124. Harc vagy vereség?

„Soha nem hittem volna, hogy az ember valakit ennyire megszerethet. Hány lány volt, istenem, hány lány, asszony, különböző városokban. Hosszabb, rövidebb ideig. Futó kalandok, néhány hónapos szerelmek. Beléjük bolondultam, tetszettek, jó volt velük szeretkezni, de mindig ott tudtam hagyni őket. Jött egy másik, egy kívánatosabb, kéznél volt... nem csináltam belőle gondot. Örültem, ha találkoztam velük, de soha nem vesztettem el egészen a fejem. Kiválasztottam őket, elejtettem őket. Szép, sima ügyek voltak. Soha nem hittem volna, hogy valakit ennyire... Talán azért, mert ő választott ki engem. Ezt mindig éreztem, hogy ő választott ki engem.”

Az arca kipirul a dühtől, nem lát és nem hall a méregtől, a szemei szikrákat szórnak, a tekintete mégis üveges és félelmetes. Mintha nem is ő lenne…

-          Részeg voltam – próbálom megmagyarázni neki, hogy mi történt akkor, bár tudom, hogy, nem lehet. - Tudod, hogy mennyire akartam egy gyereket és ugyan nem tőle, de mégis érzem, hogy az én babám volt, a lelkem mélyén pedig szerettem és a tudatot is, hogy apa leszek. Tudod milyen érzés elveszíteni egy kisbabát? Okolnom kellett valakit, muszáj volt leverni valakin azt az iszonyatos fájdalmat, de ezerszer megbántam, amit akkor mondtam. Te is tudod, hogy nem gondoltam komolyan – túrok idegesen a hajamba, mert nem tudom már én se, hogy hányszor futottuk le ugyanezt a kört. – Elhagytál, mert nem értetted meg, hogy valaha szerettem Leenat és nem volt könnyű elszakadni tőle. Elmentél mikor megkértelek rá, hogy maradj, nem adtál időt, hogy elmélyülhessen köztünk az egész, egyszerűen jött egy akadály és elszaladtál. Ugyanannyira hibás vagy, mint én. Nem csak miattam tart itt a kapcsolatunk Lia, hanem miattad is. A baba más kérdés, ő nem a te hibád, én vállaltam érte és az anyjáért felelősséget nem te és még egyszer elmondom, hogy sajnálom, amit aznap este a fejedhez vágtam, de ha tényleg annyira ismersz, mint amennyire azt hiszem, akkor te is tudod, hogy egy szavát sem gondoltam komolyan. Mégis mi a francot akarsz? Bocsánatot kértem, nem tudok többet tenni, a kurva életbe, kezdem unni ezt a hülye játszadozást – nézek a szemébe, hogy tudja elegem van ebből az egész hülyeségből, főleg, mert tudom, hogy ő ugyanúgy akar engem ahogy én őt.

-          Akkor menj el – von vállat és a nappaliban lévő komódhoz lépked. Egy ezüstdoboz hever a szekrényke tetején, ami tele van kokainnal. A reggeli tehát nem áll másból, mint kávéból és drogból. Félelmetes, hogy mennyire átszellemült lesz az arca, amint felszívja a két vékony csíkot, amit a sima fafelület tetejére húz ki. Mintha a világ összes gondjától megszabadulna. A hifit bekapcsolja és ugrálni kezd, mit sem törődve velem vagy bármi mással. A bárszékre ülve nézem és nem értem mi történik. Hogy lehetséges ez? Hogy lehet, hogy a lány, aki két olyan maflást kevert le, amikor egyszer belőttem magam, hogy három napig csengett utána a fülem egy drogfüggő faszfej felesége és úgy szívja a kokaint, mintha a világ legártalmatlanabb szere lenne ráadásul még dél sincs. Hogy csöppent bele abba az éltbe, amit régen mélységesen megvetetett? És én hol voltam mikor megindult a lejtőn lefelé? Miért nem állítottam meg?

Hát persze! Pont azért, mert én löktem meg, hogy lezuhanjon aztán hátat fordítottunk egymásnak én a domb másik oldalának alja felé kezdtem nélküle gurulni és már annyira közel vagyunk a lejtő aljához, hogy késő lenne egymás után kapnunk egyszerűen nem érhetjük el egymást. A szívem mégis remél és hisz. Hisz benne, bennünk, a szerelemben amit egymás iránt érzünk. Nem lehet késő. Még akkor sem, ha úgy tűnik, hogy vége. Hisz mindenkinél jobban szeretem és ő is ugyanígy érez még akkor is, ha nem ismeri be.

Szó nélkül nyúlok a whiskysüveg felé. Nézem és pusztítom az üveg tartalmát, olyan ütemben ahogy a szívem pusztul bele, minden egy slukkba amit a keserű marihuanából magába szív. Együtt pusztulunk, pár méterre egymástól, a másik szemébe nézve, miközben járjuk a csodás mégis pokoli táncot, ami nem vezet sehová csak a halálba.

-          Annyira szeretlek – suttogom a sokadik pohár után. Hiába minden nem érzek mást csak hálát. Hálát, mert megismertem ezt a csodás lényt, aki szerelmes lett belém, aki megmutatta mennyire tiszta is lehet ez az érzés, még akkor is, ha az egészet bemocskoltuk.

-          Gyere – nyúl a kezem után, már totálisan elszállva, de én is behoztam a lemaradásom. Az óra delet üt és már mindketten ki vagyunk készülve. A szívünk dobog, az enyém lassan az övé gyorsan, mégis a két ütem kiegészíti egymást. Nem habozok, összekulcsolom az ujjainkat, kapaszkodom belé és az üvegbe, miközben elhúzza a tolóajtót és kihúz a házból. Csak pár méter és a napfény teljesen elvakít. Le kell hunyom a szemem, a fejem kótyagos az alkoholtól és kissé meg is szédülök, pedig már immunis is lehetnék lassan a whiskyre.

-          Mit csinálsz? – Nézek rá hunyorítva, miközben ledobja a pólóját és a nadrágját és fehérneműben, nevetve, akár egy angyal az óceán felé kezd szaladni, mint egy szeleburdi kislány.

-          A habokra bízom magam – vágja rá. – Az ott élő szörnyekre – ráncolja össze picit a homlokát. – Látod? – Mutat a víz felé.

-          Mit Kulta? – Motyogom vontatottan, mert hiába bűvölöm a vizet, nem látok mást csak a háborgó vizet.

-          Ott – bök egy pontra, ahol nincs semmi. – Ott van egy fekete árny. Azt hiszem ő a halál. Be kell rohannunk hozzá, ha értünk jön és elragad minket akkor véget ér ez a szárazság, ez az egész kietlen sivár szenvedéssel teli szar. Ha viszont nem mozdul, akkor még nem kellünk neki sem – túr a hajába miközben a víz felé vontat, de lassú vagyok. Inkább iszom, minthogy azon merengjek, hogy milyen világba is csöppent. Meseországba vagy az őrjítő pokolba, ahol a saját érzékei is becsapják. Hirtelen engedi el a kezem és mire kettőt pislogok, már a vízben is van.

Semmi másra nem vágyom csak, hogy az a fekete alak, az óceán közepén elinduljon értem és elvigyen innen. Mindegy hová, ennél még a pokol se lehet rosszabb. A saját csapdámba estem. Nem tudok szabadulni tőle, nem tudom kirúgni, nem bírom felhívni se Alexet, se Ezrát, hogy vigyék innen, mert kapaszkodni akarok belé, ő pedig hiába kérem nem mozdul el mellőlem. Érzéseket ébreszt megint, megdobogtatja a szívem, vágyom rá, jobban, mint bármi másra, de nem lehet. Túl sokszor égettem meg magam. Így csak abban bízok, hogy a halál tényleg szétválaszt minket. Egyre beljebb sétálok a vízbe, de a fekete férfi nem mozdul csak lebeg, mint egy kísértet. már nem ér le a lábam, így úszni kezdek egyre beljebb és beljebb. hallom Niko hangját, de el kell érnem a halált. Muszáj, ha kell hát könyörgök is neki, hogy vigyen magával, hogy pusztítson el örökre, de mikor már majdnem elérem, Niko megragadja a derekam.

-          Mit csinálsz? – tart meg, miközben mindketten zihálunk.

-          Megkérem, hogy vigyen el – nézek bele a zöld szemekbe, amik furcsán csillognak.

-          Nincs itt az ideje.

-          Honnan tudod? – Kapaszkodok a nyakába, mire majdnem mindketten a habok alá bukunk, de ő ügyesen a felszínen tart.

-          Ha akarna már elvitt volna – suttogja, miközben megpróbál kihúzni, de cseppet sem könnyítem meg a dolgát. Ellököm magamtól és csak felfekszem a víz felszínére, hátha eléggé elsodor az ár, hátha… Lehunyom a szemem és csak élvezem, ahogy a a napsugarak simogatják a bőröm. Érzem Niko kezét magamon, túl jó érzés érezni a bőrét a bőrömön, így nem lököm el csak rábízom magam a sorsra.  

-          Miért nem jön értem? - Kérdezem halkan hosszú percek múlva, majd felnyitom a szeme. Niko lába már leér a vízben, csak az egyik kezét tartja a hátam alatt, miközben engem figyel.

-          Mert a szerelem bolondjait még ő sem viszi magával – simít ki egy nedves tincset az arcomból. Részegnek tűnik, nálam mégis józanabb. Furcsa. Fekszem a víz tetején és bámulom. Már azt sem tudom eldönteni, hogy nem-e csak hallucinálom-e, hogy velem van.

Fogalmam sincs mikor emel fel és visz be a házba csak azt tudom, hogy egyre több sötét apró alak van körülöttünk, akik csak keringenek mellettünk, de semelyik nem ér hozzánk. Elfog a rettegés, mert nem tudom mit akarnak tőlünk. Ha nem visznek el, miért figyelnek? Hogy még jobban megkeserítsék az életünket? Egyre több és több gyógyszert tömök magamba, a napok totálisan összefolynak már, nem tudom mikor van nappal vagy mikor van éjszaka és nem is érdekel igazán.

De eljön a kedd és miközben Niko teljesen kiütve fekszik a szőnyegünkön én belebújok a cipőmbe, hogy meglátogassam Seant. A gyomrom a torkomban van, utálom az egészet, egyszerűen képtelen vagyok feldolgozni, hogy börtönben van és még hosszú hónapokig ott is kell lennie. Ráadásul azt se tudom, hogy nézzek a szemébe mindazok után amit tettem. Lefeküdtem Nikoval, aki napok óta nem mozdul el mellőlem, lényegében beköltözött Sean házába.

Undorító, amiért ennyire gyenge vagyok.

-          Hol vagy? – Kérdezi az öcsém aggódva a telefonba, míg én lassan fújom ki a füstöt, a parton fekve, az eget kémlelve, ami olyan tiszta és kék, amilyen Helsinkiben is.

-          Nem tudom – nyögöm kótyagosan. Már megint sikerült túl sokat innom, de másképp nem bírom elviselni a rám kiszabott büntetést. Mert nem lehet más ez az egész csak valami felsőbb hatalom szívet kínzó büntetése, amiért csúnyán bántam azzal a lánnyal akit mindennél jobban szeretek és akire mindennél jobban kellett volna vigyáznom, már az első perctől fogva. De nem tettem, így ő férjhez ment és most is nála van, még akkor is ha rácsok választják el tőle. Hozzá rohan mikor én is itt vagyok…

-          Liánál vagy igaz? – jön a következő kérdés, mire nagyot sóhajtok.

-          Igen, csak ő nincs itt velem – felelem halkan.

-          És te mit csinálsz? – faggat tovább, mire elnevetem magam.

-          Fogalmam sincs – suttogom rekedten, miközben a torkom elszorul, hisz tényleg nem tudom minek fekszem itt a parton. Talán Liának igaza van és véget ért köztünk minden, a szívem mégsem képes megérteni és elfogadni, hogy nincs tovább. Itt vagyok, mint egy elátkozott kutya, hűségesen várom a gazdám haza és egyetlen érintéséért a lelkemet is eladnám az ördögnek. Talán haza kéne mennem, de nem tudok megmozdulni. Nem bírom megtenni, nem bírom újra elhagyni. Inkább hagyom, hogy kínozzon, mert még ez is jobb, mint a semmi. Így legalább láthatom, ha szerencsém van érinthetem és ha az istenek rám mosolyognak meg is csókolhatom és elmondhatom neki, hogy mit érzek, még akkor is ha tudom, hogy nem hallja, nem érti, nem fogja fel, hogy ő jelenti számomra az egész életet.

-          Szenvedsz – állapítja meg Oliver halkan, mire elhúzom a szám és mélyen beleszívok a cigimbe. Hogyne szenvednék mikor a szerelmem már azt sem tudom biztosan, hogy viszonzott-e vagy csak kapaszkodom egy régi képbe, mert túlságosan fájdalmas lenne elismerni, hogy vége?

-          A szerelem szenvedés – suttogom halkan, mert ez az igazság. Ha mást nem is, hát ezt el kell fogadnom. Annyi nővel volt már kapcsolatom, sokat közülük szerettem is, de csak háromba voltam szerelmes és közülük is Lia kiemelkedő, mert ő az akiért érdemes volt megszületnem. A legtöbb lányt könnyű volt elengedni, egy kis részükre még csak nem is emlékszem, a szeretett nőkre, kedves emlékként tudok gondolni, viszont azok, akikbe beleszeretett a bolond szívem, felejthetetlenek, mert mind kínokat okoztak.

-          Niko figyelsz rám? – Szólongat a testvérem, miközben én merengek a semmin.

-          Nem igazán – vallom be őszintén, miközben elgondolkodom azon, hogy egyáltalán miért vettem fel ezt az átkozott telefont.

-          Lia meg fog törni, túlságosan szeret ahhoz, hogy ne adja fel a büszkeségét érted, hallod? Csak tarts ki még egy kicsit és ne add fel. Nem rohanhatsz haza ezer sebből vérezve, hogy aztán itt pusztulj el, vissza kell szerezned. Apa és anya imádják, ő az első lány, akiért mindenki, aki fontos neked oda van, szóval hozd őt haza bármi áron érted?  - Darálja lelkesen, mire újra elmosolyodom. Bár bennem is meglenne még az a lendület és energia, ami benne van. De ez az egész szépen lassan felemészt és hiába küzdök, fáradt vagyok harcolni. Csak békét akarok, hazamenni vele és boldogan élni, mint egy normális pár, amik még sosem voltunk, de annyira hinni akarom, hogy egyszer eljön a napja ennek is.

-          Megpróbálom, de nagyon hiányoztok – suttogom, mert érzem, hogy mennyivel könnyebb minden akkor, amikor a családom tudom, hogy ott van mögöttem. Most is érzem, hogy támogatnak, hogy azt akarják, hogy boldog legyek, mégis más így, hogy ilyen messze vannak tőlem. Így viszont már Liát is meg tudom jobban érteni. Neki sosem volt családja, akik hiányoztak volna neki. Mellette sosem állt senki igazán. Kiskora óta egyedül volt és talán pont ezért is haragszik rám ennyire. Kecsegtettem egy családdal, aminek a része lehet, embereket mutattam neki, akikre mindig számíthat, képeket vetítettem elé, gyerekeket, férjet, otthont, boldogságot, majd az egészet elvettem tőle. Sean viszont megadott neki mindent, amit egyszer régen én ígértem neki.

-          Hé tündérke, ne sírj – fogja meg Sean a kezem, mert máshol nem érhet hozzám a szabályok szerint. – Tudom, hogy a narancssárga nem az én színem, de más nincs a ruhásszekrényembe – mosolyog rám, miközben én úgy szipogok, mint egy ovis, akinek nem jutott a délutáni uzsonnából.  Izzad, az arca beesett, a keze remeg, az elvonási tünetek egyértelműek és mégis mosolyog, nekem pedig ettől sírnom kell. Olyan erős, olyan kemény, sziklaszilárd és megtörhetetlen én pedig megcsaltam, miközben az én hibám, hogy itt kell lennie. Miattam nem láthatja a gyerekeit, miattam nem sétálhat szabadon, miattam van rács mögött, ő mégis olyan kedves velem, nekem pedig hányingerem van magamtól, amiért ezt tettem vele.

-          Annyira sajnálom – fűzöm össze az ujjainkat, bár per pillanat úgy érzem, ahhoz sincs jogom, hogy megérintsem őt.

-          Mi a baj tündérem? – Mosolyog tovább rendíthetetlenül, miközben tovább sírok. Annyira hiányzik, olyan nagy szükségem van az ő erejére, pedig meg se érdemlem az egészet. Érzem, hogy el kell mondanom neki mit tettem, de félek, hogy ő is megutál és elvesztem, ahogy mindenkit, akit szerettem.

-          Bocsáss meg – szipogom, miközben könyörögve nézek rá. Nem tudom kimondani, hogy megcsaltam, hogy a házban, ami az övé, ahova befogadott, ahol otthont adott, egy idegen férfi van, akit beengedtem az ágyamba, akit még most sem tudtam elfelejteni. Talán nem is az a legrosszabb, hogy lefeküdtem Nikoval, hanem az,. hogy a szívem is megcsalja Seant állandóan. Hiába akarom, nem tudom elfelejteni a zöld szemű szörnyetegemet, aki pár éve elrabolta a szívem és azóta se adta vissza.

-          Lia, mit kell megbocsátanom? – kérdezi halkan, nyugodtan, az ujjaim cirógatva, belőlem pedig forró lávaként felszínre tör a bűntudat szavak formájában.

-          Lefeküdtem vele, lefeküdtem Nikoval, ne haragudj, annyira sajnálom – sírom el magam újra, pedig alig fél perce hagytam abba az ostoba, értelmetlen bömbölést. Könnyekkel már nem megyek semmire, ami megtörtént, az megtörtént vissza már nem forgathatom. Nem merek Sean szemébe nézni, lehajtott fejjel, figyelem az asztalra hulló cseppeket, amik lassan tócsát alkotnak a sima fán. A nevetésére mégis felkapom a fejem, nem akarok hinni a fülemnek, úgy kacag, hogy majd belefullad, én pedig zavartan pislogok rá, mert nem értem mi ezen olyan nagyon mulatságos.

-          Ezért sírsz édesem? – Kacag tovább hangosan, miközben a mutatóujjával letörli a könnyeim és úgy mosolyog rám, mintha a legjobb viccet mondtam volna el neki. – Tündérke, olyan buta vagy – ingatja a fejét mosolyogva, mintha csak egy kislányhoz beszélni, aki butaságot kérdezett az apukájától. – Fél évig minimum bent kell lennem, komolyan azt hitted, hogy elvárom tőled, hogy hat hónapon át ne bújj ágyba senkivel? Az meg, hogy Niko lett a szerencsés, várható volt már akkor amikor felbukkant. Még örülök is neki, hogy nem valaki mást újítottál be, őt legalább már ismerem és tudom, hogy bármekkora faszfej is, vigyáz rád, amíg én nem tudok. Nem mellékesen kicsim, nincs mit számon kérnem rajtad. Én se vagyok a hűség mintaképe, de azért köszönöm, hogy elmondtad – kuncog tovább, nekem pedig leesik az állam, mert cseppet sem erre számítottam.

-          De a mi házunkba, a… - dadogok, de könnyedén lepisszeg.

-          Nem tök mindegy, hogy hol dugsz vele? Fiatal vagy és szexi, vannak vágyaid, ha éppen a malibui házba estetek egymásnak, hát oké. Nem haragszom tündérke. Amúgy is mindketten tudjuk, hogy ő életed nagy szerelme, ahogy nekem meg Karen. Szeretjük egymást, de miért kéne megtagadnunk magunktól azt, amire minden porcikánkban vágyunk Lia? Ne legyél ostoba, szereted, én itt vagyok, ő pedig kint. Nem kell eltemetned magad, mert én hülyeséget csináltam és azt se bánom, ha ő marad a szeretőd azután is, hogy kijöttem. Azt csináld, amit a szíved diktál és ne gondolkozz, amit megtettél azt pedig sose bánd meg édesem, mert annak úgy kellett lennie. Szereted, hát használd ki, hogy a közeledben van. Éld meg az egészet és ne sajnáld egy percig sem – néz mélyen a szemembe, én pedig hirtelen megnyugszom.

-          Szia – huppan le Lia mellém a puha homokba, majd kiveszi a kezemben füstölgő cigit és mélyen beleszív. Józannak tűnik és jókedvűnek, ami meglep.

-          Seannál voltál? – Kérdezem halkan, de belül iszonyatosan mardos a féltékenység. Az enyém és mégis hivatalosan egy másik férfihoz tartozik, akihez látszólag nem csak a papír köti.

-          Igen – bólint, miközben a horizontot kémleli.

-          Remek – morgok, mire elmosolyodik.

-          Ittál – néz a mellettem heverő üvegekre.

-          Nem segít semmit a részegség – hunyom le a szemeim, mert a fájdalom már megint fellángol bennem. Nem tudom mit kéne tennem csak a karjába akarok bújni érezni a nyugalmat, ahogy dobol a szíve, hallani akarom, ahogy lélegzik, érezni, hogy az enyém, de nem lehet.

-          Itt maradhatsz, mondjuk nem mintha számítana, ha elküldelek úgyse mész sehova – simít ki egy hajtincset az arcomból. Az érintésétől megremegek, hisz olyan puhán ér hozzám, ahogy régen. Az emlékek ellepik az agyam, a szívem dübörögni kezd a mellkasomban, főleg, mert végre nem akar elküldeni. Nem tudom mi változott meg éjszaka óta, de valami nagyon más lett.

-          Miért? – Nézek rá kérdőn, mert már megint semmit sem értek.

-          Hazafelé egy kicsit sétáltam és gondolkodtam. Szeretlek és mindig is szeretni foglak, jobban mint bárki mást – szív bele a tőlem lopott cigibe, miközben a sirályokat bámulja. – Ezen sajnos nem változtathat már semmi – mosolyodik el. – Sean pedig nem bánja, hogy a szívem érted dobog. Tudja, hogy lefeküdtem veled, tudja, hogy itt vagy és hagyja, hogy téged szeresselek. Tudod ő sosem akart magához kötni vagy láncra verni, mint egy kutyát. A felesége vagyok és az is maradok, mégis élhetek szabadon – néz mélyen a szemembe, de én nem tudom felfogni a szavai értelmét. Túl részeg vagyok hozzá.

-          Nem értelek – suttogom halkan, mire elmosolyodik, majd lehajol és megcsókol, amitől bennem reked a szufla.

-          Most már érted? – kérdezi halkan, de én csak arra tudok koncentrálni, hogy a szívem lenyugtassam, mert épp ki akar törni a bordáim közül, olyan hevesen ver az átkozott.

-          Nem, de nem is érdekel – húzom le magamhoz, ő pedig hozzám bújik, mint régen, mikor még minden rendben volt.

-          Nem változik semmi. Sosem lesz már semmi olyan, mint régen, de amíg jól érezzük magunkat együtt, addig itt maradhatsz, ha pedig menni akarsz bármikor elmehetsz. Nincs beleszólásod az életembe, nem vagyunk egy pár és nem is leszünk többé – suttogja, de a szívemnek mégis új reményt ad azzal, hogy nem küld el, hogy nem taszít el, másra pedig nincs szükségem. Hirtelen csap fejbe az a rengeteg alkohol, amit sikerült elfogyasztanom, amíg távol volt tőlem. A gyomrom háborog, de tudom, hogy egy cseppet sem fogok kihányni, még akkor sem ha megkönnyebbülnék tőle.

-          Szeretlek – suttogom kótyagosan.

-          Részeg vagy – ül fel, én pedig fázni kezdek, mert a meleg teste nem simul hozzám. A fogaim összekoccannak, hiába van meleg úgy érzem megfagyok. – Gyere – fogja meg a kezem. Nem tudom, hogy állít talpra és visz be a házba arra sem emlékszem mikor kerülök vízszintesbe, egyre csak vacogok, egészen addig, míg a kanapén hozzám nem simul ismét.

Gyorsan peregnek a napok egymás után, nem tudom mit művelünk, de nem is érdekel, mert mellettem van és úgy érzem újra élek. Seant rendszeresen látogatja, amitől meg tudnék őrülni, de tudom, hogy nincs beleszólásom a dologba, elvégre házasok, még akkor is, ha baromság az egész, hisz jó ideje mi élünk úgy, ahogy nekik kéne. Megteremtettük a magunk kis paradicsomát a régi lakásában.

-          Túl sokat szívsz – szedem ki az ajkai közül a füves cigit, mire rámvillantja a szemeit.

-          Ez csak fű – veszi vissza.

-          Gondolkoztam – ölelem át hátulról a derekát, miközben ő zöldséget aprít a vacsorához.

-          Mégis min? – Húzza fel kérdőn a szemöldökét.

-          Gyere hozzám feleségül – jelentem ki, mire egy fél percig döbbenten pislog rám a válla felett, aztán nevetni kezd.

-          Neked tényleg elment az eszed – kacag úgy, hogy a könnye is kicsordul.

-          Az lehet – bólogatok mosolyogva, mert erre szinte mérget mernék venni. Elvégre együtt élek három hónapja egy férjes nővel, akibe halálosan szerelmes vagyok, távol az otthonomtól, a családomtól és a barátaimtól. – De komolyan mondtam. Legyél a feleségem – csókolok a nyakába, hátha így könnyebb lesz meggyőzni.

-          Ha elfelejtetted volna a bigámiát bünteti a törvény – mosolyog rám, mire morcosan elhúzom a szám, mert gyűlölöm, hogy emlékeztet mindig arra, hogy hivatalosan valaki másé. Számomra nem jelent semmit, hogy karikagyűrű van az ujján, amit valaki mástól kapott, mert minél több időt töltök vele annál jobban úgy érzem, hogy ő csak és kizárólag az én feleségem. Már csak azt kell elérnem, hogy az egész hivatalossá is váljon és akkor végre tényleg minden a helyére kerül.

-          Válj el – vágom rá a megoldást, mire nagyot sóhajt, leteszi a kést a kezéből és szembefordul velem.

-          Nem – ingatom a fejem, annak ellenére is tudom, hogy nem ezt akarja hallani. Boldog vagyok vele, de valahogy úgy érzem ez most csak azért van, mert elérhetetlen vagyok a számára. ha viszont ismét lehetségessé válna, hogy az övé legyek, ugyanúgy eltaszítana mint mindig.

-          Miért nem? – Néz rám kérdőn és kissé mérgesen.

-          Mert nem akarok elválni. Szeretem őt és az, hogy beléd vagyok szerelmes, hogy együtt vagyunk most, az nem változtat azon, hogy azt akarom, hogy működjön a házasságom Seannal. Attól még, hogy most börtönben van, ő a férjem és az-az ember, aki vigyázott rám, amikor te nem. Ő rakott össze és nem hagyom el még érted sem. Ahhoz, hogy elváljak tőle olyan súlyos dolgot kéne tennie, amit képtelen lennék megbocsátani neki, de ilyet ő sosem tenne, érted? El kell fogadnod ezt, ha pedig nem megy Niko, akkor menj el – fogom a tenyereim közé az arcát. Nem akarom bántani, igazán nem, de tudom, hogy a mi kapcsolatunk sosem fog igazán működni.

-          Értem, hogy hálás vagy neki és azt is, hogy nem bízol bennem, de pusztán a hála miatt nem élheted le mellette az egész életed, miközben belém vagy szerelmes. Ez tiszta baromság – ingatja a fejét. – Már itt vagyok Kulta, melletted és nem is áll szándékomban többet elhagyni senki kedvéért. Nem gondolod, hogy épp itt lenne az ideje megbocsátanod nekem és megadni az esélyt mindkettőnknek a boldogságra?

-          Már rég megbocsátottam, de nem fogom sosem elfelejteni ami történt. Nem hálából vagyok vele, nem ezért mentem hozzá. Ő mindazt megadja, amire te soha nem leszel képes. Nézd, tudom, hogy szeretsz, ezt nem kétlem, de túl önző vagy és nem tudod megadni nekem, amire szükségem van – próbálom elmagyarázni neki, hogy mi is a baj.

-          Mégis mit nem tudok neked megadni? – Fakad ki, én pedig a hajamba túrok, mert nem akarok veszekedni vele. Csak élvezni akarom a pillanatot és nem törődni semmi mással. Eddig olyan jól elkerültük a konfliktusokat, ha néha össze is zörrentünk az sem volt soha komoly. Ez viszont most más helyzet, mert olyan témát bolygatunk, amiről mindketten másképp vélekedünk és ha megfeszülnénk akkor se tudnánk soha közös nevezőre jutni. – Mit szeretnél? Gyémántgyűrűt? Megveszem neked a legnagyobb követ, ha ez a kívánságod. Gyereket? Dobd el a kurva gyógyszert a picsába és tőlem jöhet a baba. Házat Malibun? Ott egye a fene, ha ott akarsz élni, hát éljünk ott. Írjak dalokat neked? Bassza meg már vagy három albumnyi dal szól csak és kizárólag hozzád. Esküvő kell? Örök hűség és szerelem? A vagyonom? A szívem? A lelkem? Mindenem a tiéd, mert mindennél jobban… – sóhajt fel miután elharapta a mondat végét, én pedig elmosolyodom. Mindennél jobban… De rég hallottam már ezt a befejezetlen kis vallomást a szájából. Akkor még nehezére esett kimondania, hogy szeret, most meg már ő is tudja, hogy nem kell, mert magamtól is tudom, ahogy akkor is tudtam még akkor is ha a tettei, szöges ellentétben álltak a szavaival.

-          Biztonságot – suttogom.

-          Kulta – vesz mély levegőt, miközben magához ölel. – A szerelem nem biztonságos, ahogy az élet sem. Bármikor megégethetjük magunkat, de ettől szép kincsem. Tudom, hogy félsz, de komolyan mondtam, hogy soha többé nem bántalak.

-          Régen is ezt ígérted és mégis újra és újra összetörted a szívem. Be kell látnod, hogy nagyon hülye lennék ha újra hagynám, hogy átgázolj rajtam – ölelem én is át a derekát. Ezerszer átgondoltam már a dolgokat, mióta újra velem van. Hosszú éjszakákon át néztem ahogy békésen alszik mellettem és arra gondoltam, hogy bár ne lenne túl késő nekünk. Eljátszottam ezerszer a gondolattal, hogy milyen lenne ismét hozzá tartozni, újra csak őt szeretni. Visszamenni vele Finnországba és leélni vele az egész életem. De a szép emlékek közé alattomosan mindig bekúsztak a rosszak is. Mindig eszembe jutott hiába nem akartam, hogy hányszor törte össze a szívem és mennyire fájt mindig. Szinte megszámlálhatatlan, hogy hányszor pusztultam bele majdnem szó szerint abba, hogy a bolond szívem őt akarta. Annál nagyobb ostobaságot el se tudnék képzelni, hogy újra kiszolgáltassam magam neki, hogy engedjem, hogy az orromnál fogva vezessen.

-          Mit tegyek, hogy újra bízz bennem? – Kérdezi halkan.

-          Semmit – ingatom a fejem. – találtam valakit helyetted akire maximálisan rá merem bízni magam és ez többet ér, mint az, hogy érted lángolok. Lehet, hogy Seant sosem fogom annyira szeretni, mint téged, de az is holt biztos, hogy soha nem is fog annyira bántani, mint te – mondom ki, amit gondolok.

Dühöngök, tombolok, de nem mutatom ki. Nem tehetem. Én szúrtam el és nekem kell helyrehozni. Újra el kell érnem, hogy bízzon bennem. Elengedem, miközben próbálom leplezni, hogy mennyire csalódott vagyok. Leülök a kanapéra és a gitáromért nyúlok. Régóta motoszkál bennem egy újabb dallam. Az idő sürget, lassan, ha akarom, ha nem vissza kellene mennem Helsinkibe. Hónapok óta pihenőn vagyunk, de ez már nem mehet sokáig. A kiadó sürgeti az új albumot és lényegét tekintve nincs semmink amivel előrukkolhatnánk. A dalokat, amiket neki írtam nem akarom kiadni, az a miénk, a mi szerelmünkről szól, túl személyes mind ahhoz, hogy mások is hallhassák. Nem tudom, hogy mondjam el neki, hogy hiába akarom, lassan el kell mennem, arról meg végképp nincs lövésem se, hogy hogyan vegyem rá arra, hogy velem jöjjön. Nem akarja elhagyni Seant, de rá kell vennem, hogy megtegye. Túl sokat jelentünk egymásnak ahhoz, hogy hagyjuk veszni az egészet. A fenébe is, feleségül akarom venni és gyerekeket akarok tőle. Titkon pedig pontosan tudom, hogy ő is erre vágyik.

Ha másképp nem megy hát Brandon ötletét fogom használni. Fogom és egyszerűen elrabolom. Bezárom a hálószobába és soha többé nem engedem ki onnan. Megtartom magamnak örökre, mert ő az enyém, csak az enyém.

-          Hé, eljössz velem Alexhez? – Simítja a tenyerét a vállamra, mire azonnal kizökkenek a zenélésből. Cseppet sem bánom, hogy megzavar, ő elsőbbséget élvez. Lerakom a gitárt magam mellé, a kezéért nyúlok és a tenyerébe csókolok, majd a kanapé háta mögül előre húzom és az ölembe ültetem, hogy aztán megcsókoljam. Elrepült majdnem egy újabb nap, ami majdnem teljes boldogságban telt el mellette. Ha nem lenne ilyen makacs felhőtlen lenne az egész, de akkor talán nem szeretném ennyire.

-          Nem vagyok szívesen látott vendég nála – ölelem magamhoz szorosan.

-          Kaptál meghívót az esküvőjükre, szerintem kezd megbarátkozni veled – simogatja finoman a tarkóm, amitől megborzongok. hihetetlen, hogy még mindig ilyen heves vágyat képes kiváltani belőlem, egy ilyen ártatlan mozdulattal is.

-          Gondolom, mert Jade ráparancsolt – morgok.

-          Oké, akkor maradj – pattanna fel az ölemből, de megakadályozom benne.

-          Mi lenne, ha inkább itt maradnánk? – Kérdezem incselkedve, miközben a tenyerem a pólója alá csúsztatom.

-          Nem semmi szerető vagy ez igaz, de mennem kell – kuncog fel, én viszont elkomorodom.

-          A szerelmed vagyok és nem a szeretőd – javítom ki, mire elmosolyodik.

-          A szeretőm vagy akibe szerelmes vagyok – vágja rá könnyedén, de valahogy cseppet sem tetszik ez a státusz.

-          Nem vagyok hímkurva – sziszegem.

-          Nem is kezellek kurvaként – simogatja meg az arcom.

-          De igen – kapom fel hirtelen a vizet. – Férjnél vagy, de velem élsz, mert a hites urad a börtönben van. Kihasználod, hogy szeretlek, hogy veled akarok lenni minden percben bármi is ennek az ára, de te csak ágymelegítőnek használsz. élvezed, hogy van kihez bújnod éjjel és van aki alaposan megkefél, miközben nekem ez az egész arról szól, hogy érted dobban a kibaszott szívem, de te ezt semmibe veszed – emelem fel kissé a hangom, mire a vonásai megkeményednek.

-          Tudtad a játékszabályokat – néz rám komolyan.

-          A kurva életbe fogd már fel, hogy ez számomra nem játék – teszem le magam mellé, majd rágyújtok egy cigire, hogy lenyugtassam magam.

-          Nekem sem volt az, mikor te Leena vőlegénye voltál. Most megcserélődtek a szerepek és ez nincs az ínyedre, amit megértek, mert nekem se volt anno. Nem tartalak vissza, ahogy te sem tartottál vissza engem soha. Akármikor kiszállhatsz és elmehetsz csak rajtad múlik, de ennyit tudok adni és nem többet, ha tetszik, ha nem - áll fel, majd a fürdőbe vonul, én pedig dönthetek, hogy harcolok-e tovább vagy végre hagyom az egészet a fenébe….

Him koncert

Többen kértétek, hogy írjak nektek egy kis élménybeszámolót a koncertről, de őszintén szólva ez nem is volt olyan könnyű, mint hittem. Nem igazán tudom mit kéne írni vagy, hogyan lehetne visszaadni az egész hangulatát, sőt azt se teljesen, hogy hol kéne elkezdeni az egészet. Ott, hogy majdnem lekéstük a Bécsbe tartó buszt, mert a barátnőm reggel még suliba volt aztán pedig nem akart jönni a fránya villamosa? Vagy, hogy mikor felhívott, hogy még sehol sincs azt hittem a Népliget közepén bontom ki Jacket és iszom meg húzóra az egész üveggel?  Tök lényegtelen információk szerintem. A lényeg, hogy megérkezett elértük a buszunkat, három órán át utaztunk és már Bécsben is voltunk ahol kb. azonnal meg tudtuk állapítani, hogy hiába sulykolja mindenki belénk a két város annyira nem is különbözik. Hisz itt is, amint leszálltunk a buszról megtámadott minket egy kéregetős bácsi, bár mikor mondtuk neki angolul, hogy a kukkot se értünk abból, hogy mit akar (mondjuk nem mintha túl nehéz lett volna kitalálni) aranyosan mosolyogva németül közölte, hogy nincs semmi baj, amit mondjuk Pesten tuti egy hajléktalan se mondana. Talán mégis van különbség…

A lényeg, hogy a buszmegálló és a hely között ahol a koncert volt, maximum tíz perc van gyalog és már elég messziről ki lehet szúrni a Gasometer jellegzetes épületét, így nem igazán aggódtunk, hogy eltévedünk (tökéletesen feleslegesen rajzoltam térképet).

És akkor itt van kb. vége az előzményes rizsának, mert amint a kapuhoz értünk máris kissé megdöbbentük azon, hogy sor van a bejáratnál  (ez pesten tapasztalatból mondom, hogy nem túl jellemző főleg nem kezdés előtt több, mint 2 órával), ahol gondolom a tizenéves tinilányok vérre menő küzdelmet akartak vívni az első sorokért. Mi viszont úgy döntöttünk, hogy a padot választjuk, ahelyett, hogy bárkivel is közelharcot vívnák és megisszuk életünk első számú szerelmét Jacket. Őszintén szólva még akkor se teljesen sikerült felfognunk szerintem, hogy hol is vagyunk vagy miért, tipikus iszogatós estének éltük meg az egészet (legalábbis én tuti) csak akkor esett le a tantusz miután elfogyott már majdnem az-az édes alkohol és ismét felnéztünk.

Immár nem csak húsz tinilány, akart bejutni, hanem rohadt sok emberke állt sorban (ennél finomabban tényleg nem tudok fogalmazni), tehát mi is beálltunk és milyen jól tettük ugyanis alig pár perc után már az utca végéig ácsorogtak az emberek. Furcsaság (vagy talán annyira nem is), hogy nagyon sok honfitársunk gondolta úgy, mint mi, hogy nem vár tovább a csodára és útra kelnek, hogy megnézzék maguknak a HIM-et élőben, szóval előttünk is magyarok (akikhez be is csatlakoztunk, mert gyorsan kiderült, hogy hazafelé velük megyünk egy busszal) mögöttünk is magyarok, így pedig nagyon gyorsan el is szaladt az idő). Bár azt hiszem vagy fél órán át tuti ácsorogtunk így is azért, hogy bejussunk, ugyanis mindenkit egyesével átkutattak, kézi fémdetektor (ami totálisan indokolatlan abban az esetben, ha az emberek 99%-án vagy lánc vagy akármi izé lóg ami tuti fémből van). Na mindegy ezen is túl voltunk és akkor jött a puff, hogy basszus itt vagyunk. Isten áldja drága szomszédainkat amiért náluk nincs megtiltva a dohányzás, így cigi, csacsogás sör miegymás után megkerestük a termet is, ahova mennünk kellett. Megdöbbentő volt számomra, hogy annak ellenére, nem volt hering üzemmód, hogy kint hányan álltak, szép kényelmesen lehetett sörözgetni, senki nem lökdösődött, vagy lihegett a füledbe, amiért kifejezetten hálás voltam.

Ejtsünk pár szót az előzenekarról is, akiket gőzöm sincs, hogy hívnak, milyen nemzetiségűek, de sikerült transzba ejteniük és egy jó előzenekar dolga pontosan ez, ők pedig csillagos ötösre vizsgáztak nálam. Ugyan senki nem énekelt a bandából, mégis úgy játszottak, hogy tátva maradt a szám és ki mertem jelenteni, hogy már csak ezért eljötte idáig eljönni, mert totálisan lenyűgöztek, szóval ha Ville totál részegen lép fel és katasztrófa lesz amit művel, ők máris kicsit kárpótoltak a dologért.

Igen, igen, így álltam hozzájuk. Ha gáz, ha nem, a szilveszteri felvételeket látva egyszerűen muszáj volt lélekben felkészíteni magam a legrosszabbra, annak ellenére is, hogy előtte nap csekkoltam pár nemrég készült koncertfelvételt, ami határozottan tetszett és többen is dicsérték mostanában a finn jómadarakat. Mégis bennem volt a félsz, hogy ha túl nagy bizalmat kapnak tőlem, ha túlságosan nagy reményeket fűzök hozzájuk csúnyán pofára eshetek, hisz lehet, hogy a kedvenc finnem élőben mégse olyan jó.

Na de haladjunk, noname elő zenekar szuper volt, de komolyan. Ki kell derítenem kik voltak ők és honnan jöttek, mert ilyet nagyon ritkán hallok, meg is kapták a vastapsot aztán míg a népek átpakoltak mi megint cigiztünk és söröztünk és akkor jöhet a dobpergés, mert elérkeztünk a lényeghez…

Honnan lehet tudni, hogy egy koncert jó lesz-e már az első pillanatban?

Színpad elsötétül, pakolós emberek eltűnnek, tömeg morajlik, a két szép szemét behunyja az ember és beleszagol a levegőbe. Ha ott van a rezgés a levegőben, amit minden érzékszerveddel érzel, ha a barátnőd (aki azóta ismeri a zenekart mióta te megmutattad neki) szorongatja a söröspoharát és a kezed is úgy, hogy komolyan megérzed és ott van az a jellegzetes valami, az oxigénmolekulák közt, ami beáramlik a tüdődbe és feloldódik a véredben, na akkor szinte száz százalék, hogy nem mész haza úgy, hogy oké ilyenen is voltam, azt kész. És, hogy meg volt-e? De még mennyire!

A furcsaság az, hogy még fel se álltak de máris valami totálisan másik dimenzióba tudtak vinni, ahol nincs se kép, se hang, se semmi, hát még amikor meg is jelennek… Áll a padlón, szem kikerekedik, szufla bent ragad. Hát finoman fogalmazva is iszonyatosan magasak (oké ezt eddig is tudtam), de komolyan mondom, hogy a képek nem adják vissza, hogy ennyire azok és nem a színpad dobott rajtuk ennyit az is tuti. Én se vagyok alacsony ember, de még ilyen távlatból is frusztrált, hogy ha bármelyik is mellettem állna, kitörne a nyakam, hacsak nem a mellkasukkal akarnék beszélgetést folytatni. Másik dolog, amit muszáj volt megnéznem magamnak, hogy Ville tényleg el tud-e bújni a mikrofonállvány mögött, olyan vékony-e. Ezúton jelentem szerencsére nem (de könyörgöm adjon neki valaki egy akkora állványt, ami mellé nem kell térdet rogyasztania, nem hiszem el, hogy durván húsz év alatt nem sikerült egy megfelelő magasságút beszerezni vagy senki nem mutatta meg neki, hogy hogy állítsa feljebb). Bár azt nem értem, hogy miért öltözik be mostanában annyira, hogy elvesszen a nagypapi kardigánba, de meg se próbálok kiigazodni rajta, úgyse menne.

És akkor maga a koncert: A hangosítós embert valaki bassza úgy fejbe, hogy soha többé ne tudjon elrontani egy tökéletes koncertet se. Ugyanis az első komoly meglepi akkor ért, mikor Ville kinyitotta a pici száját. Az összes többi hangszerhez képest nem szólt eléggé és jól hallhatóan torzított is valamennyit a mikrofon a hangján, pedig a torkával aztán tényleg nem volt baj, olyan, mint amilyen a nagykönyvben meg van írva. Ki lehetett hallani azt is, hogy ő magától próbálja orvosolgatni a problémát, de azt hiszem úgy járt volna a legjobban, ha messzire hajítja azt a szart és kupán vágja az embert, aki szarul állította be a cuccot, bár ennek ellenére is azt hiszem elég jól helytállt emberünk. Egy idő után persze megszokja az ember füle, hogy a hangosítással nem minden oké és már annyira nem is érdekel a dolog, aztán egy idő után rendeződött is a technikai malőr, na de mégis ejnye bejnye. A hangosító pultos bácsinak hatalmas fekete pont jár ezért. Bár most, hogy elkezdtem visszanézni a felvételeket furcsának találom, hogy ez a kis probléma nem hallatszódik ki és csak élőben volt érzékelhető. Lehet, hogy az én fülem finnyás?           

Kémia: Őszintén? Ville még mindig fantasztikus, karizmatikus, ahogy az egész zenekar is egyszerűen zseniális, bár őszintén szólva a zöld szemű szörnyön nem csak látni, érezni is már, hogy nem húsz éves, hogy nem kevés dolgon van túl, hogy rohadtul elcseszett egy fószer (persze a szó legeslegjobb értelembe véve bármennyire furán is hangzik ez). Fáradt és nem olyan lelkes, mint anno volt, de ezt is tudtam mikor elindultam. Viszont, mint csapat tökéletesen működnek. Lehet, hogy Ville nem lelkes és ezt most nem úgy értem, hogy a zenélésért nem lelkesedik, sokkal inkább szerintem a közönségtől van hányingere, de a többiek nagyon kompenzálják a zöld szemű rajongóundorát ( Migue és Burton is fotózkodott a lánnyal, aki a hazafelé buszunkat szervezte és persze nem csak vele, ő pedig meséltem, hogy nagyon normálisak és kedvesek), pokolian figyelnek egymás rezdüléseire (amit foghatunk akár az évekre meg a rutinra is, de nem hinném, hogy ehhez lenne köze a dolognak) szóval így kompletten hihetetlen az egész.

Tudom, sokan azt mondjátok, hogy elfogult vagyok velük, ami részben igaz ugyan, de látom a hibáikat is. Jár egy nagy fekete pont, mert Ville viszonylag keveset kommunikált a közönséggel vagy sokkal inkább szinte semmit, így pedig kicsit futószalag vagy CD hangulata lett néhol a dolognak, ami nem baj, de jobb lett volna, ha kicsit többet produkálja magát. De hát ő mostanában ilyen, ezt kell szeretni, annak is örülök, hogy nem fordított hátat a közönségek, mert ezt is néha megengedi magának, amitől picit olyan érzésem van, hogy már rá se bír nézni azokra, akik elmennek a koncertjére, mert szeretik a zenéjét, pedig lehet, hogy inkább a fények csesztetik szegény szemét (és ez a valószínűbb).

Érdekesség, hogy valamiért nem tombolt úgy a tömeg, ahogy én azt megszoktam itthon, oké persze mindenki élvezte, volt aki a másik nyakába ült (lenne egy tippem, hogy azok magyarok voltak), de mégis olyan visszafogottnak tűnt az egész, a számomra megszokott elmebajhoz képest. Sokat gondolkodtam, hogy ez miért is van. Azért, mert az osztrákok ilyenek és a légkörük ránk is hatott vagy mert HIM koncert nem arról szól, hogy ugrálj és őrjöngj, esetleg a színpadon lévők miatt van az egész, de nem jutottam semmire. A helyzet az, hogy tökéletesen mindegy is, mert nagyon sok esetben csak annyit figyeltem meg magamon, hogy totálisan hitetlenkedve ingatom a fejem, mert valahogy nehéz feldolgozni, hogy ilyen van és az őrjöngés hiánya nem vont le semmit a dolog értékéből, egyszerűen nem számított, hogy mit művelnek a körülötted állók. Na és ezt most, hogy értem? Hát úgy, hogy mindenki tudja, hogy ha ezer meg egy koncerten nem jártam már, akkor egyen se, eddig viszont mindent tudtam valamihez hasonlítani ilyen vagy olyan szempontból, be lehetett kategorizálni az összes zenekart kb., bedobozolni, elraktározni. Pontosan meg tudtam határozni, hogy ez ilyen volt, az meg olyan, ebben ez tetszett, abban meg az, itt ez nem volt jó, amott meg az döglött be.

Na itt ilyen nincs. Van bennünk valami megfoghatatlan, ha mind fenn vannak a színpadon akkor működik az egész, mindenkinek meg van a saját maga szerepe és hiába Ville a húzónév a legtöbb ember számára, ha csak egy ember is kiszállna a bandából, holt biztos vagyok abban, hogy azonnal összeomlana az egész. Ők a tipikus csapat, egyik se állná meg ilyen profin a helyét a másik nélkül (nem még Ville Valo sem), totálisan profik, tudják a dolguk, az énekesmadarunk hangi adottságai még most is olyanok, hogy arra egyszerűen nincsenek szavak. Nincs még egy ember aki úgy tud mélyről magasra váltani ahogy ő, senki, de senki nem tud így játszani a hangszínekkel. Ki kell jelenteni, hogy tízezer százalék, hogy a pokolból jött, mert földi halandó ilyen hangot nem kaphat. A mozgáskultúrája mondjuk elég vicces, a seggrázás még mindig megy, de érdekes, hogy ez is jól áll neki annak ellenére, hogy be kell látni szörnyű az a valami, amit csinál. Irtó vicces ahogy hol jobbra, hol ballra mozog, jót lehet rajta röhögni, bár szerintem anno ezeket a mozdulatokat szexinek szánta és rajta ragadt, de még fiatal korában sem volt szexi ahogy a sejhaját riszálta inkább ciki esetleg az esetlen szót lehet rá még használni kész elmebaj, hogy cukinak könyveltük el mi csajok ezt a macitáncot vagy nem tudom mit. Linde fogösszeszorítós gitárszólóit tanítani kéne bár az is aranyos, hogy nem tud megállni egyhelyben egy fél percre se, úgy köröz, mint a kiskutyák akik a farkukat kergetik, Migé új fizimiskája röhejes (szerintem ő lesz idén a Mikulás Finnországban) de ettől függetlenül hozza amit hoznia kell, a dobok szóltak (talán túlságosan is, de ez nem Gas hibája) és hát Burton sem véletlenül a csapat tagja, a tudása előtt emelem a kalapom.

Dalok: egy kis új, egy kis régi klasszikus Him-es befutós közönségkedvences. Szerintem elég jól meg lett ez oldva, bár ha jól emlékszem a Screamworks-ről egy dalt se játszottak (bár köztudott, hogy az-az album még számukra is kakukktojás és ha a pletykák igazak nem véletlenül nem turnéztak azzal az anyaggal sokáig, ha és amennyiben jól tudom Ville gyűlölte és lefújta a dátumokat, mondván azokat nem akarja az emberek nyakába kényszeríteni)

Hogy volt-e szikra? Egyértelműen igen, ráadásul nem is akár milyen. És azt is megértettem, hogy miért ők a love metal stílus egyedüli képviselői. Mert őket tényleg nem lehet semmilyen más dobozba csukni, páratlan amit művelnek és ez így van jól, az apró kis furcsaságok (hibák??? Nem tudom őket hibának nevezni sehogy se) ellenére is. Hogy miért nem találok hibát? Mert azt hiszem, ha hibának nevezném ezeket a kis piti dolgokat az nem lenne más mint szőrszálhasogatás, ráadásul tökéletesen hülyeség is volna (és ez tudom, hogy most nagyon nagy elfogultan hangzik), mert azt hiszem, hogy ezek a kis mini részletek azok amik azzá teszik őket akik. Mondjuk, hogy ezek a megkülönböztető jelzések, amik miatt totálisan egyediek tudnak lenni.

Hogy elmennék-e megint? Igen, igen és ezerszer is igen, akár ennek az árnak a triplájáért is. Sőt már most ki merem jelenteni, hogy még egyszer, ha addig élek is, de levadászom őket valahol, bár nagyon örülnék neki, ha jövőre valaki meghívná őket kicsinyke hazánkba is, mert tutira van rá kereslet (drága koncertszervezők ezt lehet célzásnak venni) és szerintem van az a pénz amiért hajlandóak betenni hozzánk megint a lábukat.

Itt talán a legjobb a hang, bár a kép hagy némi kívánnivalót maga után...

Rossz hír

Sziasztok!
A gépem sajnos továbbra is rakoncátlankodik, lassan kilátásba kerül az is, hogy az egész mehet a kukába akkor viszont morci leszek. A lényeg viszont, hogy minimum még 2 hétig biztos nem tudok részt hozni. Kínomba már papírra írok és ez a jó hír, hisz a kényszerszünet alatt is készülnek a fejezetek, amiket csak be kell majd gépelni.
Hát így állunk. Továbbra is a türelmeteket kérem, nekem sem ideális, hogy mikor van ihlet nem tudok írni, de sajnos ez van.
Millió puszi a legeslegjobb olvasóknak a világon:
Kesha

123. Ne tedd ezt

"Az emberek azt hiszik, hogy a szerelem valami szép dolog, pedig a sátán csapdája. De én érted még a sátánnal is megküzdök."

 

-          Itt vagyok, nyugodj meg – ölel olyan szorosan magához, mint talán még soha, én pedig  még sosem vájtam ilyen mélyen a derekába az ujjaim, sosem szívtam még ilyen mélyen magamba a dohánnyal kevert keserű, fűszeres parfümillatot, ami mindig árad belőle.

-          Hol voltál eddig? – Suttogom részegen a mellkasába.

-          Mindig itt voltam – feleli nagyon halkan, mire elhúzom a szám. Tényleg mindig velem volt, minden egyes nap, minden egyes órájában. Ott volt minden szívdobbanásában, lélegzetvételben. Ott volt reggel, ott volt a kávéban, a tejben, ott volt az ebédnél, ott volt a borban, a cigaretta szürke füstjében. Mindig ott, mindig velem, mégis olyan távol. Hogy kerültem megint a karjába? Miért vagyok már megint gyenge? Miért dobol úgy a szívem, mintha ki akarna törni a mellkasomból? Miért hagynak magunkra az értem aggódók, mintha mellette biztonságban lennék? Miért érzem úgy magam, mintha épp a mennybe mennék?

-          Annyira gyűlöllek – hazudom, bár valahol igaz is, amit mondok. Gyűlölöm, mert képtelen vagyok gyűlölni. Gyűlölöm, mert még mindig szeretem.

-          Szeretlek Kulta, nagyon-nagyon szeretlek – simogatja a hátam, miközben én még szorosabban bújok hozzá. Nem értem mi történik, egyszerűen bepánikoltam és kirohantam a klubból, most meg itt van ő és azt hazudja, hogy szeret. Már minden elmosódott, semminek nincs értelme, egy roncs vagyok, egy akaratlan, döntésképtelen szerencsétlenség, aki egyedül még levegőt se tud venni. Reggel azon is el kellett gondolkodnom, hogy hogyan kell megkenni a pirítóst. Nem volt ott Sean, nem volt ott senki, aki megmutatta volna. Ha nincs Sean, Nikoba kapaszkodom, ha nincs Niko Seanba vagy valaki másba, mert egyedül nem tudok megállni a lábamon.

-          El kell menned – engedem el szipogva, mire homlokráncolva néz rám, miközben gyengéden lesimogatja a könnyeket az arcomról.

-          Miért? – Kérdezi halkan.

-          Mert megint tönkre fogjuk tenni egymást – túrok a hajamba.

-          Nem kell így lennie – kezd el megint győzködni arról, hogy nekünk együtt kell lennünk.

-          Nem kellett volna eddig se így lennie, mégis így volt. És ezután is így lesz, mindketten tudjuk – veszek egy mély levegőt, hogy lenyugtassam magam, hisz fogalmam sincs mit csinálok. Részeg vagyok még mindig, zsong a fejem és kicsit szédülök is, ráadásul épp most engedtem el annak az embernek a derekát, aki megmutathatná, hogy hogyan kell megkenni a kenyerem, amíg Sean vissza nem jön. De ez nem lenne tisztességes semelyikükkel. Egyedül is képesnek kell lennem ilyen apróságokra. Épp elég volt a siránkozásból, a bénultságból, nem kapaszkodhatok mindig valakibe, mert mi van ha egyszer senki nem marad? Le kell akkor mondanom, a lekváros pirítós nyújtotta élvezetről, mert nem tudok egyedül belenyúlni a késsel az üvegbe? Hülyeség.

-          Nem – vágja rá, miközben hevesen csóválja a fejét.

-          Niko elég – nézek a szemébe, amitől még most is összeugrik a gyomrom. – Szeretlek, mindig szeretni foglak, de nekünk nem megy. Nem szabad erőltetnünk, mert a végén mindketten annyira megsérülünk, hogy nem fogjuk túlélni érted? Így is darabokban vagyunk – tárom szét a karjaim és csak remélni merem, hogy végre belátja,hogy amióta ismerjük egymást mindkettőnk élete romokban hever. Előtte sokkal kiegyensúlyozottabbak és boldogabbak voltunk. Nem ültünk ezen a pokol és menny közt száguldó hullámvasúton, ami mindkettőnket megviselt.

-          Azért vagyunk darabokban, mert nem vagyunk együtt – teszi a meleg tenyerét a derekamra, amitől egy picit megrázkódok. Még mindig borzongok az érintésétől.

-          Nem, azért vagyunk darabokban, mert nem vagyunk normálisak. Gondolj bele, ha nem találkozunk, te már lehet, hogy elvetted volna Leenat és gyerekeid lennének, én pedig nem tudom hol lennék, de szinte biztos, hogy nem egy klub előtt vitáznák veled részegen – sóhajtok fel.

-          Ha elveszem Leenat, már nem élnék. Agyonlőttem volna magam, mert nem tett boldoggá. Te mentettél meg tőle, nem érted? – Lép közelebb, mire azonnal hátrálok. – Leena egy önző kígyó, aki manipulált én pedig könnyedén belesétáltam a csapdába, mert hinni akartam a szerelemben, de azt nem ő hozta el, hanem te – túr bele a hajamba. – Értsd már meg, hogy szeretlek és nem engedlek el, főleg most nem, hogy alig fél perce te is azt mondtad, hogy szeretsz és mindig szeretni fogsz – simogatja gyengéden az arcom én pedig nem tudom mit kéne mondanom ahhoz, hogy végre elengedjen. Ha bántom, úgy viselkedik, mint egy hűséges kutya és csak azért is visszajön, ha szeretem az se jó. Őrült egy mókuskerék ez, amiben futva már nagyon rég kifáradtunk mindketten, mégis ha az egyikünk kiszáll belőle, a másikunk visszarángatja, hogy tovább szaladjunk, mintha lenne bármi értelme is.

-          Menj haza – kérem halkan, mire elmosolyodik.

-          Itthon vagyok Kulta – ölelem át újra. Nem adom fel, mert nem adhatom fel. Jobban kell, mint a levegő.

-          Los Angeles nem az otthonod – ingatja a fejét, mire halkan felkuncogok. Frusztrált vagyok és ideges, talán kissé zavart és bizonytalan is, mert nem tudom mi lesz, de érzem, hogy muszáj tepernem, amíg meg nem adja magát. Nem érdekel ha az összes csatát el is vesztem vele szemben, de a háborút meg kell nyernem.

-          Megsüketültél kicsim? – Szorítom magamhoz, mert már egy lépésnyi távolság is túl sok tőle, érezni akarom a teste melegét, hogy ott van és nem csak egy durva hallucináció. – Ott van az otthonom, ahol te vagy. Tőlem lehet az Bamako, San Francisco vagy Tokió nem számít. Amúgy mondtam már, hogy szörnyen makacs vagy? – Kuncogok fel, hisz ugyan most ez az önfejűség ellennem dolgozik, mégis imádom, hogy nem egyszerű vele semmi, hogy kiáll azért, amit elhatároz, még akkor is, ha a legnagyobb ostobaságról van szó, amit elkövethet.

-          Mondod ezt te – fintorodik el, mire újra nevetnem kell. Na igen… Ő azt akarja, hogy eltűnjek én meg őt akarom, ezért állunk egy klub előtt és egyszerűen nem mozdulunk. De nekem akár így is jó. Maradhatunk örökre, amíg vele lehetek nem érdekel. Jó itt, mert a karomban van.

-          Maradj velem örökre – kérem halkan, mire megfeszül az egész teste, én pedig tudom, hogy megint olyat mondtam amit nem kellett volna.

-          Szeretem Seant – tol el magától, mire szívem szerint káromkodni kezdenék. Ki kéne törni annak a pasasnak a nyakát és akkor nem okozna se több bajt, se több fejtörést. Nem állna többet az utamba. Eddig sikerült nyugodtnak lennem, de ettől a két szótól felforr bennem az indulat, gyűlölöm azt a férget és gyűlölöm azt is hallani, hogy szereti őt. Nem szabadna szeretnie. Senkit nem kéne szeretnie rajtam kívül. Ő az enyém. A birtoklási vágy egyszerűen elveszi az eszem érzem, hogy a kezeim ökölbe szorulnak, próbálom a belől tomboló hurrikánt megfékezni, de nem megy, a légzésem elnehezedik. Próbálok koncentrálni, próbálom visszanyelni a kitörni készülő szavaim, de nem megy. Egyszerűen robbanok, mint egy átkozott bomba.

-          És ő is szeret? – Kérdezem gúnyosan. – Az ex feleségét talán többet dugja, mint téged. Nyisd már ki a szemed a francba is, ő nem szeret téged én viszont igen. Sőt mondok jobbat, te sem szereted őt annyira mint kéne. A kurva életbe Lia – rúgok bele a falba mérgembe. – Az apád lehetne, kurvázik, nincs veled, drogozik de téged is töm azzal a sok szarral, hogy ne tudj tisztán gondolkodni. Nem is rá van szükséged, hanem a kibaszott kokainra, ami úgy tűnik teljesen elvette már az eszed. Alig múltál húsz éves bassza meg, ő pedig lassan negyvenöt lesz. Tőle akarsz gyereket? Olyan akarsz lenni mint ő? Egy lecsúszott, függő rocksztár feleség szeretnél lenni, aki azt se tudja majd, hogy hol is van és nem emlékszik a legszebb éveire, amit elvesz tőle a drog és a férje? Ez az álmod? Régen nem ezt mondtad – ragadom meg a vállait és a zöldeskék szempárba nézek, ami attól a rengeteg alkoholtól üvegesen csillog. – Emlékszel még miről ábrándoztunk Lia? Kertes házról, kint játszó, kacagó gyerekekről, egy életről, amiben mindketten boldog és nyugodtak vagyunk. Arról beszélgettünk éjszakákon át, hogy egy finn erdő közepén foglak feleségül venni, hogy az összes albumunk neked lesz ajánlva, hogy jössz velem és bejárjuk ketten az egész világot és ha megunjuk az egész turnééletet visszavonulunk egy csendes kis helyre, ahol én majd gyerekeket tanítok zenélni, te meg csinálsz a nagyapádtól örökölt pénzből egy kiadót és az ismeretlen tehetségek albumait adod csak ki. Reggel együtt kelünk, gyerekeink lesznek és békében neveljük őket, távol tarjuk őket ettől az őrülettől, amíg tudjuk vagy ha mégse, akkor megmutatjuk nekik, hogy hogyan élvezzék az egészet. Elfelejtetted? – Nézek rá hitetlenkedve, mert nem tudom felfogni, hogy minderről már lemondott, hogy már mást akar és nem ezt. Ismerem és nem tudom elfogadni, hogy ennyire más útra lépett.

Bár ne kísértettek volna olyan sokszor ezek az ábrándok, akkor most talán nem érezném úgy, hogy innom kell valamit, el kell engednem arról a zöld szemű, göndör barna hajú kisfiúról alkotott képet, ami csak a fejemben élhetett, aki sosem fog megszületni. Lemondtam az anyaságról Sean mellett és ez így volt jó. Lemondtam Nikoról is és lemondtam arról az életről is, amiről régen órákon át tudtunk beszélgetni, az ágyban fekve egymás karjaiban. Képesek voltunk még azon is összeveszni, hogy a képzeletbeli házunk falai milyen színűek lesznek, aztán egy csókkal lezártuk a hajnali vitát és elnapoltuk a kérdést. De ezek az idők elmúltak. Véget ért és így kellett lennie. 

-          Mennem kell – szakítom ki magam a karjai közül, majd mire bármit is mondhatna visszamegyek a fülledt levegőjű klubba, ahonnan nem is olyan rég kimenekültem. Alexnél keresek menedéket, aki nem néz rám furán, egyszerűen hagyja, hogy mellé üljek és ellopjam a cigijét, majd az előtte lévő pohár tartalmát is kiigyam. Túl sok a kérdő tekintet így inkább vele foglalkozom. Ő nem kérdez semmit, mégis tudom, hogy mindent tud. Mellettem áll és nem akar Niko karjai közé lökni még akkor sem, ha ő sincs oda Seanért. Mindenki más viszont úgy tűnik, hogy összeesküvést sző ellenem és a házasságom ellen. Yv amint meglát azonnal feláll és kimegy azon az ajtón, amin én bejöttem. Már azt sem tudom kinek a barátja, az enyém vagy Nikoé, hisz mióta visszajött többet van vele, mint velem, ami fáj. Nem értem miért teszik ezt, nem értem miért hiszi mindenki azt, hogy jobban tudja, hogy mit akarok azaz ebben az esetben sokkal inkább kit. Barndon hirtelen vágódik le mellém, nem szól semmit csak néz, ami egy idő után kifejezetten idegesítő.

-          Mondd – sóhajtok fel, a sokadik tequilám után. Ismét elég bátor vagyok ahhoz, hogy végighallgassam milyen ostoba, makacs némber vagyok. Valahogy rá van írva az arcára, hogy mit gondol és, hogy helyteleníti, hogy úgy döntöm magamba a feleseket, mintha a pohárkákban csak víz lenne.

-          Semmi – csóválja meg nagyon lassan a fejét, miközben a whiskyjét lötyögteti az üvegben.

-          Brandon – szólok rá, mert nincs türelmem a kis játékához.

-          Csak elgondolkodtam – von vállat hanyagul, miközben még egy pohár italt pusztítok el, közben továbbra is úgy néz, mintha a vesémbe akarna látni. De most már nem csak ő. Többen bámulnak, ami tényleg eléggé bosszant.

-          Szabad tudni, hogy mégis min? – Fordulok felé, miközben kérdőn felhúzom az egyik szemöldököm.

-          Aham – bólint lassan, de nem folytatja tovább, amivel igazán kezd felhúzni.

-          Éspedig? – Szegezem neki türelmetlenül a kérdést, ugyanis egyre többen figyelnek minket, még Alex is, aki eddig azzal foglalta le magát, hogy a lehető legtöbb füves cigit tekerje be, amit minden bizonnyal az éjszaka folyamán szeretne elfogyasztani.

-          Éspedig azon, hogy mégis ki vagy te – néz mélyen a szemembe, mire ráncba szalad a homlokom.

-          Ezt meg, hogy érted? – Nézek rá totálisan értetlenül.

-          Tudod ismertem egy lányt, aki a klub előtt ücsörgő, épp teljesen romokban heverő férfiba szerelmes volt. A férfi is szerette, de elbaszta, nagyon-nagyon sokszor elbaszta. Eddig még be se vallotta magának, hogy hibázott, de az a lány, akit én ismertem nem hagyta volna kint egy üveg tequiláért. Az a lány nem volt önző, mert a szerelme tiszta volt, mint a frissen hullott finn hó. Az a lány meghallgatta volna, figyelt volna rá és beismerte volna, hogy szüksége van rá, a férfi szerelmére, oltalmára, lelkére és testére. Az a lány ugyan büszke volt, de mindig küzdött, pusztán azért, mert tiszta szívéből szeretett. Az a lány azt hittem te vagy, de most nem látok mást, mint egy vedelő roncsot, aki azt se tudja mit csinál és elhajítja a férfit, aki végre képes bocsánatot kérni és beismerni, hogy mennyit jelent számára a nő, aki kihúzta abból a sötét veremből, amibe került évekkel ezelőtt. Tudod Lia, Niko nem szent, de mióta itt van próbálja bebizonyítani, hogy szeret, hogy bármire képes érted, az életét is odaadná csak azért, hogy a szívét ne eldobd, hanem megtartsd és vigyázz rá, te mégis úgy bánsz vele, mintha soha nem jelentett volna semmit számodra. Mintha nem ezt akartad volna. Ugyanazt teszed vele, amit ő tett veled, tehát immár nincs mit a szemére vetned. Ő is játszott és félt ezért vesztett el, most pedig te játszol vele, mert félsz, így pedig ugyanarra a sorsra fogsz jutni, mint a legjobb barátom. Bele fogsz halni és nem azért, mert ő öl meg, hanem azért, mert te ölöd meg saját magad azzal, hogy nem engeded közel – áll fel, majd utoljára a szemembe néz és könnyedén elsétál, mintha nem tudná, hogy minden egyes szava szíven talált az előbb.

Mintha kiszívták volna belőlem megint az életet. Egy kopár, száraz sivatag ismét az egész élet, ahol még virág sem terem, ahol nem esik egy csepp eső sem, ahol szomjazom és éhezem, ahol még a levegőt is olyan fájdalmas beszívni, mintha mérges gázzal lenne tele. Nem értem miért teszi ezt velem. Már nem adhatok semmit neki, hisz mindenem amim van csak az övé. Mindenem a lábai elé helyeztem, neki mégse kellett.

Yvonne finoman simogatja a hátam, mintha meg tudna vigasztalni, de ez képtelenség. Csak egy dologra tudok gondolni. A megváltó halálra. Talán őt is meg kéne ölném és magammal vinni a pokolba, hátha ott együtt lehetünk. Hátha megértené, hogy mennyire szeretem.

-          Tessék – nyom a kezembe Brandon egy üveget, mintha az bármiféle gyógyírt jelenthetne.

-          Mivel jobb Sean, mint én? – Nézek rájuk kérdőn. – Vele jobb a szex? Ő jobban szereti? Mit tud ő amit én nem? Mi kell neki Yvonne? – Kérdezem kissé kétségbeesetten.

-          Talán nincs kész rád most – hajtja le a fejét, mire értetlenül ráncolom össze a homlokom.

-          Mi? – Suttogom halkan, mert ezt a mondatot egyenlőre nem tudom értelmezni.

-          Nincs kész arra, hogy megélje a szerelmeteket. Túl sok dolog történt vele és nem tudja kezelni azt amit most ajánlasz. Nem tud arra gondolni, hogy mennyire boldog lehetne melletted, mert már lemondott az egészről. Nem tud arra gondolni, hogy veled menjen Finnországba vagy akárhová és megteremtsétek azt amire vágytok, mert csak egy álomnak tűnik neki – néz a szemembe.

-          Ez egy hatalmas nagy faszság – vág közbe Brandon dühösen. – Ő már nem az a Lia akit ismertünk Niko. A sok szar amivel ez a rakat barom teletömte a fejét megváltoztatta. Önző lett egy utolsó szemét szívtelen ribanc, aki élvezi, hogy tepersz utána, mert kicsinyes és így áll bosszút, azért, mert bolond voltál. Kurvára húzzunk el ebből a tetves városból és menjünk át hozzám. Iszunk, bulizunk és elfelejted ezt a szörnyet, aki abból a lányból lett akit szerettél – szívja fel magát, én pedig meglepődök rajta, hisz eddig kedvelte Liát.

-          Ő nem… - kezdem el megvédeni a lányt, akit szeretek de könnyedén leint.

-          Gondold végig – sziszegi. – Ugyanaz történt mint Leenaval. Amíg csak játszottál, addig sírt érted, miután viszont megízlelte, hogy hatalma van feletted ott rúg beléd ahol csak tud, mert tudja, hogy szereted és ezt kibaszottul kihasználja. Tudja, hogy bánthat, mert megteheti és meg is teszi. Te pedig szerelmes vagy és ilyenkor elmegy az eszed. Engeded, hogy kínozzon, mert azt hiszed, hogy ez is jobb, mint a semmi. Lesz majd másik csaj, őt meg felejtsd el – Gyújt rá egy cigire én pedig elgondolkodva kortyolok bele az üvegbe. Igaza lenne? A történelem ismétli önmagát? Tényleg ugyanaz történne, mint Leenaval? Az nem lehet. Lia nem lehet olyan, mint ő. Ő csodás. Vagy elvette a szerelem ismét az eszem és nem látom a fától az erdőt? Hallgatnom kéne Brandonra és el kéne mennem, amíg tényleg olyan fájdalmat nem okoz, amivel tönkretesz?

-          Nem értem miért akarod egy szívtelen dögnek beállítani. Természetes, hogy fél, hisz nem egyszer megégette már magát Nikoval – kel Yv azonnal a védelmére, én pedig csak egyetérteni tudok vele. - Ne hasonlítgasd ahhoz a gonosz ribanchoz a legjobb barátnőm – kéri ki magának, mire Brandon ajkai gúnyos mosolyra húzódnak.

-          Ha nem viselkedne pontosan úgy, mint az a gonosz ribanc, nem hasonlítgatnám hozzá – vágja rá gondolkodás nélkül, amitől Yv azonnal felpaprikázza magát.

-          Soha nem csalta meg a barátod és nem viselkedik úgy, mint egy eszement őrült – áll fel mellőlem, én meg érzem, hogy közbe kéne lépnem, míg el nem fajul teljesen a kis vitájuk arról, hogy Lia egy szívtelen picsa-e vagy egy félős kislány, de nincs erőm hozzá. Inkább magam elé meredve próbálok levegőhöz jutni, ami nem is egyszerű jelen pillanatban. Még az ital sem segít, amit Brandon a kezembe nyomott, bár tudom, hogy az én bajomon talán még a kötél sem segít. Önkéntelenül jut eszembe Leena és a baba aki talán az enyém volt, de nem született meg. Persze talán jobb így, mégis sokszor kísért, hogy mi van ha az én gyerekemmel volt várandós. Valahol az én hibám is, hogy elvesztette. Az a baba indította el a lavinát. Ha ő nem hal meg, én nem ugrok Lia torkának, ő nem megy férjhez és talán most boldog lehetnék. Persze lenne egy fiam vagy egy lányom, akiről gondoskodnom kéne akkor is, ha nem vagyok a vérszerinti apja, de minden bizonnyal még egy idegen gyerekét is könnyebb lenne felnevelni Liával, mint élni a szerelme és anélkül a kisbaba nélkül.

Mire felkapom a fejem Yv és Brandon egymással kiabálnak, én viszont elindulok az orrom után. Sétálnom kell, mennem kell, gondolkodnom kell, úgy, hogy közbe nem hallom minden másodpercben a lány nevét, akivel már nem tudom mit kéne kezdenem.

-          Elég lesz – állok meg Brandon és Yv közt, már amennyire állni tudok a saját lábamon. Ezra karja a derekamon sokat segít abban, hogy ne dőljek el semerre.

-          Még, hogy nem olyan, mint ő – dobja fel a levegőbe a karját Brandon, majd beleiszik a sörébe a fejét rázva.

-          Mi a fene bajotok van? – Nézek rájuk értetlenül és egy kissé zavartan is. Talán nem volt jó ötlet ennyire tequilára füvet szívni, mert most úgy érzem lebegek, pedig ezerszer jobb lenne ha magamnál lennék, mielőtt a legjobb barátnőm megöli Niko legjobb barátját. Nincs kedvem két emberhez is a börtönbe járni, ha látni akarom őket. Épp elég Sean. Ahogy belegondolok, hogy hazaérve, megint nem lesz senki otthon és nem lesz kihez hozzábújnom és elmesélnem, hogy mennyire szürreális az élet és még ezt is mennyire hihetetlenné tudja tenni az ipari mennyiségű tequila, amit leküldtem a torkomra, amit még egy kis fűvel is megkoronáztam, nehogy már ne legyen hab azon a bizonyos tortán elszomorodom. Senki nem fog kinevetni és megcsókolni vagy valami még okosabb dolgot mondani, miközben szorosan a tart a karjába. Nem fogja azt mondani, hogy az élet ilyen szürreálisan is szép és én nem fogok senkire mosolyogni, miközben azon gondolkodom, hogy mennyire igaza is van az illetőnek, akit ha akarok a férjemnek is nevezhetek. Ezra kedves simogatása magamhoz térít, így máris vissza tudok fordulni a marakodó páros felé. Yv úgy fújtat, mint egy dühös macska, akinek nem jutott a tejfölből, de Brandon is gyilkos pillantásokkal méreget minket.

-          Semmi – sziszegik egyszerre, mire nagyot sóhajtok, aztán leintem az első taxit, ami elmegy mellettünk. Épp ideje hazamennem és kipihennem magam, mára bőven elég volt az önpusztításból. Gyorsan köszönök el mindenkitől, majd a taxiból látom, hogy Yv és Brandon azonnal egymás torkának esik, amint megmozdul alattam az autó. Félálomba kerülök, mire hazaérek, a kulccsal alig találok bele a zárba, a nappaliban lerúgom a cipőim, a konyhába lépve viszont megcsap az ismerős cigaretta és parfümszag. Niko szemei a sötétben is szinte világítanak, a kintről beszűrődő Hold fényében.

-          Szia – suttog halkan, mire felkapcsolom a villanyt és a falba kapaszkodom. Félek, hogy elájulok attól, hogy egy szál farmerban áll a konyhám kellős közepén, nem értem mit keres itt. Én csak aludni akarok, erre meg…

-          Hogy jutottál be? – Szegezem neki a kérdést.

-          Felmásztam a rózsalugason – feleli könnyedén, miközben rágyújt egy cigire.

-          Ki kell vágnom – fintorodok el, miközben a hűtőhöz megyek egy üveg vízért.

-          Nem számítana sokat, megtalálom a módját, hogy bejussak – suttogja vészesen közelről, majd megérzem a teste melegét is.

-          Mi a fenét művelsz? - Kérdezem rekedten és totálisan összezavarodva.

-          Szeretlek és vigyázni akarok rád. Küldj el, csukass le, kérj távolságtartási végzést nem érdekel. Az enyém vagy Kulta – suttogja határozottan, majd birtoklóan a derekam köré fonja mindkét karját, mintha tényleg az övé lennék.

-          Férjnél vagyok – vágom rá fáradtan és elgyötörten, hisz ma már annyiszor lejátszottuk ezt a meccset.

-          De engem szeretsz – csókol a nyakamba, amitől azonnal megremegek, mint régen. – Az én csókomra vágysz, az én karjaimba olvadsz bele kérdés nélkül, így pedig semmit sem jelent, hogy Sean papíron a férjed. Te is tudod, hogy az én feleségem vagy akármit is teszel és én nem adlak át neki többet. Ostoba voltam nagyon sokáig, de most már tudom mit akarok és az te vagy. Nem mondok le rólad soha többé. Ismerlek úgy, mint senki más. Tudom mit szeretsz, hogy mire vágysz, hogy mi tesz boldoggá vagy éppen szomorúvá. Te vagy a mindenem és ha kell, ezt minden nap el fogom mondani neked, amíg rá nem jössz – kap a karjaiba, mire ösztönösen fonom a karjaim a  nyaka köré. Nem tudom mit teszek, a szavai, az illata még jobban megrészegít, a közelsége vágyat ébreszt bennem, feleleveníti minden mozdulata azokat az édes emlékeket és már nem számít semmi csak, hogy ő itt van, a szívem meg a torkomban dübörög, mint régen. Hisz még mindig teljes szívből szeretem, ő pedig még mindig ugyanúgy áltat. Hinni akarok neki, olyan jó lenne ha végre igazat mondana, de esélytelen az egész. mégse tudok az eszemre hallgatni. A szemei megint hipnotizálnak, mint először. – Szeretlek Cornelia Anders. Szeretlek hallod? Szeretlek mindennél és mindenkinél jobban és ezt is elmondom neked életem végig minden egyes nap, reggel mikor felébredsz, mikor iszod a kávéd, mikor elszívod az első cigid, elmondom zuhany közben és ebédnél és addig hajtogatom, amíg fel nem fogod végre, hogy ennél igazabb dolgot ha akarok, akkor se tudok kiejteni a számon. Annyira szeretlek, mint a növények a napfényt, az anyák a gyerekeiket, a száraz föld az esőt. Nincs nálad fontosabb ember az életemben és soha nem fogom feladni, mert te is szeretsz – suttogja magabiztosan.

-          Fogd be – hunyom le a szemeim, mert szédülök a szavaitól és attól, hogy óvatosan a vendégszoba felé lépked velem a karjaiban.

-          Szeretlek Kulta – mondja el újra ás újra és újra, egészen addig amíg egy csókkal belé nem fojtom a szót. Végre elhallgat, meglepetten nyög bele a számba, miközben óvatosan letesz a puha matracra és olyan finoman simogat, amitől megremegnek a csontjaim is.

-          Én is szeretlek, de…

-          Csss, ne mondj semmit, csak ennyit akartam tudni – csóválja meg mosolyogva a fejét, majd ő csókol meg. Tudom, hogy elbuktam, de mégse bánom. Szerelmes vagyok belé és képtelen vagyok így az agyam használni. Tudom, hogy nem helyes amit teszek, de a szívem azt súgja, hogy semmi másra nincs szükségem csak az érintésére, a teste melegére, a bőre puhaságára, a fűszeres parfümillatra és a fanyar dohányszagra, ami belőle árad. Így pedig már nem is tűnik olyan helytelennek, hogy hagyom, hogy levetkőztessen és végigcsókolja minden egyes apró porcikám, aztán pedig hagyja, hogy én is újra felfedezzem az összes izmot, húst és feszes bőrfelületet.

Még most is gyönyörű. Bár az is igaz, hogy inkább ijesztően szép. Úgy fekszik az összegyűrt lepedőn, mint egy hulla. Békés és csodaszép, viszont hihetetlenül vékony. Az ujjaim ösztönösen siklanak a vékony fehér bőr alól kiemelkedő bordáira, a csípőcsontja szinte átszúrja a sápadt selymet, mégis még ilyen állapotban is tökéletesnek látom. Csak azt nem tudom felfogni, hogy miért teszi ezt magával és miért nem látja, hogy ezerszer egészségesebben nézett ki azzal a plusz pár kiloval, amik eltakarták a csontjait.

-          Miért tetted ezt magaddal Kulta? – Nyomok egy leheletfinom puszit az izzadtságtól gyöngyöző homlokára, majd az egész arcát beterítem a csókjaimmal. Túl rég voltuk együtt, túl rég éreztem, hogy milyen puha és mennyire mennyei érzés a karomban tartani, miközben halványan mosolyog rám.

-          Mit? – kérdezi félálomba.

-          Csontsovány vagy – simogatom meg a hasát, ami teljesen be van horpadva.

-          Nem mintha te nem lennél az – nyitja fel a szemeit, majd végigfuttatja rajtam a pillantását.

-          Nem tudok enni nélküled – vonok vállat.

-          Én pedig a drogtól nem érzem, hogy éhes vagyok-e – néz a szemembe, kíméletlenül kimondva az igazságot. Meg se próbál más kifogást gyártani, talán, mert még mindig kicsit részeg, talán mert nem érdekli az egész.

-          Miért csinálod ezt? – Sóhajtok fel, miközben a vállára teszem az állam és onnan nézek fel rá.

-          Miért ne? – Kérdez vissza. – Amúgy is ne faggass, semmi közöd ahhoz, hogy mit teszek és mit nem – fordít nekem hátat én viszont azonnal utána nyúlok és magamhoz húzom. Két centi távolság is kétezer kilométernyinek tűnik most.

-          Szeretlek, nem akarom, hogy bajod essen. Le kéne szoknod, mert nem lesz jó vége – suttogom, mire cinikusan felhorkant.

-          Mintha te szent lennél. Én drogozok te meg piálsz, nem vagy jobb szóval ne oktass ki – kéri ki magának. – Lefeküdtünk, de ettől még nincs semmi beleszólásod az életembe – szól rám, én pedig visszanyelem a kikívánkozó szavaim. Semmi nem lenne jobb attól, ha most összevesznénk. Már így is többet kaptam, mint amire számítottam. Újra az enyém lett, bár nem tudom miért hagyta, hogy elragadja a hév, de nem is számít.

-          Aludj jól gyönyörűm – bújok hozzá szorosan, miközben hagyom, hogy a jól eső meleg és a nyugalom, amit csak ő tud elhozni számomra engem is elkábítson. Fogalmam sincs mikor aludtam utoljára ennyit egy huzamban csak azt tudom, hogy a mocorgására ébredek fel.

-          Eressz – szól rám, mikor szorosan átkarolom a derekát, így pedig moccanni sem tud.

-          Hova mész? – Motyogom félkómában teljesen elfeledkezve arról, hogy hol is vagyunk és miért.

-          Felöltözöm és lezuhanyozom. Neked pedig el kéne menned – szólal meg hidegen és közönyösen, mintha neki semmit nem jelentett volna az éjszaka vagy az amit olyan hosszú idő után újból kimondtunk egymásnak. Csalódottan sóhajtok fel, nem tudom mit kéne tennem, de ahogy türelmetlenül rámpillant, inkább elengedem. Hamarabb végzek a fürdéssel, mint ő, így beelőzöm a konyhába is, kávét főzök neki, hisz tudom, hogy enélkül ő sem önmaga. Nem tudom mi lesz most, bár az kissé frusztrál, hogy a Seannal közös házában sürgök forgok, mint egy szerelmes férj, ahelyett, hogy a vállamra kapnám és egyszerűen haza vinném, vissza a saját életünkbe, ahol mindketten normálisan élhetnénk.

-          Mit művelsz? - lép be a konyhába. A hangja fagyos, ahogy a tekintete is, nem tudom mire vélni, sosem viselkedett még így.

-          Beszélgethetnénk – nyújtom felé az egyik bögrét.

-          Nincs miről beszélgetnünk – gyújt rá egy füves cigire, amit egy ezüstdobozkából varázsol elő, ahol a sodort szálak szép katonás sorban sorakoznak.

-          Ne csináld ezt – borzongok meg.

-          Mit? – Kérdezi halkan, de rám se néz, csak a jellegzetes szagú füstöt fújja a levegőbe.

-          Ne legyél ilyen hideg, közönyös és kegyetlen. Kiabálj, átkozz el, csinálj akármit, csak ne legyél közönyös. Nem bírom elviselni – lépek hozzá közelebb. Persze az se tetszik, hogy kapásból fűvel indítja a napot, de erről majd leszoktatom, ha ismét az én Liám lesz. Nem szól semmit csak néz rám, így közelebb lépek hozzá. – Mit érzel a tegnap estével kapcsolatban? – simítom a tenyerem a derekára.

-          Hiba volt – von vállat könnyedén, nekem viszont görcsbe ugrik a gyomrom azonnal. Hiba? Hogy nevezheti hibának?

-          Szeretkeztünk- suttogom.

-          Csak dugtunk – fordít hátat.

-          Kulta hagyd ezt abba – szólok rá figyelmeztetően, hátha felfogja, hogy cseppet sem vicces amit tesz.

-          Megcsaltam veled a férjem, elérted amit akartál, remélem most már boldog vagy szóval elmehetsz – fordul vissza, én meg ellenállhatatlan késztetést érzek arra, hogy felpofozzam, hisz ő is tudja, hogy nem csak ágyba akartam vele bújni.

-          Kezd unalmassá válni ez a játék – túrok a hajamba. – Szeretlek és te is szeretsz… - kezdek bele mire megvillannak a szemei és a szavamba vág.

-          Igen szeretlek és lehet, hogy te is szeretsz, de ez nem jelent már semmit. Fogd fel, hogy vége, elcseszted, mikor megdugtad és teherbe ejtetted Leenat, majd kihasználtál és mikor elvetélt azt mondtad, hogy az egész az én hibám. Engem okoltál, mert annyi anyai ösztön se szorult életed kicsi szerelmébe, hogy legalább addig ne tépjen be, amíg gyereket vár – fakad ki.