A fejlécet Gina készítette, akinek ezúton is hatalmas köszönet :)

2012. október 30., kedd

96. Összepasszolunk





„Számtalan szép ember él a világon, milliók, akikbe beleszerethetsz. De olyan, akinek a szája tökéletesen illik a tiedhez, csak egy létezik.”

Már csak az arckifejezéséért is megérte kimondani ezt a képtelen mondatot. Olyan vihogás tör rám, mintha veszett hiéna lennék, ő meg csak üveges tekintettel bámul rám, még mindig sokkos állapotban. Mint aki nem tudja eldönteni, hogy örüljön-e annak, amit mondtam vagy szaladjon-e ki a világból.
-         Nyugi nem gondoltam komolyan, még együtt élni se tudunk – röhögök eszelősen, mire magához tér.
-         Miért nem? – Néz rám kérdőn, de a vonásai kisimulnak hirtelen.
-         Na miért? – Húzom fel kérdőn a szemöldököm továbbra is a hasam fogva.
-         Én tényleg elvennélek csak kicsit hirtelen jött, hogy rábólintottál – magyarázkodik, mire a két tenyerem közé fogom az arcát.
-         Egyszer, ha tisztességesen megkéred a kezem, igent fogok mondani – csókolom meg. Kissé még mindig le van fagyva, de azért kapcsol és viszonozza a közeledésem. – De van még időnk, nem kell kapkodni. Jó ez így – suttogom a szájába.
-         Mit tesz az, hogy tisztességesen kérjem meg a kezed? Rózsaszirmok, gyertyafény, féltérdre ereszkedés, bársonydoboz, gyémántgyűrű? – Húzza fel kérdőn az egyik szemöldökét.
-         Nem ragaszkodom semelyikhez. Na jó, a gyémántgyűrűs ötlet tetszik – kuncogok fel, a karjai közé bújva.  – De csak akkor, ha akkora kő lesz a foglalatban, hogy nem tudom tőle felemelni a kezem – kacagok fel, jelezve, hogy ez tényleg csak vicc. Valahogy nem bírom elképzelni, hogy gyémántgyűrűt kapjak tőle. Nem illik hozzánk.
-         Tehát a kreativitásomra bízod? Nincs semmi elvárás? Semmi kiskori álom? Gyerekként nem gondoltál arra, hogy majd jön a herceg fehér lovon, lepattan a nyeregből miközben virágszirmok hullnak az égből, kanyarít egy olyan szerelmi vallomást, amitől anyukád is, apukád is sírva adja áldását a frigyre, majd leborul eléd és könyörög, hogy részesítsd abban a kegyben, hogy a felesége leszel, aztán boldogan éltek míg meg nem haltok? – Simogatja finoman a derekam, miközben mosolyogva a nyakamba motyog.
-         Hű, élénk a fantáziád – nevetek fel újra, ahogy elképzelem a jelenetet vele, az anyukámmal, Mattel és a fehér lóval körítve. – Nem semmi ilyesmi, amúgy. Tizenkét évesen bosszantottam azzal Mattet, hogy Vegasban fogok házasodni tök részegen. Én frakkban leszek, a vőlegényem pedig habos babos fehér ruhában és egy Elvis imitátor fog minket összeadni, majd eljátszom minden örökségem egy kaszinóba – kacagok fel.
-         Öhmm – köszörüli meg Niko a torkát, miközben próbálja visszafogni a nevetését. – Nem fogsz rávenni, hogy fehér habcsókruhában várjalak az oltárnál. Az Elvis imitátorról és Vegasról még tárgyalhatunk, a kaszinózásról is, bár jobban örülnék, ha józan lennél mikor igent mondasz nekem – csókol a nyakamba, amitől kiráz a hideg.
-         Sosem gondoltam komolyan ezt az ötletet. Bár kétségtelen, hogy jól hangzott és mindenki valami ilyesmit várna el tőlem, tekintve, hogy Anders lány vagyok, de a hagyományos szertartás jobban vonz – vonok vállat.
-         Kulta, amúgy kérdezhetek valamit? – Suttog a fülembe.
-         Ha nem azt, hogy hozzád megyek-e, akkor igen – kacagok fel.
-         Nem, nem azt – mosolyog a nyakamba. – Leena miatt jött fel ez az egész? – Dörgöli az orrát a bőrömhöz, amitől csiklandósan húzódom össze.
-         Az ő hívása volt a kiváltó ok – vallom be őszintén. – Tudod, nem csak te vagy féltékeny – teszem hozzá, mire hirtelen leteper a plédre és fölém tornyosul. Sokáig csak az arcom tanulmányozza, a könyökére támaszkodva, majd egy lágy csókot lehel az ajkaimra és a hajam kezdi babrálni. Kétszer is szólásra nyitja a száját, de mindkétszer meggondolja magát, aztán egy nagy levegőt vesz és mégis belekezd.
-         Tudom, hogy félsz tőle, mert olyan erősen kötődtem hozzá, még akkor is mikor már pontosan tudtam, hogy téged akarlak, hogy majdnem elvettem – suttogja a szemembe nézve. – De azért jobb, ha tudod, hogy iránta sosem éreztem még csak hasonlót se. Egyszer sem dobogtatta meg ennyire a szívem. Tudom, hogy hülye vagyok, de ostoba nem. Eszem ágában sincs újra vele kezdeni. Most boldog vagyok, elégedett és nyugodt. Benned megvan minden, amit egy nőben kerestem – mosolyodik el, majd az alsó ajkába harap. – De valamit tudnod kell – sóhajt nagyot, amitől kissé megijedek.
-         Mit? – Sürgetem.
-         Majdnem lefeküdtem vele, mikor Los Angelesben voltál – böki ki, amitől most rajtam a sor, hogy lefagyjak.
-         Tessék? – Pislogok nagyokat.
-         Nem történt meg. Dühös voltam rád és azt hittem történt valami közted és Sean között. Átmentem hozzá, de nem tettem meg. Nem tudtam – suttogja bűnbánóan.
-         Mégis meddig jutottatok el? – Kérdezem rekedten és kissé jegesen. Egy csók még megbocsátható… Talán. De valahogy érzem, hogy nem csak a nyelvét dugta be a szájába.
-         Csak be kellett volna raknom neki – hajtja le a fejét, mire mindkét tenyerem az arcomra tapasztom és kínomba nevetni kezdek. Nem tudom, mit csináljak hirtelen. Szívem szerint felpofoznám és a belefojtanám a tóba.
-         És még te kértél számon engem. Hát ez remek – kuncogok tovább, de a torkom a sírás fojtogatja. Viszont nem fogom neki megadni azt az örömet, hogy sírni lásson. – Szállj le rólam – dünnyögöm, pontosan tudva, hogy én úgyse tudom lelökni.
-         Kulta, kérlek – nyúl a csuklóim után, de amint a bőrömhöz ér, elgurul a gyógyszerem. Az érintése olyan, mintha tüzes vassal simogatna, önkéntelenül rántom el a kezem.
-         Csak szállj le rólam – tagolom neki dühösen, mire bűntudatos képpel legördül rólam. Azonnal felpattanok és berohanok a házba.


-         Ó én világ marhája – nyöszörgöm a tenyerembe. – Minek kellett elmondanom neki? Minek? – Verem a fejem újra és újra a puha földbe, miközben a napsugarak cirógatják a bőröm. Jobb, ha lenyugszik, ha most mennék utána, nincs egy csepp garancia sem arra, hogy nem herélne ki egy életlen késsel. És be kell vallani megérdemelném. Megint csalódást okoztam neki, de nem bírtam tovább magamban tartani ezt a titkot. Bár valószínű sosem tudta volna meg, de előbb utóbb felőrölt volna, amit tettem, tehát jobb, hogy most mondtam el. Így legalább tudom, hogy nem tud faképnél hagyni. Hisz a semmi közepén vagyunk. Francba, talán mégis kussolnom kellett volna. Hisz minden olyan tökéletes volt, én meg belerondítottam az idillbe. Órákon át ücsörgök kint, nem merek bemenni utána, hisz fogalmam sincs mit találok a házban. Egy megértő nőt, egy indulatos bestiát vagy egy összetört kislányt. Hisz mindhárom benne van.
Aztán összeszedem minden bátorságom, felmarkolom a plédet és a kávésbögréket, majd besomfordálok a házba. Azon viszont meglepődök, hogy a kanapén fekve találok rá, miközben édesen alszik. Megmosolyogtat a látványa, hisz össze van gömbölyödve akár egy kiscica. Édes és ártatlan.
Nem szúrhatom el. Őt nem. Hisz ő a legjobb dolog az életemben. Talán még a zenénél is fontosabb. Boldoggá tesz, megnyugtat, gondoskodik rólam, képes a társam lenni minden helyzetben, megnevettet mikor rossz kedvem van és szeret. Mi kell még?
-         Ne bámulj – dünnyögi és egy párnát vág hozzám. Nem nyitja ki a szemeit csak a fejére húzza a plédet.
-          Kulta – ülök le a földre, a kanapé elé. Olyan gyengének érzem magam. Mit mondjak neki? Nem akarom bántani.
-         Tudom, tudom sajnálod és soha többé nem fordul elő, csak ez nekem nem elég már – sziszeg miközben hátat fordít nekem.
-         Nem fogok mentegetőzni, hülye voltam. De nem tettem meg és nem is tenném meg soha – döntöm az állam az ülésre és mit sem törődve azzal, hogy kihúzhatom a gyufát, finoman simogatni kezdem a haját.
-         Hagyj most kicsit békén – dörmög, de ahogy a fejbőréhez érnek az ujjaim megremeg. Vigyorogva tuszkolom még beljebb, hogy mögé mászhassak és átölelhessem. Ugyan benne van a pakliban, hogy amint elhelyezkedem mögötte lelök, de megint kockáztatok és átölelem. Felveszem a teste minden egyes apró ívét, úgy simulok hozzá, mintha két tökéletesen összepasszoló puzzledarab lennénk. Mert így is van. Kicsit még mindig elvarázsol, hogy annyira illik ez a gyönyörű nő a karomba, mintha oda teremtették volna. Az arcom a hajába temetem, az ujjaim a takaró alatt a hasát cirógatják, miközben lehunyom a szemem. A béke újra átjár, tudom, hogy haragszik rám, tudom, hogy egy fasz voltam és azt is tudom, hogy meglesz még a botlásom böjtje, mert kiokoskodik valami olyan büntetést, amitől még azt is megbánom, hogy rá mertem valaha nézni Leenara, de abban is biztos vagyok, hogy negyven év múlva is így fogunk feküdni, összesimulva. Talán ösztönös nála, talán nem, de a keze a kezemre simul és összefűzi az ujjainkat, majd a nyaka alatt lévő mancsomra egy apró puszit nyom. A virágillat elálmosít, de nem áll szándékomban elaludni. Inkább csak csukott szemmel élvezem a pillanatot, miközben folyamatosan cirógatom.
-         Utállak – kezd el fészkelődni, majd szembefordul velem és ő ölel át szorosan, miközben az arcát a pólómba rejti.
-         Tudom, hogy szeretsz – mosolyodok el, miközben újratervezem a testhelyzetünket és megint hozzáidomítom a tagjaim.
-         Nem, én tényleg utállak – motyog.
-         Sosem tudnál utálni – nyomok egy puszit a tincsei közé. – De tudod mit? Még az is jó. Szenvedélyes érzés és nagyon pici választja el a szerelemtől – suttogom.
-         Nem akarom, hogy találkozz vele – néz rám hirtelen, mire ráncba szalad a homlokom. – Az a nő egy boszorkány és tudom, hogy azt mondtam, hogy nem baj, ha beszéltek, de ez a kis vallomásod mindent megváltoztatott. Nem akarom, hogy az életed része legyen. Nem akarom, hogy találkozz vagy beszélj vele. Nem akarom, hogy elhagyj – suttogja lesütött szemekkel.
-         Nem Leenatól félsz, hanem attól, hogy tud valamit, amit te nem – állapítom meg.
-         Mert tud is – suttog. – Csak nézz rá. Van benne valami… Nem tudom. Olyan, mint te. Olyan a tartása, mint valami királynőnek. Egyszerűen tökéletes és ugyan kissé fagyos meg karót nyelt, de a kisugárzása, hátborzongató még akkor is, ha épp a saját maga által lehányt ruhájában bömböl és folyik végig a festék az arcán – magyaráz halkan, miközben furcsa mintákat rajzolgat a mellkasomra.
-         Kulta, ez hülyeség. Leena is csak egy lány. Oké tény, hogy gyönyörű nő, de üres belül. Össze se lehet titeket hasonlítani. Te mindenhogy szuperálsz. Tudod, mi hiányzik belőle régóta? Mi az, ami miatt már nem tudtam úgy nézni rá, ahogy akkor, amikor megismertem? Amire nem képes? Nem tud nevetni – nyúlok Lia álla alá finoman, hogy a szemébe nézhessek. – Csak erőltetett kacarászásra futja tőle. Tudod igazad van, olyan, mint valami királynő. De nem az én királynőm. Mert nincs már benne se tűz, se szenvedély, se érzések. Csak egy elcseszett jégkirálynő, aki a pénzért, a hatalomért és azért, hogy mindenki úgy nézzen rá, ahogy egy csodára szokás, bármire képes. Hűvös és elérhetetlen. De nekem nem ez kell. Nem egy szobrot akarok otthon, akinek kiállnak a csontjai és az estélyik úgy állnak rajta, mint egy vállfán. Nem egy rezzenéstelen arcú banya kell, aki képtelen kimutatni az érzéseit. Nekem ez kell – mutogatok köztünk mosolyogva.
-         Veszekedni akarsz?  - Húzza fel kérdőn az egyik szemöldökét, de a szája sarka elkezd felfelé görbülni, amivel megmelengeti a szívem.
-         Igen, azt is akarok. Tüzet akarok, hogy perzselj fel és égess meg, mert ez jó. És hallani akarom, ahogy nevetsz édesem, mert már olyan régóta hiányzott az életemből, hogy azt akarom, hogy mindig nevess nekem Kulta. Nem akarom, hogy szomorú legyél és tudom, hogy az esetek kilencven százalékában, miattam vagy az, de hidd el, hogy nem direkt teszem – simogatom meg az arcát, mire egyre szélesebb lesz a mosolya, én meg újra olvadásnak indulok.
Ó igen, ez tényleg nagyon hiányzott. Ez az, ami miatt sosem cserélném le Liát. Az ő mosolya a mindenem. Megédesíti a napokat és olyan hosszú ideig nem volt mellettem olyan nő, aki szívből tudott volna nevetni, hogy majdnem elfelejtettem milyen is az, amikor reggel egy mosolygós lány mellett ébredhetek fel és az én ajkam is kapásból felfelé görbül. De vele átélem újra. 


-         Akkor sem akarom, hogy találkozz vele – komorodok el újra, mire nagyot sóhajt és lehunyja a szemeit. Szinte tisztán látom, hogy mérlegel magában, de csak egy másodpercig tart az egész.
-         Oké – bólint, én pedig leengedek és ismét úgy bújok hozzá, mintha az életem múlna azon, hogy belé kapaszkodhatok-e.
-         És azt is tudod, hogy ezzel még nincs vége? – Kérdezem gonoszul somolyogva.
-         Valahogy sejtem – bólint újra. – De csak, hogy tudd, ha valaki előtt is ruha nélkül fogsz szambázni, vagy átdugja bárki más is rajtam kívül a nyelvét a szádba, esetleg olyan helyekre kerül a keze egy idegennek, ahová szerintem nem kéne, akkor az a szerencsés balfék rövid távon ki lesz nyírva, el lesz ásva és le lesz betonozva. Így gondolkodj a bosszún – suttogja mély, hátborzongató hangon a fülembe.
-         Nem kifejezetten lesz ebbe beleszólásod édes – nézek rá vigyorogva.
-         Na ez a mosoly cseppet sem tetszik – simít végig az állkapcsomon.
-         Miért nem? – Vigyorgok pimaszul.
-         Mert semmi jót nem sejtet, de tudod a válladon ücsörgő kis bosszúálló ördög még ijesztőbb – kacsint rám.
-         Nem kellett volna, pucéran hemperegned az exeddel és most nem lenne semmi baj – sziszegem.
-         Nem kellett volna, rohannod Los Angelesbe, ahhoz a kis kertitörpéhez, majd azzal a vén fasszal mulatoznod és nem hemperegtem volna senkivel – vág vissza, mire kikerekedik a szemem.
-         Most komolyan a számlámra írod, hogy Alex mellett voltam, mikor szüksége volt rám? Hogy Jade volt az első, mikor kórházban volt és nem te? – Nézek rá ledöbbenve.
-         Ne veszekedjünk jó? – Fúj visszavonulót, de eléggé felpaprikáztam magam, ahhoz, hogy ne tehesse meg.
-         És amúgy is miért becsmérled állandóan Alexet? Mindig kis buzinak vagy törpének hívod. Ő sosem szokott létrának vagy kákabélűnek nevezni – ülök fel.
-         Lia kérlek – sóhajt nagyot.
-         Te csak ne kérj semmit. Egy kretén vagy, amiért felhoztad ezt – nézek rá dühösen.
-         Azt hiszed, hogy kurva jó érzés végignézni, ahogy vele telefonálgatsz? Végig vigyorogsz és kis szívednek hívod! Hogy ha most hívna, hogy kellesz neki, azonnal pattannál? És az a másik vén fószer? Francba Lia, te nem tudod milyen érzés, hogy minden pasi bomlik utánad, még az is, aki félig buzi. A legjobb haverjaim veled fantáziálnak és mindig arról kérdezgetnek, hogy tényleg úgy tekered-e a csípőd az ágyban, ahogy ők azt elképzelik – fakad ki.
-         Mi? – Kerekednek ki a szemeim, miközben ő felpattan és rágyújt egy cigire.
-         Semmi mi! Állandóan azt hallgatom, hogy ki és hogyan vágna gerincre, hogy mennyire örülnének, ha a farkuk a gyönyörű szádban lenne, hogy milyen szívesen fúrnák a fejüket a melleid közé és a többi… - sziszeg, maga elé meredve. – Te meg Leena miatt aggódsz – teszi hozzá mérgelődve.
-         Én ezt, ó… - suttogom elképedve, a takaró rojtjait birizgálva. Csak ha belegondolok, hogy én mit élnék át, ha Yv ilyeneket mondana nekem… Már azt is rossz nézni, hogy a csajok Nikon legeltetik a szemüket, de ha elképzelem, hogy mi lenne ha el is mesélnék nekem, hogy miket csinálnának vele, az nekem is sok lenne.
-         Sose gondoltál bele mi? – Néz rám kérdőn, mire megrázom a fejem. – Egy istennő vagy és ezt nem csak én látom, hanem mindenki, aki a közeledbe kerül. A világ minden pasija érted versenyez. Most még szerencsére elvakít téged a szerelem és csak engem látsz, de én meg retteghetek, hogy mi van, ha a rózsaszín köd elkezd felszívódni és észreveszed, hogy mennyivel jobb faszikat is kaphatsz nálam – suttog, visszahuppanva a kanapéra.
-         Tudod – térdelek elé hirtelen, hogy szembe legyünk egymással – sosem értettem, hogy egy ilyen fantasztikus pasas, hogy lehet ennyire önbizalom hiányos – szedem ki a kezéből a cigit és én is beleszívok, majd visszadugom a tökéletesen ívelt ajkai közé. – Hogy lehet, hogy ennyire nem vagy kibékülve magaddal? Hogy lehet, hogy nem látod, hogy tökéletes vagy? Miért nem Niko? – Simítok végig finoman, a szabályos arcélén.
-         Mert nem vagyok az – csóválja a fejét.
-         Ó a fenébe, elég volt ebből – szedem ki újra a cigit a kezéből, majd megint beleszívok és elnyomom az asztalon lévő hamutálba, hogy utána az ölébe pattanjak, lehámozzam róla a pólót és bebizonyítsam neki, hogy igenis fantasztikus minden egyes porcikája, a feje búbján lévő kócos hajszálaktól, egészen a kislábujja körméig. Mindenét végigcsókolom és elsuttogom neki, hogy miért is ő a leggyönyörűbb férfi a szememben, amit mosolyogva élvez, aztán ő sem bírja tovább és újra a kanapén szeretkezünk.
Hosszú órák múlva nyitom csak fel a szemeim, majd amikor álmosan felnézek őt látom meg, ahogy hanyagul lóg ki a cigi a szájából, a másik karjával meg gyengéden a derekam öleli át. Az üvegasztalon egy üveg bor és két karcsú pohár pihen. Mosolyogva csókolom meg, ő pedig szintén mosolyogva viszonozza.
-         Kulta – suttog halkan, miközben folyamatosan a vállam simogatja.
-         Hm? – Nézek fel rá, de nehezemre esik figyelni bármire is a szíve dobbanásain és a lélegzetvételein kívül. Túlságosan leköt a forró bőre, fűszeres illata, a keskeny csípője íve, ami a vékony takaró alatt tűnik el, de megerőltetem magam és belenézek azokba a szemekbe, amik képesek hipnotizálni az ember lányát.
-         Leéled velem az egész életed? – Kérdezi halkan és komolyan.
-         Tervbe van véve – mosolygok rá, mire ő is elmosolyodik.
-         De gyereket is akarok – teszi hozzá, mire elnevetem magam.
-         Oké – bújok vissza a mellkasához. – De nem lehet fiú és ha már az, akkor nem örökölheti a szemeid, sőt nem hasonlíthat rád egy kicsit sem, mert végem lesz, mint a botnak. Egy félistennel még elbírok, de kettő kicsit sok lenne a jóból – nevetek fel, ahogy elképzelem Niko kicsinyített mását. Esélytelen lenne, hogy nemet tudjak neki mondani.
-         Megegyeztünk. Amúgy is kislányt akarok, azok apásak. Olyan gyereket akarok, mint Aira – suttog, mire megint nevetnem kell.
-         Nehéz lenne kivitelezni, hacsak nem kéred meg Katjat és Aleksit, hogy csináljanak egy gyereket és adják nekünk. Tudod gének… - Nézek rá vigyorogva.
-         Hülye – vigyorodik el. – Én olyan édeset akarok, mint Aira, de azt akarom, hogy rád hasonlítson, bár valószínű, hogy jobban járna, ha nem így lenne, mert kénytelen lesz az apját a börtönben látogatni, hisz minden pasit, aki csak szemet mer vetni rá, megölök majd.
-         Ez még kicsit odébb van. Ráérünk gondolkodni róla – simogatom meg az arcát.
-         Nem bánnám, ha már lakna itt valaki – simítja a hasamra a kezét.
-         Hé, ácsi, még kicsit fiatal vagyok hozzá – somolygok.
-         De egyszer azt mondtad, hogy bármikor szülnél nekem gyereket – néz rám szúrósan.
-         Ha, ismétlem ha, lakna bent valaki, akkor természetesen örülnék neki, de egyenlőre jó ez így – fúrom az arcom a nyakába.
-         Költözz vissza hozzám – dobja fel az újabb ötletet, amit nem tudok mire vélni.
-         Mi a fene ütött beléd? – Támasztom az állam a mellkasára.
-         Nem tudom, csak azt, hogy ez így jó. Mármint, hogy egész nap együtt vagyunk.
-         Hé lassíts, nem rohanunk sehova oké? Nyugi, nem hagylak el és nem kell semmitől tartanod. Együtt vagyunk és ez így is marad, szóval nem pánikolunk baby – harapok finoman a nyakába, amitől összerezzen. Érzem, hogy az a baja, hogy lassan vissza kell mennünk és megint fél attól, hogy történik valami, ezért megpróbál magához láncolni, de felesleges, hisz így is az övé vagyok.


Hazamenni nem is volt olyan könnyű, mint hittem. Ismét visszamenni a stúdióba és keresgélni az egyensúlyt Lia és a zene közt kimerített. Szerencsére ő megtalálta a megoldást és előszeretettel használta a toronyhoz kapott kulcsot, így mikor hazaértem, nem a kongó üresség várt, hanem ő. Sokszor ugyan a kanapén fekve találtam rá, de így is mindent megért, hogy ott van, velem van. Minden szabad percünk együtt töltjük, végre minden klappol.
Persze így sem tökéletes az élet.
-         Megint Leena írt? – Néz rám Jari a stúdióban ülve, míg én elolvasom az üzenetet.
-         Találkozni akar velem  - suttogom idegesen.
-         Ez már kezd átmenni zaklatásba – néz rám Tia is fáradtan.
-         Tudom, de mit csináljak vele? Mégse vághatom le az ujjait, hogy ne tudjon üzengetni – morgok, miközben ezt az sms-t is törlöm, anélkül, hogy válaszolnék.
-         Lia tudja? – Pislog rám Mad álmosan. Késő este van már, lassan megyünk haza, ez már csak a levezető beszélgetés.
-         Kinyírná, ha tudná és teszem hozzá jogosan – pakolom az ötletes füzetem a hátizsákomba. – Kezd kicsit sok lenni, amit csinál. Minden programját úgy igazítja, hogy ha csak egy pillanatra is de összefussunk, legyen szó fotózásról vagy interjúról. Ráadásul valaki azt kezdte el terjeszteni, hogy munkát kapott a zenecsatornánál. Ha ez igaz, akkor az kurva nagy ciki srácok – sóhajtok fel fáradtan.
-         Talán találkoznod kéne vele, hátha felfogja a borsónyi agyával, hogy vége – nyújtózik nagyot Mika, majd sziszegni kezd, tekintve, hogy a karjai az egész napos dobolástól kissé bedurrantak.
-         Talán, de most srácok, ha nem bánjátok én lelépek a gyönyörű nőmhöz, mert semmi másra nem vágyok ma már, csak egy kád forró vízre és arra, hogy megöleljen – mosolyodok el, ahogy arra gondolok, hogy mi vár rám nála.
Szerencsére nem is tévedek. Mire hozzá érek, már vacsorával vár és egy olyan csókkal, amitől azonnal ki akar törni a szívem a bordáim közül. Magamról megfeledkezve hagyom, hogy kicsússzanak a cuccaim az ujjaim közül, hogy végre szabadon magamhoz ölelhessem.
-         Kaptam munkát – vigyorog rám, mire a homlokomig szalad a szemöldököm.
-         Mit? – Nézek rá.
-         Dalokat kell hallgatnom és eldönteni, hogy jók-e vagy sem – bök egy rakás cipősdobozra, ami a nappaliban van feltornyozva, a dobozokban pedig CD-k vannak.
-         Ó – lepődök meg, hisz fogalmam sem volt arról, hogy dolgozni akar. Főleg azután nem, hogy egy rakás pénzhez jutott. – Ez remek – mosolyodok el. Mindig szerettem az olyan nőket, akik nem egyhelyben akarnak ülni, hanem csinálni akarnak valamit, ha van pénzük, ha nincs pénzük.
-         És Katja megtanít finnül, cserébe pedig vigyázok Airara, hetente egyszer három órát, míg ők Aleksivel romantikáznak – mesél tovább lelkesen, én meg egyik ámulatból a másikba esek. Anno úgy tiltakozott a kiscsaj ellen, mintha magát az ördögöt akarnám a kezébe adni, most pedig önként és dalolva vállalja, hogy vigyáz rá?
-         Hű – nyögöm ki. Kicsit be vagyok rozsdásodva.
-         Fáradt vagy – simít végig finoman a halántékomon, mire ösztönösen valami doromboló hangot adok ki, ő pedig felkuncog. – Gyere enni, addig engedek egy kád vizet és kinyitok egy üveg bort – csókol meg lágyan, én meg teszem amit kér.
A fürdőszobában, egymással szemben fekszünk bele a habos vízbe, a fejem hátradöntve élvezem, ahogy a meleg víz ellazít és simogat, ő pedig egy idő után mosdatni kezd és végigmasszírozza minden porcikám. Ha lenne bennem csak egy csepp erő is tuti rávetném magam, hiába nem izgatóan simogat, sokkal inkább nyugtatni próbál, de nincs, így csak nyöszörögve élvezem a kényeztetést.
- Ezt az estét tutira nem így tervezted – dünnyögöm félkómában, immár az ágyban fekve.
- Ezt az estét úgy terveztem, hogy a karjaid közt alszom el – suttogja, miközben a hátam és az arcom simogatja, amivel azt éri el, hogy még álmosabb leszek.
- Sajnálom – ásítom.
- Mit?
- Hogy ma nincs szex – válaszolok halkan, mire felkuncog.
- Nem minden a szex – bújik hozzám.
- De gyakorolni kéne, hogy majd simán menjen minden amikor gyereket csinálunk – suttogom a nyakába vigyorogva, mire elneveti magát.
- Nem hinném, hogy baj lesz – suttog vissza, én meg bealszom. Az álmom viszont megint megszakítja a telefoncsörgés.
- Igen, tessék? – Szólok bele álmosan, anélkül, hogy megnézném ki hív. Azt már azért realizáltam magamban, hogy reggel van és Lia zuhanyzik, legalábbis a fürdőszobában csobog a víz.
- Már megint nem vagy otthon – suttog Leena sírós hangon, amitől felnyögök.
- Mi a fenét akarsz tőlem? – Kérdezem halkan. Tényleg fáradt vagyok, nincs kedvem veszekedni, főleg nem vele.
- Ebédelj velem – vágja rá, mire feltornázom magam ülő helyzetbe.
- Leena kérlek, hagyj békén – dörzsölöm az orrnyergem. Nem akarom elhinni, hogy komolyan ennyire nem érti meg, hogy nem vágyom a társaságára.
- Ebédelj velem vagy elmondom a kis cafkának, hogy mit csináltál míg távol volt – kezd el fenyegetőzni, mire kikerekednek a szemeim.
- Engem nem fogsz zsarolni. Amúgy is már tudja – mosolyodok el, de erre is van válasza.
- Igen? Azt is tudja, hogy olyan voltál, mint az apja? Hogy belőtted magad és élvezted? – Sziszeg akár egy mérgeskígyó.
- Az Istenért Leena, hagyj végre békén. Nem hiányzol az életemből, mást szeretek, mással akarok ebédelni. Mit nem lehet ezen megérteni? – Fakadok ki.
- Az enyém vagy Niko. Nem mondok csak úgy le rólad. Te és én édes… - kezd el hablatyolni.
- Már nincs te és én! Már csak olyan van, hogy én és Lia – csattanok fel, mire Lia hirtelen kilép a fürdőből, egy szál törölközőben, egy kissé aggodalmas arckifejezéssel. A hajából még csöpög a víz, a tusfürdője illata betölti az egész teret, egy vízcsepp pedig végigfolyik a nyakán, majd le a mellkasán, míg fel nem szívja a törölköző anyaga.
- Minden rendben? –Tátog nekem, miközben egy puszit nyom a hátamra és elindul a szekrény felé. Én viszont teljesen begerjedek a látványától.
- Tudod mit? Megmutatom szívesen, hogy miért ő kell – suttogom a telefonba finnül, majd anélkül, hogy kinyomnám a hívást, Lia után lépek és leteperem az ágyra, hogy a törölközőből kibontva, édes sikolyokat csaljak elő a torkából mit sem törődve azzal, hogy a volt menyasszonyom hallja-e vagy sem.

2012. október 23., kedd

95. Paradicsom


18+


„Egy napon észrevettem, hogy szeretem. Miért? A kérdés érdekelt, mert ostoba volt, s a tetejébe megválaszolhatatlan. Iparkodtam felelni a kérdésre. Így feleltem: szeretem... másképp, mint a többit, másképp, mint mindenkit előtte... Valami van benne, ami számomra elmondhatatlanul ismerős. Mintha egyszer már együtt lettünk volna kígyók és Luciferek között, nagyon régen, a Paradicsomban.”

-         Niko? – Lépek kora reggel a stúdióba.
-         Ugyanott, ahol minden nap – mosolyog rám Tia. Két hete ki se dugta az orrát abból a pici szobából. Még zuhanyozni se megy haza, mondván itt is van tusoló. – Korán jöttél, még a többiek se keveredtek elő. Jari három órája lépett le, bár szerintem mindjárt jön is vissza – sóhajt a halántékát dörzsölve. Elég pocsékul néz ki ő is.
-         Te mikor jártál otthon? – Kérdezem halkan. Még mindenhol csönd van, sehol nincs egy lélek se, a gépek se zúgnak, a telefon se csörög. Csak hárman vagyunk szerintem az egész épületben. Niko aki valószínűsíthetőleg a kanapén kuporog, Tia, aki mindig itt van és én, akinek hiányzik a munkamániás pasija.
-         Tegnap egész délután otthon voltam. Még aludtam is – húzza ki magát büszkén mire elnevetem magam.
-         Felmegyek hozzá – sóhajtok nagyot.
Az utóbbi hetek kissé megviseltek. Niko állandó jelleggel dolgozik, alig találkozunk, csak akkor sikerül kettesben lennünk, ha elég korán jövök be és én ébresztem. Persze tudtam, hogy mire vállalkozom, így nem bánom, hogy csak reggeli közben tudok vele kommunikálni.
Most sincs ez másképp. Összekucorodva fekszik a kanapén, a káosz kellős közepén. Mit ne mondjak, mióta itt vannak rendesen belakták a srácok a kis szobát. Üres kajásdobozok, mocskos bögrék, cigicsikkek, sörösüvegek és még koszos zoknik is találhatók a padlón szétszórva.
Amint meglátom, hogy milyen mélyen alszik, úgy döntök adok neki még pár percet és inkább összepakolok. Amúgy is ki van merülve, a torka sem az igaz már, alig eszik, az alvással pedig még inkább hadilábon áll. Fura de úgy tűnik egyszerűen elfeledkezik ezekről a dolgokról munka közben.
Az asztalon heverő újságokhoz és szétszórt papírokhoz nem nyúlok egyedül pakolászás közben, mert tudom, hogy képesek bármire, bármivel felfirkálni egy-egy ötletet. Egy szövegmódosítási tervet találtam pár napja a kávéspoháron is, így ezeket is átnézem mielőtt még kidobnám a szemetet egy zsákba. Viszont a rothadó kajamaradékoknak nincs kegyelem, ahogy a szellőztetést se ússza meg a szoba. Amint végzek Niko nyöszörögni kezd és fordul egyet, amitől majdnem leesik a kis kanapéról. Mosolyogva térdelek mellé és simítok végig a homlokán, ami kissé melegnek tűnik és nem csak meleg hanem nyirkos is.
Van egy sanda gyanúm, hogy keményen benyalt megint valami vírust, tekintve, hogy az immunrendszere nem kifejezetten szuperál, hisz semmi vitamint nem vesz magához, de ezen is változtatok.
-         Hahó – suttogom, a haját babrálva, bár így is tudom, hogy le leszek baszva, amiért nem keltettem fel azonnal, amint észrevettem, hogy elaludt. – Niko – susogok tovább, mire megmozdul, de nem kel fel igazán, csak a kezemet kezdi keresni a kezével és amint rátalál azonnal összefűzi az ujjainkat, miközben halvány mosoly jelenik meg a szája sarkában. Aztán összehúzza magát és elkezd felfelé húzni, mire kuncogni kezdek.
-         Na, gyere ide mellém – dünnyög rekedten, mire megpróbálok mellé bújni, ami kissé bajos, hisz a hely elég szűk, de megoldjuk. Szorosan karol át, hogy le ne essek, én pedig egy puszit nyomok a szájára.
-         Hiányzol – suttogom, mire résnyire nyitja a szemeit.
-         Te is Kulta. Ígérem, hogy amint végzünk, elmegyünk valamerre csak kettesben, se telefon, se semmi, csak te és én. Kárpótollak mindenért – szorít magához még jobban.
-         Jól hangzik – fektetem az arcom a mellkasára. – Nem vagy lázas? – Fogom meg a csuklóját, ami szintén meleg.
-         Maximum egy kis hőemelkedés. Ne izgulj – köszörüli meg a torkát.
-         Nem kérek elnézést azért, mert aggódom érted.
-         Nincs semmi bajom – jelenti ki határozottan, amitől bennem kicsit felmegy a pumpa.
-         Mikor néztél utoljára tükörbe? – Kapom fel a fejem, hogy a szemébe nézzek.
-         Oké, borostás vagyok és karikás a szemem, talán fogytam is pár kilót és meg is fáztam egy picit, de tudom hol vannak a határaim – köszörüli meg a torkát újra, mire leesik, hogy nem pusztán azért rekedt, mert most kelt. A nyakához kapok, ahol tisztán kitapintható, hogy mindkét mandulája be van dagadva. Tudja, hogy lebukott és azt is, hogy pipa vagyok rá. – Kulta, kibírom, volt már rosszabb – mosolyog rám. – Feléneklek ma még két dalt, Tia hoz mézes teát és nem lesz bajom.
-         A torkod nem bírja – ülök fel, hogy a táskámba túrjak. Tudtam, hogy ez lesz már tegnap, így bevásároltam. Egy bögre kávéval a tenyerébe nyomok egy marék vitamint, hogy ha már a gyümölcsöt lehetetlen letuszkolni a torkán, ezzel pótoljuk a kiesést.
-         Lia, ne anyáskodj oké? – Szedi el tőlem a péksütis zacskót, amivel babrálni kezdek, hogy az asztalra dobja.
-         Bocs, hogy féltelek – morgok.
-         Nyugodj meg – kapja el a csuklóim, mire kitör belőlem az utóbbi két hét feszültsége.
-         Oké, te meg gyere haza – dörrenek rá. – Aludnod kéne, normálisan az ágyadban vagy legalább elmenned a sarki étteremig valami tisztességes kaját enni. Ki vagy merülve, a szervezeted beadja szépen lassan a kulcsot, te meg minden időd itt töltöd. Ha látni akarlak, ha veled akarok tölteni fél órát, be kell jöjjek hatra, hogy nézhessem ahogy alszol ezen a kicseszett kanapén. Egész nap csak dolgozol, énekelsz, piszkálod azt a szart – bökök a keverő felé. – Mi a fenének vagyok én itt, ha még azért is rám szólsz, hogy gondoskodni próbálok rólad? Bocs, hogy megpróbállak életben tartani, mert neked semmi más körül nem forog az agyad és még enni is elfelejtesz – csattanok fel. Idegesít, hogy egy helyben ülök, hogy két hete egyetlen este sem volt kihez bújnom este, hogy nincs kinek reggel kávét főzni, vagy elmerülni éjjel egy kád forró vízben.
-         Tudtad, hogy ez lesz – sziszeg, miközben rágyújt egy cigire.
-         Nem, nem tudtam. Azt hittem, hogy legalább azt engeded, hogy reggelit tömjek beléd – pattanok fel dühösen.
-         Nincs rá szükségem. El tudom dönteni, hogy mikor vagyok éhes – pattan fel ő is, mert az öngyújtója a kávéfőző mellett van, de majdnem leesik róla a gatya, annyit fogyott az utóbbi hetekben.
-         Látszik – nézek rá szörnyülködve, hisz iszonyat vékony megint.
-         Most komolyan veszekedni jöttél? – Túr a hajába, majd köhögni kezd.
-         Fogalmam sincs minek vagyok itt – nevetek fel kínomban, széttárva a karjaim. Aztán rájövök, hogy tényleg felesleges vagyok. A kukás zacskóba vágom a még meleg reggelit, a vitaminos dobozt, felöltözöm és köszönés nélkül rácsapom az ajtót. A liftben viszont majdnem elbőgöm magam. Hiányzik és ma még csak egy csókot sem kaptam. Amint a földszintre érek, belebotlok Jariba, Mikába és Madbe, akik lelkesen köszönnek, de tőlem csak egy kurta sziasztokra futja, mielőtt kirohannék az ajtón. Nincs kedvem velük se beszélni, most nem. 


Üres fejjel szívom a cigim és bámulok magam elé. Francba Liával… Olyan, mint az összes többi elcseszett csaj. Nem tudja megérteni, hogy nekem ez az életem. A gitár, a zene, a stúdiózás. Hogy a maximumot akarom kihozni magamból, hogy nem poénból nem megyek haza, hanem azért mert szeretek dolgozni és itt kell lennem míg el nem készülünk. Nincs időm őt babusgatni, meg a hisztijét hallgatni.
-         Megint itt aludtál? – Lépnek be a fiúk elképedve, mire bólintok és kicsit fellelkesülök. Ha itt vannak már most, az jó, sőt kurva jó. Tudunk haladni, talán ha így folytatjuk, akkor pár napon belül fel lesz minden játszva és csak keverni meg finomítani kell a dalokon.
-         Ó akkor ezért volt morcos – kotyog Mika, miközben lepakol.
-         Csodálod? – Suttog Mad, bízva abban, hogy nem hallom, de hallom.
-         Mi lenne, ha nem szólnátok bele? – Köszörülöm meg a torkom.
-         Nem szólunk – ránt vállat Jari. – De egy fasz vagy – néz a szemembe és ő is rágyújt egy cigire, mire nagyon csúnyán nézek rá. – Nem mondtad, hogy véleményt nyilvánítani nem ér – emeli fel mindkét kezét védekezőleg.
-         Miért nem mész haza sose aludni? Nem viszi el senki a dalokat – kérdez rá Mika.
-         Mert éjjel mindig eszembe jut valami – vonok vállat.
-         Írd le – tanácsolja Mad. – De húzz haza az asszonykádhoz este, mert ha így folytatod egy cseppet sem fogok azon csodálkozni, hogy ha mire kidugod innen az orrod, ő már rég más városban lesz egy másik pasival, aki foglalkozik is vele – néz rám komolyan.
-         Nem hagyna el – csóválom meg a fejem.
-         A magabiztosságod és a pökhendiséged még mindig lenyűgöz Niko – kacag fel Jari. – De tudod ő érző lény és leszarja magasról a hírneved, tekintve, hogy nem azért van veled. A pénzeddel se tudod magad mellett tartani, mint az eddigieket. Ő nem Leena. Reggelit hoz neked, kávét főz, ha jól látom össze is pakolt ma, de gondolom fel se tűnt neked te nyomi és egy köszönömöt se böktél ki. Csúnyán visszaélsz megint azzal, hogy ő tényleg őszintén szeret. És tudod mi a poén? Bár gondolom ez se tűnt fel, hogy nem csak a te kívánságaid lesi, hanem a mieinket is. Múltkor elkottyintottam reggel, hogy vágyom egy csokis tortára, mikor vacsit hozott a kezembe nyomott egy brutál nagy szeletet a kedvencemből. És már nem azért, de szerinted honnan van a cigi, amit úgy szeretsz és ami nélkül élni sem bírsz? – Húzza fel kérdőn a szemöldökét.
-         Tia hozta – vágom rá, mire mindegyikük megforgatja a szemét.
-         Tia egyfélét hoz, amint mind elszívunk – suttogja Mad.
-         De ha benézel a szekrénybe, akkor rájössz, hogy mindenkinek van a saját kedvencéből egy kartonnal – sóhajt Mika nagyot, nekem pedig most esnek le ezek az apróságok.
-         A csaj egy főnyeremény. Mi ezt látjuk és próbáljuk meghálálni neki, de te akivel együtt van észre se veszed és cseppet sem értékeled. Csak gondolj bele, Leena mikor kelt volna fel miattad ötkor, hogy elmenjen a kedvenc pékségedbe a város másik felére és idejöjjön, hogy felébresszen? Mikor hozott volna nekünk bármit is? – Mutogat maguk között, én pedig lehajtom a fejem. Megint figyelmetlen és érzéketlen voltam. Megszoktam, hogy Leenat nem érdekli az sem ha hónapokig nem vagyok otthon, de Lia más… Csak most esik le, hogy minden egyes pillanatot megpróbál megragadni arra, hogy velem lehessen, én pedig tapló vagyok vele. Aztán hirtelen az is koppan, hogy ha nem változtatok a dolgokon, tényleg el fogom veszíteni, mert késő lesz hazamenni. Nem fog senki várni rám, vagy reggelit csinálni, vagy ébreszteni, vagy megsimogatni vagy csak büszkén a nyakamba ugrani és elvarázsolni egy mosollyal.
-         Telefonálnom kell – köszörülöm meg a torkom és pattanok is fel, mire a többiekből egy megkönnyebbült sóhaj szakad fel. Azt hiszik Liát hívom, de nem. Brandon kell nekem. Kell másfél óra mire kiderítek mindent és ugyan Tiának adok egy kis pluszmunkát amiért morog, de amint bejelentem hogy mindenki kap négy szabadnapot, máris lelkesen lát a feladatához. A fiúkkal sikerül felvenni két dalt, de a torkom egyre kevésbé szuperál, ahogy újra és újra megerőltetem, hogy minden hang tisztán csengjen.
Ez az első nap két hete, amikor délután becsukom magam mögött a stúdiószoba ajtaját és kilépek a délutáni napfényre, hogy hazamehessek, lezuhanyozni és összecsomagolni pár cuccot.
A zuhanyzásból persze semmi nem lesz. Valahogy jobban vonz a kád, amibe fél órán át áztatom magam. Liának igaza van, kicsit elhagytam magam és tényleg ijesztően nézek ki. Persze egy alapos borotválkozás és hajmosás sokat segít a fizimiskámon, ráadásul sikerül nem egy lyukas pólóba belebújnom.
Amint megiszom a kávém és kifésülöm a hajam egészen, embernek érzem magam, így már csak Brandon kell, aki szerencsére pontosan fut be, hogy elfurikázzon a legújabb szerzeményemhez.
Minden terv szerint halad szerencsére, így miután Brandon lelép begördül egy újabb autó, amiben Zoé ül Liával együtt. Csak kidobja a kocsiból a gyönyörűségem és már megy is el.
A háta mögé lépek, a bekötött szemű lánynak, a házzal szembe fordítom, mire összerezzen.
- Niko? – Kérdezi halkan.
- Ühüm – puszilom meg a nyakát.
- Nem a stúdióban vagyunk ugye? – tapogatja a szemét fedő kendőt.
- Nem – mosolyodok el, majd leszedem róla a kendőt.
- Úr Isten – nyög fel.
Igen, én is ezt éreztem mikor megláttam, hogy milyen ez a kis paradicsom, tavasszal. A születésnapomon voltunk itt utoljára, azóta viszont elolvadt a hó, a fák ismét zöldellnek, a tó sincs már befagyva és a fű is gyönyörűen zöldell. Az ablakokban muskátlik piroslanak és a legjobb az egészben, hogy ez az egész csoda már a miénk.
- Sajnálom – ölelem át hátulról.
- Mit is? – Fordul meg a karomban.
- Hogy tapló voltam – húzom el a szám.
- Mit ne mondjak tudod, hogy kell valamit jóvá tenni. Ez a hely gyönyörű most is – suttogja, miközben a nyakam köré fonja a karjait.
- Te vagy gyönyörű, én pedig meg se érdemellek – sütöm le a szemem, mert bűntudatom van.
- Szeretlek Koskinen, ez a rohadt nagy mákod, de ha fél másodpercen belül nem csókolsz meg esküszöm, hogy beleöllek a tóba – nevet rám, mire én is elmosolyodom és azonnal teljesítem a kívánságát. A vágy olyan hirtelen lobban fel bennem, mint semmi más. Két hete nélkülöztem őt, a saját hibámból, de most mindent pótolni akarok. Gondolkodás nélkül kapom fel és indulok meg vele a ház felé, aminek berúgom az ajtaját.
- Isten hozott Kulta, az első közös otthonunkba – súgom a szájába, mire kikerekednek a szemei.
- Te megvetted? – Néz rám elképedve.
- Aham, majd később lecseszhetsz érte, de most szeretkezni akarok veled – tolom a falnak, amint átléptem, a küszöböt és becsaptam ajtót, hogy aztán leszaggathassam róla a ruhákat és egy tapodtat se menve tovább ott helyben az előszobában nekieshessek. Ő is heves és türelmetlen, a két héten át tartó testi éhség, mindkettőnket arra sarkall most, hogy minél gyorsabban érjük el a beteljesülést. Csak most jövök rá, hogy mennyire is kell, hogy érezzem a bőrét a bőrömön. Ahogy a testünk egymásnak feszül, elszabadulnak végképp a vágyaink, a gombok szerteszét repülnek a ruháinkról, a cipzárak szinte leszakadnak a nadrágunkról, a feje hatalmasat koppan a falon, mikor megint nekivágom. Ijedten nézek rá, de nem foglalkozik semmivel, kiéhezve kap az ajkaim után, miközben a hosszú lábai a derekam fonják körbe. Nincs szükség előjátékra, eléggé ráizgultunk már egymásra így is. Gond nélkül siklok belé, mire mindketten elégedetten nyögünk fel.
Nem igazán így terveztem, a mai estét, egy kis ágyban való romantikázással, akartam kiengesztelni, de úgy látszik a vágyaink és a szenvedélyünk most is legyőz mindent. Furcsa de valahogy így sokkal intenzívebb az élmény.
Talán ezért szaggatjuk szét a másikat. A körmei fájdalmasan mélyednek a hátamba és a vállamba, miközben kapaszkodik belém, a fogaink újra és újra egymásnak koccannak, az alsó ajkamból már megint szivárog a vér, de nem érdekel. Ha így akar büntetni, hát legyen. Ennél édesebben úgysem tudna. Bár… Ő sincs kímélve. Szinte fogadni mernék, hogy holnap egy hatalmas púp lesz a fején és az ujjaim nyomai is látszani fognak a csípőjén.
-         Szeretlek – néz mélyen a szemembe, miközben a számba tátogja ezt az egyetlen pici szót, ettől pedig rám szakad az ég az összes csillaggal együtt. Csak egy erőtlen nyögésre futja, majd kicsúszik a lábam alól a talaj. Nem tudok tovább a zöldeskék íriszekbe nézni. Képtelen vagyok bármire, a gerincemen végigfutó őrült bizsergés meggátol abban, hogy akármit is reagáljak rá. Érzem, hogy őt is magával ragadja az ár, de csak azt fogom fel, hogy ég az arcom és csúszok vele együtt a föld felé.
Pár perc után, a fülembe kúszik a nevetése, az ujjai pedig a még mindig vöröslő arcomon táncolnak, lepkeszárny finomsággal.
-         Nyisd ki a szemed – suttog, a mellkasomra támaszkodva.
-         Nem akarom – csóválom a fejem. Nem akarom, hogy lássa azt a kavarodást, amit okozott. Hisz lehet, hogy hülye vagyok, de most realizálódott bennem, hogy tényleg úgy szeret, mint senki más. Ahogy talán meg sem érdemlem. A szemei… Anyám. Nem, nem nyitom ki a szemem. Nem bírnám ki ha újra látnom kellene azt a mérhetetlen őszinte szerelmet a szemében, ami olyan tiszta és önzetlen, mint semmi más a világon.


Elpirult. Életében először, a nagy Niko Koskinen elpirult attól, hogy azt mondták neki, hogy szeretik. Mulattat a dolog és pokolian önelégültté is tesz. 
-         Tiszta piros az arcod – kuncogok, miközben ő a csípőmbe vájja az ujjait. Nem tudja kezelni, a dolgot.
-         Hagyd abba – morog halkan.
-         Elpirultál, mert tudod, hogy igaz – suttogom és egy lágy csókot lehelek az ajkaira.
-         Lia – dünnyög figyelmeztetően, de továbbra sem hajlandó kinyitni a szemeit.
-         Nézz rám – kérem újra halkan, a nedves fürtjeit simogatva, miközben az arcát tanulmányozom. Valahogy nincs kedvem felkelni róla. Jó itt az előszoba padlóján feküdni rajta. Két hét után végre megint kisajátíthatom egy kicsit. Bár tudom, hogy megint csak pár nap mennyország jár nekünk, de van egy sanda gyanúm, hogy ez mindig így lesz, tehát jobb, ha hozzászokom ahhoz, hogy ő ilyen és nem akarom átformálni, mert annak csak az lesz az eredménye, hogy mindketten sérülünk.
-         Gonosz vagy – suttog résnyire nyitott szemekkel, mire elnevetem magam. Olyan megint, mint egy kisfiú.
-         Nyisd ki a szemed. Látni akarom. Olyan gyönyörű – dörgölöm hozzá az orrom, mint egy cica.
-         Talán nem kellett volna kijönni a stúdióból – sóhajt nagyot, mire a mellkasára csapok, ő pedig nevetni kezd.
-         Ki is a gonosz? – Kérem számon nevetve, mire magához ölel és a hajamba puszil.
-         Egyértelműen te, hisz miattad adtam ki egy kisebb vagyont, amit nem is értékelsz – suttogja.
-         Nem kértem, hogy vegyél egy házat több száz kilométerre Helsinkitől.
-         Tudom. De már elsőre is bele voltam zúgva ebbe a helybe. Olyan, mint maga a Paradicsom – suttog.
-         Jobban, mint belém? – Incselkedek vele, mire rekedten felnevet.
-         Talán – bólogat. – De veled nem volt ilyen könnyű dolgom – tekeri körém a hosszú karjait.
-         Amúgy tudsz róla, hogy rossz vásárt csináltál? – Merengek el, a házra gondolva, hisz hiába csodaszép és háborítatlan, ide lejutni nem egyszerű, tehát minden bizonnyal alig lesz használva. 
-         Ó igen, már rég rájöttem, hogy nem kellett volna belédhabarodni – kuncog. - Csak a baj van veled. Macerálsz, hízlalni akarsz, hátráltatsz a munkába, elérted, hogy elpiruljak, szexrabszolgaként tartasz és még sorolhatnám. Egyértelmű, hogy rossz vásárt csináltam – túr a hajamba, de ez a kis évődés, büntetést von maga után. Nem túl finoman harapok a mellbimbójába, mire azonnal feljajdul. – És még harap is – kacag fel hangosan. – Talán igaza van a srácoknak, láncra kéne kösselek és szájkosarat kéne tennem rád.
-         Fogd be – csókolom meg nevetve. Olyan boldognak érzem magam, mint talán még soha. Ő a legjobb dolog az életemben hiába minden. Csak vele tudom élvezni az ilyesfajta csatákat, csak ő képes pillanatok alatt felpaprikázni, majd még annál is gyorsabban lenyugtatni. Őrület, hogy ennyire intenzív érzéseket képes kiváltani belőlem. Bárki másnál szomorúbbá és boldogabbá tud tenni és azt hiszem ez így van jól. 
-         Kulta – tol egy picit magától, majd a szemembe néz. – Én is szeretlek. Mindennél jobban – villannak meg a szemei, én pedig megértem hirtelen mit élt át pár perce. A gyomrom borsónyira ugrik össze, a bőröm lúdbőrözni kezd, kiráz a hideg és a meleg egyszerre és hirtelen olyan érzésem támad, mintha szárnyaim nőttek volna, miközben egy brutálisan nagy szakadékba zuhantam.
-         Pukkadj meg – temetem az arcom a mellkasába, mire nevetni kezd.
-         Na jó, elég az itt fetrengésből. Kicsit kényelmetlen – köszörüli meg a torkát.
-         Nekem jó – vonok vállat, belé csimpaszkodva.
-         Azt rögtön gondoltam, de én éhen halok. Tudod kell némi energia utánpótlás, hisz van egy ledér céda velem, aki előre látom, hogy le fogja szívni minden tartalékom – gördít rajtam egyet, így most én fekszem a földön, ő pedig felettem terpeszkedik.
-         Én aztán nem főzök – csóválom meg a fejem, mire megint mosolyogni kezd.
-         Nem is kell – suttog, majd egy puszit nyom a számra. – Most én foglak kényeztetni téged, de ne szokj hozzá – cuppant a fülembe, ami azonnal csengeni kezd én pedig visszakézből vállon csapom.
-         Aú! Ez a kényeztetés? – Dörzsölgetem a fülem. – Menj a pokolba – sziszegek, mert Jen csinálta mindig ezt, hogy bosszantson.
-         Ó minek nekem a pokol, ha itt vagy velem te, sátáni nőszemély? – Nevet fel, miután felállt. Megszólalni sincs időm, a hófehér hátsóját máris elriszálta valamerre, így csak tátogni tudok és magamban szitkozódni, majd mikor feldolgoztam az információkat, felállok, hogy összeszedjem a széthajigált ruháink, amivel persze az uraság nem foglalkozott, majd megengedem az óriási kádat vízzel és elmerülök a habok közt, míg ő a hálóban fütyörészik. Amint felfrissültem, belebújok egy vastag köntösbe és a keresésére indulok. Szerencsére nem kell sokat keresgélni, a konyhából jövő illatok elárulják merre keressem. Továbbra is dudorászik valamit, miközben mindenféle finomságot szeletel. Nem bírom megállni, hogy ne lopjak el egy karika paradicsomot.
-         Végeztél? – Mosolyog fel rám.
-         Ühüm – bólogatok, miközben figyelem, hogy milyen mesterien bánik a késsel. Még mindig nem tudom elhinni, hogy így tud főzni… Pedig már többször volt lehetőségem kóstolni a specialitásait. – Miért nem csinálsz gyakrabban vacsorát? – Huppanok fel mellé a pultra, miközben tovább legeltetem a szemem a sovány alakján és hirtelen feltűnik, hogy nem nyakig feketében van, ahogy lenni szokott. A mackónadrágja ugyanis most világosszürke a pólója pedig sötétkék és kell vallanom, mindkettő jól áll neki. Nem tudom mi ez a változás, de nem is érdekel. Jobban lefoglal, hogy az összpontosító arckifejezését tanulmányozzam.
-         Mert időpazarlás – szór egy rakás sárgarépát a fazékba. – Minek főzzek magamra? Felesleges. De ha van velem valaki – néz rám célzatosan – akkor szívesen csinálom.
-         Szexi vagy mikor főzöl – nyalom meg az alsó ajkam, majd leszállok a pultról, mögé lépek és a pólója alá csúsztatom a kezem, amitől azonnal megfeszülnek a hasizmai. A bőre forró és puha, nekem pedig megint piszkos gondolataim támadnak, de annyira ínycsiklandó illatok keringenek a levegőben, a dohány és parfümillat mellett, hogy úgy döntök inkább én is felöltözök, ahelyett, hogy leteperném a szakácsot. – Hol vannak a cuccaink? – Kérdezem a hátába suttogva, amitől megremeg egy pillanatra.
-         Kipakoltam őket – vágja rá rekedten, mire megint kuncogni kezdek.
-         Oké – nyomok egy puszit a lapockájára, tekintve, hogy csak azt érem el.


A teraszon terítünk, a párkányra mécseseket pakolunk, mivel a kinti lámpa égője kiégett. A Nap még csak most kezd alábukni a horizonton, de így is viszonylag kellemes az idő, ahhoz képest, hogy milyen lehetne. Végre nem kell kabát, elég egy vastag pulcsi, ahhoz, hogy kint ücsöröghessünk. Csendben eszünk, a tekintetem hol őt pásztázza, hol a pici tavat és egy új gondolat fogalmazódik meg a fejemben, amit persze Lia azonnal kiszúr.
- Min gondolkodsz?
- Kéne ide építtetni egy szaunát – vágom rá, mire lefagy.
- Minek? – Néz rám értetlenül.
- Hát télen beülnénk szaunázni, majd beugranánk a tóba vagy akár most is – vonok vállat.
- Télen a tóba? Ami be van fagyva? – Kuncog fel.
- Hidd el, hogy meg lehet oldani – kacsintok rá.
- Ti finnek tényleg betegek vagytok. Nem lenne az-az Isten, hogy én télen egy fagyos tóba ugráljak – suttog elgondolkodva.
- Van az a vodkamennyiség, ami után meg se kottyan – nevetek fel.
- Nem akarom tudni – kacag ő is.
- Oké, ti amcsik nem tudjátok mi a móka és halálra akartok fagyni húsz fokban is – nyújtom ki a nyelvem, hogy kicsit cukkoljam.
- Azt mondod, hogy puhány vagyok? – Húzza fel kérdőn az egyik tökéletesen ívelt szemöldökét, mire röhögve bólintok, pusztán azért, hogy megtudjam mit is forgat abban a gyönyörű kobakjában. – Akkor ezt figyeld – dobja le a villáját, majd megindul a tavacska felé és ledobja magáról a pulcsiját a fűre.
- Kulta – nyöszörgöm, amikor a nadrágot is lerúgja magáról.
- Ki a puhány Koskinen? – Fordul felém, miközben megszabadul a melltartójától is.
- Elment az eszed - csóválom a fejem nevetve, de nem hagyom, hogy egyedül őrüljön meg. Elindulok utána és én is szerteszét szórom a ruháim a földön.
- Azt a rohadt kurva – lép sikítva, immár meztelenül a tóba. – Ez kibaszottul hideg – kacag dideregve.
- Mit gondoltál? Hogy meleg lesz? – Koccannak össze az én fogaim is, mikor bedugom a kislábujjam a vízbe. – Bassza meg – nevetek fel.
- Na jó – didereg. – Egy, két, há’, vááá – kacag, miközben nyakig merül a jeges tóba, én pedig ha nem akarom elnyerni tőle a puhány címet követem. Vacogva kapaszkodunk össze, miközben nevetünk és nevetünk.
- Tiszta hülyék vagyunk – ölelem magamhoz, mire azonnal a derekam köré kulcsolja a lábait.
- Ez szörnyen hideg – nevet kínjában, majd megcsókol.
- Ússzunk – vetem fel az ötletet, de úgy csimpaszkodik belém, hogy alig tudok mozdulni.
- Ha nem fagytam volna kockára azt mondanám oké, de azt hiszem ha megmozdítom az ujjaim, letörik – kuncog a fülembe. A meleg levegő, ami az orrán áramlik ki megbizsergeti a bőröm és hirtelen már nem is fázom. Sőt… Úgy érzem melegem van.
- Felmelegítselek? – Kérdezem halkan, miközben a fenekébe markolok.
- Hmmm…- Dünnyög a nyakamba, aztán a hátam kezdi simogatni. Hirtelen semelyikünket nem érdekli, hogy hideg a víz, elveszünk egymásba. Nem attól didergünk már, hogy jeges víz vesz minket körbe, hanem attól, hogy forró láva folyik az ereinkben vér helyett.
Nem csak a tóban ragad el minket el a hév, hanem a házban is a kandalló előtt, majd a forró zuhany alatt aztán végül az ágyban is a vastag hófehér paplan alatt.
Hajnalban viszont megint a telefonom csörgése ébreszt minket, az édes álmunkból.
-         Ne már – nyekereg Lia mellettem, mire én is dühösen dünnyögni kezdek. Nem akarok felkelni. Olyan jó így… - Miért nem hagytad otthon? – Bújtatja az arcát a nyakamba, majd a takarót a feje búbjáig húzza.
-         Mindjárt abbahagyja – ígérem, bízva abban, hogy igazam lesz, de sajnos ismét tévedek.
-         Vedd fel, mert ha nem esküszöm a tóba dobom – nyúl az éjjeliszekrényen lévő, zörgő vacakért és a kezembe nyomja.
-         Ki a fasz vagy? – Emelem a fülemhez.
-         Niko? – Hallom meg Leena hangját a vonal túlvégén, mire kipattannak a szemeim.
-         Mi a fenét akarsz? – Sóhajtok fáradtan, Liát ölelve.
-         Hol vagy? – Kérdezi halkan.
-         Nem tartozik rád. Mit akarsz? – Dörrennek rá.
-         Nálam maradt pár holmid, visszahoztam, de hiába csengetek. Nem vagy otthon? – Kérdezi puhatolózva.
-         Talált süllyedt. Nem vagyok otthon. Tedd le a küszöbre, vagy tartsd meg nem érdekel, csak hagyj békén jó? – Kérem viszonylag szépen, bár szívem szerint a pokol legmélyebb bugyrába küldeném el.
-         Gondoltam megvárlak és beszélgetünk. Azt mondtad, hogy esetleg… - kezd bele bátortalanul.
-         Leena, elég - szakítom félbe. - Nem vagyok otthon és pár napig nem is leszek, te pedig még mindig azért tepersz, hogy visszakapj, de nem fog összejönni. Tudom mit mondtam, de míg nem vered ki a fejedből, hogy te meg én újra együtt addig, ez lehetetlen, érted? Menj szépen haza és ne dekkolj rám várva – sziszegek türelmetlenül. Kezd kicsit elegem lenni belőle.
-         Vele vagy igaz? – Kérdezi dühösen, mintha még együtt lennénk és épp megcsalnám.
-         Igen, tekintve, hogy ő a barátnőm és nem te. Nincs mit számon kérned rajtam. Már nincs – dünnyögöm rekedten.
-         Amikor volt akkor sem érdekelt – csattan fel, mire elvesztem a türelmem.
-         Pontosan, tehát Leena vond le a következtetést, hogy most még annyira sem érdekelsz, mint akkor, amikor még együtt voltunk. További szép napot – bontom a vonalat, majd lenémítom a készüléket, hogy ha véletlenül nem fogta volna fel a szavaim értelmét, akkor se tudjon tovább piszkálni minket.
-         Sose fogunk tőle megszabadulni, igaz? – Kérdezi tőlem Lia, nagyra tágult szemekkel, lebiggyesztett ajkakkal.
-         Nem hagyom, hogy zaklasson minket, ne aggódj. Ha tovább folytatja megtudja, hogy milyen, ha igazán dühös vagyok. Nem rondíthat bele az életünkbe, oké? – Csókolom szájon, mire kisimul a homlokán lévő kis kétségbeesett ráncocska és visszasimul a karjaim közé.
-         Ígéred? – Kérdezi halkan.
-         Akár meg is esküszöm neked – nyomok egy puszit a hajába. – De most aludjunk tovább, mintha meg se történt volna az egész – simogatom a meztelen hátát.


Mintha olyan könnyű lenne visszaaludni. Persze neki megy, hisz iszonyatosan magabiztos és fáradt, de én igenis tartok Leenatól. Van valami abba a lányban, ami cseppet sem tetszik. Bármire képes lenne Nikoért és ez igenis félelmet kelt bennem még akkor is, ha most én élvezem, a biztonságot nyújtó karok ölelését, ha én szimatolhatom a bőre semmihez sem fogható illatát. Van egy olyan érzésem, hogy mindent meg fog tenni, hogy visszakapja. Vajon menni fog neki?
Jaj Istenem. Miért kell nekem egy ilyen pasit szeretnem? Miért nem tudtam belezúgni egy pattanásos képű, zsíros vörös hajú, kockás pulcsis, fogszabályzós, fokhagymaszagú pasiba, aki relatíve senkinek sem kell? Nem, nekem ő kellett, a tökéletes testével, a vadító zöld szemeivel, a karizmájával és a bizsergető hangjával. Hát persze!
Anyámnak is ez kellett. Meg is szívta, én meg vagyok olyan hülye, hogy kövessem a példáját.
Na de mindegy.
Niko az enyém. Engem választott és nem adom vissza annak az elmeháborodott ribancnak. Nem, amíg boldog velem, márpedig úgy tűnik, hogy boldog és elégedett. Még álmában is mosolyog és úgy szorít magához, mint egy kisgyerek a kedvenc plüssállatát.
Én viszont már mindenhol zsibbadok és szükségét érzem annak, hogy felkeljek. Próbálok óvatosan kimászni mellőle, de persze, hogy felébred.
-         Hova szöksz? – Dünnyög álmosan.
-         Csinálok reggelit, te csak aludj – suttogom és egy csók után állig betakarom.
A reggeliből ebéd lesz, de ő akkor se kel fel. Nem piszkálom, tudom, hogy szüksége van a pihenésre, így lefoglalom magam és sütit kezdek gyártani, ami végül őt is kicsalogatja a paplan alól.
- Szia – mosolyog rám vadítóan, mikor kiszedem a tepsit a sütőből.
- Szia mormota – lépek hozzá, hogy megcsókoljam.
- Fahéj – mormolja a levegőbe szimatolva.
- Ühüm – bólintok nevetve. – Megpróbálkoztam anyukád fahéjas csigáival. Nem hiszem, hogy olyan jó lett, de úgy néz ki ehető – bökök a tepsi felé, mire felcsillannak a szemei.
- És kávét is főztél – néz rám úgy, mintha egy égből pottyant angyal lennék.
- Anélkül nem indul be a motor – nevetek fel.
- Piknikezünk? – Nyúl két bögréért, mire összeráncolom a homlokom, ő meg a fejével kifelé bök, aztán összeszed egy takarót is és mire észbe kapok már kint is van és a fűre telepszik. Nekem már csak a sütit a cigit és a kávéskancsót kell utána vinnem. Ahogy a kissé szétterpesztett lábai közé telepszek, rámtör a féltékenység. Vajon Leenaval is csinált ilyet? Vele is bámulta a lágy szellőtől hullámzó víztükröt? Az ő nyakába is bele-belefújta a cigifüstöt? Neki is dünnyögött érthetetlen dolgokat?
- Mi van Kulta? – Néz rám, az állát a vállamra támasztva.
- Utálom a tudatot, hogy tartoztál máshoz is – motyogom, hisz tudom, hogy hülyeséget beszélek. De így legalább nem ér váratlanul, hogy kinevet.
- Csak hozzád tartozom. Te vagy a feleségem – suttogja a fülembe, amitől kiráz  hideg.
- Nem vagyok a feleséged – csóválom a fejem. Utálom, hogy ezt mondja, mikor tudja, hogy nem igaz.
- Édes, mi lenne, ha nem gondolkodnál hülyeségeken és nem engednéd, hogy Leena mérgezze a gondolataid? Hmm? – Cirógatja a csuklóm belső felét, ami mosolygásra késztet. – Amúgy komolyan berángatlak lassan egy anyakönyvvezetőhöz, mert mindig fennakadsz azon, hogy papíron nem vagy a feleségem. Utálom mikor kötözködsz egy olyan dolgon, amin akármikor képesek vagyunk változtatni – suttog.
- Komolyan elvennél? – Nézek rá nagyra tágult szemekkel.
- Akármikor Kulta – bólint magabiztosan, mire elmosolyodom és megcsókolom.
- Oké, ha hazamentünk összeházasodunk – suttogom a szájába.