volna meg. Nem bírom persze kizárni a tömeg hangját. Együtt énekelnek velem. Neki énekelünk. Ó kicsikém, bárcsak tudnád, hogy neked szól. De nem tudod, mert hülye mód sose mondtam el neked.
Aztán vége van. Megszűnik a kábulat. A fólia pedig leszakad. A jeges zuhatag egyenesen a nyakunkba zúdul, a tömeg bepánikol, mi pedig kínunkba nevetni kezdünk. Csak velünk történhet ez meg. Minden szarrá megy, az eső mindent eláraszt, de már mindegy. Földig hajolunk a rémült közönség előtt, majd levonulunk a színpadról. Vacogunk mind az öten, de a vigyorunk levakarhatatlan. Tia fejvesztve rohangál körbe körbe, a technikusaink próbálják felmérni a károkat, míg a groupiejaink törülközőket nyomnak a kezünkbe. Leena rémülten pislog rám mikor mellé érek.
- Jól vagy? - kérdezi halkan.
- Igen - bólintok, majd egyenesen a turnébusz felé veszem az irányt. Nincs kedvem most hozzá. Lia dala után nem. Egyedül akarok lenni. Beülni egy kád forró vízbe és róla álmodozni. Mindenemből csavarni lehet a vizet, de nem izgat. Lepacsizok a busz felé vezető úton mindenkivel, kezet fogok velük és köszönetet mondok, mert ennyi mindent tettek annak érdekében, hogy színpadra állhassunk. Tia az egyetlen, aki utánam rohan, majd a busz helyett egy autóba rángat. A sofőr nem igazán örül annak, hogy eláztatom a kárpitot, de nem számít.
- Az anyukád hívott - mosolyog rám Tia, mire kikerekednek a szemeim.
- Baj van velük? - nézek rá rémülten.
- Nem - csóválja meg a fejét, mire azonnal megnyugszom. - Csak azt üzeni, hogy majd megnézi a Los Angeles-i koncerteteket.

Alex mélyen alszik miközben szorosan ölel magához, én viszont unatkozom. Már kibámultam magam, muszáj valami mást csinálnom. Óvatosan bújok ki mellőle az ágyból, mosolyogva figyelem, ahogy fázósan összehúzza magát, mikor felemelem a paplant, aztán elégedetten elmosolyodik mikor visszaterítem rá. Én pedig egy szál kapucnis pulcsiba és rövidnadrágban kicsattogok a nappaliba, kócosan és álmosan. Rendelek egy kávét, elolvasom Jade üzenetét, amit még tegnap éjjel hagyhatott is. Csak annyi áll a papír fecnin, hogy dolga akadt és majd csak Los Anegelesben fogunk újra találkozni. Elhúzom a szám, ugyanis előre érzem, hogy Alex nem fog ennek örülni. Jade fontos neki, és ha megtudja, hogy valaki másnál tölt pár napot ki fog bukni. Márpedig tuti, hogy Jade pasival van. De én ebbe nem akarok belefolyni és nem is fogok. Jade tudja kezelni Alex hisztijét, majd ők leboxolják.
A kávém pár perc múlva megérkezik, a pincérnek épphogy a nyála nem csordul ki mikor ajtót nyitok neki és végignéz rajtam. Nem igazán törődök vele, mióta Alex mellett vagyok ismét hozzászoktam, hogy megbámulnak az emberek. Kicsinek is mindig ujjal mutogattak rám, követtek mindenhová és ijedten pislogtak ránk. Most felnőtt fejjel már fel se veszem a dolgot. Inkább a srác orrára csapom az ajtót és leülök az egyik fotelba. Rágyújtok egy cigire, magamra rántom az egyik plédet és bekapcsolom a Tv-t. Semmi nem köti le a figyelmem igazán, egészen addig, míg ki nem kötök az egyik zenecsatornánál, ahol az ő mohazöld szemei villognak. Azonnal, így képernyőn keresztül is a hatása alá von. Koncertfelvétel az egész, én mégis tátott szájjal bámulom a mikrofon előtt álló alakot. Olyan ámulatba ejtően riszálja a csípőjét, olyam imádnivalóan grimaszol és csücsörít azokkal kívánatos rózsaszín színű telt és formás ajkaival, hogy az én szám azonnal mosolyra görbül. A része voltam az életének, még ha csak pár óra erejéig is. Nem bírom levenni a szemem a képernyőről, szerintem még pislogni is elfelejtek, hisz nem akarok lemaradni egyetlen másodpercről sem. Annyira csodálatos, annyira profi, annyira férfi… Így is átjön az a fejbecsapó különleges kisugárzás, amivel képes volt levenni a lábamról, amivel eléri, hogy azt se tudjam élek-e vagy halok, hogy fiú vagyok avagy lány. Hihetetlen, hogy ő így is képes hipnotizálni. Pedig megteszi. Épphogy a nyálam nem kezd csorogni, miközben tátott szájjal bámulom. Gyönyörű a szememben, bár mostanában hajlamos vagyok elfeledkezni erről és arról is, amit kivált belőlem. Alex mellett repülnek a napok és képes elterelni a gondolataim róla. Nem tudom, hogy örüljek-e ennek. Azt hiszem kéne. Niko az elérhetetlen férfi, a délibáb, amit hiába kergetnék sosem lehet az enyém. A baj, hogy mindkettejüket szeretem. Csak másképp. Alexben magát a zenészt imádom, Nikot viszont vagy mindenestül gyűlölöm vagy mindenestül szeretem. De honnan is tudhatnám mit érzek igazán? Az én fagyos érzelemmentes szívem honnan tudhatná, hogy melyik az igazi szeretet? Világ életemben önző voltam, ezt tanultam a szüleimtől is elvégre… Csak anyut, Yvet és Mirát szerettem, na meg talán Conort és egy kicsit Petet. De ezek nem hasonlíthatóak ahhoz, amit akkor érzek, mikor meglátom Nikot, de ahhoz sem, amit Alex vált ki belőlem egyetlen mosolyával. Teljes káosz.
- Szépség… - dünnyögi Alex álmosan, miközben kibotorkál a hálóból, ezzel viszont kizökkent a bámulásból és a gondolkodásból. Azt hiszem jövök neki egyel… Ha nem kel fel, lehet még jobban belegabalyodok a dolgokba. A Tv-t gyorsan kikapcsolom és rámosolygok. Édes, ahogy megpróbálja kidörgölni a csipát a szeméből, majd nagyot nyújtózkodik, én pedig elfelejtek levegőt venni. A pólója megemelkedik és a hófehér bőre kivillan. Hirtelen vetődik mellém, majd a karomba bújik. - Kérek egy csókot – nyöszörgi, én pedig azonnal teljesítem a kívánságát. Lassan kóstolgatjuk a másik ajkait, majd még annál is lassabban gabalyodik össze a nyelvünk. Kifulladásig csókolózunk, majd vigyorogva elválunk és a homlokunk a másikéhoz támasztjuk. Alex a nyelve hegyével körbe-körbe rajzolgatja a szám, míg az összes kávéíz el nem tűnik róla.
- Nincs több koffein a fincsi szádon - biggyeszti le az ajkait, mire felnevetek…
- Mit kapok, ha mégis van? - incselkedek vele, mire kinyitja az egyik szemét.
- Akármit - vágja rá.
- Hm… Ma velem maradsz? - kérdezem halkan.
- Veled - suttogja és a combom kezdi cirógatni.
- Akkor tessék - nyomok egy bögrét a kezébe. Tudtam, hogy kettőt kell felhozatni…
- Istennő vagy - vigyorog rám, majd azonnal felül. Most én dőlök az oldalának, és én hajtom a fejem a vállára. Mélyen lélegzem be a tiszta és természetes illatát. Szeretem, mert megnyugtat, hogy az orromban érzem a hozzá tartozó semmihez sem hasonlítható illatot. Nem használ parfümöt, ez tényleg ő. Csak azzal, hogy mellettem van elfeledkezem Nikoról teljesen. Mintha nem is létezett volna soha, mintha soha nem szerettem volna. Ez Alex… A tudta nélkül segít rajtam és meggyógyít.
- Hol van Jade? - kérdezi halkan.
- Elment, azt írta, hogy Los Angelesbe találkozunk majd - nézek rá félve a szempilláim alól. Alex elhúzza a száját, de nem szól egy szót sem. Inkább tovább kortyolgatja a bögréje tartalmát. Mit ne mondjak meglep a reakciója. Azt hittem dühöngeni fog, hogy felborítja az üvegasztalt és szétszedi a hotelszobát, de nem. Átkarolja a vállam és puszit nyom a fejem búbjára, mire én viszonzásul a nyakába csókolok. Ma nem gonosz kismanó. Elővette az angyalka énjét. Úgy is mosolyog rám, mintha Isten követe lenne, akinek az feladata, hogy minden fájdalmat kitöröljön a szívemből a puszta jelenlétével. A tengerszínű szemei tisztán ragyognak felém, amitől nagyot dobban a szívem. Imádom mikor így néz rám. Annyira ártatlannak tűnik ilyenkor. Teljesen bele tudok bolondulni ezekben a pillanatokban. A csalfa szívem azt súgja, hogy ő a tökéletes férfi. Pedig messze áll ám a tökéletestől. Számomra mégis az. Ha ez így megy tovább még a végén átveszi Niko helyét és beleszeretek. Ami valljuk be elég nagy őrültség lenne és amúgy is… Lehetetlen. Ha Niko is itt lenne a szobában, minden idegszálammal rá koncentrálnék valószínűleg. Őt akarnám, de nincs itt és nem is lesz. Így hát megengedem magamnak, hogy Alexet szeressem. Persze nem örökké és visszavonhatatlanul. Csak mára szól ez a szerelem. Meg talán holnapra. De semmiképp nem végleges.
- Randizol velem? - kérdezi mosolyogva, mire kikerekednek a szemeim.
- Tessék? - kérdezek vissza, mert nem vagyok biztos abban, hogy kristály tisztán értettem.
- Azt kérdeztem, hogy randizol-e velem ma - kuncog fel, a ledöbbent arcomat látva. - Semmit nem tudok rólad és hát… Mindegy, a lényeg, hogy mi lenne, ha ma elmennénk sétálni, ebédelni meg ilyesmi - dobja fel az ötletet. - Beszélgethetnénk. Szeretek veled beszélgetni, de olyan kevésszer tesszük - bizonytalanodik el a hangja. - Nem muszáj - visszakozik hirtelen. – Megértem, ha nem akarod és nem vagy kíváncsi rám és jobban szeretnél az ágyban maradni és… - kezd bele, de a mutatóujjam a szája elé teszem, mire azonnal elhallgat.
- Érdekelsz - suttogom. - Minden érdekel, ami veled kapcsolatos. Csodálatos vagy és szívesen randizok veled ma. Bár azt hiszem ezt az elején kellett volna, de tök mindegy - kuncogok fel, mire az ő arca is felragyog.


Van, hogy közömbös számunkra, az akinek a szemébe nézünk vagy akivel együtt vacsorázunk, de előfordul olyan is, hogy egy bizonyos személynek csak a látványától is úgy érezzük, mintha átgázolt volna rajtunk egy kamion… Kétszer. Vagy inkább háromszor. Néha megijedünk az érzéstől, néha pedig csak hagyjuk, hogy elsodorjon. De mi van akkor ha két személy is őrjítően hat ránk és nem tudjuk eldönteni, hogy melyik személy részegít meg minket jobban?