37. Beteg

„Az infúzió és a tabletták néha nem a legmegfelelőbb kezelés egy beteg számára. Sokszor csak annyi kell, hogy megérintsen az, akit szeretsz, hogy halld a hangját, és tudd, hogy hazaérkeztél. Néha ennyi is elég ahhoz, hogy visszatérj a másik oldalról.”

- Gyere velem - gördül fölém Alex vigyorogva. A parkban fetrengünk a puha nedves füvön, de annyi pia és kokain van a szervezetünkbe, hogy fel se tűnik, hogy csöpög az eső. Egész nap így ment ez. Esett egy kicsit, aztán elállt. Ilyen Chicago.
- Hova? - simítok végig mosolyogva az arcán.
- Turnézni, aztán meg haza Los Angelesbe - néz mélyen a szemembe.
- Miért? - húzom össze a szemöldököm.
- Hogy miért? - kérdez vissza, mintha tök kézenfekvő lenne, hogy miért akarja, hogy vele menjek. - Ezért - ül fel, majd a fűben szétszórt lapok után nyúl és rám dobálja őket. Mindegyiken dalszövegek vagy dalszöveg kezdemények vannak. Az összeset ő írta, miközben engem nézett. Nála érdekesebb pasassal nem igazán találkoztam még. Olyan, mint valami kis méregzsák és mégis ha ránézek egy törékeny embert látok csak. Két napja vagyunk Chicago-ban, azóta pedig szinte minden percet együtt töltünk. Nem is értem miért alakult ez így. Bár azt hiszem ideje lenne hazamennem. Andy és Yv valószínűleg már halálra aggódták miattam magukat. De a telefonom lemerült és sehol se találom a töltőm. Na jó, bevallom, nem is igazán kerestem. Alex és bandája maximálisan lefoglalt. Még a csajokkal is sikerült megtalálnom a közös nevezőt. Kicsit olyan az egész, mint mikor gyerek voltam és anyu nem volt velünk, így apu vigyázott rám és a tesómra. Ők is így éltek. A groupiek egy szobában a zenekar tagjaival, akikről zokszó nélkül mindig gondoskodtak. Jenről és rólam se feledkeztek el soha. Ha apuék nem értek rá, vállalták a babysitter szerepet és pesztráltak minket, ráadásul mosolyogva és tök kedvesen, pusztán azért, mert mi voltunk imádtuk tárgyának gyerekei.
Alexék egyetlen hatalmas lakosztályt bérelnek, ahol mind a heten együtt laknak. Azaz per pillanat velem együtt nyolcan. Két szobából, két fürdőből, egy nappaliból és egy konyhaszerű valamiből áll a hely, ahol megszálltak. Alexé a külön szoba természetesen, de a srácok ezt cseppet sem sajnálják. Joshua és Mark a három lánnyal osztja meg az óriási francia ágyat. Elsőre nem gondoltam volna, hogy elférnek öten, de aztán rájöttem, hogy lehetséges a dolog, főleg, hogy a három lány úgy tapad a két srácra, mint valami vérszívó pióca, még akkor is, mikor alszanak. Debby öccse akiről kiderült, hogy édeske helyett a Luis nevet kapta, megnyerte a nappaliban lévő kanapét. Én pedig Alex mellett alszom esténként. Néha elég nehéz ellenállni neki és nem összegabalyodni vele, de érdekel, így nem adom be olyan könnyen a derekam neki, mint ahogy ő azt gondolta. De egyelőre úgy néz ki, hogy kitart és elfogadja a folyamatos visszautasítást és beéri egy-két ártatlan csókkal.

- Niko, a fene egyen meg elég volt ebből - ripakodik rám Tia.
- Most meg mi bajod van? - nézek rá tökéletesen érdektelenül.
- Olyan vagy, mint egy kibaszott szellem - ragadja meg a vállaim és kicsit megráz, hátha észhez térek, de nem megy. Semmi sem megy mióta ő elment azzal az idiótával. Mindent csak rutinból csinálok, még a szívem is rutinból tart életben.
- Megcsinálom a dolgom nem? - nézek rá kérdőn. Még vitázni sincs kedvem. Hagyom, hogy tereljen, de nem csak neki. Mindenki azt tehet velem, amit akar. Nem érdekel.
- Igen, elmész az interjúkra, végigcsinálod a koncerteket, a csinos hátsód is betolod a kötelező bulikra, de semmi élet nincs benned. Mit tegyek Niko? Mit? Mit szeretnél, hogy jobban érzed magad? Hozzak fel csajokat? Milyen kell? Szőke, barna, fekete, vörös? Nagy vagy kis mellű? Pia kell? Valami új lemez? Főzessem meg a kedvenc ételed a szakáccsal? Mit szeretnél az Istenért? - néz rám kétségbeesve, míg én csak bámulok rá.
- Lia - nyögöm ki, hogy mit szeretnék. - Liát hozd ide. Ő kell - suttogom.
- Hidd el kicsim, hogy megtenném, de nem tudom hol van. Már három ember keresi. Nincs Andyékkel, de ha megtalálom idehozom neked. Addig viszont egyél valamit - tol elém egy tálcát, de nem bírok ránézni az ételre.
- Nem kérek - csóválom meg a fejem.
- Niko, le fogsz betegedni. Már így is gyenge vagy. Nem hiányzik, hogy elkapj valami flancos influenzát. Egyél, csak egy kicsit - néz rám könyörgően.
- Nem vagyok éhes - nézek a szemébe mélyen.
- Kérlek szépen. Ne csináld ezt velem - simogatja meg az arcom és könnyek csillannak meg a szemében. - Csak egy keveset. Legalább csak egy narancsot - rimánkodik tovább.
- Nem. Aludni akarok - suttogom, de nincs erőm ahhoz se, hogy felálljak.
- Te is tudod, hogy nem fogsz aludni. Csak nézed majd a plafont az elsötétített szobában. Nem zárkózhatsz be ennyire, nem bírom végignézni. Fontos vagy nekem, a srácoknak is. Aggódunk érted - fogja meg Tia a kezem.
- Csak egy kis művészi mélypont - húzom el a szám. - Majd kilábalok belőle - kényszerítek ki magamból egy mosolyt, hogy megnyugtassam vele Tiát.
- Niko, ez nem vicces. Nagyon nem az. Tudom, hogy milyen, amikor elkezdesz csúszni lefelé és nem akarom. Nem akarom, hogy megint depressziós legyél - suttogja.
- Késő Tia. Már benyelt a sötétség. Elmegyek, lefeküdni. Holnap találkozunk az interjún - suttogom és nagy nehezen mozgásra bírom a tagjaim. Elmászok a hálószobáig, levetkőzöm, behúzom a vastag sötétítő függönyöket és bebújok a meleg takaró alá. Csak nézek ki a fejemből, ami majd széthasad. Tiának igaza volt. Elkaptam valami szart, a kérdés csak az, hogy mikor dönt le a lábamról.

- Igen, tessék? - veszem fel a mobilom, amit nagy nehezen csak sikerült feltöltenem.
- Cornelia? - kérdezi egy bizonytalan női hang.
- Ühüm - nyammogom, miközben egy újabb epret tüntetek el a számban. Alex minden mozdulatom kocsányon lógó szemekkel figyeli én pedig direkt szórakozom vele. A busszal épp Kansas felé tartunk. Végülis csak rávett hogy, mint a múzsája vele tartsak a turnéra. Andy és Yv ennek a hírnek cseppet sem örültek persze, de nem igazán tud érdekelni a véleményük. Csak az számít, hogy én most ebben a percben itt akarok lenni, ezen a turnébuszon Alexel és a többiekkel.
- Tia vagyok. Niko asszisztense - mutatkozik be a nő, mire félrenyelem az epret.
- Hogy mi van? - prüszkölöm és felülök a bőrkanapén, amin eddig fetrengtem. Alex szemöldöke a homlokáig szalad, gőze nincs arról mi történik, de látszik, hogy kíváncsi.
- Szükségem van rád Cornelia. Niko beteg, nagyon beteg. Téged akar - suttogja és el-elcsuklik a hangja a visszatartott sírástól. Megszólalni se tudok. Vajon mi baja van?
- Honnan tudja a számom? - kérdezem meg halkan, pedig igazából nem is erre vagyok kíváncsi.
- A barátnőd adta meg. Cornelia, figyelj rám. Niko rosszul van és nem hajlandó semmilyen gyógyszert bevenni, míg te nem jössz ide. Még a dokinak se akarja hagyni, hogy megvizsgálja - darálja a nő kétségbeesetten.
- Mi baja van? - kérdezem halkan.
- Fogalmunk sincs. Lázas, félrebeszél, annyi ereje sincs, hogy kikeljen az ágyból, nem akar enni és ha így folytatja tovább ki fog száradni. Ide kell jönnöd - magyarázza én pedig bepánikozol.
- Miért nem a menyasszonyát hívod? - kérdezem kicsit keserűen.
- Mert téged hív és nem őt - csattan fel a nő.
- Én… Ne haragudj, de nem mehetek. Nem - nyöszörgöm.
- Lia kérlek - fogja könyörgőre a dolgot. - Itt vagyunk Nashvilleben…
- Ne! Elég! Nem akarom tudni. Sajnálom - suttogom, majd kinyomom a hívást és ki is kapcsolom a készüléket.
- Baj van? - simítja Alex a tenyerét a vállamra.
- Én… Nem tudom - temetem a két tenyerem közé az arcom. El akarok bújni a világ elől. Ez így nem ér. Miért én? Miért mindig csak én? A két felem ádáz csatát kezd vívni egymással, a gondolataim villám gyorsan cikáznak, megfájdul a fejem. Tanácstalan vagyok. Oda kéne mennem, csak megnézni, hogy hogy van. Szüksége van rám. Ezt suttogja az egyik felem. De a másik felem azt üvölti, hogy hülyeség lenne. Őt se érdekelte soha, hogy mi van velem. Mi a frászt csináljak? Édes Istenem…

Csak toporgok az impozáns épület üvegajtaja előtt. Bemenjek vagy ne menjek be? Ez itt a kérdés. Ott van, valahol. Az egyik szobában fekszik betegen. Kellek neki. Gyerünk Lia, mély levegő és indulás. A cipőm hangosan koppan a márványpadlón. Ahogy belépek, minden szem rám szegeződik. Valahogy kilógok a sorból, a lila térd fölé érő pörgős szoknyámmal, aminek az aljára egy rakás tüll van varrva. A fekete csizma, a túlméretezett egyszerű fehér póló, ami leesik a fél vállamról nem igazán megy a szettemhez. Legalábbis a hallban ücsörgő dámák szerint nem. Azt hiszik csak valami ostoba csitri vagyok, aki egy híresség után kajtat. Aki csak megpróbál belógni a hotelbe, hogy álmai netovábbjával találkozhasson. Ha tudnák… A recepció elé érve, az öltönyös pasas tetőtől talpig végig mér és elhúzza a száját. Oké, kócos vagyok, szakadt és alig van nálam valami cucc, de sebtiben döntöttem el, hogy Nashville-be jövök. Fél óra ücsörgés után megkértem Alexet, hogy tegyenek ki a legközelebbi reptéren, ő pedig vonakodva bár, de teljesítette a kérésem. Kilenc órát vártam a gépre, majd iderepültem és az előző egy órát a szálló bejárata előtt töltöttem, magammal vitázva. Nem értem mit várnak tőlem ezek az emberek? Nem készültem fel arra, hogy itt fogok kikötni. Ki gondolta volna? Senki. Még én magam sem. Sőt ha őszinte akarok lenni még most sem hiszem el, hogy tényleg voltam olyan hülye barom állat, hogy idejöttem. Miatta.
- Segíthetek kisasszony? - kérdezi a tőle telhető legudvariasabb hangnemben a recepciós.
- Ami az illeti igen - bólintok. - Niko Koskinenhez jöttem. Ha minden igaz itt szállt meg - húzom én is a lehető legkedvesebb mosolyra az ajkaim.
- Nem adhatok ki információt a szállodai vendégeiről - csóválja meg a fejét és lenéző pillantásokkal méreget.
- Na ide figyeljen - csapom fel a homlokomra a napszemüvegem, hogy ténylegesen a pasas szemébe nézhessek. - Tudom, hogy itt van - bökök az üvegajtón túlra, ahol pár szépreményű lány lézeng, hátha megpillanthatják valamelyiküket. Az összes Kulo feliratú pólóban feszít. Egyértelmű, hogy Nikoékra várnak.
- Az úr nem szólt arról, hogy vendéget vár - mondja a pasas kimérten. - Nem engedhetem fel.
- Kiveszek egy szobát - sóhajtok fel, hátha könnyebben zöld ágra vergődünk akkor, ha én is a hotel vendége vagyok.
- Ön? Hölgyem, ne vicceljen kérem - mosolyog rám a pasi, mintha a világ legviccesebb sztoriját mondtam volna el neki.
- Nem viccelek - sziszegem és elé csúsztatom a bankkártyám. - A legjobb lakosztályt kérem.
- Kisasszony, ne haragudjon, de csak önre kell nézni és… - kezd bele, de elpattan nálam az a bizonyos húr.
- Na ide figyeljen uram. Van rá pénzem, van hozzá nevem is, hogy megszálljak az önök elcseszett hoteljában. Vagy ideadja a legjobb szoba kulcsát és elveszi a kártyám, vagy idehívja a főnökét - csattanok fel.
- Valami probléma van? - lép mögém egy idős őszülő hajú, Armani öltönybe bújt férfi, mire a recepciós önelégülten vigyorogva elmeséli az eddigi társalgásunk. Szívem szerint itt a hallban gyújtanék rá egy szál cigarettára, de nem lehet. A pultnak vetetett háttal nézem a szálloda igazgatóját, aki érdekes pillantásokkal méreget.
- Megmondaná a nevét kisasszony? - néz rám kedvesen mosolyogva.
- Cornelia Anders - vágom rá, mire a recepciós pasas szeme kikerekedik és hirtelen elsápad. Az igazgató mindent tudó mosollyal az arcán, biccent egyet. Utálom bevetni a vezetéknevem, de néha muszáj. Ez pedig pont egy ilyen eset.
- Philip a legjobb szobát a kisasszonynak és ne számolja fel az első éjszakát neki. Elnézést a kellemetlenségekért hölgyem. A bárban ma este a vendégünk és megköszönném ha erről a kis incidensről nem tenne említést az édesapjának - mosolyog rám.
- Ha megkapom Niko Koskinen szobaszámát, lakat lesz a számon - bólintok. A recepciós csak tátog, mint a partra vetett hal, míg az igazgató a pult mögé lép és egy fehér papírlapra három számot firkál fel. - Philip a kulcsot - szól a még mindig sokkos állapotú ürgére erélyesen, aki hirtelen észbe kap, fordul perdül és máris előttem van a mágneskártya az információval együtt. - Köszönöm uraim - mosolygok rájuk.
- Ha bármi szüksége van… - kezd bele az igazgató, mire felnevetek.
- Majd szólok, nyugodjon meg.
Nem a saját szobám felé veszem az irányt. A fehér lapra firkált számok a szemem előtt lebegnek, az ajtó előtt viszont megint megtorpanok. Mit keresek én itt?
Nem. Nem mehetek be. El kell mennem. Most.
Hirtelen döntök ismét a menekülés mellett. Pedig csak egy karnyújtásnyira van a kilincs, csak le kéne nyomni és bemenni. Képtelen vagyok rá. Sarkon fordulva viszont egy széles mellkasnak ütközöm.
- Lia - leheli a szőke dobos megkönnyebbülten, miközben szorosan tart. Ha nem így tenne valószínűleg már rég hátast dobtam volna.
- Mika - nyögök fel. Lebuktam…
- Eljöttél - mosolyodik el. - Gyere, menjünk be, hívom az orvost, Niko most már biztos megengedi, hogy megvizsgálja. El se hiszem, hogy itt vagy. Már azt hittük, hogy… De mindegy, lényegtelen. Itt vagy. Nem lesz baj - darálja felszabadultan, miközben összefűzi az ujjaink és majdnem benyit a szobába.
- Ne Mika! Nem megyek be - csóválom meg a fejem kétségbeesve. - Hülye ötlet volt idejönni - sóhajtom és megpróbálok kiszabadulni a fogságból.
- Tessék? - néz rám Mika döbbenten.
- Elmegyek. Ne mondd el neki, hogy itt voltam. Én csak.. Hülye voltam. Sajnálom… Mennem kell. Eressz el - hadoválom.
- Nem - sziszegi. - Odabent - bök az ajtóra dühösen - a legjobb barátom fekszik. Öntudatlan, félrebeszél, szarul van Lia. Téged hív kétségbeesve és én ezt nézem négy napja a fiúkkal. Be fogsz menni. Látnia kell téged, mert ha nem, akkor nem tudom mi lesz vele. Soha, de soha nem láttam még így. Nem érted? Gyenge, lázas, nem eszik, alig iszik, nem hajlandó bevenni a gyógyszereket és mi nem tudtuk mit tegyünk, csak tehetetlenül néztük, hogy szenved. Segítened kell - néz mélyen a szemembe.
- Én… Én… Én… - hebegem.
- Nem - csattan fel. - Most nem rólad van szó, hanem Nikoról. Bemegyünk és kész - nyomja le a kilincset és mire észbe kapok már én is a szobában találom magam. A nappaliban egy rakás fáradt, elkámpicsorodott, karikás szemű, aggódó rockzenész ül. De amint felpillantanak rám, mindegyikük arcán megjelenik egy reményteli mosoly.
- Eljöttél - suttogja Jari hitetlenkedve.
- Menj be hozzá - pattan fel Mad és a csukott ajtó felé kezd taszigálni. Aleksi ölében Katjaval csak aprót biccent és mosolyog. Remeg a lábam, de elindulok.
A hálószobában sötétség uralkodik. Csak én lépem át a küszöböt, mindenki más a nappaliban marad. Kell pár másodperc míg a szemem hozzászokik a sötétséghez. Niko az ágyon fekszik, félig kitakarózva és halkan szuszog. Az ajtónak döntöm a hátam és nézem. Tényleg pocsékul néz ki. Az arca beesett és még szokásosnál is sápadtabbnak tűnik, a légzését pedig a legnagyobb jóindulattal sem lehet szabályosnak minősíteni. Ismét működésbe lép a köztünk lévő mágnesesség, így a lábaim maguktól indulnak meg felé. Az ágy szélére ülök, a tenyerem pedig a homlokára simítom, ami szó szerint forró.
- Lia - nyög fel, mire majdnem elsírom magam. Alig pár napja még makk egészségesen ereje tejében szorított magához. Most pedig gyenge és védtelen. Kiszolgáltatott. A bőrét verejtékréteg fedi, a haja nedvesen tapad a homlokára. A most is kócos izzadtságban fürdő tincseket kisimogatom az arcából, aztán felállok mellőle és bemegyek a fürdőbe. A legkisebb törölközőt megnedvesítem, aztán ismét az ágya szélére telepedek és a hideg vizes anyaggal letörlöm a bőrét. Remeg az egész teste, a fogai összekoccannak, az arca kínlódó grimaszba torzul, megpróbál elhúzódni, a hideg ruha elől, de nem hagyom neki.
- Lia - suttogja.
- Itt vagyok. Csss… - motyogom halkan.
- Melegem van - nyöszörög és a pulcsija aljához kap, hogy le bírja hámozni magáról. - Nagyon melegem van - leheli alig hallhatóan. - Engedd, hogy levegyem - kéri csukott szemmel, mikor lefogom a csuklóját, hogy ne bírjon levetkőzni.
- Kinyitom az ablakot és akkor jobb lesz - nyomok egy puszit az arcára.
- Ne menj el. Tudom, hogy csak álmodlak, de maradj még - kap a csuklóm után és erőtlenül fűzi a kezem köré a hosszú ujjait.
- Csak kinyitom az ablakot - mondom el neki még egyszer.
- Csak az ablakot - ismétli utánam, majd nagyot nyel és elenged.

- Kéne némi fájdalom és lázcsillapító na meg valami vitamin. Meg egy kancsó forró tea - lépek ki Niko szobájából, mikor végre megnyugszik és ismét mély álomba szenderül. - Le kell vinni valahogy a lázát - sóhajtok fel fáradtan. Már én se tudom mikor aludtam utoljára egy kiadósat, de most nem is számít. Az a lényeg, hogy ő meggyógyuljon. Aztán majd alszom…
- Leküldök valakit a patikába - pattan fel Mad.
- Tehát te vagy az a bizonyos Cornelia - néz rám halványan mosolyogva egy harminc év körüli nő. - Tia vagyok. A srácok pótmamája - lép elém és kezet nyújt. - Velem beszéltél telefonon.
- Emlékszem - bólintok.
- Nem hittem, hogy idejössz - suttogja.
- Én se - sóhajtok fel, mire mindenki elmosolyodik a szobában.
- Köszönöm - ölel meg hirtelen Tia, amit nem tudok mire vélni. Sután ölelek vissza, majd végignézek a nappaliban összegyűlt díszes társaságon. Mindenki itt van, mindenkinek félelem csillog a szemeiben. Még Brandon is aggódik és egy poént sem ereszt el. Oliver az alsó ajkát rágcsálja, míg Liza a kézfejét cirógatja. Katja Aleksi vállára dönti fejét és hálásan pislog rám, ugyan úgy, ahogy a férje. Jari az ujjait tördeli, Mad hadar valamit a telefonba, Mika pedig csak bámul rám.
- Hol van Leena? - kérdezem halkan, mire mindenki idegesen mocorogni kezd.
- Leena nem jön. Helsinkiben van - adja meg a választ Oliver. - Nem bírja a betegeket - húzza el a száját.
- Pompás - veszek mély levegőt. - Akkor én most visszamegyek - bökök az ajtóra. - Mad - fordulok mégis vissza egy pillanatra. - Majd lehet, hogy le kéne zuhanyoztatni ha felébred. Segítesz? - kérdezem halkan.
- Mint múltkor? Persze - kacsint rám. Ő sem felejtette el ezek szerint a heroinos kis akció utáni küzdelmünket. De ez most más. Nagyon más.

Nem tudom, hogy ébren vagyok-e vagy csak álmodom. Annyi tuti, hogy mindenem fáj, de van egy angyal, aki gondoskodik rólam. Nincs erőm ahhoz, hogy kinyissam a szemem, de hallom, hogy suttog hozzám. Nem értem mit mondd, de a hangja megnyugtat. Az illatát is érzem. Valami finom virágillat árad belőle.
- Lia - ismerem fel. Ez hozzá tartozik. Neki van virágillata. Az arcomra mosoly kúszik, mikor megérzem, hogy végigsimít az arcomon, a finom puha ujjaival. Olyan, mintha valaki egy tollpihével cirógatna. Így már az sem érdekel, hogy a testem tűzben ég. Tényleg olyan, mintha a forró lángcsóvák nyaldosnák a bőröm. Szénné akarnak égetni, de nem számít. Érzem az illatát és az érintését, hallom, hogy beszél hozzám. Talán már nincs sok időm hátra. Talán… Igen, el kell mondanom neki. Tapogatózom egy ideig, majd rábukkanok a kezére. Az ujjainkat ő fűzi össze.
- Lia - lehelem erőtlenül. - Szeretlek. Nagyon szeretlek. Lia… - susogom, aztán érzem, hogy megint elnyel a sötétség.

Nem értem mit beszél. Finnül karattyol én pedig csitítom. Még mindig forr az egész teste. Hiába a hűtő fürdő, nem ért semmit. Most már igazán kezdek pánikolni. A torkán alig bírtam lenyomni a gyógyszereket, ahhoz sincs ereje, hogy felüljön. Szörnyen néz ki. De most már aludni fog. Én pedig mellé fekszem, állig betakarom és én szintén álomba merülök.
Reggel a köhögésére ébredek. A poharat felkapva a hát mögé csúszom, hagyom, hogy a mellkasomnak dőljön és megitatom, amitől kicsit enyhül a fuldoklása. Akár egy elveszett kisfiú, úgy bújik a karomba, aztán ismét kidől. Lassan viszont muszáj lesz kicsit magához téríteni. Ennie is kell valamit.

- Hagyj - nyöszörgöm. Kapar a torkom és olyan álmosnak érzem magam… Erőtlennek.
- Ébredj - suttogja az angyal, mire elkezdem erőltetni a szemhéjaim. Most is érzem, hogy simogat és apró puszikat nyom a homlokomra. Olyan finom az illata… - Kelj fel kicsim - susogja tovább. Ha ő kéri, akkor képes vagyok rá. Ha ő kér, akkor bármit megteszek. Még a szemem is kinyitom. De olyan nehéz, mintha ólomsúlyokat raktak volna rájuk.
- Lia - nyögök fel, mikor meglátom az arcát. Tényleg nem tudom, hogy álom-e vagy valóság. De ha csak képzelődöm, akkor még akarom… Még tovább, örökké, sőt azon is túl.
- Szia - mosolyog rám.
- Nyúzott vagy - lehelem. A szemei alatt sötét karikák éktelenkednek, de a szeme csillogása a régi. Hatalmas erőfeszítések árán felemelem a kezem és az arcára simítom a tenyerem. Olyan, mintha igazi lenne. Puha, meleg, bársonyos és villámok cikáznak a bőröm alatt, csak attól, hogy megérintem.
- Te is szarul nézel ki - vigyorog rám, mire halvány mosolyra húzódnak az ajkaim. Ez is olyan tipikus Liás válasz. - Ülj fel - szól rám halkan, én pedig teszem, amit kér. A hátam mögé párnát tuszkol, majd egy tálcát tesz elém. Remeg a kezem, képtelen vagyok a számhoz emelni anélkül a levest, hogy a felét ne borítanám magamra, így ő lapátolja belém az ételt. Hálásan pislogok rá. Most, hogy eszem rájövök, hogy tényleg éhes voltam. Nézem és nézem bár még mindig nem vagyok meggyőződve arról, hogy tényleg itt van. De ha hallucináció az egész, hát akkor az agy tényleg csodákra képes.

Szó szerint megküzdünk azért, hogy Niko egy újabb hűtőfürdőt tudjon venni. Képtelen megállni a lábán, ha Maddel nem tartanánk két oldalról egyszerűen összecsuklana, de nincs más választásunk. A melegítőnadrág és a póló, ami eddig rajta volt amúgy is átizzadt már, plusz az ágyneműcserének és az alapos szellőztetésnek is eljött már az ideje. Míg Mad locsolja a kádba a hideg vizet, addig én hozatok fel még egy kancsó teát és előveszek neki pár ruhát. A szobalány gyorsan dolgozik, mire Nikoék végeznek addigra ő is, így nem kell várni arra, hogy visszafektessük.
- Kell még segíteni valamit? - néz rám Mad kérdőn.
- Nem, most már alszik. Bevette a gyógyszerét, evett szóval most én megyek el végre fürdeni - nézek rá fáradtan mosolyogva.
Jó érzés köztük mozogni, gondoskodni Nikoról. Élvezem még akkor is, ha szívem szerint itt helyben állva elaludnék. Mad két lépéssel átszeli a köztünk lévő távolságot és olyat tesz, amire tőle nem számítok, megölel. Úgy szorít magához, mintha az életét menteném meg aztán motyog valamit, de egy szavát se értem, mert finnül magyaráz. Aztán elenged, megsimogatja az arcom és mélyen a szemembe néz.
- Sokat jelent ez neki - bök a fejével az ágy felé. - És nekünk is. Nélküled nem tudom mi lenne - néz rám hálásan.
- Belé tuszkoltátok volna ti is a gyógyszereket és a levest - mosolygok rá, mire elvigyorodik és tagadólag megcsóválja a fejét.
- Nem ismered kislány. Ha valamit nem akar még ilyen állapotban is képes ellenállni - suttogja aztán sarkon fordul és kivonul a szobából. Mosolyogva mászok el a kádig, amit tele engedek forró vízzel, majd elmerülök a habokban teljesen. Jól esik a meleg vízben áztatni magam, kicsit felfrissít, de ennek ellenére is érzem, hogy fáradt vagyok. Mivel nem áll szándékomban a kádban éjszakázni gyorsan megmosom a hajam és minden porcikám, majd Niko egyik pólójában bújok bele, aminek az illatából nagyot szippantok. A parfüm és dohány édes keveréke eltelíti a tüdőm, olyan, mint valami drog, mosolyognom kell minden szippantás után. Nincs kedvem a kanapén aludni, így mellébújok. Amúgy is ha szüksége van valamire jobb ha mellette vagyok. Na meg az sem utolsó szempont, hogy ő is az ágyban tartózkodik, van kinek a hátához simulni a vastag takaró alatt. Mivel semmi áron nem akart pólót felvenni, mondván csak félmeztelenül tud aludni, így a tenyerem közvetlenül a puha bőrére tudom simítani, az arcom pedig a lapockái közé fúrom és mélyeket lélegzek az illatából. Érzem, hogy összefűzi az ujjainkat, a tenyerem közvetlenül a szíve fölé csúsztatja, majd dünnyög valamit, aztán végleg leterít a fáradtság.

Szomjas vagyok. Azaz ha pontos akarok lenni szomjan halok. Még mindig fáj a torkom, még most is nehéz kinyitni a szemem, de összeszedem magam. A résnyire nyitott szemhéjaim alól félve pislogok ki, de szerencsére sötét van. Aztán feltűnik egy kar, ami nem az enyém. A karhoz tartozó tenyér a mellkasomon pihen, az ujjaink szorosan össze vannak fonva, az illetőnek őrületes illata van és a hátamba szuszog. Tudom, hogy ki van mögöttem, de megint nem vagyok biztos a dolgomban, talán beleőrültem a hiányába, vagy az influenza elvette az eszem. A szomjúság viszont az elmeállapotomról is elvonja a figyelmem, így finoman kibújok a szorításból és lehúzom az éjjeli szekrényen lévő pohár tartalmát. Nem tudom rá merjek-e nézni a mögöttem fekvő arcára, de a kíváncsiság nagy úr. Megkönnyebbülten sóhajtok fel, mikor a sejtésem beigazolódik. Lia az, vagy ha mégsem, akkor még mindig tökéletes a hallucinációm. Megnyugodva bújok vissza mellé, nézem a gyönyörű arcát, hallgatom, ahogy a szuszog és felfedezem, hogy az én pólóm van rajta. Édes, ahogy összegömbölyödve alszik, mosolyognom kell a látványtól. Egyszerűen boldoggá tesz még akkor is, ha csak a képzeletem szüleménye. Az egyik szőke tincse az arcába hullik, ami zavarja a bámészkodásom. Félek attól, hogy ha hozzáérek köddé válik, de mégis kisimítom a kósza hajszálakat. Szerencsés flótás lehetek ugyanis nem válik semmivé a lénye.
- Aludj és ne bámulj - motyogja halkan, mire egy fél pillanatra megáll bennem az ütő. Nem gondoltam volna, hogy ébren van, pedig igen. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy álmosan pislogva néz fel rám.
- Fent vagy? - kérdezem halkan.
- Felkeltem arra, hogy mocorogtál. Azt hittem valami baj van - suttogja. - De most pihenned kell, szóval csukd be a szemed és alvás - mosolyog rám.
- Így nem megy - csóválom meg a fejem, mire összeráncolja a homlokát.
- Hozzak valamit?
- Szomjas vagyok - vigyorgok rá, majd egy kisebb fuldokló roham jön rám, amitől ő már pattanna is ki az ágyból, de a köhögésem fél perc alatt lecsillapodik.
- Hozok vizet - ül fel, de elkapom a csuklóját és visszarántom magam mellé.
- Nem vízre szomjazom, azt most ittam - mosolygok rá még mindig kicsit krahácsolva és a szokásosnál is rekedtebb hangon. - Nem tudom, hogy tényleg itt vagy-e de igazán megcsókolhatnál - somolygok, mire rosszallóan megcsóválja a fejét és addig araszol míg az orrunk össze nem ér.
- És ha én is beteg leszek? - kérdezi halkan, de még a hangjából is kihallani, hogy élvezi, hogy kínoz.
- Ápollak - nyomok egy puszit a szájára.
- Megígéred, hogy alszol? - futtatja végig a nyelvét az alsó ajkamon.
- Bármit megígérek - fésülöm az ujjaim a hajába, majd bezsebelem, ami jár nekem.

A test legyengül, ha a lélek is gyenge. Ha a szív fáj, fáj az élet is. Ha pofon üt valaki, akkor nem csak az arcunk ég, hanem mindenünk. Nem bírjuk feldolgozni a megalázást. Hajlamosak vagyunk egy-egy lelki sérülés után elhagyni magunkat. Hagyjuk, hogy betegség ami megmérgezte a lelkünk átterjedjen a testünkre is. Hogy felemésszen a kín, a hiány, a szégyen. Van, hogy saját magunk ellen fordulunk és önmagunkat zabáljuk fel. Nem rossz taktika. Ha megszűnünk létezni, megszűnik minden fájdalmunk is. Megéri?

36. Újra meg újra

18+


„Nem akarok tőled semmit, mégis várom a pillanatot, mikor újra láthatlak. Menekülök a férfiak elől, s a végén a te karjaid közt találom magam. Mi történik velem? Mi ez a furcsa kettős érzés?”

http://www.youtube.com/watch?v=S7QXMdPSQDo


- Te elmebeteg, hülye barom - kap el Mad a nyakamnál fogva és a backstage falához ken. - Elment az a csepp eszed is, ami volt? Agyon taposhattak volna ha túlzottan beindulnak, te pedig, mert ott van Lia beugrasz közéjük? - üvölt torka szakadtából.
- Egy szikláról is levetette volna magát, ha ott van Lia - morogja Jari dühösen. Valahogy az akcióm senkit nem tesz boldoggá. Még engem se, ugyanis mire a tomboló tömeg közepéig jutottam, eltűnt. A biztonságiak szedtek ki, még mielőtt ténylegesen cafatokra cincál a nép.
- Jól vagy? - ront be Oliver az öltözőnkbe. Csoda, hogy elkapott a kezdés előtt, de sikerült neki. Jól esik, hogy itt van. Elvégre a testvérem és elég rég nem láttam, valahogy mindig különböző városban bolyongunk és ritka, hogy ketten egy helyen lennénk. Ez a mai nap és a véletlen műve csak. Mégis boldog vagyok, hogy az én hóbortos öcsikém így aggódik értem, hogy megnézi mit is csinálok, pedig tudom, hogy igazából magasról tesz rá, hogy a bátyja zenész. Mindenki más sztárnak tart, számára viszont csak egy testvér vagyok szerencsére. Az arca hófehér, látszik a szemén, hogy komolyan berezelt a kis akciómtól, így igyekszem megnyugtatni.
- Aha, de jobban lennék ha Mad elengedne - nézek jelentőségteljesen a barátomra.
- Ostoba - lép be Brandon és Tia az ajtón, tökéletes egyetértésben. Van egy olyan tippem, hogy a kedves jelző nekem szól.
- Bocsi skacok, lebaszhattok, de csak később, mert most dolgom van - szólalok meg és elindulok kifelé.
- Feltett szándékod, hogy annak ellenére, amit mondtam megkeresed Anders lányát, igaz? - néz rám Tia lemondóan.
- Aham - bólintok mosolyogva.
- Hiába fáradsz - sóhajt fel az öcsém.
- Mert? - nézek rá kérdőn.
- Lelépett valami Alex nevű fazonnal vacsizni. A pasi az előttetek lévő együttes énekese, ha jól emlékszem - néz elgondolkodva maga elé.
- Mi van? - kerekednek ki a szemeim és érzem, hogy az agyamra leszáll a lila köd.
- Niko, Lia elment randizni Alex-el - ismétli el a tesóm, amit elsőre is felfogtam.
- Honnan tudod ki Lia? - néz rá Jari kérdőn. Mintha a fejembe olvasna, én is pont ezt akartam kérdezni.
- Chicago-ban megpróbáltam felszedni, tudjátok jó nő én meg pasi vagyok és meg akartam húzni… - kezd bele, de eldurran az agyam és most én vagyok, aki a torkánál fogva ken valakit a falhoz.
- Mondd, hogy nem feküdtél le vele, mert ha igen, én leszarom, hogy az öcsém vagy, kibelezlek - sziszegem Oli képébe dühösen. Ennyit a testvéri szeretetről.
- Engedd el a tesód, haver - teszi Brandon a vállamra a kezét.
- Maradj ki ebből - üvöltök rá. - Lefeküdtél vele igaz? - hajolok Oliver képébe és dühösen fröcsögöm a szavakat.
- Engedj már el te elmebeteg kretén - tapasztja a két tenyerét a mellkasomra és ellök magától, de abban a pillanatban vissza is nyomom a falhoz, mire gyomorszájon vág, én pedig visszakézből orrba törlöm. Le se tagadhatnánk, hogy testvérek vagyunk, ugyanis innentől semelyikünk nem képes leállni. Oli jó erőben van, de én vagyok a magasabb és a gyorsabb, így sikerül Istenesen állba vernem, mire akkorát pancsol be, hogy szó szerint csillagokat látok.
- Elég legyen - kap el Mad, míg Brandon Olivert próbálja meg moderálni.
- Megdugta - üvöltök torkom szakadtából és tovább kapálózok Oli felé, hogy a dühöm le bírjam verni rajta. Az öcsém lefeküdt Liával. Úgy érzem szétszakadok, nem vagyok képes elviselni ezt…
- Nem dugtam meg - üvölt Oli magából kikelve, de az agyam már rég eldurrant.
- Ne hazudj! Legalább valld be! Jó volt? Bár hülye kérdés, vele csak jó lehetett - kiabálok.
- Kussolj már el - ordít tovább az öcsém. - Nem dugtam meg. Csak csókolóztunk, de az is azért volt, mert be akarta bizonyítani, hogy Liza belém van zúgva és én nem hittem el neki. Liának köszönhetem, hogy kinyílt a szemem és most együtt vagyunk - magyarázza dühösen. - Te meg engedj már el - szól rá Brandonra, mire a barátom kérdőn néz a többiekre, akik aprót biccentenek, így Oli kiszabadul, de én nem, ugyanis Mad továbbra is szorosan tart.
- Na elég volt. Leülni - veszi át Tia az irányítást. Először Olira bök és a kanapéra, majd Madre mordul, aki azonnal elereszt. - Niko, nem - sziszegi mikor megindulok, hogy addig üssem Olit, míg lélegzik. Az is zavar, hogy megcsókolta, nem volt hozzá joga, bár jobb, mintha lefeküdtek volna egymással. - Leülsz, most - bök a sarokban lévő székre. - Ne mondjam el megint Niko Koskinen - csattan fel. A szemei villámokat szórnak, ha Mad morogna így magasról leszarnám, de Tiával nem ildomos ujjat húzni. Puffogva huppanok le, majd rágyújtok egy cigire és gyilkos pillantással méregetem az öcsémet.
- Hol vacsizik? - kérdezem halkan.


A lábam lóbálom a bárszéken és hangosan kacagok. Hát nem igazán erre számítottam mikor a velem szemben ülő pasas elhívott vacsorázni. Vegaburgert eszünk, a kólánkba rumot öntöttünk, nevetgélünk és egymás szájába tömködjük a sült krumplit, amit előtte bőségesen beletunkolunk a szószba. Azt hittem csak egy ”ki ha én nem”- féle, mitugrász bohóc. Na bumm… Tévedtem. Kiderül, hogy van humora, esze, érzékeny és mégis ördögi.
- Már az oviban is azt mondtam, hogy híres zenész leszek, de mindig kinevettek - húzza ki magát. - Te mi akartál lenni kicsinek?
- Az apám főnöke - motyogom a szívószálam végét rágcsálva.
- Az apukád főnöke? - kerekednek ki Alex szemei.
- Aha, de aztán rájöttem, hogy apu a saját maga főnöke. Az apukám meg mégse akartam lenni - magyarázom, mire Alex hangos nevetésben tör ki.
- Furcsa eszmefuttatás - mosolyog rám.
- Te is furcsa srác vagy - mosolygok rá bűbájosan.
- Akkor mi furcsák tartsunk össze - kacsint rám. - Látod azt a lányt? - bök mögém a fejével, mire diszkréten rápillantok.
- Mi van vele? - kérdezem értetlenül.
- Tetszel neki - suttogja, mire játékosan vállon csapom.
- Bolond vagy - kacagok fel.
- Nem, tényleg tetszel neki - bizonygatja. A tekintete az enyémbe mélyed.
- Gyönyörűek a szemeid - nézek rá elgondolkodva. Tényleg csodaszép hatalmas zöldes árnyalatú szemei vannak.
- Gyönyörű a mosolyod - suttogja és megfogja az asztalon pihenő kezem, majd az arca egyre közelebb araszol az enyémhez. Tudom mit szeretne, de mielőtt az ajkaink találkoznának, elhúzódom és egy krumplit nyomok a számba, miközben olyan ártatlanul pislogok rá, mint valami ma született bárány. Alex egy pillanatra ledermed, aztán elneveti magát és visszavonulót fúj. Tovább eszünk, aztán sétálni indulunk. Be nem áll a szája, de jó hallgatni a sok vicces sztorit, amit mesél. Azt hiszem Pete óta ő az első pasi, aki képes elterelni a gondolataim és aki mellett úgy érzem, hogy élek. Nem egy árnyék vagyok, hanem érző ember és ő váltja ki ezt belőlem. Hatással van rám és ez ritka. Maximum öt centivel magasabb nálam mégis úgy érzem, hogy fölém tornyosul. Talán a kisugárzása miatt. Az arca szinte lányos, mégis van benne valami amitől határozottan férfiasnak tűnik. Tiszta ellentmondásos a pasi…
- Itt lakom - mosolygok rá, mikor megállunk a hotel előtt, ahol megszálltunk.
- Ó - néz rám, majd fel a villogó neontáblára.
- Köszönöm a vacsorát Alex - lépek hozzá közelebb és egy puszit nyomok az arcára.
- Nem hívsz fel egy italra, igaz? - húzza féloldalas mosolyra az ajkait.
- Olvasol a gondolataimban - nevetek fel.
- És a számod elkérhetem? - néz rám édesen mosolyogva.
- Fel fogsz hívni? - húzom fel kérdőn a szemöldököm.
- Majd kiderül - rántja meg a vállát, mire felkacagok és egy bólintás után beírom a felém nyújtott mobiljába a telefonszámom.
- Akkor jó éjt - nézek ismét a szemébe.
- Jó éjszakát - biccent, mire sarkon fordulok és elindulok. Alex hirtelen elkapja a csuklóm és magával szembe penderít. Az arcán ördögi mosoly játszik, a szemei izgatottan csillognak, miközben a két tenyere közé veszi az arcom és gyengéden megcsókol. Ó, Istenem, már idejét se tudom mikor csókolt meg valaki ennyire gyengéden. Pete volt az utolsó azt hiszem. A nyelve lassú táncba hívja az enyémet, míg a hüvelykujja az arccsontom cirógatja. Még a térdem is beleremeg annyira jó. Sokáig ízlelgetjük egymást és tényleg csak azért szakadunk el a másiktól, mert már létfontosságú, hogy oxigént préseljünk a tüdőnkbe.
- Hej ha - zihálja, a homlokát az enyémnek támasztva, mire én is nagyot nyelek. Úgy érzem képtelen vagyok kinyitni a szemem, mert csak álmodom és ha megtenném akkor tuti, hogy felébrednék. Életem egyik legjobb csókja, semmi kétség.
- Hej ha bizony - kuncogok fel, miután nagy nehezen összeszedem a gondolataim.
- Biztos nem engedsz fel? - susogja, mire kipattannak a szemeim. Hát ha meg akarsz dönteni, azért meg kell küzdened.
- Biztos. Jó éjszakát Alex - bólintok és kibontakozom az öleléséből. Ezer wattos vigyorral az arcomon megyek fel a szobámba.

Órák óta csak ülök a pici ágyon a koromsötét szobában és az öngyújtómmal játszom. Ideges, izgatott, féltékeny és dühös vagyok, félek, örülök és még ki tudja milyen érzések nem kavarognak bennem. Aztán halk cipőkopogásra leszek figyelmes, majd a kulcs elfordul a zárban és kinyílik az ajtó. Hallom a szuszogását, ahogy lerúgja a cipőjét, ledobja a táskáját és csak ezután kapcsolja fel a villanyt. A tükörben önmagát nézi, az arcát, ami most is gyönyörű. A szemei édesen csillognak. Talán ha nem sóhajtok fel megkönnyebbülten azért, mert egyedül jött fel, akkor észre se vesz. De nem bírom, a tüdőmben tartott levegőt hangosan fújom ki, mire megmerevedik. Nem néz felém, nem tudhatja ki vagyok és mégis…
- Hogy jutottál be a szobámba Niko? - kérdezi cseppet sem barátságosan.
- Ebben a hotelben rosszak a zárak. Egy sima zsebkés is elég ahhoz, hogy be lehessen törni - vallok színt. Zavar, hogy még mindig az arcképét nézi. Csak pár lépés választ el minket és mégis olyan érzésem van, hogy egy oltári mély szakadék tátong köztünk, amin képtelenség átjutni.
- Oké, most, hogy tesztelted a szobám zárját, mehetsz is - suttogja. A hangja szinte mar. Nem örül nekem. Nagyon nem.
- Nem ezért jöttem - suttogom fejcsóválva és felállok, hogy ha már ő nem jön hozzám közelebb, akkor én tegyem meg. Az illata betölti a levegőt, megőrjít.
- Nem érdekel miért vagy itt. Menj el, örökre - sziszegi, akár egy mérges kígyó.
- Nem mehetek, amíg… - kezdek bele, de persze, hogy nem hagyja, hogy végigmondjam, amit akarok. Dühösen fordul velem szembe, ha pillantással ölni lehetne, már végem lenne, az arca és a tekintete semmi jót nem ígér.
- Azt mondtam, hogy takarodj az életemből, végleg. Nem akarlak látni, nem akarlak hallani, nem akarok tőled semmit. Főleg nem azt, hogy miután megdugtál áradozz a menyasszonyodról és végül lepattints. Takarodj most azonnal - bök az ajtóra. Majd felrobban a méregtől, én viszont csak mosolyogni tudok. Annyira gyönyörű és még mindig ott lobog benne az a mérhetetlen tűz, amit úgy imádok benne. A vakmerőség, hogy senkitől és semmitől nem fél. Lenyűgöz, elvarázsol és ismét nem tudok ellenállni neki.
- Senki nem mert még kidobni a szobájából - lépek elé somolyogva. - Bár ha jobban belegondolok senki nem is akart - ráncolom össze a homlokom.
- Menj már - kiabál rám és türelmetlenül dobbant egyet a lábával is.
- Nem - vágom rá csípőből.
- Most szórakozol velem? - visít fel, mint valami hisztis kislány.
- Nem, nem áll szándékomban szórakozni veled - simítok végig a meztelen karján. A bőre most is ugyan olyan bársonyosan puha, mint amilyen Londonban volt. Hihetetlen, olyan akár a kisbabáké, na nem mintha túl sok kisbabához értem volna már hozzá, de emlékszem, hogy az öcsém is ilyen puha volt, mikor hazahozták a kórházból. Selymes, lágy és finom. Simogatni akarom még, de ellöki a kezem.
- Ne érj hozzám - fröcsögi felém a szavakat.
- Tudom, hogy szereted mikor megérintelek - nézek mélyen a szemébe. Érzem, hogy önelégült mosoly kúszik az arcomra, de azzal is tisztában vagyok, hogy ezzel tovább bőszítem.
- Undorodom az érintésedtől - vágja rá, mire halk nevetés tör fel a torkomból. A szemeimmel fogva tartom a pillantását, miközben még közelebb lépek hozzá. A testünk közt alig egy milliméter van már csak. Fel kell szegnie az állát, ha nem akarja a beszélgetést a mellkasommal folytatni, de még így is van benne valami különös büszkeség.
- Be is venném, ha nem remegne az egész tested, mint a nyárfalevél és ha nem lennél tiszta libabőr. A tested elárult kulta - tekerem az egyik szőke tincsét az ujjaim köré.
- Tudod mit? - csillannak fel a szemei, az én gyomrom pedig görcsbe rándul a pillantásától. Azt hiszem félnem kéne attól, hogy mit talált ki, de ezt meg is cáfolja azzal, hogy a pici tenyerét végighúzza a mellkasomon, majd megragadja a pulóverem alját és lerángatja rólam az anyagot. A döbbenettől megmozdulni se tudok. Mikor került ő a nyeregbe? Talán akkor mikor nekiállt az ágy felé taszigálni, én meg hagytam magam. - Ezt akarod? Vedd el - szól a kihívás, majd egyetlen mozdulattal az ágyra lök és az ölembe mászik, miközben megszabadul a felsőjétől. Szinte letépi rólam az övet, majd a gombokat is kioldja a farmeromon. Vibrál a levegő, érzem, hogy a vágy magával fog sodorni mégis úgy ülök ott akár egy kuka, meg se bírok mozdulni a sokktól. Bezzeg Lia… A nyakamra tapad az édes ajkaival, a fogai közé szívja az érzékeny bőrt, miközben teljesen hozzám simul. A körmeivel a derekamtól a tarkómig végigkarcol a gerincem vonalán, majd a hajamba markol és hátrarántja a fejem, hogy könnyedén a torkomba haraphasson. Felszisszenek, attól, hogy tépi a tincseim, miközben a fogait a bőrömbe mélyeszti. Valahol sejtem, hogy a dühét így próbálja levezetni, nem véletlenül okoz fájdalmat, tényleg szét akar szedni. A derekára simítom a tenyerem. Nem érdekel, hogy ennyire durva velem, végül is megérdemlem. Gyengéden simogatom a hátát és hagyom, hogy azt tegyen velem, amit csak akar. Nem hiszem, hogy tisztában van azzal, hogy a fájdalomnál jóval nagyobb kéjt okoz. Próbálom visszafogni magam, bár szívem szerint én is nekiesnék és leszaggatnám róla az összes ruhát, hogy végre ismét eggyé váljak vele. A kulcscsontom se hagyja nyom nélkül. Úgy érzem magam, mint valami birka, akit meg kell bélyegezni, de még ezt se bánom. Nem érdekel ha nyoma lesz holnap annak, hogy mit műveltünk az éjszaka. Az ujjaim hirtelen a melltartójába akadnak, zavar a falatnyi anyag, így egy gyors mozdulattal szétpattintom a kapcsot és lehámozom róla. A csípőjével érzéki köröket ír le, az ölemben ülve, amivel még tovább feszíti azt a bizonyos húrt. Ha így megy tovább, nem sokáig fog tartani az első menet. Ha tovább mocorog nekem annyi, így inkább a fenekébe markolva megemelem és az egyik mellbimbóját kezdem szívogatni. Ég a bőröm, forr a vérem, lángba borul az egész szoba és ezt csak vele tudom átélni. Eszeveszett tempóban ráncigáljuk le a másikról a nadrágot, majd a maradék fehérneműt, hogy végre meztelenül dőlhessünk el az ágyon. Most én kerülök felülre, de így is megtalálja a módját annak, hogy szétszaggasson. Hol a hajam tépi, hol belém harap, hol a hátamat és a vállaimat cifrázza ki a körmeivel. Kezdem úgy érezni, hogy túlságosan eldurvult a játékunk. Most már képtelen vagyok kesztyűs kézzel bánni vele, a csípőjét és a combjait markolom, miközben a nyelvem ellentmondást nem tűrően a szájába tolom, válaszul viszont azonnal megharap én pedig felmordulok. Na, ebből elég volt! A számba szívom a nyelvét és visszaadom. Cafatokra akarom cincálni a bestiát, úgy ahogy ő is engem. A körmeit a hasfalamba mélyeszti, nálam pedig végérvényesen elpattan a húr, a csuklóit a feje mellett a matracba nyomom, érzem, hogy szabadulni akar, de nem engedem, szorítom a kezeit, miközben a térdem a combjai közé fúrom, hogy szét tudjam feszíteni őket. A nyakát a fogaimmal karcolom végig, míg ő vergődik alattam, de esélye sincs. Kihasználom az erőfölényem pofátlanul, aztán megérzem a belőle áradó forróságot és elveszem, ami nekem jár. Tövig nyomulok a testébe, mire megdermed és hangosan felnyög. Már rég nem tudom kontrollálni magam, felnyársalom újra és újra, valami veszett, ördögi tempóban. Hallom ahogy nyögdécsel, érzem, hogy mocorog miközben tovább hajtom magunkat a beteljesülés felé. Kénytelen vagyok összeszorítani a fogaim, az agyam hátsó zugában motoszkál, hogy neki talán több idő kell, mint nekem, az önuralmam viszont véges.
- Eressz - lihegi és a markomban lévő csuklóját picit megmozdítja. Nem vagyok biztos abban, hogy jól teszem de elengedem, mire gyengéden magához ölel, az ujjait a tarkómra simítja és lehúz magához, hogy meg tudjon csókolni. Az íze új dimenzióba repít, a nyelve boszorkányos módon gabalyodik össze az enyémmel, a szíve dübörgését a mellkasomon érzem, a lábaival átöleli a derekam és még közelebb húz magához. A testünk körül forr a levegő, én pedig érzem, hogy ennyi volt, nem bírom tovább. Egyszerre mordulunk fel, érzem, hogy sikerült őt is eljuttatni a csúcsra, ugyan abban a pillanatban mikor az én testem is megremeg és végigfut a gerincemen a semmihez sem hasonlítható bizsergés, ami magával ránt és eltemet. Talán egy egész percig tart a teljes képszakadás. Semmire nem tudok koncentrálni, csak a testem remegésére, arra, hogy még a lábujjam is belezsibbadt az édes kielégülésbe. Tompán hallom, hogy mindketten csak kapkodunk levegő után, miközben úgy szorítjuk a másikat, mintha az életünk múlna róla. A bőre illata keveredik az izzadtság és a szex illatával, valami különleges elegyet alkotva, amit olyan mélyen szippantok be, amennyire csak lehetséges. El akarom raktározni magamban örökre. Aztán lehullanak a kezei rólam, a lábai se tartanak már fogva. A teste megdermed, mire felnézek. Az arcvonásai megkeményednek, de még mindig enyhe pír játszik a bőrén az előbb átéltektől.
- Most már mehetsz - mondja jéghideg hangon, mikor a pillantásunk találkozik.
- Hat lóval se tudnának most elvontatni mellőled - lehelem.
- Még a leendő feleséged se? - húzza gúnyos mosolyra az ajkait.
- Ne keverd bele - kérem halkan és mellégördülök, hogy aztán utánanyúlva magamra húzzam félig. Nem akar hozzám bújni, de nem érdekel az ellenállása. A karom a dereka köré fonom és szorosan tartom. Ismét zsizsegni kezd. - Csss… Hagyd abba a mocorgást, csak maradj így - suttogom a haját simogatva.
- Engedj el - sziszegi, majd sikerül kiszabadulnia a karomból, de csak az ágy széléig jut, ugyanis azonnal utána kapok.
- Nekem így is jó - mosolyodom el, miközben visszadöntöm az ágyba, a fél karommal a vállát ölelem át, a másikat a nyaka alá csúsztatom, míg a lábam átvetem a csípőjén, hogy esélye se legyen a szabadulásra. Teljesen a hátához simulok, az arcom a nyakhajlatába fúrom és mélyeket lélegzek az illatából. Teljesen kikapcsolok, nem gondolok se Leena-ra, se a bandára, se senkire. Valami földöntúli nyugalom száll meg, nem kattogok semmin csak élvezem, hogy itt van mellettem.

Órákig fekszem a karjaiban, némán, összezavarodva, kiborulva. Utálom magam. Mit utálom, sokkal inkább gyűlölöm magam. Gyűlölöm magam, mert szeretem őt. Talán még nem igazi sírig tartó szerelemmel, de szeretem. És még pár ilyen éjszaka után tuti biztossá válna, hogy visszavonhatatlanul és halálosan beleszeressek. A táskámmal szemezek, a földön heverő ruháimmal. Fel kéne öltöznöm és le kéne lépnem még azelőtt, hogy felkelne. De olyan jó érzés, hallani ahogy szuszog, az orrán kiáramló levegő borzolja a tarkómon lévő kis pihéket. A teste melege, engem is melegít, az illatát az orromban érzem folyamatosan. Olyan ismerős még most is. Dohány és az a kesernyés, fűszeres férfias parfüm… A szíve nyugodtan és erőteljesen ver, a hátamon érzem, minden dobbanását. Képtelen vagyok elaludni. El kell mennem… Andy meg fogja érteni és Yv is. Estére ők is hazajönnek úgy is, én meg hagyok nekik egy cetlit a recepción, hogy hamarabb leléptem, mert valami iszonyatosan sürgős dolgom van.
Lassan bontakozok ki az öleléséből, mire dünnyögni kezd, de nem ébred fel. Pár kósza, kócos, barna tincs az arcába hullik, ahogy a hátára gördül, az arca édes fintorba torzul, biztos vagyok benne, hogy álmodik. Nagyot sóhajt, majd a vonásai kisimulnak, az ajkai résnyire elnyílnak és tovább durmol. Mosolyogva emelem fel a földről a melltartóm, de alighogy bekapcsolom, a hosszú kecses ujjai a csuklómra fonódnak.
- Mondd, hogy még nincs reggel - suttogja rekedt álmos hangon, mire hátrafordulok. A szemeit összeszorítja én pedig szívem szerint megcsókolnám.
- Nem, nincs még reggel - suttogom én is.
- Akkor viszont megint szökni akarsz - állapítja meg kómásan. - Inkább bújj ide - dünnyögi és még mindig csukott szemmel felül az ágyon, hogy a hátamhoz tudjon simulni. A hosszú karjaival magához húz, a tenyerét a hasamra simítja és a nyakamba csókol. Hát lehet ellenállni ennek? Francba. Erőtlenül dőlök a mellkasának és hagyom, hogy simogasson, kényeztessen. Lassan dől hanyatt, a lábam pedig azonnal átvetem a csípőjén. Itt a búcsú szex ideje azt hiszem. Még egy utolsó nekem is jár… A mellkasát csókolgatom, míg ő a hátam és a hajam simogatja. Aztán lassan magamba vezetem és mozogni kezdek. Azt hiszem, amit most csinálunk azt hívják úgy, hogy szeretkezés. A másik testének minden egyes porcikáján végigsimítunk, bőr csúszik a bőrön, néha összeszedi magát és felül, hogy egy csókot lophasson, néha én hajolok le hozzá, hogy ugyan ezt tegyem. Sehol nincs a pár órával ezelőtti vadság, most a gyengédség veszi át az uralmat a mozdulatainkon. Puszikkal gyógyítjuk, a másik testén lévő sebeket, amiket nem is olyan régen szereztünk. A fogaim és a körmeim nyoma mindenhol ott virít a bőrén, néha fel is szisszen, mikor egy-egy nagyobb karcoláson vagy véraláfutáson végighúzom a nyelvem. Kár, hogy a szívem nem tudja meggyógyítani. Addig, addig tekerem a csípőm még végül ismét lecsap ránk az orgazmus örvénylő áradata. Lihegve borulok rá, hát ennyi volt. Pár perc után érzem, hogy ismét elalszik. Tovább cirógatom a karját, aztán meglátom a bal kezét. A gyűrűsujján lévő vastag ezüst gyűrűn egy gravírozott név díszeleg. Leena… Keserűen felnevetnék, ha nem aludna, így inkább az öltözés mellett teszem le a voksom.
Halkan, vissza se nézve csukom be magam után az ajtót. Szerencsém van. Mélyen alszik, nem tud megállítani.

- Hol van Lia? - támadok a szőke hajú lánynak, aki még csak most ébredhetett fel, ugyanis nagyon úgy néz ki, hogy a világát nem tudja.
- Azzal a tegnap esti énekes pasival ment el, de ezt tudod - néz rám összeszűkült szemekkel, az ajtóban ácsorogva.
- Visszajött, együtt voltunk egész éjjel, de mikor felkeltem, nem volt sehol - darálom idegesen.
- Visszament Chicagóba - hallok meg egy rekedt hangot a hátam mögött. A szöszi cukorborsó az.
- Mi van? - kerekednek ki a szemeim.
- Lelépett, hagyott egy üzenetet a recepción, miszerint otthon majd találkozunk. Hol van Ben Yvonne? - kérdezi a szőke álmos szemű lányt.
- Ő is lelépett - húzza el a száját. - Este összekaptunk, szóval gondolom valami maca fölött izzadt egész éjjel - sóhajt fel.
- Te is más alatt izzadtál - néz rajta Andy végig. - Ez nem Ben pólója - állapítja meg. - És nem is a tiéd - húzza össze a szemeit.
- Alattam izzadt - lép ki Mad Yv szobájából egy szál alsógatyában és elég dühös képet vág. - Bár nem hiszem, hogy bármi elszámolással tartozik neked - fröcsögi, de én még mindig csak sokkoltan bámulom a kettősüket. Hát ezek meg, hogy keveredtek össze?

- Elvihetünk? - parkol le mellettem egy hatalmas busz, az ajtaja nyitva van, a lépcsőn pedig egy talpig feketében lévő fazon áll vigyorogva. A kezében egy üveg pezsgőt tart és még csak hajnali öt van.
- Alex? - nézek rá kérdőn.
- Biza - bólogat bőszen. A fű szaga hirtelen csap fejbe. A kezéből áradó cigiből árad. - Hova mész ilyen korán reggel szépségem? - tolja fel a homlokára a napszemüvegét.
- Vissza Chicagóba - adom meg a választ.
- Akkor pattanj fel, elviszünk - kacsint rám, majd megfordul és eltűnik a busz belsejében.
Nem tudom, hogy jó ötlet-e, de követem. Az ajtó bezáródik mögöttem, a busz pedig elindul.
- Csüccs le - veregeti meg a bőrkanapét maga mellett. - Vodkát? Sört? Pezsgőt? Whiskyt? - kínál meg.
- Víz nincs? - húzom fel kérdőn a szemöldököm.
- Viccelsz ugye? - kérdezi és úgy néz rám, mintha elmeháborodott lennék. - Ezen a buszon csak a sofőr lehet józan.
- Értem - bólintok és leülök mellé. - Mi ez a fura hang? - kérdezem pár perc után, ugyanis az emeletről, zihálás hallatszik le.
- Joshua és Mark - nevet fel. - Szórakoztatják a lányaink - mosolyog és meghúzza a pezsgősüveget.
- A lányaitok? - ráncolom össze a homlokom értetlenül.
- Aham - bólogat és egy újabb füves cigire gyújt rá. - Mandy, Deborah és Lily. Tudod ők olyan nagyon közeli rajongók. Már ha érted mire gondolok - néz mélyen a szemembe és huncut mosolyra húzza az ajakit.
- Groupiek - bólintok. - Te hogy-hogy nem vagy odafent? - kíváncsiskodom.
- Már voltam fent eleget. Meguntam - vonja meg a vállát. - És amúgy is fenn van még egy srác. Debby baby öccse, de én csak édeskének hívom, rossz a névmemóriám. Meg ne kérdezd, hogy keveredett közénk. Itt van és kész - mosolyog.
- Ez komoly? - kerekednek ki a szemeim. - Végignézi, hogy hogyan kefélik a nővérét?
- Ó, szerintem ő is beszállt. Azt hiszem nem kell félteni - kacag fel, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Azt hiszem mégsem kellett volna felszállnom erre a buszra. - Kérsz? - nyújtja felém a füves cigit, amit el is veszek azonnal, hogy mélyet szívhassak belőle. Ezt az utat csak így lehet majd elviselni azt hiszem. Alex az ölembe hajtja a fejét, néha iszik, néha beleszív a marihuánába, aminek a füstjét lassan vágni lehet a zárt térben. Én Niko-n gondolkodom, miközben önkéntelenül is Alex haját simogatom, ő pedig engem néz. Nem beszélgetünk, de nem is kell azt hiszem. Jól van ez így.
- Fű szagot érzek? - jelenik meg egy kócos vörös hajú lány az emeletről levezető lépcső alján, egy szál ingben és egy falatnyi csipkés francia bugyiban. - Jaj tigrisem, nem mondtad, hogy hoztál vendéget is - lép közelebb hozzánk, majd kinyitja a hűtőt és lehajol, hogy elővegyen egy teli whiskys üveget.
- Mi van cica, megszomjaztál? - simít végig Alex a combján, mire a csajszi kacér mosollyal az arcán rápillant. Ha szemmel le lehetne valakit vetkőztetni… Na igen, akkor Alexen most nem lenne ruha. Beleiszik az üvegbe, majd lehajol és az orrom előtt megcsókolja az ölemben fekvő férfit.
- Inkább éhes vagyok - suttogja Alex szájába. - Nem jöttök fel? Van még hely - néz ránk mosolyogva, mire meghűl bennem a vér.
- Most nem kicsim. Majd később ellátom a bajod - csap játékosan a fenekére Alex nevetve. - Inkább vidd fel a piát a fiúknak, nem hiányzik, hogy szomjan haljon a bandám kétharmada - kuncog.
- Gondoskodom róluk ne aggódj - simít végig a lány a borostás arcon, majd rám pillant. - Amanda vagyok - mutatkozik be.
- Cornelia - biccentek egyet, kicsit távolságtartóan.
- Akkor én most felmentem, még találkozunk - nevet fel magabiztosan. Hát anyukám nekem eszemben sincs még egyszer erre a buszra feltenni a lábam. Csak jussak el Chicago-ig.

Újra meg újra ugyan abba a csapdába esünk. Újra meg újra megpróbálunk elmenekülni. Újra meg újra kudarcba fullad a kísérletünk. Rájövünk valaha, hogy felesleges minden szabadulásért tett lépésünk? Feladjuk? Vagy újra meg újra meg újra megpróbáljuk?

35. Az ördög a színfalak mögött van

Sziasztok!
Van pár bejelentenivalóm ezért vesztegetem a drága időtöket.
Mivel két suliba járok egyszerre (igen, tudom túliskolázott leszek), ezért mostantól csak heti egy friss van. Hogy melyik napon az meglepi, de a heti egyet tuti, hogy tartani fogom. Próbálok némi előnyt kovácsolni magamnak ismét, ugyanis vizsgaidőszak kezdetekor lehet, hogy jól fog jönni, mert ha nincs előnyöm és nincs időm írni, akkor az finoman fogalmazva is szívás. Nem szeretnék egy hónapos szünetet tartani a suli miatt, az azt hiszem nektek se jó.
Persze ha nagyon elkap netántán a gépszíj (amire nálam van esély) és brutálisan jó fej akarok lenni (ami ugye a ti érdeklődéseteken is múlik) akkor ez sem szentírás és lehet lesz heti kettő is belőle.
Aztán a második napirendi pont, hogy a chat azért van, hogy használjátok, DE NEM azért, hogy reklámozzatok. Nincs bajom a linkcsere kéréssel, eddig azt hiszem mindenkit kiraktam (ha valakit nem az visítson és intézkedem) viszont nagyon szépen megkérek minden kedves írópalántát, hogy ne hirdessen már ott ahol az olvasóimmal kommunikálok. Nem hirdetőoszlopnak van kitéve, szóval kifejezetten örülnék, ha nem annak használnátok. Ha valakinek valami nyűgje van ezzel kapcsolatban az írjon bátran mailt (kesha420@gmail.com) 100%, hogy válaszolni fogok, mert mindenkinek válaszolok mindig.
Asszem ennyi. Remélem mindenkinek minden tiszta. Ha bármi kérés, kérdés, óhaj, sóhaj, panasz van akkor írjatok mailt, keressetek meg facebookon, msn-en, postán, stb. és reagálni fogok.
Millió puszi:
Kesha
****

"Miért mondják: szerelmes? Azt kellene mondani: megszállott. Az ördög csak kivételesen száll meg valakit, általában nők háborítják meg az embert. Mindenki elveszti miattuk egy időre önmagát. A szép asszonynál nincs nagyobb boszorkány. A szerelem igazi neve: fogság."

- Biztos nem jössz velünk? - susogom Leena fülébe a reptéren.
- Tudod, hogy vissza kell mennem Helsinkibe - mosolyog rám édesen. - De ha hamarabb végzek a munkával és a meghallgatásokkal utánad repülök - simít végig finoman az arcomon.
- Kellesz nekem - ölelem magamhoz szorosan.
- Aludj majd a gépen egy kicsit - simogatja a hátam. Igaza van, tényleg aludnom kéne. Túl hosszú volt ez a pár hónap, amit végigcsináltunk. Mindenkit megviselt és mégis pont ez a megtépázott idegrendszer, a kialvatlanság hoz minket egyre közelebb és közelebb. De most több, mint tizenkét órám lesz pihenni.
- Mennünk kell - szól rám Tia, majd átadja a jegyét és követi a többieket a gépre.
- Szeretlek - motyogja Leena könnyes szemekkel, aztán lábujjhegyre pipiskedi magát és megcsókol. A nyelvem gyengéden tolom át a szájába, próbálom elraktározni magamba milyen a csókja íze, a haja selyme. Túl régóta volt mellettem és most túl sokáig nem fogom látni. De legalább úgy tudom elengedni, hogy helyre jöttünk. Ez alatt a három és fél hónap alatt végig kitartott mellettem, sose emelte fel a hangját, nem hisztizett, egyszerűen a párom volt, aki támogat és érezteti velem, hogy mellettem áll, szeret. Minden koncerten ott állt Katjaval a színpad mellett, a végén a nyakamba ugrott, együtt távoztunk, együtt mentünk mindenhová, együtt csináltunk mindent. Úgy, mint régen. Nem tudom mi a változás oka, de nem is érdekel. Egyszerűen boldog vagyok vele. Sokkal könnyebb volt így végigcsinálni a sajtótájékoztatókat, a rádiós és televíziós interjúkat, a koncerteket, a fotózásokat, a rajongói találkozókat, a koncerteket, a próbákat, az after partykat.
- Hívlak - mosolygok rá, miközben letörlöm az arcáról a kigördülő könnycseppjeit. Nem bírok tovább rá nézni. Nekem is rossz, hogy el kell válnom tőle, a támaszomtól, a szerelmemtől.

Egy hatalmas füves placcra gurul be a buszunk. A színpadok már össze vannak szerelve, az emberek mégis úgy rohangálnak, mint a dolgos kis hangyák. Kiabálnak, futnak, az sem igazán érdekli őket, hogy maximum tíz fok van és halálra lehet fagyni. Tia irányít minket a saját színpadunk felé. Korán jöttünk, de érdekelt az előttünk lévő zenekar próbája. Le kell csekkolni a konkurenciát, hogy mit kell felülmúlnunk. Pici, két napos fesztivál, de nekünk ez is sokat jelent. Főleg itt Amerikában. Mikor Eero mondta, hogy több hasonlót is sikerült leszerveznie, majd kiugrottunk a bőrünkből, most viszont csak fáradtan vánszorgunk a színpad széle felé. Alig volt időnk kipakolni és enni valamit, már indulnunk is kellett. Felfedezem a saját technikusainkat, akik csak fejvakargatva néznek a színpadon álló bagázsra.
- Na, mi van? - veregetem vállon Richardot.
- Még saját technikusuk sincs, maguk hurcibálják a cuccaikat - néz elszörnyedve a színpadon álló népségre.
- Túl korán jöttünk - áll meg mellettem Tia is. - Ők még az elő előzenekar - húzza el a száját.
- És elveszett az énekesük - hallok meg még egy ismerős hangot. Hátra fordulva leesik az állam. Sean Benson áll mögöttem, hanyagul az egyik hangfalnak dőlve, cigi lóg ki a szájából, az arca nagy részét napszemüveg takarja, a haja, úgy áll, mintha belenyúlt volna a kettő húszba. Találkoztam vele már párszor, de azt hittem ismét a sitten van, kábítószer birtoklásért. Nem titok, hogy heroin függő és képtelen lemondani a szerről. Pedig már nem egyszer csukták le miatta, a karrierje is majdnem ráment, erre tessék. Még mindig itt van, él és virul. Még, hogy öregít a drog és a pia… Csak rá kell nézni. A pasi elmúlt negyven éves és még férfii szemmel is azt kell mondjam, hogy dögös. Magas, vékony, jól öltözött, laza és hihetetlen karakán személyiség.
- Hello Sean - nyújtom felé a kezem.
- Niko - biccent egyet, majd megszorítja a mancsom. - Kell valakinek egy kávé? - löki el magát a hangfaltól és a homlokára tolja a napszemüvegét. Félig felhúzott szemöldökkel néz ránk, majd mivel vagy fél percig csak lefagyva bámulunk rá, megrántja a vállát és elindul az öltözők irányába.
- Láttátok a szemét? - néz rám Tia elhűlve, mikor Sean hallótávolságon kívülre kerül.
- Azt a NASA is látja. A monokliját kisbolygónak lehetne minősíteni - suttogja Richard.
- Tényleg szép kis puklija van - dünnyögöm. Bár inkább sziklás hegységnek illik be a lila dudor a szeme alatt. Kíváncsi vagyok mi történhetett, de megtanultam, hogy jobban járok, ha nem kérdezek. Amúgy is kizökkent egy hangos csörömpölés és káromkodás. A színpad felé kapom a fejem, ahol a szőke ficsúr rugdos valamit, miközben úgy szitkozódik akár egy utolsó kocsis. Aztán meghűl bennem a vér. Nem akarok hinni a szememnek. Pedig minden tünet azt bizonyítja, hogy nem káprázik a szemem. A szívem feldübörög a mellkasomban, akár egy Ferrari motorja gyújtás után, a légzésem kapkodóvá válik, a térdem megremeg, a tenyerem izzadni kezd, miközben csak meresztgetem a szemem, a farmersortban és kapucnis pulcsiban lévő lány felé. Kócos, vékony, a szemei alatt hatalmas karikák éktelenkednek mégis lenyűgöző. A szőke sráchoz lépked, majd finoman végigsimít a meztelen vállán, hogy felhívja magára a figyelmet.
- Mégis hol a picsába voltál? - csattan fel a srác idegesen és úgy üvölt vele, mint a fába szorult féreg. - Eltűntél reggel! A kurva életbe Lia, már húsz perce ide kellett volna érned - kiabál tovább, olyan hangerővel, hogy zeng az egész fesztivál területe a dühös hangtól.
- Nyugi Andy, itt vagyok, kész vagyok, csinálhatjuk - mosolyog rá fáradtan, majd odabújik a mellkasához és átöleli a derekát. Idáig hallom, hogy az Andynek nevezett kitetovált, félmeztelen fickó felsóhajt, majd ő is átkarolja a törékenynek tűnő lányt. Engem pedig elönt a düh, a kezeim ökölbe szorulnak, a szart is ki tudnám verni ebből az ismeretlen fazonból, mert üvöltött vele és, mert… Nem! Nem vagyok féltékeny. Nekem ott van Leena. Ezt akartam, hogy Lia tovább lépjen. Megtette. Most mégis olyan pici a gyomrom, akár egy borsószem, vér helyett valami forró lávaszerű anyag kering az ereimben és perzsel, éget… Nagyon fáj. Zúg a fülem, úgy érzem, hogy a dobhártyám minden egyes szívdobbanásomtól berezonál. Hirtelen elengedik egymást, Lia a mikrofonállványhoz lép, körbenéz, megcsóválja a fejét, majd rámosolyog a mögötte állókra. Egy szőke lány levonul a színpad túloldalára, miután egy utolsó csókot nyomott egy piros hajú srác szájára, őt pedig még három lány követi. Törökülésben foglalnak helyet a másik oldalon, velünk szembe és áhítattal figyelnek. A szőke csaj a középső és a mutatóujját mindkét kezén keresztbe rakja és csak mosolyog a színpadon állókra.
- Egy, két… Egy, két, há’ és… - számol be a dobosuk, majd valami különleges és mégis kemény muzsika üti meg a fülem. A szemem mégis csak egy embert lát. Liát… Lágyan ringatja a csípőjét a zene ritmusára, aztán énekelni kezd. Nem csuklik el a hangja, csukott szemmel teszi a dolgát, a többiek pedig tökéletesen kísérik, mintha ő tartaná egybe az egész bagázst egyszerűen csak azzal, hogy ott van. Nem veszek észre semmit, amivel jelezne nekik, egyszerűen csak énekel és ennyi.
Hát mindenre számítottam, de arra nem, hogy itt fogok vele találkozni újra. Ambivalens érzések kerítenek a hatalmukba. Nem tudom, hogy sírjak, nevessek, üvöltsek, avagy meneküljek- e innen a lehető legmesszebb. De egyszerűen megbénít, hogy itt van. A lábaim a földbe gyökereznek, az agyműködésem leáll, nem találom a hangom, pillanatok alatt szétesem, csak attól, hogy itt van, pár méterre tőlem. Felkavaró látni. Hetek óta nem gondoltam rá úgy igazából, mindig volt valaki vagy valami, ami elterelte róla a figyelmem, csak az álmaimban kísértett. Persze valahol az agyam egyik elzárt kis rekeszében mindig ott motoszkált a gondolat, hogy egy görény voltam és bocsánatot kéne kérnem. Most viszont mindenre felszínre tör. De a sorrendek felcserélődnek. Fel kell cibálnom a hotelszobámba, szeretkezni akarok vele, muszáj megkapnom megint és majd utána bocsánatot kérek, aztán megint szeretkezünk és megint és megint és megint…
- Jó kis bige, honnan szalajtották Andyék? - jut el egy újabb hang a tudatomig.
- A volt gitárosuk nője volt. Állítólag a pasi túladagolta magát egy romantikus hétvége után. Túl sok volt neki a Barbie babából - röhög fel valaki.
- Joshua, akkora egy érzéketlen tuskó tudsz lenni - sziszegi a hátunk mögött a srác. Fél szemmel hátrasandítok. A pasi elég őrültnek tűnik. Feltűnő rúzs van a száján, lakk a körmén, az arca szinte lányos hatást kelt, a hangja és a testalkata viszont arról tanúskodik, hogy férfi az illető. A barna göndör tincsek a nyakáig érnek. A szemei óriásiak, talán a festék miatt. A bőre hófehér, bár van egy tippem, hogy ez is csak a púder hatása. Finn létemre én nem vagyok ennyire sápadt…
- Nem lehet mindenki olyan tüncibünci, mint te, kicsi cukorborsóm - suttogja a vele szemben álló fazon irritálóan magas hangon.
- Kapd be - vigyorodik el a furcsa fazon, majd a pillantásunk találkozik.
- Szeretnéd mi? - szól vissza neki a magas nyurga fazon.
- Nem is tudod mennyire - nyalja meg a szája szélét, majd perverz mosolyra húzza az ajkait és ismét rám néz. - Mi még nem találkoztunk - biccenti oldalra a fejét, aztán közelebb lépked hozzám. - Alex vagyok - nyújt kezet, amit el is fogadok. - Ez itt Joshua, a basszusgitárosom, az pedig Mark a dobosom - bök egy whiskyt vedelő fazonra, aki tisztes távolságból figyeli a színpadon próbáló bagázst.
- Niko - biccentek felé. - Tia, a kurvám, Richard a technikusom, a többiek pedig nem tudom hol vannak - húzom el a szám.
- Ó saját kurvád van? - nevet fel Alex. - Nem rossz. Nekem Mark a ribancom, igaz cica? - fordul hátra vigyorogva, majd ismét a szemembe néz. - De őt is elviselném - bök a fejével Lia felé.
- Ő nem kurva - sziszegem dühösen.
- Honnan tudod? - húzza fel kérdőn a szemöldökét miközben továbbra is pofátlanul vigyorog a képembe. - Visszautasította a pénzed? - néz rám ártatlanul pislogva, de valami ördögi fény táncol a szemeiben.
- Mi van Alex, most a nőkre fáj a fogad? Múltkor még valami technikus fiút próbáltál magaddal cibálni - hallom meg ismét Sean mosolygós hangját.
- Magammal is cibáltam nagypapi - vigyorog rá ez az elmebeteg, mire Sean arca elkomorodik. A kávés poharát felteszi az egyik doboz tetejére, majd kihúzza magát és fenyegetően felénk kezd lépkedni.
- Moderáld magad te kis pöcs, mert még a végén véletlenül valami a torkodon akad - lép elé és az ép szeme villámokat szór.
- Mi van, a nőkre már nem gerjedsz nagypapi? Az én seggem kéne? Hát azt nem kapod meg - vág vissza Alex. Mi meg csak állunk s nézzük a kis csatát.
- Takarodj innen - sziszegi Sean.
- Alex, indulj meg - szól rá a basszusgitáros, mikor a hozzánk képest törpe termetű srác nem mozdul.
- Úgyis az enyém lesz - vigyorodik el önelégülten, majd elindul a bandájával az öltözők felé.
- Tényleg van karizmája a kicsikének - lép mellém Sean és Liát kezdi bámulni, akinek az utolsó hangok épp most hagyják el a torkát. Valamit beszél a fiúkkal, akik huzigálni kezdik az erősítőiket valamerre egészen addig, míg Lia el nem mosolyodik. Ó, igen, az a mosoly… Még emlékszem rá, mennyire csodálatos, de most újra gyomorszájon ver, hogy látom. De ebben a pillanatban nem rám mosolyog, hanem arra a szőkére… Az agyvizem ismét forrni kezd.
- Ismered igaz? - néz rám Sean elgondolkodva.
- Találkoztunk már - suttogom. Szerencsére Tia lelépett, így nem veszi észre, hogy a lány a színpadon az, akitől óva intett a múltkor.
- Olyan érzésem van, mintha én is láttam volna már - bólint. - Jó hangja van, a teste se pite, csak kicsit sovány - néz végig rajta. És igazat kell adnom neki. Mióta utoljára találkoztunk, azóta rengeteget fogyott, de még most is gyönyörű. - Úgy látom készen vannak - mosolyodik el Sean. Halkan rimánkodom, hogy erre induljon el, de nem így történik. Felkapják a cuccaikat és a másik oldalon vonulnak le a színpadról.

- Képtelen vagyok rá - zihálom, miközben fel és alá járkálok az apró szobában. Yv mosolyogva néz rám, Ben és Tim a tükör előtt valami vad és őrült sminket varázsolnak magukra.
- Picim, menni fog - nevet fel Andy, aki a kanapén ücsörög, teljes nyugiban.
- De hánynom kell - nézek rá kétségbeesetten.
- Az a jó - kacag tovább bólogatva miközben a gitárjával bűvészkedik.
- Fulladj meg - nyöszörgöm.
- Lia - hallom meg Yvonne hangját, mire azonnal felé fordulok. - Hoztam neked valamit - mosolyodik el félénken és a táskájából előkap egy csomagot és felém nyújtja. A kíváncsiságom azonnal felkelti kikapom a kezéből a papírtasakot és kiveszem belőle az ajándékom. A lágy esésű piros ruha egyszerűen elkápráztat.
- Ezt te csináltad - nézek rá elképedve. Középsuliban mindig ruhákat rajzolgatott és néha a jobbakat meg is csinálta. Ez volt mind közül a kedvencem, így megjegyeztem magamnak.
- Aham - bólint félve. - Tetszik? - néz rám az alsó ajkát harapdálva, mire elképedve nézek rá, aztán kitör belőlem a nevetés és a nyakába ugrok.
- Köszönöm, köszönöm, köszönöm - ölelem szorosan magamhoz, aztán rájövök, hogy túl nagy a csend körülöttünk. Mindenki engem bámul. Az arcuk meglepettnek tűnik, még Yvé is.
- Mi a baj? - nézek rájuk értetlenül.
- Mosolyogsz - böki ki Yv csodálkozva.
- És hangosan nevettél - teszi hozzá Tim is elképedve.
- Rég nem csináltál ilyet - mosolyog rám Ben is, mire Andyre kapom a tekintetem. Ő pedig csak ül, furán vigyorogva, aztán felpattan elém lép és megpörget a levegőben, mire újra felkacagok.
- Ismét nevet - nevet fel felszabadultan Andy, miközben tovább pörög velem.
- Tegyél le - szólok rá. - Át kell öltöznöm - mosolygok rá és tényleg úgy érzem, mintha pislákolni kezdene bennem a fény, amiről már azt hittem kialudt.
A ruha úgy áll rajtam, mintha rám öntötték volna. Most picit sajnálom, hogy szőke vagyok és nem fekete, így kicsit cicababás ugyanis a ruha rajtam, a vérvörös rúzs viszont tökéletesen passzol az Yvtől kapott ruhakölteményhez, ami alig takar valamit a testemből és határozottan rafinált, egy rakás fekete bőrkiegészítőt aggatok magamra, így ellensúlyozva a csinibaba stílust. Pompásan érzem magam kivételesen. Úgy gondolom ebben a ruhában még az ördögöt is el tudnám varázsolni. Csak a probléma ott kezdődik, hogy tényleg olyan érzésem van, mintha az ördög itt járna a színfalak mögött. De nem lehet itt. Európában turnézik…

Végignézem a produkciójuk minden mozdulatát. Hibátlan az egész. A lány szinte ragyog, van benne valami veszélyesen vonzó. Viszont ha valaki a szemébe néz, akkor ott felfedezhet még valamit. Őrült fájdalmat, olyan veszteséget, amin nem sokan mennek át ennyi idős korukra. Állítólag még csak most lesz húsz éves. Ennyit tudtam kideríteni róla, meg azt, hogy nem zenész csak beugrott, mert nem volt más. Ahhoz képest pokoli hangja van. Kisujjából ráz ki mindent, mintha oda született volna a színpadra. Hasonlít egy régi cimborámra. Ő is mindig ilyen laza könnyedséggel állt odafent.
Kíváncsivá tesz mit tud még. Tudom, hogy hiba, hogy nem kéne érdekeljen, de nem lehet neki ellenállni. Van valami különös varázs a lényében. Ahogy elnézem nem csak én nem tudok nem rá nézni. Mindenki megbabonázva figyeli. Főleg a finn. Elbújt a színfalak mögött, de le se veszi a szemét lányról. Találkoztak már… Hát persze. Úgy belezúgott, mint vak a gödörbe. Mondjuk nem csodálom. Tényleg remekmű lett a kis csaj. Nem tudom kik hozták össze, de tökéletes géneket örökölt. Kár, hogy az apja lehetnék…
Cornelia. Még a neve is különleges, akárcsak azok a villogó zöldeskék szemek, amikkel folyamatosan pásztázza a tömeget. Mintha érezné, hogy valaki bámulja és nem pusztán azért, mert a színpadon van és énekel. Niko a plakátok mögött leskelődik, egyik cigit gyújtja a másik után, szerintem fel sem tűnik neki, hogy mit csinál. Vajon Cornelia is így oda van érte? Talán összetartoznak. Kívülről tökéletesen összepasszolnak. A törékeny védtelennek tűnő picike lány mellett jól mutatna a magas vékony és mégis szálkás finn. Bár a szépség természetét nem ismerem, de Nikohoz volt már szerencsém. Ugyan csak felületesen, de mégis… Érdekes pasas. Bizonyos szempontból szörnyű fickó, de van benne valami amitől nem mondhatom azt, hogy a fogait egyesével ütném ki ha tehetném. Kedvelem annak ellenére, hogy elég nagy seggfej tud lenni. Bár néha elég szemellenzős és nem látja a fától az erdőt. Szerintem azzal sincs tisztában, hogy beleszeretett a színpadon álló tündérkébe. Tündérke?
Tündérke! Ó, bassza meg, hát persze. Láttam már. És csak most esik le, mikor szakadni kezd az eső. Ironikus. Akkor is esett. Londonban. Eléggé szét voltam csúszva, a heroin nem tett túl jót aznap este, de összevesztünk Karennel és kellett valami, ami eltereli a figyelmem a romokban heverő házasságomról, ezért belőttem magam és ha minden igaz még piáltam is. Nem is keveset.
Tűzzel kínált. Elfogadtam. Aztán… aztán megcsókoltam. Az a csók. Azonnal felállt tőle a farkam. Édes volt és keserű. Lágy és szenvedélyes. Rövid és mégis hosszú. Emlékszem még álmomban is kísértett hetekig. A kabátom neki adtam. Emlékszem a kisírt szemeire és arra az édes ártatlan mosolyra, amivel megajándékozott, mikor felhúztam a cipzárt.
Olyan arcot vágott, mintha összetörték volna a szívét. Mikor is volt ez? Pár hónapja? Egy éve? Nem is tudom. Mióta Karentől és a srácoktól elköltöztem összefolynak a napok. A pia, a drog, a munka és a prostik nem épp tesznek jót a memóriámnak.

- Liát bámulod - hallok meg valakit megint a hátam mögül, mire ijedten rezzenek össze.
- Baszd meg Mika - szűröm a szavakat a fogaim között.
- Nem baszom meg. Mióta tudod, hogy itt van és fellép? - néz rám összeszűkült szemekkel.
- A próba előtt láttam meg - sóhajtok fel miközben visszafordulok a színpad felé és tovább bámulom a tüneményt.
- Mit fogsz tenni? - lép mellém.
- Nem tudom. Semmit. Fogalmam sincs. Beszélnem kéne vele - hadoválom.
- Szerintem meg békén kéne hagynod - sóhajt fel. - Ne okozz neki több fájdalmat. Nem érdemli meg. Hagyd, hogy lelépjen, nem kell tudnia, hogy itt voltál. Ha még nem látott maradjon is így - mondja halkan.
- Bocsánatot kell kérnem tőle - nézek Mikara.
- Nem kell - csóválja meg a fejét. - Niko, te nem bocsánatot akarsz kérni tőle, ez csak kifogás, mindketten tudjuk. Megint össze akarsz vele gabalyodni, de nem teheted meg. Kétszer felajánlotta már, hogy veled marad és te elzavartad. Hagyd őt békén. Ott van Leena, akit úgy néz ki kicseréltek és ismét visszaváltozott azzá a normális lánnyá, aki volt. Felejtsd el Liát - teszi a vállamra a kezét én viszont ismét felkapom a vizet.
- Mi lenne ha nem mondanád meg még te is, hogy mit tegyek? - csattanok fel, majd sarkon fordulok és az öltözőbe vágtatok, hogy átöltözzek és felkészüljek a koncertre.

- Andy, ugye nem baltáztam el? - nézek rá mikor végre levonulunk a színpadról. Félek a válaszától, mióta lejöttünk görcsbe áll a gyomrom.
- Viccelsz? Mókuska, megcsináltad - nevet fel és szorosan megölel. Mindenkiről patakokban folyik az izzadtság, de a vastaps még most is szól, hogy végleg levonultunk. Kár, hogy esett az eső… Ha az a tíz perces zuhé nincs, akkor azt hiszem minden flottul alakult volna.
Gyors zuhany után mindenki embert farag magából. A fiúkhoz valami producerféle megy oda, hogy beszélgessenek a lemezről, mi Yvvel viszont halálra unjuk magunkat.
- Nem nézzük meg a többi koncertet? - néz rám unottan.
- Menjünk - rántom meg a vállam, majd kézen fogom és bemászunk a tömegbe.
A kis színpadon dallamos rockzenét játszanak. Három srác áll odafent, elég fura szerzetek, de megnyerő a stílusuk. Aztán valaki megkocogtatja a vállam ezzel kizökkent a bámészkodásból.
- Szia tornádó - mosolyog rám a mögöttem álló.
- Oliver? - kerekednek ki a szemeim.
- Akkor még megismersz - nevet fel, majd közelebb húzza magához Lizát, aki vigyorogva bújik hozzá.
- Utolérted látom - kacagok fel.
- Utol és többé nem eresztem el - csókolja meg Oliver a lányt szenvedélyesen.
- Liza vagyok, múltkor nem jutottunk el a bemutatkozásig - húzza el Oli barátnője a száját, aztán elmosolyodik, átölel és két puszit nyom az arcomra. - Amúgy meg köszönöm. Ha nem csókolod meg, sose jön rá, hogy… Szóval érted - súgja a fülembe mosolyogva, mire ismét elnevetem magam.
- Értem és nincs mit - kacsintok rá. - De mit kerestek itt? - nézek rájuk kérdőn.
- Játszik ma a bátyám - adja meg Oliver a választ.
- Ó tényleg? Melyikük a tesód? - fordulok a színpad felé.
- Jaj, még csak ezután jönnek - magyarázza Oli. - Kb. tíz perc és színpadon lesznek - néz az órájára.
- A bátyád mindig késik - kuncog fel Liza, mire Oli elhúzza a száját, de azért bólint egyet, igazat adva neki ezzel.
Élvezzük a zenét, beszélgetünk, táncolunk és nevetünk. Oliver megdicsér, mert szerinte csodálatosak voltunk a színpadon én viszont biztosítom róla, hogy ez volt az utolsó alkalom, hogy énekeltem ennyi ember előtt. Nem vagyok zenész és nem is akarok az lenni. Viszont kivételesen tényleg jól érzem magam. Nem gondolok se Pete-re, se Mirára, se Nikora. Semmire. Egészen addig míg az utánunk lévő zenekar le nem vonul a színpadról és le nem szedik a plakátjukat, ami alatt a következő zenekar neve díszeleg.
- Na ne - nyögök fel. Csak álmodom. Nem lehet igaz. Nem és nem. De a fülembe kúszik a lányok sikolya. Mind egy szót skandálnak. Kulo.
- Mi a baj? - simítja a tenyerét Oliver a vállamra, mire a szemébe nézek. Bassza meg.
- Niko a testvéred, igaz? - kérdezem alig hallhatóan.
- Ismered a bátyám? - kerekednek ki a szemei.
- Ismered a finnjét? - szólal meg Oliverrel egyszerre Yvonne.
- A finnje? - ráncolja össze a szemöldökét Oli.
- Az első - hallok meg egy halk doromboló hangot, ami Andyhez tartozik.
- Mi van? - néz ránk Liza értetlenül.
- Ő a kincse - mutogat rám Oli elképedve.
- Te tudsz róla, hogy kultának hívott? - kerekednek ki most az én szemeim.
- Rólad beszél mindig, mikor segg részeg - bólint.
- Bassza meg - sziszegem és érzem, hogy kifut a vér az ereimből. Túl sok az infó. Nem akarom. Nem és nem. Nem akarok tudomást venni arról, hogy itt van. Le kell lépnem. Azonnal! De nem mozdul a lábam. Miért nem mozdul? Mennem kell. Muszáj. Gyerünk már.
Hiába rimánkodok magamba nem segít. A testem önállósítja magát és a színpad felé fordul, pont abban a pillanatban, amikor felállnak. Mika, Mad, Jari, Aleksi… Mindenki, kivétel Niko. Ő még kéreti magát. Addig nem jelenik meg, míg az egész tömeg nem kezdi a nevét hajtogatni, miközben ritmusosan összecsapják a tenyerüket. Ő pedig bevonul. Nem mosolyog, csak a szemeivel bűvöli a népet. Azokkal az átkozott, kinyomni való, káprázatos zöld szemeivel. A levegő a tüdőmbe reked. Hát mégis a színfalak között mozgott az ördög egész nap. Nem tudom miért, de felteszem a kapucnim és elindulok az első sor felé.
- Lia, várj - kiált utánam Yv, majd elkapja a csuklóm és jön velem. Ész nélkül lökdösöm arrább az embereket valami láthatatlan erő hajt felé. Mennem kell még akkor is, ha nem akarom. Látnom kell még akkor is, ha nem kéne. A közelében kell lennem még akkor is, ha veszélyes. Megint elment az eszem. Elvette minden csepp józanságom, pusztán azzal, hogy megjelent és elkezdte a csípőjét riszálni éneklés közben. Van benne valami furcsa, mintha keresne valakit a tömegben. Talán a menyasszonya is itt van. Engem nem láthat, a kapucni megóv. Különleges találmány ez. Én mindent látok, de engem senki, ha nem akarom. Biztos, hogy nem akarom, hogy észrevegyen? Nem tudom. Tényleg nem. Azaz, hogy ne tudnám. Akarom. Szeretném ha látná, hogy túléltem. Mindent túléltem. Túléltem, hogy meghalt a legjobb barátnőm, túléltem, hogy nem kellettem neki és azt is túléltem, hogy a férfi, akit utána közel engedtem magamhoz szintén távozott az élők sorából. Azt akarom, hogy nézzen a szemembe és bánja meg, hogy elengedett, de jöjjön rá, hogy már késő. Lássa meg, hogy tévedett, mert felnőttem. Nem vagyok egy ostoba kis csitri.
Még most is elbűvöl, még most is hevesebben ver a szívem a látványától, még most is érzem az illatát, még most is hat rám a varázsa, a hangja. Igen, még most is úgy gondolom, hogy ő a legcsodálatosabb férfi az univerzumban. Még mindig különleges és mesebeli. Még mindig az ő kezében van a gyeplő. Tudja mit csinál és azt is, hogy miért. Tisztában van vele, hogy a puszta jelenlététől elolvad bárki. Az összes lány, sőt még a fiúk nagy része is a tenyeréből eszik és még csak különösebb erőfeszítésébe kerül, hogy ennyire a hatása alá vonjon mindenkit. Elég a fekete festék, ami most is vastagon keretezi a szemét, elég, hogy magára rántott egy testére tapadó, fekete, könyékig felgyűrt ujjú pólót és egy szürke farmert ami épphogy a keskeny csípőjéig ér. A hatalmas övcsat eltakarja a hasa alján lévő kacskaringós mintákat, a vastag ezüst gyűrűk most is a kezén díszelegnek, ugyan úgy, ahogy a rózsafüzér is a nyakában lóg, annak ellenére, hogy cseppet sem hívő. A pulcsija nem ér le a nadrágja széléig, így egy két centis sávban látszódik a hófehér bőre a derekánál. A haját borzolja az esti szellő, bár enélkül is éppen elég kócos, mégis szexi. Igen, még mindig szeretem. De ezt ő sose fogja megtudni. Soha!
Fogalmam sincs mióta bámulom, de hirtelen felfogom a sorok értelmét, amiket elénekel és döntök. Látnia kell. Ki fog szúrni, tudom és érzem. Már így is percek óta bámulja az alakom, de tudom, hogy nem biztos abban, én vagyok-e a kapucni takarásában. Itt az ideje barátom, hogy biztos legyél a dolgodba. Kihúzom magam és leemelem magamról az eddig védelmet nyújtó anyagot. Egyenesen a szemébe nézek, látom, hogy elképed, de folytatja tovább a koncertet, én pedig elmosolyodom.
- Lia, menjünk, ebből baj lesz. Érzem - nyüszít fel Yv mellettem.
- Mindjárt - suttogom, de nem nézek rá. Niko tekintete az enyémbe mélyednek. Eszem ágában sincs elkapni róla a pillantásom, inkább kacérkodom vele. Megnyalom a szám szélét és tovább bámulom az arcát.

- Niko! Mi a szent Úr Istent csinálsz? - kiabál utánam Mad, mikor leugrok a színpadról, de tovább nyúzza a basszusgitárt, elvégre mégiscsak most jönnek a srácok szólói. Tényleg fogalmam sincs mit művelek, de látom, hogy ott áll az első sorban és engem néz és én nem vagyok képes ellenállni neki. Olyan, mint valami mágnes, vonz és akarom. Muszáj megérintenem, mert ha nem teszem, akkor abba belepusztulok. Amint a kordonhoz érek, sarkon fordul, elmosolyodik és elindul, egyenesen be a tömegbe. Az első sorban állók utánam kapnak, de én csak arra a szürke kapucnis pulóverre tudok fókuszálni. Nem tűnhet el. Most már nem!
- Niko, menj vissza - lép mellém a biztonsági őr, de nem hallgatok rá. Életem talán legnagyobb ostobaságát követem el azzal, hogy átugrom a kordont és bevetem magam a közönség közé, hogy követni tudjam. Lia ismét hátra pillant és egy másodperc elejéig ledermed. Nem számított rá, hogy ide is követem, de megtettem. Mégis megtettem.
- Niko - hallom a nevem ezer felől, de csak megyek előre, miközben jobbról, balról, elölről és hátulról is lökdösnek. Előrébb jár, folyamatosan hátra pillant a válla felett, én pedig megyek utána. Azaz próbálkozom vele, de nem egyszerű túljutni az embereken. A srácok nem hagyják abba a zenélést, tudom, hogy megint énekelnem kell és megteszem.
- With the venomous kiss you gave me, I'm killing loneliness… - búgom a sorokat, mire ismét megfordul és elkapja a pillantásom. Nem tudom eldönteni, hogy mi történik velem, csak azt tudom, hogy mosolyog. Rám mosolyog, a szemei huncutul csillognak, de nem áll meg. A dobhártyám zúg a kiabálástól, de egyszerűen minden összefolyik körülöttem, egyetlen egy embert látok tisztán és az ő.



A látszat sosem fontos. A lényeg mindig a részletekben rejlik. Az igazán okos emberek erre régen rájöttek már. Mindig a háttérmunka tesz sikeressé valamit. Ezer meg ezer szorgos kis hangya dolgozik egyetlen egyért. Hogy mi a jutalom? Sosincs jutalom. Maximum a lelkiismeretük marad nyugodt. Ők megtették amit kell. De mi van a királyokkal és a királynőkkel? Ők tükörbe tudnak nézni? Vagy csak pózer mosolyok mögé bújnak, miközben hányi tudnának saját maguktól? Mégis ők fürdenek a fényben, míg a többi kicsi hangya a sötétben dolgozik és úgy állítják be a lámpákat, hogy a fény tökéletesen süssön a főnök arcára. Leolvadhat a maszk ha túl erősre van állítva a reflektor?

34. A mi hibánk

„Soha senki sem számít arra, hogy kirántják a lába alól a szőnyeget; az életünket megváltoztató események általában nem jelentik be önmagukat. Az ösztönök és az intuíciók segíthetnek, küldhetnek néhány figyelmeztető jelet, de még ezek sem tudnak felkészíteni arra, hogy gyökértelennek fogod érezni magad, amikor a sors a feje tetejére állítja a világodat. Ilyenkor düh, zavar, szomorúság és frusztráció keveredik össze az emberben - valahogy úgy, mint a fehér szemcsék a hógömb belsejében. Évekig eltart, hogy leülepedjen az érzelmi por, de te eközben sem állsz le, mindent elkövetsz annak érdekében, hogy keresztülláss a viharon.”

http://www.youtube.com/watch?v=pgqDURxuZo0&ob=av2e

Csak fekszem az ágyon, egyedül. Azaz nem is egyedül. Egy üveg vodka mindig jó társaság. De hiába… Már a fél üveget bepusziltam mégis potyognak a könnyeim. Én ezt nem így akartam. Szerettem volna ha működik a dolog, megadtam volna neki mindent, hisz mellette olyan jó volt. Biztonságos, meleg és csak ennyi kellett nekem. De most minden olyan hideg körülöttem. Én is az vagyok. Ismét jégcsappá dermedt a szívem és még ez a kibaszott vodka se képes felmelegíteni. Olyan jó lenne ha átölelne és hozzám bújna. Ha megint elveszhetnék a karjai közt. De nem! Ezt már nem csinálhatjuk tovább. Mi lett volna a következő lépése? Engem ad el, hogy heroinhoz jusson?
Talán aludnom kéne. Másnap tiszta fejjel átgondolni, hogy hogyan tovább.

A telefonom csörgésére térek magamhoz, még sötét van odakint, nekem viszont minden tagom zsibbad. Az óra hajnali fél hármat mutat.
- Ki az Isten vagy ilyenkor? - morgok a készülékbe, mikor sikerül végre kihalásznom a zsebemből.
- Lia, ide kell jönnöd. Most - hallom meg Andy ideges hangját.
- Yvvel van valami? - ülök fel és szinte üvöltök a telefonba. Nem lehet baja. Neki nem. Csak pár órája hagytam velük.
- Nem, Pete-tel - morogja. - Beszélned kéne vele. Tajtékzik, már szétverte a fél emeletet, nem bírunk vele - magyarázza.
- Megyek - suttogom vagy két perc gondolkodás után. Nem tudom miért, de még mindig úgy érzem, hogy egymáshoz tartozunk és ugyan eszem ágába sincs visszaköltözni, mégis muszáj leállítanom mielőtt baromságot csinál.
A házhoz érve még csak be se csengetek, Yv máris feltépi az ajtót és a nyakamba borul. Hatalmas monokli van a szeme alatt, bennem pedig meghűl a vér. Ben megütötte volna?
- Ki tette ezt? - nézek rá idegesen.
- Pete, véletlenül eltalált miközben Ben felé hadonászott - szipogja. - Mióta elmentél, olyan, mint akinek elment az esze - magyarázza halkan, bennem viszont felmegy ismét a pumpa. Álmos vagyok, fáradt, nincs türelmem a marhaságaihoz. Már épp szitkozódni kezdenék, mikor égtelen dörömbölésre és kiabálásra leszek figyelmes.
- Pete, azonnal nyisd ki azt a kibaszott ajtót, mert ha nem, én esküszöm a lányom emlékére, hogy úgy szájba verlek, hogy a fogaid egyesével köpöd ki - hallom Andy üvöltését.
- Na jó ez őrület - lépek beljebb. - Véget kell vetni ennek - sziszegem és dühösen elindulok az emelet felé. A ház eddig se volt épp tisztának mondható, de most úgy néz ki, mint egy csatatér. A kanapé felborítva, a párnák szanaszét, az üvegszilánkok ellepik a szőnyeget, minden szerte szét hever a földön. Mintha valami hurrikán tombolt volna… Pete… Az Isten verjen meg, miért kellett ezt tenned? Még a lépcső korlátjából is ki van rúgva egy darab. Örülök, hogy épségben feljutok az emeletre és nem esek hasra semmiben. Andy észre se vesz mikor a lépcső tetején megállok, inkább tovább üvöltözik.
- Egy perced van baszd meg, hogy kinyisd az ajtót, mert ha nem én betöröm! Hallod baszd meg? Eltöröm a kezed és nyakig gipszbe visznek az intenzívre - üvölt tovább, miközben az öklét a kemény ajtóba veri újra és újra. Félmeztelenül áll és dörömböl, az arca tele van kék, zöld foltokkal, az oldalán is van egy komolyabb véraláfutás, a szemöldöke és a szája is fel van szakadva. Ben áll mellette, ő se néz ki sokkal jobban.
- Hagyd, majd én - hívom fel magamra a figyelmet, mire Andy villámokat szóró szemekkel felém fordul. El van az ő agya is borulva, bár ezt cseppet sem csodálom. Fogalmam sincs mi történhetett köztük ezalatt a pár óra alatt, de a fiúk tekintete semmi jót nem ígér.
- Pete, itt vagyok - kopogok be az ajtón. - Engedj be légy szíves - szólalok meg ismét.
- Nem mész semmire vele. Szerintem épp most lőtte be magát megint - sziszegi Andy dühösen. - Az a kibaszott drog elvette a maradék józan eszét is - dühöng tovább.
- Pete, hallasz? - kopogok be ismét, de semmi válasz nem érkezik. Az ajtóra tapasztom a fülem, de egy kis motoszkálást se lehet hallani. A jeges félelem a hatalmába kerít. Mi van ha valami baromságot csinált?
- Törd be - nézek a kék íriszekbe komolyan, de Andy meg se moccan. - Törd be az ajtót, nem hallod? - kiabálok rá, mire bólint egy aprót, arrább taszít és a vállával próbálja belökni az ajtót, de elsőre nem sikerül neki csak harmadik nekifeszülésre. Amint kiszakad a zár, azonnal arrább penderítem az énekes pacsirtát és belépek a szobába. Pete az ágyon fekszik, a szemei nyitva vannak és hörög. Olyan, mintha fuldokolna, a szájából sűrű hab tör elő, az arca szinte szürke.
- Hívjatok egy mentőt - kiabálok ki a fiúknak, miközben mellé vetődök az ágyon. A fecskendő még mindig kiáll a karjából, képtelen rám fókuszálni. Kitépem a tűt a karjából és a két kezembe veszem az arcát.
- Mi a faszért? - lép be Ben dühösen, Andy viszont lefagy a küszöbön.
- Hívj egy kibaszott mentőt - csattanok fel. - Pete te meg nézz rám a szentségit - pofozom fel, hátha észhez tér. - Nem hallod? Nézz rám, a kurva életbe - üvöltök rá, de a szemei nem mozdulnak. Csak hörög és zihál. Félek. Félek, hogy megint nem voltam itt időben és Pete is úgy jár, mint Mira. - Meg ne merj halni nekem, mert esküszöm kiheréllek - pofozgatom tovább, de semmi sem történik. A pulzusa az eget veri, majd hirtelen lelassul. - Andy, gyere ide és segíts - szólok a még mindig szoborrá dermedt szőkeségre, aki csak bámul befelé, de nem mozdul. Utálom ezt, utálom a pánikot, utálom, hogy mindenki lefagy és csak egyedül én vagyok észnél. Felpattanok Pete mellől és két hatalmas taslit keverek le Andynek, hogy végre felfogja, hogy ez most nem játék és segítenie kell. Hirtelen megmozdul, a pofon ráébresztette, hogy tényleg mozognia kell, ha nem akarja, hogy a barátja itt nyúljon ki a szeme láttára.
Ben mentőt hív, Yv csak sír és sír, míg Andy és én felkanalazzuk a hatalmas testet és a fürdőszobába visszük, remélve, hogy a hideg víztől beindul a légzése ismét, legalább addig, míg meg nem érkeznek a mentők. De nincs szerencsénk, már úszik a fürdőszoba a jeges áradattól, úgy ahogy mi is, mikor egy utolsó nyögés hagyja el a torkát és lecsukódnak a szemei, a mellkasa pedig nem mozdul többé.
- Nem, nem, nem és nem - üvöltök, mint valami eszement és a mellkasát csapkodom. A mentősök is beérnek, arrább taszítanak és újraélesztik. Deja Vu-m van. Mirával is ugyan ezt csinálták. Érte is harcoltak, őt is a drog vitte el. Pete-et hordágyra teszik és elindulnak vele kifelé. Közbe megérkeznek a zsaruk is, de nem érdekel, mert úgy érzem még van remény, hisz kórházba viszik…Automatikusan caflatok a mentősök után és én is beszállok velük együtt az autóba, ami azonnal el is indul szirénázva a kórház felé. Nem igazán hallom, hogy miről beszélnek körülöttem, fogalmam sincs mit kérdeznek tőlem, egyszerűen csak ülök ott megdermedve és némán imádkozom, hogy ne veszítsem el. Legalább őt ne.
Halvány dunsztom sincs, hogy kerülök a vizsgáló melletti székre, csak a fertőtlenítő szagát érzem és a hideget. A folyosón nagy a nyüzsgés, de nem tudom még azt se megkülönböztetni, hogy ki civil és ki nem. Aztán hirtelen szét tudom választani, hogy ki kicsoda. Itt van három rendőr, az egyik mellettem ül és próbál kommunikálni velem, itt van a két mentős, akik küzdöttek érte, egy nővér akivel beszélgetnek és odabent a szobában ott van ő. Ott van Pete. Megjelenik Andy is a folyosó végén hirtelen és mellém vetődik.
- Mi van vele? - térdel elém és mélyen a szemembe néz, nem bírok megszólalni csak csóválom a fejem. - Lia, mi van vele? Mondtak valamit? Hol van? Szólalj már meg te hülye picsa - kiabál rám és kicsit meg is ráz a karomnál fogva, mire a mellettem ülő zsaru csúnyán néz rá.
- Nem tudom - nyöszörgöm. - Nem tudom - mondom egy kicsit hangosabban. - Nem tudom, nem érted? - kiabálok végül.
- Nincs semmi baj, erős, nem lehet baja - húz Andy fel, majd leül a helyemre és az ölébe von. Csitítgat, puszilgat és simogat, összefűzi az ujjainkat és szorítja a kezem. Tudom, hogy ő is izgul, végül is általános iskolás kora óta ismeri és a legjobb barátok még akkor is ha állandóan összebalhéznak és péppé verik egymást.
Egy idő után kijön a doki a szobából, odalép az egyik nővérkéhez, aki ránk bök, így hozzánk sétál.
- Sajnálom, de nem tudtuk már megmenteni. Túladagolta magát a barátjuk és leállt a légzése - mondja gépiesen, mire érzem, hogy elkap a hányinger. Úgy pattanok fel Andy öléből, mint akit puskából lőttek ki és a szemben lévő mosdóba szaladok, hogy ki tudjak adni magamból mindent.

Gyűlölöm a temetőket és most mégis megint oda tartok. Utálom az egészet, de a legjobban azt utálom, hogy nem tudok sírni. Még igazán azt se fogtam fel szerintem, hogy az én hatalmas megtörhetetlennek és sebezhetetlennek hitt medvém nincs többé. Andy fogja a kezem, Yv és Ben együtt ballagnak a hátunk mögött, Tim is utánuk baktat a nőjével, ugyan úgy ahogy a többi cimbora. Utoljára hajthatunk fejet előtte. Nem nehéz kiszúrni hova kell menni, a pap ugyan most csapja össze a Bibliát, de a szülei és a rokonai még ott állnak a sírnál. Mi nem tartottuk helyesnek, hogy itt legyünk a szertartás alatt. Nekünk nincs Istenünk, nem is hiszünk semmiben főleg nem ezekben a dolgokban, de Pete családja ragaszkodott ahhoz, hogy keresztény szertartás szerint temessék el az egyetlen fiúkat. A vállam mögött hátranézek és elcsodálkozom azon, hogy mekkora tömeg hömpölyög mögöttünk. Kígyózik a keskeny úton a feketébe öltözött embertömeg. Furcsa, szomorú bagázs. Én és Andy haladunk el a távozni készülő pap mellett először. Isten hívének mélyen a szemébe nézek. Lenne hozzá pár kérdésem, de inkább nem teszem fel őket, nem kell a balhé, most nem. Bár ha jobban belegondolok szívem szerint beszélgetés helyett inkább megcibálnám a reverendájánál fogva, hogy mégis ki a francot szolgál. Ha létezne Isten, akkor nem hagyta volna, hogy Mira és Pete meghaljon. Mindketten fiatalok voltak és életerősek most pedig egy nyomorult koporsóban fekszenek. Az atya talán látja a szemembe a gyilkos dühöt, mert elfehéredik és keresztet vet. Én pedig felkacagok. A nyomorult Istened se ment meg attól, hogy te is a pokolra kerülj velünk együtt. Nyomorult…
Sötét felhők gyűlnek a fejünk felett, a szél is feltámad. Talán az ég is gyászol. A sír mellé érve egy fekete hajú és szemű alacsony, kisírt szemű nő lép Andy elé. Mérhetetlen düh árad a szemeiből, amitől érzem, hogy semmitől sem félő férfi keze megremeg a tenyeremben.
- Mit keresel te itt? - üvölt rá a nő. - Te ölted meg a fiam! A te hibád és ezé a szajháé - bök a mellkasomra a mutatóujjával. - Nincs jogod itt lenni, semelyikőtöknek nincs joga a fiam sírjának közelébe jönni - kiabál és felzokog, majd Andy mellkasát kezdi püfölni, aki csak áll és hagyja, hogy a nő erőtlenül ütlegelje.
- Hagyd abba - szorítja magához egy Pete-hez hasonló pasas a törékeny anyát, aki épp most temette el az egyetlen gyerekét. A férfi ugyan akkora, mint Pete volt, csak ez a férfi jóval öregebb. Az édesapja lehet…
- Ő ölte meg. Andy ölte meg és ez a kis kurva. Miatta nem tanult tovább, miatta vette meg azt a korhadt gitárt és miatta hagyott minket el, hogy zenész legyen. Ő adta neki a drogot is, miatta lőtte túl magát és emiatt a kis ribanc miatt. Elvették a fiúnk eszét, nem érted? - zokog fel Pete anyukája.
- Eva, hagyd abba, nem ők tehetnek róla - suttogja a férfi, mire keserű mosoly jelenik meg az arcomon.
- De igen, én tehetek róla - bólogatok. Pete anyukája elkerekedett szemekkel néz rám, majd ismét sírni kezd.
- Ne haragudjatok rá Andy. Csak okolni akar valakit, mert meghalt a gyerekünk - veregeti vállon Pete apukája a mellettem álló férfit, aki a homlokára tolja a napszemüvegét, ami eddig mindenki elől elrejtette a kialvatlan, karikás, kisírt szemeit.
- Megértem - bólint keserűen a szőkeség, mire egy halvány mosolyt kap cserébe. Pete szülei elindulnak, az anyukáját szó szerint el kell vonszolni a sírtól, miközben ezerszer elátkoz engem és Andy-t, de nem számít. Csak az apró földkupac a lényeg, ami alig két lépésnyire van tőlem. Már nem hallok és nem látok semmit, csak a nevet és a két évszámot. Lassan lépkedek közelebb, már nem fogja Andy a kezem. Finoman simogatom meg a sírkövet, mintha a medvém arca lenne.
- Te voltál a legjobb - suttogom halkan és a kezemben lévő hófehér rózsát rádobom a kőre. Andy fehér virága az enyém mellett landol, majd hátrébb állunk, hogy a többiek is elmondhassák, amit nem mondtak el mikor még élt. Andy gitárja is előkerül, pengetni kezdi a húrokat. Én pedig énekelek Pete-nek, mert tudom, hogy imádta. Andy is csatlakozik hozzám, majd az egész banda összeáll. Ben basszusgitározik, Tim a dobját üti, van egy lány, aki hegedülni kezd. Mindenki tudja, hogy miért ez a szám az, amivel búcsút veszünk tőle. A sírkőből már semmi nem látszik. Egy perc alatt vagy ötven hófehér rózsa hullott rá és ki tudja hány könnycsepp. Már csak mi vagyunk itt, a családja távozott, de az anyukája kiabálása még mindig a fülemben cseng. A szél egyre erősebb, az égen villámok cikáznak át, majd a mennydörgés teszi teljessé a búcsúdalunkat. Mindenki énekel, hiába csuklik el egyesek hangja a sírástól, felszegik az állukat és teszik azt, amivel úgy érzik tartoznak Pete-nek. Némán pereg le az első könnycsepp az arcomon. A szél viharossá válik, tépi a fák ágait, a hófehér rózsakupacra, ami egyre nagyobb lesz száraz faleveleket fúj, aztán elkezd esni az eső, először csak szép lassan, úgy ahogy az én könnyeim folynak végig az arcomon, aztán ténylegesen is leszakad az ég, miközben az én szívem porrá törik. Nem tudom mitől nedvesebb az arcom, az esőtől, vagy a sós kis cseppektől, amik a szememből gurulnak ki, de nem is érdekel. Csak énekelek, ennyivel tartozom neki. Énekelnem kell míg vége nincs ennek az egésznek, míg mindenki oda nem adta az utolsó ajándékát neki, míg az utolsó rózsa nem hullik a sírjára. Muszáj még akkor is, ha úgy érzem megfulladok. A dal végén egy emberként indulunk meg kifelé. A rózsák ugyan elfogytak, de a könnyek még potyognak. Hát ennyien szerettek drága Pete? Ennyire?

- Bőrig áztál basszus - dohogja Andy miközben a fürdőszobába caflat, hogy egy törölközőt hozzon, de nem áll szándékomban megvárni. Felmegyek a közös szobánkba és remélem, hogy az egész csak egy rossz álom, reggel pedig mellette ébredhetek fel. De az ágy üres és Pete nincs sehol. Végre felfogom, hogy ő is meghalt. Észre se veszem mikor omlok össze, egyik pillanatról a másikra történik. Térdre rogyok a szoba közepén, a térdem a padlón óriásit koppan és úgy érzem nem bírom tovább. Ennyi elég volt ebből az életből nekem is. De itt van Yv, őt nem hagyhatom itt. Most nem. A torkomban egy gombóc egyre nagyobbra és nagyobbra nő, megfulladok tőle. Erőtlenül dőlök el a parkettán és olyan picire húzom össze magam, amennyire csak lehetséges. A térdeim egészen a mellkasomig húzom és átkarolom őket, pont úgy, mint mikor még gyerek voltam. Várom, hogy rám szakadjon a plafon, hogy a gombóc végleg megfojtson, de nem… Hiába rimánkodok azért, hogy valaki öljön meg, senki nem hallja.
- Lia, Lia az Istenit szedd össze magad - trappol mellém Andy és felkanalaz a földről, hogy a karjába húzhasson.
- Nem.. Nem… Nem megy - zokogom levegő után kapkodva. - Megfulladok. Megfulladok nélküle - lehelem és a torkomhoz kapok, amiben ott van az a hatalmas gombóc.
- Nem fogsz megfulladni - suttogja a fülembe. - Nem engedem, hogy bajod essen. Tudom, hogy fáj, mert nekem is fáj. Pokolian fáj idebent - vág egy hatalmasat a mellkasára, aztán érzem, hogy valami meleg és nedves a homlokomra csöppen. Riadtan nézek fel Andy arcába és akkor meglátom, hogy az ő szeméből is potyognak a könnyek.
- Hogy lehet ezt túlélni? - nyögöm ki, mikor szorosan egymásba kapaszkodva az ágyon fekszünk.
- Még nem tudom, de rájövök - nyom egy puszit Andy a homlokomra.

Azt hiszem én hamarabb megtalálom nála a túlélés receptjét. Édes tudatlanságba menekülök minden nap, három egész hónapja. Ez a rengeteg idő pedig sikeresen ki is maradt teljesen. A legjobb barátom nem Yv és nem Andy, hanem a whisky és a kokain. Gőzöm sincs hova vezet az, amit csinálok, de nem is érdekel. Ha ők belehalhattak, akkor én is! Ha ők egyedül hagyhattak, akkor én is egyedül hagyhatok bárkit. Jogom van hozzá. Ahhoz is jogom van, hogy mindenkivel lefeküdjek akivel akarok, ahhoz is, hogy egy kocsi elé ugorjak és ahhoz is, hogy esténként százezerszer elátkozzam Mirát és Petet és bízzak abban, hogy mindketten forognak a sírjukban. Persze nem őket hibáztatom, mert halottak, hanem magam. Hiába mond bárki bármit, nem bírom megszokni a gondolatot, hogy nincsenek velem, hogy nem tudtam megmenteni őket.
- Már megint mit műveltél mókuska? - néz rám Andy aggódva, mikor mezítláb becsattogok a konyhába.
- Közöd? - morgok rá flegmán, miközben a kávéfőzővel kezdek szöszmötölni, ami nem épp könnyű főleg, hogy csak résnyire vagyok képes kinyitni a szemeim. A fele víz mellé megy, a konnektorba se találok bele elsőre, mire elveszítem a türelmem. - Hogy a jó kurva életbe - rugdosom a konyhaszekrény ajtaját dühömbe, mire Andy mellém lép és bedugja helyettem a készüléket. Erőtlenül dőlök a mellkasának és hagyom, hogy szorosan magához öleljen.
- Nyugodj meg - simogatja a karjaim. - Iszunk egy kávét, eszel valamit és utána bebújunk a paplan alá és alszunk - suttogja a tervét, amin elmosolyodom.
- Nem vagyok éhes, a többi oké - motyogom és tényleg majdnem elalszom a karjai közt. Már nem is tudom mikor aludtam utoljára.
- Enned is kell - szól rám halkan. - Beteg leszel, már csak csont és bőr vagy - simít végig a bordáimon, amik tényleg élesen kirajzolódnak a vékony trikó alatt. Már övet se kell hordanom a csípőcsontom meggátolja, hogy lecsússzon rólam a nadrág.
- Nem - csóválom meg a fejem fél kómába. Idejét se tudom mikor aludtam egy huzamba két óránál többet. Most jött el azt hiszem az a pillanat, hogy teljesen kimerüljek. Állva, Andy karjai közt alszom el.

A fejfájást már jó ismerősként üdvözlöm reggel. Leena legalább itt van mellettem, ma is. Tegnap viszont Istenesen kiütöttük magunkat. Hihetetlen egy nő, mindenhol tud füvet és egyéb finomságokat szerezni. Muszáj is, különben nem bírnám a hajtást és leájulnék a színpadról. Ráadásul kiderült, hogy még Amerikába is megyünk. Alig várom…
Három hónap alatt negyven koncertet nyomtunk le, kimerültem, fáradt vagyok és egyre hisztisebb. Leena nélkül már valószínűleg kiugrottam volna az egyik hotel erkélyéről. De a kapcsolatunk most legalább olyan, mint mikor megismerkedtünk. És a srácokkal is minden rendbe jött. A füves, vodkavedelős privát hálószobai bulikon mindenki megjelenik. Tiának igaza volt, a pia összekovácsol minket.

- Lia, elég legyen - veri a kezemből Andy a vodkás üveget, aminek a nyakát abban a pillanatban elkapom, ahogy felébredek. Az üveg a parkettán csattan, az erős ital pedig szétfolyik a törött szilánkok közt.
- Mit képzelsz magadról? - fordulok felé üvöltve.
- Ne kiabálj velem - sziszegi dühösen, majd hirtelen felkap a vállára és a fürdőszobába visz. Hiába püfölöm azért, hogy tegyen le, meg se érzi az erőtlen ütéseim. A hatalmas tükör előtt állít a talpamra, majd erőszakosan szembe fordít vele.
- Hagyj! Ez fáj, engedj el - morgom miközben megpróbálom lefeszegetni magamról az ujjait, ő viszont nem ereszt. Az ujjai a karomba mélyednek és picit meg is ráz mielőtt beszélni kezdene.
- Nézz bele a tükörbe - szól rám a hátam mögött. A hideg csempéről visszhangzik a mély, rekedt hang. Félelmetes az egész.
- Nem - csóválom meg a fejem és a lábujjaim kezdem bámulni, amikről már szinte teljesen lepattogott a fekete festék.
- Azt mondtam, hogy nézz bele a tükörbe - sziszegi a fülem mellett, de most sem engedek neki. - Ne mondjam el még egyszer Cornelia Anders! Nézz bele abba a kibaszott tükörbe - üvölt most már torka szakadtából, de nem ijedek meg tőle. A melleim alatt fog át, majd a felszabaduló kezével felemeli az állam, hogy ne tudjak tovább tiltakozni. Még mielőtt lehunynám szorosan a szemeim, megpillantom magam. - Látod, igaz? - kérdezi Andy suttogva.
- Engedj el - nyöszörgöm. - Hányingerem van, engedj el - kezdek kapálózni, de esélyem sincs ellene.
- Nem - csóválja meg a fejét. - Nézd meg magad alaposan. Látod a lányt a tükörbe? Látod? Ez vagy te!
- Nem - sikítok fel, mire Yv kivörösödött szemekkel berobban a fürdőbe.
- Mit csinálsz? - néz Andyre.
- Azt, amit már két hónapja kellett volna - vágja rá csípőből. - Véget vetek ennek a szarnak, amit magával művel - magyarázza, miközben én folyamatosan kapálózok a karjai között, szabadulni próbálok. Nem akarom még egyszer látni magam. Nem és nem.
- Ez fáj neki - lép mellém Yv, én pedig felismerem benne a védelmezőmet. Ő segít majd. Bár mostanában elhanyagoltam, mégis tudom, hogy Ben és ő nincsenek túl jóban. Pete halála mindenkit megviselt. Ben fájdalma Yven csattan.
- Segíts - nyöszörgöm és olyan kérlelően nézek a hatalmas szemeibe, amennyire csak tőlem telik.
- Kibaszottul nem tud izgatni, hogy fáj-e neki - csattan fel Andy, mikor feltűnik neki mire megy ki a játék. - Hagyd abba a rugdosást - szorít magához még jobban, mikor minden erőmet bevetve megpróbálom kirúgni a lábát, hogy végre megszabaduljak tőle. - Nézd meg mit tettél magaddal a kurva életbe. Nézd meg - kapja el az állam és teljesen lefog, hogy a fejem a tükör felé tudja fordítani. Becsukom a szemem, sikítok, de nem használ. Makacs, túl makacs, mindig neki kell nyernie. - Látod a bőröd milyen? Látod, hogy már-már szürke vagy? És a szemeid? Mintha hályog nőtt volna rájuk. Üveges Lia, élettelen! És a sötét karikák a régen gyönyörűen csillogó kék szemeid alatt? Azt, hogy magyarázod meg? És a foltok, amiket akkor szerzel mikor teljesen kiütve hazatámolyogsz és mindennek nekimész? - emeli fel a pólóm egy kicsit, ahol tényleg ott van egy rakás szivárvány színű sérülés. - Csontsovány vagy, már a melleid közt is kilátszik a bordád, a csípőcsontodról és a combjaidról már ne is beszéljünk! Ebbe szeretett bele Pete? Ezt akarná most is látni? - üvölt a fülembe. Zeng a dobhártyám.
- Elég - sikítok és az adrenalin őrülten dolgozni kezd bennem. Olyannyira menekülni akarok Andy elől, hogy sikerül ellöknöm magamtól, de azzal nem számolok, hogy hanyatt is esik. A feje keményen koppan a hideg kőkemény járólapon. Utána pedig nem mozdul. A szemhéjai csukva vannak.
- Ne - sírom el magam. - Ne halj meg - vetődök mellé. - Te ne - borulok a testére.
- Lia, nyugi - fogja meg Yv a vállam és megpróbál arrébb húzni, de nem jár sikerrel. Úgy tapadok Andy testére, mint valami pióca. Nem tudom felfogni, hogy mi történik körülöttem. Egyszerűen csak annyit tudok, hogy ismét öntudatlanul fekszik valaki a földön, akit szeretek. A pánik magával ránt, száz százalékra veszem, hogy megöltem az egyetlen embert, aki vigyázni tudott rám. De aztán realizálódik bennem, hogy mozog a mellkasa a fejem alatt, hogy ver a szíve, tehát él… Szépen lassan kezd mocorogni alattam, miközben fájdalmasan felszisszen és a fejéhez kap.
- Ne haragudj - ölelem magamhoz szorosan, de nem nézek a szemébe, csak szorítom magamhoz minden erőmmel.
- Ez fájt - nyög fel, miközben megpróbál felülni, de mivel félig rajta fekszem nem megy neki. - Hé, mókuska, engedj el, hideg a kő - simít végig a karomon.
- Hogy vagy? - néz rá Yv is, aggódva, miközben a háta mögé ül és végigsimít a fején.
- Túlélem - szisszen fel, mikor a barátnőm végighúzza az ujját az érzékeny területen.
- Kicsit vérzel - húzza el Yvonne a száját, majd feláll és egy vattával lekezeli a sérülését. Tudom, hogy nekem kéne, de képtelen vagyok Andyre nézni. Nem akarom látni a szemeiben az undort, a dühöt. Nem bírnám elvi lesni. Inkább a bocsánatkérésem zúdítom rá.
- Nem akartam, én nem, én esküszöm, hogy nem akartalak bántani, csak azt akartam, hogy engedj el, bocsáss meg kérlek szépen - darálom egy szuszra.
- Nyugi, semmi bajom csak nőtt egy hatalmas pukli a fejemen. Lia nézz rám - nyúl az állam alá finoman, miközben tovább zokogok. Már csak az ijedtség dolgozik bennem, a sokk, amit egyszerűen nem tudok feldolgozni. A tükörképem, az, hogy bántottam Andyt… Túl sok ez nekem. Nem látom az arcát a sós fátyol miatt, amit hiába próbálok meg kitörölni a szememből, nem megy, mert állandóan újra teremelődnek a könnycseppek.
- Bocsáss meg - nyöszörgöm újra.
- Szükségem van rád Lia - ölel magához. - Yvnek is kellesz. Nem hagyhatod el magad. Nem szabad mókuska, össze kell szednem magad - húz az ölébe. A lábaimmal átölelem a derekát, a karjaimmal pedig a nyakát. Nem akarom elengedni.
- Én nem tudom - szipogom.
- De tudod - simogatja a hátam Andy folyamatosan.
- Itt vagyunk veled - szorítja meg Yv is a kezem.
- Fáj - suttogom.
- Nekünk is - szorít magához Andy. - De muszáj csinálnunk valamit. Ma kaptunk egy ajánlatot. Két nagy zenekar előtt játszhatunk egy kisebb fesztiválon. De mindent át kell szerveznünk és kell valaki, aki énekel helyettem. Én veszem át Pete posztját, de kellesz nekem. Muszáj, hogy beugorj és énekelj, míg nem találunk valaki mást. És a munka majd segít, hidd el nekem - suttogja megnyugtató hangon a fülembe. - Össze fogjuk kapni magunkat, mert Pete is ezt akarná és te segíteni fogsz - simogatja a hajam.
- Én nem tudok énekelni - nyögök fel.
- Cöh… - csóválja meg Yv rosszallóan a fejét.
- Ne hazudj - vágja rá Andy is. - Ma alszol, holnap beszélgetünk, aztán próbálunk. Három hetünk van felkészülni és ha beledöglünk, akkor is megcsináljuk. Ez a nagy lehetőségünk.
- Képtelen vagyok rá - suttogom halkan.
- Mégis meg fogod csinálni - vágja rá Andy.


Bomlás. Érdekes folyamat is lehetne, ha az emberek megnéznék, hogy működik. De nem teszik, mert a bomlás általában gusztustalan. Csak gondoljunk a kukában lévő banánhéjra, ami, mikor bekerül tökéletesen szép sárga színű, aztán egy óra múlva elbarnul, majd szaga lesz és végül szinte feketévé változik, miközben az állaga se lesz már olyan, mint amilyen volt, hanem szétfolyik, miközben egyre büdösebb és büdösebb lesz. Legtöbbször az emberekkel is így történik. Kivágnak minket a kukába, mi pedig elfehéredünk, mint egy hulla. Majd elszáll belőlünk az erő, összeesünk, már nem húzzuk ki magunkat a tömegbe, egyszerűen megpróbálunk picik lenni és jelentéktelenek. Aztán a végére annyira magunkba tudunk roskadni, hogy már fürdeni se fürdünk, hogy már semmire sincs erőnk, egyszerűen semmire. Ugye tudjuk mi az eredmény?