120. Kín

„Véresre vakarnám az egész testemet kínomban (...), ha nem félnék, hogy elcsúfítom magamat, mert borzalmasan hiányzol nekem, és minden nap egyforma undor nélküled, és undor is lesz, ameddig te haza nem jössz, hogy kiszabadíts engem ebből az életből...”

-          Hazajössz – néz rám anyu, mikor kinyitom a szemem.

-          Itthon vagyok – sóhajtok fel, miközben fáradtan visszahunyom a szemem. A simogatásával felkeltett, azt hittem egy angyal ér hozzám, angyal is, de nem az-az angyal akire vágyok.

-          Nem Ville, hozzánk fogsz hazajönni. Lia miatt van az egész igaz? – Néz rám, miközben a hajam simogatja, nekem viszont a hiányától az egész testem görcsbe rándul. Mégse mondhatom azt, hogy miatta van. Nem mondhatom, hogy miatta vagyok rosszul, hogy miatta nincs kedvem élni, hogy a hiánya felemészt, a reménytelenség kikezdte a lelkem maradékát Mert nem az ő hibája.

-          Miattam van. Elvesztettem örökre. Férjhez ment és én meg fogok halni nélküle – dőlök az ölébe, akár egy elveszett gyerek, muszáj segítenie, mint mikor kicsi voltam. Akkor el tudott mulasztani minden kínt, mint valami jótündér, most is menni fog neki. Muszáj, hogy menjen, különben nem fogom tovább bírni és tényleg megszakad a szívem.

-          Nem fogsz meghalni kicsim – simogatja a hajam, mintha bármit is tudna arról milyen érzés, eltékozolni életed szerelmét, ostobaságok miatt.

-          De igen. Nem kapok levegőt anya, és itt is fáj – mutatok a gyomromra, ami napok óta görcsben van és olyan hideg, mintha jéggel tömték volna tele. – És itt – teszem a tenyerem a mellkasomra, ami szorít, mintha satuba lenne, a szívem pedig olyan lassan ver, mintha már tényleg csak az utolsókat rúgná, de minden egyes dobbanás így is egy kínzással ér fel. Bár abbahagyná, bár ne dobbanna többet, bár megállna és vége lenne, de nem. Makacsul keringeti tovább a vért, ami savként marja az ereim és a torkomban lévő gombóc is csak napról napra nagyobb lesz, nem kapok tőle levegőt, nem tudok nyelni, egyszerűen megfojt és nem tehetek semmit.

-          Csak képzeled édes, nem fáj semmid, csak hiányzik – simogat tovább, de ez nem nyugtat most meg. Nem érezheti azt amit én érzek, nem tudhatja, hogy ebbe tényleg bele fogok pusztulni. Talán jobb is lenne, nélküle semmi értelme az életnek.

-          Meg akarok halni – nyöszörgöm. Tényleg nem vágyok másra, a depresszió, a magány, a kialvatlanság a fájdalom, egyszerűen nem hagynak más kiutat. Mindenki azt mondja felejtsem el, lépjek túl, de nem megy. Ahányszor arra gondolok, hogy Sean felesége, hogy őt csókolja, mellette alszik, ő neki súgja, hogy szereti úgy érzem meg tudnék őrülni. Már nem áltatom magam, hogy hiba volt, hogy meggondolja magát és visszatér hozzám. Nincs remény, vége van és ezt képtelen vagyok elfogadni.

Ha pedig ez nem lenne elég ott van a kisbaba is, akit Leena elvesztett és még mindig kísért. Az ő halála is az én lelkemen szárad. Vigyáznom kellett volna rá és most még élne. Az én gyerekem volt és nem akartam, ő pedig megérezte, ezért ment el.

Elszúrtam az egész életem, elvesztettem a fiam és a nőt akit teljes szívből szeretni tudtam, akiért az életem adtam volna.

És mi maradt utánuk? Semmi. Nihil, fájdalom és kétségbeejtő kínlódás. Az egész világ pokollá változott nélkülük. Nincs remény, hisz mit sem ér a csillogás, ha éjjel egyedül fekszel le. Mit sem ér, hogy zenélhetek, ha a múzsám mást szeret. Mit érnek a dalok, hogy ha az angyal akinek íródtak nem hallhatja őket? Mit ér a szívem és a vérem, hogy ha a saját gyerekem nem tudtam megvédeni? Mit ér a hús, a test, ha egyszerűen elenyész, a semmibe, mert a nő, akinek az érintésért epedek, már talán nem is emlékszik rám? Pedig ő életben tarthatna, meggyógyíthatná, a mellkasomban gennyedző, állandóan váladékozó, viszkető, elfertőződött sebet, ami még sebnek se nevezhető, hisz nem gyógyul. Egy egyszerű, üresen tátongó, undorító lyuk az egész.

A szív… A szív nem akar dobbanni többé, az álmok nem jönnek, a keserű emlékek, kiéhezett sólyomként marcangolják a lelkem és nem tudok szabadulni. Nincs bocsánat arra amit tettem. Bűnhődnöm pedig már akkor kell, mikor még meg se haltam.

Véget kéne vetni az egésznek, de nem tehetem. Minden egyes átkozott percet kiérdemeltem. Hisz szörnyen bántam azokkal, akik szerettek.

Lia… Lia, az angyal, az élet, ő a poklom, a királynőm, a kárhozatom, a keresztem. Minden gondolatom csak körülötte forog. Ő a végzet. Az életem adnám egy utolsó csókért, egy leheletnyi érintésért, hogy újra halljam a hangját, hogy azt súgja nekem megbocsátja, amit vele tettem.

A bánat felemészt és nem tehetek semmit. Csak fekszem az anyám ölébe, hátha el tudok bújni a fájdalom elől, de az belülről éget.

Kulta…

Ments meg…

-          Menj a pokolba – vágok utána egy vázát, ami a falon csattan. A düh ismét elönt, hiába szeretem Seant, az agyamra megy néha. Nem érti, hogy egy dal nem old meg semmit. Nem akar találkozni a húgommal, nem akar fél napig se józan lenni, de még fél percet se bír ki úgy, hogy ne mérgezze magát. Tudtam, hogy mit vállalok… Persze, hogy tudtam, mégis azt hittem majd más lesz egy kicsit az egész, ha a felesége leszek.

-          Tüzes kis szuka vagy – mosolyog rám Igor, az aranyfoga kivillan a szájából, amitől megborzongok. Kezdem érteni, hogy Alex miért mondta, hogy a fickó veszélyes. Az öklén nincs bőr, a testőre inge véres, nem akarom tudni kit intéztek el mielőtt idejöttek volna, de az biztos, hogy egyre gyakoribb vendégek a malibui házban.

-          Nem akarom, hogy bármibe is belerángasd – nézek rá keményen, mire a világoskék szemek elsötétednek egy pillanatra, a gyomrom pedig összeszűkül a pillantásától. Talán nem neki kéne beszólni, a végén még az én vérem is valamelyik embere ingén fog száradni.

-          Egy nő nem parancsol férfinak – sziszegi. Alig értem mit mondd, de per pillanat nem is érdekel semmi. Az agyam túlságosan el van szállva, a kokótól és attól, hogy összevesztünk Seannal már megint, aki rám akarja tukmálni a gyerekeit, nem mintha bármi bajom lenne azzal, hogy vigyáznom kell rájuk, mert igazán édesek mindketten, mégis úgy érzem, hogy nem miattam jönnek, hanem azért, hogy az apjukkal tölthessenek pár napot, de ő látszólag cseszik az egészre.

-          Ez az én házam – nézek rá mérgesen, mire a szemei elkerekednek, az ajkai pedig gúnyos mosolyra húzódnak.

-          Sean háza – jelenti ki hűvös magabiztossággal.

-          A felesége vagyok – gyújtok rá egy cigire. Valószínűleg elment az eszem, amiért egy maffiózóval vitatkozom, de már cseppet sem érdekel az egész. Végül is mit tehet? Megöl? Kit érdekel?

-          Feleségnek nincs szava. Férj dönt, férj házában – magyaráz, mire rekedten felnevetek.

-          Már nem a középkorban élünk ember – tárom szét a karjaim. – Egyenjogúság van, főleg itt Amerikában. Nem tudom nálatok, hogy megy, de te a mi vitánkba ne szólj bele – sziszegek mérgesen, mert utálom, ha idegenek próbálják beleütni az orrukat a dolgaimba. Igor egyre közelebb sétál hozzám, a szemei vészjóslóan csillognak, majd ütésre emeli a kezét, de Sean a semmiből előbukkan.

-          Meg se próbáld Igor – csattan fel mérgesen, de én még mindig csak nagyokat pislogok. Komolyan képes lett volna megütni ez a barom? Nem akarom elhinni.

-          Neveld meg a nejed Sean – sziszegi, mire a férjem, gyengéden a háta mögé húz.

-          Ha csak egy ujjal is hozzáérsz a feleségemhez megbánod Igor – sziszegi fenyegetően, én pedig úgy kapaszkodok a kezébe, mint egy fuldokló a mentőcsónakba. Mázli, hogy mégse ment el, mert ebből a fószerből bármi kitelik.

-          Csak egy nő – sziszegi az orosz.

-          De az én nőm. Hozzám tartozik, te pedig vendég vagy a házamba, szóval tisztelned kell – válik Sean hangja fenyegetővé. – Én sem emelek kezet a te feleségedre, te se tedd ezt az enyémmel. Világosan beszéltem Igor? – Kérdezi vészjósló hangon.

-          Hát hogyne barátom – bólint a férfi, de az arcán valami különös, ami cseppet sem tetszik. Lassan szedelőzködik össze, majd köszönés nélkül távozik. A levegő, ami a tüdőmben rekedt, reszketve távozik belőlem.

-          Mégis mi a szart képzeltél tündérem? – csattan fel Sean, mire összerezzenek.

-          Én csak… - kezdek bele, de leint.

-          Fogd be! Ez a pasas bárki torkát elvágja egyetlen szemrebbenés nélkül. Orosz nyakkendőt akarsz estére, mert hidd el, Igor profin köti őket, már-már a védjegyévé vált. Francba tündérke mit hittél, amikor feleselni kezdtél vele? – Ölel át óvón, mintha tényleg attól rettegne, hogy megölt volna Igor, ha nem jön vissza.

-          Nem tudom. Én csak utálom, hogy ő többet van itt, mint te – csuklik el a hangom, miközben szorosan ölelem magamhoz. Megint úgy érzem biztonságban vagyok a karjai közt, hogy ha ő tart ilyen erősen akkor semmi bajom nem eshet, még akkor sem ha sokszor seggfejként viselkedik. Érzem, hogy szeret, ahogy én is szeretem őt. Mégse leljük meg a békénk egymás mellett.

-          Nincs semmi baj, nyugodj meg. Veled vagyok és itt is maradok örökre, nem kell félned – simogatja a hátam nyugtatóan, amitől sikerül teljesen ellazulnom. – Szeretlek tündérem és amíg én élek, nem eshet bajod ígérem – csókol meg gyengéden, amibe minden csontom beleolvad.

-          Ne hagyj egyedül – kérem halkan, hozzábújva, mire felnevet, én pedig elmosolyodom. Megint gondtalan, felelőtlen, imádnivaló, olyan, mint az első percben. Ezzel varásolt el, ezzel fogott meg és talán ezzel is gyógyít meg. De ehhez még idő kell. Arról már rég lemondtam, hogy valakit Nikonál jobban szeressek, de az emléke egyszer talán majd édes lesz, nem ilyen szívszaggatóan fájdalmas és az általa okozott sebek egyszer talán majd behegednek és nem véreznek tovább. Csak remélhetem, hogy egyszer nem fog ennyire hiányozni.

-          Nem hagylak egyedül. Ne haragudj, amiért seggfej voltam – suttogja, miközben védelmezően ringat, én pedig megnyugszom teljesen a karjai közt. – Hívd fel Daisyt, hogy jöjjön ide, szívesen találkozom vele, remélhetőleg nem a seggfej apádra ütött – kacsint rám, mire elnevetem magam, aztán végigsimítok az ajkán, ami még mindig őrzi Matt nyomát. Talán nem kellett volna hagyni, hogy Sean jöjjön értem a vitánk után, tudhattam volna, hogy Matt képtelen lesz normálisan viselkedni, de az, azért vígasztal, hogy ő se úszta meg a kis balhét épen, amit kirobbantott. Seant szerencsére nem kell félteni, főleg nem egy az apához hasonló pojácától nem.

-          Boldog? – Kérdezem, miközben kifújom a füstöt, ami marja a szemem. Csak ennyit akarok tudni, hogy jól van, hogy szeretik, hogy él és boldog nélkülem, valaki mással. Semmi más nem érdekel.

-          Nélküled? – Kérdez vissza Brandon, mire elhúzom a szám. – Mi a fenét csinálsz Niko? Menj és rúgd szét a faszkalap seggét, a gyűrűiket told le a torkán, aztán hozd vissza közénk azt a kis bestiát – noszogat ő is, hogy küzdjek, hogy támadjak fel hamvaimból, mint valami elcseszett főnix és ne törődjek bele, hogy Lia másé. De ő ezt kérte tőlem. Azt kérte, hogy engedem el és hagyjam, hogy valaki más mellett megtalálja azt, amit tőlem nem kapott meg. – Kell a múzsád, nélküle dalokat se tudsz írni. Láttam a füzeted, egy nagy kalap kaki ami benne van.

-          Hagynom kell élni – túrok a hajamba fásultan. Fáradt vagyok, elpusztulok szépen lassan és senki nem fogja fel, hogy nem tehetek ez ellen semmit. El kell engednem. Nem mehetek vissza érte, nem harcolhatok megint, megesküdtem neki, hogy békén hagyom.

-          Nem tud élni nélküled, ahogy te se nélküle. Mi a fenét vársz? Hogy ő jöjjön ide és könyörögjön neked, hogy küzdj érte? A francba, abba a lányba több büszkeség szorult, mint az általam ismert elmebetegekbe együttvéve. Nem fog már utánad jönni, így is többször hajtott fejet előtted, mint ahogy azt akarta, de szerelemből megtette. Most te jössz Niko. Yvonne vissza fog menni, neked pedig vele kéne menned és velem. Los Angelesbe lesz némi dolgom, mondhatjuk, hogy csak engem kísérsz. Nem ígérted meg neki, hogy soha nem teszed be abba a kibaszott városba a lábad és ő is tudja, hogy elkerülhetetlen, hogy oda menj. Úgy alakítjuk majd, mintha véletlenül találkoznátok – kezd bele lelkesen, de leintem és eldőlök a kanapén, miután elnyomtam a csikkem. Megmozdulni sincs kedvem. Olyan csábító a terve, de nem tehetem. Nem mozdulhatok el erről az átkozott kanapéról, hogy megint tönkretegyem az életét. Nem szabad, még akkor se ha ezt akarom. Visszakapni, bántani sebezni, szeretni, a tenyeremen hordani és a pokolba lökni minden éjjel, hogy aztán újra kihúzzam onnan és kezdődjön ez a szerelemnek nevezett harc elölről, minden reggel, mikor felbukkan a Nap a horizonton.

-          Fejezd be és menj vissza Los Angelesbe Yvvel. Én maradok – csukom le a szemeim, mert megint szédülök. A fájdalom már a részemmé vált, alvás közben pedig nem érzem, de olyan nehéz aludni, mikor már sehol sem érzem a házban az illatát. Az ébredés pedig minden alkalommal rettenetes, hisz ha sikerül is elaludnom, mindig azt álmodom, hogy velem van. Hallom a nevetését, látom azokat a gyönyörű zöldeskék színű szemeit, a hosszú szőke haját, a mosolyát. Szinte érzem, hogy hozzám simul, a teste melege minden éjjel új életet lehel belém, de mikor kinyitom a szemem, nincs semmi csak a hideg lepedő körülöttem, amibe pedig állandóan belehalok.

-          Miért? – Ráz meg, visszahozva így a valóságba, ugyanis a fáradtságtól, a rengeteg alkoholtól már ébren is hallucinálok.

-          Megígértem, hogy hagyom élni – nézek rá, de a kép elúszik a szemem előtt. Nem vagyok jól és ezt már nem csak képzelem. Fizikailag sem érzem már magam jól nélküle. A hiánya tényleg felemészti a testem, még akkor is, ha ezt senki nem hiszi el nekem.

-          Nélküled nem él, csak vegetál. Fogd már fel a kurva életbe – ültet fel, majd durván megint megráz, amitől felfordul a gyomrom és öklendezni kezdek, de mivel napok óta nem ettem megint semmit, nincs ami távozzon belőlem. – Baszd meg Niko, mindjárt elájulsz – pofozgat finoman, de tényleg annyira szédülök, hogy fel se fogom, hogy mondanom kéne valamit. – Bassza meg – dönt neki a háttámlának, majd elrohan és egy üveg limonádéval tér vissza, amivel megitat, de csak azt éri el, hogy most már a fejem is zúg a túlcukrozott löttytől vagy valami mástól. – Niko, enned kell, gyere – nyúl a hónam alá, majd elvisz egy székig és valamit kotyvasztani kezd. – Gyerünk fogd meg a villát – adja a hideg fémet a kezembe, de semmit nem látok, minden sötétbe borult. Nem kívánom az ételt, nem akarok egy falatot se lenyelni, mégis tudom, hogy muszáj, mert a végén még kórházba visz, ami végképp nem hiányzik. Az élet lassan tér vissza belém a rántottától és a kenyértől, na meg a kávétól. A látásom is szépen lassan kiélesedik újra, először csak az alakokat veszem ki, majd a szürke képből, hirtelen fekete fehér, aztán újra színes és éles lesz. A testem persze továbbra is remeg, mint a nyárfalevél, Brandon pedig aggódva pislog rám. – Mikor ettél utoljára? – Tol elém egy üveg vizet, de vodkát kívánok inkább, így felállok és remegő térdekkel a hűtőmhöz megyek, hogy inkább alkoholt jutassak a szervezetembe, mielőtt még kijózanodok és a kín, annyira elviselhetetlenné nem válik, hogy belebolondulok. – Na azt most felejtsd el – tépi ki az üveget a kezemből, majd mire bármit is reagálhatnék a mosogatóba dobja a vodkásüveget, ami ripityára törik, az életmentő ital, pedig a lefolyóba csurog. Kettőt pislogni sincs időm, a hűtőbe felhalmozott összes többi ital is csúfos véget ér.

-          Elment az eszed? – Lököm neki a falnak ingerülten. – Most kibaszottul el kell mennem vásárolni te faszfej – kiabálok vele.

-          Niko állj le. Most – néz rám mérgesen, de az én dühöm ezerszer nagyobb. Elvégre kiöntötte a piámat, ami képes legalább elviselhető szinten tartani annak a lánynak a hiányát, aki miatt éltem. Már ezt se hagyják meg nekem? Akkor aztán tényleg felköthetem magam az első gerendára…

-          Takarodj a pokolba, te szemét faszfej – üvöltök vele magamból kikelve, miközben a pólója nyakánál fogva megrázom, mire pedig egyet is pislanthatnék, az ökle az állammal találkozik, bennem pedig annyi erő sincs, hogy megálljak, felnyalom a konyhakövet háttal, mint valami ócska rongy.

-          Anya? – Kerekednek el a szemeim, mikor az anyám könnyed léptekkel, kecsesen, akár egy királynő besétál a házunkba.

-          Szia – mosolyog rám, majd széttárja a karjait, amibe nevetve csapódok bele, aztán hirtelen el is komorulok.

-          Azért jöttél, hogy lebassz igaz? – Nézek rá kérdőn, mire elneveti magát.

-          Megérdemelnéd úgy érzed? – Húzza fel kérdőn az egyik szemöldökét, de nem tűnik dühösnek, ami meglep. – Szerintem igen, amiért nem hívtad meg a saját anyád az esküvődre, de nem, nem ezért jöttem – ingatja somolyogva a fejét, mire Daisy is felbukkan. – Szia – köszön neki is, mire a húgom elmosolyodik. Valahogy mindig úgy érzem tart az anyámtól, annak ellenére is, hogy mindig kedvesen bánik vele.

-          Szia – köszön Daisy is halkan.

-          Szóval hol keveredett el a meghívóm? – Néz rám anyu kérdőn, mire nagyot sóhajtok.

-          Sajnálom, de hirtelen jött az ötlet, nem volt időm meghívó küldeni senkinek – hajtom le a fejem akár egy kislány, aki rossz fát tett a tűzre.

-          Megbántad? – Kérdezi halkan, mire megcsóválom a fejem.

-          Nem – mosolyodok el. Sean ad valamit, amit Niko nem. Bár az is igaz, hogy nem vagyok szerelmes csak szeretem, de talán pont ezért nem tudom megbánni, hogy hozzá mentem. Talán pont ezért működik, mert kölcsönösen szeretjük és elfogadjuk egymást. Persze ettől még vitázunk, de mégis ezerszer nyugodtabb vele minden, mint Niko mellett volt.

-          Akkor megbocsátok, de csak akkor, ha bemutatod a vejem – ölel meg nevetve, mire megkönnyebbülten fújom ki a levegőt. Még egy ember, aki nem gyűlöl, mert férjhez mentem.

-          Amúgy honnan tudsz róla? – Kérdezem halkan, miközben intek Daisynek a fejemmel, hogy nyugodtan jöjjön utánunk, anyu nem fogja megenni és cseppet sem zavar.

-          Matt hívott. Ki van akadva teljesen. És ezért is, mert te itt vagy – borzolja össze anyu a húgom haját, én pedig megint elcsodálkozok azon, hogy mennyire erős. Hisz Daisy nem az ő lánya, de az a férfi az apja, akibe talán a mai napig szerelmes. Mikor lefeküdt Matt egy másik nővel, még talán volt remény a számukra. Persze nem így alakult, de attól függetlenül, most valószínűleg az anyámmal, az apám utána következő első futó kalandjának következménye áll, ő mégse tűnik szomorúnak, vagy mérgesnek.

-          Anya is haragszik – motyogja Daisy, aki úgy tűnik anyuval ellentétben igenis zavarban van. Tény és való, hogy a helyzet elég faramuci, de nincs mit tenni. Matt ezt is elintézte….

-          Csak félt. Ez az anyukák dolga többnyire, bár engem ne kérdezz, elég szarul neveltem a saját lányaim – nevet fel, mire megforgatom a szemeim.

-          Hülyeség. Tök jó anyuka, bár az igaz, hogy nem tipikus, de hozzáment a faszfej apánkhoz, ami tökéletesen bizonyítja, hogy szegény nem beszámítható, Matt mellett pedig még a maradék józan eszét is elvesztette – nevetek fel, miközben kávét főzök.

-          Hé, kisasszony vigyázz a szádra – fedd meg gyengéden, majd összeborzolja a hajam.

-          Tudod, hogy szeretlek – puszilom arcon. Daisy minket néz és mosolyog, anyu a magassarkúba bújtatott lábait lóbálja a pultnál, aztán fecsegni kezd és pletykálni. Ki kivel feküdt össze, ki kit csalt meg, ki válik, hol lesz gyerek, olyan, mintha mindent tudna mindenkiről, minket viszont leköt és megnevettet a sztorijaival.

-          Tudsz valamit Jenről? – Néz rám anya kérdőn, mire felhorkantok.

-          Ugyanolyan elkényeztetett, hülye, hisztis picsa, mint volt – vonok vállat. – Nem beszélünk – teszem hozzá.

-          Velem se áll szóba – túr a göndör tincsei közé és nagyon úgy tűnik, mintha valami nagyon nyomasztaná.

-          Matt lánya – fintorgok, mire anya felnevet.

-          Pont, mint te vagy Daisy. Bár tény, hogy a nővéred kicsit sznob – mosolyodik el.

-          Tündérke, hol vagy? – Hallom meg Sean hangját, aki korán reggel eltűnt a stúdióba. Anya izgatottan fészkelődni kezd, Daisy már este túlesett a bemutatkozáson. Akkor nem voltam ideges, de most mégis az anyukámnak készülök bemutatni a férjem. Bár tudom, hogy régebben egyszer kétszer találkoztak már, mégis tartok tőle.

-          Konyha – kiáltom el magam, mert tudom, hogy ezt ha akarom akkor se úszom meg. Sean hirtelen bukkan fel, a bakancsa nyikorog a kövön, a bőrkabátja hanyagul lóg a karján, a napszemüveg a homlokán pihen, mosolyogva lép be, szerencsére nincs beállva, mint a gerely, viszont ahogy meglátja az anyám megtorpan.

-          Öhm, nem tudtam, hogy lesz még egy vendégünk – néz rám zavartan, mire mellé lépkedek és megfogom a kezét. Érzem, hogy nem lesz baj, de azt akarom, hogy ő se pánikoljon be, mert itt van az anyám.

-          Én se. Anya, ő it Sean, Sean ő pedig Suzanne az anyukám – mutatom be őket kicsit bénán egymásnak, mert nem sűrűn csináltam még ilyet, de most muszáj.

-          Találkoztunk már – fognak kezet, majd megölelik egymást, mintha régi jóbarátok lennének.

-          Elrabolom egy kicsit a férjed – karol bele anyu majd kihúzza Seant a konyhából, bennem pedig megfagy a vér és csak remélni merem, hogy nem most fenyegeti meg halálosan. Nem akarok elválni, jól érzem magam, még akkor is, ha nem szerelemből mentem férjhez, hanem a biztonságérzet miatt, ami mellette mindig ural.

-          Szerinted kioktatja? – Súgja Daisy a fülembe, mire elnevetem magam, aztán elgondolkodva nézek utánuk.

-          Fogalmam sincs – csóválom meg a fejem.

-          Ha Sean elmondja neked, mit mondott neki Suz, akkor tovább adod? – Suttogja vigyorogva.

-          Abban biztos lehetsz – pacsizok le vele, majd egyszerre nevetünk fel, mintha együtt nőttünk volna fel. Ha semmi más nem is, de ez jól alakul. Van végre egy olyan testvérem, amilyet mindig is akartam.

-          Várjatok, várjatok meg – vágok át a terminálon. Fogalmam sincs mi ütött belém, de reggel arra ébredtem, hogy vagy felkötöm magam vagy megpróbálom még egyszer.

-          Niko? – Néz rám Yv hitetlenkedve, Brandon arcán viszont egy széles és elégedett vigyor terül el, majd a levegőbe boxol.

-          Tudtam, hogy nem adod fel – ugrik a nyakamba, mire majdnem lehányom, hisz az alkohol még mindig nem tisztult ki belőlem és közel sem vagyok jól, mégis úgy döntök, hogy ideje valamit kezdeni magammal, ahelyett, hogy fekszem a kanapén, bűzlök, vedelek és hiányolom a nőt, akit szeretek.

-          Igazad volt – suttogom a barátom fülébe, aki hátba vereget.

-          Mint mindig haver – kuncog, mire megforgatom a szemeim, aztán Yv elé lépek, aki még mindig kissé értetlenül mered rám.

-          Mi a fenét csinálsz? – Kérdezi halkan.

-          Őszintén? – Túrok a hajamba zavartan. – Fogalmam sincs – csóválom meg a fejem, frusztráltan nevetgélve.

-          Az jó – bólogat elgondolkodva, mire a vállára teszem a tenyerem és mélyen a szemébe nézek.

-          Segítened kell, mert tényleg nem tudom mi lesz, ha leszáll a gépünk Los Angelesbe. Lehet, hogy az első járattal vissza akarok majd jönni, de neked seggbe kell akkor rúgnod – sóhajtok nagyot. A tüdőm szúr, a gyomrom fáj, erőtlen és gyenge vagyok, de egyszerűen meg kell adnom magunknak az utolsó utáni esélyt. Nélküle nem lehetek boldog és remélem ő is belátja, hogy semmi sem tudja elfeledtetni a szerelmünk vele. Bízom benne, hogy én is legalább annyira hiányzom neki, mint ő nekem. Persze nem akarom, hogy szenvedjen, egyszerűen csak… Fogalmam sincs mit akarok.

-          Visszaszerzed nekünk? – Húzza fel Yv kérdőn az egyik szemöldökét, mire elmosolyodom.

-          Igyekszem – bólintok bizonytalanul, mert nem tudom van-e még egyáltalán reális esélyem arra, hogy visszakapjam.

-          Nem hisztizel, ha elsőre nem jön össze és nem rohansz haza azonnal, ha kosarat kapsz? – Kíváncsiskodik, mire nagy levegőt veszek.

-          Ígérem.

-          Megesküszöl az életedre, hogy soha, de soha, de soha többé nem bántod meg ha az az idióta picsa megbocsát neked megint?

-          Esküszöm – bólintok.

-          Esküszöl arra is, hogy a tenyereden hordod, hogy minden kívánságát lesed, hogy nem csalod meg és szeretni fogod míg meg nem halsz? – Néz rám kérdőn.

-          Már tudom ki fog minket összeesketni – nevetek fel, de egy szúrós pillantást kapok cserébe. – Esküszöm, ha segítesz mindent megteszek.

-          Sokat kell még tanulnod Liáról Koskinen – mosolyodik el végül a szőkeség, mire megkönnyebbülten fújom ki a levegőt.

-          Oktathatsz a repülőn – ölelem át. – Köszönöm.

-          Ne okozz csalódást, mert szét fogom rúgni a segged – fenyeget meg, de csak bólogatni tudok.

Út közben rengeteget beszélgetünk, terveket szövünk, de rendre elkalandozom. Minden Lián múlik. Minden rajta áll vagy bukik. A boldogságom, az életem, az egész világom. Ha elküld a pokolba, ami valljuk be teljesen érthető lenne, belegyalogolok az óceánba és véget vetek ennek a nyomorult életnek, amit nélküle nem érdemes élnem, ha viszont megbocsát…. Nem ebbe még bele se merek gondolni. Amúgy is túl kicsi az esély rá. Férjnél van, bántottam, ráadásul nem is egyszer, nem tudok neki a szerelmemen kívül semmit adni, hisz csak egy pasas vagyok, aki még azt se tudja könnyedén kifejezni, hogy mit érez.

A napfény elvakít, a tudat, hogy ismét egy városban vagyunk, lebénít. Pánikolni kezdek, nem tudom mi lesz, mert bármi is lesz a válasza az végleges lesz. Ha elküld, nincs tovább. Talán vissza kéne fordulni Helsinkibe, elbújni megint a toronyba és az édes bizonytalanságot választani, hisz a négy fal közt ülve még legalább annyi reményem maradt, hogy egyszer bekopog és azt mondja nem élhet nélkülem.

Brandon szerencsére észnél van, elkapja a karom és taxiba tuszkol, mielőtt elmenekülnék.

119. Kísértet

„Sok-sok ember, egykori szerelmek, barátok, ellenségek, vidám és keserű élmények emlékei, győzelmek, vereségek, szégyenek, diadalok, pénz és karrier... Húzzuk, vonszoljuk, újra meg újra belegabalyodunk; végigvonulnak bennünk egykor átélt érzelmek és indulatok, amelyeknek már a nyomuk is elmúlt az időben. Csak mi tartjuk életben, ébresztjük fel őket halálos mély álmukból. S ekkor megjelennek, mint a múlt árnyai. Kísértetek.”

Káosz, amiben nem látom a rendet. Mintha minden összeomlott volna. Egy élet, amit már az se tudok, hogy élek vagy álmodok-e. Minden tompa, üres, akár az aranykalitka amibe magamat zártam be.

-          Hová mész? – Nézek Seanra, aki ismét a kocsikulcsot pörgeti az ujján.

-          El – vágja rá.

-          Whisky és heroin? – Húzom fel kérdőn a szemöldököm, mire elvigyorodik.

-          Pontosan.

-          Nem megyünk inkább moziba? – Sóhajtok fel. Már betépni sincs kedvem… Tudom, hogy magával vinne, mindig magával visz, mégsem vágyom arra, hogy ismét ne tudjam napokig, hogy hol vagyok és mit is keresek ott.  A gyomrom talán már amúgy sem tudna több piát befogadni és a kokain is kezdi megtenni a hatását. A paranoia már egy csíktól is rámtör, ha pedig mást is kapok mellé, olyan dolgokat látok, amik nem léteznek, olyan dolgoktól félek, amik nincsenek is és hiába sikítok senki nem segít, mert nem is tudnak segíteni. Már nem megy az egyensúlyozás az józanság és a teljes őrület között.

-          Tündérke, tudod, hogy van moziszoba, minek mennénk külön moziba? – Simogatja meg gyengéden az arcom, én pedig belesimulok a tenyerébe, mert az érintésétől legalább némi életet érzek magamban csak egy kicsi meleget.

-          Nincs kedvem betépni – nézek fel a szemébe. – Csináljunk valami mást – kérem halkan, de nem veszi a lapot, már túlságosan benne van, hogy perceken belül hozzájuthat a droghoz és innentől már nem fogja visszafogni magát. Még értem se. Talán csak most kezdem felfogni igazán, hogy a heroin lesz mindig az első. nem a gyerekei, nem a család, hanem a drog. Amíg meg nem hal… Furcsa, hogy pont a hernyóra vagyok féltékeny és nem a többi macára, akikkel mulatja az idejét ha nem vagyok ott. Valószínűleg ez azért van, mert a nők jönnek és mennek az életében, de a heroin az állandó marad. Az viszi a sírba, vele nem kelhetek versenyre.

-          Elmentem – villannak meg a szemei, mint oly’ sokszor a hetek alatt, amikor próbáltam rávenni, hogy engem válasszon egy drogtanya helyett.

És tényleg el is megy. Otthagyva a kanapén, a sötétben, a démonjaimmal és a magányommal. A whisky semmit sem segít azon, hogy oldja a gyomromban lévő görcsöt. Ésszel tudom, hogy az árnyékok, amik a falakon táncolnak, csak a tárgyaktól vannak ott, de mégis rettegek tőlük, hisz már annyiszor öltöttek testet a kokaintól, annyiszor bántottak és támadtak meg, hogy nem tudok szabadulni a félelemtől, ami mardos.

Ha tovább maradok ebben a házban, ami úgy tűnik meg fog őrjíteni, végem van.

-          Jade – suttogom erőtlenül a telefonba, mert nem tudom kit hívhatnék fel rajta kívül. Yv utál, mert hozzámentem Seanhoz, szóba se áll velem azóta, hogy elment Maddel Helsinkibe, pedig talán életemben nem volt rá ekkora szükségem, Andy valahol máshol mulat, Alex pedig… Alex. Rajtuk kívül pedig nincs senkim.

-          Minden rendben van kiscsibe? – Kérdezi aggodalmaskodva, akár egy igazi tyúkanyó.

-          Félek – suttogom sírós hangon, miközben a fehér falon a saját árnyékom mozgását figyelem, úgy, mint egy eszelős.

-          Mitől? – Kérdezi halkon.

-          Mindentől – vágom rá.

-          Be vagy állva? – Jön a következő kérdés, mire szárazon felnevetek.

-          Akkor még rosszabb lenne. Nem találkozunk? – Kérdezem halkan, mert ha nem szakadok ki a falak közül végem van.

-          Hol van Sean? – Sóhajt Jade nagyot, miközben meghallom mellőle a kisördög nevetését, amitől nagyot sóhajtok. Olyan más volt minden mellette, de ő már Jadehez tartozik én pedig a férjemhez.

-          Elment, nem tudom hová. Kérlek Jade, az is jó, ha csak átmehetek, kérlek szépen ne hagyj egyedül – csuklik el a hangom, mert a torkomat fojtogató gombóc egyre nagyobbá válik, már levegőt sem igazán kapok tőle, a fejemben lévő zűrzavar, pedig kezdi felemészteni a maradék józan eszemet is.

-          Érted megyek, így ne ülj kocsiba – vágja rá határozottan, én pedig reszketve fújom ki a tüdőmben rekedt levegőt. A megkönnyebbülés, hogy ma éjjel nem kell egyedül lennem eláraszt és egyszerűen elsírom magam attól, hogy talán még mégis van valaki, aki szeret és mellettem áll, bármi történjék is.

Az ajtón viszont nem Jade csenget egy órával később hanem Alex. Nem kérdez semmit csak halványan elmosolyodik és magához ölel én pedig fogalmam sincs miért de zokogni kezdek a karjai közt, amik meleget árasztanak magukból.

-          Nincs semmi baj picim, hazamegyünk – kap fel könnyedén a karjába, mintha nem úgy nézne ki akár egy törékeny porcelánbaba, aztán betesz a kocsiba és elindul, miközben a kezemet fogja.

-          Gyere ide – bíztatom Airát, aki csak teli szájjal vigyorog fel rám, de nem mozdul tovább ücsörög a popsiján és püföli a mini dobot, amit Mikától kapott. – Szóval dobolni akarsz megtanulni, nem gitározni vagy énekelni – ülök le mellé a földre és kezdek azon gondolkodni, hogy elment a józan eszem, amiért egy pár hónapos kisbabához beszélek. Bár nincs itt rajta kívül senki, Aleksi és Katja rám bízták két teljes napra.  Biztos vagyok benne, hogy attól féltek, hogy ha tovább ülök a toronyban bort vedelve, felkötöm magam. Hazugság lett volna azt állítani, hogy egyszer sem fordult meg a fejemben, de inkább maradtam a sebeim nyalogatásánál és hiánnyal, amit semmi sem tudott feledtetni. – Szerinted Lia mit csinál? – Simogatom meg a kislány fejét, aki hirtelen az apró dobverőt próbálja a szájába szuszakolni, amit nevetve kapok ki a kezéből. – Nem, ezt így kell – kezdek el valami egyszerűbb dallamot bemutatni neki, de erőszakosan kiszedi a kezemből az ütőket és ő játszik tovább.  – Ha nem lennék ekkora fasz, akár már lehetne egy játszópajtásod is. Vagy legalábbis már úton lehetne. És akkor ti lehetnétek a legeslegjobb barátok. Együtt nőnétek fel. Ugyanolyan gyönyörű lenne, mint Lia, örökölné azokat a hihetetlen színű szemeit és minden vonását – mosolyodom el. – Emlékszel még Liára? Találkoztál vele a turnén – húzom a kicsit az ölembe. – Te vagy a legjobb barátom – sóhajtok fel. – Nem beszélsz vissza, nem forgatod a szemed, ahányszor szóba hozom, nem vágod a fejemhez, hogy nálam nagyobb barmot még nem hordott a föld hátán és nem mondod azt, hogy felejtsem el őt örökre. Te megérted, hogy nem tudom elfelejteni igaz? – Dobom fel a levegőbe, mire egy hangos nevetést kapok válaszul, de a szívem összeszorul, attól, hogy akár a saját lányom is dobálhatnám a levegőbe. Ha nem basztam volna el, amit mindig mindenki a fejemhez vág. Persze jogosan, de ez akkor sem segít. Hiányzik, mintha egy darabot szakítottak volna ki belőlem, azzal, hogy hozzáment ahhoz a faszhoz és nincs velem. Képtelen vagyok megemészteni, hogy nem az én feleségem. Ésszel tudom, hogy nálam csak jobbat érdemel, de a szívem válaszokat akar arra, hogy én miért nem érdemlem meg a boldogságot és a szerelmet. Vajon lesz még hozzá hasonló? Leenat is szerettem, nála is azt hittem, hogy sosem találok nála jobbat, olyat akit ezerszer jobban fogok imádni, aki a mindent jelenti majd, aztán betáncolt ez a kis boszorkány az életembe és elrabolta a szívem, én meg későn kaptam észbe és mire rájöttem, hogy az életem is odaadnám érte már késő volt. Túl késő. Mindig késő. De akkor miért mondják sokan, hogy sosincs késő?

Ha valamiről, hát erről a helyzetről igazán megállapítható, hogy elkéstem. Egyszerűen még mindig nem sikerült felfognom azt a tényt, hogy a nő, akibe beleszerettem egyszerűen férjhez ment valaki máshoz, aki nem is hozzá való, hisz nála ő ezerszer jobbat érdemelne.

De mivel is vagyok jobb én, mint Sean?

Nevetséges, hogy azt merem hinni, én megérdemlem őt, mikor valószínűleg ezerszer szarabbul bántam vele, mint bárki más az eddigi élete során. Egy magamfajta nem érdemel szerelmet. Főleg nem az ő szerelmét. Nem tettem érte semmit, nem küzdöttem soha, talán, mert pontosan tudtam már a legelején, hogy nem hozzám való. Mégis olyan nehéz elfogadni ezt. Valamiért reménykedtem benne, hogy ő az, aki meg fogja édesíteni a keserű, semmit sem érő napokat. Aki kiment a sötétségből, az őrjítő nihilből, de ő nem angyal, én pedig nem vagyok talán még ember sem, hogy megérdemeljem a megváltást.

Kárhozatra vagyunk ítélve mind, mi bűnösök, a lelkünk a pokolban fog elenyészni és nem érdemlünk semmit, se boldogságot, se szerelmet, de még életet se. Elcsesztük és csak kergetjük az álmainkat, a nőket, a férfiakat, a pillanatokat, mert elhitették velünk, hogy lehet jobb, hogy lehet jó az élet, hogy van benne szépség és csoda. Az egész viszont csak azért van, hogy még jobban szenvedjünk, hogy állandóan fussunk valami után, amit sosem kaphatunk meg, amit sosem érhetünk el, ami még jobban nyomorba taszít, ami még több fájdalmat okoz, hogy már itt bűnhődjünk.

Még ez az ártatlannak tűnő kislány sem több, mint az emberi faj egy újabb lassan teljesen elkorcsosuló, nyomorgó, szenvedő darabja. Pedig ő aztán tényleg közel áll még az angyal fogalmához.

-          Mikor veszíted el kicsi Aira a szárnyaid? – Nézek a kislányra kérdőn, miközben a sötétség újra magába szív, de most nem tarthatok vele, vigyáznom kell a gyerekre, mert ő még nem tudja mi vár rá. – Bár megmenthetnénk – húzom el a szám, miközben rajta tartom a szemem. – Tudsz róla, hogy te is pokolba jutsz? – Nézek rá, bár kezdem azt hinni, hogy a depresszióm nem a legjobb ötlet egy ilyen édes teremtményre rázúdítani, még akkor sem, ha egyenlőre gőze sincs arról, hogy mit zagyválok neki össze. – Öltél már pici lány? – Fogom meg a kezét, mire nagy nehezen feláll, de aztán vissza is huppan a fenekére. – A bogarak is számítanak, a hangyák, a virágok. Minden egyes fűszálért, amit letaposol, minden egyes pici teremtményért, amit akár nem is szándékosan de elpusztítasz bűnhödni fogsz. A helyzet az, hogy majd meg is érdemled, szóval óvatosan ezekkel oké? Hátha te kevesebbet kapsz majd, mint én. Mikor kicsi voltam sokszor vertem meg az öcsém, azt hiszem most ezért is szenvednem kell. A kis bogarakról már ne is beszéljünk, akikre direkt tapostam rá. Azt hittem, hogy lehetek élet és halál ura, hogy játszhatok Istent, de nézz rám – nevetek fel keserűen. – Közöm sincs Istenhez. És most meg lettem büntetve. Szerinted még el tud venni valamit tőlem? Van még lejjebb? Biztos van, elvégre embert nem öltem… Azoknak talán jobban kell szenvedniük nem? Bár eddig azt hittem nem is vagyok olyan szörnyű ember, de most, hogy így véggigondoltam ezt, hát be kell látnom kicsi lány, hogy egy szörnyeteg vagyok, aki már egy évesen se tisztelte az életet. Ha így lett volna nem ölök különös kegyetlenséggel virágokat és bogarakat. Pedig milyen szépek – sóhajtok fel. Nem értem mi van velem már megint, Aira közelében nem szoktam ilyen pocsékul érezni magam. Nem szokott ilyen értelmetlennek tűnni a közelében az élet, most viszont mégis azt érzem, hogy semmi érelme tovább csinálni. Minek élni? Mi értelme van? Semmi az ég egy adta világon. Egyszerűen mindenki egyedül van és egyedül is fog megrohadni egy kibaszott koporsóba zárva. Megszületni sincs értelme, meghalni se. Akár meg is dögölhetnénk az első percben, mert pár könnycseppen kívül, amit a szüleink hullajtanának értünk, nem hiányoznánk senkinek. És később se lesz jobb, mindig csak rosszabb, egyre rosszabb, míg bele nem halunk. Amikor a szívünk már nem bírja tovább a sok kínt elviselni, egyszerűen megáll dobogni, mert belátja, hogy felesleges életben tartani a testet.

-          Hát nem olyan házasnak lenni, mint képzeltem – kortyolok bele a turmixba amit Alex nyomott a kezembe.

-          Miért milyen? – Néz rám kérdőn, mire felnevetek.

-          Olyan, mint előtte – nézek a szemébe.

-          Máshogy tervezted? – Ül fel elém a konyhapultra.

-          Azt hittem legalább egy kicsit többet lesz velem, de Sean sosincs otthon. Sosem érdekli mit csinálok, hol vagyok vagy kivel. Nem számít neki, szabad vagyok ahogy ő is, de a házasság nem arról szól, hogy többé nem vagy szabad? – Nézek rá kérdőn, mert már magam sem tudom, hogy mit is jelent a gyűrű az ujjamon.

-          Szereted? – Kérdez vissza, mire határozottan bólintok egyet.

-          Ha nem szeretném, nem mentem volna hozzá, nem haragítom magamra a legjobb barátnőm és nem költözök hozzá, hogy vigyázzak a gyerekeire, mikor nálunk vannak vagy… Mindegy – csóválom meg a fejem. – Ő is szeret, de mégis azt hittem, hogy ha a felesége leszek akkor máshogy élünk majd. Hogy mindig biztonságban leszek mellette és nem csak akkor, amikor beesik mellém az ágyba teljesen beállva. A háza pedig…- veszek mély levegőt, mert nem tudom, hogy fogalmazhatnám meg mit is érzek, ha a malibui villában vagyok egyedül vagy akár vele, anélkül, hogy eszelősnek nézne. – Megőrjít szerintem mindenkit. Van valami gonosz szellem, aki elveszi az ott lévők eszét és nem tehetsz semmit - magyarázom halkan, bár tudom, hogy őrülten hangzik, amit mondok.

-          Azt a gonosz szellemet kokainnak hívják – kacag fel a pokolfajzat, de én csak a fejem csóválom.

-          Nem, van ott valami, amitől úgy érzed meg fogsz őrülni. Nem tudom elmagyarázni Alex, de aki csak belép oda, az eszement őrültként kezd viselkedni – túrok a hajamba.

-          Azért, mert aki oda belép az mind drogfüggő – feleli határozottan.

-          Igor nem, mégis félelmetes az a fószer és úgy nevet, mint valami baltás gyilkos. Vagy Ezra. Ő sem függő, mégis kifordul magából és leitatott tinilányokkal kefél a konyhapulton, akiket azt sem tudom hol csíp fel – iszok bele a poharamba.

-          Igor? – Kúszik Alex egyik gyönyörűen ívelt sötét szemöldöke egészen a homlokáig.

-          Igor Galdishiva, Sean tőle szokott drogot venni, úgy tűnik jóban vannak – vonok vállat, a pokolfajzat viszont látványosan lesápad. – Most meg mi van? Nézek rá értetlenül.

-          Az a pasas egy bűnöző, ti meg vele barátkoztok? Elment az eszed szépségem? – Ripakodik rám, mire zavartan pislogok rá.

-          Hát gondoltam, hogy nem pap, ha droggal üzletel – vonok vállat, mert ugyan veszélyesnek tűnik a fickó, mégsem félek tőle. Sean mellett nem. Ráadásul ahányszor nálunk járt eddig, mindig kedvesen bánt velem.

-          Átvágja a torkod egy rossz szóért. Annak a fószernek híre van drogos körökben, nem egy ember tűnt már el miatta abba a kibaszott óceánba – akad ki Alex teljesen.

-          Nem tölt nálunk sok időt. Leszállítja Sean rendelését és megy is, amint megkapta a pénzét – vonok vállat, mert nem tartom Igort potenciális veszélyforrásnak, a kisördög viszont idegesnek tűnik.

-          Nem érted igaz? A gyönyörű kis nyakad a kedves férjed kockáztatja azzal, hogy Igorral barátkozik. Ez a fószer a feleséget nyírja ki először, ha valami van, aztán gyerekek, ex-felség, anyu, apu és végül az akivel baja van – néz rám komolyan, miközben egy cigarettát tuszkol a gyönyörűen ívelt ajkai közé.

-          Nem hinném, hogy velünk baja lenne. Sean nem tartozik neki és van elég pénze fizetni – ingatom a fejem, mert tényleg nem érzem úgy, hogy Igor veszélyt jelentene.

-          Nem a pénzről van szó. Elég egy rossz nézés, egy rossz szó és game over baby – simogatja a hajam aggodalmaskodva.

-          Yv visszajön hozzád? – Terelem el a témát. Hiányzik a barátnőm, szükségem van rá és arra, hogy elfogadja a házasságom még akkor is, ha nem kedveli Seant. Bár azt nem tudom miért nem szimpatizálnak egymással mégis, ők állnak hozzám Alexen, Andyn és Jaden kívül a legközelebb. De amíg az utóbbi három, ha nem is ért egyet velem, elfogadja, hogy férjhez mentem addig Yv… Yv eltűnt Helsinkiben, hogy azzal barátkozzon, aki összetörte a szívem és aki közvetve tehet arról, hogy nem beszélünk. És megint ott tartok ahol eddig. Nikonál. Akit nem is olyan könnyű kiverni a fejemből, még így sem. Vele valami mást éltem át, mint Sean mellett. Valami jobbat és szörnyebbet is egyszerre.

A csengő angja visszarángat a valóságba, Alex lehuppan a pultról, hogy ajtót nyisson, mire pedig észbe kaphatnék Daisy áll velem szembe, aztán a nyakamba ugrik.

-          Végre megvagy – nevet fel.

-          Te meg ki a fene vagy? – Pislog rá a kisördög mérgesen.

-          Daisy Anders – nyújtja felé a kezét bűbájos mosollyal az arcán. – Lia húga – teszi hozzá, mikor Alex értetlenül ráncolja a homlokát.

-          Hogy kerülsz te ide? – Nézek a testvéremre értetlenül.

-          Anyu idióta, eltiltott tőletek, én meg megszöktem – vigyorog rám Daisy, de én úgy érzem, hogy most pont egy kamaszlány nem hiányzik a zűrös életemből.

-          Vissza kell menned – állok fel, majd tárcsázni kezdem a repteret, hogy a legközelebbi járatra foglaljak neki helyet, de kikapja a kezemből a telefont és dühösen néz rám.

-          Azt mondtad rád számíthatok, hát most kellesz – jelenti ki ellentmondást nem tűrően, mire tanácstalanul harapok az ajkamba, hisz így is elég nagy a káosz körülöttem, egy tizenéves fruskának, pedig abszolút nem mellettem van a helye Los Angelesben, hanem az anyjánál, aki tud vigyázni rá. Már csak azt kéne kitalálnom, hogy ezt, hogyan is értessem meg vele.

-          Niko nyisd ki – kopog Yv az ajtón, mire nevetve botorkálok el, a bejáratig, hogy beengedjem.

-          Halihó – dőlök előre, hogy puszit adjak neki.

-          Megint ittál – állapítja meg fintorogva.

-          Csak egy kicsit – lengetem meg a kezemben lévő üres üveget, miután lehúztam az utolsó kortyot is.

-          Miért csinálod ezt? – Kezdi el összeszedni a szétdobált ruhákat és könyveket, mintha bármit is számítana, hogy rend van-e körülöttem.

-          Így elviselhetőbb a semmittevés és a magány – támolygok a hűtőhöz egy újabb üvegért, de a pultba kell kapaszkodnom, hogy meg tudjak állni.

-          Azt látom, hogy kiszáradni nem fogsz, de mikor ettél utoljára? – Néz rám kérdőn, miközben odatesz egy kávét főni.

-          Mit számít? – Nyitok ki egy újabb üveg bort.

-          Ijesztően nézel ki – néz végig rajtam.

-          Kit érdekel? – Rántok vállat, miközben nagy kortyokban kezdem pusztítani az italom, hogy elmossa a tudatom, hogy kibírjam az életem.

-          Engem, a családod, a barátaid. Komolyan azt hiszed, hogy ha kinyírod a májad jobb lesz? – Néz rám kérdőn, miközben az üres üvegeket a kukába dobálja.

-          Kurvára semmit nem számít – nézek a szemébe, miközben levetem magam a kanapéra.

-          Így nem fogod visszakapni – ül le mellém.

-          Amúgy sem – rántok vállat, miközben a testem ismét görcsbe rántja a fájdalom, amit a hiánya okoz.

-          Mit gondolsz meddig fog tartani a házassága? – Fogja meg a kezem, mikor ismét elkezdeném elpusztítani az üveg tartalmát.

-          Örökké, a síron túl is – nevetek fel szárazon. Nem akarok róla beszélni, nem megy, mert úgy érzem belehalok.

-          Frászt. Azért ment hozzá, mert te egy faszfej voltál – sóhajt fel, mikor megint inni kezdek, hogy a torkomat szorongató keserű, fullasztó gombócot le tudjam nyelni.

-          Azt hiszed én nem tudom? – Nézek rá dühösen, mert nem értem miért jött ide. Kínozni? Én is tudom mit tettem és azt is, hogy mit veszítettem. Éppen ezért iszom, hogy elfelejtsem amit tettem, amit mondtam és az összes következményét a rosszul meghozott döntéseimnek. De Yvnek cseppet sem tetszik

-          Hagyd abba ezt a szarságot – ripakodik rám. – Pár hét és visszamegyek Los Angelesbe. Gyere velem és szerezd vissza!

-          Sosem jönne vissza hozzám. Nem hülye – nevetek fel. – Nem mellékesen kurvára házas, nem fog elválni – húzom el a szám majd úgy döntök a bor nem elég, valami erősebb kell, ha Yv mindenáron Liáról alkar beszélgetni velem.

-          Adj neki okot rá, hogy elváljon – ráz meg picit. – Szedd össze magad és mutasd meg, hogy boldoggá tudod tenni. Seant lehet, hogy szereti, de beléd szerelmes és ez nem múlik el egy suhintásra – néz rám keményen, én viszont csak a fejem csóválom.

-          Elszúrtam Yv. De egy valamit megígértem neki, hogy hagyom, hogy megpróbáljon boldog lenni nélkülem és ezt nem szegem meg. Nem tehetem - csuklok egyet.

-          Na idefigyelj, te ütődött, hülye barom – kiabál rám. – Lia, téged szeret. Szerelmes beléd, még akkor is ha haragszik rád vagy csalódott benned, neked pedig kutya kötelességed megmenteni Seantól, mert te voltál az a balfasz, aki a karjába kergette. Ha bármi baja lesz mellette az kurvára a te hibád lesz, mert meg se próbáltad helyrehozni. Elegem van belőled te seggfej! Gyűlöllek, mert tönkretetted a legjobb barátnőm, de azért még jobban, mert meg se próbálod helyrehozni. Vedelsz, mint valami iszákos disznó, fetrengsz a kupiban és sírdogálsz egyedül, ahelyett, hogy elérnéd, hogy ismét téged akarjon. De tudod mit, ha ilyen vagy akkor azt hiszem, kurvára igaza van és soha nem is szeretted igazán – fújtat dühösen, majd elviharzik, én meg ismét egyedül maradok újabb nyomasztó gondolatok sorával, amiket meg kéne oldanom, de nem megy, így inkább tovább iszom, hisz másra úgysem vagyok jó.

-          Meddig csinálod még ezt? – Bökdösi meg Mika a karom, mire nyitogatni kezdem a szemem. Halvány lila dunsztom sincs arról, hogy elájultam vagy csak elaludtam-e, de abban már igen, hogy hánynom kell, így elvánszorgok a fürdőig és megszabadulok a gyomromban ragadt töménytelen mennyiségű alkoholtól, amit már nem bír feldolgozni a szervezetem.

-          Mi a szart csinálsz itt? – Morgok. Nincs kedvem senkihez és semmihez.

-          Mióta fekszel itt, mint egy hulla? – Néz rám, miközben egy pohár vizet nyom a kezembe, de amint lenyelem azonnal vissza is köszön.

-          Nem tudom – dőlök a hideg csempének, mert pocsékul érzem magam.

-          Három napja nem tudunk rólad semmit – néz végig rajtam szánakozva.

-          Menj el – nyögök fel, mert a gyomrom még mindig nem az igazi.

-          Ettél azóta? – Kérdezi halkan.

-          Nem, csak ittam és elájultam azt hiszem – próbálok visszaemlékezni, hogy mit is műveltem azóta, hogy Yvonne leüvöltötte a fejem és elment.

-          Ha elmennék, nem lennék a barátod – sétál ki a konyhába, majd amíg én úgy döntök igazán rámfér egy forró fürdő, ő enni csinál, de nem vagyok éhes. inni akarok és meghalni, ha már őt soha többé nem láthatom és nincs is semmi dolgom, ami legalább egy kicsit elterelné a figyelmem róla. – Gyere – szól rám, mikor ismét a kanapéra vetődöm és csak bámulok ki a fejemből, miközben azon gondolkodom, hogy eddig miért is nem öltem meg magam.

-          Nem vagyok éhes – sóhajtok fel, miközben a cigis dobozom után kezdek kutatni.

-          Szerintem egy hete semmit sem ettél. Nem véletlenül szédülsz – ül le mellém egy tálcával. – Ne akard, hogy én etesselek meg vagy áthívjam az anyukád, hogy ő csinálja – néz rám szigorúan.

-          Mondtam már, hogy nem kell. A piától szédülök nem az éhségtől – húzódok tőle távolabb.

-          Ne akard, hogy erőszakkal etesselek meg. Amennyire le vagy gyengülve esélyed sincs – tolja megint az orrom elé a tálcát.

-          Nincs jobb dolgod, mint apucit játszani? – Fintorgok.

-          Pechedre nincs – vigyorog rám. – Ha ettől kimozdulunk. Nincs itt semmi levegő – fintorog.

-          Húzz el – veszek fel egy könyvet, hogy olvassak, ahelyett, hogy feleslegesen társalgok vele.

-          Nem – jelenti ki, majd kiszedi az ujjaim közül az egyik kedvenc kötetem.

-          Hagyj békén – állok fel, de ahogy beleszívok a cigimbe elszorul a tüdőm és fulldokolva esem össze.

-          Oké, ma itt alszol – nyitom ki a megtartott lakásom ajtaját, ami valahogy éreztem, hogy jól fog jönni egyszer még.

-          És holnap? – Lép be Daisy, mint akit cseppet sem zavar, hogy Alex háza helyett ebbe a patkánylyukba hozom, amit ugyan én szeretek, de mindenki más ki nem állhatja.

-          Holnap haza fogsz menni – jelentem ki ellentmondást nem tűrően. A fél karom adnám egy csík kokóért, de mivel a húgom itt van nem mehetek el és mellette nem nyúlhatok semmihez.

-          Nem megyek sehová. Veled akarok lenni – fonja össze a karjait a mellkasa előtt, miközben durcásan méreget.

-          Nézd örülök, hogy itt vagy, de most… Most kurvára nem alkalmas – mondom ki, amit gondolok, mert ha az anyja megtudja, hogy hozzám szökött a kislánya, akkor abból balhé lesz, ami azt vonja maga után, hogy Matt megint fel fog bukkanni, aki aztán tényleg úgy kell, mint púp a hátamra.

-          Nem foglak zavarni, én nekem elég ez a hely és találok valami melót, gondolom az Anders nevet el lehet adni – magyaráz lelkesen.

-          Daisy nem – jelentem ki határozottan. – Férjhez mentem és nem úgy élünk, hogy most veled tudjak foglalkozni – ingatom a fejem. – Haza kell menned – nézek rá szigorúan. – Azt se értem, hogy jutott eszedbe idejönni és megszökni. Lgalább írtál egy cetlit az anyukádnak, hogy ne aggódjon nem elraboltak vagy éppen kurvának adnak el? – Kérdezem kissé idegesen, mert félek attól, hogy ha a rendőrök is keresek annak ronda vége lesz.

-          Írtam neki, hogy leléptem, ne aggódjon, majd hívom – bólogat, mire kifújom a tüdőmben lévő levegőt és rágyújtok egy cigire. – De nem megyek el innen. Kidobhatsz de akkor is a városban maradok – szegi fel dacosan az állát.

-          Daisy ez kurvára nem játék. Gyerek vagy még… - kezdek bele.

-          Ahogy te is – szakít félbe, mire szívem szerint felpofoznám.

-          Én mindig így éltem. Fogd már fel, hogy mit akarsz épp eldobni – kiabálok rá. – Van egy családod, akik szeretnek és ide akarsz jönni, ahol rajtam kívül senkit sem ismersz. Amit én élek, az nem élet, bármennyire is csábítónak tűnik. Baszd meg van egy férjem, aki azt se tudom, hol van, a legjobb barátom gyűlöl, életem szerelme sosem szeretett viszont, drog és pia nélkül pedig magam sem tudom elviselni. Haza kell menned – nézek rá mérgesen, hisz fogalmam sincs, hogy lehet számára csábító az én életem, mikor én bármit odaadnék az övéért.

-          Nem megyek – makacsolja meg magát, mire levetődök a kanapéra, mert nem tudom hogyan is kéne elmagyarázni egy alig tizenötéves fruskának, hogy amiről azt hiszi, hogy csodás és csillogó az igazából pokoli és semmit sem ér. Hogy éppen most, hiába örülök annak, hogy látom nem fér bele az életemben, hogy egy tinire figyeljek, hisz még magamra se tudok vigyázni. Elveszett vagyok és összetört, sebzett és hiányzik valami az életemből, amiről azt reméltem, hogy Sean mellett megtalálom, de semmit nem segített az, hogy végre tartozom valakihez elméletben. Nem pótol, nem vesz el, de nem is ad hozzá többet az életemhez, mint a házasságunk előtt.

-          Hívd fel az anyukád – szólok rá. – Ha megengedi maradhatsz pár napot – sóhajtok fel, hisz talán Daisy a kulcs, hogy kilábaljak abból a gödörbe amibe magamat löktem. Ha ő velem van talán visszatalálok a helyes útra vagyis hát sokkal inkább megtalálom, mert sosem voltam rajta.

-          Úgyse enged el – húzza fel újra az orrát, én meg elmosolyodok. Le se tagadhatná, hogy a családunk tagja.

-          Próbáld meg – szólok rá halkan, mire morogva de tárcsázni kezd. A kanapéig hallom ahogy az anyukája sírva kiabál vele, az aggodalomtól szinte levegőt sem kap, ahogy megkönnyebbüléstől sem, hogy hallja a gyerek hangját. A szívembe kegyetlen belemar az irigység. Hiába szeretem az anyukám, őt nem érdekelte soha merre járok, hogy élek-e vagy éppen egy árokban heverek holtan, ráadásul én se tudtam soha merre jár ő. Per pillanat még csak megtippelni se tudnám, hogy melyik kontinensen van és kivel. Nem mintha bármit is számítana most már a jelenléte. Már nincs szükségem rá, legalábbis ezt próbálom bebeszélni magamnak, hisz egy gyereknek valószínűleg világ életében szüksége van a szüleire, az enyémek viszont másképp élnek. Daisy halkan duruzsol, majd vigyorogva teszi le a telefont.

-          Egy hétig veled lehetek – jelenti ki, mire nagyot sóhajtok.

-          Kérem az anyukád számát – kapom elő a mobilom, hogy ha esetleg bármi történne én is tudjak beszélni vele.

-          És most? Mit csinálunk? – Ül le mellém lelkesen.

-          Alszunk – ásítok hatalmasat, ugyanis bőven benne járunk az éjszakába, én pedig hetek óta alig aludtam valamit.

-          Ne már – kezd el nyafogni, mire rájövök, hogy talán még ezt az egy hetet se fogjuk kibírni együtt, főleg nem olyan állapotban amilyenben vagyok.

-          Nincs vita – felelem majd megágyazok neki, miután küldtem Seannak egy üzenetet, hogy nem tudom mikor megyek, na nem mintha őt érdekelné merre járok.

-          Bemutatsz a férjednek? – Kérdezi Daisy lelkesen. – Ő most akkor a sógorom ugye? – Néz rám kíváncsian, miközben lefekszünk.

-          Valami olyasmi és nem tudom, hogy be tudlak-e mutatni neki- sóhajtok fel, hisz fogalmam sincs arról Sean mikor nincs éppen készen. Ráadásul nem is biztos jó, hogy ha a húgomnak megmutatom ezt a világot.

Reggel dörömbölésre ébredek, álmosan csoszogok ki ajtót nyitni, mert azt hiszem valamelyik szomszéd tévesztette el megint a házszámot, de a küszöbön Matt áll és dühösen lök arrébb.

-          Neked is jó reggelt – ásítok, mert nincs erőm még veszekedni se.

-          Hol van Daisy? – Néz rám mérgesen.

-          Alszik, ha csak fel nem keltetted az üvöltéseddel – csoszogok a kávéfőzőhöz, mert megint szörnyen érzem magam.

-          Férjhez ment ő is valami seggfejhez? – Néz rám gúnyosan.

-          Szóval tudod – villantom rá a szemeim, mert valami mást vártam volna tőle. – Amúgy nem, csak szülői engedéllyel házasodhat. Kiskorú – húzom el a szám.

-          Te se vagy sokkal idősebb, mégis hozzámentél ahhoz a drogos patkányhoz – kiabál rám.

-          Talán apakomplexusom van. Nem sokkal fiatalabb nálad és ugyanúgy szerelmes a heroinba mint te. A kiskori lelki traumák talán így csapódnak ki rajtam – magyarázom baltaarccal.

-          Kurva vicces vagy – morogja. – Mikor váltok? – Néz rám kérdőn, mire kikerekednek a szemeim.

-          Nem áll szándékomban elválni – ingatom a fejem.

-          Ostoba kis csitri vagy – nevet fel. – Mit gondolsz mi lesz a vége? – Néz mélyen a szemembe, mire megint megrántom a vállam ugyanis fogalmam sincs róla.  

-          Menj el, ha nem gratulálni jöttél a lányodnak, amiért hozzáment valakihez. És még nászajándékot se hoztál – biggyesztem le az ajkaim, mire megforgatja a szemét.

-          Amíg nem válasz el nem vagy a lányom – jelenti ki kegyetlenül, mire felnevetek.

-          Nem mintha eddig úgy bántál volna velem, mint a gyerekeddel – kuncogok frusztráltan. Idegesít, hogy itt van, hogy egy levegőt kell vele szívnom. – Húzz el Matt – öntök egy bögre koffeint, majd rágyújtok a cigire.

-          Daisy nélkül nem. Nem maradhat veled, egy hét alatt belőle is egy drogos kurvát csinálsz – fintorog, de még csak nem is fáj a sértegetése.

-          Mintha melletted olyan hatalmas biztonságban lenne – vetem oda, pont akkor mikor nyílik az ajtó Daisy álmosan a szemét dörzsölgetve kilép a szobából.

-          Itt meg mi folyik? – Néz ránk kérdőn, de csak kiülök a párkányra és hagyom, hogy Matt mondja el mit is gondol rólam.