A fejlécet Gina készítette, akinek ezúton is hatalmas köszönet :)

2013. április 18., csütörtök

117. Igaz vagy igazi?




 "Az "Igazit" keresed? Én is azt kerestem sokáig, s mikor megtaláltam, rájöttem, hogy hiba volt. Most már az "Igazat" keresem. . . Mert az "Igazi" szárnyakat ad, s aztán letépi rólad, az "Igaz" odaadja a sajátját, ha zuhanni kezdesz. . . Az "Igazi" megcsókolja a kezed, az "Igaz" megfogja. . . Az "Igazi" álmodik veled, az "Igaz" virraszt melletted. . . Az "Igaziba" belehalsz, az "Igaz" meghal érted, ha kell."


Ernyedten fekszik Sean karjai közt, teljesen ki van ütve és csak mered a semmibe, miközben ijesztően fagyosan mosolyog. Mint egy hulla.
-          Takarodj az utamból – sziszegi Sean, miközben a lift felé cipeli Liát. Három napja először látjuk. Az arcán egy hatalmas lila folt éktelenkedik, a szája is fel van repedve. Ijesztően néz ki.
-          Hol volt? – Kérdezem halkan Andytől, aki a cipőjét lóbálva áll mögöttük.
-          Tudni akarod? – Csendül fel egy hang oldalról. Alex dühösen néz rám, a kezei ökölbe szorítva lógnak a teste mellett, mindene remeg az indulattól, a harag kiül az arcára, ami vörös, akár a paradicsom, de a szemöldöke is fel van szakadva. Ahogy végignézek rajtuk, mindegyiken látszik valami apró sérülés. Andy öklén a bőr fel van szakadva, míg Sean orra alatt egy kis vér csordogál. – Sosem fogod megtudni. Nem érdemled meg, abban viszont biztos lehetsz, hogy ha még egyszer a közelébe mész, megöllek– sziszegi, mikor kinyílik a lift ajtaja, Sean pedig belép vele, hogy messzire vigye tőlem. Próbálok utánuk menni, hogy legalább a liftben láthassam, de mikor belépnék Andy a földre dobja a cipőket és hatalmasat taszít rajtam, amitől megingok. A szemei gyűlölködve csillognak felém, ez az utolsó amit látok, mielőtt összecsukódik az orrom előtt az ajtó.
-          A lényeg, hogy előkerült – teszi Brandon a vállamra a tenyerét. Ő is fáradt, nem csak én. Három idegőrlő nap, amit a kórház és a város utcái közt ingázva töltöttem. Leena látni se akar persze, így próbál büntetni valamiért, ami nagyrészt az ő hibája. Tisztán persze már ezt is képes vagyok belátni, de aznap… Aznap nem ment és ez lett belőle.
-          Tudnom kell mi történt vele – túrok a hajamba. Megint mardos a bűntudat, a jeges félelem a gyomromból pedig nem akar elmúlni.
-          Niko, él a többit pedig talán jobb, ha sosem tudod meg – néz rám Brandon szomorúan.
-          Mire célzol? – Kérdezem halkan, miközben továbbra is a csukott liftajtót nézem, hátha előkerül valaki mögüle, aki elmondja, hol volt Lia az elmúlt három napban, hogy nincs semmi baja azon kívül, hogy be van állva és, hogy semmi, de semmi szörnyűség nem történt vele, miután megpróbáltam ráfogni azt, hogy Leena elvetélt.
-          Minden bizonnyal csak rosszabbul éreznéd magad. Láttad te is, hogy hogyan néz ki. Valószínűleg nem Balin sütette a hasát, főleg, mert olyan sápadt, mint a frissen meszelt fal. Valaki megütötte, bármennyire is próbálod gondolom bemagyarázni magadnak, hogy csak elesett, miután beállt, te is tudod, hogy így nem tud elesni senki. Nem tudhatjuk, hogy mi történt vele, az-az egy biztos, hogy sikerült drogot szerezni. A kérdés már csak az lenne, hogy milyen áron, ezt pedig lehet, hogy jobb, ha te nem hallod soha – veszi elő a zsebéből a mobilját, hogy aztán kör sms-t küldjön mindenkinek, hogy Lia megvan és ne kutassák tovább.
A szavaival szíven szúr, tudom, hogy igaza van, de ezt belátni, ezerszer nehezebb, mint hittem a legelején, amikor nálam kezdték keresni. Akkor talán még fel sem fogtam, hogy mit műveltem már megint, nem érzékeltem a súlyát a szavaknak, amiket kimondtam, amiket keményen a fejéhez vágtam. Nem is tudatosult bennem, hogy mennyire önző voltam megint, hogy mennyire bántottam, hogy megint azt a nőt helyeztem háttérbe, akinek már azóta az elsőnek kéne lennie, mióta berobogott az életemben, akár egy gyorsvonat és fék nélkül végigszáguldott a szívemen, örökre belekarcolva magát.
Újra bántottam, a saját fájdalmam vertem le rajta, mintha egy boxzsák lenne, pedig ő ennél sokkal több. Ő a minden. És mégis pont a mindent nem értékeli az embert, hiába van ott mellette, a két kezébe, gyűrve szorongatod, kapaszkodsz belé, erősen fogod, fájdalmasan marsz belé és nem érzed, hogy semmi értelme annak, hogy rohanj a mindenség után, mert már fogod, a tiéd.
Aztán eljön a pont, amikor a zsákod, amit futás közben fogsz, elkezd kicsúszni a kezedből és mikor leesik a földre, egy másik futó pedig felveszi, rájössz, hogy véged van.
Hát valahogy így érzem magam. Kiesett Lia a kezemből, eltűnt a karomból, valaki más pedig, aki megbecsüli helyettem felvette, én pedig elvesztettem.


-          Felkeltél? – Simogatja Sean az arcom gyengéden.
-          Remélem nem – nyöszörgök halkan. Az idő megszűnt létezni, a hányinger és a fájdalom biztos csak, minden más homályba vész. A realitás már semmivé vált, napok óta egy szürreális, kissé elmebeteg álomban lebegek, de ott legalább minden nyugodt, ott nincs Niko, ott nincs semmi, ott üvölthetek, ott… Már nincs meg az ott.
Valaki visszarángatott a hotelszobába, de én nem akarok itt lenni. A fejem majd szétdurran, hánynom kéne, de nincs semmi a gyomromban. Lassan ülök fel, az önpusztítást akarom megint, nem pedig a biztonságot.
-          Hogy vagy? – Kérdezi Sean halkan, miközben a hajamba túrok.
-          Miért hoztatok ide? – Nézek rá vádlón. Nem akarok itt lenni. Nem akarok köztük lenni, a névtelenekkel akarok bulizni, idegenekkel dugni, akik nem szólnak rám, ha iszom vagy ha marékszámra tömöm magamba a pirulákat, amik nem hagyják, hogy kijózanodjak. Nekik nem számított ki vagyok, nem bántak velem sehogy, egyszerűen csak egy voltam a sok közül, nem volt se különleges bánásmód, se semmi. Már amire emlékszem az egészből. Már abban sem vagyok biztos, hogy visszatalálnék-e hozzájuk vagy egyáltalán megtörtént az egész. Próbálok koncentrálni, de nem megy. Az utolsó emlékem az, hogy Niko bejön a szobába és engem okol, amiért Leena elvetélt. Emlékszem a fájdalomra is, amit okozott, a kegyetlen, hideg tekintetére, amik olyan ridegen méregettek, amiktől görcsbe rándult a gyomrom. Mintha minimum én öltem volna meg a babát.
Emlékszem a gombócra is, ami a zöld szemek kegyetlenségétől keletkezett a torkomban. Azok a gyönyörű macskaszemek, eddig sosem méregettek így, még akkor is, ha dühös volt vagy mérges, volt bennük valami finom melegség, valami édes bársonyosság, valami, amiről azt hittem, hogy a szerelem okozza. De tévedtem. Sosem volt szerelmes belém. Soha nem kellettem neki, soha nem voltam fontos, amint pedig ez realizálódott bennem, üvölteni akartam.
Meg is tettem. De csak pár kép ugrik be. Az utca is homályos ahol rátaláltam arra a férfira, aki épp egy alig tizenhat éves lánynak adott el valamit. A sikátor, amibe mindenfajta félelemérzet nélkül léptem be. Visszhangzott a cipőm sarkának kopogása az egész helyen, olyan éles volt, mint egy vészcsengő, ami arra figyelmeztet, hogy hagyd el a helyet, amíg teheted, de nem tettem.
Talán arra számítottam, hogy a rosszarcú fickó megöl. Tagadhatnám, de hülyeség lenne. Életemben először igazán vágytam a halált. Azt akartam, hogy megöljön, de nem tette. Csak elvitt egy pincébe, ahol mindenki drogmámorban lebegett. A zene dübörgött, a padló is beleremegett, a mennyezetről lepergett a vakolat, én pedig továbbra is azt reméltem, hogy ránk fog szakadni és vége lesz. De persze kiderült, hogy nem csak élni, meghalni sem egyszerű. Hiába mész pokolszerű helyekre, hiába hiszed, hogy egy ilyen helyen, valaki kérdés nélkül elvágja a torkod, ha nem jött el az időd, esélyed sincs arra, hogy megtudd, mi vár rád az utolsó perced után rád.
Én se tudtam meg.
Pedig én igazán mindent megtettem azért, hogy végre vége legyen. Valaki viszont mégsem akarta, hogy ott és akkor sikerüljön az egész. Talán, mert csak egy gyáva öngyilkosság lett volna az egész. Hisz ahhoz sosem lenne bátorságom, hogy kiugorjak a hotelszoba ablakán vagy egy pengével felvágjam az ereim. A sors kísértése, a határok eltolása, a sötét alakoknak való visszapofázás, a drogok, az alkohol kiszámíthatatlan kombinációja viszont jó megoldásnak tűnt. Mégsem volt az.
-          Lia, Lia figyelsz rám? – Ráz meg Sean, mire hirtelen visszatérek a valóságba.
-          Nem – vágom rá, mire nagyot sóhajt.
-          Még mindig nem vagy jól – húz magához. A kellemes meleg eláraszt, de nem ennél többet mégsem érzek, ami meglep, hisz mellette mindig van valami különleges a levegőben, valami megfoghatatlan, valami biztonságos, amire vágyom, de most semmi hasonlót nem vált ki belőlem. Csak úgy van és én képtelen vagyok értékelni, hogy ő legalább mellettem van.
-          Sosem leszek jól – felelem csendesen.
-          Dehogynem, ne beszélj badarságokat. Inkább meséld el, hogyan kerültél arra a csótánytanyára – simogatja gyengéden a vállam.
-          Arra vitt a lábam. Szerinted vissza tudok találni még egyszer? – Nézek rá kérdőn. Az arcvonásai pillanatok alatt megkeményednek, de az egész csak fél percig tart. Utána ismét megenyhül és nevetni kezd, mint mindig.
-          Biztos vagyok benne, hogy képes lennél rá, de minek mennél vissza? – Kérdezi mosolyogva.
-          Hátha véget ér – vonok vállat.
-          Buta vagy. Ha véget kell érnie, akkor véget is fog tündérem, teljesen mindegy, hogy hol vagy.
-          Mit hozott apuci? – Lép be Ezra az ajtón egy nagyobb neszesszert lóbálva az ujjai között, aminek a tartalma egy percen belül az ágyon landol. Nem vagyok meglepődve azon, hogy nem pipere holmikkal van tele a kis tasak.
-          Lehet, hogy nem kéne nyugtatóval tömnünk, főleg, mert még ki sem tisztult teljesen – kezd el Sean aggodalmaskodni, de a szája szegletében megbúvó mosoly valami másról árulkodik.
-          Nem csak nyugtató van itt – nyújt nyelvet Ezra, miközben egy injekciós tűt bont ki.
-          Heroin nem kell – rázom meg a fejem. Ha egyetlen dolog van, amitől tartok, hát az az. Talán mégsem gondoltam elég komolyan ezt a meg akarok halni dolgot. Hisz ha valamivel, akkor azzal lenne a legkönnyebb pontot tenni a végére.


Hetek, hónapok vagy évek?
Minden értelmét vesztette, még a zene is.
-          Hazamegyünk végre? – Néz rám Aleksi fáradtan. Mindenkit megviselt a turné, őt pedig különösen. Az ingázás a családja és a munkája között kikészítette. Elérkeztünk mind a mélypontra, amikor már nem elég a színpad és a reflektorfény. Kompenzálunk piával, droggal és nőkkel, de többre vágyunk. Elérkeztünk abba a korba, amikor már családot szeretnénk, hogy legyen kihez hazamenni.
-          Igen – bólintok lassan. Semmi másra nem vágyom, mint az otthonomra. Bezárkózni a toronyba és aludni végre. Bár ez sem teljesen igaz. Van ami jobban kéne. Lia.
-          Beszéltetek azóta? – Ül le mellém Jari, miközben egy cigit tesz a szájába.
-          Liával? Nem – rázom meg a fejem, miközben megint elönt a fájdalom.
-          Leenara gondoltam – sóhajt nagyot.
-          Vele sem, mióta hazament. Hívtam, de nem veszi fel – emelem a pillantásom a plafonra, miközben nagyot kortyolok a sörösüvegből.
-          Talán jobb is így – veregeti meg Mad a vállam. Ő is fáradtnak tűnik, amit nem csodálok. Hetek óta minden nap Yvvel és a slepjükkel bulizik.
-          Azért jobb lenne tudni, hogy jól van-e – szívok bele én is a cigimbe.
-          Jól van, ha nem így lenne arról már tudnánk – sóhajt nagyot Aleksi. – Haza akarok menni végre, a saját ágyamban aludni – teszi hozzá.
-          Sose fogjuk megszokni Amerikát – mosolyodik el Mad.
-          Csak a csajokat – kacag fel Jari.
-          Azokkal is csak a baj van – szólal meg Mika is.
-          Liáról tudtok valamit? – Nézek végig rajtuk. Azt, hogy velem nem áll szóba megértem, de szükségem van arra, hogy legalább azt tudjam, hogy jól van.
-          Yv szerint ki fogja nyírni magát – húzza el Mad a száját, mire a homlokomig szalad a szemöldököm.
-          Ezt meg, hogy érted? – Kérdezem félve. Nem akarom, hogy baja essen, még akkor is ha tudom, hogy már így is elég komoly baj van vele. Ahányszor csak látom, annyiszor kell rájönnöm, hogy vége van és a legrosszabb az, hogy már sehol sincs az a lány, akibe beleszerettem. Már nem mosolyog, már nem nevet. A nőies csoda, egy csontsovány kísértetté vált. Én tettem vele az egészet. Miattam beesett az arca, miattam esik le róla még a legkisebb méretű szoknya is, miattam sápadt, miattam forog vérben a szeme, miattam nem tiszta soha.
-          Sean és ő… Szóval… Jaj, ezt neked nem kéne tudnod Niko – csóválja Mad a fejét.
-          Mondd el – követelem. Hiába okoz fájdalmat tudni akarom, ha a fene fenét eszik akkor is. Muszáj.
-          Együtt vannak. De már nem szeretők, ez már nem játék, ők komolyan együtt vannak – néz mélyen a szemembe, én pedig úgy érzem, hogy gyomorszájon vágott. A féltékenység marni kezd, meg tudnám ölni azt a pojácát.
-          Mit tesz az, hogy komolyan együtt vannak? – Nézek rájuk.
-          Lia hozzá fog költözni, ha vége lesz a turnénak. Minden percet együtt töltenek. Yv szerint vagy be vannak tépve vagy kefélnek vagy is-is – sóhajt nagyot, ezzel pedig megforgatja a kést a szívemben.
Összeköltöznek.
Ez tényleg több, mint egy gyerekes bosszú, vagy egy sekélyes viszony.
Szárazon nevetek fel.
Ha nem baszom el az egészet, most itt ülne mellettem és talán az esküvőnkön gondolkodnánk vagy, hogy mi legyen a gyerekünk neve.
A mi lett volna ha című történetekkel persze mindig az a baj, hogy sosem tudjuk meg a végét, mert nem úgy történtek a dolgok, hogy lehessen végük. Hogy legyen pont a mondat végén. Úgy meg végképp nem érnek véget az ilyen történetek, hogy boldogan éltek, míg meg nem haltak.
Nem, a mi mesénk más.
A kérdés már csak az, hogy tényleg ez lett-e a vége. Hogy idegenekként sétálunk el egymás mellett, hogy már rám se néz.


A fürdőszoba egy új arcot mutat. Már nem is ismerem meg a saját vonásaim. Minden átalakult.
-          Jól áll a vörös – lép mögém Sean.
-          Feltámadtál, mint a főnixmadár? – Nézek rá incselkedve a tükörből. Nincs rajta semmi, csak a pár órával ezelőtti szuri nyoma virít a karján. Az övet én szedtem le róla, még mielőtt annyira elszorította volna a keringését, hogy elhaljon a karja. Csak egy szúrás és ki is dőlt. Kábán figyelte hogyan táncolok rajta, aztán, amint kielégültem én is lenyeltem a saját piruláim.
-          Tűnjünk el innen – csókol a nyakamba.
-          Hová? – Bámulom az alakját a tükörben, miközben magához ölel.
-          Nem tudom. El. Takarodjunk innen, hagyjunk magunk mögött mindent, béreljünk egy kocsit, robbantsunk bankot, igyuk le magunkat, aludjunk egy parkolóban, öljük meg magunkat vagy valakit. Mindegy csak menjünk egy helyre ahol senki nem ismer minket – sorolja lelkesen. Az elmebaj a szemeiben csillog. Hirtelen nevetek fel. Régen talán azt mondtam volna, hogy nincs az-az Isten, hogy ilyet csináljak, most viszont…
-          Induljunk – bólintok.
A cuccaink egy nagyobb táskába gyűröm, míg ő lezuhanyozik. Egy szál bőrnadrágban lép mellém, majd miután kifizettük a hotelt a reptérre vitetjük magunkat. A sors irroniája talán, hogy az első gép Las Vegasba tart.
Már megint részegek vagyunk, a pezsgősüvegek üresen hevernek szerte szét a hotelszobában, ahol meztelenül fekszünk a földön, mert az ágyig képtelenek voltunk eljutni. Mindkettőnk telefonja csörög, de Sean egy könnyed mozdulattal dobja ki őket a hatvanadik emelet ablakán.
-          Kaszinózzunk – ülök fel hirtelen. Szédülök az alkohol és a drog édes kombinációjától, de fel is vagyok pörögve. Érzem, hogy bármit megtehetek, nincsenek korlátok. A koktélruhából mindenem kilátszik, simán kurvának néz mindenki, de amint megteszem az első tétet a ruletten, eltátják az emberek a szájukat.
Egy kisebb vagyont bukok el, de a szemem se rebben, a cigi füst csak száll és szál, a whisky az ereimben kering.
Sean viszont mindent visszanyer, amit én elvesztettem. Nevetve dobjuk a levegőbe a dollárokat, a nyelve a számba csúszik, a keze pedig a ruhám alá. A pupillái alig tűhegynyire szűkülnek össze, a tenyere mindenhol ott van.
-          Gyere hozzám feleségül – súgja a számba, miközben hátrasimítja a hajam.
-          Rendben – vágom rá gondolkodás nélkül.
-          Most – csókol meg újra.
-          Nincs fehér ruhám – biggyesztem le a szám. Fel sem merül bennem, hogy talán ez mégsem a legjobb ötlet, főleg nem drog és alkoholmámorban úszva. Szeretem, ő is szeret, velem van vigyáz rám, úgy, mint még senki.
-          Nyertünk eleget ahhoz, hogy legyen – teríti szét a pénzt legyező alakban, majd felnevet.
-          Komolyan elveszel? – Fűzöm össze az ujjainkat, majd beleiszok a poharába, amiben valami szörnyen erős ital van.
-          Igen - vágja rá, majd egy szalvétára felír valamit. – Egy óra múlva itt találkozunk. Szerezz ruhát én veszek gyűrűt és kerítek tanúkat – csókol meg újra, miközben a táskámba számolatlanul tuszkolja bele a bankjegyeket.
-          Ígérd meg, hogy sosem okozol fájdalmat – fogom a két tenyerem közé az arcát, miközben próbálok komoly tekintettel nézni a szürkéskék szemekbe.
-          Inkább meghalok esőlány – bólint, nekem pedig elég ennyi. Egy ígéret, hisz eddig mindent betartott.


-          Hol van Lia? – Robban be Yv a szobámba.
-          Fogalmam sincs – ülök fel az ágyon.
-          Nincs a hotelben azt hittem, hogy megint veled van – néz be a fürdőbe.
-          Kijelentkeztek Seannal még este – lép be Mad a fúria után. – A recepciós szerint Vegasba vetek repülőjegyet.
-          Vegasba? – Kerekednek el a szemeim.
-          Vegasba – bólint Mad újra, mire Yv a hajába túr és az ágyra huppan.
-          Nincs jól, hülyeséget fog csinálni érzem – sóhajt nagyot. – Utána kell mennem – pattan fel hirtelen.
-          Milyen hülyeséget csinálna? Elver némi pénzt a kaszinóba? – Nevet fel Mad. – Pár óra és indulunk Helsinkibe. Azt mondtad velem jössz. Lia tud magára vigyázni, ha pedig mégse hát ott van Sean, hogy kordában tartsa – öleli át, mire Yv kék szemei megvillannak.
-          Sean? Igen, ő ott van, de ő is őrült. Lia meg… Már azt se tudja mit csinál. Olyan mintha meglökték volna a lejtőn lefelé és nincs megállás. Mi van belövi magát? Ha meghal? Ha… Utána kell mennem – indul meg kifelé a szobából, de útját állom.
-          Ha? Mitől félted ennyire? – Nézek rá kérdőn. Valami bűzlik és tudni akarom, hogy mi az.
-          Te egy kretén vagy, de Sean… Sean elmebeteg, nem akarom, hogy kettesben legyen vele – rázza a fejét. – Hatással van rá. Túl nagy hatással – néz a szemembe.
-          És az baj? – Húzom fel kérdőn a szemöldököm. Azt hittem eddig, hogy mindenkit megnyugtat az, hogy ha Sean vele van.
-          Bármire rá tudja venni. Elég egy szó és Lia pattan, szóval igen baj – bólint határozottan. – Most pedig tűnj el az utamból – próbál meg kikerülni, de nem engedek.
-          Mi az a bármi? – Kíváncsiskodom.
-          Bármi. A francba Niko tűnj el az utamból – ripakodik rá.
-          Nem, amíg meg nem mondod, hogy miért félted ennyire – követelem.
-          A kurva életbe. Tudni akarod? Lia azt hiszem szereti és annyira sebzett miattad, hogy vakon megy Sean után. Nem kérdez semmit. Ha Sean be van rúgva, Lia is be van rúgva. Ha Sean éhes, Lia is éhes. Ha Sean be van tépve, Lia is be van tépve. Már nincs önálló akarta, teljesen rábízta magát, bármit megtesz neki, mert mellette biztonságban érzi magát – fakad ki.
-          Még mindig nem értem – ráncolom össze a homlokom, hisz tényleg nem tudom, miért van ott Yvonne szemében a rettegés.
-          Nem is fogod, mert nem látsz az orrod hegyénél tovább. Túl önző vagy hozzá, hogy megértsd az egészet – kiabál rám. – De ha baja lesz az a te hibád – bök a mellkasomra. – Tönkretetted, de azt igazán megengedhetnéd, hogy én megpróbáljam megmenteni. Szóval Koskinen kibaszott gyorsan vonszold arrább a csontos segged, amíg szépen mondom – néz rám dühösen, mire úgy döntök, hogy talán igaza van és arrább lépek az ajtóból.


A hajamba belekap a szél, miközben a joint füstjét lassan fújom ki. Szabad vagyok és boldog. Olyan boldog, mint még talán soha. Nem tudom merre tartok, hogy mi vár még rám, de azt tudom, hogy biztonságban vagyok mellette.
Nem számít hova visz vagy mit tesz, csak maradjon mellettem és üldözze messzire a démonokat.
Hasítunk az országúton, nincs cél, egyszerűen csak megyünk az orrunk után a sötét sivatagban.
Az autó hirtelen bekanyarodik egy tábla mögé, Sean pedig az ölébe húz. A füves cigiből nagyot slukkol, aztán megcsókol és a derekamig tűri fel a ruhám.
-          Szeretkeztél már a sivatagban a csillagos ég alatt? – Néz rám kérdőn, miközben a mellkasom csókolja.
-          Még nem – sóhajtom elfúló hangon.
-          Akkor most fogsz – cipzárazza ki a ruhám, majd hátradönti az ülést.
Hajnalban a homokban térek magamhoz. Nem akarom elhinni, hogy megtettük, de még se bánom meg, hogy már hozzá tartozok. Egy pokrócba csavarva fekszik mellettem, miközben én az ujjainkon csillogó kis karikákat nézem. Még csak épphogy dereng fel a hajnali fény. Életem első napja feleségként.
-          Jó reggelt – simogatja meg a derekam, mire mosolyogva fordulok hátra, aztán visszadőlök a karjai közé.
-          Neked is – csókolom meg. Fura férjemként gondolni rá.
-          Megbántad? – Fűzi össze az ujjainkat.
-          Nem – csóválom meg a fejem. Tényleg nincs bennem egy szemernyi megbánás se. Miért is lenne?
-          Emlékezetes nászéjszaka – kuncog bele a bőrömbe, amitől én is elnevetem magam.
-          Az biztos, hogy nem átlagos – bólintok.
Lassan öltözünk fel, majd miután ismét telepumpáltuk magunkat droggal tovább robogunk. Kábának érzem magam, de ez a legjobb fajta zsibbadtság, amit éreztem. Az első városba érve, míg Sean tankol és vásárol némi kaját, én a telefonfülkéhez lépek és felhívom Yvonnet, hogy legalább tudja merre vagyok.
-          Hol vagy? – Kiabál rám, alig, hogy meggyőződött arról, hogy jól vagyok.
-          Fogalmam sincs – nevetek fel.
-          Mondd, hogy legalább nem egyedül bóklászol – sóhajt nagyot.
-          Sean bement a benzinkútra, de valamit mondanom kell – nézek le ismét a kezemre, amin a gyűrűm pihen.
-          Mondd, hogy nem üldöz a rendőrség – sziszeg, mire felnevetek megint.
-          Nem semmi ilyesmi. Egyszerűen csak férjhez mentem – kuncogok halkan.


















                                                                                                   

2013. április 3., szerda

116. Kinek a hibája?





„Hiába színes a világ, ha nem látsz mást, csak sötét foltokat.
Mást hibáztatsz, pedig te önmagad miatt nem vagy boldogabb.”

Vér, rengeteg vér, ez vár a szobánkba visszaérve.
-          Leena – pofozgatom, de nincs magánál. Kétségbeesetten nyúlok a telefonomért és hívom a mentőket. Nem csak az orrából szivárog, hanem a combjain is folyik végig. Az egyetlen dolog, amiben biztos vagyok, hogy baj van. Nagyon nagy baj. A kokain maradványai az asztalon egyértelművé teszik, hogy valahonnan megint szerzett drogot és mohón mindet felszívta. Az üres borosüvegről alig tudom lefeszegetni az ujjait. Sokkol az egész, azt sem tudom hova kapjak. A pulzusát alig bírom kitapogatni, levegőt is alig vesz, éppenhogy csak piheg. – A kibaszott kurva életbe, térj már magadhoz – locsolom le egy pohár vízzel, de semmit sem ér.
-          Miért üvöltesz? – Lép be Mika hirtelen, aztán amint meglátja, hogy Leenat a karomba húzva ringatom, miközben próbálok nem bőgni ő is lesápad.
-          Hozz valakit – kiabálok rá, mire aprót bólint, aztán elrohan. A szobát lassan ellepik az emberek.
-          Mi történt? – Néz rám Mad, miközben Leena nyakára tapasztja az ujjait, hogy ő is ellenőrizze él-e még.
-          Nem tudom, én nem voltam itt… Én… Mire visszaértem így találtam. A gyerek – nyögök fel, miközben a jeges félelem elárasztja minden porcikám. Liával voltam helyette, vele szeretkeztem éjszaka, ahelyett, hogy rá figyeltem volna. Neki meséltem és mellette aludtam, ahelyett, hogy a lehetséges gyerekem anyjával lettem volna.
-          Még él, de alig – suttog Mad. A keze remeg, ő is rémültnek tűnik, előttem viszont összemosódik hirtelen minden. Hányingerem van. Hogy magamtól, a vértől, vagy Leena látványától nem tudom. Csak azt érzékelem, hogy valaki megpróbálja kiszedni a kezemből az ernyed testét.
-          Engedje el uram, így nem tudunk segíteni – szól rám egy szemüveges fazon, aki cseppet sem ismerős.
-          Nem – üvöltök rá.
-          Nyugodjon meg és eressze el – szól rám határozottan, mire Leena hullafehér arcára nézek.
-          Terhes – suttogom, miközben átadom neki. Azonnal hordágyra teszik, a karjába tűt szúrnak, aztán elviszik. Jari húz fel a földről, majd terelgetni kezd valamerre. Le vagyok fagyva, a gondolatok össze-vissza cikáznak a fejemben. El fog vetélni a gyerekemmel. Már biztos vagyok benne, hogy az enyém. Ha nem így lenne nem lenne ilyen pokoli bűntudatom, mert nem voltam vele. Aztán felmerül bennem az is, hogy talán meg is hal. Hisz minden véres volt körülötte. Mi van ha későn bújtam ki Lia mellől? Ha túl későn értem vissza.
A kocsiban egymás után gyújtom a cigiket, hallom, hogy valaki beszél hozzám, de képtelen vagyok megérteni mit mondd. A sokk, a pánik lebénít. Az egész az én hibám. Minden. Nem akadályoztam meg, nem vigyáztam rá, nem voltam mellette, mikor pontosan tudtam, hogy labilis és szüksége van rám. Az önzőségem győzött, csak azt néztem, hogy nekem mi a jó. Liával voltam.
Egy mély sötét gödör úgy húz magába, mint valami pusztító örvény. Az idegeim teljesen felőrli a feszült várakozás. Senki nem mondd semmit, a kórház fertőtlenítő szagú kihalt folyosóján úgy néznek ránk, mintha a pokolból jöttünk volna fel kísérteni. Tényleg úgy nézünk ki, a baj csak, hogy ez itt maga a pokol. Hiába rovom a köröket, nem sikerül megnyugodnom. Próbálom bebeszélni magamnak, hogy nem lesz semmi baj, de még magamnak sem hiszem el ezt az ostobaságot. Hisz már így is pokolian nagy baj van. Ha hívő lennék talán imádkoznék valami elcseszett Istenhez, hogy mentse meg őket. Már egy szemernyi kétségem sincs afelől, hogy én vagyok a gyerek apja. A bűntudat szépen módszeresen felzabálja a lelkem maradékát, az agyam nem működik, a testem mozog, de nem értem minek. Bűvölöm a hófehér ajtót, ami mögött eltűntették Leena testét, de nem jön senki. Inkább csak egyre többen mennek be. A hajam túrva vetem le magam a földre. Kezdek attól félni, hogy ha tovább kell állnom összecsuklok.
A félelem bekúszik minden egyes apró sejtemben, a gyomrom kavarog, hánynom kéne, de valami blokkolja az egészet.
-          Állj fel – szól rám Oliver halkan, de csak a fejem rázom. – A széken is ülhetsz – suttogja halkan, de újabb fejrázást kap válaszul. Képtelen lennék talpra állni, nincs erőm semmihez, csak az ajtót bámulom mereven, ami nem nyílik.
A tér hirtelen légüressé válik, a világ megszűnik egy percre létezni, amikor egy fehér köpenyes pasas mégis kilép az ajtón. Nagyot sóhajtva néz végig a folyosón összegyűlt bagázson, majd mikor remegő térdekkel, mégis ráveszem magam, hogy feltápászkodjak, rájön, hogy én vagyok az akivel beszélnie kell. Az arca fagyos, nem lehet sok dolgot leolvasni róla.
-          Mi van velük? – Kérdezem szinte suttogva. A hangom remeg, el-elcsuklik még aközben is, hogy kipréselem magamból ezt a pár rövidke kis szót is.
-          Él, de… - kezd el beszélni az orvos, a de utáni részt viszont már csak a szájáról olvasom le. Mintha kiszívták volna belőlem az életet, újra a földre rogyok, az öcsém pedig azonnal utánam veti magát. Nem érdekel senki és semmi hirtelen, a félelem helyét az emésztő fájdalom veszi át, a bűntudat pedig megsokszorozódik. Mintha kirántották volna a talpam alól a talajt.
Pusztán azért, mert Leena elvetélt, egy olyan babával, akit nem is akartam. Talán pont ezért ment el. Mert én nem akartam. Mert nem szerettem, mert nem vigyáztam rá, mert valahol gyűlöltem, hogy megfogant. Ő pedig megérezte és úgy döntött nem kér ebből az elbaszott világból, ahol még egy rendes, szerető, gondoskodó, odaadó apja se lenne, aki vigyázna rá.
Talán az a pici tudott valamit, amit mi még csak nem is sejtettünk. Nem érdemes megszületni.


Alex az ágy szélén ül és cigarettázik maga elé meredve, mikor belépek hozzá. Rosszkedvűnek tűnik, így azonnal mellé lépek és átölelem a vállát.
-          Mi a baj kisördög? – Simogatom a hátát, miközben figyelem a furcsa arckifejezését. A telefonját szorongatja, miközben mered maga elé. – Rossz hírt kaptál? – Kérdezgetem halkan. Sosem láttam még ilyen furcsának. Se nem szomorú, se nem mérges, olyan, mintha ő maga sem tudná eldönteni, hogy mit érez. Nagyot sóhajt, aztán rám emeli a türkizszínű szemeit, amik olyanok, mint a háborgó óceán vize.
-          A következő három koncertet le kell mondanunk – sóhajt nagyot újra, majd megkeményednek a vonásai, az én homlokom pedig ráncba szalad. Azért jöttem ide, hogy vigaszt leljek a Nikoval töltött éjszakám után, ami megint megtépázott egy kicsit, de úgy érzem egyre jobban és jobban viselem ezeket az érzelmi hurrikánokat, amik feltépik a sebeim. Most viszont nagyon úgy néz ki, hogy ahelyett, hogy kibeszélhetném magamból, nekem kell támaszt adnom Alexnek.
-          Miért? – Simogatom gyengéden a tarkóját.
-          Tehát nem tudod – állapítja meg, amitől én csak értetlenül pislogok rá.
-          Mit nem tudok? – Kíváncsiskodom halkan. – Hol van Jade? – Nézek körbe. Vele van valami? – Kérdezem. Kezdek frusztrált lenni, bár valahogy érzem, hogy nem itt van a kutya elásva. Ha Jade lenne a probléma, a pokolfajzat teljesen másképp viselkedne.
-          Nem, Jade jól van – mosolyodik el, de ez a mosoly cseppet sem boldog.
-          Akkor? – Noszogatom.
-          Leena, kórházban van. Hajnalban elvetélt, Niko pedig… - harapja el hirtelen a mondat végét, mikor észreveszi, hogy lezuhan róla a kezem az információ hatására. A fejemben hirtelen rövidzárlat keletkezik, kell egy hosszú perc, míg sikerül összeraknom és értelmeznem az információkat.
-          Mi van Nikoval? – Kérdezem halkan.
-          Összeroppant azt hiszem. Aleksi hívott, nem mondott sokat csak azt, hogy a menedzserek már intézkednek – öleli át most ő a vállam. Erőtlenül dőlök neki, miközben próbálom újra működésre bírni az agyam.
Nem igazán tudom mit kéne éreznem vagy csinálnom.
Örülni annak, hogy egy olyan baba, aki nem tehetett semmiről meg sem születhetett? Egy ártatlan valaki halálhírétől boldognak lenni? Nem, erre képtelen vagyok. Hisz semmi nem az ő hibája. Mi csesztük el. Kárörvendeni azon, hogy Leena, aki teljesen alkalmatlan az anyaszerepre és csak azért esett teherbe, mert felelőtlen vagy azért, hogy így kösse magához Nikot, nem tudja megszülni a picit és kórházban van, ráadásul valószínűleg komoly fájdalmai vannak és szenved? Mondhatnám, hogy megérdemli, mindazért, amit tett, de ez is kegyetlenség lenne és ráadásul ilyet senki nem érdemel, bármilyen is, tehát erre is képtelen vagyok.
Sajnálni őket?  
Nem, ez sem megy. Csak hazugság lenne, ha azt mondanám, hogy mélységes szomorúságba taszít, hogy a kötelék, ami Leena és Niko között volt, már nincs többé.
Tenni pedig már nem lehet ellene. És megkönnyíteni se tudom az egészet Niko számára.
Niko… Akivel az éjszakát töltöttem, aki azt hazudta, hogy lehetne még minden csodás is, vajon most mit érezhet? Összeroppant volna? Össze van zavarodva? Fáj neki? Fél? Kellek neki vagy engem hibáztat, mert velem volt, ahelyett, hogy…
-          Jól vagy? – Simogatja Alex gyengéden a hátam.
-          Nem tudom – veszek el egy cigit és rágyújtok.
-          Nézd pozitívan. Morbid lesz, amit mondani fogok, de így talán helyre tudjátok hozni. Ha Niko megnyugszik, akkor Leenat elküldi, elvileg már semmi nincs ami miatt maga mellett tartaná és ti adhattok egymásnak egy újabb esélyt – suttogja, mire elhúzom a szám és megcsóválom a fejem.
-          Niko nem így működik – felelem csendesen.
-          Csak nem olyan hülye, hogy ezek után vele maradjon. Mindenki tudja, hogy Leena nem vigyázott a gyerekre. Leszarta, hogy terhes, továbbra is tömte magába a kokót meg egy rakás szintetikus szart, ráadásul úgy kellett a piásüveget, meg a cigiket kirángatni a szájából. Arról már ne is beszéljünk, hogy enni is alig volt hajlandó, mert nem akart egy plusz kilót se felszedni, hogy szülés után azonnal visszamehessen a kifutóra. Mindenki tudta, hogy vagy ez lesz a vége vagy az, hogy egy beteg babát hoz a világra. Talán jobb is így. Mit gondolsz, ha fogyatékos lett volna akkor ki vigyázott volna rá? Hát nem az a ribanc, aki még azt se tudta ki az apja annak a szegény kölyöknek. Niko karrierje tönkrement volna, egy beteg gyerek, felőrülte volna. Nem véletlen, hogy valaki úgy döntött nem születhet meg – ingatja a pokolfajzat mellettem a fejét, miközben az arcom tanulmányozza.
-          Szerette volna, hidd el nekem – mosolyodok el keserűen. – Apa akart lenni mindig is és hidd el nem számított volna neki az sem ha beteg és az sem, ha nem az övé. Gondoskodott volna róla és tökéletesen jól csinálta volna akár Leena nélkül is. Még a zenét is feladta volna érte, vagyis biztos zenélt volna, otthon a gyereknek – somolygok, ahogy elképzelem milyen apa lett volna a zöld szemű csoda.
-          Sosem adná fel. Ezt nem lehet feladni. Ha elérted, akkor tovább hajtod – ingatja Alex hitetlenkedve a fejét.
-          Nem ismered – nézek a szemébe, amiből megérti, hogy talán mégis nekem van igazam.
-          Tépjünk be, ránk fér – nyúl a fiókba, majd besodor egy cigit, amit seperc alatt elfüstölünk.


Az alkohol nem mossa el se a fájdalmat, se a bűntudatot, de még a könnyeket se. Leena szavai visszhangoznak a fejemben.
Az én hibám.
Gyűlöl.
A válogatlan szitkok ott zengnek bent, amiket hozzám vágott, mikor életem legnehezebb szavait ejtettem ki a számon, miszerint nincs többé baba és nagy valószínűséggel soha többé nem is lehet anya.
Aztán kivágott a szobából egy hisztériás roham után.
A legrosszabb az egészben, hogy igaza van. Mellette kellett volna lennem. Ott lett volna a helyem és nem Lia ágyában, még akkor sem, ha a szívem hozzá húz. Sosem bocsát meg. Erre nincs is bocsánat. Megakadályozhattam volna az egész tragédiát, de nem tettem, mert a szerelmet választottam és az önámítást. A pár órás boldogság kellett.
Pedig az én felelősségem volt. Felvállaltam, hogy vigyázok rájuk, mikor nem engedtem el. Mikor magam mellett tartottam, mikor bezártam és nem eresztettem. Mégse figyeltem, elszöktem az egész elől és annak a nőnek a karjaiba menekültem, akit szeretek. Most viszont már késő siránkozni. Megtörtént, nem lehet visszaforgatni. Döntöttem és ez lett a következménye.
Ha lenne a második esély…
Nem. Akkor is ugyanígy tettem volna, ha nem tudom előre, hogy mi az eredménye. Ha tudtam volna, akkor persze minden másképp alakul. De nem így történt. Sosem tudhatjuk előre, hogy a helyes döntést hozzuk-e meg.
De mi is számít helyesnek?
Francba, kár ilyeneken elmélkednem. Már úgyis mindegy.
-          Na végre – ül le mellém Brandon. Az arca elmosódik előttem az alkoholtól, de a hangját, még felismerem. Ezek szerint, még több pia kell. Újratöltöm a poharam, majd egyszerre lehúzom az egészet.
-          Hogy kerülsz ide? – Kérdezem rekedten, az állam a tenyerembe támasztva.
-          Mindenki téged keres. Oli hívott, mondta, hogy mi történt, én meg azonnal jöttem. Sajnálom haver – néz rám nagyot sóhajtva.
-          Szart sajnálod. Senki se sajnálja – nevetek fel szárazon. – Szerintetek ez a legjobb. Mind köcsögök vagytok. Érzéketlen faszfejek. Elment a gyerekem, ti meg pezsgőt bontanátok, hogy ünnepeljétek az egész szart – vetem oda dühösen.
-          Nem is biztos, hogy a te gyereked volt – ingatja Brandon a fejét, miközben ő is kikér egy üveg whiskyt. Ha mást nem is de azt értékelem, hogy nem próbál meg lebeszélni arról, hogy tovább igyak, hátha el tudok felejteni mindent, ugyanis ma csak ennyi célom van. Öntudatlanságig vedelni, hogy legalább pár órára megszűnjön ez a görcs a gyomromban, ami nem ereszt reggel óta, mióta megláttam Leenat, abban a kibaszott vértócsában feküdni.
-          Ha nem az enyém lett volna, nem fájna ennyire – húzom el a szám.
-          Tudok tenni valamit érted? – Néz rám kérdőn.
-          Töltsd újra – tolom elé a poharam. – Remeg a kezem – teszem hozzá, ugyanis tényleg minden tagom zsibbad. Csak a szívem és az agyam forog. A testem viszont már nem engedelmeskedik. Brandon szerencsére megint nem kérdőjelezi meg, hogy kell-e nekem még több pia, egyszerűen teletölti a poharam és ő is beszáll a lerészegedésbe.


Hajnali fél négykor valaki úgy dörömböl az ajtómon, mintha éppen valaki üldözné és az élete múlna azon, hogy bejut-e a szobámba. Fáradtan botorkálok el az ajtóig, majd nyitom ki, Niko meg szinte azonnal a karomba borul.
-          Basszus – szisszenek fel, mert sikeresen a lábamra is rálép. A pia szag csak úgy dől belőle, totál részegen tekeri körbe a derekam a karjaival.
-          Kellesz, ne küldj el – dörmögi. Alig értem meg mit mondd, suttog, ráadásul hadar is és képtelen artikulálni mindezek tetejébe.
-          Részeg vagy – suttogom, miközben a falnak döntöm, mert látványosan dől jobbra-ballra és nem bízom abban, hogy addig képes nem összeesni, míg becsukom az ajtót.
-          Nem akarok egyedül lenni – motyog halkan, miközben a hóna alá nyúlok és a hálóba vonszolom. A lábait alig tudja mozgásra bírni, csak botorkál mellettem, miközben mindent megteszek azért, hogy egyenesben tartsam és ne essen el, míg az ágyra nem döntöm.
-          Sajnálom – ültetem le a matrac szélére, majd leszedem róla a cipőit és a ruháit, amit apatikusan tűr.
-          Nem hiszem – morog. – Még én sem sajnálom úgy ahogy kéne – nevet fel. – Fáj és mégis egy pillanatra megkönnyebbültem, mikor azt mondták, hogy nincs többet – csuklik nagyot.
-          Próbálj meg aludni – takarom be. Ilyen állapotban nem lehet vele beszélni és nincs is értelme. Úgy ölel magához, amint befekszek mellé, mint egy kisgyerek a kedvenc játékát.
-          Nem tudok aludni – suttogja.
-          Muszáj – sóhajtok nagyot. Nem igazán tudom mit kéne mondanom, vagy hogyan kéne kezelnem ezt az egész helyzetet. Hízelgő, hogy hozzám jött menedékért megint, de most cseppet sem vagyok biztos abban, hogy tényleg jó ötlet-e ez. Pont én? Mikor Leena kórházban van…
-          Nem akarok aludni. Brandon megpróbált ágyba parancsolni, de… Szerinted milyen lett volna ha megszületik? – Néz rám kérdőn. A szemei homályosak az alkoholtól én meg nem tudom mit feleljek. Nincs erre a kérdésre jó válasz.
-          Fogalmam sincs – suttogom, miközben a haját simogatom, hátha megnyugszik és elalszik, de még segg részegen is túl ébernek tűnik.
-          Jó lett volna ha rám hasonlít nem? – Motyogja halkan. – Vagy ha rád – sóhajt nagyot, miközben a plafon felé fordult.
-          Rám nem hasonlíthatott volna sehogy sem - ingatom a fejem, miközben nézem. Szomorúnak tűnik, túlságosan szomorúnak, nekem pedig a szívem szakad bele, hogy így kell látnom. Azt hittem, ha kimondom, hogy vége, ha átadom Leenanak, boldog lesz. De nem az és nem csak azért, mert elment a baba, egy percig se tűnt boldognak mióta elhagytam. Már fogalmam sincs mit akar. Amikor én voltam vele az se tette maradéktalanul boldoggá, amikor kiléptem az életéből neki az se volt jó. Talán minden zenész ilyen? Semelyikük sincs soha megelégedve azzal, amit kap, mert képtelenek eldönteni, hogy mit is akarnak. Talán Matt is ezért olyan amilyen, talán Niko sorsa is ez, ahogy Sean és Alex se boldog. Drogok, alkohol, szex, színpad, depresszió, ez jár nekik a tehetségért cserébe, amit valami felsőbb erőtől kaptak, ami őket is egy másik, magasabb szintre emelte. Az örökös magány az ára ennek az egésznek, az végtelen boldogtalanság. Hiába van a kezükbe minden, hiába veszik őket körbe több százan, hiába imádják őket milliók, mégis ők a legmagányosabb emberek, akiket ismerek.
Persze ott vannak a kivételek. Aleksi boldog, de nincs is annyira reflektorfényben, mint Niko. Nem kapott olyan kisugárzást, mint Alex vagy olyan őrült elmét, mint amilyen Seannak van. Vagy ez, vagy az. A kettő egyszerre nem jár.
-          Ha a mi gyerekünk lett volna, most épp egy fán lógnék valamelyik parkban – suttogja hosszas csend után, mire elhúzom a szám.
-          Ha a mi gyerekünk lett volna, nem történik ez az egész – felelem csendesen.
-          Nem tudhatod – sóhajt nagyot, a ,érhetetlen keserűség pedig kihallatszódik a hangjából.
-          De igen. Niko ez nem a te hibád. Leena nem bírt lemondani semmiről a gyerekért. Drogozott, ivott, cigizett és nem evett. Nem lehettél vele mindig, nem figyelhetted minden egyes lépését, nem a te dolgod volt vigyázni a picire, hanem az övé. Ha a mi gyerekünk lett volna, akiért felelősséggel tartozom, legalább addig amíg bennem növekszik, biztos lehetsz benne, hogy mindent eldobok, ami árthatott volna neki. Persze igen, így is lehetett volna baj, de Leena azért vetélt el, mert… - kezdek bele halkan, hátha, ha leveszem róla a felelősség súlyát jobban érzi majd magát, ő viszont félbeszakít.
-          Fogd be – néz rám villámokat szóró szemekkel. – Ne mondd azt, hogy nem az én hibám, mert igen. Ha este nem veled szeretkezek, akkor nem jut ki a szobából, ha nem jut ki, nem jut droghoz és nem vetél el. De én téged választottalak – néz mélyen a szemembe, majd hirtelen furcsa képét vág. – Tudod talán igazad van. Nem csak az én hibám. Az övé is, de nem csak ketten vagyunk felelősek érte – ingatja a fejét, miközben megkeményednek a vonásai. – A te kezed éppúgy benne van, mint a miénk. Ha te nem hagysz el, meg se fogan – sziszegi, mire hirtelen elfelejtek levegőt venni.
-          Ezt nem mondhatod komolyan – merevedek meg, miközben kikerekedett szemekkel pislogok rá.
-          De igen. A te hibád, hogy lefeküdtem vele részegen. Miattad ittam le magam annyira, hogy ne húzzak óvszert se, azért, mert te elhagytál és azt hittem, ha iszom majd elmúlik a kín, amit a hiányod okozott. Te nem értetted meg, hogy mit jelent az, hogy több éven át egy kapcsolatból kilépve nem szakad csak úgy el a kötelék, mert ragaszkodsz a másikhoz, annak ellenére is, hogy olyan amilyen. Te léptél le, miattad menekültem hozzá, miattad ejtettem teherbe és te csábítottál este az ágyadba is, mert ahelyett, hogy Los Angelesben maradtál volna, eljöttél a turnéra, hogy engem gyötörj és kísérts és csábíts és… - harapja el hirtelen a mondat végét, amit ingerülten sziszeg a képembe, mintha engem okolna tényleg az egészért. – Igen, a te hibád is, hogy meghalt a gyerekem, ahogy az is, hogy megfogant – vágja a képembe.
-          Ez nem igaz – ingatom a fejem, miközben úgy érzem magam, mintha jeges vizet öntött volna a nyakamba. Nem akarom elhinni, hogy engem is hibáztat az egészért.
-          De igen – vágja rá. – Csak gondold végig – néz hidegen a szemembe, amitől görcsbe rándul a gyomrom.
-          Fogd be – ripakodok rá. – Nem fogsz bűnbakot csinálni belőlem – nézek rá mérgesen. Próbálom megérteni őt, azt, hogy fáj neki, ami történt és azért mondd ilyeneket mert részeg, de nem úgy tűnik, hogy csak az alkohol beszél belőle.
-          Nem kell belőled bűnbakot csinálni, mert a te bűnöd is. Mi hárman csesztük el az egészet Kulta. Te, Leena és én. Mindegyikünk keze benne van könyékig abban, hogy meghalt a gyerekünk – ül fel lassan.
-          Takarodj innen – állok fel az ágyról, miközben remeg minden porcikám a dühtől. – Ha csak azért jöttél ide, hogy megpróbálj bűntudatot kelteni bennem, akkor húzz el – sziszegem.
-          Fáj az igazság Lia? – Gúnyolódik halkan. Még mindig részeg, de van valami gonosz, ördögi tűz is a szemében, ami igazán ijesztően hat rám.
-          Ez nem az igazság, te idióta. Az igazság az, hogy a bálványozott kedves kis menyasszonyod, szétszívta az agyát, elitta a máját, bagózott, miközben pontosan tudta, hogy terhes és egy kiflin kívül nem volt hajlandó semmit se enni, amivel táplálta volna a gyereket, aki ezért nem tudott fejlődni benne, mert kibaszottul féltette az alakját az-az anorexiás ribanc, aki még csak azt se tudta megmondani, hogy tőled van-e a gyerek vagy sem. Az ő hibája, maiért elvetélt, szóval ne merj engem okolni, mert nekem semmi közöm nincs az egészhez, ahogy neked sincs, mert mindent megtettél azért, hogy életben tartsd őket. Nem jött össze. Nyisd már fel a szemed a kurva életbe. Leena egy alattomos kurva. Mi kell még, hogy belásd? Meddig fogod még istennőként tisztelni azt az álnok picsát? – Üvöltök vele a torkom szakadtából. Nem akarom elhinni, hogy megint ezt teszi. Azt meg végképp nem, hogy komolyan rám akarja legalább részben fogni, hogy Leena elvesztette a babáját.
-          Az én gyerekem volt – jelenti ki ellentmondást nem tűrően.
-          Nem tudhatod – vágom rá.
-          De igen – kezd el ő is kiabálni.
-          Nem, nem tudhatod, hisz ő is bevallotta, hogy nem biztos benne. Azt se tudja kivel feküdt össze a kurva életbe – csattanok fel.
-          Az én gyerekem volt – néz dühösen a szemembe.
-          És ha nem? – Kérdezem ingerülten.
-          Akkor nem érezném ezt a poklot bent – bök a mellkasára.
-          Szánalmas vagy. Mindig mást okolsz, képtelen vagy kinyitni a kibaszott szemed és átlátni az egészet. Nálad nagyobb idiótával még nem találkoztam érted? Hogy mersz engem okolni, mert elvetélt? – Támadok neki.
-          Mert a te hibád is – üvölt fel, mint aki teljesen megtébolyodott.
-          Nem – ingatom a fejem. – Amúgy Leenat, mi a szarért nem okoltad, amikor elhagytalak? Az tényleg az ő hibája volt meg a tiéd, mert úgy lihegsz a sarkában, mint valami kibaszott pincsikutya. Tudod mit? Vedd feleségül, csináld fel újra, bánom is én, de soha többé ne merj hozzám jönni. Gyűlöllek te rohadék – indulok meg kifelé, mert egy percig sem vagyok hajlandó tovább mellette maradni.
Feldúltan rontok be Andyhez, aki álmosan pislog rám, aztán amint az arcomra néz elhúzza a száját, felemeli a takaróját én pedig úgy bújok hozzá akár egy kislány. Ő tudja milyen elveszíteni a gyereket, a drog miatt. A lánya torz angyalszerű képe ott van a hasán, hogy mindig emlékezzen rá. Ésszerűnek tűnt hozzá menekülni Sean vagy Alex helyett.
-          Azt mondta az én hibám is, hogy elvetélt – szakad ki belőlem hirtelen, mire az egész teste megfeszül.
-          Nem normális – sziszegi. – Lia, ugye tudod, hogy semmi közöd az egészhez? – Nyúl az állam alá, de Niko szavai méregként hatnak és már magam sem hiszem el, hogy semmi közöm a dologhoz.
-          Azt hiszem, de… Ha nem megyek el akkor.. – motyogom összezavarodottan, miközben könnyek remegnek a szemembe, hisz a férfi akit mindennél jobban szeretek, megint úgy gázolt át rajtam és a szívemen, mintha sosem számítottam volna neki semmit. Mert így is van. Leenat szerette én csak a kedvenc játékszere voltam, aki buta módon hitt neki és abban, hogy szeret. Már magam sem tudom mi az igazság vagy mit akarok kihozni ebből az egészből. Kezdem úgy érezni, hogy meg fogok őrülni. Hirtelen ülök fel, menekülni akarok a valóságból, így a bárszekrényhez lépek, egy üveg italért.
-          Lia, ez nem megoldás – néz rám Andy.
-          Ő is berúgott – motyogom. – De nekem kéne valami más is – nézek rá könyörgően. - Szállni akarok – suttogom, mire megcsóválja a fejét.
-          Nem kéne ezt tenned. Tönkre fog tenni, így is kezdesz túlzásba esni. Nem akarom, hogy úgy járj, mint Pete – ingatja a fejét.
-          Nem heroinra gondoltam – ingatom a fejem, miután nagyot kortyolok az italból.
-          Azt hiszed a többi veszélytelen? Lia a kurva életbe kezded magadba úgy tömni a drogokat, mint más a cukorkát – próbál meg lebeszélni a dologról, de nem engedek neki.
-          Adj valamit, amitől elmúlik ez az egész – parancsolok rá. – Alex is drogozik, rá mégse szól senki.
-          Mert ő pontosan tudja, hogy mit és mivel lehet bevenni nem pedig felelőtlenül nyeli le az összes szart, amit talál. Nem vagyunk szentek, de amit mostanában csinálsz, az nem normális.
-          Fogad be – ripakodok rá. – Vagy adsz valamit vagy szerzek máshonnan – nézek rá dühösen. Érzem, hogy szépen lassan eldurran az agyam, ki akarom kapcsolni minden érzékem.
-          Sajnálom, de nem adok semmit – ingatka a fejét.
-          Úgy is jó, de ha túladagolom magam akkor bocs érte – vetem oda, majd mielőtt bármit is szólhatna feltépem az ajtót, Yvhez átkopogok, akinél szintén nincs semmi, de legalább tud ruhát adni, amiben kimehetek az utcára, hogy szerezzek valakit akitől bevásárolhatok rendesen, mert kezdek rájönni, hogy saját készletet kell felhalmoznom, hogy mindig hozzájuthassak valamihez, ami elnyomja a fájdalmam.