85. Ígérd meg

„Míg háromszázhatvanötször felkel s lemegy a Nap,
míg tizenkétszer megtelik a Hold és elapad,
míg egyszer elsárgul a nád és újra zöld leszen,
míg újra nyílik a virág, addig várj, kedvesem.”

Nem akarok sírni. Nem akarom elveszíteni Jadet. Annyi mindent tanultam tőle, annyit köszönhetek neki. Miért kell meghalnia, annak akit szeretek? Miért kell mindenkivel, aki közel áll hozzám valami rossznak történnie? Hisz ez nem csak Jaden csattan. Ha meghal akkor a kisördög is összeroppan.

Nem halhat meg, én pedig most nem omolhatok össze. Nem tehetem meg. Főleg nem Niko előtt.

Ő nem láthat gyengének. Még ez a fél perc is sok volt. Muszáj összekapnom magam, még akkor is ha most olyan jól esik a karjai közé bújni és bőgni, mint egy gyerek. Nem az apám, nem védhet meg, a saját életemmel nekem kell szembenéznem és nem bujkálhatok itt a mellkasának dőlve.

Mennem kell.

Csak ez az egy dolog visszhangzik a fejembe. Indulnom kell, hogy minél gyorsabban visszatérjek az enyéimhez.

-         Kulta, mi történt? – Simítja végig a hátam, miközben halkan suttog.

-         Nem tudom. Alex nem volt olyan állapotba, hogy elmondja csak… Ő csak… - csuklik el megint a hangom. Nem bírom kimondani, hogy tajtékzott és sírt. Hogy összeomlott, hogy könyörgött, hogy menjek. Az nem Alex volt, csak egy rémült gyerek, akinek kellek. És nekem ott van a helyem. Mellette.

-         Oké, nyugodj meg, hazamegyünk, holnap pedig… - Kezd bele, mire felkapom a fejem.

-         Nem érted? Nem biztos, hogy van holnap, nekem most kell mennem – szakítom félbe, miközben a kézfejemmel letörlöm a könnyeim és elszántan nézek a szemébe, hogy aztán kikerülhessem és futólépésbe elinduljak a kijárat felé, hogy minél gyorsabban a reptéren lehessek. Még a bőröndnyi cucc se érdekel, amit Conor lakásán hagytam.

-         Lia, állj meg – kapja el a csuklóm a liftnél, majd velem együtt száll be. Nem szól egy szót se míg leérünk csak az idegességtől nedves tenyerem, cirógatja a mutatóujjával, ami per pillanat még jobban felhúz. Tudom, hogy nyugtatni akar, de olyan feszült vagyok, hogy per pillanat ez a kis cirógatás is kiborítóan hat rám. Inkább elhúzom a kezem, mire értetlenül pislog rám. Nem bírok a szemébe nézni, nem tudok gondolkodni, csak a hajamba tudok beletúrni. Bár szívem szerint, a padlóra rogynék és visítva, hisztériázva tépném ki az egész loboncom szálanként. Niko fog taxit, majd a reptérig meg se állunk. Az úton Yvet hívom fel, hogy derítse ki mégis mi történt, mire azonnal veszi is a cipőjét és teszi amire kértem. Az úton végig vele beszélek, megkérem pár dologra, ő meg csak egyetértően hümmög és próbál megnyugtatni. Hideg fejjel kell gondolkodnom, még akkor is ha annyira félek, mint talán még soha. Ha Jade tényleg meghal, akkor nem tudom mi lesz.

De nem gondolhatok erre. Nem szabad. Ő túlél bármit. Túl kell élnie. Még hallania kell élete nagy szerelmétől, hogy viszontszereti. Neki gyereket kell szülnie és a pártfogoltjait istápolnia. Főleg Alexet kell szeretnie.

Amint lerakom a mobilom, Nikora sandítok, aki az üvegen bámul kifelé és gondterhelten figyeli az elsuhanó tájat. Fogalmam sincs mi járhat a fejében, annyi biztos, hogy szörnyen néz ki. Az arca a szokásosnál is sápadtabb, a száját keskeny csíkká préseli és csak mered maga elé.

Valahogy érzem, hogy menyire fáj neki, hogy elutasítottam a vigasztaló simogatását és jóvá akarom tenni, ha már valami átkozott erő úgy döntött, hogy újra nélkülöznöm kell, mert nekünk nem jár több csak pár perc boldogság.

Ahogy megfogom a kezét, érzem, hogy mennyire hideg az egész, mintha épp megfagyni készülne. Nem néz rám, egyszerűen csak az ujjait az ujjaim közé fűzi és finoman megszorítja a mancsom, amitől megnyugszom.

Hiszek benne, hiszek bennünk. Lehet, hogy most ezer szart gördítenek elénk, de amíg érzem, hogy a jéghideg ujjai az enyémek közé kulcsolódnak nem lehet baj.

-         Mikor jössz vissza? – Fordul felém végül mégis, mikor már csak pár perc választ el a Vantaai reptértől.

-         Nem tudom – nézek rá szomorúan.

-         Elhozom Conortól a cuccaid – dönti a homlokát az enyémnek.

-         Oké – túrok fél kézzel a táskámba, hogy a kulcsot a zsebébe csúsztathassam. Hallom, hogy nehezen veszi a levegőt, a tenyerem a mellkasára simítom a kabátja alatt és megérzem, hogy a szíve is nehezen ver. – Vissza fogok jönni – suttogom, a szemébe nézve.

-         De most el kell menned – húzza el a száját.

-         Muszáj – simogatom meg a borostás arcát.

-         Tudom.

Hosszú percekig nem csinálunk semmit. Csak elveszünk a másik tekintetébe. Hát megint búcsúzni készülünk. De erre a búcsúra most nem vagyok felkészülve. Úgy jött, mint derült égből a villámcsapás.  És a búcsú előtti estét most először nem töltöttük együtt. Ha tudom, hogy ez lesz, hogy megint el kell mennie, akkor talán minden másképp alakul. De nem így történt és most ez mindennél jobban megvisel. Túlságosan beleéltem magam abba, hogy a következő év minden percét velem tölti. Erre jött valaki aki azt üzente Jade által, hogy kapjam be és ne reménykedjek. Nekem nem jár a boldogság és a nyugalom, mert aki ezeket jelenti nekem, az sosincs igazán mellettem. Az enyém és mégis állandóan a világ túlsó felére küldi valaki, hogy ne lehessen velem. Pedig szükségem van rá nekem is. A francba, hogy mondjam meg neki, hogy kell nekem? Hogy azt akarom, hogy ne menjen el, hogy szakadjon el Jadetől, Alextől és mindenkitől. Hogy engem öleljen át, hogy csak és kizárólag velem foglalkozzon, hogy engem szeressen. Vele akarok aludni, hozzá akarok bújni este, elmondani, hogy mi nyomja a szívem és azt akarom, hogy a karjai közé bújva úgy érezzem minden rendben. Hisz mellette mindig úgy érzem. Csak hallani akarom, ahogy lélegzik, ahogy dobban a szíve és megint csak nem tehetem ezt. Nem tudhatom magam mellett, nem érezhetem a bőre selymét és azt az édes virágillatot ami mindig árad belőle. Csak a párnát szoríthatom magamhoz megint, csak a takarójába veszhetek el, csak azt szagolgathatom újra, de én ezt nem akarom. Őt akarom. Érezni szeretném.

És mi van ha Jade meghal? Ha soha többé nem jön vissza? Hogy mondjam el, hogy mennyire rettegek attól, hogy most látom utoljára? Hogy nem bírom elengedni, hogy nem akarom elveszíteni. Önző akarok lenni, mert úgy érzem nekem van rá a legnagyobb szükségem.

De ha így van, ő miért nem látja? Miért hagy el újra? Miért nem marad velem? Miért nem fogja a kezem? Miért nem csókol meg? Miért nem ölel át és suttogja, hogy mindennél jobban szeret?

-         Hazajövök – simítja az arcomra a tenyerét, mire meglepetten nézek rá. Honnan tudja? – Niko, ígérem, hogy hazajövök hozzád, ne félj – szólal meg újra teljes meggyőződéssel a hangjában.

-         Én csak szeretlek – harapom el a mondat végét, mire mosolyra görbülnek az ajkai.

-         Én is téged. Mindennél jobban – suttogja alig tíz milliméterre az ajkaimtól. Nem bírom tovább, ott a taxis szeme láttára csókolom meg.

Mindig is tudtam, hogy a csók különös dolog. Külön életet él, ha szerelemből csókolsz valakit, akkor a szívetek egyszerre dobban, egyszerre veszitek a levegőt, egyszerre nyitjátok szét az ajkaitokat és egyazon pillanatban adjátok át a lelketek egy kicsiny darabkáját a másiknak. Egy csókkal annyi mindent lehet közölni. Hiányzol, szeretlek, akarlak, vágyom rád, szükségem van arra, hogy mellettem legyél, te vagy az életem értelme, a szívem dobbanása, miattad lélegzem, a múzsám vagy, a mindenem, nélküled halott vagyok… Hát én ezt most mind közöltem vele azt hiszem. Ahogy a nyelveink összefonódnak végképp elveszek, ha jobban tetszik porrá török. Az íze a nyelvem hegyén a legerősebb, de most hátul is érzek valamit. Hát igen, talán mégis van abban valami, hogy a nyelvünk hegyén édes ízt érzünk, hátul pedig keserűt. Ez a csók pont ilyen. Keserédes, fájdalmas és gyönyörű.

A taxis torokköszörüléssel jelzi, hogy megérkeztünk. A kabátzsebemből előszedek némi pénzt, majd a markába nyomom. Határozott léptekkel indulunk be, majd Lia megveszi a repülőjegyét és visszasétál hozzám, hogy a karomba bújjon.

- Emlékszel mikor utoljára álltunk itt ketten? – Kérdezem halkan a derekát simogatva.

- Mikor először elmentem – suttogja, miközben halványan bólint egyet.

- Akkor azt mondtad, hogy ha kérjelek meg rá és itt maradsz velem – fejezem be az eszmefuttatásom.

- Ez most más helyzet – néz rám szomorúan. – Szeretlek, bíznod kell bennem és el kell hinned, hogy visszajövök, amint csak tehetem.

- Oké – sóhajtok fel, bár nem tudom…  Valami szorongatja a torkom, valami arra kényszerít, hogy görcsösen kapaszkodjak belé és ne hagyjam, hogy felszálljon arra az átkozott repülőre. Aztán rájövök, hogy ez hülyeség. Szeretjük egymást és ezen nem változtathat semmi. Hát kézen fogva a kávézóba húzom, hisz van még egy óránk. Az ölembe ültetem, az arcom a nyakába temetem és mélyeket lélegzek az illatából, miközben ő a tarkóm cirógatja.

- Nem lesz semmi baj – puszil bele a hajamba, én meg nem tudom eldönteni, hogy ez tényleg nekem szól-e vagy sokkal inkább saját magát nyugtatja.

- Lia – kapom fel ijedten a fejem, mikor bemondják, hogy felszállhat a gépre.

- Igen? – Néz rám kíváncsian, én meg próbálom egy egész értelmes mondattá fűzni azt ami eszembe jutott.

- Megígérsz nekem valamit? – Fűzöm össze az ujjaim az övéivel, miközben az ujján lévő gyűrűt bámulom.

- Az attól függ mit szeretnél – nyom egy puszit az arcomra.

- Ha esetleg nem jönnél vissza, ha bármi történne, ha nem is tudom – fújom ki idegesen a levegőt, mire megszorítja a kezem. – Akkor megígéred, hogy ha megöregszünk akkor velem leszel az utolsó percekben és ugyanígy fogod majd a kezem, bármilyen messziről is kell jönnöd, bárki mellől is? – Nézek végül a szemébe. Nem akarok semmi mást csak ezt az ígéretet, tudva, hogy betartja, hogy mellettem lesz még akkor is ha a legrosszabb rémálmom valóra válik egyszer és nem mellettem fogja leélni az életét.

- Kicsit más terveim vannak, de szerepel benne, hogy öregen, ráncosan és elhízva is fogni fogom a kezed, bár addigra már lehet, hogy inkább egy fiatal dögös nehézbombázót akarsz majd, viszont addigra már késő lesz – mosolyodik el, amitől kicsit megkönnyebbülök. – Ugyanis visszajövök Niko, nem szabadulsz meg tőlem könnyen – öleli át a nyakam. – De tudod mit? Ígérem, hogy ha esetleg nem úgy alakulnának a dolgok, akkor az utolsó napon itt leszek és fogni fogom a kezed, feltéve ha nem én dobom fel hamarabb a talpam. És tudod miért? Mert szeretlek és ha egy dologban biztos vagyok, akkor az az, hogy ez örökre így fog maradni – suttogja a fülembe, engem pedig kiráz a hideg a hangjától, a magabiztosságától, attól, hogy egy csepp kétsége sincs afelől, hogy mindig szeretni fog és velem éli le az életét.

- Lén is téged Kulta. Mindennél jobban – csókolom meg, majd a kapuig kísérem. Egy utolsó ölelés, egy utolsó csók, egy utolsó pillantás, egy utolsó lélegzet…

És már nincs is velem.

Megint úton. Megint várni kell. Mindig várni kell. Várni a jó hírre, várni a sorsra, várni arra, hogy valaki kegyes legyen és ne vegyen el tőled többet. Várni arra, hogy visszatérhess oda ahonnan elindultál.

Utálok várni.

És utálom ezt az egészet.

Nikoval akarok lenni végre. Csak egy kicsit, csak nyugiban. Persze esélyem sincs erre. Valami mindig közbeszól és elbassza a boldogságom. Francba vele.

A finn időjáráshoz képest fejbevág Los Angeles melege. Fülledt, párás, az emberek izzadtak, nekem meg kavarog a gyomrom az egésztől. Mintha nem kapnék levegőt. Vissza akarok menni. Most azonnal!

Igen, szívem szerint sikítva szállnék vissza a gépre, hogy oda vigyen ahol lennem kell. De nem tehetem, hisz most nem ott kell igazán lennem hanem itt. Ebben a forró tüzes pokolbéli katlanba. Kezdem érteni, hogy Niko miért van rosszul Los Angelestől. Most, hogy elég időt töltöttem vele, látom amit ő. Látom a két város közti különbséget.

Los Angeles Helsinkihez képest csak egy betonból kiöntött, homokkal és csillámporral beszórt, pálmafákkal teletűzdelt nagy halom szar, amit folyamatosan forral a Nap. De ha mélyen beleszagolsz a levegőben érzed, hogy bűzölög.

De most nincs időm ezen gondolkodni.

Yv az ajtó kijárat mellett áll és füstöl mint a gyárkémény. A hátát teljesen szabadon  hagyja a felsője, így pedig feltűnik valami, ami eddig nem. Rengeteget fogyott. A gerince szabályosan kiugrik a hátából. Élesen kirajzolódik a napbarnított bőre alatt minden egyes csigolya, ez pedig halálra rémiszt. Ő sosem volt az a tipikus csont és bőr lány, erre tessék. Valami történt. Valami ami nem jó.

-         Szia – lépek mellé, mire elmosolyodik. A szemeit óriási napszemüveg takarja, de így is látszik, hogy az arca be van esve és elég sápadt is, ahhoz képest, hogy a karja bronz barnára sült már.

-         Helló édes – ölel meg. Pár percig csak így állunk egymásba kapaszkodva némán. Megnyugtató őt magam mellett tudni.

-         Hogy van? – Kérdezem meg halkan.

-         Jade? – Indul el egy hatalmas terepjáró felé. – Még él és ezzel el is fogyott az összes jó hírem – sóhajt fel, majd kikapcsolja a riasztót és átdobja nekem a kulcsot, jelezve, hogy még sincs oda a vezetésért. Pontosan tudom, hogy a kocsi Alexé, így nem teszek fel hülye kérdéseket neki, de nincs is rá szükség. – Elgázolták. Kómában van, nem mehet be hozzá senki. Alex őrjöng, ugyanis ha jól értettem Jade őt védte. Valahol bulizni voltak, a kisördög szokásához híven bepipult és teljesen beállva elindult hazafelé. Jade utána ment, Alex az út kellős közepén állt meg üvölteni vele és nem figyelt arra, hogy jön egy autó. Jade félrelökte, így őt találta telibe a monstrum. Ennyit tudok. Jah meg azt, hogy nem vagy felkészülve Alex látványára. Kettesével tömi magába a nyugtatókat és teljesen ki van készülve. Ijesztő – fordul felém komoly tekintettel, miközben nagyot sóhajt és a homlokára tolja a napszemüvegét.

-         Ki vagy merülve – állapítom meg csendesen, a hatalmas kivörösödött szemeit látva.

-         Tudnék aludni, de kellettem nekik – mosolyodik el halványan, minden öröm nélkül. -  Az a három buta liba két gyufaszálat nem bír keresztbetenni. A fiúknak kellett vinni ezt azt. Alexnek be kellett szerezni a gyógyszereit, a nővérekkel meg az orvossal csak én voltam képes beszélni anélkül, hogy ne üvöltözés és fenyegetőzés lett volna a vége, szóval jah. Fáradt vagyok – csukja le a szemeit.

-         Hazaviszlek – fordítom el a kormányt a kórházba vezető útról Alex lakása felé.

-         Ne, nem kell. Még bírom – tiltakozik erőtlenül, de látom amit látok.

-         Yv, soha többet ne szerezz Alexnek semmit. Nem hiányzik, hogy lecsukjanak a drogok miatt – suttogom.

-         Olyan nyugodt vagy – néz rám álmosan. – Nikoval minden oké?

-         Igen – bólintok mosolyogva. Bár ez nem teljesen így van, mégis… Nem tudom megmagyarázni. Csak így érzem. Minden oké, mert mindennek annak kell lennie. Legalább vele.

-         Azt hittem pánikolni fogsz és kifakadsz. Mi történt veled Liám? – Mosolyog rám.

-         Azt hiszem kezdek felnőni – kacagok fel keserűen. – A pánikolással meg most nem mennénk semmire. Túl sokan lennénk a parával együtt a kocsiban – kacsintok rá, mire erőtlenül felnevet.

-         Hiányoztál – fordul az ablak felé.

-         Szeretlek – pislogok rá, mire csak halványan bólint egyet, aztán megint lehunyja a szemeit és megtörten fújja ki a levegőt.

Bűntudatom van, amiért ennyire fáradt. Én akasztottam ezt a szart a nyakába, pedig neki nem kéne ezekkel a dolgokkal foglalkoznia. Alex az én feladatom, az én keresztem, mert én vállaltam. De leléptem és baj történt és Yvet ugrasztottam, hogy míg visszatérek gondoskodjon valakiről, akihez semmi köze. Önző voltam. Megint kibaszottul önző. Csak azt néztem, hogy nekem mi a jó. Pont úgy, amikor érettségi után leléptem. Itt hagytam őt, itt hagytam Mirát, pedig kellettem volna. Talán akkor még Mira is itt lenne. Nem kerültek volna szar társaságba. Nem lett volna függő.

Mindig én döntök és nem számolok soha azzal, hogy másnak, akiket szeretek mi a jó. Újból felfordulást csináltam. Niko a világ egyik végén, Yv meg a másikon. Ketté kéne szakadnom. Sőt ezer darabra. Hisz van egy húgom, egy anyám, és egy ördögfajzatom is pluszba, rajtuk kívül. Na és persze még ők sem a jéghegy csúcsai.

Amint Yvet kitettem Alex házánál, fordulok is vissza az útra, hogy elinduljak oda ahová abszolút nem akarok menni. Gyűlölöm a kórházakat. Már most forog a gyomrom az egésztől. Még a közelébe se vagyok, de érzem a fertőtlenítő illatát és hallom azokat a fura hangokat. A halálhörgést, a sírást. Látom a reményt az emberek arcán és látom az összeomlókat is. Túl sok időt töltöttem már kórházakban. Már most érzem a kétségbeesésé semmihez sem fogható ízét a nyelvem hegyén, ami mindig eláraszt, ha abba a bizonyos épületbe készülök. Undorodom tőle. Nem akarom. Sírni akarok és visszamenni Helsinkibe. Elbújni, megszűnni létezni vagy csak nem tudomást venni a problémákról. Istenem, olyan könnyű lenne. De semmi sem az az életben. Nem tehetem meg. Én nem engedhetem meg magamnak ezt a luxust.

A kórház viszont túl közel van. Túl gyorsan odaérek, hiába a dugó és a hatalmas forgalom.

Lassan szállok ki a kocsiból, majd komótos mozdulatokkal csukom be az ajtót, aztán riasztom be az egész gépzetet. Az üvegben látok egy arcot, ami bár ne az enyém lenne. Túlságosan kedvtelen vagyok, túlzottan a vonásaimra van írva, hogy nem akarok itt lenni. A hajam kócos, a ruhám gyűrött és egy két hetes vizihulla sem tudna versenyezni az ábrázatommal. Ha egy szóval kéne jellemeznem, hogy festek?

Kétségbeejtően.

Nincs több időm, muszáj bemennem, muszáj ott lennem, bár még én sem tudom mi vár majd rám. Félek azt hiszem. De azt is tudom, hogy hiába rohanok el, a lelkiismeretem elől soha nem szaladhatok el, elég messzire. Márpedig ha maradtam volna Nikoval, akkor örök életemben bánnám, hisz túl sokkal tartozom nekik. Tartozom Alexnek és tartozom Jadenek is.

A kórházba lépve átfut rajtam a jeges borzongás. A karom lúdbőrőzni kezd, a gyomrom borsónyira szűkül. Innen már nincs visszaút. Hányni akarok!

A táblán azonnal kiszúrom hányadik emeltre is kell mennem, hogy az intenzívosztályra jussak. A lift csigalassúsággal indul meg, a konzervdoboz  pedig minden egyes emelettel feljebb érve megtelik betegekkel. A steril géz és a fertőtlenítő szag egyre töményebb lesz, én pedig beleszédülök. Mit nem adnék ha a fűszeres, férfias kölni és a dohányillat édes keverékét szívhatnám magamba ehelyett. De végül csak célt érek.

Kimerült, fáradt, kisírt szemű rocksztárok ülnek a folyosón végig. Jade hódolói, mind a kezüket tördelik, próbálják a napszemüvegeik mögé rejteni a könnyáztatta arcukat. Megtörten, görnyedten ülnek, szépen sorban a műanyag székeken. Mintha egy bizarr találkozón lennénk. De ez nem az. Ez sokkal szörnyebb. Szakadt harisnyás elmázolt sminkű, cédák próbálnak a zenei világ nagyjaiba ételt és koffeint pumpálni, vigaszt nyújtani, gondoskodni róluk, most, hogy Jade nem tudja ezt megtenni. De nem megy nekik. Ők nem Jade. Jade pótolhatatlan. Csak most döbbenek rá, hányan is szeretik a lényét. Nem csak Alexre van hatással, hanem az itt ülő emberek mindegyikére. Hiába nem volt soha a reflektorfényben mégis tud valamit amit senki más nem.

Ő el tudja érni, hogy Alex szipogva, saját magát ringatva a földön üljön egy ajtó mellett, a hideg csempének döntve a hátát. Fogadni mernék rá, hogy az ajtó mögött Jade fekszik és arra is, hogy a kisördög nem mozdult még fél méternél távolabb a küszöbtől. A bőrkabátja zsebébe nyúl hirtelen, majd egy gyógyszeresdobozt vesz elő, nem törődve azzal, hogy orvosok és nővérek rohangálnak körbe-körbe, hogy mindenki látja mit tesz. Gondolom bemutatkozott már eléggé ahhoz, hogy rá se hederítsenek és a többiek pedig kiosztottak annyi pénzt, hogy ne legyen a dolognak semmiféle következménye. Na de azért nálam mégis kicsapja a biztosítékot azzal, hogy egy újabb zsebbe nyúlva előkerül egy laposüveg is, amivel a markában lévő bogyókat próbálja leküldeni. Egyetlen lépéssel már ott is vagyok mellette és mielőtt még a remegő kezével az üveget a szájához emelhetné elkapom a csuklóját.

- Ha kinyírod magad azzal nem segítesz neki – nézek rá szigorúan.

- Ne mondd meg, hogy mivel segítek neki ribanc – csattan fel, de a hangja még így is erőtlen és remegős. Csak azt a ribanc szót ne tette volna a végére. Megkímélte volna magát.

Az összes dühöm és frusztrációm, a tenyerembe landol, a tenyerem pedig mindezekkel az érzelmekkel együtt hatalmasat csattan az arcán egyszer. Majd még egyszer a másik oldalon. A makulátlan hófehér bőr azonnal vörösödni kezd, miközben a képe megnyúlik az elképedtségtől.  Csak egy fél pillanatig fagy meg köztünk a levegő. Magam sem értem honnan szedtem a bátorságot ahhoz, hogy felpofozzam, de aztán történik valami amire én sem számítok.

A másodperc törtrésze alatt felpattan a földről, az ujjait a torkomra szegezi és a velünk szemben lévő falhoz szorít, miközben cseppet sem finomkodva, teljesen elborult arckifejezéssel próbálja kiszorítani belőlem a szuszt is. Az egyik lány felsikít amint realizálódik benne, hogy mi is történik és ez a sikoly Alexet is magához téríti.

- Hol a picsában voltál? Hogy merészelsz megütni? Hogy merészeled megszabni, hogy mit tehetek? Ez az én kibaszott életem és te nem vagy a része, mert elhagytál szóval ne érdekeljen az se ha megdöglök – sziszegi fenyegetően, aztán viharos sebességgel elengedi a nyakam és mire egyet pisloghatnék az ajkai már erőszakosan tapadnak az enyémre. Aztán a követelőző ostromot felváltja valami más. Szívem szerint ellökném magamtól és újra felképelném, de nem teszek semmit. Nem megyek bele ebbe a játékba, hiába csúsztatja immár gyengéden az ujjait a derekamra, hiába próbálkozik egyre kitartóbban. Nem csókolok vissza. A nyelve mégis az ajkaim közé siklik, a fogaimat cirógatva a hegyével.

Hirtelen megérzem az ízét. A kétségbeesés ízét. Ott van a nyelve hegyén, a fájdalommal, az elveszettség érzésével keverve, ettől pedig megvilágosodom.

Kellek neki, szüksége van rám, arra, hogy átöleljem és én ringassam, míg Jade jobban nem lesz. Mert jobban lesz. Jobban kell lennie, kerül amibe kerül. Ha mégsem így történne, akkor Isten legyen velünk. Nem is akarok belegondolni abba, hogy milyen romhalmazokat hagyna hátra maga után. És én még csak Alexel törődök. Mi lesz a többiekkel, akik lélegzetvisszafojtva nézik végig a jelenetet? Velük mi lesz? Rájuk ki vigyáz? Ez a sok semmirekellő, haszonleső lotyó, akik csak azért a tizenöt perc hírnévért ólálkodnak itt, mint a kiéhezett keselyűk a rothadó tetem körül? Na, nem!

Mire ezt végiggondolom, Alex ajkai eltűnnek a számról. Abbahagyja a küzdelmet. Feladja a csatát. Életében először felad valamit, amit akar. Már nincs sehol az erőszakos, elmebeteg állat.

A földre zuhan, a térdei hangosan koppannak a padlón, nekem pedig lelassul a szívverésem. Mintha lassított felvételen nézném a körülöttem zajló eseményeket.

Alex előttem térdel, a torkából rémisztő bugyborékoló hang tör fel. Mintha a visszafojtott könnyeivel gargalizálna. Halálra rémülök a tébolyult arckifejezésétől, az egyik kezével a haját kezdi tépni, míg a másikkal átkarolja a felsőtestét, így próbálva egybetartani magát. De még ez se a jéghegy csúcsa. A szemei üvegesen merednek az arcomra, a sós cseppek gyors egymásutánba peregnek végig az márványfehér arcán, még tovább maszatolva a már alig látszó fekete festéket a szeme körül. Egyre gyorsabban bugyognak ki, a könnyek az óceánszínű szemekből, majd fekete patakként a hófehér ingre csorognak. Egy lépést hátrálok, hisz megérzem a rettegést, ami belőle árad. Fejbe vág az a sok érzelem, ami egyszerre zúdul a nyakamba.

Aztán a néma csöndet egy őrült üvöltése szakítja meg. Tomboló, eszeveszett bömbölés egy olyan vérszomjas fenevad torkából, aki majd megfullad a félelemtől, aki bármire képes lenne per pillanat. Embert is ölne, pusztán azért, hogy az éhségét csillapítsa, hogy a pusztítással próbálja meg elnyomni a lelkében dúló vihar veszett süvítését.

Lily kapcsol elsőként és egy filmekbe illő vetődéssel Alex mellé huppan, hogy a karjába vonja, de akkor ténylegesen elszabadul a pokol.

-         Nem – kiabál torka szakadtából, fülsértően vékony hangon, miközben lerázza magáról a rá csimpaszkodó piócát. – Nem akarom. Nem – kiabál tovább, mire Lily megpróbálja lefogni a kezeit, mivel Alex a körmeivel éppen a saját húsába váj bele, véres csíkokat karmolva a vékony bőrébe. Aki eddig nem minket figyelt volna, az most tutira felénk kapja a fejét.

-         Nyugodj meg – telepedik melléjük Deborah is, majd megpróbálja maga felé fordítani Alex fejét, hogy a szemébe nézhessen.

-         Ne érjetek hozzám – kezd el kapálózni, mire egy nővérke pillantásával találkozik a tekintetem, aki fáradtan sóhajt fel. Valószínűleg nem ez az első ilyen jelenet, mióta itt van Jade.

-         Állj már le – üvölt rá Lily, mire egy olyan maflást kap a kisördögtől, amitől mindenki elképed. A lány a vörös arcára szorítja a tenyerét, majd sírva felpattan és elrohan valamerre. Mindenki döbbenten figyel, kivétel a nővérke, aki halk léptekkel Alex mögé kerül, aztán a karjába egy fecskendőt szúr, amitől a pokolfajzat vonásai kisimulnak, a teste elernyed, az elmebajtól lázasan csillogó szemeit pedig behunyja. Aztán zuhanni kezd a padló felé. Épp időben kapom össze magam és nyúlok utána, hogy megtartsam a felsőtestét, mielőtt még a feje összeismerkedne a hideg kővel. Bár lehet nem ártana neki, de mégis. Ki tudja, hogy nem-e rontanánk az állapotán azzal, hogy agyrázkódást kap.

Percekig térdelünk a padlón, így hármasban. Debby kimerülten és elszörnyedve pislog a karomba zuhant, ernyedt testre, én pedig próbálom feldolgozni, hogy mibe is csöppentem most bele, miközben az alvó pici csomagot ringatom és a fekete tincseit simogatom. Aztán megüti a fülem egy beszélgetés, ami a nővérke és egy sötét rasztahajú, bő farmert és feszes pólót viselő fiatalnak tűnő srác közt zajlik le. A fiú hirtelen lép mellém, majd óvatosan Alex karja és térde alá nyúl, hogy kiemelje az ölemből és elvigye valamerre. Két pislogás után én is felpattanok és utána rohanok, hisz tudnom kell hova viszi az ördögöm.

A folyosón elfordulva a bakancsos lábával rúgja be az egyik ajtót, aztán majdnem az orromra is csapja, de még időben megállítom.

Amint utánuk lépek, kíváncsian forgok körbe. Úgy néz ki a srác már elég jól ismeri a szobát, így azonnal az ágyra teszi az alvó szépséget.

Igen, én is elmebajos vagyok. Az előbbiek után, még mindig gyönyörűnek találom. Pontosítva, gyönyörűnek, őrültnek és veszélyesnek. Elképeszt, hogy hiába tesz bármit, még mindig csak mosolyogni tudok mikor ránézek az alvó alakjára. Hiába sápadt, hiába van elmázolva a sminkje, hiába gyűrött az inge és hiába áll össze-vissza a haja, nekem így is fantasztikus.

Persze, nem úgy, mint Niko, de kétségkívül van köztünk is valami kapocs, amit nem értek és talán soha nem is fogok tudni megérteni. Egyszerűen csak szeretem és csodálom, hiába tartja a társadalom rossz embernek. Hiába elmebeteg, hiába ütötte meg Lilyt, én érzem, hogy ő egy csoda ezen a bolygón. Ugyanolyan csoda, mint Niko.

-         Khmmm… - köszörüli meg a torkát a srác.

-         Helló, Cornelia vagyok – kapok észbe rögtön.

-         Tudom, Jade sokat mesélt rólad. Nem volt nehéz azonosítani – tolja fel a napszemüvegét a feje tetejére. – Ethan vagyok – fogja meg a kezem.

-         Zenész, méghozzá, dobos – mosolyodom el.

-         Jah – bólint, de nem látszik meglepettnek.

-         Köszi, hogy ide hoztad és szóval… - próbálok magyarázkodni. Nem igazán tudom mit kéne kezdenem a dolgokkal. Kicsit szét vagyok csúszva azt hiszem, túl sok ez nekem.

-         Jade szétrúgná a seggem, ha nem gondoskodnék róla, szóval ne köszönd meg, nem érte teszem – pillant az alvó pokolfajzatra, miután félbeszakította a dadogásom.

-         Te is a pártfogoltja vagy – állapítom meg halkan, miután letelepedtem az Alex ágya mellett lévő székre. Ethan viszont hangos nevetésben tör ki, amivel egyből magára tereli a figyelmem.

-         Ó, nem. Én nem szexelek vele és nem is főz meg mos rám, sőt a lelkem se pátyolgatja, úgy, mint egy három éves óvodásnak. Mi tényleg csak barátok vagyunk. A legjobb barátok – néz mélyen a szemembe. Valami furcsa melegség árad a tekintetéből, miközben Jaderől beszél. Szereti ő is. Mintha a testvére lenne. Viszont rajta nem látom azt a félelmet, ami mindenkin eluralkodott már.

-         Hogy-hogy ennyire nyugodt vagy? – Kérdezek rá halkan, miközben Alex megmoccan mellettem, én pedig azonnal felé kapom a fejem, a kezem pedig az kezére csúsztatom, hogy még álmában is tudja, nincs egyedül.

-         Mert nem lesz baja. Jade egy harcos. Ő sosem adja fel és amíg lát reményt arra, hogy ezzel az idiótával összejöjjön életben marad. Persze szarul néz ki valószínűleg, de tudod, amint kitolták a műtőből, azt mondták az orvosok, hogy órák kérdése és vége, szóval imádkozzunk. Na, nem mintha az ilyenfajta fickók imáját – mutat végig magán, majd a pillantása Alexen is végigszalad – bárki is meghallgatná. Szóval senki nem imádkozott. De Jade él. És élni is fog, hidd el nekem – magyarázza olyan magabiztosággal a hangjában, ami kicsit elképeszt. Hogy lehet valamiben ennyire biztos?

-         Mi történt pontosan? – Kérdezem halkan, de már Alexet figyelem, aki a homlokát ráncolja.

-         Csak megvédte a szerelmét – suttogja Ethan a szoba csendjébe. – Bárki megtette volna – magyarázza, mintha semmiség lenne egy kocsi elé ugrani azért, hogy életben tartasd azt aki téged éltet. De végülis igaza van. Ha Niko állt volna ott ugyan ezt tettem volna, gondolkodás nélkül.

-         Alex pedig… - sóhajtok fel, de megint befejezi a mondatom.

-         Magát hibáztatja, ami valljuk be szintén érthető – tárja szét a karjait. – Szar lehet hallania a dokitól, hogy a kis lökdösődés következményképp, Jadenek koponyaalapi törése van, kettő kivételével minden bordája eltört, ebből az egyik átszúrta a tüdejét, a karját össze kellet csavarozni, a szíve háromszor leállt a műtőasztalon és tele van zúzódásokkal. És ez csak az amit tudunk. Ki tudja, hogy van-e agykárosodása vagy a gerincét mennyire ütötte meg…

-         Ó édes Istenem – nyögök fel, miután felsorolta, hogy mivel is kezelik Jadet.

-         Nem lesz baj – mosolyodik el Ethan, továbbra is optimistán és magabiztosan.

-         Nem, nem lesz, mert már most kibaszott nagy baj van – zuhanok hirtelen magamba. A francba is, mi lesz ha túléli és nem tud járni? Vagy beszélni? Vagy megvakul? Vagy… Basszuskulcs. A telefonom halkan duruzsolni kezd a zsebembe, én pedig remegő kezekkel nyúlok utána. A kijelzőn Niko neve villog, én pedig a homlokomra csapok. Nem hívtam fel, amint leszálltam, már tuti halálra aggódta magát. – Vigyázol rá? – Mutatom fel a készüléket jelezve, hogy fel kell vennem, mire aprót biccent én pedig felveszem a telefont.

Ha minden igaz két órája leszállt a gépe és még mindig nem hívott. Tia, már a neten is megnézte, hogy minden rendben van-e és mivel a válasz pozitív volt elkezdtem igazán aggódni. Mi a fenéért nem hív, ha nem zuhant le és nem is késett a járata? Hol lehetsz Kulta? Mi történt veled? Már el is felejtettél?

-         Hívd fel basszus. Így is csúszásban vagyunk, pedig ez az első nap és ha idegbeteg vagy akkor végképp nem tudunk mit kezdeni veled – morran fel Jari morcosan, hisz már vagy századjára teszi fel ugyanazt a kérdést, nekem pedig megint ugyan az a válaszom, hogy nem tudom. Ahogy ma mindenre ezt felelem. Semmire nem tudok koncentrálni. Félek és ideges vagyok, a gondolataim pedig most nem a zene körül járnak, hanem a szerelmem körül, akitől ma ismét búcsút vettem.

-         Az lesz a legjobb – néz rám megértően Mad, majd megpaskolja a vállam és kávéskancsóhoz vonul, hogy egy újabb hatalmas bögre feketét töltsön magának.

-         Nem akarom zavarni – piszkálom a mobilom hátlapját, hátha megcsörren végre, de persze nem történik semmi.

-         Nem hinném, hogy zavarod. Szerintem csak örülni fog neked. Tutira szét van cseszve odaát minden és ezért nem hív, de ha te felhívod fel fogja venni - magyaráz Aleksi is fáradtan. Úgy tűnik Aira este nem volt túl jó baba…

-         Oké –állok fel lassan, majd a zsebembe csúsztatom a cigim és az öngyújtóm, hogy aztán elinduljak kifelé. Amint a dohányzó helyiségbe érek, tárcsázok. Szerencsére egyedül vagyok, így nem kell senkivel bájcsevegnem. A falnak dőlve a fülemhez emelem a telefont. Míg várok a számba teszek egy cigit és lassú komótos mozdulatokkal meggyújtom. Sokadik csörgés után, meghallom azt az angyali hangot, ami megint segít abban, hogy a szívemre nehezedő kövek tovaguruljanak.

-         Ne haragudj édes, de itt minden a feje tetején áll és nem volt időm hívni, meg el is felejtettem. Ó basszus, ez olyan szörnyen hangzik – nyög fel, én meg elmosolyodom.

-         Minden oké? – Kérdezem halkan, bár tudom, hogy semmi nincs rendben.

-         Nem, kibaszottul semmi nem oké. Jade csontjai porrá vannak zúzva, az egyik tüdejét átszúrta a bordája, leállt párszor a szíve, a koponyája is sérült, a karját csavarok tartják egyben és nem lehet tudni, hogy mi van még, addig amíg fel nem ébresztik. Én ezt nem bírom – csuklik el a hangja, én pedig az életem adnám azért, hogy most ott lehessek vele.

-         Nem lesz semmi baj, oké? Nyugodj meg Kulta és szedd össze magad. Kellesz a… neki – fejezem be, bár szinte fizikai fájdalmat okoz kimondani, hogy vele kell maradnia. Azzal a buzeráns kertitörpével. De muszáj megértőnek lennem. Nem lehetek önző.

-         Annyira hiányzol – suttogja bele megtörten a készülékbe.

-         Te is nekem. Istenem, ha tudnád mennyire – hunyom le a szemem.

-         Remélem gyorsan helyre jön és akkor azonnal rohanok vissza – sutyorog síros hangon.

-         Ne félj oké? Túléli, én pedig megvárlak, mert mindennél jobban… - nevetek bele keserűen a készülékbe, szándékosan nem fejezve be a mondatot.

-         Tudom. Én is téged. Nagyon, nagyon, nagyon – susog, akár egy félős kislány, akire a szoba sötétjében egy hatalmas mumus leselkedik.

-         Alex, hogy bírja? – Kérdezem meg halkan, bár igazából nem erre vagyok kíváncsi. Sokkal inkább izgatja a fantáziám, hogy mennyire próbálja meg visszakapni, azt ami immáron az enyém.

-         Össze van omolva, rémült és teljesen el van borulva. Félelmetes. Szerintem azt se tudja mit tesz, majdnem… Mindegy, beszéljünk másról - harapja el a mondat végét, de azonnal felkapom a fejem.

-         Majdnem mi? – Kérdezem meg halkan, de fenyegetően.

-         Semmi, nem fontos – sóhajt nagyot.

-         Lia – sziszegek, mert már most tudom, hogy történt valami amit el akar titkolni előlem.

-         Nem nagy ügy, tényleg. Nyugi – suttog, de egyáltalán nem nyugtat meg.

-         Ha nem nagy dolog akkor elmondhatod – követelőzöm.

-         Felpofozta Lilyt – bukik ki belőle, de van egy sanda gyanúm, hogy nem erről van szó.

-         Majdnem felpofozta vagy meg is tette? – Kérdezem halkan, miközben a kezem önkéntelenül is ökölbe szorul.

-         Megtette – vallja be, mire aprót bólintok.

-         Téged is bántott? – Kérdezem félelmetesen jeges hangon.

-         Nem – vágja rá, de túl bizonytalan, ebből pedig tudom, hogy hazudik. 

-         Mondd el az igazat – csattanok fel. Utálom, hogy hazudik. Hogy védeni akarja annak a gyökérnek a seggét.

-         Oké, felpofoztam kétszer, mert piálni akart gyógyszerre, mire a falnak kent a nyakamnál fogva és megpróbált megcsókolni, de ennyi. Nincs semmi bajom és azt se tudta mit csinál, nincs is benne erő, ahhoz, hogy kárt tegyen bennem, szóval nyugodj meg, mert nincs semmi baj – darálja el, mire a levegő a tüdőmbe reked, aztán dühömben az első kezem ügyébe akadó tárgyat, ami történetesen egy hamutál a falhoz vágom. – Niko – suttogja félve.

-         Idefigyelj, ha még egyszer, akár egy ujjal is hozzád ér és megtudom, biztos lehetsz benne, hogy kitaposom a féreg belét, nem érdekel, hogy miért teszi. Ha pedig megcsókol kitépem a nyelvét – fújtatok dühösen.

-         Nem csókoltam vissza – mentegetőzik rögtön.

-         Tudom – sziszegem, a méregtől elborultan.