125. Rajtad áll

„A tökéletes semmi is túl sok lenne, ahhoz képest, ami most a birtokunkban van. (...) Kötődünk, valami senki számára nem látható szálakon. Ránt valami misztikus erő hozzád, és irányíthatatlan vagyok, meg végtelenül kiszolgáltatott.”

Dühös vagyok rá, pokolian dühös, amiért azt hiszi, hogy nekem könnyebb volt anno vagy akár most. Egyszerűen nem érti meg, hogy a szívem minden egyes reggel kettétörik, amikor mellette ébredek. Nem érti, hogy mennyire fáj, hogy az egész nem más, mint egy hamis kis illúzió, amit előszeretettel dédelgetek, pedig tudom, hogy lehetetlen az egész. Nem véletlen, hogy nem szeretek teljesen józan lenni mellette. Így ezerszer könnyebb elviselni az egészet. Nincs okom újra bízni bennem, még akkor sem, ha a csillagokat is lehozná most nekem az égről. Tudom, hogy nem tartana sokáig, ha beadnám a derekam és teljesíteném azt, amit kér. Amúgy is megérdemli, hogy szenvedjen, hisz én is szenvedtem. Talán a lelkem mélyén még mindig dühös vagyok rá, amiért elérte, hogy beleszeressek. Az egész csak egy villámcsapás volt, nem több és mégis azóta hordom a terhét ennek a szerelemnek. Nem tudok se vele élni, se nélküle.

Alextől remélek megnyugvást, az egyetlen olyan barátomtól, akit nem érdekel, hogy mi folyik köztünk Nikoval.

-          Most komolyan így jössz? – Néz rajtam végig Niko nagyot nyelve, mikor kilépek a fürdőből. Nem értem mi a baja, a hangjában lévő rosszallás azt sejtethetné, hogy nem tetszik neki, amit lát, a szemei mégis úgy csillognak, mintha az övé lenne a világ.

-          Mi bajod van a ruhámmal? – nézek a tükörbe, miközben lesimítom a rövid tüllszoknyát. Nekem tetszik, bár rosszul esik, hogy ő nem lát szépnek. De hát nem vagyok Leena. Ő tökéletes volt minden ízében, egy zsák is úgy állt volna rajta, mintha neki lett volna kitalálva, de belül… Megölte a gyerekét, aki lehetséges, hogy Niko kisbabája is volt. Hiába próbálok nem tudok szabadulni ettől a gondolattól. Vajon mi történt volna, ha megszületik az a pici? Niko nem vágott volna semmit a fejemhez, talán kibékültünk volna, talán kiderült volna, hogy egy másik nő szüli meg az első gyerekét, de azt a babát is tudtam volna szeretni, ha attól a férfitól van, akibe szerelmes vagyok. Elvégre Sean gyerekeit is imádom.

-          Gyönyörű vagy – lép mögém, majd gyengéden átölel. – De utálom, hogy ezt más is láthatja – teszi hozzá suttogva.

-          Alex fog csak látni – vonok vállat. Neki ha akarnék, akkor se tudnék újat mutatni.

-          Bőven sok – fintorodik el, majd megfordít és a hajamba túr. A szemei megint úgy csillognak, akár két drágakő, teljesen elbűvöl megint. – Szeretlek Kulta – cirógatja meg az arccsontom, amitől kissé zavarba jövök.

-          Ne hívj így – kérem halkan. Frusztrál, hogy így nevez, mikor már nincs joga hozzá. Nincs jogunk becézgetni egymást, már nincs.

-          Akkor, hogy hívjalak kedves? – Mosolyog rám, mintha érezné, hogy sikerül kizökkentenie teljesen.

-          Lia – vágom rá, mire halkan felnevet.

-          Mióta megláttalak azóta tudom, hogy te vagy az én Kultám, még akkor is, ha akkor még nem akartam elfogadni. Tudom, hogy szereted, ha így hívlak – dönti a homlokát az enyémnek.

-          Szerettem – morgok, de nem tudok haragudni rá. Nem megy. A csontjaim cseppfolyóssá válnak a karjai közt, a szívem csak az övé és gyűlölöm mert nem teljesedhet be a szerelem amit iránta érzek. Elvégre mindig csak bántott. Most mi lenne másképp?

-          Hát persze – csókol meg mosolyogva ezzel lezárva a témát, majd kézen fog és együtt megyünk el Alex házáig, ahol szintén nem ereszt el. Olyan, mintha mindenkinek meg akarná mutatni, hogy hozzá tartozom annak ellenére is, hogy ez nincs így. A keze állandóan rajtam van, hol az ujjaink kulcsolja össze, hol a derekam öleli.

-          Hol van Alex? – Nézek körbe kíváncsian, mert cseppet sem jellemző, hogy pont ő nem pörög a saját buliján. Ha Jade vagy Gabriel nem lenne lent, akkor tudnám, hogy valószínűleg a lepedőt gyűri valamelyikükkel, de itt állnak mindketten velem szemben. A barátnőm ujján lévő öklömnyi kő, a fényben meg-megcsillan, a fényével pedig mindenkit elvakít. A kisördög ezt sem aprózta el, ahogy semmit sem. Még most is kissé hihetetlen, hogy pár hét és megnősül. Önként és dalolva hajtja igába a csinos kis buksiját.

-          Biztos szépítkezik – kuncog fel Yv, aki szinte ragyog Mad mellet, aki lassan többet van Los Angelesben, mint otthon. Talán ők lesznek a következők… Egy alulöltözött pincér lép mellénk, egy tálca pezsgővel, majd észrevétlenül egy cetlit nyom a tenyerembe. Halkan elnézést kérek a társaságtól, kiszakadok Niko karjai közül és elolvasom a rövidke üzenetet. Próbálok diszkrét lenni, de érzem magamon a zöld szemű pillantását, miközben felsurranok a lépcsőn, mégse foglalkozok vele.

-          Annyira gyönyörű – sóhajtok fel, miközben figyelem, hogyan tűnik el az emeleten. Tudom, hogy hozzá megy és azt is, hogy nem tehetek ellene semmit.

-          Hazajön veled? – Kérdezi Mad.

-          Balettozott, mikor kicsi volt – engedem el a kérdést a fülem mellett.

-          Ez remek, de nem ezt kérdeztem. Aleksit már naponta zaklatja a kiadó fejese. Szerintem Lia apjának a keze is benne van a dologban. El akar téged innen küldeni, hogy ne legyél a lány a közelében. Tehát? Hazajön veled? – Néz rám kérdőn, mire kiiszom a poharamban lévő whiskyt és leemelek még egyet, a mellettem elhaladó tangás srác tálcájáról.

-          Fogalmam sincs. Még azt se mondtam neki meg, hogy lassan el kell mennem. nem tudom, hogyan kéne közölnöm vele, hogy döntenie kell – ingatom a fejem tanácstalanul.

-          Szerintem attól félsz, hogy nem fog reagálni semmit és nem is jön veled vissza Helsinkibe – suttogja tapogatózva.

-          Nincs itt az ideje annak, hogy döntés elé állítsam – túrok a hajamba idegesen. Tehetetlennek érzem magam, ráadásul ugyan eddig nem érdekelt Sean, de valahogy ő is a tudatomba kúszott. Tisztességes küzdelemben kéne elnyernem Liát, nem pedig így… Ő nem tud védekezni, sőt, ha azt vesszük tálcán adta kölcsön a feleségét, ami kifejezetten okos húzás volt tőle. Elvégre minél nagyobb szabadságot ad neki, annál inkább nem akar Lia sehova menni mellőle. Hisz miért is tenné? Én szívem szerint bezárnám a házamba, hogy senki ne láthassa mennyire szép, hogy senki ne kísérthesse meg, hogy soha ne jöjjön rá, hogy mennyivel jobb pasast is találhatna nálam.

-          Niko – teszi Mad, a hatalmas tenyerét a vállamra. – Igenis itt az ideje annak, hogy hazamenjünk Helsinkiben. Nem tudom te, hogy vagy vele, de nekem ez az Amerika nem jön be. Ideig-óráig el lehet viselni a szmogot, az idegbajt, a tömeget, a csordaszellemet, a maszlagot, amit árulnak és akár erőszakkal is megpróbálnak leküldeni a birkák torkán, de ez nem nekünk való. Mi túl Európaiak vagyunk ehhez. Ráadásul északiak. Nekünk a tengeren kell lazítani, ahol a hideg szelet az arcunkba fújja a szél, vodkát kell innunk, hogy ne fagyjunk halálra, míg átjutunk az egyik kocsmából a másikba, a tóparton kell sütögetnünk, kabátban és sört iszogatnunk. Hiányzik a szaunám, a nyugalom és őszintén szólva már kellően pirosra sült a seggem ahhoz, hogy haza akarjak menni, ahol nem izzad le rólam az alsógatya is – duzzog.

-          És Yv? – Térek rá az ő problémájára, elvégre nem véletlen, hogy már megint itt van.

-          Azt mondta meggondolja, hogy velem jöjjön és megnézze magának, hogy Lia miért szeretett bele az országunkba is – húzza ki magát büszkén vigyorogva. – Még pár éjszaka és sírva fog könyörögni, hogy velem jöhessen, én pedig garantálom neki, hogy nem fog fázni egy percig sem éjszaka. Sőt a nappal se – kacag fel, mire én is elmosolyodom. Örülök, hogy boldog. Yv jó kis csaj, akkor is, ha engem nem igazán kedvel, de mégis az ellenségem ellensége a barátom elve összetart minket. Ugyanazt akarjuk, Liát elszakítani Seantól. Az eszes kis dög szerint Alexet kéne meggyőznöm arról,. hogy foglaljon állást kettőnk közt, mert ha valakire hát Lia rá hallgat, mégse vagyok képes kinyalni a kis buzi seggét, azért, hogy az én malmomra hajtsa ő is a vizet. Túlságosan féltékeny vagyok rá ahhoz, hogy békét kössek vele, még akkor is, ha pár hét múlva feleségül veszi Jadet, aki szintén engem támogat. Egyszerűen nem megy, főleg annak tükrében nem, hogy Lia már vagy fél órája eltűnt az emeleten és azóta semelyikük nem került elő. Bele se akarok gondolni, hogy mit csinálnak, de mégis a fantáziám életre kel, a testem pedig megfeszül a képektől, amit az agyam a lelki szemeim elé vetít. Rosszul vagyok attól, ha csak arra gondolok, hogy Lia és a törpe egy ágyban vannak. A gyomrom még azt se tudja befogadni, hogy Alex rendre megcsókolja, nem törődve azzal, hogy én vagy Jade látjuk-e. Minden egyes alkalommal egyetlen csapással le tudnám ütni a kis tuskót, amikor hozzáér, de uralkodni kell magamon, mert ha csak egy ujjal is hozzáérnék Alexhez, Lia biztos, hogy lecsapná a fejem. A kapocs, ami köztük van számomra érthetetlen, hiába próbálta meg nekem Jade ezerszer elmagyarázni a dolog mibenlétét, nem megy, nem tudom felfogni. Viszont az ő erejét csodálom, én már rég felrobbantam volna a helyében.

Otthonosan mozgok a folyosón, Alex hálójának ajtaja résnyire nyitva van, így nem kopogok egyszerűen csak besétálok hozzá. A fésülködőasztal előtt ül, az arcát tanulmányozza, miközben az ajkaira halvány szájfényt ken. Elbűvölő és gyönyörű, mint mindig. A sors furcsa játéka, hogy egy férfi testébe, egy férfi erejével és jellemével, egy ilyen nőiesen szép, hiú, érzékeny, kis hisztérikát zártak.

-          Szarság az egész – néz rám a tükörből, mire kérdőn felhúzom az egyik szemöldököm, mert nem értem mire mondja ezt.

-          Mi is? – Kérdezem meg halkan. A feszültség, ami belőle sugárzik vibrál a levegőben, a szemei is szikráznak, a festék mögött.

-          Ez a házasságosdi – kiált fel, mintha egyértelműnek kellett volna lennie számomra, hogy mire is céloz.

-          Öhm… - köszörülöm meg a torkom, mert nem igazán tudom mit kéne erre reagálnom. – Te akartad elvenni Jadet – suttogom bizonytalanul.

-          Tudom – suttogja, miközben tovább igazgatja a sminkjét. – Hogy én mekkora egy fasz vagyok – ingatja meg a fejét, majd frusztráltan felnevet és az üvegen át a szemembe néz.

-          Szereted – lépkedek mögé, majd a vállaira simítom a tenyereim, aztán gyengéden masszírozni kezdem a görcsöket, hátha ellazul. A tervem bejön, egy pillanatra megremeg az érintésemtől, lehunyja a szemeit és furcsa kis dorombolásszerű hang hagyja el a torkát.

-          Tudom – suttogja újra, miközben a tenyerét a kézfejemre simítja és megszorítja az ujjaim. – De utálom ezt a herce-hurcát. Jade totál megőrült az esküvőtől, nem tud másról beszélni csak a tortáról, a ruháról, a kajáról meg a virágokról. Az idegeimre megy. Nem érti meg, hogy magasról leszarom az egészet. Én csak őt akartam boldoggá tenni, mert megesküdtem mindenkinek, hogy bármit megadok neki, ha túléli az autóbalesetet. Túlélte, erre meg én akarom megölni – néz rám kétségbeesetten a tükrön át, miközben az alsó ajkát kezei rágcsálni. - Reggel hétkor felrázott azért, hogy a zenészekkel beszéljek – kezd el kiabálni, mire elnevetem magam. – Kurvára leszarom a zenészeket érted? És kibaszottul ne röhögj ezen – fakad ki. – Lemondtam az összes pénzéhes buzit a picsába és megmondtam a sok gombafejű baromnak, hogy nekem jó az is, ha CD-ről megy valami szar, erre én lettem lebaszva, hogy akkor most mégis mi lesz a kikúrt vonós négyesével és tönkretettem élete nagy napját. És nem szexeltünk reggel érted te ezt? – üvöltözik tovább, de én csak nevetni tudok az egészen.

-          Beparáztál – kuncogok halkan, majd egy puszit nyomok az arcára, mire az ölébe húz.

-          Én nem paráztam be – kéri ki magának. – Csak attól, hogy egy hülye picsává válik, amint a karikagyűrű az ujjára kerül. Minden csaj megőrül tőle, téged kivéve – fintorog. – Mostantól mindig ez lesz, nem fogunk kúrni reggel, aztán egy idő után este se? Sírni fog és veszekedni, ha nem az van, amit ő akar, mert ha igen, hát az kurvára biztos, hogy elhagyom a picsába. Nekem ne mondja meg egy nő se, hogy hogyan beszéljek és kivel vagy mit csináljak. Nekem az én babym kell, aki leszarja, hogy hány pasit húzok meg vagy mennyit szívok és piálok. Nekem az-az önálló, dögös, belevaló nő kell, akit megismertem, aki nem hódolt be és mindig a helyén volt az esze még akkor is, ha az enyém már rég szabit vett ki, mégis úgy bulizott, ahogy mi vagy néha még jobban is lés leszarta, hogy milyen őrültséget művelünk, mert nem törődött a holnappal, ráadásul mindig szexelni akart velem – sóhajt fel, mire megsimogatom a tarkóját.

-          Ő még mindig ugyanaz a Jade, akit szeretsz és aki viszont szeret, de úgy érzi szerintem, hogy neked nem fontos a kibaszott esküvő és szerinte4m attól is fél, hogy az utolsó pillanatban lefújod, de ilyet nem fogsz tenni igaz? – Nézek rá kérdőn, mire lehajtja a fejét.

-          Ha akarnám akkor se tenném meg – suttogja. – Azt hiszem van még valami, amiről talán még ő se tud – néz rettegve a szemembe.

-          Mi? – Kérdezem halkan.

-          Reggelente hányni szokott, állandóan alszik, hisztis, mangót zabál folyton, pedig nem is szereti a mangót – fakad ki ismét, nekem meg nagy nehezen leesik, hogy mire célozgat.

-          Jade terhes? – szalad fel a homlokomig mindkét szemöldököm. – De hát pezsgőt vedel odalent – szisszenek fel, miközben jéghideggé válik a gyomrom. Leena ugyanezt csinálta és a babája el is ment.

-          Csak kölyökpezsgő, lebeszéltem a pincérekkel, hogy ne adjanak neki mást, amíg nem tudom biztosan, hogy Toby kap-e kistesót vagy sem – túr a hajába én pedig végre megértem, hogy nem igazán az esküvővel van baja, sokkal inkább  azzal, hogy a fiával ellentétben a mostani babáért felelősséggel fog tartozni, ha akarja ha nem. Meg kell tanulnia apának lennie, ez pedig nem igazán az ő asztala. A Jade-el közös babáját nem passzolhatja le, ha megunta, hisz az esküvő után is egy házban fognak élni, az a kicsi pedig mindig itt lesz.

-          Mi lenne ha kiderítenéd, hogy mi a helyzet? – állok fel az öléből.

-          Nem vagyok biztos benne, hogy tudni akarom az igazat – hajtja le a fejét, mire elmosolyodom és a kezéért nyúlok.

-          Uram a partyja odalent van és ön a díszvendég. Mi lenne ha lemennénk és mulatnánk egy kicsit? – Húzom fel a székről, mire elmosolyodik.

-          Tudod, néha azt kívánom, hogy bár beléd lennék totálisan szerelmes – nyújtja a kezét, hogy belékaroljak, mire elnevetem magam, aztán kiterelgetem a hálóból, ahol eddig bujkált, mert épp itt az ideje annak, hogy kieressze a gőzt.     

Már akkor tudom, hogy közeledik, amikor még nem is látom. Megrémiszt még mindig ez a kötelék, ami köztünk van. Sosem volt még ilyen erős a mágnes egy nővel sem köztünk, őt viszont valamiért kilométerekről ki tudnám szúrni. Minden egyes idegsejtem ki van rá hegyezve és ez a hónapok alatt, nemhogy kopna, egyre erősebbé válik. Árad belőle valami különleges nyugalom, amit már olyan régen sugárzott, de most hatással van rám is. Még az sem érdekel, hogy Alexbe karolva sétál felém, de félúton elengedik egymást. A törpe Jade mellé sétál, míg ő egyenes felém tart. Gyönyörű és légies, mint mindig, úgy vonul, mint egy királynő, én pedig ismét elámulok a szépségén. Mindig csodás volt, de most már egy őz kecsességével jár, nem pedig egy gida esetlenségével. Felnőtt, nővé érett, egy igazi, vérbeli nővé. Még mindig van egy kis kislányos bája, de ezt már csak az én szemeim észlelik, hisz én tudom milyen volt mikor először láttam. Azóta beérett a gyümölcs és egy végzet asszonya lép elém.

-          Köszönöm – veszi el tőlem a whiskys poharat. Mulattat a pimaszsága, így elmosolyodom.

-          Hölgyem, enyém a megtiszteltetés – hajolok meg kicsit előtte, mire ő is mosolyogni kezd.

-          Gyere – karol belém, majd a kertbe húz, egyenesen a hintához. Ledobja a magassarkúit, így pedig alig ér a mellkasomig.

-          Hintázni akarsz? – Nevetek fel, mikor elfoglalja a játékot, ő pedig aprót bólint.

-          Lassan mindkettő kell majd belőle, de az is lehetséges, hogy felszereltetek Alexel egy harmadikat is, hogy ne kelljen a gyerekeivel közelharcot vívnom, ha én is szeretnék hintázni – suttogja, nekem meg lassan esik le, hogy mit mondd.    

-          Terhes vagy Alextől? – Emelkedik jó pár oktávot a hangom, miközben minden tagom megbénul.

-          Dehogy – kacag fel. – Mióta itt vagy nem is voltam mással – kuncog, de belőlem a fájdalom csak lassan akar távozni és már végképp nem értek semmit. – Jade terhes, bár ez nem teljesen biztos – ráncolja össze a homlokát, nekem viszont kell pár hosszú másodperc, míg leülepszik az információ.

-          Jade? – ülök le a mellette lévő hintára.

-          Nem is Gabriel – kuncog halkan, mire elfintorodom. nincs bajom a melegekkel, de ők annyira nyíltan enyelegnek, hogy az már néha az én gyomrom is felforgatja. Tudom, hogy Alex őt Liától kapta ajándékba, ami elég bizarr, de valahogy már nem lepődök meg semmin se, ami ebben a házban történik.          

-          És te? Nem szeretnél kisbabát? – Kérdezem halkan.

-          Nem – ingatja meg a fejét. – Ott vannak Sean gyerekei, az anyai ösztöneim rajtuk kiélhetem – mosolyog rám, mintha nem értené, hogy mire akarok célozni, pedig biztos vagyok benne, hogy tudja mire vagyok kíváncsi.

-          Ők már nagyok és nem is te vagy az anyukájuk – közlöm a tényeket.

-          Nem számít – csóválja meg a fejét kissé.

-          Tudod én irigy vagyok Katjara és Aleksire. Nekik ott van Aira és olyan boldogok együtt – nézek a szemébe.

-          Szerelmesek, házasok, várható volt, hogy előbb vagy utóbb gyerekük lesz – von vállat.

-          Lassan egy éves lesz – suttogom.

-          Gondolom hazamész a szülinapjára – bólint könnyedén, én pedig érzem, hogy talán igaza van Madnek és tényleg itt az ideje annak, hogy elmondjam neki, hogy nem csak Aira születésnapjára kell hazamennem.  

-          Velem jöhetnél – fogom meg a kezét.

-          Nincs ott semmi keresnivalóm – csóválja meg a fejét mosolyogva, mire nagyot sóhajtok.

-          Te vagy a kedvesem, tehát igenis van keresnivalód a banda első babájának a szülinapi buliján. Szeretnek téged Lia, a családunk része vagy, Aira egyik nagynénje – simogatom meg az ujjait mosolyogva.

-          Én nem tartozom közétek, nekem itt a helyem – néz a szemembe.

-          Ez nem igaz. Neked mellettem van a helyed – próbálom újra és újra meggyőzni arról, hogy összetartozunk.

-          Elfelejted megint, hogy férjnél vagyok – mutatja fel a gyűrűs ujját, amiről szívem szerint letépném azt-az átkozott kis karikát és messzire hajítanám.

-          De te szerencsére mindig emlékeztetsz rá – állok fel. – Nézd szeretlek, nem tudom mit kéne tennem, hogy ezt végre megértsd vagy milyen nyelven mondjam, neked el. Pár héten belül viszont vissza kell mennem Helsinkibe. Egy dal sincs kész az új albumra a kiadó pedig lassan tüzes vassal fog minket megégetni, ha nem produkálunk valamit. Ha kész az album akkor meg turnézni kell mennünk. Nem ülhetek tovább itt Los Angelesben és nem tudlak tovább győzködni arról, hogy minket egymásnak teremtettek. Fogalmam sincs arról, hogy mit vársz tőlem Kulta, nem tudom mit akarsz azért cserébe, hogy megadd nekem az esélyt arra, hogy boldoggá tegyelek, de már nem tudok sokáig találgatni, szóval mondd meg, hogy mit szeretnél – guggolok le elé és a harisnyás térdeire simítom a tenyerem. – Én téged akarlak érted kedves? Csak téged, szeretném, ha hazajönnél velem, ha elválnál Seantól és velem maradnál végleg.

Napok óta tudom, hogy el kell mennie, de most, hogy már az ő szájából is hallom a tényeket, igazán valósággá válik az egész.   

-          Sajnálom – suttogom, mire a vonásai megkeményednek. – Nem megyek vissza veled, nem hagyok megint magam mögött mindent pár kósza ígéretért, amiket már ezerszer hallottam és a vége mindig ugyanaz lett Niko. Itt vagyok otthon, nekem Alex és Sean a családom, itt a helyem és nem Helsinkiben. Itt vagyok nyugodt, itt nem okoz senki fájdalmat és képtelen vagyok újra elmenni és elhagyni őket, valami bizonytalanért, ami már ezerszer megégetett – mondom el neki halkan, hogy hogyan döntöttem.      

-          És itt mégis mi vár rád? Alex elveszi Jade-et, családot alapít, Sean ha kikerül ugyan továbbra is a férjed lesz, de nem figyel rád, neki a heroin az első és még mindig a volt feleségébe szerelmes. Nincs miért itt maradnod Kulta, itt nem vár rád semmi érted? Egy szép napon a férjed túl fogja lőni magát, Alex el lesz foglalva a gyerekével meg a feleségével és te ugyanúgy egyedül maradsz. Nem akarhatod ezt – csóválja meg a fejét.

-          Mégis honnan veszed, hogy te tudod, hogy én mit akarok? – Nézek kissé ingerülten a szemébe. Kezd elegem lenni abból, hogy mindenki jobban tudja nálam, hogy mit szeretnék.

-          Yv is velünk jön – jelenti ki magabiztosan.

-          Ez még egyáltalán nem biztos - húzom el a szám, bár pontosan tudom, hogy Yvonne hajlik arra, hogy Maddel tartson.

-          Szeretik egymást – száll velem vitába Niko azonnal.   

-          Engem is szeret – vágom rá magabiztosan, mire elmosolyodik.

-          De normális életet is akar. Saját otthont egy embert, akinél első lehet. Itt mindig be kell érnie a második hellyel és ezt te is tudod. Itt mindig te vagy az első és elvárod tőle komolyan, hogy újra maga elé helyezzen? Azt akarod, hogy elengedje a pasit akit kedvel és akivel boldog lehet pusztán azért, hogy ne maradj egyedül? Ez elég nagy önzőség Kulta. Elég sokszor rángattad már magaddal és ezerszer összetörték már miattad, nem teheted ezt vele újra, ha te is szereted. nem tarthatod itt, el kell engedned őt is, hogy élhesse a saját életét. Nem vigyázhat rád örökké és nem óvhat meg Seantól meg a saját baromságodtól. Viszont ha velem jössz ő is biztos, hogy Helsinkibe költözik. Nem kell lemondanod semmiről és senkiről és neki sem – simogatja meg az arcom.

-          Mi a fenét tudsz te rólunk? – Állok fel a hintáról mérgesen. Nem, nevezhet önzőnek. Neki pont nincs joga ehhez, miközben nála önzőbb embert nem ismerek az egész világon.     

-          Éppen eleget Kulta – egyenesedik ki ő is. Hirtelen frusztrálni kezd, hogy felém magasodik, így visszabújok a cipőimbe, bár így is csak épp a nyakáig érek.  

-          Te ezerszer önzőbb vagy, mint én - vágom a képébe. – Elvárnád, hogy újra veled menjek, hogy elhagyjam a férjem, a hazám és a barátaim, mert neked ez a kényelmes. Ha annyira szeretsz miért nem költözöl te ide? – támadok rá, mire rágyújt egy cigire és megforgatja a szemeit.

-          Te mondtad, hogy neked sehol nincs igazi otthonod, hogy ezer meg egy helyen éltél már és az, hogy itt születtél nem számít sokat, szóval ez szar indok kedves. A férjed nem szeret, ő a drogokba van belezúgva és nem beléd. Három gramm heroinért ínység idején könnyedén elcserélne, szóval újabb érv meglőve. A legjobb barátod melletted lenne Helsinkiben, Alex pedig mindig úton van, de ha nagyon hiányozna ő is jöhetne hozzánk és mi is meglátogatnánk, Andynek szerintem édes mindegy, hogy Los Angelesben vagy helsinkiben csípi-e fel a csajokat, más barátod pedig rajtuk kívül nem igen van. És, hogy miért nem én költözök ide? Nagyon egyszerű – fújja ki a füstöt. – Ott a kiadó, amit még meg is lehetne oldani, de nem szólóénekes vagyok, hanem egy csapat része. Mindenkinek családja van Finnországban, mindenkit oda köt az élete nem rángathatok át Amerikába ennyi embert Lia. Be kell látnod, hogy ez képtelenség. Tőlem élhetünk itt két stúdiózás és turné közt  ha ez a kívánságod én teljesítem, de be kell látnod, hogy a többieket most nem kérhetem meg arra, hogy költözzenek a világ másik felére és hagyják ott a szeretteiket.

-          És engem? Engem megkérhetsz minderre?

-          Oké – tárom szét a karjaim. – Itt van a vége Lia. Nem alázkodom meg többször és nem kérek még egyszer bocsánatot érted? Mindent, amit tudtam megtettem értünk, az érzéseim a régiek és azok is maradnak, amíg csak élek, de soha többé nem fogok meghunyászkodni se előtted, se más előtt. Talán Brandonnak igaza van és olyanná váltál, mint Leena, de nem érdekel. Tudod mit érzek, tudod mit akarok, már csak azt kéne eldöntened kedves, hogy te mit akarsz – lépek elé magabiztosan, majd a hajába túrok és ellentmondást nem tűrően megcsókolom.  Annyira meglepődik a közeledésemen, hogy tiltakozni is elfelejt, így szabadon csókolhatom, úgy ahogy én akarom. Hevesen, követelőzőn, tele tűzzel és szerelemmel.

-          Nem megyek veled – nyögi, mikor elengedem.

-          Én pedig nem könyörgök többé – ölelem át. – De azt tudnod kell, hogy amíg élek várni fogok rád – csókolom homlokon. – Menjünk – fogom meg a kezét majd behúzom a házba, ahol már régen elszabadult a buli. Lia meghökkenve méreget, mint aki nem tudja eldönteni, hogy elment-e az eszem végleg vagy csak visszatért-e hozzá a régi Niko, aki szart rá, hogy a lány, akit szeret mellette van-e vagy sem, mert a saját büszkeségét mindennél előrébb tartotta. Egyszerűen meguntam a játszadozást. Bebizonyítottam, hogy bármire képes lennék érte, most viszont már ő jön. Ha nem vagyok elég, hát nem vagyok elég, többet, ha akarok akkor se tudok adni neki, amíg nem hagyja, hogy szabadon szeressem és ne árnyékolja be a kapcsolatunk Sean. Táncolunk és iszunk, nem beszélünk többet a jövőről, mert talán nincs is jövőnk. Bele se akarok gondolni, hogy mi van akkor, ha soha nem jön meg az esze. Képtelenség… Előbb utóbb neki is rá kell jönnie, hogy hol van a helye, talán csak idő kell még neki és a hiányom majd ráébreszti, hogy engem akar. Muszáj ebben bíznom, nincs más választásom, ha nem így tennék ripityára törnék, ezt a luxust pedig nem engedhetem meg magamnak újra. Dolgoznom kell, rendbe hozni mindazt, amit az önkínzásommal elszúrtam, nem csak neki van szüksége rám és nem hagyhatom, hogy továbbra is csak körülötte forogjon az életem, mert ha ez így megy tovább, a szerelem, amit iránta érzek teljesen meg fog bénítani.

-          Sosem fogok már kiigazodni rajtad – könyököl fel mellettem kissé csapzottan az ágyban, miközben én levegő után kapkodva nyúlok egy cigi után.

-          Nem is akarom, hogy valaha is kiigazodj rajtam – nézek rá miközben meggyújtom a cigim.

-          Néha azt hiszem, hogy skizofrén vagy – ráncolja össze a homlokát, mire elmosolyodom. – Reggel még úgy néztél rám, mint egy hűséges, szerelmes pincsi, most pedig itt fekszel mellettem, lazán és dögösen, mintha semmit sem számítana, hogy szeretsz és el kell menned, ahogy az sem, hogy férjnél vagyok és alig pár órája közöltem, hogy nem válok el és nem megyek veled Helsinkibe – pislog nagyokat.

-          A hűséges, szerelmes pincsi, nem ment semmire és unom, hogy kuncsorgok neked azért, hogy viszonozd amit érzek – teszem az egyik karom a fejem alá, hogy kényelmesebben nézhessek a szemébe. Nem nyúlok utána, nem bújok hozzá, nem rimánkodok némán egy kis simogatásért, ahogy eddig minden éjjel tettem.

-          Viszonzom, amit érzel – vágja rá, mire elmosolyodom.

-          Akkor velem jössz – jelentem ki, mire megcsóválja a fejét.

-          Nem megyek – simít végig a mellkasomon, nekem pedig komoly erőfeszítésembe kerül, hogy ne nyögjek fel, hisz olyan finoman ér hozzám, ahogy senki más nem tud. Imádom minden érintését, csókját, de túl nagy hatalmat adtam a kezébe és ezzel sikerült csúnyán vissza is élnie, épp itt van az ideje annak, hogy ettől az erőtől, amit azzal birtokol, hogy pontosan tudja a szívem az övé, megfosszam.

-          Akkor itt maradsz, egyedül, magányosan, eltemeted pár év múlva Seant, aki ezerszer meg fog alázni és aki már lehet, hogy totál impotens is a drogoktól szóval még csak gyereket se tud neked adni, hogy legalább egy kis vigaszod legyen, mikor koporsóba teszitek. Nézheted a tv-ből, hogy hány csaj kapkod utánam és mindig mikor a képernyőn át látni fogsz rá fogsz jönni, hogy mekkorát hibáztál kedves. Tudni fogod, hogy a szívem minden percben rád vágyik, hogy miattad nem vagyok én se boldog, hogy hiába osztom meg a testem másokkal, a lelkem csak a tiéd és míg öreg nem leszel átkozod majd magad, amiért megfosztottad magadat is és engem is a boldogságtól. Az utolsó napon a hintaszékedből fogod kémlelni az óceánt, én pedig addigra rég a föld alatt leszek. Nem fognak körülötted futkosni az unokáink, nem fogja egyik gyerekünk se majd a kezed, mert megfosztod magad mindettől, de ha ezt akarod Kulta legyen – vetítem elé, hogy mi is fog történni kettőnkkel, ha nem gondolja meg magát.

124. Harc vagy vereség?

„Soha nem hittem volna, hogy az ember valakit ennyire megszerethet. Hány lány volt, istenem, hány lány, asszony, különböző városokban. Hosszabb, rövidebb ideig. Futó kalandok, néhány hónapos szerelmek. Beléjük bolondultam, tetszettek, jó volt velük szeretkezni, de mindig ott tudtam hagyni őket. Jött egy másik, egy kívánatosabb, kéznél volt... nem csináltam belőle gondot. Örültem, ha találkoztam velük, de soha nem vesztettem el egészen a fejem. Kiválasztottam őket, elejtettem őket. Szép, sima ügyek voltak. Soha nem hittem volna, hogy valakit ennyire... Talán azért, mert ő választott ki engem. Ezt mindig éreztem, hogy ő választott ki engem.”

Az arca kipirul a dühtől, nem lát és nem hall a méregtől, a szemei szikrákat szórnak, a tekintete mégis üveges és félelmetes. Mintha nem is ő lenne…

-          Részeg voltam – próbálom megmagyarázni neki, hogy mi történt akkor, bár tudom, hogy, nem lehet. - Tudod, hogy mennyire akartam egy gyereket és ugyan nem tőle, de mégis érzem, hogy az én babám volt, a lelkem mélyén pedig szerettem és a tudatot is, hogy apa leszek. Tudod milyen érzés elveszíteni egy kisbabát? Okolnom kellett valakit, muszáj volt leverni valakin azt az iszonyatos fájdalmat, de ezerszer megbántam, amit akkor mondtam. Te is tudod, hogy nem gondoltam komolyan – túrok idegesen a hajamba, mert nem tudom már én se, hogy hányszor futottuk le ugyanezt a kört. – Elhagytál, mert nem értetted meg, hogy valaha szerettem Leenat és nem volt könnyű elszakadni tőle. Elmentél mikor megkértelek rá, hogy maradj, nem adtál időt, hogy elmélyülhessen köztünk az egész, egyszerűen jött egy akadály és elszaladtál. Ugyanannyira hibás vagy, mint én. Nem csak miattam tart itt a kapcsolatunk Lia, hanem miattad is. A baba más kérdés, ő nem a te hibád, én vállaltam érte és az anyjáért felelősséget nem te és még egyszer elmondom, hogy sajnálom, amit aznap este a fejedhez vágtam, de ha tényleg annyira ismersz, mint amennyire azt hiszem, akkor te is tudod, hogy egy szavát sem gondoltam komolyan. Mégis mi a francot akarsz? Bocsánatot kértem, nem tudok többet tenni, a kurva életbe, kezdem unni ezt a hülye játszadozást – nézek a szemébe, hogy tudja elegem van ebből az egész hülyeségből, főleg, mert tudom, hogy ő ugyanúgy akar engem ahogy én őt.

-          Akkor menj el – von vállat és a nappaliban lévő komódhoz lépked. Egy ezüstdoboz hever a szekrényke tetején, ami tele van kokainnal. A reggeli tehát nem áll másból, mint kávéból és drogból. Félelmetes, hogy mennyire átszellemült lesz az arca, amint felszívja a két vékony csíkot, amit a sima fafelület tetejére húz ki. Mintha a világ összes gondjától megszabadulna. A hifit bekapcsolja és ugrálni kezd, mit sem törődve velem vagy bármi mással. A bárszékre ülve nézem és nem értem mi történik. Hogy lehetséges ez? Hogy lehet, hogy a lány, aki két olyan maflást kevert le, amikor egyszer belőttem magam, hogy három napig csengett utána a fülem egy drogfüggő faszfej felesége és úgy szívja a kokaint, mintha a világ legártalmatlanabb szere lenne ráadásul még dél sincs. Hogy csöppent bele abba az éltbe, amit régen mélységesen megvetetett? És én hol voltam mikor megindult a lejtőn lefelé? Miért nem állítottam meg?

Hát persze! Pont azért, mert én löktem meg, hogy lezuhanjon aztán hátat fordítottunk egymásnak én a domb másik oldalának alja felé kezdtem nélküle gurulni és már annyira közel vagyunk a lejtő aljához, hogy késő lenne egymás után kapnunk egyszerűen nem érhetjük el egymást. A szívem mégis remél és hisz. Hisz benne, bennünk, a szerelemben amit egymás iránt érzünk. Nem lehet késő. Még akkor sem, ha úgy tűnik, hogy vége. Hisz mindenkinél jobban szeretem és ő is ugyanígy érez még akkor is, ha nem ismeri be.

Szó nélkül nyúlok a whiskysüveg felé. Nézem és pusztítom az üveg tartalmát, olyan ütemben ahogy a szívem pusztul bele, minden egy slukkba amit a keserű marihuanából magába szív. Együtt pusztulunk, pár méterre egymástól, a másik szemébe nézve, miközben járjuk a csodás mégis pokoli táncot, ami nem vezet sehová csak a halálba.

-          Annyira szeretlek – suttogom a sokadik pohár után. Hiába minden nem érzek mást csak hálát. Hálát, mert megismertem ezt a csodás lényt, aki szerelmes lett belém, aki megmutatta mennyire tiszta is lehet ez az érzés, még akkor is, ha az egészet bemocskoltuk.

-          Gyere – nyúl a kezem után, már totálisan elszállva, de én is behoztam a lemaradásom. Az óra delet üt és már mindketten ki vagyunk készülve. A szívünk dobog, az enyém lassan az övé gyorsan, mégis a két ütem kiegészíti egymást. Nem habozok, összekulcsolom az ujjainkat, kapaszkodom belé és az üvegbe, miközben elhúzza a tolóajtót és kihúz a házból. Csak pár méter és a napfény teljesen elvakít. Le kell hunyom a szemem, a fejem kótyagos az alkoholtól és kissé meg is szédülök, pedig már immunis is lehetnék lassan a whiskyre.

-          Mit csinálsz? – Nézek rá hunyorítva, miközben ledobja a pólóját és a nadrágját és fehérneműben, nevetve, akár egy angyal az óceán felé kezd szaladni, mint egy szeleburdi kislány.

-          A habokra bízom magam – vágja rá. – Az ott élő szörnyekre – ráncolja össze picit a homlokát. – Látod? – Mutat a víz felé.

-          Mit Kulta? – Motyogom vontatottan, mert hiába bűvölöm a vizet, nem látok mást csak a háborgó vizet.

-          Ott – bök egy pontra, ahol nincs semmi. – Ott van egy fekete árny. Azt hiszem ő a halál. Be kell rohannunk hozzá, ha értünk jön és elragad minket akkor véget ér ez a szárazság, ez az egész kietlen sivár szenvedéssel teli szar. Ha viszont nem mozdul, akkor még nem kellünk neki sem – túr a hajába miközben a víz felé vontat, de lassú vagyok. Inkább iszom, minthogy azon merengjek, hogy milyen világba is csöppent. Meseországba vagy az őrjítő pokolba, ahol a saját érzékei is becsapják. Hirtelen engedi el a kezem és mire kettőt pislogok, már a vízben is van.

Semmi másra nem vágyom csak, hogy az a fekete alak, az óceán közepén elinduljon értem és elvigyen innen. Mindegy hová, ennél még a pokol se lehet rosszabb. A saját csapdámba estem. Nem tudok szabadulni tőle, nem tudom kirúgni, nem bírom felhívni se Alexet, se Ezrát, hogy vigyék innen, mert kapaszkodni akarok belé, ő pedig hiába kérem nem mozdul el mellőlem. Érzéseket ébreszt megint, megdobogtatja a szívem, vágyom rá, jobban, mint bármi másra, de nem lehet. Túl sokszor égettem meg magam. Így csak abban bízok, hogy a halál tényleg szétválaszt minket. Egyre beljebb sétálok a vízbe, de a fekete férfi nem mozdul csak lebeg, mint egy kísértet. már nem ér le a lábam, így úszni kezdek egyre beljebb és beljebb. hallom Niko hangját, de el kell érnem a halált. Muszáj, ha kell hát könyörgök is neki, hogy vigyen magával, hogy pusztítson el örökre, de mikor már majdnem elérem, Niko megragadja a derekam.

-          Mit csinálsz? – tart meg, miközben mindketten zihálunk.

-          Megkérem, hogy vigyen el – nézek bele a zöld szemekbe, amik furcsán csillognak.

-          Nincs itt az ideje.

-          Honnan tudod? – Kapaszkodok a nyakába, mire majdnem mindketten a habok alá bukunk, de ő ügyesen a felszínen tart.

-          Ha akarna már elvitt volna – suttogja, miközben megpróbál kihúzni, de cseppet sem könnyítem meg a dolgát. Ellököm magamtól és csak felfekszem a víz felszínére, hátha eléggé elsodor az ár, hátha… Lehunyom a szemem és csak élvezem, ahogy a a napsugarak simogatják a bőröm. Érzem Niko kezét magamon, túl jó érzés érezni a bőrét a bőrömön, így nem lököm el csak rábízom magam a sorsra.  

-          Miért nem jön értem? - Kérdezem halkan hosszú percek múlva, majd felnyitom a szeme. Niko lába már leér a vízben, csak az egyik kezét tartja a hátam alatt, miközben engem figyel.

-          Mert a szerelem bolondjait még ő sem viszi magával – simít ki egy nedves tincset az arcomból. Részegnek tűnik, nálam mégis józanabb. Furcsa. Fekszem a víz tetején és bámulom. Már azt sem tudom eldönteni, hogy nem-e csak hallucinálom-e, hogy velem van.

Fogalmam sincs mikor emel fel és visz be a házba csak azt tudom, hogy egyre több sötét apró alak van körülöttünk, akik csak keringenek mellettünk, de semelyik nem ér hozzánk. Elfog a rettegés, mert nem tudom mit akarnak tőlünk. Ha nem visznek el, miért figyelnek? Hogy még jobban megkeserítsék az életünket? Egyre több és több gyógyszert tömök magamba, a napok totálisan összefolynak már, nem tudom mikor van nappal vagy mikor van éjszaka és nem is érdekel igazán.

De eljön a kedd és miközben Niko teljesen kiütve fekszik a szőnyegünkön én belebújok a cipőmbe, hogy meglátogassam Seant. A gyomrom a torkomban van, utálom az egészet, egyszerűen képtelen vagyok feldolgozni, hogy börtönben van és még hosszú hónapokig ott is kell lennie. Ráadásul azt se tudom, hogy nézzek a szemébe mindazok után amit tettem. Lefeküdtem Nikoval, aki napok óta nem mozdul el mellőlem, lényegében beköltözött Sean házába.

Undorító, amiért ennyire gyenge vagyok.

-          Hol vagy? – Kérdezi az öcsém aggódva a telefonba, míg én lassan fújom ki a füstöt, a parton fekve, az eget kémlelve, ami olyan tiszta és kék, amilyen Helsinkiben is.

-          Nem tudom – nyögöm kótyagosan. Már megint sikerült túl sokat innom, de másképp nem bírom elviselni a rám kiszabott büntetést. Mert nem lehet más ez az egész csak valami felsőbb hatalom szívet kínzó büntetése, amiért csúnyán bántam azzal a lánnyal akit mindennél jobban szeretek és akire mindennél jobban kellett volna vigyáznom, már az első perctől fogva. De nem tettem, így ő férjhez ment és most is nála van, még akkor is ha rácsok választják el tőle. Hozzá rohan mikor én is itt vagyok…

-          Liánál vagy igaz? – jön a következő kérdés, mire nagyot sóhajtok.

-          Igen, csak ő nincs itt velem – felelem halkan.

-          És te mit csinálsz? – faggat tovább, mire elnevetem magam.

-          Fogalmam sincs – suttogom rekedten, miközben a torkom elszorul, hisz tényleg nem tudom minek fekszem itt a parton. Talán Liának igaza van és véget ért köztünk minden, a szívem mégsem képes megérteni és elfogadni, hogy nincs tovább. Itt vagyok, mint egy elátkozott kutya, hűségesen várom a gazdám haza és egyetlen érintéséért a lelkemet is eladnám az ördögnek. Talán haza kéne mennem, de nem tudok megmozdulni. Nem bírom megtenni, nem bírom újra elhagyni. Inkább hagyom, hogy kínozzon, mert még ez is jobb, mint a semmi. Így legalább láthatom, ha szerencsém van érinthetem és ha az istenek rám mosolyognak meg is csókolhatom és elmondhatom neki, hogy mit érzek, még akkor is ha tudom, hogy nem hallja, nem érti, nem fogja fel, hogy ő jelenti számomra az egész életet.

-          Szenvedsz – állapítja meg Oliver halkan, mire elhúzom a szám és mélyen beleszívok a cigimbe. Hogyne szenvednék mikor a szerelmem már azt sem tudom biztosan, hogy viszonzott-e vagy csak kapaszkodom egy régi képbe, mert túlságosan fájdalmas lenne elismerni, hogy vége?

-          A szerelem szenvedés – suttogom halkan, mert ez az igazság. Ha mást nem is, hát ezt el kell fogadnom. Annyi nővel volt már kapcsolatom, sokat közülük szerettem is, de csak háromba voltam szerelmes és közülük is Lia kiemelkedő, mert ő az akiért érdemes volt megszületnem. A legtöbb lányt könnyű volt elengedni, egy kis részükre még csak nem is emlékszem, a szeretett nőkre, kedves emlékként tudok gondolni, viszont azok, akikbe beleszeretett a bolond szívem, felejthetetlenek, mert mind kínokat okoztak.

-          Niko figyelsz rám? – Szólongat a testvérem, miközben én merengek a semmin.

-          Nem igazán – vallom be őszintén, miközben elgondolkodom azon, hogy egyáltalán miért vettem fel ezt az átkozott telefont.

-          Lia meg fog törni, túlságosan szeret ahhoz, hogy ne adja fel a büszkeségét érted, hallod? Csak tarts ki még egy kicsit és ne add fel. Nem rohanhatsz haza ezer sebből vérezve, hogy aztán itt pusztulj el, vissza kell szerezned. Apa és anya imádják, ő az első lány, akiért mindenki, aki fontos neked oda van, szóval hozd őt haza bármi áron érted?  - Darálja lelkesen, mire újra elmosolyodom. Bár bennem is meglenne még az a lendület és energia, ami benne van. De ez az egész szépen lassan felemészt és hiába küzdök, fáradt vagyok harcolni. Csak békét akarok, hazamenni vele és boldogan élni, mint egy normális pár, amik még sosem voltunk, de annyira hinni akarom, hogy egyszer eljön a napja ennek is.

-          Megpróbálom, de nagyon hiányoztok – suttogom, mert érzem, hogy mennyivel könnyebb minden akkor, amikor a családom tudom, hogy ott van mögöttem. Most is érzem, hogy támogatnak, hogy azt akarják, hogy boldog legyek, mégis más így, hogy ilyen messze vannak tőlem. Így viszont már Liát is meg tudom jobban érteni. Neki sosem volt családja, akik hiányoztak volna neki. Mellette sosem állt senki igazán. Kiskora óta egyedül volt és talán pont ezért is haragszik rám ennyire. Kecsegtettem egy családdal, aminek a része lehet, embereket mutattam neki, akikre mindig számíthat, képeket vetítettem elé, gyerekeket, férjet, otthont, boldogságot, majd az egészet elvettem tőle. Sean viszont megadott neki mindent, amit egyszer régen én ígértem neki.

-          Hé tündérke, ne sírj – fogja meg Sean a kezem, mert máshol nem érhet hozzám a szabályok szerint. – Tudom, hogy a narancssárga nem az én színem, de más nincs a ruhásszekrényembe – mosolyog rám, miközben én úgy szipogok, mint egy ovis, akinek nem jutott a délutáni uzsonnából.  Izzad, az arca beesett, a keze remeg, az elvonási tünetek egyértelműek és mégis mosolyog, nekem pedig ettől sírnom kell. Olyan erős, olyan kemény, sziklaszilárd és megtörhetetlen én pedig megcsaltam, miközben az én hibám, hogy itt kell lennie. Miattam nem láthatja a gyerekeit, miattam nem sétálhat szabadon, miattam van rács mögött, ő mégis olyan kedves velem, nekem pedig hányingerem van magamtól, amiért ezt tettem vele.

-          Annyira sajnálom – fűzöm össze az ujjainkat, bár per pillanat úgy érzem, ahhoz sincs jogom, hogy megérintsem őt.

-          Mi a baj tündérem? – Mosolyog tovább rendíthetetlenül, miközben tovább sírok. Annyira hiányzik, olyan nagy szükségem van az ő erejére, pedig meg se érdemlem az egészet. Érzem, hogy el kell mondanom neki mit tettem, de félek, hogy ő is megutál és elvesztem, ahogy mindenkit, akit szerettem.

-          Bocsáss meg – szipogom, miközben könyörögve nézek rá. Nem tudom kimondani, hogy megcsaltam, hogy a házban, ami az övé, ahova befogadott, ahol otthont adott, egy idegen férfi van, akit beengedtem az ágyamba, akit még most sem tudtam elfelejteni. Talán nem is az a legrosszabb, hogy lefeküdtem Nikoval, hanem az,. hogy a szívem is megcsalja Seant állandóan. Hiába akarom, nem tudom elfelejteni a zöld szemű szörnyetegemet, aki pár éve elrabolta a szívem és azóta se adta vissza.

-          Lia, mit kell megbocsátanom? – kérdezi halkan, nyugodtan, az ujjaim cirógatva, belőlem pedig forró lávaként felszínre tör a bűntudat szavak formájában.

-          Lefeküdtem vele, lefeküdtem Nikoval, ne haragudj, annyira sajnálom – sírom el magam újra, pedig alig fél perce hagytam abba az ostoba, értelmetlen bömbölést. Könnyekkel már nem megyek semmire, ami megtörtént, az megtörtént vissza már nem forgathatom. Nem merek Sean szemébe nézni, lehajtott fejjel, figyelem az asztalra hulló cseppeket, amik lassan tócsát alkotnak a sima fán. A nevetésére mégis felkapom a fejem, nem akarok hinni a fülemnek, úgy kacag, hogy majd belefullad, én pedig zavartan pislogok rá, mert nem értem mi ezen olyan nagyon mulatságos.

-          Ezért sírsz édesem? – Kacag tovább hangosan, miközben a mutatóujjával letörli a könnyeim és úgy mosolyog rám, mintha a legjobb viccet mondtam volna el neki. – Tündérke, olyan buta vagy – ingatja a fejét mosolyogva, mintha csak egy kislányhoz beszélni, aki butaságot kérdezett az apukájától. – Fél évig minimum bent kell lennem, komolyan azt hitted, hogy elvárom tőled, hogy hat hónapon át ne bújj ágyba senkivel? Az meg, hogy Niko lett a szerencsés, várható volt már akkor amikor felbukkant. Még örülök is neki, hogy nem valaki mást újítottál be, őt legalább már ismerem és tudom, hogy bármekkora faszfej is, vigyáz rád, amíg én nem tudok. Nem mellékesen kicsim, nincs mit számon kérnem rajtad. Én se vagyok a hűség mintaképe, de azért köszönöm, hogy elmondtad – kuncog tovább, nekem pedig leesik az állam, mert cseppet sem erre számítottam.

-          De a mi házunkba, a… - dadogok, de könnyedén lepisszeg.

-          Nem tök mindegy, hogy hol dugsz vele? Fiatal vagy és szexi, vannak vágyaid, ha éppen a malibui házba estetek egymásnak, hát oké. Nem haragszom tündérke. Amúgy is mindketten tudjuk, hogy ő életed nagy szerelme, ahogy nekem meg Karen. Szeretjük egymást, de miért kéne megtagadnunk magunktól azt, amire minden porcikánkban vágyunk Lia? Ne legyél ostoba, szereted, én itt vagyok, ő pedig kint. Nem kell eltemetned magad, mert én hülyeséget csináltam és azt se bánom, ha ő marad a szeretőd azután is, hogy kijöttem. Azt csináld, amit a szíved diktál és ne gondolkozz, amit megtettél azt pedig sose bánd meg édesem, mert annak úgy kellett lennie. Szereted, hát használd ki, hogy a közeledben van. Éld meg az egészet és ne sajnáld egy percig sem – néz mélyen a szemembe, én pedig hirtelen megnyugszom.

-          Szia – huppan le Lia mellém a puha homokba, majd kiveszi a kezemben füstölgő cigit és mélyen beleszív. Józannak tűnik és jókedvűnek, ami meglep.

-          Seannál voltál? – Kérdezem halkan, de belül iszonyatosan mardos a féltékenység. Az enyém és mégis hivatalosan egy másik férfihoz tartozik, akihez látszólag nem csak a papír köti.

-          Igen – bólint, miközben a horizontot kémleli.

-          Remek – morgok, mire elmosolyodik.

-          Ittál – néz a mellettem heverő üvegekre.

-          Nem segít semmit a részegség – hunyom le a szemeim, mert a fájdalom már megint fellángol bennem. Nem tudom mit kéne tennem csak a karjába akarok bújni érezni a nyugalmat, ahogy dobol a szíve, hallani akarom, ahogy lélegzik, érezni, hogy az enyém, de nem lehet.

-          Itt maradhatsz, mondjuk nem mintha számítana, ha elküldelek úgyse mész sehova – simít ki egy hajtincset az arcomból. Az érintésétől megremegek, hisz olyan puhán ér hozzám, ahogy régen. Az emlékek ellepik az agyam, a szívem dübörögni kezd a mellkasomban, főleg, mert végre nem akar elküldeni. Nem tudom mi változott meg éjszaka óta, de valami nagyon más lett.

-          Miért? – Nézek rá kérdőn, mert már megint semmit sem értek.

-          Hazafelé egy kicsit sétáltam és gondolkodtam. Szeretlek és mindig is szeretni foglak, jobban mint bárki mást – szív bele a tőlem lopott cigibe, miközben a sirályokat bámulja. – Ezen sajnos nem változtathat már semmi – mosolyodik el. – Sean pedig nem bánja, hogy a szívem érted dobog. Tudja, hogy lefeküdtem veled, tudja, hogy itt vagy és hagyja, hogy téged szeresselek. Tudod ő sosem akart magához kötni vagy láncra verni, mint egy kutyát. A felesége vagyok és az is maradok, mégis élhetek szabadon – néz mélyen a szemembe, de én nem tudom felfogni a szavai értelmét. Túl részeg vagyok hozzá.

-          Nem értelek – suttogom halkan, mire elmosolyodik, majd lehajol és megcsókol, amitől bennem reked a szufla.

-          Most már érted? – kérdezi halkan, de én csak arra tudok koncentrálni, hogy a szívem lenyugtassam, mert épp ki akar törni a bordáim közül, olyan hevesen ver az átkozott.

-          Nem, de nem is érdekel – húzom le magamhoz, ő pedig hozzám bújik, mint régen, mikor még minden rendben volt.

-          Nem változik semmi. Sosem lesz már semmi olyan, mint régen, de amíg jól érezzük magunkat együtt, addig itt maradhatsz, ha pedig menni akarsz bármikor elmehetsz. Nincs beleszólásod az életembe, nem vagyunk egy pár és nem is leszünk többé – suttogja, de a szívemnek mégis új reményt ad azzal, hogy nem küld el, hogy nem taszít el, másra pedig nincs szükségem. Hirtelen csap fejbe az a rengeteg alkohol, amit sikerült elfogyasztanom, amíg távol volt tőlem. A gyomrom háborog, de tudom, hogy egy cseppet sem fogok kihányni, még akkor sem ha megkönnyebbülnék tőle.

-          Szeretlek – suttogom kótyagosan.

-          Részeg vagy – ül fel, én pedig fázni kezdek, mert a meleg teste nem simul hozzám. A fogaim összekoccannak, hiába van meleg úgy érzem megfagyok. – Gyere – fogja meg a kezem. Nem tudom, hogy állít talpra és visz be a házba arra sem emlékszem mikor kerülök vízszintesbe, egyre csak vacogok, egészen addig, míg a kanapén hozzám nem simul ismét.

Gyorsan peregnek a napok egymás után, nem tudom mit művelünk, de nem is érdekel, mert mellettem van és úgy érzem újra élek. Seant rendszeresen látogatja, amitől meg tudnék őrülni, de tudom, hogy nincs beleszólásom a dologba, elvégre házasok, még akkor is, ha baromság az egész, hisz jó ideje mi élünk úgy, ahogy nekik kéne. Megteremtettük a magunk kis paradicsomát a régi lakásában.

-          Túl sokat szívsz – szedem ki az ajkai közül a füves cigit, mire rámvillantja a szemeit.

-          Ez csak fű – veszi vissza.

-          Gondolkoztam – ölelem át hátulról a derekát, miközben ő zöldséget aprít a vacsorához.

-          Mégis min? – Húzza fel kérdőn a szemöldökét.

-          Gyere hozzám feleségül – jelentem ki, mire egy fél percig döbbenten pislog rám a válla felett, aztán nevetni kezd.

-          Neked tényleg elment az eszed – kacag úgy, hogy a könnye is kicsordul.

-          Az lehet – bólogatok mosolyogva, mert erre szinte mérget mernék venni. Elvégre együtt élek három hónapja egy férjes nővel, akibe halálosan szerelmes vagyok, távol az otthonomtól, a családomtól és a barátaimtól. – De komolyan mondtam. Legyél a feleségem – csókolok a nyakába, hátha így könnyebb lesz meggyőzni.

-          Ha elfelejtetted volna a bigámiát bünteti a törvény – mosolyog rám, mire morcosan elhúzom a szám, mert gyűlölöm, hogy emlékeztet mindig arra, hogy hivatalosan valaki másé. Számomra nem jelent semmit, hogy karikagyűrű van az ujján, amit valaki mástól kapott, mert minél több időt töltök vele annál jobban úgy érzem, hogy ő csak és kizárólag az én feleségem. Már csak azt kell elérnem, hogy az egész hivatalossá is váljon és akkor végre tényleg minden a helyére kerül.

-          Válj el – vágom rá a megoldást, mire nagyot sóhajt, leteszi a kést a kezéből és szembefordul velem.

-          Nem – ingatom a fejem, annak ellenére is tudom, hogy nem ezt akarja hallani. Boldog vagyok vele, de valahogy úgy érzem ez most csak azért van, mert elérhetetlen vagyok a számára. ha viszont ismét lehetségessé válna, hogy az övé legyek, ugyanúgy eltaszítana mint mindig.

-          Miért nem? – Néz rám kérdőn és kissé mérgesen.

-          Mert nem akarok elválni. Szeretem őt és az, hogy beléd vagyok szerelmes, hogy együtt vagyunk most, az nem változtat azon, hogy azt akarom, hogy működjön a házasságom Seannal. Attól még, hogy most börtönben van, ő a férjem és az-az ember, aki vigyázott rám, amikor te nem. Ő rakott össze és nem hagyom el még érted sem. Ahhoz, hogy elváljak tőle olyan súlyos dolgot kéne tennie, amit képtelen lennék megbocsátani neki, de ilyet ő sosem tenne, érted? El kell fogadnod ezt, ha pedig nem megy Niko, akkor menj el – fogom a tenyereim közé az arcát. Nem akarom bántani, igazán nem, de tudom, hogy a mi kapcsolatunk sosem fog igazán működni.

-          Értem, hogy hálás vagy neki és azt is, hogy nem bízol bennem, de pusztán a hála miatt nem élheted le mellette az egész életed, miközben belém vagy szerelmes. Ez tiszta baromság – ingatja a fejét. – Már itt vagyok Kulta, melletted és nem is áll szándékomban többet elhagyni senki kedvéért. Nem gondolod, hogy épp itt lenne az ideje megbocsátanod nekem és megadni az esélyt mindkettőnknek a boldogságra?

-          Már rég megbocsátottam, de nem fogom sosem elfelejteni ami történt. Nem hálából vagyok vele, nem ezért mentem hozzá. Ő mindazt megadja, amire te soha nem leszel képes. Nézd, tudom, hogy szeretsz, ezt nem kétlem, de túl önző vagy és nem tudod megadni nekem, amire szükségem van – próbálom elmagyarázni neki, hogy mi is a baj.

-          Mégis mit nem tudok neked megadni? – Fakad ki, én pedig a hajamba túrok, mert nem akarok veszekedni vele. Csak élvezni akarom a pillanatot és nem törődni semmi mással. Eddig olyan jól elkerültük a konfliktusokat, ha néha össze is zörrentünk az sem volt soha komoly. Ez viszont most más helyzet, mert olyan témát bolygatunk, amiről mindketten másképp vélekedünk és ha megfeszülnénk akkor se tudnánk soha közös nevezőre jutni. – Mit szeretnél? Gyémántgyűrűt? Megveszem neked a legnagyobb követ, ha ez a kívánságod. Gyereket? Dobd el a kurva gyógyszert a picsába és tőlem jöhet a baba. Házat Malibun? Ott egye a fene, ha ott akarsz élni, hát éljünk ott. Írjak dalokat neked? Bassza meg már vagy három albumnyi dal szól csak és kizárólag hozzád. Esküvő kell? Örök hűség és szerelem? A vagyonom? A szívem? A lelkem? Mindenem a tiéd, mert mindennél jobban… – sóhajt fel miután elharapta a mondat végét, én pedig elmosolyodom. Mindennél jobban… De rég hallottam már ezt a befejezetlen kis vallomást a szájából. Akkor még nehezére esett kimondania, hogy szeret, most meg már ő is tudja, hogy nem kell, mert magamtól is tudom, ahogy akkor is tudtam még akkor is ha a tettei, szöges ellentétben álltak a szavaival.

-          Biztonságot – suttogom.

-          Kulta – vesz mély levegőt, miközben magához ölel. – A szerelem nem biztonságos, ahogy az élet sem. Bármikor megégethetjük magunkat, de ettől szép kincsem. Tudom, hogy félsz, de komolyan mondtam, hogy soha többé nem bántalak.

-          Régen is ezt ígérted és mégis újra és újra összetörted a szívem. Be kell látnod, hogy nagyon hülye lennék ha újra hagynám, hogy átgázolj rajtam – ölelem én is át a derekát. Ezerszer átgondoltam már a dolgokat, mióta újra velem van. Hosszú éjszakákon át néztem ahogy békésen alszik mellettem és arra gondoltam, hogy bár ne lenne túl késő nekünk. Eljátszottam ezerszer a gondolattal, hogy milyen lenne ismét hozzá tartozni, újra csak őt szeretni. Visszamenni vele Finnországba és leélni vele az egész életem. De a szép emlékek közé alattomosan mindig bekúsztak a rosszak is. Mindig eszembe jutott hiába nem akartam, hogy hányszor törte össze a szívem és mennyire fájt mindig. Szinte megszámlálhatatlan, hogy hányszor pusztultam bele majdnem szó szerint abba, hogy a bolond szívem őt akarta. Annál nagyobb ostobaságot el se tudnék képzelni, hogy újra kiszolgáltassam magam neki, hogy engedjem, hogy az orromnál fogva vezessen.

-          Mit tegyek, hogy újra bízz bennem? – Kérdezi halkan.

-          Semmit – ingatom a fejem. – találtam valakit helyetted akire maximálisan rá merem bízni magam és ez többet ér, mint az, hogy érted lángolok. Lehet, hogy Seant sosem fogom annyira szeretni, mint téged, de az is holt biztos, hogy soha nem is fog annyira bántani, mint te – mondom ki, amit gondolok.

Dühöngök, tombolok, de nem mutatom ki. Nem tehetem. Én szúrtam el és nekem kell helyrehozni. Újra el kell érnem, hogy bízzon bennem. Elengedem, miközben próbálom leplezni, hogy mennyire csalódott vagyok. Leülök a kanapéra és a gitáromért nyúlok. Régóta motoszkál bennem egy újabb dallam. Az idő sürget, lassan, ha akarom, ha nem vissza kellene mennem Helsinkibe. Hónapok óta pihenőn vagyunk, de ez már nem mehet sokáig. A kiadó sürgeti az új albumot és lényegét tekintve nincs semmink amivel előrukkolhatnánk. A dalokat, amiket neki írtam nem akarom kiadni, az a miénk, a mi szerelmünkről szól, túl személyes mind ahhoz, hogy mások is hallhassák. Nem tudom, hogy mondjam el neki, hogy hiába akarom, lassan el kell mennem, arról meg végképp nincs lövésem se, hogy hogyan vegyem rá arra, hogy velem jöjjön. Nem akarja elhagyni Seant, de rá kell vennem, hogy megtegye. Túl sokat jelentünk egymásnak ahhoz, hogy hagyjuk veszni az egészet. A fenébe is, feleségül akarom venni és gyerekeket akarok tőle. Titkon pedig pontosan tudom, hogy ő is erre vágyik.

Ha másképp nem megy hát Brandon ötletét fogom használni. Fogom és egyszerűen elrabolom. Bezárom a hálószobába és soha többé nem engedem ki onnan. Megtartom magamnak örökre, mert ő az enyém, csak az enyém.

-          Hé, eljössz velem Alexhez? – Simítja a tenyerét a vállamra, mire azonnal kizökkenek a zenélésből. Cseppet sem bánom, hogy megzavar, ő elsőbbséget élvez. Lerakom a gitárt magam mellé, a kezéért nyúlok és a tenyerébe csókolok, majd a kanapé háta mögül előre húzom és az ölembe ültetem, hogy aztán megcsókoljam. Elrepült majdnem egy újabb nap, ami majdnem teljes boldogságban telt el mellette. Ha nem lenne ilyen makacs felhőtlen lenne az egész, de akkor talán nem szeretném ennyire.

-          Nem vagyok szívesen látott vendég nála – ölelem magamhoz szorosan.

-          Kaptál meghívót az esküvőjükre, szerintem kezd megbarátkozni veled – simogatja finoman a tarkóm, amitől megborzongok. hihetetlen, hogy még mindig ilyen heves vágyat képes kiváltani belőlem, egy ilyen ártatlan mozdulattal is.

-          Gondolom, mert Jade ráparancsolt – morgok.

-          Oké, akkor maradj – pattanna fel az ölemből, de megakadályozom benne.

-          Mi lenne, ha inkább itt maradnánk? – Kérdezem incselkedve, miközben a tenyerem a pólója alá csúsztatom.

-          Nem semmi szerető vagy ez igaz, de mennem kell – kuncog fel, én viszont elkomorodom.

-          A szerelmed vagyok és nem a szeretőd – javítom ki, mire elmosolyodik.

-          A szeretőm vagy akibe szerelmes vagyok – vágja rá könnyedén, de valahogy cseppet sem tetszik ez a státusz.

-          Nem vagyok hímkurva – sziszegem.

-          Nem is kezellek kurvaként – simogatja meg az arcom.

-          De igen – kapom fel hirtelen a vizet. – Férjnél vagy, de velem élsz, mert a hites urad a börtönben van. Kihasználod, hogy szeretlek, hogy veled akarok lenni minden percben bármi is ennek az ára, de te csak ágymelegítőnek használsz. élvezed, hogy van kihez bújnod éjjel és van aki alaposan megkefél, miközben nekem ez az egész arról szól, hogy érted dobban a kibaszott szívem, de te ezt semmibe veszed – emelem fel kissé a hangom, mire a vonásai megkeményednek.

-          Tudtad a játékszabályokat – néz rám komolyan.

-          A kurva életbe fogd már fel, hogy ez számomra nem játék – teszem le magam mellé, majd rágyújtok egy cigire, hogy lenyugtassam magam.

-          Nekem sem volt az, mikor te Leena vőlegénye voltál. Most megcserélődtek a szerepek és ez nincs az ínyedre, amit megértek, mert nekem se volt anno. Nem tartalak vissza, ahogy te sem tartottál vissza engem soha. Akármikor kiszállhatsz és elmehetsz csak rajtad múlik, de ennyit tudok adni és nem többet, ha tetszik, ha nem - áll fel, majd a fürdőbe vonul, én pedig dönthetek, hogy harcolok-e tovább vagy végre hagyom az egészet a fenébe….

Him koncert

Többen kértétek, hogy írjak nektek egy kis élménybeszámolót a koncertről, de őszintén szólva ez nem is volt olyan könnyű, mint hittem. Nem igazán tudom mit kéne írni vagy, hogyan lehetne visszaadni az egész hangulatát, sőt azt se teljesen, hogy hol kéne elkezdeni az egészet. Ott, hogy majdnem lekéstük a Bécsbe tartó buszt, mert a barátnőm reggel még suliba volt aztán pedig nem akart jönni a fránya villamosa? Vagy, hogy mikor felhívott, hogy még sehol sincs azt hittem a Népliget közepén bontom ki Jacket és iszom meg húzóra az egész üveggel?  Tök lényegtelen információk szerintem. A lényeg, hogy megérkezett elértük a buszunkat, három órán át utaztunk és már Bécsben is voltunk ahol kb. azonnal meg tudtuk állapítani, hogy hiába sulykolja mindenki belénk a két város annyira nem is különbözik. Hisz itt is, amint leszálltunk a buszról megtámadott minket egy kéregetős bácsi, bár mikor mondtuk neki angolul, hogy a kukkot se értünk abból, hogy mit akar (mondjuk nem mintha túl nehéz lett volna kitalálni) aranyosan mosolyogva németül közölte, hogy nincs semmi baj, amit mondjuk Pesten tuti egy hajléktalan se mondana. Talán mégis van különbség…

A lényeg, hogy a buszmegálló és a hely között ahol a koncert volt, maximum tíz perc van gyalog és már elég messziről ki lehet szúrni a Gasometer jellegzetes épületét, így nem igazán aggódtunk, hogy eltévedünk (tökéletesen feleslegesen rajzoltam térképet).

És akkor itt van kb. vége az előzményes rizsának, mert amint a kapuhoz értünk máris kissé megdöbbentük azon, hogy sor van a bejáratnál  (ez pesten tapasztalatból mondom, hogy nem túl jellemző főleg nem kezdés előtt több, mint 2 órával), ahol gondolom a tizenéves tinilányok vérre menő küzdelmet akartak vívni az első sorokért. Mi viszont úgy döntöttünk, hogy a padot választjuk, ahelyett, hogy bárkivel is közelharcot vívnák és megisszuk életünk első számú szerelmét Jacket. Őszintén szólva még akkor se teljesen sikerült felfognunk szerintem, hogy hol is vagyunk vagy miért, tipikus iszogatós estének éltük meg az egészet (legalábbis én tuti) csak akkor esett le a tantusz miután elfogyott már majdnem az-az édes alkohol és ismét felnéztünk.

Immár nem csak húsz tinilány, akart bejutni, hanem rohadt sok emberke állt sorban (ennél finomabban tényleg nem tudok fogalmazni), tehát mi is beálltunk és milyen jól tettük ugyanis alig pár perc után már az utca végéig ácsorogtak az emberek. Furcsaság (vagy talán annyira nem is), hogy nagyon sok honfitársunk gondolta úgy, mint mi, hogy nem vár tovább a csodára és útra kelnek, hogy megnézzék maguknak a HIM-et élőben, szóval előttünk is magyarok (akikhez be is csatlakoztunk, mert gyorsan kiderült, hogy hazafelé velük megyünk egy busszal) mögöttünk is magyarok, így pedig nagyon gyorsan el is szaladt az idő). Bár azt hiszem vagy fél órán át tuti ácsorogtunk így is azért, hogy bejussunk, ugyanis mindenkit egyesével átkutattak, kézi fémdetektor (ami totálisan indokolatlan abban az esetben, ha az emberek 99%-án vagy lánc vagy akármi izé lóg ami tuti fémből van). Na mindegy ezen is túl voltunk és akkor jött a puff, hogy basszus itt vagyunk. Isten áldja drága szomszédainkat amiért náluk nincs megtiltva a dohányzás, így cigi, csacsogás sör miegymás után megkerestük a termet is, ahova mennünk kellett. Megdöbbentő volt számomra, hogy annak ellenére, nem volt hering üzemmód, hogy kint hányan álltak, szép kényelmesen lehetett sörözgetni, senki nem lökdösődött, vagy lihegett a füledbe, amiért kifejezetten hálás voltam.

Ejtsünk pár szót az előzenekarról is, akiket gőzöm sincs, hogy hívnak, milyen nemzetiségűek, de sikerült transzba ejteniük és egy jó előzenekar dolga pontosan ez, ők pedig csillagos ötösre vizsgáztak nálam. Ugyan senki nem énekelt a bandából, mégis úgy játszottak, hogy tátva maradt a szám és ki mertem jelenteni, hogy már csak ezért eljötte idáig eljönni, mert totálisan lenyűgöztek, szóval ha Ville totál részegen lép fel és katasztrófa lesz amit művel, ők máris kicsit kárpótoltak a dologért.

Igen, igen, így álltam hozzájuk. Ha gáz, ha nem, a szilveszteri felvételeket látva egyszerűen muszáj volt lélekben felkészíteni magam a legrosszabbra, annak ellenére is, hogy előtte nap csekkoltam pár nemrég készült koncertfelvételt, ami határozottan tetszett és többen is dicsérték mostanában a finn jómadarakat. Mégis bennem volt a félsz, hogy ha túl nagy bizalmat kapnak tőlem, ha túlságosan nagy reményeket fűzök hozzájuk csúnyán pofára eshetek, hisz lehet, hogy a kedvenc finnem élőben mégse olyan jó.

Na de haladjunk, noname elő zenekar szuper volt, de komolyan. Ki kell derítenem kik voltak ők és honnan jöttek, mert ilyet nagyon ritkán hallok, meg is kapták a vastapsot aztán míg a népek átpakoltak mi megint cigiztünk és söröztünk és akkor jöhet a dobpergés, mert elérkeztünk a lényeghez…

Honnan lehet tudni, hogy egy koncert jó lesz-e már az első pillanatban?

Színpad elsötétül, pakolós emberek eltűnnek, tömeg morajlik, a két szép szemét behunyja az ember és beleszagol a levegőbe. Ha ott van a rezgés a levegőben, amit minden érzékszerveddel érzel, ha a barátnőd (aki azóta ismeri a zenekart mióta te megmutattad neki) szorongatja a söröspoharát és a kezed is úgy, hogy komolyan megérzed és ott van az a jellegzetes valami, az oxigénmolekulák közt, ami beáramlik a tüdődbe és feloldódik a véredben, na akkor szinte száz százalék, hogy nem mész haza úgy, hogy oké ilyenen is voltam, azt kész. És, hogy meg volt-e? De még mennyire!

A furcsaság az, hogy még fel se álltak de máris valami totálisan másik dimenzióba tudtak vinni, ahol nincs se kép, se hang, se semmi, hát még amikor meg is jelennek… Áll a padlón, szem kikerekedik, szufla bent ragad. Hát finoman fogalmazva is iszonyatosan magasak (oké ezt eddig is tudtam), de komolyan mondom, hogy a képek nem adják vissza, hogy ennyire azok és nem a színpad dobott rajtuk ennyit az is tuti. Én se vagyok alacsony ember, de még ilyen távlatból is frusztrált, hogy ha bármelyik is mellettem állna, kitörne a nyakam, hacsak nem a mellkasukkal akarnék beszélgetést folytatni. Másik dolog, amit muszáj volt megnéznem magamnak, hogy Ville tényleg el tud-e bújni a mikrofonállvány mögött, olyan vékony-e. Ezúton jelentem szerencsére nem (de könyörgöm adjon neki valaki egy akkora állványt, ami mellé nem kell térdet rogyasztania, nem hiszem el, hogy durván húsz év alatt nem sikerült egy megfelelő magasságút beszerezni vagy senki nem mutatta meg neki, hogy hogy állítsa feljebb). Bár azt nem értem, hogy miért öltözik be mostanában annyira, hogy elvesszen a nagypapi kardigánba, de meg se próbálok kiigazodni rajta, úgyse menne.

És akkor maga a koncert: A hangosítós embert valaki bassza úgy fejbe, hogy soha többé ne tudjon elrontani egy tökéletes koncertet se. Ugyanis az első komoly meglepi akkor ért, mikor Ville kinyitotta a pici száját. Az összes többi hangszerhez képest nem szólt eléggé és jól hallhatóan torzított is valamennyit a mikrofon a hangján, pedig a torkával aztán tényleg nem volt baj, olyan, mint amilyen a nagykönyvben meg van írva. Ki lehetett hallani azt is, hogy ő magától próbálja orvosolgatni a problémát, de azt hiszem úgy járt volna a legjobban, ha messzire hajítja azt a szart és kupán vágja az embert, aki szarul állította be a cuccot, bár ennek ellenére is azt hiszem elég jól helytállt emberünk. Egy idő után persze megszokja az ember füle, hogy a hangosítással nem minden oké és már annyira nem is érdekel a dolog, aztán egy idő után rendeződött is a technikai malőr, na de mégis ejnye bejnye. A hangosító pultos bácsinak hatalmas fekete pont jár ezért. Bár most, hogy elkezdtem visszanézni a felvételeket furcsának találom, hogy ez a kis probléma nem hallatszódik ki és csak élőben volt érzékelhető. Lehet, hogy az én fülem finnyás?           

Kémia: Őszintén? Ville még mindig fantasztikus, karizmatikus, ahogy az egész zenekar is egyszerűen zseniális, bár őszintén szólva a zöld szemű szörnyön nem csak látni, érezni is már, hogy nem húsz éves, hogy nem kevés dolgon van túl, hogy rohadtul elcseszett egy fószer (persze a szó legeslegjobb értelembe véve bármennyire furán is hangzik ez). Fáradt és nem olyan lelkes, mint anno volt, de ezt is tudtam mikor elindultam. Viszont, mint csapat tökéletesen működnek. Lehet, hogy Ville nem lelkes és ezt most nem úgy értem, hogy a zenélésért nem lelkesedik, sokkal inkább szerintem a közönségtől van hányingere, de a többiek nagyon kompenzálják a zöld szemű rajongóundorát ( Migue és Burton is fotózkodott a lánnyal, aki a hazafelé buszunkat szervezte és persze nem csak vele, ő pedig meséltem, hogy nagyon normálisak és kedvesek), pokolian figyelnek egymás rezdüléseire (amit foghatunk akár az évekre meg a rutinra is, de nem hinném, hogy ehhez lenne köze a dolognak) szóval így kompletten hihetetlen az egész.

Tudom, sokan azt mondjátok, hogy elfogult vagyok velük, ami részben igaz ugyan, de látom a hibáikat is. Jár egy nagy fekete pont, mert Ville viszonylag keveset kommunikált a közönséggel vagy sokkal inkább szinte semmit, így pedig kicsit futószalag vagy CD hangulata lett néhol a dolognak, ami nem baj, de jobb lett volna, ha kicsit többet produkálja magát. De hát ő mostanában ilyen, ezt kell szeretni, annak is örülök, hogy nem fordított hátat a közönségek, mert ezt is néha megengedi magának, amitől picit olyan érzésem van, hogy már rá se bír nézni azokra, akik elmennek a koncertjére, mert szeretik a zenéjét, pedig lehet, hogy inkább a fények csesztetik szegény szemét (és ez a valószínűbb).

Érdekesség, hogy valamiért nem tombolt úgy a tömeg, ahogy én azt megszoktam itthon, oké persze mindenki élvezte, volt aki a másik nyakába ült (lenne egy tippem, hogy azok magyarok voltak), de mégis olyan visszafogottnak tűnt az egész, a számomra megszokott elmebajhoz képest. Sokat gondolkodtam, hogy ez miért is van. Azért, mert az osztrákok ilyenek és a légkörük ránk is hatott vagy mert HIM koncert nem arról szól, hogy ugrálj és őrjöngj, esetleg a színpadon lévők miatt van az egész, de nem jutottam semmire. A helyzet az, hogy tökéletesen mindegy is, mert nagyon sok esetben csak annyit figyeltem meg magamon, hogy totálisan hitetlenkedve ingatom a fejem, mert valahogy nehéz feldolgozni, hogy ilyen van és az őrjöngés hiánya nem vont le semmit a dolog értékéből, egyszerűen nem számított, hogy mit művelnek a körülötted állók. Na és ezt most, hogy értem? Hát úgy, hogy mindenki tudja, hogy ha ezer meg egy koncerten nem jártam már, akkor egyen se, eddig viszont mindent tudtam valamihez hasonlítani ilyen vagy olyan szempontból, be lehetett kategorizálni az összes zenekart kb., bedobozolni, elraktározni. Pontosan meg tudtam határozni, hogy ez ilyen volt, az meg olyan, ebben ez tetszett, abban meg az, itt ez nem volt jó, amott meg az döglött be.

Na itt ilyen nincs. Van bennünk valami megfoghatatlan, ha mind fenn vannak a színpadon akkor működik az egész, mindenkinek meg van a saját maga szerepe és hiába Ville a húzónév a legtöbb ember számára, ha csak egy ember is kiszállna a bandából, holt biztos vagyok abban, hogy azonnal összeomlana az egész. Ők a tipikus csapat, egyik se állná meg ilyen profin a helyét a másik nélkül (nem még Ville Valo sem), totálisan profik, tudják a dolguk, az énekesmadarunk hangi adottságai még most is olyanok, hogy arra egyszerűen nincsenek szavak. Nincs még egy ember aki úgy tud mélyről magasra váltani ahogy ő, senki, de senki nem tud így játszani a hangszínekkel. Ki kell jelenteni, hogy tízezer százalék, hogy a pokolból jött, mert földi halandó ilyen hangot nem kaphat. A mozgáskultúrája mondjuk elég vicces, a seggrázás még mindig megy, de érdekes, hogy ez is jól áll neki annak ellenére, hogy be kell látni szörnyű az a valami, amit csinál. Irtó vicces ahogy hol jobbra, hol ballra mozog, jót lehet rajta röhögni, bár szerintem anno ezeket a mozdulatokat szexinek szánta és rajta ragadt, de még fiatal korában sem volt szexi ahogy a sejhaját riszálta inkább ciki esetleg az esetlen szót lehet rá még használni kész elmebaj, hogy cukinak könyveltük el mi csajok ezt a macitáncot vagy nem tudom mit. Linde fogösszeszorítós gitárszólóit tanítani kéne bár az is aranyos, hogy nem tud megállni egyhelyben egy fél percre se, úgy köröz, mint a kiskutyák akik a farkukat kergetik, Migé új fizimiskája röhejes (szerintem ő lesz idén a Mikulás Finnországban) de ettől függetlenül hozza amit hoznia kell, a dobok szóltak (talán túlságosan is, de ez nem Gas hibája) és hát Burton sem véletlenül a csapat tagja, a tudása előtt emelem a kalapom.

Dalok: egy kis új, egy kis régi klasszikus Him-es befutós közönségkedvences. Szerintem elég jól meg lett ez oldva, bár ha jól emlékszem a Screamworks-ről egy dalt se játszottak (bár köztudott, hogy az-az album még számukra is kakukktojás és ha a pletykák igazak nem véletlenül nem turnéztak azzal az anyaggal sokáig, ha és amennyiben jól tudom Ville gyűlölte és lefújta a dátumokat, mondván azokat nem akarja az emberek nyakába kényszeríteni)

Hogy volt-e szikra? Egyértelműen igen, ráadásul nem is akár milyen. És azt is megértettem, hogy miért ők a love metal stílus egyedüli képviselői. Mert őket tényleg nem lehet semmilyen más dobozba csukni, páratlan amit művelnek és ez így van jól, az apró kis furcsaságok (hibák??? Nem tudom őket hibának nevezni sehogy se) ellenére is. Hogy miért nem találok hibát? Mert azt hiszem, ha hibának nevezném ezeket a kis piti dolgokat az nem lenne más mint szőrszálhasogatás, ráadásul tökéletesen hülyeség is volna (és ez tudom, hogy most nagyon nagy elfogultan hangzik), mert azt hiszem, hogy ezek a kis mini részletek azok amik azzá teszik őket akik. Mondjuk, hogy ezek a megkülönböztető jelzések, amik miatt totálisan egyediek tudnak lenni.

Hogy elmennék-e megint? Igen, igen és ezerszer is igen, akár ennek az árnak a triplájáért is. Sőt már most ki merem jelenteni, hogy még egyszer, ha addig élek is, de levadászom őket valahol, bár nagyon örülnék neki, ha jövőre valaki meghívná őket kicsinyke hazánkba is, mert tutira van rá kereslet (drága koncertszervezők ezt lehet célzásnak venni) és szerintem van az a pénz amiért hajlandóak betenni hozzánk megint a lábukat.

Itt talán a legjobb a hang, bár a kép hagy némi kívánnivalót maga után...

Rossz hír

Sziasztok!
A gépem sajnos továbbra is rakoncátlankodik, lassan kilátásba kerül az is, hogy az egész mehet a kukába akkor viszont morci leszek. A lényeg viszont, hogy minimum még 2 hétig biztos nem tudok részt hozni. Kínomba már papírra írok és ez a jó hír, hisz a kényszerszünet alatt is készülnek a fejezetek, amiket csak be kell majd gépelni.
Hát így állunk. Továbbra is a türelmeteket kérem, nekem sem ideális, hogy mikor van ihlet nem tudok írni, de sajnos ez van.
Millió puszi a legeslegjobb olvasóknak a világon:
Kesha