132. Kis karácsony…

„Ki vagyok? Talán csak egy lány. Talán A lány. Talán egy barát. Talán egy régi szerelem. Talán a múlt. Vagy esetleg a jövő. Esetleg az örök szerelem. Talán egy ismerős figura. Talán a legnagyobb ellenség. Egy komoly nő. Vagy csak egy szeleburdi kislány... Mindenkinek mást jelentek... És hogy neked mit? Talán azt, akit csak gyűlölni tudsz. Talán azt, akit a legjobban szeretsz. Azt, aki fájdalmat okozott neked. Azt, aki mindig melletted van. Azt, aki nem szeretett. Vagy azt, aki örökké fog...”

A gyomrom görcsben áll, kopognom kéne, de nem merek. Kulccsal is bemehetnék, hisz ott lapul a zsebemben, amit még ezer éve tőle kaptam, mégse merem használni, mert mi van ha meggondolta magát? Ha már nem is engem akar? Teljesen érthető lenne. Gonosz voltam vele és megbántottam. Kopognom kéne, mert a végén csak a fagyott tetemem találja majd meg a küszöbén és akkor már mindegy lesz, sosem tudjuk mi lett volna, ha időben bemegyek a házba és szembenézek vele.

-          Nyertem tíz eurot – trillázza valaki a hátam mögött, mire ijedtemben majdnem felsikítok, de csak a táskám dobom el. Felfogni sincs időm azt, hogy mi történik, két erős kar a derekam köré fonódik, majd a levegőbe emel valaki és akkora puszit nyom az arcomra, hogy még a fülem is cseng a cuppanástól. Nagy nehezen felfogom, hogy Oliver szeretetrohamát élvezem, mire elnevetem magam. Egy Koskinen örül nekem, ez jó jel.

-          Neked is szia – ölelem meg szorosan. Szükségem van egy kis bíztatásra és azt hiszem ezt Oli meg tudja nekem adni.

-          Miért ácsorogsz idekint? – Tol el magától értetlenkedve, mire lehajtom a fejem és a cipőm orrát kezdem tanulmányozni.

-          Nem merek bemenni – vallom be suttogva, mire Oliver hahotázni kezd.

-          Ha érdekel a szörny nincs odabent – fogja meg a kezem, majd kinyitja az ajtót és behúz a házba, mielőtt egyet pisloghatnék. Az ajtó hangosan csapódik be mögöttem, én pedig el se hiszem, hogy már megint itt vagyok. Végtelen nyugalom áraszt el, amint a levegőbe szimatolok. Az illata elbódít teljesen, nincs több kérdés, már teljesen biztos vagyok abban, hogy ide tartozom. Nem is értem, hogy kételkedhettem ebben eddig, de már nem is fontos. Végre tényleg otthon vagyok, már csak egy valaki hiányzik.

-          Hol van? – Kérdezem halkan.

-          Elment sétálni – kacsint rám Oliver, majd a konyhába húz, ami ugyan olyan kupis, mint régen, mégis csak mosolyogni tudok azon, hogy ha minden jól megy nekem kell majd rendet tennem utána innentől kezdve, egészen addig amíg csak élek.

-          Sétálni? – Nézek rá kérdőn. Nikora valahogy nem jellemző a sétálás.

-          Megunta az ajtó bámulását azt hiszem – bólogat, mire még jobban összezavarodom.

-          Miért bámulta az ajtót? – Kérdezősködöm tovább.

-          Szerinted? – Pislog nagyokat, mintha hülye lennék, a válasz meg teljesen egyértelmű lenne. Én mégse tudom, ezt pedig leolvassa az arcomról. – Rád vár már hetek óta, ha itthon van azt lesi, hogy megmozdul-e a kilincs – kuncog, miközben előkotor egy papírt, aztán ceruzát vesz a kezébe. – Ha itthon lett volna, most, hogy itt vagy mókásabb lenne ez az egész. Te kint ácsorogsz és vársz valami jelre, hogy bejöhess, ő meg ott ül a kanapén és arra vár, hogy megérkezz végre. Röhejesek vagytok, de remélem most már abbahagyjátok ezt az egészet, mert mindenki meg fog őrülni tőletek – húz pár vonalat a papírra. – Na figyu, ha ezen az úton elindulsz ki fogsz kötni egy erdőnél. Vigyázz az úton, mert rohadt havas és csúszik, ráadásul az se látszik, hogy hol van esetleg gödör, mert a hó betakarta, ti amcsik meg nem vagytok ehhez, hozzászokva – csóválja a fejét rosszallóan, miközben be nem áll a szája. – Ha kicsit beljebb mész erre, akkor egyszer csak tuti belé fogsz botlani, mindig erre indul el, ha ki akarja szellőztetni a koponyáját, bár így is elég szellős, na de mindegy – vigyorog, majd újra a nyaka köré tekeri a sálját. – Két nap múlva anyuéknál találkozunk, szólj neki, hogy ne felejtse el a bort – nyom egy puszit a homlokomra, én meg csak pislogok utána, hisz olyan gyorsan tűnik el, mintha ott se lett volna.

Csak ácsorgok a toronyba és képtelen vagyok arra, hogy megmozduljak, pedig most már nagyon szeretném látni, elmondani neki, hogy csak őt akarom, hogy elválok és hajlandó vagyok ideköltözni, mert mindennél jobban szeretem. Viszont most, hogy itt vagyok a házában, teljesen inába száll a bátorságom. Olyan könnyű volt hirtelen mindent felrúgni és repülőre ülni, most viszont hirtelen újra minden bonyolultnak tűnik.

Sikerült teljesen átfagynom, de nem bánom, legalább lekötöttem magam egy kicsit. Most viszont, hogy megint az üres házban vagyok, újra bekúszik a gondolataim közé, hogy mennyivel jobb lenne, ha itt lenne velem. Még az illatát is megérzem a levegőben, amitől mosolyogva csóválom meg a fejem. Az agyam ostoba kis játékokat játszik velem. Néma csönd van mindenhol, mégis valami mintha nem lenne olyan, mint amikor elmentem. A padló halkan megnyikordul, némi zajt szolgáltatva, majd az illat, ami az orromban van mindig, intenzívebbé válik. Újabb nyikorgás és sikerül eltátanom a szám, mert felbukkan az, akit hetek óta várok. Hirtelen azt hiszem, hogy csak hallucinálok, hisz a haja fekete, mint először mikor megláttam, bizonytalanul toporog, miközben összehúzza magán a kardigánját és úgy néz azokkal a gyönyörű szemeivel, mint egy kislány.

-          Szia – suttog halkan, én meg láthatatlanul a karomba csípek, mert nem akarok hinni a szememnek. Tuti hallucinálok, vagy álmodom esetleg túlságosan sokat ittam vagy még rosszabb esetben valaki belekevert valamit az italomba az egyik kocsmába és teljesen be vagyok narkózva, azért látom őt. Ugyanis az teljességgel lehetetlen, hogy itt legyen. De ha mégis igazam van és be vagyok állva már megint, akkor miért képzelem azt, hogy van egy kis seb a szemöldökénél és az arca is fel van dagadva egy kicsit? A lábaim maguktól indulnak meg, könnyedén sétálok el mellette, mert ha komolyan venném a képzelgésem biztos vagyok benne, hogy beleszakadna a szívem, amint rádöbbennék, hogy az egész nem is igaz és újra csak hiú reményeket tápláltam, majd elhitettem magammal azt, ami nincs is és talán már soha nem is lesz. – Niko – szólít meg újra, mikor mellé érek, én meg csak meredek rá. Nem tudom mi üt belém, de mégis kockáztatok és nagyon  finoman megérintem az arcát, ott, ahol duzzadtabbnak tűnik és ekkor ér az igazi meglepetés, ugyanis érzem. Érzem a bőrét, a teste melegét és nem is foszlik szerte a levegőben, mint eddig mindig. Lehetetlen és úgy tűnik mégis igaz. Egy táska hever a lépcső aljában, amin ott a kabátja. Tehát itt van. Nem csak képzelem, nem őrültem meg és benarkózva se vagyok.

-          Mit csinálsz itt? – Nézek végig rajta, bár szívem szerint pofán vágnám magam kétszer azután, hogy kicsúszik ez a kis mondat a számon. Úgy pislog rám, mintha nem értené a kérdésem, amit nem csodálok, hisz én se értem elsőre. Aztán rájövök. Ha tényleg itt van, az vagy azt jelenti, hogy engem akar és itt fog maradni örökre, amiben még most is képtelen vagyok hinni vagy azt, hogy azért jött, hogy újra a sárba tiporja a szívem és végleg kicsináljon azzal, hogy személyesen mondja el, a férjével marad, mert pontosan tudhatja, hogy azt nem bírnám ki. Mégis tudnom kell, muszáj tudnom, hogy mi céllal érkezett.

-          Azt mondtad, hogy van három hetem dönteni – suttogja bizonytalanul, mire aprót bólintok. Tudom mit mondtam, még akkor is, ha most már igazán meg lehet kérdőjelezni az épelméjűségem. Gyorsan rájön, hogy egy nyugtázó bólintáson kívül nem fogok mást tenni, mert képtelen vagyok rá, míg ki nem mondja az ítéletet, így nagy levegőt vesz, majd a cipője orrát kezdi bámulni egy fél másodpercig. Hirtelen újra a szemembe néz, majd felmutatja a gyűrűsujját, amin már nincs ott az apró karika, nekem meg ettől a torkomba ugrik a szívem. – Döntöttem, de ha késő akkor, nem tudom – hajtja le újra a fejét. – Azt hittem, hogy van időm és most, hogy tudom mit akarok esetleg adsz egy esélyt és befogadsz, mert nincs nagyon hova mennem, viszont ha közben meggondoltad magad, akkor persze azt is megértem. Elég sokáig húztam és biztos találtál valaki mást, szóval… - magyaráz zavartan, majd elsétálna, de nem hagyom. Finoman megragadom a vállait és a falhoz kényszerítem, erre pedig végre újra a szemembe néz.

-          Mit akarsz Lia? – Nézek mélyen a szemébe, mire összeráncolja a homlokát.

-          Veled lenni – motyogja bizonytalanul, ami újabb kétségekre ad okot.

-          Biztos vagy benne? – Szegezek a torkának egy újabb kérdést, mert tudnom kell, hogy beleélhetem-e magam abba, ami most történik.

-          Igen – suttog és ez már jóval határozottabban szakad fel belőle.

-          El fogsz válni és velem fogsz élni? Az én feleségem leszel és örökre itt maradsz? – Kérdezgetem tovább.

-          Igen, elválok és ha befogadsz veled fogok élni. Hogy leszek-e a feleséged nem tudom, mert lehet, hogy rájössz majd mégse én kellek neked és kidobsz, ha viszont nem akkor igen, örökre itt maradok – bólogat.

-          Mert szeretsz?

-          Ez meg miféle kérdés? – Csóválja meg a fejét.

-          Felelj – parancsolok rá ellentmondást nem tűrően.

-          Igen – bólint újra, mire majdnem elnevetem magam, de van még egy dolog.

-          Csak engem szeretsz?

-          Csak beléd vagyok szerelmes és csak téged akarlak. Mi a fenét akarsz még tőlem? Ha ez csak egy hülye játék, akkor… - fakad ki kétségbeesetten, mire elmosolyodom. Itt van és az enyém, csak az enyém a szíve, soha többé nem megy el és velem fog élni. Vége a magánynak, az őrület határán való táncolásnak, soha többé egy férfi se mehet a közelébe, mert amint elvált azonnal el fogom venni, hogy mindenki tudja szőröstől bőröstől az enyém.

-          Na végre – sóhajtok fel, miközben a hajába túrok és megcsókolom. Képtelen lennék tovább várni, így is túl sokáig tartott már.

A nyugalom hirtelen minden porcikám elborítja, tudom, hogy szeret, hogy nem hiába jöttem, hogy képes megbocsátani minden őrültségem, ahogy én is el tudok feledkezni mindenről, amit tett. Egész éjjel úgy szorít magához, hogy alig kapok levegőt, de cseppet sem bánom. A világ legcsodásabb pasija engem szeret, engem ölel és az én nyakamba szuszog. Mosolyogva figyelem a vonásait, amik kisimultnak tűnnek, bár a szemei alatti hatalmas karikák, nem arról árulkodnak, hogy mostanában mindig ilyen nyugodtan aludt, mint most mellettem. Amint egy picit megmozdulok, azonnal felhördül, mintha még álmában is tiltakozna az ellen, hogy egy milliméterre távolodjak tőle, majd sikerül tényleg olyan szorosan átkarolnia, hogy alig kapjak levegőt, így viszont kénytelen vagyok megpróbálkozni a szabadulással, de csak az ellenkezőjét érem el a dolognak, hisz még erősebben tart, szinte összeroppantva a csontjaim.

-          Ne menj el – motyogja álmosan, mire elmosolyodom.

-          Nem megyek, de jó lenne ha ellazítanád a karod és picit lazábban ölelgetnél, mert nem kapok levegőt – suttogom, mire felnyitja az egyik szemét és lassan teljesíti a kérésem, így szembe tudok fordulni vele.

-          Szóval nem álmodtalak – mosolyodik el, mire én is elvigyorodom.

-          Nem – felelem halkan, mert annál nagyobb boldogságot, hogy az ő karjai közt kelhetek, nem nagyon tudok elképzelni. Azaz de, hisz ezentúl minden reggel így lesz. A gondolattól majdnem felnevetek, mert hihetetlennek tűnik, ő viszont a kezemért nyúl, majd a jegygyűrűm helyét kezdi cirógatni, aztán kérdőn néz rám, de ez is csak egy pillanatig tart. A vonásai megkeményednek, miközben az ujjai az arcomra siklanak. Lágyan cirógatja a bőröm, én meg teljesen el is feledkezek arról, hogy pont ott simogat, ahol valószínűleg még mindig kicsit lilás a képem.

-          Mi történt? – Kérdezi nagyon halkan.

-          Megvilágosodtam – mosolygok rá, kikerülve a kérdést.

-          Kulta – sziszeg halkan.

-          Összevesztünk de nagyon, kiabáltunk, pedig mióta ismerem sose veszekedtünk, így viszont vitázás közben rájöttem, hogy nem őt akarom és nem akarok úgy élni, ahogy mellette kéne. Te kellesz, csak és kizárólag te – suttogok, mire összeráncolja a homlokát, aztán aprót bólint.

-          Az arcoddal mi történt? – Konkretizálja a kérdést, én pedig tudom, hogy ezt nem úszom meg. Felmerül bennem, hogy hazudok neki, de tudom, hogy képtelen lennék rá.

-          Csak véletlen volt, mármint a szemöldökömnél én voltam a béna, az arcom meg azért találta el, mert túl közel voltam hozzá és amikor megfordult, könyökkel sikerült kiterítenie, de háttal állt nekem, nem látott, tényleg csak baleset volt – nyugtatom le, mikor az arca elvörösödik és látom rajta, hogy már pattanna fel, hogy repülőre üljön és csak azért utazzon el, hogy megverhesse Seant.

-          Ki fogom nyírni – ül fel idegesen, de a reggelnek hála még elég kómás, így gyorsan az ölébe ülök és megcsókolom.

-          Nyugodj meg – duruzsolom a szájába. - Teljesen felesleges az egész. Már vége és nem számít, hogy mi történt, sőt talán ha nem így alakul akkor most nem lennék itt, mikor itt a helyem – simogatom a kócos hajszálakat a tarkójánál, miközben továbbra is úgy fújtat, mint egy nagyon dühös bika, de közben finoman már a derekam cirógatja.

-          Senki nem bánthat – szűri idegesen a szavakat a fogai közt.

-          Majd te megvédesz – mosolyodom el, miközben teleszórom az arcát ezer puszival. Annyira hiányzott végig és ezt csak most fogtam fel. Bárhová mentem őt kerestem, bármit tettem azért volt, mert nem találtam nélküle a helyem, de most már összeállt az egész kirakós.

-          Szeretlek – dől lassan a hátára, majd engem is magával húz.

-          Én is szeretlek – bólogatok bőszen, majd nekiesek, mert egyszerűen képtelen vagyok betelni vele. Órákkal később v agyunk csak hajlandóak kimászni az ágyból, míg ő zuhanyozik én csinálok némi reggelit és kávét. Ezerszer otthonosabban mozgok nála, mint Seannal valaha, a kupi ellenére is. Káosz uralkodik mindenhol én mégis jól érzem magam, mert tényleg itthon vagyok. A rendetlenség ellenére is tudom mi hol van és valahogy jól esik a szeretett férfi holmijait használni. Bár azt nem igazán tudom, hogy hogyan is lesz tovább, de per pillanat nem is számít.

-          Nem akarsz kipakolni? – Néz rám Niko kérdőn, mire az alsó ajkamba harapok.

-          Hova? – Kérdezem halkan, miközben azt figyelem, hogyan sétál felém, miközben a haját egy törölközővel dörgöli és  nem fedi más a testét csak egy mackónadrág.

-          Gondolom a szekrénybe – mosolyodik el, miközben fél kézzel átöleli a derekam és egy futó csókot nyom a számra, hogy aztán a kávénak szentelhesse minden figyelmét.

-          Szóval ne keressek másik lakást? – Nézek rá kérdőn, mire értetlenül pislog rám.

-          Miért keresnél másik lakást? - Kérdezi halkan.

-          Egyszer már próbáltunk együtt élni, de nem ment, ráadásul ez a te házad, amit imádsz és ahová tudom, hogy nem szívesen engedsz be senkit – kezdek bele, mire felnevet.

-          Veled akarok élni és itt, mert igen szeretem a tornyom, de már cseppet sem zavar vagy rémiszt meg a gondolat, hogy te is beköltözöl. Szóval reggeli után csinálunk neked is helyet rendben van? – Simít végig az arcomon és az egész hozzáállása olyan természetesnek tűnik, pedig nem is olyan régen, még rosszul volt attól is, ha a fogkefém nála hagytam.

-          Oliver üzeni, hogy ne felejtsd el a bort – suttogom, mire Niko a homlokára csap.

-          Bassza meg – kezd el káromkodni, én meg értetlenül meredek rá. Egy üveg bort nem túl nehéz beszerezni. – Karácsony van és én még senkinek nem vettem semmit – néz rám úgy, mintha én nem tudnám, hogy milyen ünnep van.

-          Értem – bólintok.

-          Szenteste anyuéknál szoktam lenni – motyogja, miközben rágyújt egy cigire.

-          Szóval van terv – mosolyodok el.

-          Szenteste anyáékkal, ott is alszunk, másnap hazajövünk és nálunk lesz buli a fiúkkal – magyaráz halkan. – De ha te… - kezd bele, mire egy csókkal elhallgattatom.

-          Tökéletes, de akkor el kell mennünk ajándékot venni és ahogy elnéztem a hűtöd a bulihoz csak a pia adott – ölelem át.

-          Olyan hihetetlen – csókolok bele a nyakába.

-          Micsoda? – Karolja át a nyakam és teljesen hozzám simul.

-          Hogy itt vagy – mosolygok rá, de már nem is foglalkozom az egésszel. Nem agyalok csak élvezem, hogy foghatom a kezét bevásárlás közben, hogy faggat arról ki mit szeret enni, hogy meggyőz arról, anyuékhoz ne csak egy üveg borral állítsunk be, hanem csináljunk is valamit és a másnapi bulira is teljes menüt tervez.

-          És itt is maradok – feleli magabiztosan, miközben tovább húz a sorok között. Lenyűgözve figyelem minden mozdulatát, néha elkapom egy csókra, amit nevetve viszonoz én pedig boldog vagyok, hisz ez a tünemény visszatért hozzám. A legeslegjobb karácsonyi ajándék amit kaphattam. Mintha minden rossz törlődött volna azzal, hogy hazajött hozzám, mintha soha nem bántottuk volna a másikat. Teljesen természetes, hogy otthon vagyunk, hogy a szekrényben lógnak a ruhái. Persze szokatlan is. Itt még soha senkivel ne éltem együtt, furcsa, hogy egy parfümös üveg van a fürdőszobapolcon, a többi kacatról pedig ne is beszéljünk, de meg kell szoknom. Megéri megszokni.

-          Vannak díszeid? – Néz rám kérdőn, mikor a kanapéra heveredek, én meg értetlenül pislogok rá.

-          Díszeim? – Kérdezek rá, mire aprót bólint és az ölembe telepedik.

-          Kell egy fa és rá díszek – puszil szájon.

-          Anyáéknál van fa – vonok vállat, mert a toronyban évek óta nem állítottam karácsonyfát. Teljesen felesleges volt eddig, most viszont ahogy meglátom milyen rosszallóan néz rám, elhúzom a szám.

-          Kell fa – néz rám határozottan, mire elmosolyodom.

-          Ha a kisasszony fát akar, akkor lesz fa – sóhajtok fel, majd leteszem az ölemből, felállok és kimegyek a kertbe, ahol van egy cserepes tűlevelű, amit akkor vettem mikor utoljára karácsonyfára volt szükségem. Azóta persze jóval nagyobb lett, az ajtón alig bírom betuszkolni, Lia meg csak nevet rajtam, miközben a konyhában szöszöl.

-          Ne oda tedd – szól rám, mikor végre találok neki egy kis helyet, én meg homlokráncolva nézek rá.

-          Akkor mégis hova tegyem? – Egyenesedek ki zihálva, ugyanis elég nehéz egy fát húzgálni a lakásban, főleg egy magamfajtának.

-          A másik sarokba. Ott már akkor látszódik, ha valaki bejön – bólogat bőszen, én meg felnyögök.

-          Vissza kéne küldjelek Amerikába – sziszegem, mikor már harmadszorra forgatja meg velem a cserepet.

-          Ha gondolod már itt sem vagyok – húzza fel az orrát miközben ledobja a tálat a pultra, én meg gyorsan utána kapok.

-          Nem gondoltam komolyan – csókolom meg, hátha megbékél. – De Brandonék csak fel fogják borítani a fát, szóval teljesen felesleges volt behozni – sóhajtok fel.

-          Karácsony van – jelenti ki, én meg megforgatom a szemeim. Talán jobb, ha nem vitatkozom vele.

-          Oké, akkor süssed azt a mézeskalácsot asszony – csapok finoman a fenekére.

-          Te meg rakd fel a fényeket – ad újabb utasítást, amire felmordulok. Valahogy másképp képzeltem a dolgot. A kanapén akartam heverni, ő meg persze nyugodtan főzőcskézhetett volna, órákon át tudtam volna bámulni, ehelyett létrára fel, létráról le, viszont mire visszaérek a házba, már minden karácsony illatú és ez neki köszönhető. Mosolyogva ölelem át, mire elneveti magát aztán gyorsan megcsókol és visszafordul a sütik felé.

-          Adj egyet – nyúlok a mézeskalácsok felé, amiket éppen cukormázzal díszít.

-          Na mi van? Mégis lelkesedsz? – Kuncog, miközben megosztja velem a tálca tartalmát.

-          Csak veled akarok lenni – vonok vállat.

-          Nem kell segítened, megoldom egyedül, nyugodtan pihenhetsz – ad felmentést, de nem élek vele. Mindent összecukormázazok inkább, a végére pedig annyira belejövök, hogy úgy élvezem, akár egy gyerek és mindezt neki köszönhetem.

Nevetve veszem tudomásul,.hogy az égig emel, így pedig fel tudom rakni a felső ágakra is a díszeket, amiket fene tudja honnan kutatott elő. Az egész olyan idilli és vicces, élvezek minden egyes pillanatot, amit vele tölthetek, el se tudnám képzelni ezeket a pillanatokat nélküle, én pedig ostoba mód majdnem lemondtam róla, pedig most vagyok igazán boldog. Nem nagyon érdekel, hogy mit hagytam magam mögött csak az számít, hogy mim van most. Nála többet pedig nem is kívánhatnék. Nem beszélünk a múltról, nem is lenne értelme, egyszerűen lezártuk azt a korszakot és ez így van jól. Kicsit félek, hogy a családja mit fog szólni ahhoz, hogy én is megjelenek vele a vacsoránál és abban sem vagyok biztos, hogy a barátai örülnek-e majd nekem, de úgy érzem bármivel szembe tudok nézni, amíg ő itt van nekem.

-          Miért morogsz? – kérdezem halkan, miközben a fürdőbe lépek, ugyanis onnan  hallom a dünnyögését.

-          Minek ennyi kacat? – Néz rám kérdőn, csurom vizesen, miközben a fürdőszobaszekrényből előszedi a borotváját. Halkan kuncogok fel, tudom, hogy rosszul van a krémektől, üvegektől és sminkektől, amivel sikerült telepakolnom a polcait.

-          Nőből vagyok – nyomok egy puszit a két lapockája közé, hátha így megbékítem. Félek, hogy be fog pánikolni attól, hogy beköltöztem a saját kis mentsvárába.

-          Azt tudom – bólint. – De nem ettől a rakás kenceficétől vagy szép – csóválja a fejét, mire átölelem a derekát hátulról.

-          Sokat javít a helyzeten – suttogom, miközben mélyeket szippantok az illatából.

-          Baromság – áll neki borotválkozni, én pedig csendben figyelem, hogyan mozog. Mintha álmodnék. Egyszerűen gyönyörű, minden egyes porcikája tökéletes én pedig halálosan szerelmes vagyok belé még most is. Tudom, hogy öltöznöm kéne vagy hajat szárítanom, de képtelen vagyok megmozdulni. Némán figyelem, a szívem pedig hevesen ver. Felfoghatatlan, hogy itt vagyok, hogy végre ennek az egész zűrzavarnak vége. Még a repülőn megfogalmazódott viszont bennem valami, amiről ki akarom kérni a véleményét.

-          Azon gondolkodtam, hogy megveszem a kiadót – sóhajtok fel.

-          Hogy mi? – fordul velem szemben, majd káromkodni kezd, mert megvágja magát.

-          Pár hónap és hozzájutok az összes pénzemhez, szeretnék valami értelmeset csinálni – nézek a szemébe miközben ő ellátja az apró vágást az állán. – Nem sok dologhoz értek, de azt hiszem ez menne – morfondírozok hangosan tovább.

-          Te lennél a főnököm? – Morogja, mire elnevetem magam.

-          Szóval ez a bajod? – Kérdezem halkan, mire aprót bólint.

-          Nem hiszem, hogy örülnék neki, ha a főnök mászna rám éjjel az ágyban. És mi van ha összeveszünk? Kirúgsz? – Kérdezi halkan.

-          Szerintem meg tudnánk oldani és nem a főnököd lennék, hanem a lány, akivel együtt élsz. Nézd, sosem csináltam eddig semmit, soha semmi nem érdekelt és semmiben nem is voltam igazán sikeres, de most azt akarom, hogy ez is megváltozzon. Elég baromságot csináltam, de ennek vége. El akarok válni, veled szeretnék lenni, dolgozni akarok és normálisan élni. Nem eshetek vissza, nem drogozhatok és lébecolhatok megint – sóhajtok fel, miközben arra gondolok, hogy mi történt volna, ha Seannal nem veszünk össze. Talán én is beleszerettem volna a heroinba. Egyszer bőven elég volt kipróbálni, hogy még most is undorodjak magamtól miatta. Túl mélyre süllyedtem és most muszáj mindent helyrehoznom.

-          Megértelek, de nem tudom okos ötlet-e nekünk egy helyen dolgozni – lép elém, majd finoman megsimogatja az arcom. – Szeretlek és büszke vagyok rád és azt hiszem felesleges rágódni azon, hogy mit tettél. Hülyék voltunk mindketten kicsim, de már csak az számít, hogy itt vagy és esküszöm, hogy sosem engedem, hogy egy lecsúszott drogos legyél rendben? – Simogatja finoman az arcom, mire aprót bólintok. Bízom benne és tudom, hogy vigyázni fog rám. – Most viszont készülj, anyu ki tud akadni, ha a vacsora nem időben van elkezdve – csókol meg, én pedig nagyot sóhajtok és teljesítem a kérését.

Jobban izgulok, mintha először találkoznék a szüleivel. Niko ugyan fogja a kezem mégis úgy érzem hányni tudnék. Csak remélem, hogy nem ítélnek el, hogy ugyanúgy lesz minden, mint először mikor itt jártam. Félek tőlük, hisz tudom, hogy a férfi, aki a kulcsot könnyedén a zárba dugja mennyire ad a családja véleményére.

Oli úgy robog le a lépcsőn, mintha azt hinni, hogy a Jézuska jött meg, majd a bátyja nyakába ugrik.

-          Én megmondtam, én megmondtam – veregeti a hátát, mire Niko a bordái közé bokszol egyet.

-          Szállj már le rólam te hülye majom – taszigálja arrébb, én meg elnevetem magam. Valahogy így kezdődött először is.

-          Szia – köszönök Olinak, aki hirtelen az én nyakamban köt ki, majd agyonpuszilgat. Liza is lekeveredik és ő is mosolyogva köszönt minket, ahogy Niko apukája is. Úgy tűnik ő cseppet sem neheztel rám, sőt inkább örül nekem. Könnyedén fogja át a vállam, megdicséri a ruhám és kérdezősködik arról, hogy mit csináltam mióta nem látott. Katherine, viszont egész más lapra tartozik. Szigorúan néz rám mikor a konyhába megyünk köszönni neki, persze megölel, de az ütő megáll bennem mikor közli, hogy rajtam kívül mindenki más menjen el. Félve nézek Nikora, aki gyengéden megszorítja a kezem, de nem szól semmit, csak csatlakozik a nappaliba tartó bagázshoz.

-          Szóval visszajöttél – néz rám az anyukája, mire nagy levegőt veszek.

-          Igen – suttogom. – Segíthetek valamiben? – Lépek mellé, mire egy adag zöldségre bök, amiket fel kell karikázni.

-          És meddig tervezel maradni? – néz rám kérdőn, mire nagyot nyelek. furcsa pont tőle ez a hűvösség, de megértem. Megbántottam a gyerekét.

-          Örökre – mosolyodom el, hisz ez olyan véglegesnek hangzik, mégis annyira jól esik kimondani.

-          Elváltál már? – Néz a kezemre, mire megcsóválom a fejem.

-          Minden gyorsan történt, de el fogok válni, mert Nikoval akarok lenni – suttogom őszintén.

-          Tehát most még valaki más a férjed – néz szigorúan a szemembe, mire nagyot sóhajtok.

-          Mindig Niko volt a férjem, csak kicsit sokáig tartott megérteni, hogy hozzá tartozom. Szeretem és tudom, hogy elszúrtam és fájdalmat okoztam neki azzal, hogy hozzámentem valaki máshoz, de ő is rengeteget bántott. Helyre akarjuk hozni és azt hiszem, hogy menni is fog, de ehhez kell, hogy a családja elfogadjon. Sajnálom amit tettem, de boldoggá akarom tenni, viszont szükségem van arra, hogy megbocsáss te is, mert másképp nem megy – suttogok, mert igenis úgy érzem nélküle nem fog menni. Ha ő nem fogad el, akkor Niko előbb utóbb kételkedni fog a kapcsolatunkban.

-          Ő a fiam – néz hidegen a szemembe. – Te pedig majdnem tönkretetted teljesen. Miért kéne hinnem abban, hogy nem mész vissza a férjedhez, hogy nem bántod újra? – Néz rám kérdőn.

-          Nem tudom mit mondjak – csóválom meg a fejem. – Én csak szeretem.

-          Ő is szeret és éppen ezért szenvedett. Tudod milyen látni, amikor a fiad majd belehal a kínba? – sziszegi kissé ingerülten, én meg majdnem elsírom magam. – Nem fogok beleszólni ebbe Lia, Niko felnőtt és mióta az eszét tudja ő hozza meg a saját döntéseit. Szimpatikus vagy még mindig és örülök, hogy itt vagy, mert melletted ragyog, boldog és sugárzik, mintha csak veled lenne teljes, de ne törd össze megint a szívét, mert abba bele fog halni – kéri halkan.

-          Nem fogom többé bántani – ígérem meg, mire végre elmosolyodik és átölel.

-          Ajánlom is, utálnám, ha utálnom kéne téged, mert összetöröd a gyerekem szívét, ugyanis hiányoztál innen Lia – simogatja a hátam. – Te is a családunkhoz tartozol, szóval szeretném, ha ez így is maradna. És ha netántán a marha fiam követne el valami baromságot, ígérem, hogy együtt rúgjuk seggbe – suttogja a fülembe, mire nevetni kezdek a megkönnyebbüléstől. Jó érzés azt hallani, hogy hozzájuk tartozom, hogy elfogadnak és ezt szerencsére nem csak szavakkal, de tettekkel is kifejezik. Ugyanúgy befognak minket Lizával a srácok szülei, fát díszíteni, teríteni és főzni, mint a fiaikat, minket is kifaggatnak mindenről, vacsora után sikerül jól össze is kapniuk Nikoval, hisz ők támogatják, hogy vegyem meg a kiadót.

Mindenki összefog ellenem, nekem viszont nem tetszik, hogy Lia a kiadóm fejese legyen. Talán hímsoviniszta felfogás, de azt hiszem rosszul viselném, hogy ha ez az alacsony törékeny lány a főnököm lenne, aki ráadásul még velem is kel és fekszik minden nap. A kapcsolatunkban én akarok a férfi lenni, ő pedig így nem lehet a felettesem, de senki nem érti meg. Ha más kiadó lenne, támogatnám természetesen, tudom, hogy jól igazgatna egy ilyen vállalkozást, hisz a vérében van és megértem, hogy nem akar otthon ülni, bár fogalmam sincs, hogy képzeli az egészet később, mikor én turnézni megyek, neki pedig velem kell jönnie és figyelnie kell a gyerekeinkre.

A vitázást későbbre napoljuk, inkább társasozunk és borozunk, mint mindig, majd mindenki visszavonul aludni éjfél után.

Reggel a forró kávé illata felébreszt, Lia a mellkasomon fekszik, Oli pedig bedugja a fejét a szobámba.

-          Mindjárt kész a reggeli – suttogja, mire elmosolyodom, nyomok a szeretett nő homlokára egy puszit és kibújok mellőle, hogy egy szál alsónadrágban szerezzek mindkettőnknek kávét, majd boldog karácsonyt kívánjak a családomnak. A tejszínhabos koffeinbombát az ágyba viszem neki, majd hosszú perceken át nézem, ahogy alszik. A legcsodásabb ajándék, amit valaha kaptam. A szívem csordultig van szerelemmel és boldogsággal, mintha repülnék a felhők közt, úgy érzem meg se érdemlem, de nem számít már semmi. Engem választott, elválik és még azon a héten feleségül is fogom venni, hogy soha többé ne szakíthassa el tőlem senki.

-          Ébredj – cirógatom fel, mert tudom, hogy anyu palacsintát süt, amihez jár forrócsoki is, amit Oliver hajlamos elpusztítani percek alatt.

-          Szia – suttogja álmosan, mire megcsókolom.

-          Bújj bele a köntösödbe, hoztam kávét és gyere le, reggelizünk a földön, miközben ajándékot bontunk – simogatom az arcát, mire felcsillannak a szemei és úgy ugrik fel, akár egy gyerek.

Lent mindenki a saját csomagjainak esik, jót nevetek Lia képén, amikor megkapja a szüleimtől a saját külön bejáratú bögréjét, papucsát, köntösét, fogkeféjét és kulcsát a házhoz, hogy tudja ide akkor is hazajöhet, ha mi össze is veszünk. Liza szintén ugyanezt kapja, a lányok pedig úgy örülnek ennek, mint majom a farkának. Nem győzök elég hálás lenni, amiért ennyire befogadták. Oli hozza a szokásos formáját, mikor egy csomag óvszert és egy műpéniszt ad Liának, ha esetleg az enyém a sok italtól nem működne, mire jól hasba verem. A szüleim egy rakás régi könyvvel lepnek meg, amikre már régóta vadászom, az öcsém egy új tetoválásra fizetett be, úgy tűnik mindenki örül annak, amit kap, bár mi Liával azt beszéltük meg, hogy csak otthon adjuk oda a másiknak a meglepetését.

Nem akarok hazamenni, mert az azt jelenti, hogy lassan készülnünk kell arra, hogy megérkeznek Brandonék, de nincs más választásunk. Összeszedjük magunkat, Oli megnyugtat minket, hogy este ő is benéz, majd hazasétálunk.

-          Fel kéne hívni a családom – suttogja Lia, mikor belépünk a házba.

-          Rendben, de előbb vár rád valami a fa alatt – csókolom meg, miközben a gyomrom összezsugorodik. Félek, hogy mit fog szólni, de nincs sok időm töprengeni. beront a nappaliba, majd értetlenül néz rám.

-          Itt nincs semmi – biggyeszti le az ajkát, mire elnevetem magam.

-          Nézz körbe egy kicsit jobban – bíztatom, mire közelebb sétál a fához. – Hideg, nagyon hideg, juj mindjárt megfagysz – kuncogok miközben figyelem, hogyan járja körbe az egészet. – langyosodik – bíztatom, mikor elmosolyodik. – És forró – lépek mellé, mikor meglátom, hogy észreveszi a gyűrűt, ami a fa egyik ágán van.

-          Ez meg micsoda? – Néz rám kérdőn és talán kissé félve is.

-          Nem jegygyűrű, ne ijedj meg – karolom át. – Ez inkább egy ígéret gyűrű – nézek a szemébe, majd elveszem tőle az apró karikát, amibe egy óriási fekete gyémánt van foglalva. – Ha elfogadod tőlem, akkor megígérem, hogy boldoggá teszlek, hogy örökre hűséges leszek hozzád, hogy jó apja leszek a gyerekeinknek és mindig vigyázok rád, de te is megígéred nekem, hogy szeretni fogsz és nem rohansz el többet, hogy ha bármi is jön szembe velünk, nem hagysz el, hanem itt maradsz és megoldod velem a problémát. Szóval mit gondolsz Kulta, hajlandó vagy leélni velem így az egész életed? – Kérdezem halkan, mire nagyokat pislog rám, én pedig csak remélni merem, hogy nem mond nemet, mert azt biztos nem viselném jól.

Nagyon-nagyon boldog karácsonyt nektek drágaságaim! (:

Millió puszi:

Kesha

131. Hazatérsz?

„Nem tudom, hogy miért nem vele vagyok, mikor úgy érzem, rögtön szétszakadok. Ott legbelül egy villanás, és rohanok, nem kell már senki más.”

-          Jól vagyok – sóhajtok fel, már nem is tudom hanyadszorra. Yv csak csendben méreget, míg Sean a cuccaim pakolja ki a táskámból. A szüleim az ajtóból toporognak és az arcukra van írva, hogy cseppet sem hisznek nekem. Szívük szerint azt hiszem visszavinnének oda ahonnan alig egy órája hoztak el. Szívem szerint én is visszamennék. Nem érzem magam elég erősnek ahhoz, hogy kint legyek és szembesüljek az élettel. Ráadásul mától indul a három hét, ami alatt döntenem kell. Vagy elengedem Nikot örökre vagy végleg elfelejtem. Talán igaza van, épp itt az ideje letenni valamelyik lehetőség mellett a voksunk, de mégis mindkét verzió annyira véglegesnek tűnik. Félek elmenni, de attól is tartok, hogy mi van, ha megint felrúgok magam mögött mindent és újra rosszul sül el az egész. Nem bírnám ki, biztos vagyok benne, hogy képtelen lennék elviselni. És itt van Sean is. Hogy hagyjam el? Annyi mindent tett értem, ott volt a legrosszabb napjaimon is és most se szaladt el. Nem úgy, mint Niko. Ő csak visszahozott, de aztán újra magamra hagyott, hogy oldjam meg az életem egyedül.

Eszembe jutnak Eva szavai. Nem okolhatom őt semmiért. Az én döntéseim miatt kerültem oda, ahová kerültem és nem miatta. Az egész bravúr csak és kizárólag az én művem. Felnőtt nőként kéne megtanulnom kezelni ezt az egész szart, de nem megy. Egy elveszett gyereknek érzem magam, akinek fogalma sincs arról, hogy merre van a haza. Könnyebb okolni anyut, aput és akárki mást, ahelyett, hogy magam hibáztatnám, hisz én vesztem el, mert elengedtem a kezüket.

-          Kérsz valamit? – Érinti meg Yv finoman a vállam, amitől kiráz a hideg. Valamiért ezt továbbra is rosszul viselem. A váratlan érintések egy pofonnal érnek fel. Talán csak Sean az, akitől nem rándulok össze.

-          Nem – mosolygok rá bocsánatkérően, mert tudom, hogy nem érti miért húzódom el a keze elől én viszont képtelen vagyok megmagyarázni neki.

-          Nincs kedved elmenni vásárolni? – Néz rám kérdőn, mire majdnem elnevetem magam. Látom rajta, hogy bármit megtenne, hogy visszakapja a tizennégy éves énem, de az a lány már sehol sincs. Akkor egy új cipő vagy táska ígérete teljesen fel tudott dobni, most viszont úgy érzem, hogy ha az Eiffel-tornyot ajánlaná az se tudna lázba hozni.

-          Talán holnap – suttogom halkan. A beszéd még mindig nehezemre esik, mintha elfelejtettem volna kifejezni magam a szavak segítségével. Csendben bólint, majd elmegy, magával húzza a szüleim is, így pedig csak Sean marad, aki miután minden holmim eltette a hátam mögé lép és átkarolja a derekam.

-          Minden oké tündérke – suttogja halkan, miközben a hasam simogatja, én pedig valamiért el is hiszem ezt neki. Kellemes a meleg ami a testéből árad. Jól esik, hogy átölel és érzem, hogy itt van. Ő nem néz rám úgy, mintha tiszta bolond lennék, még akkor sem, ha az vagyok. Nem sajnál, nem próbál megmenteni, se faggatni semmiről. Csak ott van és most pont erre van szükségem. Meg még valamire, amit ő sosem adhat meg sajnos.

-          Azt mondta, hogy választanom kell köztetek – suttogom halkan, miközben képtelen vagyok kiverni a fejemből Nikot. Pedig kéne, annyira nagyon kéne, hogy józan tudjak maradni és ne érezzem úgy, hogy ismét bezárkóznék a saját világomba, ahol nincs semmi és soha többé ki se jönnék onnan.

-          És? – Kérdezi halkan, mintha nem is érdekelné az egész. Számára nem igazán van tétje a dolognak. Tudom, hogy ha menni akarnék zokszó nélkül elengedne. Nem érzi úgy, hogy az övé vagyok, mert ő hisz benne, hogy mindenki saját magáé.

-          És még mindig szeretem – fordulok szembe vele, majd elmosolyodom azon, hogy mosolyog. Pedig alig egy másodperce jelentettem ki, hogy valaki másért fáj a szívem.

-          Mondj valami újat – fésüli az ujjait a hajamba, mire megcsóválom a fejem.

-          Nem veszel komolyan – nézek a szemébe, mire homlokon puszil.

-          Megmondták az orvosok is, hogy totálisan kattos vagy, miért vegyelek komolyan tündérem? – Néz rám értetlenkedve, pedig tudom, hogy nem hülye és lassan ő is belátja, hogy ezt most nem viccelheti el teljesen. Túl sok múlik rajta. – Ha menni akarsz, ha úgy érzed mellette a helyed és boldoggá tud tenni, akkor segítek csomagolni és elintézem a válást, míg te vele vagy. Elég nagy rutinom van már benne – kacsint rám, mire megforgatom a szemeim. – Ha maradni akarsz, akkor viszont itt vagyok, de akkor is itt leszek, ha elmész és aztán valamiért mégis visszajössz. Szeretlek tündérke, de nem vagyok szerelmes, ahogy te sem. Neked kell eldöntened, hogy milyen életet akarsz élni. Ha maradsz tudnod kell, hogy én sosem változok meg, lehet, hogy még ezerszer sittre visznek a heroin miatt, tőlem nem lehet gyereked, bár továbbra is fenntartom a lehetőségét annak, hogy ha babát szeretnél felnevelem veled akárkitől is van és az is lehet, hogy három hónap múlva túladagolom magam. Persze beutazzuk a világot és mindent megkapsz amit csak megkívánsz, de így fogunk élni ahogy eddig. Nem fogok neked semmit ígérni, azért, hogy velem maradj. Tisztellek és szeretlek, amíg csak élek, a feleségem vagy és vigyázok rád, de ennél többet nem tudok adni. Ő viszont talán igen. Vele lehet normálisnak nevezhető házasságod, ő hűséges lesz hozzád valószínűleg, szerelmet adhat és kertes házat, kutyát, macskát, kölyköket, miután letette a piát. Mindent, amire egy nő általában vágyik. De ő is zenész, neki sem lesz soha nyolctól négyig tartó munkaideje, szabad délutánja, hétvégéje, bár azt hiszem, te olyan lány vagy, aki nem is viselné el, ezt a fajta kiszámíthatóságot. Mit mondjak Lia? Mit vársz? Hogy elkezdelek győzködni arról, hogy én vagyok az ideális? Hazugság lenne. Talán kettőnk közül én tudok kisebb csalódást okozni, ő viszont ha összejön nektek, akkor adhat egy olyan életet, ami a mesekönyvekben van. Neked kell tudnod, hogy kockáztatsz-e, de én csak azt tudom, hogy bárhogy is döntesz, Los Angelesbe hozzám, mindig hazajöhetsz – simogatja meg az arcom, a szavai viszont cseppet sem könnyítik meg a döntésemet.

-          Szóval? – Néz rám anya kérdőn, mert azt hiszem teljesen összezavarodott az előbbi kis beszámolómtól, hogy mi is történt azóta, mióta nem voltam itthon.

-          Szóval várok – kortyolok bele a kávémba, mire nevetni kezd.

-          Édesem, te semmire sem tudsz várni – kacag hangosan, mire sértődötten elhúzom a szám.

-          Rá igen – morgok.

-          Valld be, hogy már most ki vagy készülve attól, hogy eltelt két nap mióta kiengedték és nem jelent meg – simít végig a karomon, mire mérgesen dünnyögök. Igaza van, de hát az anyáknak mindig igazuk van.

-          Ki fogom bírni – bólintok, leginkább saját magamnak.

-          Oké, de ha meg is jelenik az legyen az első, hogy elcibálod hozzám, mert beszédem lesz a kisasszonnyal – néz komolyan a szemembe, ez a hang viszont cseppet sem tetszik. Olyan, mintha mérges lenne Liára, pedig nincs is rá oka.

-          Miről akarsz beszélni vele? – Ráncolom össze a homlokom.

-          Az nem tartozik rád – áll fel, majd a mosogatóba teszi a bögréket, amit apu és az öcsém az asztalon hagyott.

-          Nem akarom, hogy elijeszd – nézek rá kérlelően, mire megint nevetni kezd.

-          Nem fogom elijeszteni – jelenti ki, mire kicsit megnyugszom, de még mindig érdekel, hogy ha Lia úgy dönt engem választ, akkor az anyám mégis mit akar majd vele megbeszélni. - És míg vársz mit fogsz csinálni? – Néz rám kérdőn.

-          A tervek szerint összedobunk egy új albumot a srácokkal, holnap Airára vigyázok Maddel, lesz egy koncert a törzshelyünkön és egy kis renoválás se ártana a háznak – sorolom fel halkan, hogy mikkel is akarom elterelni a figyelmem Liáról.

-          És meg akarod látogatni a szüleid hétvégén – néz rám, mire elnevetem magam. Tudom, hogy keveset vagyok otthon, de most minden gondolatom körülötte forog. Szívem szerint otthon innék, de érzem,. hogy az sehová sem vezetne. Bárhogy is dönt azt el kell fogadnom.

Mégis olyan nehéz. Csak bámulom az ajtót, a legapróbb zajokra is felriadok és reménykedve rohanok le a lépcsőn, hogy hátha ő érkezett meg, de mindig csalódnom kell. Nem jön, én pedig kezdem feladni, hogy megérkezik-e majd egyáltalán valaha.

Olyan vagyok, mint egy szerelmes tinilány, a férfi elveszett belőlem, ez pedig külön bosszant. Nem függhetek senkitől ennyire, nem siránkozhatok egy nő miatt se ennyit. Tovább kell lépnem és élnem az életem, de mégis úgy érzem képtelen vagyok erre. A munka leköt ugyan, de most nem olyan, mint legutóbb, amikor ő is itt volt. Akkor lett volna kihez hazajönni, de nem jöttem. Bent aludtam a stúdióban, most viszont minden egyes nap, legalább aludni visszajövök a tornyomba, még akkor is ha nem éri meg. Sötét az egész hely, magányos és rideg nélküle. Már nem olyan otthonos, mint előtte volt, mert Lia megmutatta milyen ha a falak közé élet költözik. Milyen ha a konyhából ínycsiklandó illatok szállnak fel, ha valaki a nyakadba ugrik, mikor belépsz az ajtón és megcsókol, majd vacsorát tesz eléd és kifaggat arról, hogy milyen napod volt. Az ágy sem olyan kényelmes már, a lepedő hideg, én pedig vacogok nélküle.

Hétvégén egy napot a pihenésnek szentelünk, mindenki elbújik a maga vackába, ami ránk is fér az előző napos sörözés után. A kedvenc könyvem sem köt le, a tekintetem az ajtóra siklik tíz percenként és egy idő után már csak azt veszem észre, hogy bámulok az előszoba felé és várom, hogy megmozduljon az a nyomorult kilincs.

Ki kell szabadulnom a házból, egyszerűen muszáj, mielőtt teljesen kiakadok. Van még ideje, adtam neki eleget, el kell fogadnom, hogy nem könnyű választania és nem rohant hozzám abban a percben, hogy kijött a klinikáról. A bizonytalanság viszont felemészt. Nem tudom hova tartok csak sétálok az utcán, a lábam a kedvenc kocsmám felé visz. A pulthoz ülök és úgy döntök beérem első körben egy korsó sörrel. Figyelem az embereket, néha beszélgetek a csapossal, aki már jól ismer           de a gondolataim nagy része csak körülötte forog.

-          Szia Niko – suttog Leena a fülembe. A hangját tízezer közül is felismerném, kiráz tőle a hideg. – Hogy vagy drágám? – ül le mellém, mire felé fordítom a fejem. Nem értem magam, nem értem, hogy nem vettem észre azt a gonosz fényt a szemeiben. hagytam, hogy kicsináljon és tönkretegyen körülöttem mindent, mert azt hittem szerelmes vagyok belé.

-          Eddig egészen jól voltam – fintorodom el. Még most sem sikerült megemésztenem mindazt, ami történt. Ha az a baba az enyém volt és ő nem vigyázott rá… Már mindegy. Talán jobb, ha soha nem is tudjuk meg, hogy kitől esett teherbe.

-          Egyedül sörözöl? – Néz körbe kérdőn.

-          Menj el – sóhajtok fel. Semmi kedvem nincs vele csevegni.

-          Lehetnél kedvesebb is, elvégre majdnem összeházasodtunk szerelmem. Ha az a ribanc nem választ szét minket most boldogok is lehetnénk – suttog a fülembe, mint valami gonosz kis hang.

-          Sose lettünk volna boldogok és kettőtök közül, a ribanc jelző inkább rád illik – nézek megvetően végig rajta. Komolyan nem értem magam, egy szép dekoltázs, két formás láb, egy vékony derék és egy szép arc, hogy vehette el ennyire az eszem? Hogy szerethettem őt? Mi volt benne, ami ennyire elvarázsolt?

-          Tudod már megint ketten maradtunk – ül fel mellém a bárszékre, majd kért egy sört. – Ez a végzet Niko. Lia ahogy látom most sem kér belőled, minket viszont mindig egymás útjába sodor az élet. Ezen elgondolkodhatnál szívem – pislog nagyokat, de nekem csak hányingerem van már tőle.

-          Tündérem, gyere ki – kopog Sean a pláza mosdójának ajtaján és nem érdekli, hogy nem szabadna itt lennie. Yvnek megígértem, hogy eljövök vele vásárolni, de egyszerűen képtelen vagyok ennyi embert kezelni. Mindenki engem bámul, nekem jönnek, a fotósok lépten nyomon felbukkannak, én pedig egyszerűen bepánikoltam. – Itt vagyok már – suttog az ajtó túloldalán Sean én pedig mély levegőt véve kilépek az ajtón és belesimulok az ölelésébe. Megnyugtat, hogy itt van és utánam jött, mellette úgy érzem nem érhet semmi baj.

-          Annyira félelmetes – nyögöm a mellkasába, míg ő a hátam simogatja és szorosan ölel magához.

-          Tudom, hogy megijedtél tündérke, de ezek csak emberek, senki nem fog bántani oké? – Tol el éppen csak annyira magától, hogy a szemembe tudjon nézni, aztán nagyon finoman megcsókol, én pedig elfelejtem, hogy miért is féltem. – Gyere, veszünk neked pár szép dolgot – kulcsolja össze az ujjaink, majd kuncogni kezd. – Elvégre nem járja, hogy a feleségem a majdnem tíz éves bőrkabátom hordja, ami kétszer akkora, mint ő – húz ki a mosdóból, én pedig elmosolyodom.

-          Akkor adtad nekem, mikor először találkoztunk – simítok végig a puha bőrön. Valahogy úgy éreztem kell, hogy valami velem legyen Seanból, mikor kilépek az utcára, így a kabátját kaptam magamra, amit Londonban adott nekem. Élénken él bennem még most is az-az éjszaka. Niko aznap is elküldött, én sírtam, aztán jött ő, teljesen beállva a drogtól, megcsókolt, nekem adta a kabátját, aztán elsétált, mintha mi sem történt volna. Most pedig a felesége vagyok és mégis ahhoz a férfihoz akarok futni, aki aznap éjjel is ripityára törte a szívem, pedig én is tudom, hogy Sean kezét fogni ezerszer biztonságosabb. Megfájdul a fejem attól, hogy már megint ezen gondolkodom. Nem tudok dönteni, képtelen vagyok rá. Nem bírok elmenni, de ha maradok az azt fogja jelenteni, hogy Nikot elengedem. Vajon el bírnám viselni a tudatot, hogy valaki más esélyt ad neki és boldoggá teszi helyettem? Nem, biztos vagyok benne, hogy belehalnék a féltékenységbe. De ha elmegyek és újra rosszul sül el minden abba is belehalok. olyan, mintha nem is lenne választásom. Bármit is teszek úgy tűnik rossz lesz, így inkább csak sodródom és reménykedek, hogy vagy a part jobb vagy a part bal oldalán, de kidob a víz.

-          Jól vagy? - ölel meg Yv aggódva, mikor kilépünk, én meg aprót bólintok. – Annyira sajnálom, azt hittem, hogy minden rendben lesz, de lassan karácsony van és minden tele van emberekkel én pedig nem gondoltam arra, hogy ettől rosszul leszel – hadarja, mire elnevetem magam.

-          Minden rendben – nyugtatom meg. Most, hogy Sean fogja a kezem úgy érzem minden oké. – Igyunk egy kávét – kérem halkan, mire aprót bólintanak és beülünk valahova, ahol tényleg sikerül teljesen lenyugodnom. Elköltünk egy csomó pénzt és nem pánikolok be többször. A gyógyszerek semmit sem érnek, amiket Eva felírt, bár lehet, hogy még rosszabb lenne az egész, ha nem szednék semmit. Még sincs semelyiknek közel sem olyan hatása, mint a kokainnak, nem lazulok el tőlük kellőképp, de ha már így alakult, hogy hetekig semmihez nem tudtam hozzányúlni, akkor azt hiszem ideje megpróbálni tisztának maradni. De ez nem túl könnyű. Este úgy érzem meg tudnék bárkit ölni egyetlen csíkért és az érzést, hogy minden rendben, a világ pedig le van szarva. Az agyam állandóan Nikon kattog, azon, hogy mit kéne tennem és ettől még aludni se tudok. Csak nézem Seant, aki bezzeg békésen szuszog mellettem, akit semmi nem érdekel, akinek nem kell semmiben döntenie. Ő már választott magának egyszer egy életet és azóta is kitart mellette. Számára nem számít a holnap, nem érdekli a tegnap és éppen ezért csodálom. Képtelenségnek tűnik így élni, ő mégis megteszi, amihez nincs bátorságom. Kimerülten megyek ki hajnalban kávét főzni, majd visszamegyek a szobámba és tovább nézem a szuszogó férfit. Hogy hagyjam el, mikor szeretek vele lenni és ő még sosem bántott csak tanított, szeretett és vigyázott rám? Képtelenség.

-          Túl sokat agyalsz tündérke – néz rám hirtelen, mire ijedtemben majdnem eldobom a bögrém. – Azt inkább add nekem, ahelyett, hogy az ágyba öntöd – veszi ki a kezemből a kávét, majd mosolyogva egy puszit nyom a számra.

-          Azt hittem alszol – sóhajtok fel.

-          Nehéz, ha közbe folyamatosan hallom, hogy hogyan kattognak az okos kis buksidban a fogaskerekek- simogatja meg gyengéden az arcom én meg frusztráltan sóhajtok fel. Minden annyival könnyebb volt eddig.

-          Sajnálom – nyögök fel, mert már megint egy nagy rakás szerencsétlenségnek érzem magam, aki képtelen döntéseket hozni.

-          Nincs mit sajnálnod – ránt vállat. – Ne gondolj rá, majd ha itt az ideje tudni fogod, hogy mit kell tenned - húz közelebb magához, én meg a mellkasához bújok, bár cseppet sem vagyok benne biztos, hogy igaza van. Ha éveim lennének arra, hogy kitaláljam, mi legyen akkor se lenne egyszerűbb, de nekem csak heteim vannak.

-          Tudod már mit veszel a srácoknak karácsonyra? – Próbálom meg elterelni a figyelmem a saját problémámról, mire Sean felnevet.

-          Fogalmam sincs – vallja be. – De majd te segítesz – puszil bele a hajamba. Igaza van, talán a karácsonyi készülődés le fog kötni. Ajándékokat kell venni, díszeket, kitalálni, hogy hogy legyen az egész. Ezzel pedig vissza is kanyarodtam az eredeti bajomhoz. Karácsonykor még lehetek itt, de a szilvesztert már vele kéne töltenem, ha őt választom. Nem bírok erre gondolni, csak nyugalmat akarok, mielőtt megint megőrülök, csak most véglegesen.

-          Ez jó volt – vereget Mika vállon, mikor abbahagyjuk a próbálást. Kezdenek összeállni az új dalok és ez büszkeséggel tölt el.

 Nem is tudom mihez kezdenék ha nem zenélhetnék. Egyszerűen szükségem van rá és persze a srácokra is, hogy ne vesszek meg teljesen attól, hogy már megint nincs velem.

-          Idén kinél karácsonyozunk? – Néz végig Jari a társaságon. Már hagyomány, hogy ugyan minden évben a szentestét a családunkkal töltjük, másnap viszont valakinél összegyűlünk és bulizunk egyet.

-          Tavaly mi voltunk a sorosak – emeli fel védekezőleg Aleksi a kezeit, én meg elnevetem magam, mert ugyan alig emlékszem, hogy mi is történt a rengeteg pia miatt, amit megittunk, az viszont élénken él bennem, hogy alig fértünk be hozzájuk, ugyanis az összes barátunk tiszteletét tette, így egy idő után kénytelenek voltunk átvonulni a kedvenc kocsmánkba.

-          Én előtte tudtam le, el is kellett költöznöm – pakolja el Mad a gitárját, mire összenézünk Mikával, de közben leesik, hogy idén nálam lesz buli. Nem túlzottan villanyoz fel a dolog, mert ez azt jelenti, hogy fát kell állítani és égőket felszerelni, hogy a többiről már ne is beszéljünk, de ez nem kedv kérdése. Ez a hagyomány. Az utolsó alkalommal, mikor én voltam a vendéglátó Leena még velem volt és gondoskodott nagyjából mindenről, most viszont egyedül kell megoldanom az egészet.

-          Rendben, akkor nálam leszünk – bólintok nagyot sóhajtva, aztán mindenkitől elköszönök, otthon pedig nekiállok előásni az összes fűzért, bár nem vagyok biztos abban, hogy nem fog agyoncsapni az áram, ha ezeket az ezer éves összegubancolva eltett fényfűzéreket bedugom a konnektorba. Az áram szerencsére nem ráz meg, de így is muszáj újakat vennem, mert minden második égő nem világít. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy Brandon intézte el őket, de képtelen vagyok haragudni rá. Így legalább van valami amivel lefoglalhatom magam, ahelyett, hogy azon gondolkodnék vegyek-e ajándékot Liának, mert mi van ha beállít vagy ne, mert ha nem jön rajtam ragad és mindig arra fog emlékeztetni, hogy mi is ért véget. Az öcsém legalább segítőkésznek bizonyul, elkísér a boltba, hazacipeli velem a cuccokat és eljön velem sörözni, mintha tudná, hogy totális katasztrófa kerekedne abból, ha egyedül hagyna.

-          Hiányzik – csuklok nagyot, mire elmosolyodik.

-          Nekem is – bólint. – Ő a legjobb seggű sógornőjelöltem eddig – kacarászik a kanapén fetrengve, mire fejbe verem egy párnával.

-          Te csak ne nézegesd a fenekét – mordulok rá.

-          Mindenki a fenekét nézegeti. Meg a melleit – bólogat magának, mire megforgatom a szemeim.

-          Hazudós – sziszegem, miközben újratöltöm a poharam.

-          Aha, hát persze, szerinted Brandon hányszor tárgyalta ki, hogy mi lenne, ha nem a te csajod lenne Lia? Vagy ezerszer kibeszéltük a hátad mögött, hogy hogyan húznánk meg és mekkora egy pokoli mázlista vagy, amiért egy ilyen nő szóba állt veled – hadar, én pedig elgondolkodok azon, hogy talán tényleg igazat mondd és nem csak ő nézte meg Liát jobban, hanem a többiek is. Elvégre férfiak és igenis könnyedén elképzelhető, hogy beindult tőle a fantáziájuk.

-          Mi van ha nem jön haza? – Nézek Olira félve.

-          Hazajön – vágja rá magabiztosan. Próbálok hinni neki.

Már csak egy hete van megérkezni, engem meg rémálmok gyötörnek. Liát és Seant látom folyamatosan, boldogok álmomban, Lia pedig kinevet mindig, mikor meglát. zihálva ébredek minden éjjel és a kanapéra kucorodom. bámulom az ajtót, de a kilincs továbbra se mozdul meg. Úgy érzem beleőrülök, de nem tehetek semmit. Mégis olyan nagy a kísértés, hogy felhívjam és megtudjam, hogy azért nem jön-e mert a férjét választotta vagy azért, mert még nem döntött. Mégse teszem meg. Ennyi büszkeség még van bennem.

Újabb dalok születnek, miközben várok, kicsit átmegyek remetébe. Tudom, hogy a nem legjobb megoldás, hogy bezárkózom, de úgy érzem most ez kell a lelkemnek. Egy kis csend és nyugalom, egy kis egyedüllét, amit persze ő megzavarhatna, de más ebbe per pillanat nem fér bele. Így legalább ki tudom tisztítani a feje, ami már talán évekkel ezelőtt rám fért már volna. Ahogy a pihenés is, amire két sor lefirkantása közt hagyok időt. Nem érdekelnek a határidők, határidőre nem lehet zenét csinálni. Inkább olvasok és filmet nézek és várok, mert tudom, hogy ha nem is jön talán soha, egy darab belőlem mindig várni fogja.

-          Nincs nálam semmi – ingatja Sean a fejét meglepetten, mikor felrázom, hogy adjon nekem valamit, amitől végre ki tud kapcsolni az agyam.

-          Mindig van – ripakodok rá. Három napja nem tudtam aludni egy kicsit se és kezdek megint teljesen kikészülni. Legálisan még aszpirint se kaphatok nagyjából, nemhogy altatót vagy nyugtatót, így nincs más választásom, ha nem akarok idegösszeroppanást kapni, muszáj lesz tőle kikunyerálnom valamit. Akármit, mert ezt nem bírom tovább.

-          Heroin, de te attól félsz, bár nem értem miért – ül fel álmosan és megdörzsöli a szemét, én meg az alsó ajkam kezdem rágcsálni. Per pillanat még az is jobb lehetőségnek tűnik, hogy túllövöm magam, vagy rákapok hozzá hasonlóan a heroin adta élvezetekre. Tudom mit tesz, nálam jobban senki nem ismeri a hatását, éppen ezért is utasítottam vissza már vagy milliószor, hiába kínáltak a drogok királyával. Eddig sikerült távol tartanom magam tőle, de most… Tudom, hogy hülye ötlet, hogy talán ezerszer meg fogom még bánni, de ha nem kapcsol ki az agyam véges határidőn belül tíz percre legalább, akkor kiugrok az ablakon. Egyszerűen képtelen vagyok elviselni ami rám nehezedik.

-          Szükségem van rá – nézek Sean szemébe, aki meglepetten pislo9g rám.

-          Akarsz egy szurit? – Húzza fel kérdőn a szemöldökét, mintha nem lenne biztos abban, hogy nem alszik-e továbbra is.

-          Mivel nincs más és te se vehetsz a gyógyszertárban semmit, ami segítene elaludni – nyöszörgök, mert szépen lassan érzem, hogy az agyam cafatokra szakad. Niko vagy Sean? Helsinki vagy Los Angeles? Család vagy hedonizmus? Fogalmam sincs…

-          Biztos vagy benne? – Áll fel az ágyból, majd előkeresi egy titkos kis rekeszből az adagját, amit szerintem egy díler is megirigyelne, de ő inkább csak előrelátásnak nevezi, mert sosem lehet tudni, hogy hozzá tud-e jutni a szerelméhez, amikor kell vagy sem.

-          Nem, de nem is érdekel – nyelek nagyot, ahogy visszatelepszik mellém és szépen mindkettőnk adagját megcsinálja. A gyomrom apróra zsugorodik, hányni tudnék attól, amit most tenni készülök, de attól még jobban, hogy egy olyan döntést kell hoznom, ami az egész életemre kihatással lesz már. Szinte nem is érzem, ahogy a tűt a karomba szúrja, csak a nyugalom száll meg perceken belül, amire már hetek óta sóvárgok. Elzsibbad mindenem, tényleg repülök, minden békéssé válik hirtelen, én pedig majdnem elsírom magam a rám törő boldogságtól.

-          Annyira szeretlek – ölel át Sean, mire elnevetem magam.

-          Én is szeretlek – csókolom meg, miközben már azt sem tudom hol vagyok. Sosem éreztem még ilyet, egyszerűen csodás, úgy érzem bármire képes vagyok, hogy a világ felér a mennyekkel és nincs már semmi, de semmi, ami megzavarhatná az idillt. Az érzés nem tudom meddig tart, talán órákig, de az is lehet, hogy napokig, viszont, amint elmúlik az eszméletlen eufória érzése, még pocsékabbul kezdem érezni maga. Rosszul vagyok lelkileg és fizikailag is, talán kéne még egy adag, hogy visszakerüljek arra a szép helyre, ahol voltam, de nem merem. Ha még egyszer használom, nem lesz megállás soha többé, túl jól ismerem magam ahhoz, hogy tudjam képtelen lennék leállni vele.

A szorongás felerősödik, Sean pedig már nem tud megnyugtatni többé. Nem találom a helyem és ez totálisan kétségbe ejt. Talán mennem kéne, egyenesen Niko karjaiba, de nem megy, a tagjaim nem mozdulnak, csak ülök az ágyon és meredek magam elé, miközben érzem, hogy ez sehova nem fog vezetni.

-          Holnap elmegyünk vásárolni a srácoknak? – Nézek fel Seanra, aki matt részegen esik haza és arra se vennék mérget, hogy nincs belőve megint.

-          Hagyj – borul fejjel a párnák közé, én pedig egész éjjel azt figyelem, hogy lélegzik-e.

Másnap persze teljesen használhatatlan, pedig tényleg nincs több időnk arra, hogy a gyerekeinek beszerezzük az ajándékokat. Várok délutánig, míg magához tér, kávét és valami kaját tuszkolok belé, hogy legalább mozogni bírjon, de amint jobban lesz máris nem azon jár az esze, hogy van két gyereke, akik karácsony másnapján vele lesznek.

-          Hé, még nem vagyok kész – pattanok fel, mikor meglátom, hogy ki akar slisszolni az ajtón.

-          Találkozom Bobbyval, majd jövök – puszil homlokon, mikor elkapom a karját, bennem pedig felmegy a pumpa. Egész nap azért könyörögtem, hogy induljon el és szedje össze magát, most pedig, hogy sikerült neki, máris a haverjával találkozik. A pupillái tűhegynyire vannak szűkülve, nehezen fókuszál, én pedig szentségelni kezdek, amikor felhúzom az ingujját.

-          Már megint be vagy lőve – sziszegem dühösen.

-          És? – Néz rám értetlenül.

-          És? Ott van Noah, akinek megígérted azt a dobszerkót, de én nem értek a dobokhoz, szóval kellesz, hogy megvegyük, de holnap már erre nem lesz időnk, te pedig el akarsz menni, ráadásul a lányodnak se vettünk még semmit és karácsony van – fakadok ki.

-          Majd rendelünk valamit netről – ránt vállat.

-          Azt már nem – állok az ajtóba, mert pokolian feldühít, hogy ugyanúgy viselkedik a srácaival a heroin miatt, ahogy anno Matt velünk. Az nem érdekel, ha velem nem foglalkozik, de az a két gyerek mást érdemel.

-          Tündérke, tudod, hogy nem állíthatsz meg – villantja rám a szemit, miközben vontatottan beszél.

-          Márpedig most igenis velem fogsz jönni, Bobby ráér – pirítok rá, mire felnevet.

-          Állj el az utamból. Nem fogod megmondani, hogy mit csináljak – próbál meg kijutni az ajtón, de nem engedek.

-          Sean, fejezd be, tíz perc és kész vagyok, megvesszük a gyerekeid ajándékát és mehetsz – makacsolom meg magam.

-          Tíz perc múlva szedem fel a barátom és beülünk egy bárba– vágja rá.

-          A kurva életbe nem lehetsz ekkora faszkalap – dobbantok egyet dühösen a lábammal. – Nem akarod meglepni őket semmivel? – kiabálok rá.

-          Ők az én gyerekeim – hajol az arcomba. – Állj el az utamból most azonnal. Ha ennyire vásárolni akarsz menj egyedül – ragadja meg a karom és már most látom rajta, hogy elszállt teljesen az agya.

-          Nem az én gyerekeim, hanem a tieid, neked kéne törődnöd velük – gurulok még jobban dühbe.

-          Azt hiszed, mert a feleségem vagy parancsolhatsz is nekem? Eddig azt hittem okosabb vagy ennél. N e oktass ki arról, hogy kivel és hogyan kell bánnom, most pedig viszlát – kap fel könnyedén, majd arrább penderít.

-          Nem mehetsz el – fogom vissza.

-          Fejezd már be a kibaszott hisztit - üvölt rám.

-          Fulladj meg – csapok a mellkasára, miközben megint elé állok.

-          Fulladj meg te – lök el durván az útjából, én viszont elvesztem az egyensúlyom, mert cseppet sem számítok rá, hogy ilyen erővel próbál meg eltávolítani, pusztán azért, hogy ki tudjon jutni.

-          Au – kapok a halántékomhoz, ugyanis sikerül pont megtalálnom a fejemmel a falon lévő kulcstartó doboz sarkát. Sean megfordul, majd megcsóválja a fejét.

-          Mi a fenére volt jó ez az egész? – Néz rám dühösen. – Most még vérzel is – állapítja meg halkan.

-          És te ennek ellenére el fogsz menni? – Támad fel az elveszettnek hitt harcias énem, mire aprót bólint.

-          El - nyomja le a kilincset, mire dühömben hozzávágom az első kezem ügyébe akadó tárgyat, ami történetesen egy telefonkönyv. Cseppet sem számítok rá, hogy meg fog fordulni, így közvetlenül mögé lépek, így viszont amikor felemeli a karját, fene tudja, hogy miért és felém fordul lendületből, arcon vág a könyökével, amitől kiterülök, mint egy béka.

-          A kurva életbe – káromkodom el magam, mert lezsibbad az ütéstől a fél arcom.

-          Bassza meg – guggol le mellém. Látszólag ő sem számított rá, hogy ugyan csak véletlenül, de megüt. Aztán szépen lassan rájövök, hogy valószínűleg tényleg fel akart pofozni. Hitetlenkedve meredek rá, hisz mióta együtt vagyunk még soha, de soha nem bántott, de még nem is igazán vesztünk össze egyszer se. Most viszont, minden szétcsúszik körülöttünk. Talán a heroin miatt, talán miatta, talán miattam, de az is lehet, hogy azért, mert Nikot akarom.

Nikot akarom… Mintha a két kisebb ütéstől, ami az utóbbi öt percben a fejemet érte megvilágosodtam volna.

-          Fel akartál pofozni? – Nézek rá kérdőn, mert ezt még tudnom kell.

-          Nem tudom mit akartam – rázza meg a fejét, miközben az arcom tanulmányozza, ami lassan elkezd feldagadni. – Azt hiszem meg akartalak rázni inkább, de igen az is átfutott az agyamon, hogy lekeverek egyet a hisztidért – néz a szemembe.

-          Nem változol meg – motyogom a könyököm dörzsölve, amit szintén bevertem mikor elestem. – Te… - harapom el a mondatot, majd nagyot sóhajtok és felállok. – Sajnálom, de nekem ez nem megy – veszem le a karikagyűrűm, majd felrobogok a hálóba, mintha üldöznének. Most, hogy végre rájöttem hol a helyem, nem akarok egy percet se tovább pazarolni. Válogatlanul gyűrök mindent a táskámba, majd telefonálni kezdek. Haza kell mennem. Hozzá kell hazamennem, nála a helyem és már épp eleget tököltem és ültem egy helyben. A repülőre persze várni kell, de két jegyet is foglalok, mert tudom, hogy Yv meg Maddel akar ünnepelni, csak miattam maradt itt. De most mindketten menni fogunk. Nem lepődök meg azon, hogy Sean sehol sincs, mikor kirobbanok a házból, ahogy azon se, hogy nem próbál megállítani.

-          Csomagolj – rontok rá a barátnőmre, miközben úgy vigyorgok, hogy majd szétszakad az arcom.

-          Minek? – Néz rám értetlenül.

-          Hazamegyünk – kacagok fel.

-          Itthon vagyunk – pislog rám úgy, mintha ismét megtébolyodtam volna.

-          Nem, Helsinkiben van az otthonunk és nekem haza kell mennem, ráadásul ha az ösztöneim nem csalnak, te is majd megveszel azért, hogy egy két méteres finnel ünnepeled a karácsonyt, szóval pakolj mert nyolc óra és megy a repülőnk – kacagok felszabadultan.

-          Mi a fene történt? Miért lila az arcod és most komolyan Lia… Mit szívtál? – Méreget.

-          Semmit – ingatom a fejem. – Elválok és Nikoval fogok élni, az arcom meg nem fontos – nyitom ki a szekrényét, majd a pulcsiit összegyűrve kezdem a bőröndjébe pakolni. – Jah és a hajam vissza kell festened feketére.

-          Mi van? – Ül le totálisan értetlenül.

-          Niko ezerszer mondta, hogy feketén jobban szerette a hajam – rántok vállat, miközben teljesen felpörögve rohangálok a lakásában és mindent elteszek helyette.

-          Neked elmentek otthonról – nevet fel.

-          Ez tény – bólogatok bőszen.

-          Szóval Finnországba megyünk? – Néz rám kérdőn, miközben elmosolyodik.

-          Bizony – jelentem ki fülig érő vigyorral az arcomon, mire sikítva ugrik a nyakamba.