43. Ami elromolhat…

„Nincs megrendítőbb, mint ha az ember meghajlik az ismeretlen alatt. Az események szenvedő részesei vagyunk. Az élet örökös történés; mi csak gyötrődünk alatta. Soha nem tudjuk, honnan csap le ránk hirtelen a véletlen. A katasztrófa és a boldogság úgy köszönt be hozzánk, majd tűnik el, mint a váratlan látogató.”


- Nem lesz templomi esküvőnk? - görbül le a szája széle.
- Nem - vágom rá, mire durcásan pattan fel.
- Miért nem? - támad nekem. Na ennyit a szép reggelről.
- Nem hiszek Istenben és ezt te is nagyon jól tudod - magyarázom.
- De hát a templomi esküvő az fontos - kezd el érvelni.
- Nekem nem - vonom meg a vállam. - És amúgy is, te sem vagy hívő - vigyorgok.
- Niko a fenébe én nem csak egy papírt akarok aláírni veled. Aleksi se hívő mégis volt templomi esküvőjük - magyaráz. - Az egy életre szól, míg a halál el nem választ…
- Ásó, kapa, nagyharang miegyéb - vágok a szavába cinikusan. - Tudom mit jelent az egyházi esküvő, de nem megyek be egy templomba se és erről nem nyitunk vitát - jelentem ki határozottan.
- Márpedig vitázni fogunk róla, ha tetszik, ha nem - vágja csípőre a kezét és szikrákat szóró szemekkel néz rám. - Azt akarom - nyomja meg az akarom szót -, hogy feleségül vegyél minden lehetséges módon. A katolikus szertartás egy életre szól.
- A sima is - vonom meg a vállam.
- De nem - vágja rá. - El lehet válni meg minden - sziszegi.
- Cica, nyugi. Még össze se házasodtunk. Meg amúgy is... Honnan veszed, hogy el akarnék válni? - húzom fel kérdőn a szemöldököm.
- Nem hiszem, hogy el akarsz majd válni, de egy polgári szertartás nem olyan, mintha Isten előtt is megfogadnánk, hogy örökre együtt maradunk - csóválja meg a fejét.
- Mint mondtam, nem hiszek Istenben. Leena, elveszlek azért, mert veled akarom leélni az életem. Ez nálam ugyan úgy egy életre fog szólni, mintha magának az ördögnek fogadnám meg, hogy míg élek veled maradok. Soha nem fogok elválni tőled érted? Soha - nézek mélyen a szemébe.
- De akkor is - mondja duzzogva. - Mindig arról álmodtam, hogy templomban mondom ki az igent - néz rám és még egy könnycsepp is lecsorog az arcán. Remek…
- Gyere ide - nyúlok a dereka után és az ölembe húzom. - Szeretlek - ölelem magamhoz szorosan és megnyugtató hangon suttogok neki. - Ez soha nem fog változni. Te leszel a feleségem, a gyerekeim anyja és ezt elég érezned. Nincs szükség még igazából papírra se, de mégis szeretném hivatalossá tenni, hogy az enyém vagy - puszilok bele a hajába. - Nem szeretnék katolikus szertartást, mert nem hiszek benne. Én bennünk hiszek és úgy gondolom ez bőven elég. Nem fogunk elválni, mi együtt maradunk míg világ a világ, mert van egy Istennél is nagyobb hatalom, amit úgy hívnak, hogy szerelem - susogom.
- Szóval érjem be ennyivel? - húzza el a száját, mire felkacagok.
- Miért ez nem elég?
- De - bólint és végre megjelenik egy mosoly az arcán.

- Azt ne oda tedd. Ó a faszom - üvölt Richard mindenkivel. Újabb fesztivál, de az idő nem kegyes hozzánk. Az eső szakad, mintha dézsából öntenék, mégis teltház van, az emberek esőkabátban a sárban tapicskolnak a színpad előtt, hogy láthassák a fellépésünket. - Kell egy kibaszott fólia - kiabál a walkie talkie-ba a technikusom, miközben az ég dörögni kezd. Teljes a káosz, minden a feje tetején áll, úgy rohangálunk körbe-körbe, mint a mérgezett egerek, próbáljuk menteni a technikát a víz elől, de minden ellenünk van. Az egyik srác, aki Mad gitárját teszi arrább elcsúszik az egyik tócsán, ugyanis a víz a backstage egyes részeire is befolyt, két húr pedig abban a pillanatban elszakad.
- Bassza meg, bassza meg, bassza meg - tajtékzik Eero. - Valaki húrozza újra a gitárt, most - kiabál a kis gárdánk tagjaival. - Jól vagy Jim? - segíti fel a hátast dobó technikust, aki csak bólint.
- A lámpákat most mennek fel átállítani, két hangfal becsődölt, a kivetítő is meghalt, de azt mondja az egyik srác, hogy életre tudják még kelteni kezdésre. A koncertszervezők most hozatnak egy ponyvát, hogy a fiúk fel tudjanak egyáltalán állni, mert anélkül elmossa őket a víz, de fogalmam sincs mi lesz - lép elénk Tia csurom vizesen és full idegbeteg módon. - Te meg most azonnal húzzál be az öltözőbe és vegyél fel egy pulóvert, mert nem hiányzik, hogy megint megfázz - pirít rám, mikor meglátja, hogy egy szál farmerben ácsorgok és próbálom a mikrofonom zsinórjait megmenteni.
- De itt nem esik - mutatok a fejem felé. Tényleg olyan helyen vagyok, ahová nem csap be az eső.
- Niko Koskinen, takarodj felöltözni - üvölt rám. Nagyon pipa, nem kezdek ki vele, inkább bemászok és felöltözöm rendesen. Úgyis szétázom és koncert előtt majd megint göncöt kell váltanom, de ha Tia úrnő ezt parancsolja nincs mit tenni.
- Meg ne próbáld - sziszegi Aleksi, miközben kikapja Katja kezéből a gitártokot, amit épp most próbált volna szegény lány felemelni.
- Most mi bajod? Csak segíteni akarok, ahogy szoktam – mondja, és értetlenül mered a férjére.
- A gyerekemet várod, nem emelhetsz semmi nehezet és amúgy is, menj be az öltözőbe. Nem akarom, hogy bajotok legyen - lép elé Aleksi.
- Hé, ácsi. Terhes vagyok nem beteg, egy gitár nem nehéz, fel tudom emelni, és nyakig be vagyok bugyolálva ergo nem lesz semmi bajunk. Inkább segíts Madnek arrébb tolni az erősítőt mielőtt az is bemondja az unalmast - bök a fejével a gitárosunk felé, aki elkeseredett harcot vív az elemekkel. - Menj már, ha nem bírom, itt van Niko, aki segít majd - kacsint rám, mire elvigyorodom.
- Oké, oké - morogja Aleksi. - Figyelj rá - szól rám, egy puszit nyom Katja szájára, hogy aztán eltűnjön ő is a forgatagban.
- Nem láttad Leenat? - kérdezem Katjat.
- Arra ment - mutat a mentőautók felé. - Mika elcsúszott és beverte a hátát rendesen, elkísérte, hogy megnézzék nincs-e valami komoly baja, de nem hiszem, hogy gáz lenne - magyarázza, mire megáll bennem az ütő. Már tényleg csak az hiányzik, hogy a dobosom ne tudjon színpadra lépni…

- Hazamegyünk - lép be lelkesen Alex a hotelszobába, mire Jade visítva a nyakába ugrik, én meg tök értetlenül bámulok rájuk. - Megyünk vissza L.A.-be - pörgeti meg Jadet nevetve a levegőben.
- Los Angeles? - kerekednek ki a szemeim.
- Aha ott lakunk. Oké van előtte még egy San Diego-i koncert, de az már semmi. Végre hazamegyünk, pár hónap pihi és utána stúdiózunk drágáim - magyaráz Alex. Teljesen be van zsongva, én viszont nem igazán tudom felfogni, hogy mi történik körülöttem. Pár hónapja elindultam New Yorkból most meg Amerika tök ellentétes oldalán fogok kikötni. Los Angeles… Nem is tudom… Éltem ott három évig, de nem kötődöm a helyhez. Bár ha jobban belegondolok semmilyen helyhez nem kötődöm. De legalább sok ott az ismerős. Max és Pam ott laknak, azaz ha pontos akarok lenni, van ott egy házuk, de ha turnén vannak, akkor aztán nem sokat tartózkodnak az otthonukba. Anyu is elég sokat van ott és apu zenekarának nagy része is az angyalok városában él. De ezek szerint most jó darabig én is ott fogok dekkolni. Érdekes módon nem hoz lázba, hogy nem megyünk tovább, hogy letelepedünk egy időre. Pedig volt idő mikor csak erre vágytam. Egy helyre, ahová hazamehetek, amit az otthonomnak mondhatok, egy városra, aminek minden zegét zugát ismerem, egy állandó lakhelyre. De már ez is semmivé foszlott. Egyszerűen nem érdekel, hogy hol vagyok. Semmi nem érdekel csak, hogy velük maradhassak, hogy tartozhassam valahová. És ezt végül is megkaptam Alex mellett. A családja része lettem pár hét alatt. Hozzá tartozom. Ha jobban tetszik az övé vagyok és ez jó érzés még akkor is, ha tudom, hogy nem én vagyok az egyetlen az életében. Kapok tőle annyit, mintha csak én léteznék a számára. Jade-nek igaza volt, rengeteg szeretet van ebben az apró pokolfajzatban. Valószínűleg észre se veszi, hogy mennyi mindent ad magából, hogy mennyi embert képes boldoggá tenni egyetlen mosolyával is. Igazából az is hihetetlen, hogy ennyire kötődöm hozzá. Függök tőle, olyan, mint a kábítószer. Szükségem van arra, hogy reggel megcsókoljon és átöleljen éjjel. Nem normális dolog ez, de nem tudok tenni ellene. Egyszerűen a hatása alatt vagyok azoknak a tengerszínű hatalmas szemeknek, amik hol eszelősen, hol álmosan, hol büszkén, hol szeretetteljesen, hol pedig vágytól elhomályosulva vizslatnak, Alex hangulatától függően. Imádom, ha mellettem van, akkor is ha éppen egy kibírhatatlan hisztérikaként viselkedik és akkor is mikor odaadó szeretetéhes kisfiúként. És a mosolya… Huncut és ördögi, rosszfiús, de édes, hát még mikor a szempillái alól les rám. Istenem akkor akármit odaadnék érte. Képes elérni, hogy ne lássak és ne halljak mást rajta kívül. Mintha ő lenne a világom kellős közepe. Most is az ujjaival csalogat magához, miközben meresztgeti a hosszú íves szempillái alól a hatalmasra nyílt tekintetét, és mindeközben egy huncut vigyor játszik az ajkain, én pedig, mintha ő lenne az egyetlen élő ember a Földön megyek, mintha egy láthatatlan zsinórral húzna magához. Amint leereszti a kezét, közvetlenül előtte állok, a tenyere a derekamra siklik.
- Ugye velem jössz szépség? - suttogja rekedten. Nem futja egy heves helyeslő bólogatásnál többre. Elveszek a tekintetében, az illata fejbe csap és ahogy hozzám ér… bizsereg az egész testem. - Megőrülök érted - húz közelebb magához, a nyakamba csókol, majd az ajakaimat veszi birtokba. Nem érdekel, hogy Jade is itt van, egyszerűen kell még belőle.

Kellett nekem bekapcsolnom a tv-t és látni abban a gyönyörű testére simuló rózsaszín ruhában, amellett a kerti törpe mellett feszíteni. Még most is tiszta görcs az egész testem. Nem bírom elviselni. Nem megy. Úgy érzem, belehalok, hogy ahányszor megpillantom, kettétörik a szívem. Nem vagyok képes ennyi fájdalmat elviselni. Képtelenség. A legrosszabb, hogy nincs semmi, ami enyhítene a fájdalmon. Azaz egy dolog van. De nem akarok hozzányúlni. Az alkohol kevés, a fű se használ semmit és az, hogy Leena mellettem van szintén nem jelent gyógyírt a sebemre, amit Lia minden egyes nyilvános megmozdulásával tovább fájlal. Ordítani tudnék. Igaza volt Londonban. Életem legnagyobb hibáját követtem el azzal, hogy akkor elengedtem. Kitalálhattam volna mást is és akkor nem éreznem úgy, mintha folyamatosan sót hintene az a boszorka az állandóan vérző sebemre. Bele fogok dögleni ebbe. De ki kell bírni, színpadra kell állnom, végig kell csinálni azt a másfél órát, úgy, mintha nem lenne semmi bajom, és csak utána tűnhetek el a világ szeme elől.
Az öltözőbe hallom, a tömeg moraját. Ami általában felspanol, most megrémiszt. Az eső kopog, egyre hevesebben és gyorsabban, miközben a rajongók üvöltenek, és ütemesen összecsapják a tenyerüket. Az öltöző fala rezeg a folyamatos ricsajtól, a padlón érzem, ahogy reng az egész épület a ritmusos dörömböléstől. Olyan érzésem van, mintha egy ókori gladiátor arénában lennék és a cirkuszt követelő közönség engem akarna látni. Mind tudják, hogy csak egy kimenetele lehet a dolognak, mégpedig az, hogy az oroszlán, akivel harcolni fogok szétszed, de nem érdekli őket. Vért akarnak. Műsort. Nekem pedig nincs választásom. Mennem kell. A zsebembe süllyesztem a cigim, felkapok egy üveg bort és egy utolsó pillantást vetek a tükörképemre. Vastag pulcsi, ami alatt van egy vékonyabb póló, sapka, sál, egy hosszú fekete kabát, amit lusta vagyok begombolni, farmer és tornacipő, ennyiből áll a szerelésem. Néhány kusza göndör hajtincs kilóg a sapkám alól, de cseppet sem zavar, hogy a homlokomba hullnak. A szememet most is vastagon kihúztam egy szemceruzával, úgy nézek ki, ahogy egy rock sztárnak ki kell néznie. A mikroport a fülemben, minden készen áll. A vastag ezüstgyűrűk az ujjaimon csillognak a gyér lámpafénybe, míg a rózsafüzér, amit egy nagyon régi barátomtól kaptam elveszik a sok fekete ruhadarabon, de ez nem is baj. Nem azért hordom, mert hívő vagyok, hanem azért, mert a srác az egyik legjobb gyerekkori barátom volt és meghalt. Ő ajándékozta nekem, hogy vigyázzon rám még akkor is, ha nem hiszek Istenben. Talán ez az egyetlen babonám. A láncnak mindig rajtam kell lennie, főleg a koncerteken. Azt hiszem minden tökéletes. Mondjuk talán meg kellett volna borotválkoznom… A pár napos borosta ugyanis ott sötétlik az arcomon… Nem ehhez vannak hozzászokva a rajongóim. Valahogy jobban szeretik, mikor úgy nézek ki, mint egy nagyra nőtt, veszélyes, tizenöt éves. De ehhez kell a sima babaarc. Most nem nézek ki jóval fiatalabbnak, mint amennyi vagyok és ez tetszik. Lehet, hogy így hagyom… Vagy szakállat növesztek. Kell a változatosság.
- Gyere már - nyit be Tia, mire nagy lépésekkel elindulok a színpad felé. Több ember szájából elhangzik, hogy sok sikert, de nem figyelek rájuk. A szívem dübörög a mellkasomban, most is mint minden egyes koncert előtt. Félek, lámpalázas vagyok főleg, hogy ilyen körülmények közt lépünk fel, ennyi ember előtt. Nem tudom, hogy mire számítsak, bármelyik percben bedögölhet a technika a rengeteg víz miatt. Bár Mad is kapott egy mikrofont, hogy vokálozzon, de ha az én hangfalam bedöglik, csak át kell sétálnom az ő oldalára és elfoglalni a vésztartalék állványt. Mika tele van nyomva fájdalomcsillapítóval a háta miatta, de szentül állította, hogy végig bírja csinálni a koncertet. Majd meglátjuk… Bevallom rettegek. Minden szarrá mehet és akkor csak a lélekjelenlétünkön fog múlni minden. Mindig jó volt a reakcióidőm, de nem biztos, hogy fogok tudni elég gyorsan rögtönözni.
- Kész vagy? - kiabál Tia, mikor a színpad szélére érek.
- Asszem - bólintok.
- Ásványvíz oldalt, a bort tedd magad mellé, és ne nagyon rohangálj ki a színpad szélére, mert ha megcsúszol annak nem lesz jó vége. Úszik az egész hóbelebanc a vízben. Ha a fülesed bedöglik nem kell parázni, a számok sorrendjét tudod igaz? - darálja.
- Igen tudom - bólogatok bőszen.
- Oké, akkor nyomás - lök ki, mire hangos tapsvihar tör ki, a rajongók úgy kiabálnak, mint az őrültek. Elkínzott mosolyra húzom a szám, de ők nem tudhatják, hogy olyan érzésem van, mintha véres húscafatként a hiénafalka elé lökött volna Tia. Rossz érzésem van és az, hogy nem látom a tomboló tömeg végét, még rátesz egy lapáttal. Hogy képesek erre? Mind megőrültek? Szakad az eső, dörög az ég, sár van, minden csúszik és mégis itt állnak és várnak ránk már vagy egy órája. Őrület… A jeges szél az arcomba csap, úgy érzem, hogy halálra fogunk fagyni a koncert végére. És ránk még csak nem is esik az eső, a fólia miatt, amit felraktak. A srácok várják a jelet, hogy a húrok közé csaphassanak, a feszültség tapintható a levegőben, de először nekem kell lépnem. A közönség őrjöng, nem akarnak elcsendesedni, de amint a szám elé emelem a mutatóujjam, egyszerre halkulnak el.
- Szerbusztok kedveseim - búgom és előveszem minden varázserőm. - Úgy látom, tudjátok kik vagyunk - kuncogok fel idegesen, ugyanis ezer tábla emelkedik a magasba a zenekarunk nevével. - Örülök, hogy itt lehetünk és köszönjük, hogy ti is itt vagytok, hogy nem riasztott el titeket az időjárás. Kurva sokat jelent ez nekünk, de nem venném a szívemre ha szarrá fagynátok, tehát… - mosolyodok el és intek egyet Jarinak, aki azonnal elkezdi az első számot, nekem pedig már semmit nem kell mondanom. Sikítanak a lányok, őrjöngnek a srácok, mi pedig nekiállunk, hogy életük legjobb koncertjével ajándékozzuk meg őket. A szél ismét feltámad, a hideg csípi az arcom, megremeg tőle az egész testem, az ujjaim pillanatok alatt kivörösödnek, gőzöm sincs, hogy fogom ezt végig csinálni. Aleksi a raszta tincseit a háta mögé dobja, hogy ne zavarja a húrok pengetésében, de amint egy lépést hátrál dob egy hátast a padlón lévő egyetlen tócsán. Szívem szerint felnyerítenék a röhögéstől, de nem teszem. Ő is nyúzza tovább a gitárját, én is énekelek és próbálom moderálni magam miközben nézem, hogy szerencsétlenkedik. Nagy nehezen azért csak sikerül felállnia és arrébb kolbászol a színpadon. Az arca egy-egy mozdulatnál grimaszba torzul. Valószínűleg, ő is úgy járt, mint Mika, de most nem mehet le fájdalomcsillapítóért. Mad viszont nem fogja vissza magát, de neki nem is kell. Bátran kiröhögheti a leendő apukát, senki nem hallja, csak látják. De a közönségünk is mosolyog, amit persze Aleksi is észre vesz és mivel mással ütné el a dolgot, mint poénnal. Vigyorogva pukedlizik egyet előttük, mintha direkt csinálta volna és el is van intézve. Egy ideig aztán nem történik semmi. A körülmények ugyan nem javulnak, de a koncert flottul megy egészen addig, míg észre nem veszem, hogy a ritmusszekcióval valami baj van. Mika a hátam mögött ül, így nem tudom mi a probléma elsőre, csak mikor a fejem mellett elsüvít a törött dobverő két darabja, akkor esik le, hogy miért csak a lábdob és a cintányér üzemel. Az egyik dobverő kettétört… Mák, hogy van mellette tartalék így csak egy pár másodperces kiesés van, de ezt is azonnal kompenzáljuk.
A közönséget is sikerül megénekeltetnem, elképeszt most is, hogy fejből tudják a dalok szövegét. Hisz én írtam őket, a rajongók mégis ismerik mindet. Hihetetlen. Már rég elmúlt a görcs a gyomromból, egyszerűen csak teszem, amihez értek, amit imádok csinálni, amit kiskorom óta akartam és boldog vagyok, hogy ennyi ember előtt játszhatok, de legjobb, hogy nem csak én élvezem, hanem ők is. És ez a lényeg. Teljesen elengedem magam, két szám közt traktálom őket a hülyeségeimmel, kommunikálok velük, ezerszer köszönetet mondok nekik és hasonlók. Próbálom kiépíteni a kapcsolatot az értünk itt lévő emberekkel. Úgy tűnik sikerül megnyernem őket, és ezért marha büszke vagyok magamra.
Az utolsó fél óra viszont olyan, mint maga a pokol. Már nem csak simán eső esik, hanem jégdara, ami ugyan nem veszélyes, csak kurva hideg. A levegő párás volt eddig is a közönség lélegzetvételétől, de most extrán az lesz, az orromig se látok, az egyik lámpa bal oldalt szikrázni kezd, aztán kialszik így a fél színpad, elsötétül. Rágyújtok egy cigire, ugyanis az idegeim pattanásig feszülnek. Murphy törvénye nem léphet most életbe, miszerint ami elromolhat az el is romlik. Még ezt a fél órát ki kéne bírni. Leszarom, hogy nem érzem a lábujjaim se az ujjaim, nem izgat, hogy remeg az egész testem, az sem igazán hat meg, hogy a zenekarom többi tagját is a kihűlés veszélye fenyegeti, csak az van bennem, hogy végig kell csinálnunk, mert alapjáraton ez egy kurva jó koncert, a körülmények ellenére is. De persze, hogy minden összeesküdik ellenünk. A fülesem meghal, pont abban a percben mikor Tia mondana valamit, de bízom abban, hogy Aleksié működik. Mellé sétálok Mad szólója közben és megkérdezem, hogy tudja-e mit akar Tia, de csak tagadólag rázza a fejét. Mikanak is elmutogatom, hogy meghalt a fülesem, mire jelzi, hogy az övé se működik, aztán seperc alatt kiderül, hogy senkié nem jó. Elindulok a színpad széle felé, hogy megtudjam mi a baj két szám között, de én is rálépek arra a tócsára, amin a koncert elején Aleksi hátast dobott és ugyan úgy járok ahogy ő. A gerincembe éktelen fájdalom nyilall, levegőt is elfelejtek venni, úgy érzem, hogy soha a büdös életbe nem fogok többé tudni megmozdulni, de én jövök. Fekve énekelem el a refrént miközben a hátamba újra is újra belehasogat a kín, de megcsinálom. Lassan és óvatosan kelek fel, mert nem túl jó érzés a hideg tócsában feküdni, viszont Istenetelenül fáj mindenem. Én is ki vagyok persze röhögve, de nem izgat. Tia kétségbeesett arca jobban lefoglal. Valamit hevesen magyaráz, de nem tudok szájról olvasni. Mutogat fölfelé, de nem értem mit szeretne. Azt én is tudom, hogy az egyik lámpa nem működik, de valószínűleg nem itt van a bibi. Hiába nézek fel, nem veszek észre semmit, így leintem és visszaállok a helyemre, hogy lenyomjuk a maradék tíz percet. Hallom, hogy Eero és Tia egyszerre kiabálják a nevem a színpad széléről, de jobban leköt, hogy látom, ahogy Mad is a végzetébe rohan. Az a tócsa kurvára rossz helyen van, ugyanis ő is sikeresen eltaknyol rajta. Aztán valami elkezd a fejemre csepegni és ez eltereli a bénázó gitárosomról a figyelmet. Ó, bassza meg. A fólia ereszt a fejünk felett… Hát ez a baj. Megtelt vízzel, nem bírja a súlyt, ha leszakad akkor viszont szarrá ázunk és vége van mindennek. Életemben nem imádkoztam még, de most elkezdek rimánkodni, hogy bírja ki ezt a maradék pár percet, mert abban biztos vagyok, hogy nem lesz ráadás még akkor sem, ha a nézők visszakövetelnek minket. Újból a közönség énekel, ők adják az ütemet, mi pedig egymásra vigyorgunk. Élvezik… Még egy pár másodperc elejéig Mika sem veri a dobjait, csak akkor kezd bele újra, mikor intek neki, hogy elkezdheti adni a ritmust. Aztán szépen lassan mindenki visszacsatlakozik és én is újból énekelni kezdek. A hangulat a tetőfokára hág, ők is érzik, hogy az utolsó előtti szám jön. Csak most tűnik fel, hogy folyamatosan mosolygok, hogy iszonyat mód élvezem minden szar ellenére is a koncertet és látom, hogy a fiúk is így vannak ezzel. Mad és Aleksi egymás elé állva gitározik és mindketten röhögnek a másikon. Az ujjaik és az arcuk is vörös, mindkettejük pengetője eltűnt már, de nem számít. Semmi sem számít. Az utolsó szám, Lia száma. Csukott szemmel énekelem végig. Ezt a dalt csak így tudom előadni. Muszáj azt képzelnem, hogy csak ő hallja, hogy a karomban tartom, hogy a végén majd megcsókol és láthatom a gyönyörű mosolyát, a csillogó szemeit, hogy a karomba fog csapódni és szorosan magamhoz húzhatom a kívánatos testét. Ez csak az övé. Azaz a kettőnké. Az én gyerekem, de ő az anyja. Nélküle sose született volna meg. Nem bírom persze kizárni a tömeg hangját. Együtt énekelnek velem. Neki énekelünk. Ó kicsikém, bárcsak tudnád, hogy neked szól. De nem tudod, mert hülye mód sose mondtam el neked.
Aztán vége van. Megszűnik a kábulat. A fólia pedig leszakad. A jeges zuhatag egyenesen a nyakunkba zúdul, a tömeg bepánikol, mi pedig kínunkba nevetni kezdünk. Csak velünk történhet ez meg. Minden szarrá megy, az eső mindent eláraszt, de már mindegy. Földig hajolunk a rémült közönség előtt, majd levonulunk a színpadról. Vacogunk mind az öten, de a vigyorunk levakarhatatlan. Tia fejvesztve rohangál körbe körbe, a technikusaink próbálják felmérni a károkat, míg a groupiejaink törülközőket nyomnak a kezünkbe. Leena rémülten pislog rám mikor mellé érek.
- Jól vagy? - kérdezi halkan.
- Igen - bólintok, majd egyenesen a turnébusz felé veszem az irányt. Nincs kedvem most hozzá. Lia dala után nem. Egyedül akarok lenni. Beülni egy kád forró vízbe és róla álmodozni. Mindenemből csavarni lehet a vizet, de nem izgat. Lepacsizok a busz felé vezető úton mindenkivel, kezet fogok velük és köszönetet mondok, mert ennyi mindent tettek annak érdekében, hogy színpadra állhassunk. Tia az egyetlen, aki utánam rohan, majd a busz helyett egy autóba rángat. A sofőr nem igazán örül annak, hogy eláztatom a kárpitot, de nem számít.
- Az anyukád hívott - mosolyog rám Tia, mire kikerekednek a szemeim.
- Baj van velük? - nézek rá rémülten.
- Nem - csóválja meg a fejét, mire azonnal megnyugszom. - Csak azt üzeni, hogy majd megnézi a Los Angeles-i koncerteteket.

Alex mélyen alszik miközben szorosan ölel magához, én viszont unatkozom. Már kibámultam magam, muszáj valami mást csinálnom. Óvatosan bújok ki mellőle az ágyból, mosolyogva figyelem, ahogy fázósan összehúzza magát, mikor felemelem a paplant, aztán elégedetten elmosolyodik mikor visszaterítem rá. Én pedig egy szál kapucnis pulcsiba és rövidnadrágban kicsattogok a nappaliba, kócosan és álmosan. Rendelek egy kávét, elolvasom Jade üzenetét, amit még tegnap éjjel hagyhatott is. Csak annyi áll a papír fecnin, hogy dolga akadt és majd csak Los Anegelesben fogunk újra találkozni. Elhúzom a szám, ugyanis előre érzem, hogy Alex nem fog ennek örülni. Jade fontos neki, és ha megtudja, hogy valaki másnál tölt pár napot ki fog bukni. Márpedig tuti, hogy Jade pasival van. De én ebbe nem akarok belefolyni és nem is fogok. Jade tudja kezelni Alex hisztijét, majd ők leboxolják.
A kávém pár perc múlva megérkezik, a pincérnek épphogy a nyála nem csordul ki mikor ajtót nyitok neki és végignéz rajtam. Nem igazán törődök vele, mióta Alex mellett vagyok ismét hozzászoktam, hogy megbámulnak az emberek. Kicsinek is mindig ujjal mutogattak rám, követtek mindenhová és ijedten pislogtak ránk. Most felnőtt fejjel már fel se veszem a dolgot. Inkább a srác orrára csapom az ajtót és leülök az egyik fotelba. Rágyújtok egy cigire, magamra rántom az egyik plédet és bekapcsolom a Tv-t. Semmi nem köti le a figyelmem igazán, egészen addig, míg ki nem kötök az egyik zenecsatornánál, ahol az ő mohazöld szemei villognak. Azonnal, így képernyőn keresztül is a hatása alá von. Koncertfelvétel az egész, én mégis tátott szájjal bámulom a mikrofon előtt álló alakot. Olyan ámulatba ejtően riszálja a csípőjét, olyam imádnivalóan grimaszol és csücsörít azokkal kívánatos rózsaszín színű telt és formás ajkaival, hogy az én szám azonnal mosolyra görbül. A része voltam az életének, még ha csak pár óra erejéig is. Nem bírom levenni a szemem a képernyőről, szerintem még pislogni is elfelejtek, hisz nem akarok lemaradni egyetlen másodpercről sem. Annyira csodálatos, annyira profi, annyira férfi… Így is átjön az a fejbecsapó különleges kisugárzás, amivel képes volt levenni a lábamról, amivel eléri, hogy azt se tudjam élek-e vagy halok, hogy fiú vagyok avagy lány. Hihetetlen, hogy ő így is képes hipnotizálni. Pedig megteszi. Épphogy a nyálam nem kezd csorogni, miközben tátott szájjal bámulom. Gyönyörű a szememben, bár mostanában hajlamos vagyok elfeledkezni erről és arról is, amit kivált belőlem. Alex mellett repülnek a napok és képes elterelni a gondolataim róla. Nem tudom, hogy örüljek-e ennek. Azt hiszem kéne. Niko az elérhetetlen férfi, a délibáb, amit hiába kergetnék sosem lehet az enyém. A baj, hogy mindkettejüket szeretem. Csak másképp. Alexben magát a zenészt imádom, Nikot viszont vagy mindenestül gyűlölöm vagy mindenestül szeretem. De honnan is tudhatnám mit érzek igazán? Az én fagyos érzelemmentes szívem honnan tudhatná, hogy melyik az igazi szeretet? Világ életemben önző voltam, ezt tanultam a szüleimtől is elvégre… Csak anyut, Yvet és Mirát szerettem, na meg talán Conort és egy kicsit Petet. De ezek nem hasonlíthatóak ahhoz, amit akkor érzek, mikor meglátom Nikot, de ahhoz sem, amit Alex vált ki belőlem egyetlen mosolyával. Teljes káosz.
- Szépség… - dünnyögi Alex álmosan, miközben kibotorkál a hálóból, ezzel viszont kizökkent a bámulásból és a gondolkodásból. Azt hiszem jövök neki egyel… Ha nem kel fel, lehet még jobban belegabalyodok a dolgokba. A Tv-t gyorsan kikapcsolom és rámosolygok. Édes, ahogy megpróbálja kidörgölni a csipát a szeméből, majd nagyot nyújtózkodik, én pedig elfelejtek levegőt venni. A pólója megemelkedik és a hófehér bőre kivillan. Hirtelen vetődik mellém, majd a karomba bújik. - Kérek egy csókot – nyöszörgi, én pedig azonnal teljesítem a kívánságát. Lassan kóstolgatjuk a másik ajkait, majd még annál is lassabban gabalyodik össze a nyelvünk. Kifulladásig csókolózunk, majd vigyorogva elválunk és a homlokunk a másikéhoz támasztjuk. Alex a nyelve hegyével körbe-körbe rajzolgatja a szám, míg az összes kávéíz el nem tűnik róla.
- Nincs több koffein a fincsi szádon - biggyeszti le az ajkait, mire felnevetek…
- Mit kapok, ha mégis van? - incselkedek vele, mire kinyitja az egyik szemét.
- Akármit - vágja rá.
- Hm… Ma velem maradsz? - kérdezem halkan.
- Veled - suttogja és a combom kezdi cirógatni.
- Akkor tessék - nyomok egy bögrét a kezébe. Tudtam, hogy kettőt kell felhozatni…
- Istennő vagy - vigyorog rám, majd azonnal felül. Most én dőlök az oldalának, és én hajtom a fejem a vállára. Mélyen lélegzem be a tiszta és természetes illatát. Szeretem, mert megnyugtat, hogy az orromban érzem a hozzá tartozó semmihez sem hasonlítható illatot. Nem használ parfümöt, ez tényleg ő. Csak azzal, hogy mellettem van elfeledkezem Nikoról teljesen. Mintha nem is létezett volna soha, mintha soha nem szerettem volna. Ez Alex… A tudta nélkül segít rajtam és meggyógyít.
- Hol van Jade? - kérdezi halkan.
- Elment, azt írta, hogy Los Angelesbe találkozunk majd - nézek rá félve a szempilláim alól. Alex elhúzza a száját, de nem szól egy szót sem. Inkább tovább kortyolgatja a bögréje tartalmát. Mit ne mondjak meglep a reakciója. Azt hittem dühöngeni fog, hogy felborítja az üvegasztalt és szétszedi a hotelszobát, de nem. Átkarolja a vállam és puszit nyom a fejem búbjára, mire én viszonzásul a nyakába csókolok. Ma nem gonosz kismanó. Elővette az angyalka énjét. Úgy is mosolyog rám, mintha Isten követe lenne, akinek az feladata, hogy minden fájdalmat kitöröljön a szívemből a puszta jelenlétével. A tengerszínű szemei tisztán ragyognak felém, amitől nagyot dobban a szívem. Imádom mikor így néz rám. Annyira ártatlannak tűnik ilyenkor. Teljesen bele tudok bolondulni ezekben a pillanatokban. A csalfa szívem azt súgja, hogy ő a tökéletes férfi. Pedig messze áll ám a tökéletestől. Számomra mégis az. Ha ez így megy tovább még a végén átveszi Niko helyét és beleszeretek. Ami valljuk be elég nagy őrültség lenne és amúgy is… Lehetetlen. Ha Niko is itt lenne a szobában, minden idegszálammal rá koncentrálnék valószínűleg. Őt akarnám, de nincs itt és nem is lesz. Így hát megengedem magamnak, hogy Alexet szeressem. Persze nem örökké és visszavonhatatlanul. Csak mára szól ez a szerelem. Meg talán holnapra. De semmiképp nem végleges.
- Randizol velem? - kérdezi mosolyogva, mire kikerekednek a szemeim.
- Tessék? - kérdezek vissza, mert nem vagyok biztos abban, hogy kristály tisztán értettem.
- Azt kérdeztem, hogy randizol-e velem ma - kuncog fel, a ledöbbent arcomat látva. - Semmit nem tudok rólad és hát… Mindegy, a lényeg, hogy mi lenne, ha ma elmennénk sétálni, ebédelni meg ilyesmi - dobja fel az ötletet. - Beszélgethetnénk. Szeretek veled beszélgetni, de olyan kevésszer tesszük - bizonytalanodik el a hangja. - Nem muszáj - visszakozik hirtelen. – Megértem, ha nem akarod és nem vagy kíváncsi rám és jobban szeretnél az ágyban maradni és… - kezd bele, de a mutatóujjam a szája elé teszem, mire azonnal elhallgat.
- Érdekelsz - suttogom. - Minden érdekel, ami veled kapcsolatos. Csodálatos vagy és szívesen randizok veled ma. Bár azt hiszem ezt az elején kellett volna, de tök mindegy - kuncogok fel, mire az ő arca is felragyog.


Van, hogy közömbös számunkra, az akinek a szemébe nézünk vagy akivel együtt vacsorázunk, de előfordul olyan is, hogy egy bizonyos személynek csak a látványától is úgy érezzük, mintha átgázolt volna rajtunk egy kamion… Kétszer. Vagy inkább háromszor. Néha megijedünk az érzéstől, néha pedig csak hagyjuk, hogy elsodorjon. De mi van akkor ha két személy is őrjítően hat ránk és nem tudjuk eldönteni, hogy melyik személy részegít meg minket jobban?

42. Jövő

18+

„Senki nem pánikol, ha minden terv szerint megy, még ha a terv rettenetes is.”

Alexbe karolva vonulunk mindenhová. Jade az egyik oldalán, én a másikon, a többiek pedig mögöttünk kullognak. Azt hiszem ezzel ki is alakult a hierarchia. Jade is groupie, ráadásul Alex első számú lánykája. Én csak a második lapot húztam, de nem érzem a hátrányát a dolognak. Ugyan úgy viselkedik velem Alex, mint Jade-el. Talán az ő kapcsolatuk bensőségesebb, hisz Jade évek óta kísérgeti és támogatja a védencét.
Ma viszont mindketten szabadnapot kaptunk. Aludhatunk ameddig akarunk, nem kell kiegészítőként mellette lennünk. Én ki is használnám az alkalmat, ha Jade nem verne fel.
- Hagyd már abba - húzom a fejemre a takarót, mert még mindig csörömpöl.
- Ideje lenne felkelned csibém - mosolyog rám. - Már elmúlt hét óra - mondja, mire felhorkantok.
- Péntek van és hét óra. Aludni szeretnék - nyögök fel.
- Nem jössz akkor velem? - huppan le mellém az ágy szélére. Kedves lány, de a hiperaktív természete annyira nem jön be.
- Hová? - nyöszörgöm, álmosan.
- Csak le a hotel egyik termébe - dől rám és simogatni kezdi a hajam.
- Úgyse hagysz békén, amíg fel nem kelek, igazam van? - dünnyögöm.
- Ühüm - kacag fel.
- Hozass fel kávét - nyögök fel, majd kibújok a jó meleg paplan alól és elcsoszogok a fürdőig, hogy kicsit magamhoz térjek. Persze Jade nevet rajtam. Könnyű neki, ő állandóan korán kel, futni megy és ki tudja még mit nem csinál… Nem csodálom, hogy olyan feszes és tökéletes a teste… Pedig, mint kiderült majdnem egy tízessel idősebb nálam.

- Hej ha, nem is tudtam, hogy van itt táncterem - nézek körbe mikor leérünk, de még mindig nem egészen vagyok magamnál. A korán kelés valahogy nem az én műfajom.
- Ez az én kis szentélyem reggelente - mosolyog rám, majd lenyomja a lejátszó play gombját és felcsendül valami dallamos, hip-hop zene, ő pedig azonnal mozogni kezd. - Gyerünk, rázd a popód - szól rám nevetve.
Ezer éve nem táncoltam, de most önkéntelenül bohóckodni kezdünk. Rázzuk a fenekünk, ő pedig olyan dolgokat mutat, amitől tátva marad szám. Egy vérbeli táncos veszett el benne. Úgy riszálja a csípőjét, mintha maga Isten is erre teremtette volna. Én meg képtelen vagyok tartani vele a lépést. Próbálom utánozni a mozdulatait, de lehetetlen. A saját lábamba botlok el, mikor egy gyors lépéskombinációját próbálom lemásolni és kiterülök a földön. Hangos kacagás tör fel a torkomból, mire rám veti magát.
- Mi van csibém, nem megy? - kacag velem együtt.
- Nem - zihálom nevetve, csatakosra izzadva. - Tehetséges vagy - nézek mélyen a szemébe, mikor legördül rólam és mindketten kiterülve nevetünk a parkettán.
- Tudom - von vállat.
- Miért nem mész el valami táncos suliba? Vannak ösztöndíjak és.. - kezdek bele, de a nevetése meggátol abban, hogy tovább folytassam.
- Nincs szükségem ösztöndíjra. Apu után örököltem elég lét ahhoz, hogy ne legyenek anyagi gondjaim, míg élek - mosolyog rám. - De ha suliba járnék, akkor nem bosszanthatnám a nagyszüleim. Jobb móka groupie-nak lenni és zenészek ágyába bújni, botrányt kavarni. Érted nem? - kacsint rám.
- Nem, nem igazán - vallom be. - Ki az apád?
- Jamie Sidora volt az apám - von vállat, nekem meg az állam a padlón koppan. Az ő apja talán még az enyémnél is híresebb volt anno zenész körökben, bár ő nem a rock sokkal inkább a rap műfajában alkotott nagyot, fehér létére. - Csak túllőtte magát, amikor hat éves voltam - fejezi be a sztorit. Igen, erről még én is hallottam valamit.
- És az anyukád? - nézek rá.
- Hát ő is meghalt. Az apám utáni pasija lelőtte féltékenységből, de amúgy sem húzta volna túl sokáig. Tudod alkoholista és drogfüggő lett mikor apu elment - von vállat, mintha mi sem történt volna. - Én meg a tesóm a nagyszüleinkhez kerültünk. De mikor tizennégy lettem leléptünk, mert nem tetszett a rendszer. Sztriptíztáncosnő voltam sokáig, aztán valahogy elkezdtem hírességekhez csapódni. Ők jelentették a kitörést, míg huszonegy nem lettem. Akkor megkaptam az örökségem, most pedig azt csinálok, amit akarok - mosolyog rám.
- És te zenészek után akarsz kajtatni? - nézek rá.
- Aha - bólogat bőszen. - Imádom őket. Főleg az Alex típusú elveszett rossz fiúkat. És a nagyszüleim bigott katolikusok. Bármit megér, hogy kiakasszam őket - kuncog. - De szerintem ezt te is megérted. Matt Anders lánykájaként - kacsint rám.
- Én nem vagyok groupie - tiltakozom.
- Dehogynem - vágja rá. - Azaz még nem kiforrt, de kezdetlegesnek tökéletesen megteszed. Bár még van mit tanulnod az érvényesülésről és a mi kis társadalmunkról. Na gyere, meghívlak egy kávéra és dumálunk. Jó fejnek tűnsz, veled megosztom a titkokat - áll fel, majd elkapja a kezem és felhúz engem is. Érdekes lány, kedvelem… Kíváncsi vagyok, mire akar megtanítani.

Halk kopogásra leszek figyelmes, de nem vagyok biztos a dolgomban. Kettőt látok mindenből, mi a garancia arra, hogy a hallásomért felelős rész nem pusztult le teljesen, a mértéktelen piálástól? De megint hallom, így felállok és felborogatok magam körül mindent. Hülye bútorok. Minek mozognak? És miért nem kerülnek ki? Hűűű… Forog a gyomrom rendesen. Remélem nem hányom nyakon az illetőt, aki az ajtó túloldalán áll. Basszus… Merre is kell forgatni ezt a hülye kulcsot? Aham… Megvan. Már csak a kilincset kéne megfogni és lenyomni, de nem találom. Aztán csak sikerül… Gratulálok Niko.
- Járulj be szerény hajlékomba - hajolok meg színpadiasan és majdnem lefejelem a padlót, mert elvesztem az egyensúlyom, de csak röhögni tudok a bénázásomon.
- Kicsim, te részeg vagy? - hallom Leena hangját, mire kiegyenesedem és felnevetek.
- Egy ici picit szivi - mutatom az ujjammal mennyire pici az a pici. Leena nem kapja fel a vizet, inkább elmosolyodik. Na most vagy nagyon részeg vagyok, vagy hallucinálok, vagy tényleg beljebb lépett és becsukta maga mögött az ajtót, hogy aztán vigyorogva hozzám bújhasson. A karjaim önkéntelenül fonom a dereka köré. Most még a szokásosnál is vékonyabb. Muszáj szagmintát vennem. Az orrom a nyakához fúrom és mély levegőt veszek. Ühüm… Ez ő. Semmi kétség. A parfümjét ezer közül is kiszagolom.
- Hát itt vagy - suttogom a bőrébe és belecsókolok a vállgödrébe miközben lehámozom róla a kardigánját.
- Szia - emeli fel a fejem és a számba dugja a nyelvét, aztán mosolyogva elereszt. - Hm… Whisky és vodka? Nem csodálom, hogy ennyire részeg vagy - simít végig a mellkasomon, majd a pólóm alá dugja a tenyerét és végigkarcolja a körmeivel a mellkasom, miközben a nyelvét végigfuttatja a szája szélén, amit persze kiguvadt szemekkel figyelek. Dögös… És az enyém. És már le is vette a felsőm, hogy aztán az övem bontogathassa ki, miközben a kanapéig tuszkol, aztán a finom bőrre lök és letérdel elém. Azta… Még mindig tudja mivel tud az ujjai köré csavarni. A nadrágom a nappali egyik sarkába kerül az alsómmal együtt, majd levarázsolja magáról a pólót, ami alatt nincs semmi és egy az egyben eltűntet az ajkai között, amitől azonnal felnyögök. A nyelve hihetetlen ügyességgel táncol a férfiasságom körül, miközben a kezével is besegít a játékba. Hát mit ne mondjak érti a dolgát most is. Igen, emlékszem, hogy ezzel a tudományával elvarázsolt már az első pillanatban. Talán nála csak Lia tud jobban az őrületbe kergetni ezzel a módszerrel. Ha őszinte akarok lenni egy kínzással is felér az, amit Leena csinál. Ha infót akarna szerezni akkor tuti, hogy azt is bevallanám neki, amit el se követtem csak ne hagyja abba a kényeztetésem.
- Nézz a szemembe - zihálja, mire önkéntelenül is rápillantok. Ó, basszus, nem kellett volna. A kanapé karfáját markolom, miközben figyelem, hogy csúsztatja a torkáig a farkam. Bestia… Úgy játszik velem, mint macska az egérrel. A szemei pajkosan villognak, nem ereszti el a pillantásom egy percre se, míg cuppog. Pont úgy csinálja, ahogy szeretem és azt hiszem most megint beleszeretek. Ahogy anyám mondaná, nagyon férfi vagy fiam… Csak a farkammal tudok gondolkodni és érezni. De hát mit tegyek? Gének… Ez van.
- E.. Elég - markolok a hajába mikor érzem, hogy nem bírom tovább visszatartani magam. Csak addig bírom elválasztani az ágaskodó hímtagomtól, míg ki nem nyög egyetlen mondatot:
- Azt akarom, hogy a számba menj el - búgja és ismét rám bukik. Kész, végem van. Ez az egy mondata a csillagokig repít és teljesítem a kívánságát. Hörögve élvezek a szájába, az egész testem megfeszül és remeg. Finoman tisztogat le, miközben a hasam simogatja és egyetlen kortyban eltűntei a nedveim. Aztán teljesen levetkőzik, az ölembe kúszik és megcsókol. Még mindig csukott szemmel zihálok az előbb átéltektől.
- Hiányoztam? - kérdezi a fülem csókolgatva. Ezek után, hogy kérdezhet ilyet? Még jó, hogy…
- Nagyon - lihegem, mire felkuncog és simogatni kezd. A testem még most is elég érzékeny, de nem bánom tegyen, amit akar velem. Ezek után csak az övé vagyok. Nem kell sokáig izgatnia, újra bevetésre készen vagyok. Érzem a nedves forróságot a lábai közül az ágyékomnak nyomódni, úgy táncol az ölembe, akár egy kígyó. Még jó, hogy nem kell sokat rimánkodni azért, hogy felálljon. Aztán már magába is vezet. Nem sok dolgom van, csak simogatom és csókolgatom a mellét, a nyakát és az egész testét míg ő egyre gyorsuló ritmusban mozog rajtam. A fenekébe markolva emelem fel és le mikor elfárad, miközben a hátam cifrázza ki a körmeivel. Megint érzem, hogy hatalmába kerít a gyönyör, de most egyszerre megyünk el. Megszűnik a külvilág mikor ismét a mennybe jutok vele és nagyon nem akaródzik visszatérni a földre. Pihegve öleljük egymás, néha váltunk egy-egy csókot, de képtelenek vagyunk megmozdulni. Na ja, ha valahol mindig tutira kiegészítettük és megértettük egymást az az ágy. Lassan kaparom össze magam és egy újabb csókcsata után felemelkedem, a hálóig meg sem állok vele, ahol mindketten mosolyogva cirógatjuk a másik testét.
- Te is hiányoztál nekem - futtatja végig a nyelve hegyét az alsó ajkamon, amitől halk morgás tör fel a torkomból és még szorosabban ölelem magamhoz. - Nyisd ki a szemed - kéri halkan, mire a mosolygós arcára nézek. - Szeretlek Niko - suttogja. A szemei pedig tényleg szerelmesen csillognak.
- Házasodjunk össze februárban - vágom rá. Az az egy hónap nekem is szabad. Míg Katja és Aleksi babáznak, mi összekötjük az életünket. Akkor megszűnik a magány, lesz valaki, aki örökre hozzám fog tartozni. Megerősítjük és véglegesítjük a kapcsolatunkat. Még időnk is van megszervezni mindent.
- Valentin napon? - csillannak fel a szemei.
- Miért is ne? - mosolygok rá és végigsimítok az arcán és az oldalán, le egészen a csípőjéig, amin aztán megpihentetem a tenyerem.
- Feleségül veszel - kacag fel, majd rám veti magát és egy olyan csókot kapok, amitől még levegőt is elfelejtek venni.

- Tetszik? - fordul felém Jade és egy szív alakú napszemüvegre bök, ami a fél arcát eltakarja.
- Nem rossz - kuncogok fel, bár nem is tudom… Érdekes.
- Megvesszük. És kell az is, ami a próbababán van - bök a kirakatban lévő lila műszőr bunda felé.
- Az csak dísz - vitázik az eladó.
- Nem érdekel. Vegye le és csapja hozzá a többihez - szól rá Jade határozottan. Nem lehet neki se nemet mondani. Az eladó teszi, amit kér és egy zacskóba tuszkolja az extravagáns kabátot. Jade szemrebbenés nélkül fizeti ki a horribilis végösszeget. Szeret vásárolni… Vagy inkább pénzt szórni? Nem is tudom. Ész nélkül vesz meg mindent, ami megtetszik neki és minden tiltakozásom ellenére én is kapok jó pár extrém ruhadarabot.
- Na már csak egy fehérneműbolt kell - karol belém egy tucat zacskóval megpakolva. - A fiúk állandóan elszaggatják a csipkecsodáim - kuncog fel, majd célirányosan haladni kezd az egyik exkluzív bolt felé, ahol seperc alatt két kosarat is telepakol falatnyi darabokkal.
- Hm… - mosolyodik el és egyszerűen rámarkol a melleimre, mire azonnal hátrébb ugrok. - Jaj csibém, ne legyél már prűd - kuncog fel az elképedt arcomat látva. - Tudnom kell mekkora kell - bök a fejével egy szexi fűző felé. - Ez jó lesz - emel le egyet, majd a kosárba dobja.
- Én ezt nem veszem fel - tiltakozom.
- Dehogynem - vágja rá. - Bulikra jól jön - kacsint rám.
- De Jade - kezdek tiltakozni, mire bosszúsan felsóhajt.
- Fogd már be csibém. Inkább válogass - tárja szét a karjait és két sorral tovább megy, hogy az ott lévő fehérneműket is megszemlélhesse.

- Valentin napon összeházasodunk - lép be Leena visítva a tárgyalóba, ahol mindenki minket vár. Csak mosolygok a lelkesedésén. Madarat lehet vele fogatni mióta kitűztük a dátumot. Én meg hosszú idő óta először nyugodt vagyok. Sínen van a zenekarom és a magánéletem is. Mi kell még? Hát, mondjuk, hogy a legjobb barátaim is örüljenek a hírnek, de valahogy a srácok mégsem lelkesednek az ötletért. Kényszeres mosollyal az arcukon gratulálnak nekünk, de én látom rajtuk, hogy nem őszinték. Katja és Leena elvonul a kanapéra szervezkedni, mi pedig megbeszéljük a következő állomás menetrendjét Eeroval és Tiaval.
- Komolyan elveszed februárban? - hajol közel hozzám Jari hitetlenkedve és úgy suttogja el a rövid kérdést.
- Aham - bólogatok vigyorogva. Úgy érzem helyes döntést hoztam.
- Meguntad az életed haver? - kotyog közbe a másik oldalamon ücsörgő Mika is halkan.
- Befognátok srácok - csattan fel Tia. - Hozzátok beszélek - fordul felénk villámokat szóró szemekkel.
- Bocsi anyu - húzzuk be a nyakunk kuncogva, mire megforgatja a szemét és tovább magyarázza, hogy mit mondhatunk a sajtónak, mikor oszthatunk autogramot, hol dedikálunk stb. Hirtelen valaki a sípcsontomba rúg, mire dühösen a velem szemben ülő Aleksi felé kapom a fejem, aki egy fehér lapot tart fel, amire egyetlen név van írva egy kérdőjellel kiegészítve:
Lia?
Most erre mit mondjak? Egyszerűen megcsóválom a fejem jelezve, hogy nem akarok róla beszélni. Lia, már csak Lia, Leena meg Leena. Ez van. Leena a menyasszonyom, őt veszem el, vele alapítok családot, Lia meg… Nem tudom. Szeretem, de ez nem elég, főleg úgy nem, hogy Leenat is imádom. Amúgy is három év után itt az ideje, hogy hivatalosan is összekössük az életünket. Huszonhat leszek lassan, ideje megállapodnom. Mindent a terv szerint. Már tízévesen tudtam, hogy mire betöltöm a huszonötöt rock sztár leszek. Megvolt már akkor a tervem, amihez a mai napig tartom magam. Eddig bejött, hülye lennék változtatni rajta. Kitaláltam, hogy híres zenész leszek, és most az vagyok. Megálmodtam, hogy lesz egy dögös szenvedélyes barátnőm ,akivel egy évig járok, majd összeköltözöm vele, aztán megkérem a kezét és egy év jegyesség után szépen feleségül veszem. Végülis lassan minden pontot kipipálhatok a listámon. Ebből a programból már csak az esküvő hiányzik, de az sem sokáig.
Aztán újabb egy-két évig boldogítjuk egymást a feleségemmel és kiélvezzük minden pillanatát annak, hogy csak ketten vagyunk. Utána teherbe ejtem, megszüli a lányom, majd jöhet egy kisfiú és aztán ha még babázni akarunk állok elébe a gyártási folyamatnak. De két gyerek mindenképpen kell. Ebből nem engedek. Na jó a sorrend cserélődhet, lehet az első fiú is, bár minden álmom egy kislány. Nekem kell egy kicsi hercegnő. Ennyi. De ez még a jövő zenéje. Egyelőre nem kell ezen agyalnom.
Ha Leenat kidobnám és összejönnék Liával borulna az egész terv. Minden csúszna és vén apuka lennék. Feltéve ha működne a kapcsolatunk, mert ha nem, akkor új nőt kéne keresnem és lehet, hogy csak negyven évesen lennék apuka. Azt meg nem akarom. Az én lányom igenis legyen büszke rám, ne vén faszként vigyem már óvodába meg iskolába.


- Na jó, javítanunk kell rajtad - mosolyog rám Jade a kávéját szürcsölve.
- Mit akarsz te rajtam javítani? - kérdezem nevetve.
- Tökéletes groupie fogok faragni belőled anyám - húzza ki magát büszkén. - Nem könnyű szakma, szóval jegyzetelj - kacag fel.
- Én nem akarok groupie lenni - nevetek fejcsóválva. Még egy ilyen értetlen nővel nem találkoztam.
- Fogadd el, azt aki vagy. Azt hiszem ez az első lecke. Groupienak lenni nem bűn és nem kell szégyellni - magyarázza.
- És miért akarsz belőlem tökéletes rajongót faragni? - húzom fel az egyik szemöldököm. - Miért nem Lilyt vagy Debbyt okítod? Vagy ott van Amanda - mosolygok.
- Mert ők csak buta libák. Figyelj, huszonnyolc múltam, lassan kiöregszem és akkor leköltözök végleg a malibui házamba, süttetem a hasam a napon és nem csinálok semmit. Keresek valami pojácát, akihez hozzámegyek és akinek gyerekeket szülök. Szóval itt az ideje, hogy valakit betanítsak arra, hogyan kell bánni a kedvenceimmel. Nem hagyom, hogy kipusztuljon az, ami lassan fél évszázada a zenei élet alapját életben tartja. Mert mi tartjuk őket életben kicsim. És a tudásom át kell adnom valakinek. Te pedig tökéletes alany vagy rá. A véredben van. Az anyád is groupie volt, ráadásul nem is akármilyen. A három grácia nem alkalmas a feladatra. Ők csak ribancok, nem múzsák. Te viszont egy tökéletes gyémánt vagy a sok szemét között. Csak meg kell csiszolni. Ott van benned, hidd el nekem. Van hozzá szemem. Te leszel az utódom ha úgy tetszik. Én meg a te mestered - kacag fel.
- Jade, kedves vagy meg minden, de nekem nem az az álmom, hogy elfajzott rockzenészeket pátyolgassak - magyarázom.
- Mégis azt csinálod. Alex, Andy, Pete, Ryan, Niko… Mindent tudok rólad csibém - vigyorog önelégülten.
- Hé, ők csak úgy jöttek - tiltakozom azonnal.
- Mindig csak úgy jönnek kicsim - kacag. - De szépen lassan lépegetsz fel. Az egyikük csak egy hobbyzenész volt mikor megismerted, a másikuk ha nem nyírja ki magát sztár lehetett volna, Alex pedig egy adonisz. Kedvel téged és az udvarhölgyek listáján az én szintemre emelt. Tudja, hogy el fogok menni lassan, tudat alatt keresett magának valakit, aki gondoskodik róla. És ez a lány te vagy. Én pedig megtanítom neked, hogyan kell bánni a kis kedvencemmel - mondja. Kikerekedett szemekkel nézek rá. Nem akarok hinni a fülemnek.
- Te… Te úgy beszélsz róla, mint valami háziállatról. A kis kedvenced... Mintha egy macska vagy kutya lenne, akinek a füle tövét kell vakargatni és aki nélküled nem maradna életben. Alex nem egy cuki kis állatka, hanem ember - nézek rá, úgy, mint valami futóbolondra, de ő csak nevet rajtam.
- Tévedsz. A zenészek állatok. Kis házi kedvencek, akiket babusgatni kell, akiről gondoskodnunk kell, akiket biztonságba kell helyezni az élet csapásai előtt, mert ha kiengednéd őket a szabadba elpusztulnának. Védtelenek, gyengék, szeretetéhesek. Vigyázni kell rájuk. Érzékenyek és érzelgősek, olyanok, mint a gyerekek, de ők sosem nőnek fel. A mi feladatunk, hogy pátyolgassuk őket, hogy megmutassuk az utat nekik, ha nem látnák, fognunk kell a kezüket és éjszakánként tova kell űznünk a rémálmaikat. A karunkban biztonságra és otthonra kell lelniük. Ha nem lennénk Lia, a gyönyörű lelküket megmérgezné ez a mocskos világ. Nem tudnának írni, nem születnének többé csodálatos balladák, nem lennének szerelmes dalok, nem lenne zene. Elveszettek nélkülünk. Szükség van ránk. Alexnek pedig extrán. Nagy a szája, de belül, ha a szemébe nézel, ha meglátod a lelkét a legcsodálatosabb embergyerek, akit valaha láttál - mosolyog rám. A szemei áhítatot tükröznek, valami végtelen csodálatot, elhivatottságot.
- Szereted? - nézek rá kérdőn. Tényleg érdekel mit is érez Alex iránt.
- Nem ez a jó kifejezés rá. Nem tudom megmondani, hogy mit érzek iránta. Nem lehet elintézni az iránta táplált érzelmeim annyival, hogy szeretem. Ez annál több. Jóval több - hajtja le a fejét szégyenlősen és még el is pirul. - Alex lenyűgöz - suttogja. - A személyisége annyira összetett és bonyolult, hogy még most is tud meglepetést okozni pedig több, mint hat éve ismerem. Már azelőtt is mellette voltam, hogy befutott volna. Láttam egy kis klubban fellépni. A mai napig tudom, hogy mi volt rajta, hogy mit énekelt és mit mondott. El bírsz képzelni egy cirka százhetven centis pasit, bakancsba, miniszoknyába, necc harisnyába, fekete ingben, nyakkendővel, sminkben és karika fülbevalókkal? Ez ő. Minden szem rászegeződött. Élete első fellépése volt és olyan botrányt kavart, amiről mai napig cikkeznek. De volt hozzá mersze, a legbátrabb ember, akit valaha ismertem. Az önkritikája, a maximalizmusa persze nem ismer határokat, de olyan görbe tükröt állított az ott lévők elé, ami mindenkit elképesztett. El akarták tiporni, kitiltani a zenéjét és őt a piacról, pedig még el se kezdte megmászni a létrát. És mindezt miért? Mert meg merte tenni azt, amit egy szépreményű zenész nem tenne meg. Féltek és félnek tőle a mai napig, mert ott és akkor az emberek rájöttek, hogy Alex veszélyes. Imádom, mert felvállalja azt, aki. Őszinte és nyílt mégis állandóan hazudik, de ha megtanulod elolvasni a jeleket, akkor nyitott könyvvé válik. Tiszta ellentmondás - kuncog fel, majd folytatja. - A legmagamutogatóbb és legbefelébb forduló ember a világon. Vezetésre termett, szenvedélyes, szikrázik a levegő ha belép valahová. Egy igazi magányos lázadó. De nagyon kell vigyázni rá, mert törékeny és sebezhető. Ezer arca van és nekünk kicsim az a dolgunk, hogy mindet ismerjük. Tudnunk kell mire van szüksége és mikor, állandóan ott kell lennünk vele. Én öregszem, már voltam fent a csúcson és innen már csak lefelé vezet az út. De ő az, akit nem akarok egyedül hagyni mikor végleg lelépek. Beleroppanna, összetörne, kellesz neki. Meg kell tőled kapnia mindent, amit én már nem tudok megadni neki. Ha a védenceddé válik, akkor mindent meg fog adni neked. Tapasztalatból mondom - somolyog, mire én is elmosolyodom.
- Én nem várok semmit tőle - sóhajtok fel.
- Tudom - bólint. - Groupie vagy. Mi sosem várunk semmit. Mégis annyi mindent kapunk - vigyorog. - Alex téged is elvarázsolt. De tudod ez nem elég. Meg kell tanulnod teljesen az ujjaid köré csavarni. Akkor pedig vakon fog hinni benned és ketten együtt valami magasabb szintre kerültök majd. Ahhoz viszont törtetővé kell válnod. Fel kell hívnod magadra a figyelmet és hidd el, hogy nem elég annyi, hogy gyönyörű vagy. Fejlesztened kell a karizmád, meg kell tanulnod játszani és ugyan olyan ellentmondásossá válni, mint amilyenek a zenészek. Elérhetőnek és elérhetetlennek kell lenned. Nem szabad ribanccá válnod, mert mi nem azok vagyunk. Mi múzsák vagyunk, anyák, szeretők, szerelmek, de sosem kurvák!
- Na jó - sóhajtok fel. - Hagyd abba. Kezdem azt hinni, hogy próbálsz valami szektába beszervezni - nézek rá.
- Szekta…pffff… - nevet fel. - Hát ez jó. Bírom a humorod kislány - kacsint rám.

- Kicsim - bújik mellém Leena, mikor már fél kómában fekszem az ágyon. Megint sikerült leinni magam. Semmi másra nem vágyok csak, hogy aludhassak.
- Hmmm? - dünnyögöm.
- Mi lenne ha nem Helsinkiben lenne az esküvőnk? - kérdezi miközben átöleli a derekam és teljesen a hátamhoz simul.
- Ott lesz az esküvőnk ahol akarod. De nem akarok nagy banzájt - nyöszörgöm.
- Azaz? - puszilgatja a hátam.
- Csak a szüleink, az öcsém meg a barátaink. Brandon, Tia, a banda, Eero meg a te barátnőid. Slussz - fejezem be és már alszom is.

Reggel arra kelek, hogy Leena telefonál és csapkodja a laptop billentyűzetét. Még csak hajnali hét van én pedig kibaszottul másnapos vagyok. Valahogy cseppet sem örülök, hogy a hadarása felkeltett. Lassan csoszogok ki, hogy megnézzem mit csinál ilyen hévvel. A kanapén ül és valakinek valamit nagyon magyaráz, de egy mukkot se értek a dologból, mert franciául hablatyol. Kézzel írt lapok hevernek körülötte az asztalon, a monitoron viszont egy menyasszonyi ruha képe van. Tudhattam volna… Máris nekiállt megszervezni a lagzink. Édes, ahogy törökülésben ül, egy mackónadrágban és pólóban, lófarokba kötött hajjal smink nélkül és az alsó ajkát rágcsálja, miközben hallgatja mit mond a beszélgető partnere. Most olyan, akár egy kislány. Imádom mikor ennyire laza és természetes. Annyival szebb így, mint mikor ki van sminkelve és valami extrán passzos dizájnér ruhában tipeg mellettem. Kár, hogy nem fogja fel, hogy így is gyönyörű, kócosan, gyűrött pólóban, takaróval a vállán. Sőt… És kéne az a plusz pár kiló is, amitől pár hónapja szabadult meg, mondván kövér. Most viszont betegesen vékony. Tudom, hogy nem hízhat el, mert akkor nem kap munkát, mint modell, de azt hiszem, hogy ő már rég átesett a ló túloldalára. Már nem a vékony kategóriába tartozik, hanem a csont soványba. A karja csak csontból áll. Olyan törékenynek tűnik így. Simán össze lehetne zúzni. Nem bírom tovább, odalépek mellé, főleg mivel a dohányzóasztalon egy kávésbögre van és reménykedek benne, hogy találok még pár csepp koffeint is benne.
- Szia – tátogom, majd lehajolok és egy puszit nyomok a szájára. Angyali mosollyal néz rám, mikor elválunk, leteszi a gépet maga mellé, majd mikor leülök azonnal a karomba bújik. Míg megiszom a kávéját, addig ő engem bámul, a szemei szerelmesen csillognak én pedig megint boldognak érzem magam. Főleg mivel a derekán átvetett kezem simogatja és azt hiszem nincs tisztában azzal, hogy ezt teszi. Egyszerűen önkéntelenül cirógatja a bőröm. Rágyújtok egy cigire, amit mikor nem beszél, vele is megosztok és lehunyom a szemem. Jó érzés, hogy itt van velem. Hogy nem egyedül kell elvégeznem a reggeli rituálét, hogy megoszthatom valakivel a cigim, hogy van, aki megosztja velem a kávéját. És ez most már mindig így lesz. Férj leszek, ő pedig a feleségem. És ha majd gyerekeink lesznek, akkor apa is. Családom lesz. Mosoly kúszik ettől a gondolattól az arcomra. Én tartom majd el őket és én fogok felelni a boldogságukért. Igen, vágyom erre. Mindennél jobban.
- Nagyon elgondolkodtál - simít végig az arcomon.
- Bocsi - pattannak ki a szemeim. Észre se vettem, hogy letette a telefont.
- Semmi baj kicsim - mosolyog rám.
- Kivel beszéltél? - kérdezem halkan.
- Csak egy kedves tervező barátommal - lelkesedik fel. - Megcsinálja a ruhám és a koszorúslányokét is - vigyorog, mint a vadalma. - Tényleg te miben leszel?
- Egy Black Sabbath-os pólóban meg alsógatyában - nevetek fel, mire azonnal vállon csap.
- Na, ne vicceld el - szól rám.
- Miben legyek? - júzom fel kérdőn a szemöldököm ugyanis van egy olyan sanda gyanúm, hogy ő már tudja, hogy mit akar rám adni.
- Fekete? - néz rám szempilla rebegtetve.
- Oké - bólintok. Ebbe nincs semmi extra. - Már mindent elterveztél igaz? - mosolygok rá és felemelem az egyik lapot, ami mellettem hever. A vendéglista.
- Öhm… Hát… Szóval - pirul el mire felkacagok. - Na, ne nevess ki. Mióta megkérted a kezem azóta ezt a napot tervezgetem - harap bele az alsó ajkába és szégyenlősen pislog rám. - Tudod, szeretném ha minden tökéletes lenne.
- Fejben már minden kész van igaz? - vigyorgok, mire bólint. - Helyes, akkor már csak meg kell szervezned. Azt csinálsz, amit akarsz - puszilom meg a homlokát.
- Amit akarok? - csillannak fel a szemei.
- Ühüm. Na jó, van egy-két kitétel. A vendéglista ne gyarapodjon. Bőven elég ez a negyven fő, még sok is. Nem akarok semmi rózsaszínt és nincs templomi esküvő, tudod, hogy nem vagyok hívő - sorolom a kívánságaim, mire elszomorodik, én pedig nem értem mi a baj…

Amit az ember egyszer kigondol, ahhoz foggal körömmel ragaszkodik. Hiába változnak a körülmények, hiába válik a kezdetben szép és boldog álom rémálommá, nem számít. Kapaszkodni akarunk a tervbe, a képbe, amit évekkel ezelőtt megálmodtunk és nem vallanánk be soha, az Istenért se, hogy már rég megváltozott minden. A tervünket kidobhatnánk a kukába. De félünk. Nem akarjuk a változást, nem akarunk új tervet, nem akarunk másik jövőképet, mert úgy gondoljuk jó az nekünk. Lehetséges, hogy egyszer mégis kiszállunk a biztonsági zónánkból, elengedjük azt amit el kell engednünk és fejest ugrunk az ismeretlenbe?

41. Telepátia

„Amikor a lelkek valóban érintkeznek, az maga az öröklét. Tér és idő megszűnik, csak a tiszta tudat marad, hogy nem vagyunk egyedül az életben.”

- Virággal jöttem anyuci - dugom be lengetve a virágcsokrot a résnyire nyitott ajtón. Tartok Katjatól, lehet kihajít a csokorral együtt. Bár Aleksi azt mondta, hogy megbeszéltek mindent és nem haragszik senkire csak a hormonjai bolondultak meg, azért borult ki tegnap. De meghallom a kacagását és bedugom a fejem is. Ott ül, a kanapén és csokit majszol.
- Gyere be te bolond - mosolyog rám, én pedig bemászok és mellé huppanok, hogy jól megölelgethessem.
- Annyira örülök nektek - vigyorgok rá.
- Tudom - bólogat. - Kérsz csokit? - nyújtja felém a félig már elmajszolt táblát.
- Nem köszi - csóválom meg a fejem vigyorogva. - Csak békülni jöttem - pislogok rá félve.
- Ne, Niko. Én voltam a hülye csak tudod a baba, meg Aleksi és kibuktam picit - szontyolodik el. - Nem gondoltam komolyan, amit mondtam csak rossz volt Aleksit más lányok mellett látni teljesen szétcsúszva. Téged akartalak hibáztatni, de nem a te hibád.
- Igazad lett volna. Én hívtam át mindenkit, nem akartam egyedül lenni, aztán elfajult egy kicsit a buli - hajtom le a fejem, mint egy gyerek, aki rossz fát tette a tűzre.
- Oké, mindketten hülyék voltunk, egyezzünk ki ebben - mosolyog rám, majd egy puszi után a vállamra hajtja a fejét.
- Apukát csinálsz a kedvenc basszerosomból - szólalok meg pár perc csend után vigyorogva.
- Nagyon úgy néz ki - bólogat.
- És mikor jön az utánpótlás? - kérdezem meg halkan. Tényleg érdekel, hogy hogy van Katja, a baba, hogy hogyan lesz ezután.
- Még csak a második hónapban vagyok, ne aggódj, van hét hónapotok felkészülni, hogy apukák lesztek, nekem meg még van egy hónapom megszokni a folyamatos hányingert - húzza el a száját.
- Reggeli rosszullétek - kuncogok fel. - Szolidaritásból minden este berúgok és akkor reggelente együtt szenvedünk - borzolom össze játékosan a haját, mire ő is nevetni kezd.
- Nem haragszotok? - néz rám, miután lehiggadunk az alsó ajkát harapdálva, én meg nem akarom elhinni, hogy ilyen baromságot kérdez.
- Miért kéne haragudnunk? - nézek mélyen a szemébe.
- Hát, mert elfeledkeztem egy piruláról és teherbe estem és Aleksi majd valószínűleg ott akar lenni a szülésénél, ami meg felborít körülöttetek mindent és mert…
- Fogd be te bolond - tapasztom a tenyerem a szájára. - Mind örülünk annak, hogy babát vársz. És nem számít semmi, csak ez a kismanó, aki odabent lapul. És szerinted csak Aleksi akar majd ott lenni? Bolondéria - lököm finoman oldalba. - Mi is ott leszünk a folyosón. Oké, nem a mi gyerekünk, de tudod, hogy egy család vagyunk. Együtt örülünk veletek és vigyázni fogunk a kicsire és ki se fogsz tudni rugdosni minket a házatokból mikor végre hazamegyünk a turnéról, mert mind ott akarunk majd lenni az utánpótlásunk első mosolyánál, szavánál, lépésénél. Minden fontos pillanatban, mintha a miénk is lenne a picúr. De ajánlom, hogy fiú legyen, Aleksi ugyanis már öregedik és ha kirúgom a bandából kell valaki a helyére - nyújtom ki a nyelvem, majd mindketten felnevetünk.
- Miért, egy kislány nem basszusgitározhat? - néz rám Katja vigyorogva.
- Nem hiszem, hogy az apja a közelünkbe engedné a lányát - kuncogok fel. Aleksi már most teljesen be van zsongva attól, hogy kisbabájuk lesz. A reggeli megbeszélésen be nem állt a szája, ami valljuk be nem jellemző rá. Életemben nem hallottam még ennyit pofázni. Na jó, talán egyszer, mikor megismerkedett Katjaval. Hetekig szónokolt róla, hogy megismerte a világ legtökéletesebb és legtüneményesebb nőjét. Most pedig ugyan ez megy. Szerintem fejben már tudja milyen gitárt vesz a csöppségnek először, melyik bölcsibe, oviba és iskolába fogja járatni, illetve, hogy hogyan fog kinézni a babaszoba, miket fog megtanítani neki és egyebek. Teljesen fel van pörögve. Mondjuk nem csodálom. Hatalmas dolog ez. És hatalmas felelősség is, de ők tutira megbirkóznak vele. Én és a többiek pedig minden segítséget meg fogunk adni nekik.
- Mikor lesz vége a turnénak? - néz rám Katja, én pedig tudom, hogy mit számolgat magában.
- Nyugi, már mindent elintéztem - nyomok egy puszit a homlokára, mire kikerekedett szemekkel kezd bámulni rám.
- Hogy mi? - kérdezi hitetlenkedve.
- Ha minden igaz januári baba lesz, mi viszont decemberben hazamegyünk. Lesz egy karácsonyi meg egy szilveszteri koncert Helsinkiben és annyi. Az interjúkat meg a promót megcsinálom, a többiek addig szabin vannak. Aztán március közepétől megint útnak indulunk, de akkor már ti is utazhattok. Ott lesz veled Aleksi, bízd ide, nem kell egyedül végigcsinálnod - ölelem magamhoz.
- Köszönöm - kezd el szipogni, mire megáll bennem az ütő. Na ne… Most komolyan sírni fog?
- Katja - nyúlok az álla alá, de rossz ötletnek bizonyul. Potyognak a könnyei. A fenébe. Sose bírtam elviselni ha egy nő sírt.
- Nem is vagy seggfej - szipogja, mire elnevetem magam ő pedig zokogni kezd. Kemény hét hónapnak nézünk elébe…

- Te - sziszegem az apám háta mögött állva és keményen hátba bököm az ujjammal. Életemben nem éreztem még ilyen mérhetetlen dühöt senki iránt.
- Szia - fordul meg a széken és szúrós pillantással néz rám. Neki is van egy szép monoklija a szeme alatt, de nem néz ki olyan szarul, mint Alex. Na de sebaj… Mindjárt gondoskodok róla, hogy ő is szintre kerüljön. A kezem ökölbe szorul és egyszerűen állon törlöm a saját apám, aki annyira meglepődik, hogy szó szerint leborul a székről. Mindenki minket bámul, de teszek rá.
- Tűnj el innen - szűröm a szavakat a fogaim közt dühösen. - Mi a fenének jöttél ide? - tornyosulok fölé, miközben a szájából kiserkenő vért a padlóra köpi.
- Kemény öklöd van - sziszegi fájdalmasan, miközben felkászálódik a földről. - De az enyém még keményebb - lép elém dühösen a mellkasunk szinte összeér, olyan közel áll hozzám.
- Mi van? Meg fogsz verni? Hülye buzi - lököm el magamtól. Egyszerűen undorodom tőle. És a kezem is fáj. Lehet, hogy kemény az öklöm, de az ő álla is az.
- Ne húzd ki a gyufát Cornelia - csattan fel, majd elkapja a csuklóm és rángatni kezd maga után. A legeldugottabb asztalhoz húz. - Ülj le - bök a székre, majd mikor nem engedelmeskedek neki a vállamnál fogva nyom le.
- Mit akarsz itt? Miért kellett behúznod Alexnek? Miért tiltottad le a kártyám? Mi a fenéért nem szállsz le rólam? - hajolok előrébb és mélyen a szemébe nézek.
- A lányom vagy a fenébe is. És most hazajössz velem. Nem fogsz egy ilyen kis kretén mellett ribanckodni. Mit akarsz Cornelia? Emellett a pasas mellett szeretnél megöregedni? Mi a célod? Az, hogy engem bosszants? - kérdezi dühösen.
- És mi van ha hozzá akarok menni és gyereket akarok neki szülni? - nézek rá összeszűkült szemekkel.
- Te sem gondolod ezt komolyan - nevet fel. - Mit várhatsz tőle? Csak egy hülye kis mitugrász törpe. Szenvedni fogsz csak mellette én pedig ezt nem hagyom - csóválja meg a fejét.
- Matt - szólok rá mire a szemembe néz. - Nincs semmi közöd ahhoz, hogy mit teszek. Én csak azt akarom, hogy hagyj békén - suttogom.
- Az apád vagyok - csattan fel.
- Ó, tényleg? És ez miért most jut eszedbe? Eddig is az voltál még se izgatott, hogy mi van velem, hogy boldog vagyok-e avagy sem. Mi a fene van veled? - kérdezem indulatosan.
- Lia, a francba. Tudom, hogy jónak tűnik az az élet, amit az anyád élt. Tudom, hogy buli mellettünk, zenészek mellett utazgatni, fürdeni a népszerűségben és a sikerben, hogy kecsegtető sztárokkal ágyba bújni és bulizni, de ez nem ennyiből áll. Én tudom, hogy mind rohadékok vagyunk a nőkkel. Én is az voltam és az is vagyok. Nem véletlenül váltam el háromszor kicsim - magyarázza. - Ismerem Alex fajtáját, mert én is közéjük tartozom. Nem poén groupienak lenni. Ez a srác még ráadásul drogozik és piál is. Kiszámíthatatlan és veszélyes…
- Tudom milyen - szólok közbe. - Nem emlékszel apa, hogy te is ilyen voltál? Heroin és alkoholfüggő. Kiszámíthatatlan, szeszélyes, őrült. Mi mégis melletted voltunk mindig. Anyu is kibírta, mert valaha az életénél is jobban szeretett, nekem és Jennek meg nem volt más választásunk - sóhajtok fel. - Ebben éltem melletted is. Utánad szerintem senki nem tud újat mutatni - húzom gúnyos mosolyra a szám és rágyújtok egy cigire. A pincér hirtelen keveredik mellém, így rendelek egy dupla whiskyt tisztán.
- Még csak egy óra van - néz rám az apám elszörnyedve.
- Elmúlt dél, már ihatom tisztán - kacsintok rá.
- Sosem fogsz megbocsátani nekem igaz? - ráncolja össze a homlokát.
- Nem valószínű - ingatom meg a fejem. - Mindig csak megkeserítetted az életem, állandóan csak nehézséget okozol. Mindig mikor már kezdem megtalálni az utam betoppansz és elcseszel mindent. Kicsinek miattad nem voltak barátaim, otthonom, normális családom. Városról, városra kellett mennünk, magántanár jött velünk, mint valami road, hogy tanulni tudjunk. Mi voltunk mindig a különcök, akikre mutogattak az emberek, mert mindenki tudta, hogy a te lányaid vagyunk Jennel. A gyerekek kerültek minket, mintha pestisesek lennénk, mert azt hitték felgyújtjuk a babájukat vagy leharapjuk a kiskutyájuk fejét. Mindezt miért? Mert az apánk egy rockzenész és minket is úgy öltöztetett, mint valami szekta tagját. És nem apa, sosem fogom megbocsátani, hogy állandóan lőtted magad, hogy azt hallucináltad, hogy meg akarlak ölni, hogy bezárkóztál a szekrénybe, mikor bevertem a fejem és elvesztettem az eszméletem, mert be voltál állva és azt hitted, hogy lelőttek. Csak négy éves voltam az Istenért és mégis érettebb, mint te, a felnőtt, aki vigyázott rám. És a kórházban tett látogatások sem tartoznak a kedvenc gyerekkori emlékeim közé. Főleg nem az a karácsony, mikor majdnem túllőtted magad és az ajándékok mellett élesztettek újra a mentősök. És igen, ha tudni akarod gyűlöltem azt is, hogy tizenkét évesen én támogattalak haza a kedvenc sztriptíz bárodból, mert olyan csatak részeg voltál, hogy a lábadon alig bírtál megállni. És az sem volt buli mikor közölték, hogy ha nem szoksz le a piálásról, akkor meghalsz és az se tetszett mikor két hétre kómába kerültél és leállt a szíved és pacemakert ültettek be és… - folytatnám a felsorolást.
- Elég! Hagyd abba - szól rám. - Szar apa voltam, bevallom, ha ezt akartad hallani. Igazad van. Most boldog vagy?
- Nem, nem igazán. Boldogabb lennék ha nem lennél itt és visszaadnád a pénzem - húzom el a szám.
- Kérhetek egyet? - bök a cigis dobozom felé, mire aprót bólintok. - Nézd - vesz mély levegőt és a szemembe néz. - Nem adom vissza a pénzed. Tudom, hogy már rég kicsúsztál a kezeimből és nem foglak tudni megfogni, de ha megadnám, amit kérsz végképp nem tudnék befolyásolni semmit, ami veled kapcsolatos. Most még van egy aduász a kezemben, amivel valamilyen szinten meg tudlak fékezni. Ha az öledbe hajítanám a pénzt ismét, akkor valószínűleg azt se tudnám többé, hogy merre jársz és kivel. Tudom, hogy nincs szükséged rám és ez hidd el egy szülőnek elég szar érzés, még akkor is ha tudja, hogy ő baszta el. A lányom vagy és tudom, hogy utálsz, de nem számít. Figyelni fogok rád és mindent megteszek annak érdekében, hogy ne kövesd el azokat a hibákat, amiket én elkövettem. Ha kell megmentelek saját magadtól is, még akkor is ha dühös leszel rám miatta. Hidd el kicsim, hogy tudom mit beszélek. Bármit megadtam volna ha lett volna tiniként egyetlen olyan ember mellettem, aki megpróbál visszahúzni a szakadék széléről. Ez van - von vállat.
- Csak tűnj el és ne gyere vissza - állok fel, majd köszönés nélkül visszamegyek a szobámba, ahol Alex még mindig a sebeit ápolja.
- Hogy vagy? - ülök mellé és leemelem a törölközőt az arcáról.
- Szerinted? - grimaszol egyet. - Az apád egy barom - sziszegi.
- Tudom. Alex én sajnálom - sóhajtok fel. Nem igazán tudom mit mondhatnék.
- Nem te húztál be - húzza el a száját, majd fel is szisszen. Még a szája is felrepedt. Rendesen összeverte az az idióta. Csak tudnám miért…
- Ma még kell valamit csinálnod? - kérdezem halkan és mardos a bűntudat. Ha én nem vagyok, nem verik így össze.
- Ilyen képpel? Szórakozol? - néz rám úgy, mintha a világ leghülyébb némbere lennék, majd feláll és a hálóba cammog, aminek az ajtaját olyan hévvel vágja be maga után, amitől összerezzenek. Sírni támad kedvem. Olyan egyedül érzem magam, annyira magányosnak. Felhúzom a térdeim a mellkasomig és átkarolom őket, aztán pedig szabad folyást engedek a könnyeimnek. Csak bámulok magam elé és ringatom magam. Miért kell ennek így lennie? Miért romlik el minden körülöttem? Miért nem lehetek csak egy kicsit boldog? Miért nincs ezen a hülye világon helyem? Miért nem lehetek azzal, akit szeretek?

Az egyik percben még pokolian jó kedvem van, a másikban viszont összefacsarodik a szívem.
- Kulta - suttogom magam elé meredve. Érzem, hogy rossz kedve van. Nem tudom megmondani, hogy miért egyszerűen csak tudom, hogy így van. És az ő bánata az enyém is. Ha ő érzi, én is érzem. Mintha egyek lennénk. Vajon mi történt veled pici lány? Miért szakad meg a szíved? Mi a baj? Nincs senki, aki megvigasztal? Miért nem jössz ide hozzám?
- Niko, állj oda, valamit ki kell próbálnom - magyaráz a technikusom én meg teszem, amit kér, de egyre inkább lehangolódom. Működik a telepátia köztünk azt hiszem. Érzem, amit ő érez és Lia most egyre szomorúbb. Hirtelen sírni támad kedvem, de férfi vagyok, nem tehetem. A tenyerem izzad és egyre idegesebbé válok. De ez már én vagyok. Nem ő. Ő csak szomorú. Én dühös és ingerült, mert nem tudom mi a baja, mert nem vigasztalhatom meg.
A próba kész kínszenvedés. Folyamatosan elcseszek mindent, állandóan elfelejtem hova kell állni és mit hova kell tekerni annak érdekében, hogy szóljon a cucc rendesen.
- Szedd már össze magad - vágja hozzám Mika dühében a dobverőjét, ami ha nem hajolok el, rajtam csattan, ehelyett a fapadlón koppan és végigszántja az egész színpadot. Persze, hogy felkapom a vizet, két lépéssel a kis fadarabhoz lépek felveszem és visszaküldöm a feladónak, de Mika reflexei is elég jók, így elkapja az ütőket.
- Fogd már be - kiabálok rá.
- Na jó, elegem van belőled - pattan fel a dobok mögül, olyan lendülettel, hogy a szék amin eddig ücsörgött felborul.
- Verekedni akarsz cseszd meg? - húzom fel magam még jobban és elindulunk egymás felé.
- Na, na, na, na! Elég - lép mindenki közénk, Tiaval az élen.
- El fogja kúrni az egészet - kiabál Mika miközben rám mutogat.
- Nem, csak még nem éreztem rá a dolog ízére - magyarázkodom.
- A faszt - üvölt Mika. - Lia hiányzik és nem hívod fel, pedig ha hallanád legalább a hangját, minden rendben lenne és nem lennél ilyen kurva szétszórt, te idióta pöcs. De túl büszke vagy hozzá te barom. És ha emiatt elbaszod a koncertet én kitépem a beled - kiabál torka szakadtából.
- Nem igaz - indulok meg felé, de Aleksi elém lép.
- Hagyd abba - kéri halkan.
- De… - kezdek bele idegesen és rágyújtok egy cigire.
- Nincs de, cseszd meg - rúg bele Mika az egyik hangfalba, mire a technikusunk felszisszen és a szívéhez kap. Megértem őt, túl sok meló van abban, hogy minden a helyén legyen és minden tökéletesen szóljon, Mika pedig egy dobos, van benne erő, ha túl jól találta el a technikát, túl nagy erővel még az is lehet, hogy a cucc bemondja az unalmast és akkor kezdhet mindent elölről. - Hívd fel. Akkor tudsz figyelni és minden rendben van. Ne legyél már ennyire vak. Komolyan nem vetted észre, hogy mennyire jó hatással van rád? Mintha kicserélnének - kiabál, én viszont tiltakozok, amiből őrült vita alakul ki közöttünk.
- Ti is úgy gondoljátok, hogy elbaszom a koncertet, ha nem hívom fel? - kiabálok a többiekre, akik eddig csak arra ügyeltek, hogy ne menjünk egymásnak. Sokáig nem szólal meg senki, mindenki a cipője orrát vagy a világítást tanulmányozza.
- Mika szerintem nem azt mondja, hogy elcseszed a koncertet, hanem azt, hogy sokkal jobb vagy, ha tudsz Liáról valamit - lépked fel a színpadra Cynthia mosolyogva.
- Jaj már megint itt vagy - sóhajtok fel. - Mi lenne ha eltakarodnál és nem szólnál bele a mi dolgunkba - ragadom meg a karját kicsit erősebben a kelleténél.
- Hé, ez fáj - nyüszít fel.
- Nem érdekel - ordítok az arcába. - Az, hogy megdugtalak nem jogosít fel arra, hogy beleszólj a zenekarom dolgaiba - nézek rá fenyegetően.
- Niko, elég - szól rám Mad. - Ereszd el - teszi a vállamra a kezét mikor látja, hogy Cynthia szemét ellepik a könnyek, mert fájdalmat okozok neki azzal, hogy szorítom. - Ő csak egy nő - szól rám, amitől viszonylag kijózanodok és ugyan lendítek egy picit Cynthián, de el is engedem.
- Baszódjatok meg mind - fújtatok dühösen, majd levonulok a színpadról és az öltözőig meg se állok. Kulcsra zárom az ajtót és levágom magam a kanapéra egy üveg vodka kíséretében. A telefonom a dohányzóasztalon van, folyamatosan azt nézem, aztán hirtelen megvilágosodok és mielőtt inamba szállna a bátorságom felkapom a telefont és tárcsázok.

Alex még mindig a hálóban ül, ki se dugja az orrát, én pedig nem megyek be. Órákon át kuporgok a kanapén és sírok, míg el nem fogynak a könnyeim. Aztán már csak meredek magam elé. Megint üresnek érzem magam. Aztán a telefonom csörögni kezd. Rejtett szám. Nincs kedvem felvenni, nem akarok senkivel beszélni, csak azt akarom, hogy hagyjon mindenki békén. De a hívóm kitartónak bizonyul, én pedig mégis a fülemhez emelem a mobilom.
- Mit akarsz? - szipogom a telefonba.
- Kulta - leheli pár perc csend után egy nagyon mély és rekedt hang.
- Niko? - nyögök fel meglepődve. Nem hiszem el. De más nem lehet. A hangját ezer közül felismerném és más amúgy sem hív kultának.
- Jól vagy? - kérdezi halkan.
- Ezt inkább én kérdezhetném. Mi történt? - kérdezem idegesen, mire nevetni kezd. Attól, hogy hallom a kissé retardált kacagását nekem is mosoly kúszik az arcomra.
- Jól vagyok. Csak… csak hallani akartam a hangod - suttogja.
- Szólj a srácoknak, hogy vigyenek kórházba, mert a múltkori betegséged rosszabbodott - kuncogok fel. Most, hogy hallom a hangját semmivé foszlik a rosszkedvem.
- Hiányzol kulta - búgja azon a nagyon mély hangján, amitől görcsbe rándul a gyomrom és feldübörög a szívem.
- Gyere ide - kérem.
- Nem tehetem - susogja. - Pedig másra se vágyom jobban. Gyere te ide - dobja vissza a labdát.
- Nem mehetek - csóválom meg a fejem. Nincs pénzem jegyre és amúgy is… nem hagyhatom itt Alexet.
- Csak fel kell tolnod az egyik Jerseybe tartó gépre azt a feszes kis popsid - vágja rá.
- Ez nem ilyen könnyű - sóhajtok fel. - Te is hiányzol - szipogom, mert megint hatalmába kerít a szomorúság. A fél életem odaadnám érte, ha most itt lenne mellettem és magához ölelne.
- Ne, ne sírj kicsim. Nem akarom, hogy szomorú legyél - suttogja, a hangja pedig simogatja a lelkem.
- Nem bírom - nyögök fel. Nem akarok gyengének tűnni előtte, de mégis összetörök.
- Mi történt kicsim? Bántott? Bántott igaz? - kapja fel a vizet és hallom, hogy valami a földön csattan és ripityára törik a túloldalon. - Megölöm. Esküszöm, hogy kitekerem a nyakát ha egy ujjal is hozzád mert érni az a kerti törpe - üvölt.
- Nem bántott - jelentem ki határozottan. - Esküszöm, hogy nem bántott, nyugodj meg - próbálom lehiggasztani.
- Mondd meg az igazat Lia. Én esküszöm, hogy elintézem és megbánja azt a napot, amikor megszületett - magyarázza ingerülten.
- Nem bántott - ismétlem el.
- De akkor mi a baj? - szegezi nekem a kérdést.
- Nem tudom - nyögök fel. A torkom szorongatja a sírás. - Mesélj valamit. Valami jót - kérem.
- Aleksi apuka lesz - susogja, nekem pedig kikerekednek a szemeim.
- Tessék? Ez most komoly? - lelkesedek fel.
- Ühüm. Katja babát vár a kedvenc basszerosomtól. Ez elég jó hír nem? - kérdezi huncutul.
- De, az - bólogatok hevesen, bár ezt ő nem láthatja. - Mondd meg nekik, hogy gratulálok - mosolyodok el.
- Átadom - feleli. Aztán hosszú percekig csak egymás szuszogását hallgatjuk. Egészen addig míg meg nem hallom, hogy valaki őt keresi a túloldalon.
- Menned kell - suttogom.
- Nem akarok - nyög fel.
- Muszáj lesz - mosolyodok el.
- Tudom.
- Akkor… Szia - búcsúzok el.
- Kulta, ha meggondolnád magad és mégis idejönnél akkor csak… Üzenj, jó? - kéri halkan.
- Oké. Vigyázz magadra és Niko… - most ki mondjam vagy ne mondjam? - Örülök, hogy hívtál - fejezem be. Nem úgy ahogy eredetileg akartam, de mégis…
- Minä rakastan sinua, Lia - suttogja az anyanyelvén, majd kinyomja a hívást.
Betegen is mindig ezt a mondatot ismételgette. De mi az ördögöt jelenthet? Ki kell derítenem… De előbb alszom.

- Alex! Baby! Megjöttem - hallok meg egy női hangot, mire azonnal felkapom a fejem. A küszöbön egy fekete hajú lány dobja le a sporttáskáját és a baseball sapkáját, majd repül a szobakulcs és a napszemüveg is az asztalkára. Álmosan és teljesen letaglózva pislogok, a szabadidőnadrágban, edzőcipőben és trikóban lévő tökéletes testű lány felé. Minden porcikám fáj, rossz ötlet volt a kanapén aludni, de megfeledkezem erről, mikor a pillantásom találkozik az újonnan érkezettével. Szikrázó kék szemek, vöröslő ajkak. Álomszép a csaj. De kije ő Alexnek? - Ó, szia. Te új vagy igaz? - mosolyog rám, mire eltátom a szám és aprót bólintok. Egyszerűen megkukulok a sokktól. - Jade vagyok - lépked elém könnyeden, azaz nem is lép inkább siklik, majd levágódik mellém a kanapéra és kezet ráz velem. - Alex itt van?
- Ühüm - bólogatok még mindig leesett állal. - A hálóban - bököm ki.
- Még tuti alszik. Korán jöttem - mosolyodik el. - Téged, hogy hívnak? - néz rám kedvesen.
- Cornelia - mutatkozok be, de ennél többre nem futja. Teljesen összezavarodtam. Ki ez a lány? Alex barátnője? De ha az, akkor miért nem tépi ki a hajam szálanként? Semmit sem értek.
- Cornelia Anders - csettint egyet a nyelvével, amitől még inkább kikerekednek a szemeim. - Az apád Matt Anders igaz? - néz rám kérdőn.
- Igen - bólintok ismét. De ezt ő meg honnan tudja?
- Ó, akkor te is sztárcsemete vagy. Üdv a klubban - vigyorog rám, majd felpattan és a minibárhoz lépked. Egy üveg whiskyt kap elő, majd meg is húzza. - Ha nem bánod, üdvözlöm Alexet - bök az ajtóra, majd a válaszom meg se várva eltűnik a hálóban. Én meg csak bámulom a csukott ajtót és próbálom összekaparni magam.
Ki lehet Jade? Egy újabb groupie? De hol volt eddig? Nem, ő nem lehet csak egy egyszerű rajongó. Mandy, Debby és Lily azok, viszont köztük is megy a versengés. Ez a lány viszont egyszerűen betáncolt az ajtón, se szó, se beszéd és most… Ó anyám… A hálóból félreérthetetlen hangok szűrődnek ki. Hatásos üdvözlési módszert választott. De most mi a fene van? Le kéne lépnem asszem. De nem bírok megmozdulni. Teljes sokk. Ezek odabent kefélnek, úgy, hogy mindketten tudják, hogy én itt ülök kint. De én se vagyok normális. Hallgatom, hogy mit művelnek. Mondjuk az egész emelet tőlük zeng. A csaj elég hangosan adja Alex tudtára, hogy mennyire élvezi a viszontlátás örömeit. Remek. De tényleg… Tegnap reggel még én izzadtam alatta, most meg Jade.
Ó, a pokolba! Zenészek…
Hát ennyit arról, hogy Alexnek szüksége van rám.
Nem tudom eldönteni, hogy sírjak-e avagy nevessek. A világ legszerencsétlenebb nője címet azt hiszem ezennel elnyertem. Nálam idiótább embert még nem hordott a hátán a Föld. Mégis mi a fenét vártam megint? Hogy kiütöm a három gráciát a nyeregből és viszem a fődíjat? Hát persze… Jó is lett volna. De Alex is pasi, ráadásul muzsikus és még sikeres is. Nem tud parancsolni a farkának és amúgy is jobban tetszik neki, ha több csaj gondoskodik róla nem csak egy. De most mi a fenét csináljak? Nincs hova mennem. Nincs miből lelépnem. Van egy rozsdás tragacsom, egy sporttáskányi ruhám és ennyi. Na meg Yv. Bassza meg. Most legyél okos Cornelia Anders. Állandóan nagyra voltál az eszeddel, hát akkor itt az ideje használni.
Na jó, mik a lehetőségeim? Felhívhatom anyut. Ő tuti ad pénzt, de azt apu is megtudja, aminek az lesz az eredménye, hogy míg élek azt fogom hallgatni, hogy szaladtam anyucihoz az első nehézségnél, mégsem tudok önállóan élni. Ezt az opciót el is vethetem. Mehetek apuhoz is, de az eredmény ugyan az. Nem, nem hódolok be neki, köszönöm. Kérhetek Conortól is kölcsön, hisz ha minden igaz a héten idejön, de a barátság meg a pénz? Nem ezek összeférhetetlenek egymással.
Tehát nincs más, mint, hogy maradok Alexel, játszom továbbra is a buta, naiv, vaksi, libát és várok. Előbb utóbb pedig csak ki fogok tudni törni innen. Muszáj lesz…
- Hé, szépség - hallok meg egy mosolygós hangot az ajtóból. Alex… - Miért nem jöttél be te is ébreszteni? - zihálja pajzán vigyorral a képén.
- Nem akartam zavarni - kényszerítek ki magamból egy mosolyt.
- Jaj, nem zavartál volna - libben ki Jade kipirult arccal és zilált hajjal egy szál bugyiban és Alex egyik ingjében, aminek csak egyetlen gombját gombolta be, így nagyjából mindent látok belőle. - Alex szeret malackodni. Igaz baby? - nyom egy puszit az említett férfi arcára, aki perverzen mosolyog ránk. Épphogy a szája szélét nem nyalja meg… Nem akarom tudni, hogy mi jár a fejében.
- Nyuszika, elkísérsz ma a fotózásra? - húzza magához Alex Jadet.
- Amit csak akarsz baby - simul Jade Alexhez és olyan csillogó szemekkel néz rá, mintha halálosan szerelmes lenne. De ha az, akkor, hogy-hogy nem féltékeny rám.
- Akkor öltözzetek - kacsint ránk.
- Én is? - nézek rá.
- Hát persze szépségem - mosolyodik rám, mint valami buta kislányra, majd finoman végigsimít az arcomon és megcsókol. - Még nem is mondtam, hogy jó reggelt - suttogja a számba. - Amúgy meg nincs nagyobb öröm annál egy férfinak, hogy két ilyen dögös bigével jelenhet meg - kacag fel és eltűnik a fürdőben.

Létezhet, hogy két ember, a messzi távolból is érezze a másik rezdüléseit? Érezze ha a másiknak fáj valami, ha boldog, ha szeret, ha sír? Kialakulhat egy ennyire szoros kapocs férfi és nő között vagy ez is csak egy írói kitaláció?

40. Szex, drog, komplikációk

„Az emlékek elhalványultak az idő múlásával, a múlt azonban mindig élni fog - a hibák, amelyeket elkövettünk, a tévedések szolgáltatják az alapot a jelen szenvedéseihez.”


http://www.youtube.com/watch?v=bJQAYYZ8A4g


Hétfő

Phoenix. Talán. Asszem itt vagyunk. Minden összefolyik.
Buli. Sajtótájékozató. Koncert. Buli. Szex. Buli. Szex. Buli. Szex. Szex. Szex. Buli.
Fáradt vagyok? Cseppet sem. Az ecstasy dolgozik bennem. Kikapcsol mindent. Nem vagyok se éhes, se álmos, se szomjas. Csak arra van szükségem, hogy menjek, tovább és tovább, mindegy hova csak menni kell. Pörgünk mindannyian ezerrel. Alex egyik barátja egy egész táskányi droggal állított be. Svédasztal van a szobánkban és embere válogatja, hogy kinek mennyire van kedve elszállni. Hát mi nagyon akartunk. Yv ezerrel rajzol most is, ha már van akinek tetszik a műve, alkot. Mi pedig a hálóban teljesen egymásba gabalyodtunk. Gőzöm sincs arról milyen nap van, mit kéne csinálnunk. Azaz tudom. Kefélnünk kell még. Sokat, nagyon sokat. Egyszerűen sosem elég belőle. Újra és újra meg kell másznunk a csúcsot, együtt és külön-külön is a másik segítségével. Hogy mióta nem dugtuk ki az orrunk a szobából? Passz. De lassan ideje lenne, ugyanis a háló már kezd unalmassá válni még akkor is, ha már dugtunk a szőnyegen, az ágyban, a párkányon, az éjjeliszekrényen, az összes falnak nekidőlve és ki tudja még hol nem... Édesen zsibbad ugyan minden tagom, de akarom még. Hiába az izomláz, megint kívánom. Nem érdekel, hogy alig bírok lassan mozogni, kell. Szükségem van Alexre, a testére, a szeme csillogására, az édes és éhes csókjaira, a lényére, az életére, mindenére és még annál is többre. El kell felejtetnie velem minden rosszat. El kell felejtetnie velem minden bánatot, minden elvesztett barátot, szeretőt és szövetségest. Még azt az elbaszott szerelmet is, amit Niko iránt érzek. Muszáj.

Lia… Lia… Lia… A csapból is Lia folyik. Alex legújabb szerzeményeként emlegetik. Hogy teheti ezt? Mindenhol ott van, ahol az a nyomorult kis kerti törpe és cseppet sem zavartatják magukat. Leszarják, ha mindenki látja, hogy egymásba gabalyodnak. Undorító… Már-már közszeméremsértőnek minősül, ahogy csókolóznak a képeken. És élvezik ez a legrosszabb. Élvezik, hogy fotózzák őket miközben szó szerint smárolnak. Csodálom, hogy nem a nyílt utcán basznak.
Hoppá.
A vodkás üveg a falon csattan, mire Mad felébred. Egy szobát kaptunk, nem volt más lehetőség. Cynthia is megrándul álmában, de leszarom. Ő csak arra kellett, hogy legyen kin levezetnem a feszültséget. Ő volt az első, aki szembejött velem így berángattam az ágyamba, de nem használt semmit. Igazából még kielégítőnek sem nevezhetem az együttlétünk. Megbasztam és kész. Oké, elsültem, de nem volt bizsergés, nem volt semmi. Innom kell még. Nem bírom elviselni ezt. Mad álmosan ül fel az ágyon, majd végignéz rajtam. Az egész testem remeg, miközben az újságokat gyűrögetem a markomban.
- Már megint a szennylapokat nézegeted haver? Hajnal kettő van. Holnap megyünk tovább. Aludj ahelyett, hogy még jobban felhúzod magad. Hiába féltékenykedsz… - magyarázza, mire ismételten eldurran az agyam.
- Nem vagyok féltékeny. Csak bassza a szemem, hogy ócska ribanc módjára viselkedik - üvöltök, mire Cynthia is felébred.
- Baj van? - néz ránk álmosan. - Megint Lián húztad fel magad? - kérdezi halkan, mikor meglátja a földön szerte szét heverő lapokat. - El kéne felejtened, mert ennek így nem lesz jó vége - kezd el megint okoskodni, de már a fülemen is gőz jön ki.
- Takarodj innen te redvás kurva. Mit tudsz te baszd meg? - lépek mellé, majd kirángatom az ágyamból és kipenderítem a folyosóra és szó szerint rávágom az ajtót. Megszólalni sincs ideje.
- Ez ronda volt Niko - húzza el Mad a száját. - Ez a kis csaj nem tehet semmiről. Nem bánhatsz így vele - oktat ki ő is mire felordítok.
- Kussolj, kussolj, kussolj - kiabálok. - Hagyjatok mind békén a faszomba. Nem vagytok senkik ahhoz, hogy megmondjátok mit tegyek és hogyan viselkedjetek. A tököm tele van mindenkivel - mennydörgöm, majd egy szál alsógatyába kicaflatok a teraszra, ahol a legjobb barátaim már várnak. Vodka, szóda és egy doboz Marlboro. Remeg a kezem, a testem, de nem az a legrosszabb, hogy szét basz az ideg, hanem, hogy Madnek igaza van és Cyntiának is. Féltékeny vagyok Liára, pedig el kéne felejtenem. De nem megy. Nem bírom. Szétéget belülről ez a szar érzés. Nem értem mi van velem. Ha Leena mással kefél azt már leszarom, de Lia…
Miért nem maradtál mellettem? Miért nem mondtam el, hogy szeretlek? Miért?

Kedd

Mocsok mód fáj a fejem. Alex is most ébredezik mellettem. És csörög az a kibaszott telefon. Jelzi, hogy kelni kell. A mellettem fekvő férfi kinyomja az ébresztőt, majd szorosan hozzám bújik.
- Jó reggel szépségem - búgja álmosan a nyakamba, miközben a combom simogatja. Jó reggelt szex… Nincs is ennél jobb.
De a földre való zuhanás most fájdalmas. Nincs jó kedvem és neki sincs. Hiába elégültünk ki mindketten, ez most nem elég. Az éjjeliszekrényen lévő pohárba nem víz van hanem whisky. Alex lehúz egyet, majd újratölti és felém nyújtja a teli poharat, amit le is küldök azonnal. De még most se jobb. Nyűgös és hisztis vagyok, képtelen vagyok bárminek is örülni. Még az sem dob fel, hogy Conor sms-t írt éjjel és úgy néz ki, hogy találkozni fogunk, mert Amerikában van. Nem jó. Nem találom a helyem. Visszadőlök, mert álmos vagyok, de nem tudok elaludni. Nézem, ahogy Alex eltűnik a fürdőben, majd nedves testtel meztelenül tíz perc után felbukkan. Figyelem, ahogy öltözik és közben lemondok arról, hogy tovább aludjak. Inkább rágyújtok egy cigire és közben én is belebújok egy falatnyi sortba és egy alig takaró fehér topba. Nem szólunk egymáshoz, nem érünk a másikhoz és ez most fordul elő először. De megértem. Ő is morcos. Elcseszett egy reggel. Azaz elcseszetten indul. A kávét együtt fogyasztjuk el az erkélyen, az ölébe telepedve figyelem, a várost ami lábunk előtt hever. Ezerrel süt a Nap, de mindketten fapofával bámulunk ki a fejünkből. Valami nem jó. Pár órája még a napsugaraknak is tudtam örülni. Most pedig semmi. Pár napja még attól is boldog voltam, hogy Niko mellett aludhattam, hogy emlékezhettem a Helsinkiben töltött gyönyörű napokra. Pár hete még Pete ölében ültem és együtt nevettünk a másik álmos arckifejezésén. Pár hónapja még Mirával kuncogtunk azon, hogy cukor helyett sót tett a kávéjába. Pár éve még apuval néztük a kéklő eget és a szálló madarakat. Hová lett mindez? Hová lett az öröm? Hol van a boldogság? Nem akarom ezeket elfelejteni. És mégis ezek az apró csodák elillannak lassacskán, de nem akarom. Nem akarom, hogy feledésbe merüljön minden boldog perc. Nem akarom, hogy elfeledkezzek milyen volt Mira mosolya, Pete biztonságot jelentő ölelése, Andy hülye viccei és Niko simogató tekintete. Nem múlhat el. Nem tűnhet el. Muszáj valamiben ismét örömömet lelnem.
- Na jó, elég - szusszant fel Alex dühösen, majd átrak egy másik székbe és beviharzik a hálóba, majd két tablettával a markában jön vissza.
- Tessék - nyom egyet a kezembe, a másikat pedig ő nyeli le.
- Mi ez? - nézek rá kérdőn. Oké, gondolom, hogy nem gumicukor, de szeretném tudni mit veszek be.
- Gyógyszer, rossz kedv ellen - kacsint rám. - Vedd be, nem lesz tőle bajod ígérem.
Nem tudom miért bízom meg benne, de kétségtelen, hogy lenyelem a kis pirulát.
- Mikor érsz vissza? - nézek rá mikor szedelőzködni kezd.
- Nem tudom szépségem, de sietek. Dedikálunk, van egy tv felvétel és rohanok vissza hozzád. Ha valami kell a bőröndből csak vedd el - nyom egy puszit a számra. - Este találkozunk - mormogja két csók között. - Elviszlek bulizni - simít végig a karomon majd eltűnik a teraszajtó mögött.

Megőrültem. Holt biztos, hogy elment a maradék csepp eszem is. Ennyi. Kész. Vége. Nincs tovább. Bassza meg. Mi a frászt szemezek én ezzel a kurva mélységgel, ennek a kibaszott hotelnek a hetvenedik emeletéről? Tényleg ki akarok ugrani? Vagy mégsem? Ugrok vagy nem? Ugrok vagy nem? Ugrok vagy nem? Nem tudom. Csessze meg. Elszívtam az agyam. Vagy csak ittam? Kurva élet. Azt se tudom mit csinálok. Ugrok. Nem, mégsem. Szeretek élni végül is. Nincs semmi bajom. Ó, a faszt nincs. Lia az én kibebaszottul hatalmas nagy bajom. Meg ez a kurva féltékenység. Meg az a mocskos kis törpe, aki keféli azt a nőt, aki az enyém. A lófaszt az enyém. Nincs hozzám semmi köze. Na ja. Csak annyi a problematika, hogy elepedek érte, mert halálosan Istentelenül belezúgtam abba a kis kurvába. Hülye drogos lotyó, de mit tegyek ha egyszer ennyire szeretem? Mert marhára szeretem, ehhez nem fér kétség. Talán mégis ki kéne ugranom. Nem lenne több pánikroham, se asztmaroham. Nem kéne piára se költeni és egy kurva díler se kéne ahhoz, hogy elszálljak. Nem lenne több ribanc, se fellépés, se sajtó, se vakuk, senki nem turkálna tovább a magánéletembe és békén lennék végre hagyva. Azaz tuti, hogy a halálom után szét akarnának még cincálni, de akkor meg már ki a tökömet érdekli a dolog? Szépen alulról fogom szagolni az ibolyát, azt baszódjon meg az összes hülye köcsög. Báááár… Hm… Nem mégsem lesz jó kiugrani. Hülye ötlet.
Egy: Ki nem állhatom a bogarakat. Márpedig jó anyám tuti nem hamvasztana el, csak rám boríttatna egy rakat földet, hogy a lelkem ne kárhozzon el vagy valami ilyesmi marhaság. De a bogaraknak se lenne jó. Csak a csontom rághatnák maximum. Hús az ugyanis nincs rajtam. Ja, ha nem eszik az ember, akkor előbb utóbb nem marad rajta más csak bőr. Szar hulla lennék… Még hullának is pocsék vagyok. Igazán remek. De tényleg…
Kettő: Kettő jön ugye? Jah. Tehát, kettő. Szóval még egyszer találkoznom kell Liával, el kell mondanom neki, hogy gyűlölöm. Hogy ki nem állhatom azért, mert elrabolta a szívem. És azért is utálom, mert nem maradt velem és azért is, mert pokoli fájdalmat okoz minden egyes kép, ami megjelenik róla. Igen, ezt mind tudnia kell. Muszáj elmondanom neki, hogy tönkretesz.
Három: Mert ugyebár van három is. Nem ugorhatok ki. Nyakon baszott sajnos az ihlet. Muszáj írnom. Maradjon valami belőlem az utókor számára. Bár mindig úgy terveztem, hogy a dalszöveges füzeteim a gyerekeim öröklik majd. Csak, hogy tudják mennyire tudott az apjuk szeretni, hogy mennyire tudott a semmiségekbe belehalni, hogy mennyire mélyre tudott kerülni mikor szomorú volt és, hogy mennyire magasra bírt szállni mikor boldoggá tette valaki vagy valami. Jah, csak el lenne baszva ez az elképzelés ha most kiugranék. Ugyanis nincs még egy szem gyerekem se. Legalábbis tudtommal, nem szült még nekem senki egy kölyköt se. És senki nem terhes tőlem. Legalábbis nagyon remélem. Amúgy is Niko, jó nagy faszfej vagy már megint. Te mint apa? Jó poén. Egy kis sarki fényt is le kéne küldenem asszem. Igen, itt van az ideje. Ugyanis érzem, hogy megint kezd megfogni magának egy pánikroham. Napok óta ez megy. Picsába… Másszunk be. De merre is van a be?

Szerda

Hát persze, hogy az esti buliból nem lett semmi. Egész éjjel a lepedőt gyűrtük. Most pedig bámulom a plafont. Alex még mélyen alszik, de nekem most nincs maradásom mellette. Ki kell mennem az erkélyre. Egyik cigit szívom a másik után, miközben bámulom a kék eget. Tegnap mindenki engem bámult az utcán mikor sétálni indultam. Szükségem volt egy kis magányra és Alex amúgy is egész nap elfoglalt volt, nem kellett nekem szórakoztatnom. Nem értem miért néztek rám az emberek úgy, mint valami leprásra. A szakadt farmer vagy a csipketop volt az oka, ami nagyjából mindent megmutatott? Esetleg a kezemben füstölgő füves cigi? Vagy a másik markomban lévő vodka? Jah, végül is csak délután kettő volt mikor teljesen bekészülve magamban kacarászva kóboroltam az utcán, mint valami szakadt, beállt kurva. De jó volt. Boldog voltam azt hiszem. Azaz a boldogság illúziója ragadott csak magával. Mire nem képes a drog és a pia édes keveréke. Hát ezért szedted Mira? Ebbe haltál bele Pete? Ezért nem törődtél velem apa? Értem én. Végülis igazatok volt. Nem rossz ez. Feldobja az embert rendesen egy kis veszélytelennek tűnő tabletta. Igen, tegnap reggel még azon keseregtem, hogy elfelejtem az élet örömeit, de pár órával később a drognak hála minden más megvilágításba került. A színek is szebbek voltak, a hangok is gyönyörűbbek, az arcok is mások voltak, szebbek, sokkal szebbek és az élet is csodálatosnak tűnt.

Koncert. Szeretem még mindig csinálni. A tömeg, a szeretet, az energia, az érzés még most is magával ragad. Ezért kezdtem bele. Nem számít, hogy mielőtt színpadra lépek összekapok Jarival és Leenaval is. Még jó, hogy a barátnőm nincs itt és csak telefonon beszéltünk. Tuti kitekertem volna most a nyakát. Megint kezdi a cseszegetést. Féltékeny. Van is mire babám! Na nem mintha nem hallottam volna én is a háttérből egy idegen férfi hangját. Álszent ribanc. Ő oktat ki engem, hogy mennyire káros a szervezetemre a napi két doboz cigi és négy üveg vodka? Hogy a fűről már említést se tegyünk. Pont ő mondja ezt, aki nyugtatót szed szőlőcukor helyett és whiskyvel küldi le üdítő gyanánt? Hát gratulálok cseszd meg.
Jari meg a másik fele. Baszogat, hogy egyek rendesen, mert megint lebetegszem. Hülye barom, nem tűnt fel neki, hogy még meg se gyógyultam igazán? És amúgy is, ő nem tudja milyen énekelni. Nem érti. Ő csak püföli azokat a kibaszott billentyűket a szintetizátoron, de azt nem veszi figyelembe, hogy nekem ki kell minden kurva hangot énekelnem tisztán, mert nem akarok csalódást okozni a közönségnek azzal, hogy hamisan kornyikálok. Ehhez pedig a levegő kell. A levegőnek meg hely. Hely pedig csak a gyomromban van. De ha telezabálom magam akkor slussz… Mehetek Isten hírével a picsába, mert nincs hely az oxigénnek, ergo nem tudok úgy énekelni, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Idióták. Mit nem lehet ezen felfogni? Nem is értem….
Csak tudnám mi nekik a jó abban, hogy folyton engem szemelnek ki maguknak. Jobban tennék ha keresnének valami ribancot aztán azt baszogatnák. Jah, mindre ráférne már egy alapos dugás. Csak nekem meg Aleksinek van szexuális életünk, de mi is vagyunk a legkiegyensúlyozottabbak. Bár most Aleksi is nyűglődik. Katjanak ugyanis vissza kellett mennie Helsinkibe, mert akadt valami baj a galériában, ahol dolgozik. Remélem hamar visszajön. Nem hiányzik, hogy a szöszi is rám szálljon, mert nincs mellette az asszonykája.

Csütörtök

Ó te magasságos Úr Isten. Mi a picsa történt tegnap? Meghalok… Tuti, hogy most azonnal szét fog robbanni a fejem. Hű. Állj!
Ez Alex keze, az meg ott Deborhaé, de itt van Luis és Joshua meg Marc is. Ja és Mandy meg Lily. Oké, csak mi ketten vagyunk az ágyon Alexel, de… Na ne. Mondd, hogy nem. Tuti, hogy nem egymás mellett szexeltünk az éjjel. Márpedig rajtam nincs ruha. És Alexen sincs. És újabb harapásnyom díszeleg a csuklómon. Ez Alex új heppje. Ott jelöl meg ahol nem tudom eltakarni, ahol mindenki látja. Mint valami bélyeg úgy virít a kezemen a tegnap éjszaka nyoma. A földön lévők testét alig takarja ruha, úgy alszanak. Mi a fenét műveltünk? És miért van betörve a Tv képernyője? Atya ég. És hol van Yv? Azt a kurva… Ez így nem jó. Nagyon nem.
- Szia - csoszog be Yv álmosan, de nagyon virul a feje. Egy bögre kávét tart a kezében és int, hogy kövessem. Alex egyik pólóját kapom magamra és nagy nehezen átlépkedek a földön fekvőkön, hátha ki tudom deríteni mi történt az este.
- Mi a fene történt? - nézek a barátnőmre és elcsaklizom a kávéját.
- Nem emlékszel? - kuncog fel.
- Nem - csóválom meg a fejem.
- Mindenki teljesen bekészült. Azt hiszem túl sok volt a drog meg pia. Alex közölte, hogy dugni akar veled és megpróbált mindenkit kitessékelni a szobából, de Joshua kitalálta, hogy nézni akarja. Ti meg már annyira be voltatok gerjedve kis szívem, hogy az se érdekelt volna titeket, hogy ha minden csatorna egyenes adásban közvetíti, ahogy keféltek. Persze senki nem bírta sokáig, mindenki rátalált a párjára és elbújt egy-egy sarokba. Van, aki a fürdőt kapta meg van, aki a nappalit, de asszem Joshua és Lily az erkélyen csinálták - kacag fel.
- Anyám - nyögök fel és érzem, hogy vörösödik az arcom. Csináltam már elég baromságot, de mások előtt szexelni? Jesszus, ez még nekem is vad. Bár bevallom nem emlékszem semmire és ezek szerint senki nem volt elfoglalva azzal, hogy mit csinálunk. Na de álljunk csak meg egy szóra.
- És te hol voltál? - nézek összehúzott szemekkel Yvre.
- Öhm… Hát… Izé… Szóval… - nyöszörög és most az ő arca vált paradicsom pirosba. - Federicóval - nyögi ki végül, mire kikerekednek a szemeim.
- A világosítós fiúval? - kérdezem két oktávval magasabb hangon.
- Aham. Olyan cuki, de az ágyban.. - kezd bele mire felemelem a kezem és megcsóválom a fejem.
- Nem akarom tudni. Még reggel van - kuncogok fel.
- Itt vagy szépségem? - csoszog ki Alex résnyire nyílt szemekkel utánunk. Csak a lepedőt csavarta a dereka köré, aminek a földre lógó sarkában majdnem el is botlik.
- Jó reggelt - mosolygok rá, mikor szorosan átölel és a nyakamba bújik. Simogatom a hátát miközben egyenletesen szuszog.
- Utálom, hogy egyedül kellett kelnem abba a hatalmas ágyban - dünnyögi, de alig értem mit mondd. Olyan akár egy durcás kisgyerek. Úgy is szorít magához, mint egy kisfiú a kedvenc játékát, de egyre jobban rám nehezedik. Most komolyan állva fog visszaaludni?
- Miért nem bújsz vissza? - kérdezem halkan, míg Yv csak mosolyog rajtunk.
- Rá akartam gyújtani. Megdöglök egy szál cigiért - nyúl a kezemben lévő rudacska felé, majd ki is veszi a kezemből és elkezdi szívni.
- Az az enyém - morgom játékosan, mire kibújik belőle a kisördög.
- Csak volt - harap finoman a nyakamba, mire elnevetem magam.
- Kárpótolnod kell - dünnyögöm és most én bújok hozzá.
- Holnap este van egy party. Elviszlek magammal - simít végig a fenekemen.
- Már megint bulizni megyünk - húzom el a szám. Ebbe semmi extra nincs…
- Aham. De ez nem akármilyen party lesz - csókol bele a fülembe és a számhoz emeli a cigit, amit tőlem kobzott el. Mélyen szívok bele a nikotinos rúdba aztán legyőz a kíváncsiságom.
- Milyen buli ez? - nézek rá kíváncsian.
- Majd ha odaértünk megtudod szépség - mosolyodik el. - De te meg Yv ma vásárolni mentek. Csininek kell lenned, szóval vadássz valami dögös rucit - kacsint rám és játékosan a fenekemre csap.
- De… - kezdek kifogást keresni. Per pillanat nem vagyok abban a helyzetben, hogy vásárolgassak. Kösz apu…
- Nincs de - folytja belém a mondandóm. - Megkapod a kártyám és veszel egy olyan rucit, amitől minden pasi nyála csorogni kezd - jelenti ki ellentmondást nem tűrő hangon.
- És az neked miért jó? - húzom fel a szemöldököm kérdőn.
- Meg akarom mutatni mindenkinek, hogy mi van a birtokomban - vigyorog.

- Te? Itt? És iszol? - nézek Aleksire elképedve, aki a hotel bárjában ücsörög egyedül. Nyolc feles pohár sorakozik előtte és most érkezik a kilencedik. Ajaj nagy baj lehet…
- Jah - bólint és az öklének támasztja a homlokát miközben az asztallapot bűvöli és az ujja hegyével az egyik pohárka peremét simogatja körbe-körbe.
- Mi történt? - ülök mellé. Pedig nekem is feltett szándékomban állt, hogy bánatomban leigyam magam, de Aleksi búval baszott arca arra sarkall, hogy lelkizzek vele egyet. Valami nagyon nem stimmel. Ő nem igazán iszik mióta elvette Katjat. Oké, persze legurul egy két sör meg jéger, na de kilenc feles. Azaz mire ide érek a gondolataimmal kikéri a tizediket. És miért forgatja a karikagyűrűjét az ujjai között? Kezdek megijedni, de még mielőtt megrángatnám, hogy szólaljon már meg, beszélni kezd.
- Katja - kapom meg a rövid és tömör választ.
- Mi történt? - nézek rá és én is rendelek négy pohárka alkoholt.
- Nem tudom - csóválja meg a fejét. Elég vontatottan beszél és finnül. Bár ha nincs velünk senki más mindig az anyanyelvünkön szólalunk meg. Valahogy könnyebb kifejezni magunkat így. Azt hiszem.
- Aleksi, ne szórakozz. Mondd el - noszogatom.
- Valami baj van. Érzem, érted? - néz kétségbeesetten a szemembe. - Én csak… nem tudom… Napok óta rosszul van és most hazament. Nem hajlandó dokihoz menni, ma meg még össze is kaptunk telefonon. Sose viselkedett még így. Soha. Soha nem kiabált velem, soha nem láttam hisztizni és soha nem kapja fel a vizet. Niko én félek - néz mélyen a szemembe és tényleg lehet látni a kék íriszekben a rettegést.
- Hé, nincs semmi baj. Biztos csak megjött neki. Tudod, hogy ilyenkor meghülyülnek a csajok - veregetem meg a vállát, mire még inkább magába roskad.
- Nem. Ő nem. Hányszor hallottad kiabálni? Hányszor láttad sírni? Mi van ha valami baja van? Ha beteg és tud róla csak nem akarja elmondani? És még rosszabb ha nem tud vagy nem akar tudomást venni róla. Vagy az is lehet, hogy rám unt és már nem szeret… - kezd el elméleteket gyártani, de leállítom még mielőtt jobban belelovalja magát a dologba és kitalálja, hogy Katja csalja.
- Hé, állj le - szólok rá és a szájába nyomok egy szál cigit, mert látom, hogy az övé elfogyott. - Nincs semmi baja és hidd el nekem, hogy mindennél jobban szeret. Lehet, hogy csak sok neki a turné vagy gáz van a melóval és azért támadt neked - magyarázom és próbálok reális magyarázatot találni a történtekre.
- De ha az életemet unja miért nem mondja meg? Miért nem mondja meg, hogy idegesíti a sajtó, a koncertek, a rajongók meg az összes többi szar? Nem bízik már bennem? Basszus Niko én… én… én elmondhatatlanul szeretem. Az életemet adnám érte, ő az egész világom közepe - fakad ki én pedig nem tudom mit mondjak. De nem is kell ugyanis folytatja. - Nélküle egy hatalmas nulla vagyok. Ezért is vettem el. Vele akarom leélni a hátralévő napjaimat, mert nélküle semminek nincs értelme. És tudnom kell mindenről, ami vele kapcsolatos. Olyan nagy kérés ez? Elvégre a feleségem, nem? - kezdi felkapni a vizet.
- Nyugi - szorítom meg a vállát. - Visszajön és mindent megbeszéltek, de szerintem ne fújd fel a dolgot. Katja imád, ez tisztán látszik. Abból ahogy rád néz - mondom kicsit irigykedve és lehajtom a négy felest gyors egymás utánba. - Bárcsak Lia is így nézne rám - gondolkodom hangosan, de fel se tűnik, hogy ki is mondtam a szavakat, míg Aleksi mosolyogni nem kezd.
- Haver, te aztán rendesen belezúgtál a kis csajba - kuncog fel.
- Hogy mi van? - kapom fel a fejem.
- Lia elvette az eszed ember az van - nevet ki Aleksi.

Péntek

A vad sötét rózsaszín mini ruha második bőrként feszül a testemre. A fekete lakköv szorítja a derekam, a hajam olyan nehéznek tűnik a sok hajlakktól, mintha folyékony ólomba mártogattam volna a végét és hát az arcomon is egy tonnányi vakolat van. Alex viszont büszkén segít ki a kocsiból. Ő nem igazán öltözött ki, csak egy sima kék farmert és egy fekete V- kivágású pólót kapott magára, egy tornacipővel. Bezzeg én tipeghetek a fűzős tíz centis sarkú domina cipőmbe, amitől egy centivel magasabb vagyok, mint ő. Soha egy férfinál se voltam magasabb még ilyen lábgyilkos cipőbe se. De Alex maximum százhetven centi szóval így őt ezzel a csodával a lábamon túlnőttem. A mosolya viszont megéri, hogy ebben a szerelésben parádézzak és mit ne mondjak jól is esik, hogy mindenki felfigyel rám. Oké Yv keze van a dologban bevallom. Ő oda van a csajos cuccokért és bár én is szeretem, magamtól sose vettem volna fel ezt a ruhát. De az elismerő pillantások simogatják az egóm. Mégis mind közül a legjobban Alex pillantása perzsel. Látszik a szemében a csodálat, hogy büszke arra, hogy mellette vagyok. De amikor meglátom a fotósokat cseppet megijedek. Erről nem volt szó… Én nem akarok a bulvárlapokban szerepelni. De Alex fogja a kezem és végigmegyünk a vörös szőnyegen. Apu is mindig ezt csinálta mikor gyerek voltam. Se szó, se beszéd elhurcolt minket az ilyen eseményekre, hogy normális család képében tetszelegjünk. Persze sosem voltunk normális család… Már akkor is utáltam az ilyen parádékat és lám lám most újra egy ilyen partyn találom magam. Pedig esküszöm, hogy tizenéves korom óta úgy kerültem a vörös szőnyeget, mint a vadállatok a tüzet.
- Csak lazíts - súgja Alex a fülembe és átöleli a derekam. Még mindig nem értem mit keresünk itt és mitől jobb ez a buli, mint a többi.
Nem kell sokat várni ahhoz, hogy a riporterek lecsapjanak ránk. Feszengek ha őszinte akarok lenni. Itt állok a tömeg kellős közepén, egy beszívott rock sztárral az oldalamon, egy olyan ruhába amitől simán prostinak nézhetnek és egy olyan világba cseppentem bele megint, amitől világ életemben távol akartam magam tartani. Csak idétlen bábunak tartom magam a táblán, egy csinos kiegészítőnek, ami Alexet ékesíti, akár egy márkás óra, vagy egy drága sportkocsi. Persze én akartam és igazából nincs okom most a panaszra, de nem jó ez így. Utálom megjátszani magam és most azt teszem. Elhitetem mindenkivel, hogy egy buta szőke ribanc vagyok, aki nem érti mi a dörgés, pedig valószínűleg a jelenlévők közül én tudom a legjobban. De legalább kiderül, hogy egy új exkluzív klub megnyitójára jöttünk. És koncert is lesz. Csak nem Alexék játszanak. Amint sikerül a klub kapuin belülre keverednünk azonnal eltűnök a mosdóba. Szükségem van némi kokainra ahhoz, hogy bírjam ezt az egészet. Persze eszembe jut, hogy mennyire szánalmas vagyok, de már késő. A WC deszkán ücsörögve, betépve oly mind-egynek tűnik minden. Hosszú percekig vagy órákig ülök ott, nézem a plafont, amin árnyak suhannak fel és le, a lámpafény irritál, de meg is nyugtat. Nem akarok kimenni. Képtelen vagyok rá. Jó nekem itt. Minek mennék ki? Már így is tudja az egész világ, hogy Alex tulajdona vagyok, hogy vele töltöm az éjszakáim és a napjaim nagy részét is. Már szétkürtölte mindenkinek a vörös szőnyegen, a riporterek pedig tovavitték a hírt, mint a szél a virágok porát. Nem kellek én már ehhez, majd ha a takarítók rám akarják törni az ajtót kimegyek, addigra már vége lesz ennek az egésznek, most viszont ideje előkapni a kis flaskát. A létfenntartásomhoz szükséges eszközök lapulnak csak a táskámban. Cigi, pia, drog és három darab óvszer, mert sosem lehet tudni. Na jó Yv noszogatására elsüllyesztettem még két zsepit és egy szájfényt is, de tudom, hogy ezeknek ma éjjel nem fogom hasznát venni. Egy dologgal nem számoltam, hogy az alkohol gyorsan fogy és ilyen kevés mennyiségtől nem sikerül tökéletesen bekábulnom. Bár valószínűleg kint is van pia. A probléma csak a kinttel van. Nem akarok ott lenni, de a szomjúság és bódult állapotra vágyás nagy úr. Összekaparom magam nagy nehezen, felállok, megigazítom a ruhám, majd kicammogok, kezet mosok, beletúrok a hajamba és kivonulok a mosdóból. Alexet nem nehéz kiszúrni. A csinos csajok úgy zsongják körbe, mint méhek a mézet. Nincs kedvem odamenni hozzá. Csináljon, amit akar. Oké, ha valaki rámászik annak kitépem a haját szálanként, de amúgy…
A bárpultot választom, ahol korlátlanul dönthetem magamba a tequilát. Hosszú órákon át lóbálom a lábam, full egyedül a bárszéken, cigizgetve és az embereket nézegetve. Aztán a színpadon mozgolódás támad, majd hangos zsivaj tör ki, így én is arra nézek amerre a többiek. A lélegzetem viszont azonnal el is akad. Láttam már valahol ezt az édesen mosolygós pasast. Nem tudom hány éves, de azt szent, hogy rohadt dögös. Ki vagy te édesem? Honnan jöttél? Miért nem jut eszembe a neved? Hol láttalak? Megvoltál már? Be kell cserkésszelek?
Jesszus! Elég. Mi a fene van velem? Ez a fura pasi nem veheti el ennyire az eszem. Nem és nem. Főleg úgy nem, hogy még soha egy szót sem beszéltünk. Még a nevét sem tudom. Csak a karizmáját érzem, ami még Alexénél is erősebb. Sőt… Nem, nem, nem. Ilyesmit már éreztem egyszer és nem akarom többé főleg, hogy az se tudtam gyökerestül kitépni a szívemből, amit Nikoval éltem meg. Az is így kezdődött. Pontosan ugyan így. Nem bírtam levenni róla a szemem… Aztán a pillantásunk találkozott, ahogy most is én pedig…
Elvesztem.

Szombat

Tivornya a fiúkkal, mint régen. A groupijaink bebocsátást nyertek a hotelszobánkba, hordják a piát literszámra, meggyújtják a ciginket, megmasszíroznak minket, mintha a rabszolgáink lennének, mi pedig élvezzük ezt a királyi kényeztetést és a legbizarrabb az egészben, hogy úgy tűnik őket is kielégíti az, hogy teljesíthetik minden kívánságunkat. Félmeztelenül fetrengünk a nappaliban és vedelünk, míg a csajok gyors egymás utánba sodorják a füves cigiket, hogy véletlenül se józanodjunk ki. Cyntia epret tuszkol a számba, nem tudom honnan tudja, hogy ez a kedvenc gyümölcsöm, de kétségtelen, hogy úgy csinálja a sarki fényt, ahogy én szeretem, hogy azt a gyümölcsöt tolja a számba, amire éppen vágyom és anélkül, hogy kinyitnám a szám, már adja is az égő Marlborom, mikor megkívánom a cigit. Tetszik ez a kiszolgálás, még a sört se kell kibontanom. Határozottan hozzá tudnék szokni ehhez. Lena mikor ugrált így körbe? Soha…
Egyetlen egy baj van, hogy a mosdóba nem tudnak kimenni helyettem az angyalkáim így kénytelen vagyok egyedül eltámolyogni odáig. Már minden tompa körülöttem, az alakok elmosódnak, a hangok is. A falba kapaszkodok és nevetek a saját bénázásomon, aztán magamra csukom a fürdő ajtaját és elvégzem a dolgom. Kéz és arcmosás közben éktelen üvöltésre leszek figyelmes. Egy női hang ordít a csajokkal, mire felkapom a fejem. Mintha azt mondaná, hogy takarodjanak. Na azt már nem! Ki az az Istentelen ribanc, aki el akarja rontani a mókánk? Muszáj megtudnom. Aztán mikor kivonulok, hogy melegebb éghajlatra küldjem a rihét, majdnem orra esek. A csajok úgy iszkolnak ki a szobából, mintha vasvillával kergetnék őket, pedig nincs itt az ördög csak Katja toppant be, aki könnyes szemekkel néz a férjére. Hujuj… Itt gáz lesz. Pillanatokon belül kijózanodom és úgy látom, hogy nem csak én vagyok ezzel így. Mind az öten egyik pillanatról a másikra észhez térünk.
- Gratulálok - csapja be Katja az ajtót mikor az utolsó hölgyemény is kivonult, de olyan erővel, amilyet nem néznék ki ebből az apró törékeny nőből. A szemei villámokat szórnak, még sose láttam ilyen dühösnek. Nem is értem mi a baja, ő is volt már ilyen mulatozáson velünk és végül is nem történt semmi. Aleksi még csak csókolózni se csókolózott mással. - Mind bűzlötök a piától, a ribancok parfümjétől és fűtől. Hova csúsztok le? Niko, te egy rohadt alkoholista pöcs vagy, ahogy a többiek is. De te Aleksi? Te voltál eddig a kivétel - üvölt velünk torka szakadtából.
- Hé, babám én nem… Nem vagyok alkoholista - tiltakozom két csuklással és egy kis falba kapaszkodással megtoldva a dolgot. Csak a hitelesség kedvéért…
- Inkább fogd be. Szánalmasak vagytok. Hagyjátok, hogy ezek az ócska kis ribancok legyeskedjenek körülöttetek. Szerintetek mit akarnak? Hogy valamelyikőtök egy betépett pillanatába megbassza őket gumi nélkül. Aztán fizethettek - sziszegi, mi pedig mindannyian a padlót bámuljuk. Tudjuk, hogy igaza van. - Csalódtam benned Aleksi - néz a szöszire könnyes szemekkel.
- Katja én… - kezd magyarázkodni a gitárosom, de Katja belé folytja a szót.
- Ne. Nem kell bocsánatot kérned. Elegem van - rázza meg a fejét.
- Na jó, nem értelek - áll fel Aleksi és kicsit hangosabban beszél a kelleténél. Nem merünk megszólalni, pedig tudjuk, hogy nem most kéne Aleksinek üvölteni. Jobban tenné ha behúzná fülét farkát, de túlságosan bátorra és hangosra itta magát, a mindig csendes halk szavú fiú. Mad próbál kisündörögni az ajtón, nem szeretné végignézni a családi perpatvart, de Katja egyetlen pillantása arra ösztönzi, hogy visszaüljön a helyére. - Nem rendeztünk orgiát, nem csináltunk semmit és ha jól emlékszem régen te is benne voltál a szívjunk és igyunk partykba - támad Katjara. - Akkor meg most mi a fene bajod van? Meg amúgy is, miért nem szóltál, hogy visszajössz? Kimentem volna eléd és… Mindig szólsz és mindig ott várlak a reptéren. Most miért nem tetted? Mi a fene bajod van Katja? Mi történik veled? Sosem akadsz ki ilyen hülyeségeken és te is tudod, hogy nem csináltunk semmi rosszat. Nem tettem olyat, amiért azt mondhasd, hogy csalódtál bennem - kiabál egyre hangosabban, mire felszisszenek. Ennek nem lesz jó vége.
- A különbség az, hogy azóta én felnőttem veled ellentétben és azt hittem te is képes vagy erre - kiabál Katja is miközben potyognak a könnyei, mint a záporeső. - Tudod miért nem szóltam? Mert szükségem volt egy kis időre és vettem neked valamit, de azt hiszem mindegy, mert egy idióta hülye barom vagy, aki nem lát a szemétől - üvölti és remeg az egész teste az idegtől. Elcsuklik a hangja és hirtelen lesápad, mire Aleksi szemei kikerekednek és látszik, hogy teljesen bepánikol, Katja ugyanis elég látványosan kapaszkodik bele a szekrénybe és mély levegőkkel próbálja csillapítani magát. Valami azt súgja, hogy nincs jól, de aztán összeszedi magát és a táskájában kezd kutatni, majd egy dobozt vág Aleksihez, aki reflexszerűen elkapja a pici tárgyat. - Tudni akarod, hogy mi bajom van te seggfej? - sziszegi Katja. - Az baszd meg, hogy a gyerekedet várom - suttogja, majd sarkon fordul és elviharzik.
Leesik az állam. Aleksi apuka lesz… Úr Isten. Hol az ajtót, hol a barátom figyelem, akinek a kezében egy pár hófehér kis cipő lapul, ami annyira apró, hogy bőven elfér a hatalmas tenyerében. Aztán a cipőcskék a földön landolnak, Aleksi felszakítja a teraszajtót majd mire észbe kapunk már lép is a korlát első fokára. Mad, mint akit puskából lőttek ki rohan utána, hogy ezt a nagyon marhát visszarángassa még mielőtt kiugorhatna az erkélyen.
- Mi a faszt művelsz te gyökér? - üvölt Mad torka szakadtából a földön csattanó szőkeségre, aki alig fél perce még épp a mélybe akarta vetni magát, most viszont olyan picire kuporodik össze amennyire csak lehetséges és a hideg kövön felzokog, mint egy gyerek. Csak bámulunk rá, azt hiszem még a mi agyunkig se jutott el teljesen, hogy mi történt alig pár perce. Túl sok az infó.
Életünkben először láttuk őket veszekedni, majd kiderült, hogy a legjobb barátunk apuka lesz, aztán a felesége elviharzott, ő meg majdnem öngyilkos lett, most pedig az egész testét rázza a zokogás. Aztán hirtelen abbahagyja, felül letörli a könnyeit, a falnak veti a hátát és csak bámulja a plafont. Nem merünk hozzászólni, olyan, mint valami eszelős. Aztán egy újabb nem várt dolog történik. Nevetni kezd, szívből jövően kacag.
- Basszátok meg - nyomja el a harmadik cigijét és vigyorogva végignéz rajtunk. - Apa leszek, lesz egy gyerekem - kuncog fel, mire mi is elmosolyodunk, vállon veregetjük és gratulálunk neki, majd lehúzunk még egy kör vodkát a baba egészségére, miközben Aleksi felveszi a kis cipőket és gyengéden cirógatja mindkettőt.
- Te haver - dől Aleksi nyakába Mika. - Neked nem kéne az asszonykád után menni és kideríteni, hogy ugyan fiad lesz-e avagy lányod? Meg, hogy egyáltalán rendben vannak-e? - kérdezi vontatottan.
- Bassza meg - pattan fel Aleksi. - De hülye vagyok - csap a homlokára, mi meg vigyorgunk rajta. - Majd… majd… majd valamikor jövök - legyint és nevetve elindul megkeresni a születendő gyereke anyját.

Vasárnap

- Alex - nyöszörgöm. Sikerült teljesen kiütni magunkat tegnap. De hiába keresem a zenészem, nincs sehol. Csak egy papírt találok a párnán.

“Ne felejtsd el bevenni a gyógyszered :)”

Az éjjeli szekrényen ott a kis bogyó és a pohár whisky én pedig habozás nélkül lenyelem mindkettőt. Kutyaharapást szőrivel ugyebár. Egy alapos zuhanyzás után be vackolom magam a kanapéra és majdnem elalszom, mikor az ajtó hangos csattanással kinyílik és Alex támolyog be rajta.
- Úr Isten - pattanok fel, mikor meglátom, hogy a hófehér pólója vérben úszik, ráadásul a vér az orrából szivárog.
- Csak én vagyok - sziszegi fájdalmasan.
- Ülj le, hozok jeget - szólok rá, majd a bárszekrényből kiszedem a jégkockatartót és egy törölközőbe öntöm a tartalmát, hogy aztán az arcára nyomhassuk.
- Köszi - morog tovább, majd kikapja a kezemből a hideg rongyot és a szemén lévő liluló monoklihoz nyomja.
- Mi a fene történt? - nézek rá aggódva.
- Találkoztam az apáddal - szisszen fel, mire kikerekednek a szemeim.
- Hogy mi van? - nézek rá.
- Az apád Matt Anders nem? - kiabál rám, mire összerezzenek és félve bólintok egyet. - Bemutatkozott - bök az arcára. - Téged meg lent vár a bárban - sziszegi fájdalmasan…


Mókuskerék. Állandóan forog, de ha nem tudjuk tartani a tempót és elesünk? Forog velünk tovább az egész világ, nincs kiszállás, de nem is tudjuk már befolyásolni a tempót, az irányt, semmit. Kisiklik az egész. Mi pedig tehetetlenül nézzük, hogy a feje tetejére áll minden körülöttünk. Próbálunk emlékekbe kapaszkodni, próbálunk jót találni az utolsó pillanatokban, lepörgetjük az egész életünket és csak a szép emlékeket idézzük fel miközben hagyjuk, hogy szanaszét törjön minket az a bizonyos kerék, amiben rongybabaként fekszünk, ahol ezer sebből vérzünk, ahol újra és újra megütjük magunkat, mert a testünk tehetetlenül gurul, míg ki nem vet magából a kerék, hogy a hullánk a porba hulljon. Ha szerencsénk van mosolyogni fogunk az utolsó percben, de ha nincs semmi aminek örülhetnénk? Akkor hallucinálunk. Mert kell az az egyetlen egy ok, amiért beszálltunk a mókuskerékbe. Nem lehet, hogy üres tekintettel meredjünk majd a semmibe mikor meghalunk…