47. Kínzás

18+

„A fájdalom sokféleképpen jelentkezik. Egy kis szúrás, vagy égető érzés, a váratlan fájdalom, a mindennapok szokványos fájdalmai. És ott van az a fájdalom, amit nem nyelünk le, az a hatalmas nagy fájdalom, ami minden más érzést elnyom, feledteti a világ többi dolgát. A végén csak arra gondolunk, mennyire fáj, ami történt. Hogy hogy kezeljük a fájdalmat, az rajtunk áll: érzéstelenítünk, elhessegetjük, felvállaljuk, letagadjuk, de néhányunknak az a leghatásosabb gyógymód, ha valahogy átvergődünk rajta.”


Nem tudom, miért mesélek neki a szüleimről. Soha senkinek nem beszélek róluk, ha nem muszáj. De a szavak maguktól hagyják el a szám. Ő is mesél. Irigy vagyok rá. Ő annyira normális családban nőtt fel. Én viszont sosem ismertem a normális kifejezést. Gőzöm nincs mi az, hogy normális és erre most döbbenek rá. Most amikor épp azt ecseteli, hogy mennyit homokozott az öccsével és a szüleivel a játszótéren mikor kicsi volt. Hogy hány mesélt néztek meg együtt, hogy mennyit társasjátékoztak. És én? Én csak azt tudom, hogy milyen ha az apád nem teszi le a gitárját, ha az anyád úgy néz a férjére, mint valami istenre, pedig közel sem az. Én csak a drogokról tudok mesélni, a piáról, a balhékról, a fotósokról, a testőrökről, a rajongókról, a féltékenységről, az átmulatott éjszakákról. Ledöbbenve hallgatja az egyik karácsonyi partiról szóló emlékem.
- Hány éves is voltál? – Néz rám kérdőn.
- Nyolc. Kb. – Vonom meg a vállam.
- A nyolcadik karácsonyodra kaptál egy cipősdoboznyi óvszert? – Kerekednek ki a szemei.
- Aham – bólogatok. – Ralph meg volt győződve arról, hogy korán fogom kezdeni, mert olyan vagyok, mint az apám – mosolyodok el. Így utólag visszagondolva egész muris a dolog.
- Na jó, ez nem okés – fordul szembe velem. – Hogy a fenébe nem hívtátok ki hozzátok a gyámügyet soha? Két tíz éven aluli karácsonykor egy rakás részeg, bedrogozott disznóval ünnepel, mert az apád meghívta a haverjait bulizni? A kurvákról, mikulás sapkás sztriptíztáncosnőkről pedig ne is beszéljünk…
- Igen – bólintok. – Nem volt olyan gáz – csóválom meg a fejem.
- Az apád olyan részeg volt, hogy legurult a lépcsőn és a lábad előtt állt meg – sziszegi. Nem értem miért dühös. Nem vele történt.
- Nem csak részeg volt… – mosolyodok el. Majdnem otthagyta azon a karácsonyon is a fogát. Na ja, a karácsonyok nálunk mindig az őrült vad bulikról szóltak. A szeretet ünnepe… A prostik végül is szerették a pénzt amit a három napos tivornyáért kaptak, a dílerek szintén jól éltek abból az összegből amit zsebre tettek, a szállítmányért és hát a fiúk is jól érezték magukat mindig, mert apu a házunkba varázsolta a sztárok paradicsomát. – Figyelj Niko én így nőttem fel. Számodra ez megbotránkoztató, de nem olyan gáz. Oké, a drog és a kurvák nem igazán egy karácsony este kellékei, de voltak jó pillanatok is. Szerettem, hogy Max a hátára kapott és körbe-körbe rohangált velem a házban, miközben különböző állatok hangját utánozta. Jó volt, hogy a rúdon pörgő lányokat is feldíszíthettük a fa mellett és óvszeren kívül még egy rakás ajándékot is bezsebeltem. Szerettem a minden évben megrendezett kajacsatát is. El bírod képzelni, hogy egy rakás felnőttel karöltve dobálózol a pulykával és az asztal alatt bujkálsz, mert már a szemedbe is krumplipüré van? Ezt neked sose engedte volna az anyukád – nevetek fel. – Carol néni mindig kifestett minket, olyan Alice Cooper stílusban és mindig elbújtunk egy sarokban, hogy a folyosón járók elé ugorjunk és megijesszük őket. Persze most már tudom, hogy csak eljátszották, hogy mennyire betojtak, de jó buli volt és mindig kaptunk érte némi apró pénzt vagy cukrot. Olyan volt, mint a Halloween. És amúgy is, másnál karácsonyi CD pörög, nálunk pedig a világ legnagyobb rocksztárjai hevertek a kanapén és énekelgettek. Nem volt rossz horrorfilmet nézni éjfélkor és pillecukrot csinálni a kandallóban.
- De nem ilyen egy normális ünnep – húzza el a száját, miközben folyamatosan csóválja a fejét.
- Nálunk igen – kacagok fel, az arcát nézve. – Olyan volt, mint egy zsúr. A szüleim és a barátaik megrekedtek egy négy éves gyerek szintjén, így szuper bulikat tudtunk csapni – bár tény, hogy nem igazán szeretem az ünnepeket azóta sem. Nem látom az értelmüket.
- A szüleimnek a karácsony fontos, főleg mostanában, mióta se Oliver, se én nem lakunk otthon. Tavaly úgy volt, hogy koncertezek, mire anyu olyan balhét csapott, hogy egész Helsinki beleremegett – kuncog fel Niko, miközben lekapcsolja a gázt. – Nincs mese, vagy így, vagy úgy, de ilyenkor otthon kell lennünk. De mióta Katja és Aleksi összeházasodtak a karácsony utolsó napját mindig a bandával ünnepljük meg és akkor jön Brandon is meg mindenki akit szeretünk. Katja főz, mi pedig elpusztítunk mindent. Ez mondjuk idén azt hiszem elmarad. Bár volt többször is olyan, hogy a fiúk beállítottak hozzánk a családjukkal… El tudod képzelni? – Kacag fel.
- És Leena? – Kérdezek rá, arra ami érdekel, mire megrándul az arca.
- Nem akarok róla beszélni – sóhajtja és elkezdi a tányérokra halmozni az ételt.
- Miért nem? – Dőlök a pultnak.
- Lia – szisszen fel. – Nem veled fogok beszélni róla – néz mélyen a szemembe.
- Miért nem? – Kérdezem újra, mire felkapja a vizet.
- Az Istenit, miért akarsz róla beszélni? - Kérdezi dühösen.
- Azt hiszem jogom van tudni róla – mosolyodok el keserűen. – Szerinted nincs? Kíváncsi vagyok rá. Érdekel, hogy miért vagy vele, azaz ha pontos akarok lenni, hogy miért nem vagy most vele, mikor van pár napod. Miért itt főzőcskézel velem Los Angelesben, miért velem hemperegsz a tengerparton és miért nekem mondod, hogy szeretsz? – Teszem fel a hirtelen beugró kérdéseim.
- Elveszem februárban – hajtja le a fejét, belőlem pedig hirtelen kifut a vér. Ha nem kapaszkodnék bele a pultba holt biztos, hogy összeesnék. Olyan érzésem van, mintha kegyetlenül keresztülszúrta volna a szívem egy éles pengével. Nem kapok levegőt. Elveszem februárban… Elveszem februárban… Elveszem februárban… Csak ez a két szó visszhangzik a fejemben, de mikor rámnéz azonnal összeszedem magam. Nem érdekel, hogy fáj, ezt ő nem fogja látni.
- Gratulálok – kényszerítek ki magamból egy mosolyt, majd elveszem az egyik tányért és legyűrök egy falatot, bár hányni tudnék.
- Ne csináld ezt – fonja a csuklómra az ujjait.
- Mit? – Nézek rá ártatlanul, mintha nem tudnám miről beszélne.
- Ezért nem akartam róla beszélni – sóhajt fel.
- Beszélhetsz róla. Tudom, hogy én vagyok a játékbaba az életedben. Semmi baj – mosolygok rá nyugodtan, amivel még magamat is meglepem. – Nem kell sajnálnod. Ő a szerelmed, természetes, hogy elveszed feleségül.
- Lia ez, nincs így – néz mélyen a szemembe, de nem hiszek neki. Valami megváltozott abban a pillanatban, hogy kijelentette feleségül veszi. Mintha az érzékeim kikapcsoltak volna, mintha a szívem köré jégpáncél nőtt volna. Az alig pár perce belémhasító fájdalom, ami azt hittem egy életen át fog kínozni semmivé válik. Nem érzek semmit. Még azt sem, hogy szeretem vagy gyűlölöm-e az előttem álló férfit. Nem vagyok dühös, csak kiégett. Aztán rájövök arra, hogy hol van a bibi. Megszakadt a szívem. Szó szerint. Tényleg összetört és nem lehet többé megragasztani. Azt a fájdalmat pedig amit éreznék, ha egyben maradt volna az életet jelentő szerv nem bírnám elviselni amúgy sem. A szervezetem megkíméli magát a továbbiaktól. Egyszerű a dolog, lecsapódott a biztosíték. Nincs több funkciója a szívemnek annál, minthogy keringesse a vért az ereimben. A lámpák amik az érzelmeim sugározták kifelé egyszerűen kihunytak. Valami földöntúli nyugalom száll meg, képes vagyok mosolyogni. Nem vagyok boldog csak mosolygok. Nem fáj semmi. Nem érzek semmit és ez ebben a pillanatban a lehető legjobb dolog. – Lia, jól vagy? – Néz rám Niko aggódva. A csillogó zöld szemek félve fürkészik az arcom. Valamit láthat rajtam, talán de nem számít. Furcsa kábult köd uralkodik el rajtam, ami eltünteti a régi sérelmeket, de a boldog emlékekre is rátelepszik a sötétség. Mintha most kezdenék el élni. – Kulta – simít végig az arcomon és megremeg a hangja. – Hallasz? – Kérdezi halkan, mintha egy beteg gyerekhez beszélne. A rendszer, ami alig pár perce lefagyott, most hirtelen újraindul. Mintha mi sem történt volna.
- Persze. Nincs semmi baj. Menjünk enni – mosolygok rá, majd szinte eltáncolok mellette egyenesen a nappaliba. Niko is követ, de úgy néz rám, mintha elmentek volna otthonról. Talán így is van.


Valami nem okés. Fogalmam sincs mi történt vele, de, hogy a reakciója nem normális az is biztos. Úgy viselkedik, mintha csak azt közöltem volna vele, hogy reggel újra fel fog kelni a Nap. A változás látványos és abszolút nem tetszik. Mosolyog, eszik és nézi a TV-t, ahelyett, hogy kiborulna. Pedig valljuk be lenne rá oka. Nem értem. Próbálok elcsípni valami árulkodó jelet, arra vonatkozólag, hogy mégsem viseli olyan jól, azt, hogy februárban megnősülök, mint ahogy tűnik, de nem találok semmit. Talán csak egy dolog adhat okot arra, hogy kételkedjek a higgadtságában, az pedig a szeme, amiből pár perce kihunyt a fény. Eddig ragyogott. Volt, hogy dühösen, volt, hogy szerelmesen, de mindig közvetített felém a zöldeskék színű szempár valamit. Most viszont… Semmi. Mintha egy hulla pislogna rám. Nem tetszik ez nekem, de nem tudom mit kéne tennem. Bolygassam tovább a témát? Nem! Így is elég fájdalmat okoztam már neki. Nem érdemli meg. Inkább befogom a szám és elfogyasztom a vacsorám mellette. Amint végzek, kiveszi a kezemből a tányért, rámvillant egy gyönyörű mosolyt, de ez a mosoly is más, mint amit eddig megszoktam tőle. Mintha felrajzolták volna az arcára. Szinte lebegve közlekedik. Nem akarok hinni a szememnek. Nem lehet, hogy abszolút ne érintse rosszul. Vagy talán… Mi van ha mégsem szeret annyira, mint amennyire én azt hinni akarom? Mi van ha az a szó amit éjjel suttogott, nem azt jelenti, mint amit hiszek? Mi van ha hazudtak a szemei?
- Lia – pattanok fel és kirohanok utána a konyhába.
- Igen? – Pördül szembe velem a műmosollyal az arcán. Próbálok a veséjéig látni, de nem tudok. Mintha nem engedné, hogy lássam mit gondol. Eddig olyan könnyű volt pedig. Mindig az uralmam alá vontam, de most nem megy. Hiába vetem be az összes trükköt, amit tudok. Ez viszont megintcsak azt bizonyítja, hogy valami nem stimmel. Ilyenkor már régen meg szokott törni, de most csak várakozóan néz a szemembe. – Niko minden rendben? – Húzza fel kérdőn az egyik szemöldökét, de az az átkozott vigyor még most is az arcán játszik.
- Ezt én is kérdezhetném tőled – lépkedek hozzá közelebb és nem eresztem a pillantását.
- Miért ne lenne minden rendben? – Néz rám értetlenül és ekkor felfedezek még valamit. A hangja sem tükröz felém semmi érzelmet.
- Fura vagy – teszem az egyik tenyerem a csípőjére, de nem remeg meg, mint ahogy szokott. A torkomban gombóc nő. Valami nem jó.
- Inkább te vagy fura – vágja rá és végigsimít a karomon.
- Kulta – suttogom lágyan, de a szeme se rebben. Nincs a tekintetében semmi. Se gyengédség, se szerelem, se gyűlölet, se undor. Semmi!!!
- Nem értelek – csóválja meg a fejét.
- Én se téged. Mondd el mit érzel. Ha akarod kiabálj, pofozz fel, küldj el a pokolba vagy bánom is én csak csinálj valamit – könyörgök neki. Tényleg annak is jobban örülnék, ha tajtékozna a dühtől, ha könnyekben törne ki, ha ezerszer is elátkozna. Ez a hűvös nyugodtság nem rá vall. Túl temperamentumos ahhoz, hogy csak így túllépjen azon, hogy elveszek egy másik nőt, mikor neki is szerelmet vallottam. – Megijesztesz kulta – susogom.
- Te is engem – ráncolja össze a homlokát. – Miért kéne kiborulnom és tányérokat hozzád vagdosnom? Erre gerjedsz? – Kuncog fel. – Tudok jobb módszert is arra, hogy elveszítsd a fejed – mosolyog rám kacéran és végigsimít a nadrágom elején. A levegő a tüdőmben reked. Ha így haladunk tovább ennek, nem lesz jó vége. Nagyon nem. És milyen igazam van. A meleg tenyere a hasam simogatja, míg a másik kezével a gombokat pattintja ki a farmeromon. Az anyag a bokámig hullik.
- Hm… Nem hoztál elég alsónacit? – Célozgat arra, hogy a farmeren kívül semmi más nem takarta a testem, de mielőtt válaszolhatnék, újból elűz minden épelméjű gondolatot a fejemből, azzal, hogy a keményedő férfiasságom köré kulcsolja az ujjait és szépen lassan végigcsókolja a felsőtestem, kicsit elidőzve a mellbimbómnál, a hasam alján és a csípőcsontomnál. Majd térde borul előttem és végignyal a farkamon. Nem bírom ki, felnyögök és szorosan lehunyom a szemem. Ez a nő egyszer a sírba fog vinni. Ezt az is megerősíti, hogy a térdem majdnem megroggyan mikor a torkáig enged, a szívem pedig feldübörög a mellkasomban. Muszáj valamibe belekapaszkodnom, hogy meg bírjak állni a lábamon, így a hajába markolok. Hihetetlen amit a bársonyosan puha ajkaival tud művelni. Nem lehet ép ésszel kibírni. Ez egy kínzással is felér. A legédesebb kínzással természetesen. Minden önuralmamra szükségem van ahhoz, hogy ne süljek el, azonnal. Kénytelen vagyok összeszorítani a fogaim. Zihálva veszem a levegőt, mikor megérzem a nyelvét is végigcikázni magamon. Ez nem embernek való… Mit művel velem ez a nő? Még épphogy csak hozzáfogott a kényeztetésemhez, de én máris úgy érzem magam, mintha órák óta csinálná.
- Engedd el magad – nyom egy puszit a combom tövére, majd újból rámbukik. Nekem se kell kétszer mondani. Egyszerűen hagyom, hogy történjen az aminek történnie kell. Nem küzdök tovább az élvezet ellen, felesleges lenne. Átengedem magam a gyönyörnek, ami gyorsan magával is sodor, kikapcsolva az agyam és minden érzékem. Olyan érzés a szájába élvezni, mintha villám csapna belém, ott a konyha kellős közepén. Nem tehetek ellene semmit és nem is akarok. Amint magamhoz térek, a karomba kapom, a hálóba cipelem és egész éjjel szeretkezek vele, nem törődve semmivel és senkivel.
Reggel én ébredek hamarabb. Nézem az angyalt, aki mellettem fekszik és ezerszer is elátkozom a sorsot, amiért a szerelmünk útjába áll. Annyira gyönyörű, ahogy a haja kócosan szétterül a párnán, ahogy a hófehér bőrén csillog a hajnali napfény. Nyugodt és védtelen. A szívem összefacsarodik a látványtól. Miért nem nézhetem minden reggel őt? Miért nem sodorta valaki hamarabb az utamba? Miért nem őt szerettem először? Miért kell ennek így lennie? Miért kell visszavinnem ahhoz a buzeráns baromhoz? Eljátszom a gondolttal, hogy mi lenne, ha nem adnám vissza Alexnek, hanem megtartanám magamnak. Feltenném egy repülőre, elvinném Helsinkibe és bezárnám a toronyba, magammal együtt örökre. Beletörném a kulcsot belülről a zárba, hogy soha többé ne nyíljon ki az ajtó. Hogy soha többé ne vehesse el tőlem senki. Ketten lennénk. Magam mögött hagynám az egész sztárságos szart, Leenat és őt is kiszakítanám az életéből. Soha többé nem zargatna minket senki. Ezt kéne tennem talán. De nem fogom megtenni.
- Min gondolkozol? – Kérdezi álmosan.
- Felébredtél? – Mosolyodok el és egy csókot nyomok a szájára.
- Aham, te viszont olyan elgondolkodó fejet vágtál az előbb – dünnyögi résnyire nyitott szemekkel.
- Kettőnkön gondolkoztam – vallok színt, mire elhúzza a száját.
- Nincs olyan, hogy kettőnk – susogja és ismét lehunyja a szemeit.
- Ne mondd ezt – kérem fájdalmas hangon.
- De ez az igazság – jelenti ki nyugodtan. – Neked menyasszonyod van, nekem pedig ott van Alex – mosolyodik el, mikor kiejti annak a seggfejnek a nevét.
- Nem szereted – sziszegem féltékenyen.
- De igen – dünnyögi, mire elborul az agyam.
- Hazudsz, mert engem szeretsz – vágom rá.
- Alexet szeretem Niko – fordul a hátára mosolyogva és nagyot nyújtózik.
- Csak bántani akarsz – morgom és próbálom magam is meggyőzni az igazamról.
- Miért akarnálak? – Néz rám érdeklődve. Hűvös mosoly játszik az ajkain, olyan, mint valami jégkirálynő.
- Mert elveszem Leenat – jelentem ki határozottan, mire elneveti magát. A kacagása betölti a teret, visszhangzik a falakról, annyira kuncog, hogy még a könnyei is kicsordulnak, én viszont felhúzom magam azon, hogy kinevet. – Hagyd abba. Tudod, hogy igazam van – csattanok fel és kikászálódok az ágyból, hogy felöltözzek és elszívjak egy cigit. Amint magamra rángatok egy tiszta alsógatyát elkapja a csuklóm, mire villámokat szóró szemekkel nézek a mosolygós arcára.
- Nincs igazad. Mindig is tudtam, hogy el fogod venni. Nem haragszom érte és nem is bánt. Már nem. Nagyon régóta nem – magyarázza jókedvűen. – Fel se merült benned soha az a lehetőség, hogy te is csak játék vagy számomra igaz? – Néz rám fürkészően. A szavai megforgatják a kést a szívemben. Hazudik. Lehetetlen, hogy ne szeressen. Biztos vagyok benne, hogy nem puszta játékszer vagyok neki. Vagy mégsem? – Niko, csodás pasi vagy és hízelgő lenne bármelyik nő számára, hogy te, a hűvös, az elérhetetlen, a varázslatos elrabolod és féltékenykedsz, de csak én értem ezt eddig el nálad, ha jól sejtem – térdel fel az ágyon, így pedig majdnem egy magasságba kerülünk. – Tudni akarod az igazat? – Húzza fel kérdőn a szemöldökét és végig ott van az a magabiztos mosoly az arcán, amivel az őrületbe kerget. – Egyszer talán azt hittem, hogy szeretlek. De tegnap rádöbbentem valamire. Én nem vagyok az a lány aki képes odaadni bárkinek is a szívét. Főleg nem neked. A testem megkaphatod bármikor, de ezt – bök a mellkasára – inkább megtartom magamnak. Kurva jó vagy az ágyban baby – hajol közelebb hozzám és egy lágy csókot nyom a nyakamra. – De nem pótolhatatlan – néz ismét a szemembe. Én pedig teljesen lefagyok. Nem bírok megmozdulni, se megszólalni. Leforrázz azzal amit mond. Képtelenségnek tűnik az egész. – Olyan naiv vagy – kacag fel gúnyosan. – Komolyan azt hitted, hogy szeretlek? – Csóválja meg a fejét. – Niko mindig is tudtam, hogy Leena a barátnőd, hogy őt szereted. Egyszerűen baszta a csőröd, hogy nem hódoltam be neked. Hát eljátszottam, hogy megteszem. Tudod mennyire értékes skalp vagy a groupiek közt? Lépcső voltál végig. Téged nem könnyű megszerezni, de nekem sikerült. Talán egy kicsit belém is bolondultál. De nem kellesz. Sosem élnék veled. Mit gondolsz miért nem kértem, hogy hagyd el Leenat? Mert nincs rád szükségem. Megkaptam amit akartam és nem vádolhatsz azzal, hogy nem kaptál cserébe semmit – futtatja végig az egyik ujját a mellkasomon. - Ha te most nem hozol el ide, akkor sosem tudom elég féltékennyé tenni Alexet. De így… Így tudni fogja, hogy csak én kellek neki. Én leszek a legnagyobb múzsa, még az anyámat is túl fogom szárnyalni és ezt csak neked köszönhetem édes – csókolja végig az állam vonalát.
- Hazudsz – sziszegem miközben megragadom a vállát és hanyatt lököm az ágyon. Vadul esek neki, nem érdekel, hogy jólesik-e neki az érintésem. Bár a kéjes nyöszörgéséből arra következtetek, hogy nincs ellenére egy újabb menet. Falom az ajkait, harapom a nyakát és a vállát, a fogaimmal végigkarcolom a mellbimbóját, miközben erősen a matracra szegezem a csuklóit fél kézzel. – Hazudsz – duruzsolom a bőrébe.
- Hidd ezt ha szeretnéd – nyögi, miközben hullámzik a teste a testem alatt az élvezettől, amit a durva mozdulataimmal okozok neki.
- Fogd be – dörrenek rá és két ujjammal a testébe hatolok, mire az alsó ajkába harap. Gyötröm a testét, úgy ahogy pár perce ő gyötörte a lelkem a szavaival. Látni akarom, a szemében ismét a szerelmet felcsillanni, amit eddig minden egyes együttlétünk alatt láttam. De hiába csókolom, hiába simogatom, hiába mélyesztem az ujjaim a bőrébe és hiába dörgölöm a combjához az ágaskodó férfiasságom, nem látom a fényt a szemében. A düh elborítja az agyam.
- Szeresd csak Alexet – fordítom a hasára. – De vele sosem lesz ilyen jó – hajolok rá a hátára, hogy a fülébe súghassam a szavakat, miközben megemelem a csípőjénél fogva és az ujjaim helyére a kőkemény férfiasságom kerül. Olyan mélyen hatolok belé, amennyire csak lehetséges. Lehet, hogy fájdalmat is okozok neki azzal, hogy úgy bánok vele, mint egy utolsó ócska ribanccal, de nem tudok gondolkodni. Hallom, ahogy felszisszen, majd az ujjaival a hófehér lepedőbe markol, hogy meg tudja tartani magát. Simogatom a fenekét, majd a hasára csúsztatom a tenyerem, hogy aztán felváltva morzsolgassam a mellbimbóját és a lábai közt megbúvó intim pontot, miközben gyorsan és keményen teszem a magamévá. Érzem, hogy a gerincemen végigfolyik egy izzadtságcsepp, hogy a combom begörcsöl, de csak egy dolog hajt, hogy levezessem a dühöm rajta. Meg mégsem verhetem… Bár ha őszinte akarok lenni magamhoz fel akarom pofozni, hogy észhez térjen végre. Nem tudom mi van vele, egy biztos, hogy a lány aki ma reggel felébredt, nem az akit szeretek. Tudom, hogy csak eljátssza a számító dögöt, hogy megbántson, amit ha minden összevetünk meg is érdemlek, de ez már túlmegy egy határon. Talán egy alapos dugás észhez téríti. Állat módjára markolok a hajába, hogy felrántsam a matracról, miközben a sarkamra ülök és a hátát a mellkasomhoz préselem. Olyan szorosan tekerem körbe a karommal, mint egy kígyó az összeroppantani kívánt áldozatát és egy percre sem állok le a mozgással. Hallom ahogy zihál, a vállába és a fülcimpájába harapva, próbálom tompítani a feltörő morgásom, miközben egyre gyorsabban és a lehetségesnél is mélyebben merülök el benne. A sikolya a fülembe kúszik, érzem a rejtett izmai összehúzódását de valami meggátol abban, hogy én is vele tartsak a felhők fölé. Inkább lelököm magamról a karcsú testet, hogy szemből is a magamévá tegyem. Látni akarom az arcát szex közben. Nem hagyok időt neki a pihenésre, a lábait a vállamra pakolom és ismét nekiesek. Több helyen is kiszívom a bőrét, hogy Alex biztos lehessen majd abban, hogy nem csak egymás bámulásával töltöttük az időt, mikor visszamegy hozzá. Erőtlenül pihegve fekszik alattam és hagyja, hogy azt tegyek vele amit csak akarok. Néha végigsimít a hátamon vagy megemelkedik és megcsókolja a nyakam vagy a vállam, de többre nem futja az erejéből. Úgy tűnik az első orgazmus sokat kivett belőle. Hirtelen végigfut az a semmihez sem hasonlítható bizsergés a gerincem mentén, mire az alsó ajkába harapva utoljára felnyársalom a testét és hagyom, hogy beleremegjen a gyönyörbe az egész testem, amit csak tovább fokoz az, hogy érzem őt is sikerült újból eljuttatnom a csúcsra. Aztán minden erő kiszáll belőlem, megszűnik forogni a Föld, olyan érzésem van, mintha rámszakadt volna az ég. A karom ami eddig tartott feladja a harcot, a teljes súlyommal ránehezedek az alattam fekvő nőre, az arcom a mellére hajtom és lecsukom a szemem. Hallom, hogy milyen hevesen ver a szíve, az előbbi megerőltetéstől és én is érzem, hogy a sajátom, mennyire erősen és gyorsan kalapál odabent. A mellkasa szaporán süllyed és emelkedik a fejem alatt, én is csak kapkodok a levegő után, miközben magamhoz ölelem a nőt akit szeretek és akit ismét bántottam, még akkor is ha tudom, hogy élvezte a durva kényeztetést. Érzem, ahogy az ujjai a tarkómra siklanak és finoman cirógatni kezdi a bőröm, de per pillanat undorodom magamtól. Lefogom a kezét és kinyitom a szemem, ami elég nagy hibának minősül. Elszörnyedek attól amit tettem. A bőrén felváltva virítanak a fogaim és az ujjaim nyomai, a szája felduzzadt, attól, hogy megharaptam, a nyaka több helyen véraláfutásos, a válla sincs jobb állapotban, a csuklóján kivörösödött a bőr, de a tenyerem lenyomata tisztán kivehető rajtuk.
- Istenem – susogom elszörnyedve, majd érzem, hogy felfordul a gyomrom. Úgy pattanok ki az ágyból, mintha puskából lőttek volna ki és a mosdóig meg se állok, ahol hányni kezdek saját magamtól. Nem jön belőlem epén kívül semmi más, hiába erőlködik a gyomrom, a kesernyés íztől pedig, még rosszabbul leszek. A szemem ellepik a könnyek. Nem vagyok normális. Hogy tehettem ezt vele? Pont vele? Hát nem elég amit eddig okoztam neki? Most még tetéztem a baját azzal, hogy lényegében megerőszakoltam. Kötözni való idióta vagyok. Talán tényleg le kellett volna ugranom azon a kibaszott teraszon. Miért nem tettem meg? A tüdőmbe szorul a levegő, hörögni kezdek, majd úgy érzem, hogy megfulladok, nem vagyok képes arra, hogy több oxigént préseljek magamba és arra sem, hogy az elhasznált levegőt kipréseljem, magamból, de nem is küzdök érte. Nem érdemlem meg, hogy éljek. Nem kiáltok segítségért, bár az asztmarohamtól, ha akarnék valószínűleg, akkor se tudnék. Kiterülök a csempén a wc előtt és magzatpózba, várom, hogy megfulladjak végre.
- Niko – lép be Lia döbbenten, majd amint meglátja, a liluló fejem kifordul a fürdőből és alig fél perc múlva visszatér az inhalátorral. Nem akarom, hogy a számba tegye, nem akarom, hogy megmentsen, de semmi erőm nincs a tiltakozásra. Könnyes szemmel próbálom a tudtára adni, hogy nem akarom, hogy segítsen rajtam, folyamatosan nemet intek a fejemmel, de csak azért is az ölébe húz és a számba dugja a tubust, ami azonnal a tüdőmbe pumpálja a gyógyszert. Hosszú perceken át köhögök, majd a szorító érzés tompulni kezd. Még mindig belenyilala a fájdalom a bordáim közé, de ez a kín semmi ahhoz képest, amit Liára nézve érzek. Gáz vagy sem, de elbőgöm magam akár egy taknyos kölyök, ott, az ölében feküdve, a fürdőszoba kellős közepén.
- Hé, nincs semmi baj. Már vége van. Nyugodj meg – ölel magához szorosan és puszikkal borítja be a hajam. El akarom tolni magamtól, mert tudom, hogy nem érdemlem meg azt amit értem tesz, de a karjaim fellázadnak ellenem és úgy kapaszkodok belé, mint egy félős kisfiú az anyja szoknyájába.
- Bocsáss meg, bocsáss meg, bocsáss meg – zokogom. – Egy mocskos undorító féreg vagyok – mondom ki azt amit neki kéne.
- Miért mondod ezt? Hé, Niko, nézz rám – nyúl az állam alá és magára emeli a könnyes szemeim.
- Bántottalak – nyöszörgöm és lesütöm a szemem. Képtelen vagyok azokba a csodálatos zöldeskék íriszekbe nézni.
- Nem bántottál – suttogja és óvón húz magához. – Nem történt semmi. Csak kiborultál. Ezért volt rohamod is, de már vége – susogja megnyugtató hangon.
- Bocsáss meg nekem – ismételgetem folyamatosan, miközben az ölében ringat. – Szükségem van rád, mert szeretlek. Meghalnék érted. Meg is akarok halni, mert ezt tettem veled. Te vagy az életem. Még Leenanál is jobban szeretlek – suttogom sírós hangon és elsőre fel se tűnik, hogy automatikusan átváltottam finnre. Mindig ezt csinálom, mikor az érzéseim kell kifejezni. Nem megy másképp, csak az anyanyelvemen, de talán nem is baj, hogy nem érti mit mondok. – Szeretlek, te vagy az életem értelme. Az egyetlen értelme. Tudom, hogy nem érdemellek meg, tudom kulta, ezért is nem dobom ki Leenat, mert te nálam ezerszer jobbat érdemelsz. Egy szeszélyes, önfejű, figyelmetlen, önző, aljas, gerinctelen, egoista féreg vagyok. Csak tönkretennélek. Képtelen vagyok gondoskodni rólad vagy bárkiről, de te nálam többet érdemelsz. Jóval többet és ez fáj. Túl jó vagy hozzám. Túlságosan jó. Bármit megtennék érted, akármit, de nem szabad. Szeretlek és te vagy a legnagyobb az ajándék amit kaphattam és mégis elrontom mindig, ezért nem lehetünk együtt. Nem akarok neked fájdalmat okozni. Már így is okoztam eleget, pedig tényleg tiszta szívemből szeretlek. És gyűlölöm magam, mert mindig csak bántalak. Meg kéne halnom, de nem… Megérdemelem, hogy éljek és szenvedjek sokáig. Majd Leena gondoskodik arról, hogy pokollá tegye az életem, de nem baj kulta. Megérdemelem azt ami rám vár, mert egy szörnyeteg vagyok. Mindent tönkretettem az eddigi életem során ami jó volt körülöttem. Nem érdemlem meg a boldogságot. Tudom, hogy el kell engedjelek majd és már most úgy érzem, hogy bele fogok pusztulni abba, hogy visszamész Alexhez. Féltékeny vagyok, annyira nagyon féltékeny, hogy azt te el sem tudod képzelni. Ha őszinte akarok lenni még én sem éreztem ilyet, soha. Nem fájt még ennyire semmi, de nem is tett ilyen boldoggá más. Melletted sosem érzem, azt, hogy korlátozva vagyok és talán éppen ezért, soha nem is gondolom úgy, hogy menekülnöm kell a láncoktól, amit rám akarsz rakni. Mert nem akarod rámtenni, mert én bilincseltem a szívem hozzád. Én voltam az aki odaadta neked a lelkét és mindenét és ha tehetném, könyörögnék most neked, hogy ne dobd el magadtól. Nem akarlak elengedni. Beledöglök abba is ha csak belegondolok, hogy Alex megcsókol és hozzád ér és, hogy azt mondja majd, hogy szeret és te viszonozni fogod neki. Már a gondolatába is beleőrülök. De ilyen az igazi szerelem nem? Kicsit tényleg megőrülsz tőle – hadarom összefüggéstelenül.

Nem értem mit mond és azt sem, hogy mi baja van. Már fájón szorít magához, folyamatosan elcsuklik a hangja miközben darál és darál. Csak Alex és Leena nevét ismerem fel. Fogalmam sincs mit akar, de hiába szólok rá, hogy angolul beszéljen hozzám, nem történik semmi. Olyan, mintha nem hallana. Sosem hittem, hogy valaha így fogom látni, őt aki mindig erős, magabiztos és rendíthetetlen. Most sehol sincs az a férfi… Csak egy össztört sebezhető kisfiú fekszik a karomban. Fogalmam sincs mit kéne tennem, csak ölelem magamhoz, hátha megnyugszik végre. Tudom, hogy bántottam, de reggel azt hiszem megvilágosodtam. Megpróbáltam vele őszinte lenni. Este miután elaludt volt időm gondolkodni, miközben néztem a békésen szuszogó alakját és most, hogy sikerült az érzelmeim kizárni, józan fejjel megláttam az utat ami előttem áll. Jadenek igaza volt. Alex mellett a helyem. Vigyáznom kell rá. Csak az igazat mondtam Nikonak. Szeretem Alexet. Nem szerelemmel, de szeretem. Akkor sem hazudtam mikor rávilágítottam a tényre, hogy az ő meghódítása tökéletes ugródeszka számomra. Most, hogy üres a szívem minden más megvilágításba kerül előttem. Nikoval nincs jövőm, felesleges az ábrándozás. Más célt kell találnom és azt hiszem meg is van. Ha a legjobb múzsává válok, akkor biztonságban leszek, a nevem örökre fennmarad az utókor számára, jót teszek, olyan emberekkel akik pökhendi pöcsöknek vannak beállítva és nem mellékesen komoly borsot török az apám orra alá. Végig ott volt az út a szemem előtt, de most, hogy az érzelmeim nem homályosítják el a szemem, már látom is. Eddig vakon lépkedtem rajta, bizonytalanul, félve, de most már nem. Azzal, hogy Niko kijelentette elveszi Leenat megvilágosodtam.



Kínozni sokféleképpen lehet egy embert. Bánthatjuk a testét, üthetjük, belé rúghatunk újra és újra, csíphetjük, karmolhatjuk, téphetjük a haját. De azt hiszem nem ez a legrosszabb. Nagyobb fájdalmat okozunk azzal ha a szívét és a lelkét terrorizáljuk. Ha a szavainkkal okozunk fájdalmat, az még nagyobb sebet okoz, mintha csak a felszínt karcolnánk meg. Egy lila folt elmúlik, egy szíven ütött seb örökre megmarad. Viszont van valami, ami a világ legnagyobb kínját okozza. Ha magunkat gyötörjük, ha a saját szívűnkbe szúrunk ezer meg ezer szöget. Ott nincs kit hibáztatni, ott csak egy ember lehet a hibás. Saját magunk…