55. Szeretlek bántani

18+



„Ha nem lehetsz az enyém, akkor én leszek a tiéd. Vedd el az egész lényemet, vagy egy részét, vagy csak egy darabot, ahogy akarod! Csak akarj engem!”


Úgy bámul rám, mintha minimum hat fejem lenne, én pedig kezdek pánikba esni.
- Nem tetszik igaz? – nyögök fel. – Figyelj én, nem tudtam mit is adhatnék és… - magyarázkodom, de belém szorul a szufla, mikor feláll és nagy léptekkel közelíteni kezd felém. Közvetlenül előttem áll meg, majd a derekam után kap és olyan csókot ad, amibe szó szerint beleszédülök. A nyelve finoman tör utat a számba, majd amikor a nyelvemre talál, úgy érzem elönt a forróság. Gőzöm nincs mi történik, egy biztos, hogy ha nem kapaszkodom belé, összeesem. Ijedten sikítok fel, mikor a levegőbe kerülök. Niko felszabadultan nevet, miközben pörög velem. Úgy tűnik meg se kottyan neki, hogy emelget. Mintha csak egy tollpihe lennék a kezében.
- Hogyan? Honnan tudtad? – vigyorog rám és a szemei is boldogan csillognak.
- Brandon segített. Az első példányok eltűntek, de ezt gondolom tudod – harapok az alsó ajkamba. – Mondta, hogy gyűjtöd a könyveket és, hogy imádod Poe-t. Én meg tudtam, hogy hol lehet megszerezni ezt – bökök a kezében lévő tárgyra. – Elég sérültek voltak a lapok, de összefűzték a cikkeket és bekötötték neked. Csak a versei vannak benne, de azt hiszem nem nyitottad még ki – mosolyodok el szégyenlősen, mire fürkészően néz rám.
- Miért, mi van benne? – néz rám kérdőn, de a kezei gyorsabban járnak. A finom bőrkötést, óvatosan kezdi bontogatni, aztán kihullik belőle az, amit én válogattam össze. Egy vékony kis füzetkére emlékeztet csak a földön heverő könyvecske. Amint kinyitja és meglátja, hogy az ő mesés dalszövegeit is lefűzettem, leesik az álla. – Ilyen nincs – lapozza fel a füzetet. – Ez… Nem létezik – csóválja a fejét hitetlenkedve.
- Szerintem gyönyörű amiket írsz, megérdemeltek egy rendes borítást – mosolygok rá.
- Kulta – sóhajt fel, majd a két tenyerébe fogja az arcom. – Te vagy életem legszebb ajándéka – suttogja miközben nagyon komolyan néz a szemembe.
- Ahogy nekem te – mosolygok rá és a szívem csordultig telik szerelemmel. Tényleg szeretem, hiába minden, nem tehetek ellene semmit. Ő a mindenem. Soha senkit nem tudtam még így szeretni.


Az ajándékom teljesen ledöbbent. Lia olyan boldoggá tesz, mint amilyen még talán soha nem voltam az eddigi életem folyamán. Mintha minden titkom ismerné, anélkül, hogy egyet is elárultam volna neki. Nem csinálunk igazából semmit délelőtt, csak csókolózunk és bámuljuk egymást, összebújva. Gyönyörű és percről percre jobban lenyűgöz. Nem csak szép, de van esze és humora is és ott van benne az a tűz, amit mindig is imádtam. Kiismerhetetlen és ez is tetszik benne. Mégis mire az óra négyet üt feszültté válok. A tenyerem izzad, a testem meg-megremeg, én pedig nem tudom mitől van ez. Hisz nem vitázunk, csak pihenünk egymás karjai közt. Lia úgy tűnik alszik, így óvatosan kibújok az ágyból, de amint a talpam a földet éri, az ujjai a csuklómra fonódnak.
- Hová szöksz? – dünnyögi.
- Csak keresek valami piát. Innom kell valamit – magyarázom.
- Van víz mellettem – nyitja fel az egyik szemét mosolyogva, de csak a fejem csóválom a javaslatát hallva.
- Alkohol kell. Mindjárt jövök – hajolok le hozzá és egy gyors puszit nyomok a szájára. Ha nem érezném ezt a sürgető kényszert arra, hogy alkoholhoz jussak, talán rendesen is megcsókolnám, de úgy érzem, ha nem jutok hozzá legalább egy üveg sörhöz, felrobbanok. Gyorsan slisszolok le a konyhába és a hűtőben kezdek kutakodni, ahol találok egy üveg bort szerencsére.
- Niko – trappol utánam Lia idegesen, de most nem bírok vele foglalkozni. A bornyitót keresgélem, nem tudok rá figyelni. – Niko – szól rám kicsit erélyesebben.
- Nem tudod hol a bornyitó? – forgatom ki a fiókokat, miközben mosolyogva nézek rá.
- Te… Jesszusom – kapja a szája elé ijedten a kezét, de a figyelmem ismét a bor felé irányul, hisz megtalálom a dugóhúzót. Rutinosan nyitom ki, majd azonnal meghúzom az üveget, de amint lecsúszik az első korty a torkomon, Lia kicsavarja a kezemből az üveget.
- Hé, mi bajod van? Add vissza – nyúlok az üvegért, amit a háta mögé rejt. – Lia, nincs kedvem játszadozni, add ide azt a bort. Ha kérsz töltök neked is – mosolygok rá, de a felé nyújtott kezem remegni kezd, akár egy Parkinson kórosé és úgy érzem magam, mint valami éhes vámpír, aki nem vérre, sokkal inkább alkoholra szomjazik.
- Elég – csattan fel Lia, én pedig nem értem mi a baja. – Mióta csinálod ezt? – lengeti meg az üveget az orrom előtt. Ezzel pedig csak azt éri el, hogy én is felbőszülök, akár egy bika a vörös posztót látva.
- Mit csinálok? – emelem fel én is a hangom.
- Mióta piálsz? – tér rá a lényegre, mire hátrálok egy lépést. Dühösen vizslat és talán a kétségbeesés is ott csillog a szemében.
- Nem vagyok alkoholista, ha erre akarsz célozni – vágom rá sértetten.
- Akkor miért remeg a kezed? – szegi fel az állát.
- Nem tudom – csóválom meg a fejem.
- Niko, te is tudod, hogy miért. Mert rászoktál erre a szarra – teszi le a pultra az üveget, aztán közelebb sétál. – Ne csináld ezt – néz rám könyörgően. – Nem szokhatsz rá. Te nem – öleli át a derekam, én viszont nem akarok hinni a fülemnek.
- Te komolyan azt hiszed, hogy rászoktam? – nézek rá felháborodva.
- Attól félek, hogy igen – bólint. – Mikor volt az utolsó olyan nap, hogy egy kortyot sem ittál? – kérdezi félve. A szavai egy arculcsapással érnek fel, de el is gondolkodtatnak. Hirtelen tör rám a felismerés…
- Los Angelesben, mikor veled voltam – suttogom és a falra szegezem a pillantásom. Még mindig remegek, még mindig úgy érzem, hogy kell egy korty a nyugalmamhoz, de ledermedek. Képtelen vagyok megmozdulni. Lia finoman a kezembe csúsztatja a kezét és a kanapé felé kezd húzni, majd mikor látja, hogy teljesen le vagyok fagyva, kicsit meglök, így a puha bőrre huppanok, ő pedig szorosan mellém telepedik. Mindkét kezem megfogja, majd fürkészni kezdi az arcom. Nem vagyok hajlandó a szemébe nézni, mert bánt a feltételezése.
- Niko, nézz rám – suttogja halkan.
- Nem vagyok alkoholista – jelentem ki ellentmondást nem tűrően.
- De ha így folytatod tovább az leszel – jelenti ki keményen, mire mégis ránézek. – Hetek óta minden nap iszol. Miért? – kérdezi nyugodtan, én pedig elgondolkodom.
- Mikor kiszálltál a kocsiból én… A francba. Muszáj volt berúgnom. Nem akartam érezni semmit. De józanul csak rád tudtam gondolni. Csak rád. A fájdalomra a szemedben, arra, ahogy egyszerűen elsétáltál, ahogy beléptél azon az átkozott kapun és hozzá menekültél előlem. Muszáj volt innom vagy betépnem, hogy tudjak aludni. Te nem tudod milyen ez – nyögök fel. – Ha lefeküdtem józanul és lecsuktam a szemem láttam, ahogy azzal a féreggel szeretkezel. Hallottam, hogy azt mondod neki, hogy szereted. Láttam, ahogy átölel, ahogy megérint, ahogy megcsókol. Ahányszor lehunytam a szemem, mindig ott lebegett a szemem előtt, hogy épp ő ölel magához, hogy mellette fekszel, hogy az ő fülébe nyögdécselsz és azt hittem, hogy meghalok. Nem kaptam levegőt, nem tudtam se aludni, se enni a féltékenységtől. Hánynom kellett magamtól, bűntudatom volt, mert azt tettem veled – hunyom le szorosan a szemem. Nem bírom kimondani, hogy megerőszakoltam. – Tudod milyen úgy élni, hogy gyűlölöd magad? Nem bírok azóta szinte tükörbe se nézni. Minden percben szembe köpném magam, érted? – fakadok ki, mire csak halványan elmosolyodik, finoman megsimogatja az arcom, aztán magához ölel és puszik tömkelegével szórja tele a bőrömet. A karjaim maguktól fonják körbe a vékony derekát és szinte belebújok az ölelésébe. Most sem értem, hogy honnan tudja, hogy erre van szükségem, de mégis ráérez. Annyira ösztönösen tudja, hogy mikor mit csináljon… Elképeszt. Ezekért az apróságokért szerettem bele. És az isteni illatáért, amiből most is mélyeket szippantok.
- Nincs szükséged piára – susogja.
- Ha mellettem vagy nincs – sóhajtom, miközben az ölembe húzom. Tényleg így gondolom. Most, hogy a karomban van, hogy megérinthetem, nem érzem a kényszert arra, hogy igyak. Ő is képes megnyugtatni. Ha magához ölel, akkor megszűnik a belső feszültség. Sokáig simogatja a hátam és a hajam, én pedig újból belezúgok. A gyengédség, ami belőle sugárzik meghódítja a szívem. Ólmos fáradtság telepedik rám, és majdnem elalszom a vállán, mikor kicsit elhúzódik tőlem és a két meleg tenyere közé fogja az arcom. Elgondolkodva néz rám, majd végigsimít az orromon és a szemem alatti sötét karikákon, aztán nagyot sóhajt.
- Mióta nem pihented ki magad rendesen? – kérdezi halkan, az én szemeim pedig kikerekednek a meglepetéstől.
- Honnan veszed, hogy… - kíváncsiskodom, mire csak elneveti magát, azzal az angyali, gyöngyöző kacajjal, amit úgy imádok hallani és amitől mindig belém ragad a szufla. Azt is elfelejtem, hogy fiú vagyok-e avagy lány, ha nevetni hallom. Most se járok másképp. Fogalmam sincs mit akartam alig fél perce kérdezni tőle.
- Feszült és nyúzott vagy. A szemeid mindent elárulnak Niko – somolyog. – Nem mellékesen olyan görcsök vannak a válladban, amilyeneket még életemben nem tapintottam – húzza végig az ujjait az említett testrészen. – Éjjel végig forgolódtál és motyogtál valamit, ami azt jelenti, hogy nem alszol elég mélyen – suttogja. – Többet kéne pihenned – teszi hozzá.
- Nekem nincs időm pihenni – húzom el a szám. – Idejét se tudom már mikor aludtam ki magam. Talán tizenöt évesen – gondolkodom el, mire értetlenül összeráncolja a homlokát. – Akkor álltunk össze a fiúkkal zenélni. Azóta dolgozom – nevetek fel keserűen. – Tíz év Kulta. Tíz éve nem pihentem ki magam. De ezt pont neked magyarázom? Te tudod milyen ez az élet. Nincs megállás, soha – veszek mély levegőt.
- Gyere – mászik ki az ölemből, majd feláll és a kezem után nyúl. Gondolkodás nélkül követem. Per pillanat a világ végére is vele mennék. De csak a hálószobáig visz, ahol az ágyra ültet, lehúzza a felsőm, aztán mosolyogva lelök a matracra. Nem igazán érzek magamban erőt arra, hogy megint szeretkezzünk, de persze nincs ellenemre a dolog hisz állandóan kívánom. De újból meglepetést okoz, mikor nem mászik utánam, hanem a fürdőbe lép és egy tubus testápolóval tér vissza.
- Mit csinálsz? – könyökölök fel, mikor mellém dobja a krémet és gyorsan hátrafogja a haját.
- Fordulj hasra – mosolyog rám, miközben az ablakhoz lép és behúzza a sötétítő függönyöket. Gyanakodva figyelem a mozdulatait, tippem sincs arra nézve, hogy mit forgat abban a gyönyörű buksijában. – Gyerünk már – noszogat nevetve, majd feloltja az éjjeliszekrényen lévő kislámpát, ami halvány kellemes fényt áraszt magából. Lassan fordulok hasra, de a gyanakvásom nem múlik el. Figyelem, ahogy vigyorogva az ágy mögé lépked, aztán kirángatja alólam a takarót, majd fölém mászik és hátsómra ül. – Még mindig csontos vagy – kuncog fel édesen, mire finoman a combjára csapok. Érzem, ahogy egy puszit nyom a lapockáim közé, majd felveszi a matracon heverő tubust.
- Te most meg fogsz masszírozni? – döbbenek le, mikor a meleg krémes tenyerével a vállamhoz ér és nekiáll fellazítani az izmaim.
- Micsoda lángelme vagy – kuncog halkan. Én is elmosolyodom, majd lehunyom a szeme és élvezem a kényeztetést. Hol gyengéden szinte simogatva ér hozzám, hol erőből, már majdnem durván dögönyöz. Néha felszisszenek, hisz fájdalmat okoz, ahogy a vállaimból próbálja kigyúrni a görcsöket, de ettől eltekintve, hihetetlenül kellemes amit csinál.
- Még soha senki nem masszírozott meg – dünnyögöm, mikor már vagy húsz perce kényeztet.
- Pedig nem ártana – susogja a fülembe, aztán áttér a karjaimra. Félálomba kerülök, érzem, ahogy egyre jobban feloldódom, már nem vagyok annyira feszült. Egyszerűen kiürül minden a fejemből, csak arra koncentrálok, ahogy Lia simogat, néha a hajamba túr, néha az arcom, a homlokom és a halántékom cirógatja végig, aztán a gerincemen futkároznak az ujjai, le egészen a fenekemig, hogy aztán áttérjenek a csípőmre és a derekamra, egészen addig míg mély álomba nem zuhanok. Még érzem, ahogy mellém gördül, betakar, egy lágy puszit nyom a számra, kisimítja a homlokomba lógó hajszálakat és csak annyit suttog, hogy:
- Szép álmokat királyfim.

Hirtelen pattannak ki a szemeim. Odakint még korom sötét van, de Niko nyöszörög mellettem. A homloka ráncba szalad, a teste feszült és olyan picire kuporodik össze amennyire csak lehet.
- Niko – simítom a tenyerem a karjára, de nem kel fel, elhúzódik, majdnem az ágyról is leesik, miközben tovább dünnyög. A bőre gyöngyözik a verejtéktől, én pedig kicsit megijedek. – Kelj fel – szólok rá, mire hirtelen felüvölt, aztán olyan lendülettel ül fel, hogy a feje az államnak csapódik, mert elhúzódni sincs időm. Felszisszenek a fájdalomtól, de amint rápillantok, mindenről megfeledkezem. Zaklatottan mered maga elé, miközben remeg. – Hé – csúszok mögé és szorosan átölelem. – Nincs semmi baj – puszilgatom a vállát, miközben a kezem után kap és szorosan összefűzi az ujjainkat. – Csak álmodtál – magyarázom a lehető legmegnyugtatóbb hangon.
- Tudom – kapkod levegő után. – Tudom.
- Elmeséled? – kérdezem halkan, miközben ringatom, akár egy gyereket.
- Nem tudom – suttogja rekedten. – Nem emlékszem pontosan. De rossz volt, nagyon rossz – rándul össze, mire finoman simogatni kezdem.
- Feküdj vissza – húzom magammal. Nincs benne ellenállás, eldől a matracon, de tudom, hogy még mindig nincs minden rendben. Nyakig betakarom és szorosan a hátához bújok. – Nincs semmi baj – simítom a mellkasára a tenyerem, az arcom pedig a tarkójához hajtom. Érzem, hogy még mindig szaporán ver a szíve és a légzése sem egyenletes, de ennek ellenére megfogja a kezem és még közelebb préseli magát hozzám. A lábaim az övéhez igazítom, ahogy a felsőtestem is, felveszem az ő testhelyzetét és minden porcikámmal hozzá simulok.
- Te vagy most a nagykifli – suttogja pár perc csend után.
- Igen, te viszont csukd be a szemed és aludj – simogatom a hasát a hüvelykujjammal.
- Nem akarok – csóválja meg a fejét.
- Niko – dörrenek rá finoman. – Aludj. Vigyázok rád – suttogom a fülébe, majd játékosan a fülcimpájába harapok, ezzel pedig elérem, hogy elmosolyodjon. Lassan fordítja felém a fejét, én pedig tudom, hogy mit akar. Nem habozok, azonnal megcsókolom. Sokáig ízlelgetjük egymást, de mielőtt több lehetne belőle elhúzódom. – Ne rosszalkodj – mosolygok rá. – Pihenned kell – nyomok egy gyors puszit a szájára, majd ismét a hátához dörgölőzöm. A testéből áradó meleg és fűszeres illat lassan újra elbódít, pedig fenn akarok maradni, míg vissza nem alszik.
Mégis majdnem elalszom, de meghallom a mély hangját, ami visszarángat az álom határából.
- Kulta – suttogja.
- Hm? – Dünnyögöm álmosan.
- Azt hiszem örökre megbabonáztál – mondja nagyon halkan, mire kinyitom a szemem. – Hiába veszek el mást, tudnod kell, hogy amíg csak élek a tiéd lesz a szívem és lelkem. A testem odaadhatom másnak, de ezt a kettőt elvetted tőlem, bár az is lehet, hogy én adtam oda neked, egy azért biztos soha nem kérem vissza semelyiket. Persze majd ha gyerekem születik osztoznod kell ezen – húzza a mellkasára a tenyerem, ami alatt ütemesen ver a szíve. – De hidd el, hogy mindig nálad lesz, bárhol is legyek, bármilyen messze is tőled… - susogja és valószínűleg folytatná is, ha nem szakítanám félbe.
- Fogd be Niko. Ne mondj nekem ilyeneket – nyögök fel és próbálom visszatartani a könnyeim, de azok mégis alattomosan kibuggyannak a szemem sarkán. Érzem, hogy megmozdul, majd szembe fordul velem.
- Te sírsz Kulta? – néz rám azokkal a gyönyörű zöld szemeivel meglepetten, amik még a sötétben is világítanak.
- Nem – szipogok és megpróbálom letörölni a könnyeim, de mielőtt az arcomhoz érhetnék elkapja a kezem és az ajkaival tünteti el a sós cseppeket.
- Ne sírj kicsim – ölel szorosan magához, én pedig mindent megteszek ennek érdekében. – Te vagy az első nő az életemben, akiből nem ábrándultam ki két hónap után – simít végig a hajamon. – Az első akitől állandóan elakad a lélegzetem.
- Hagyd abba – könyörgöm halkan.
- Nem Kulta. Ezt tudnod kell – susog tovább. – Ha hamarabb ismertelek volna meg, akkor nem választhatna el tőled senki és semmi. De nem így történt. Hiába átkozom emiatt az eget, a sorsot és a Földet, na meg az összes szentet, nem lehet megváltoztatni a múltat. Leena hamarabb rám talált és megígértem neki, hogy szeretni fogom. Tudom, hogy hülyeség, hogy ki se nézi belőlem senki, de én mindig betartom a szavam. Megígértem neki, hogy elveszem és vele öregszem meg és betartom még akkor is, ha tudom, hogy veled talán még boldogabb lehetnék. Képtelen vagyok elengedni őt. Nem tudom megmagyarázni miért, de nem megy. Már nem vagyok belé szerelmes, sőt az is lehet, hogy sosem voltam, csak egy múló kábulat volt az egész, de minden hozzá köt Lia. Ezerszer végiggondoltam már, milliószor lejátszottam magamban, hogy mi lenne ha mégis szakítanék vele és veled élnék és mindig ugyan arra jutottam. Nem tehetem meg. Nem csak miatta nem, hanem miattad sem – néz mélyen a szemembe, miközben az ujjai folyamatosan az arcomat simogatják. Sorban folynak végig a könnyek az arcomon, csendesen zokogok, nem akarom hallgatni, de nem szólok többet közbe. Csak túl akarok lenni rajta. Minden egyes kiejtett szó egy rozsdás szög a szívemben. Tudom, hogy bele fogok halni, mégsem teszek semmit, hogy elkerüljem… Ha ismét bele kell pusztulnom ebbe az átkozott szerelembe, hát legyen. – Nem tudnál velem lenni sokáig. Tudom, hogy azt érzed most, amit én, de csak azért, mert még nem éltél velem. Kulta én képtelen vagyok arra, hogy rendes kapcsolatban éljek. Mindig úton vagyok, mindig dolgozom, mindig csinálok valamit és nem jutna rád elég időm, pedig te megérdemled, hogy foglalkozzanak veled. Olyan nő vagy akit a tenyeremen kéne hordoznom, de nem megy. Leena már megszokta, hogy önző vagyok és figyelmetlen. Te nem tudnád – mosolyodik el, de ezt inkább csak érzékelem, mintsem látom. - Én szűk látókörű vagyok, önfejű, türelmetlen és kibaszottul féltékeny. Csodálom, hogy Leena bírja mellettem, bár tudom, hogy amit én nem adok meg neki, azt a boldogságot másnál keresi. Nem érdekel, hogy néha gyűlöl, az sem, hogy megcsal, de ha te tennéd ezt, abba beleőrülnék. Ha az enyém lennél, birtokolni akarnálak, ketrecbe zárni, hogy soha senki ne vehessen el tőlem. De te nem vagy egy tárgy - nevet fel keserűen. - Neked mindent meg kell kapnod, amit csak akarsz. Egy rendes szerető férjet és egy csomó füvön rohangáló tündéri angyalkát.
- Te is megadhatnád ezt nekem – nyöszörgöm.
- Nem – ingatja meg a fejét. - Nem tudod mennyire fáj, de én ezt nem adhatom meg neked. Sose lesz már normális életem, mert zenész vagyok. A munkám az első és ezt nem tudom összeegyeztetni a szerelemmel, a családdal. Nem tudom hogyan kell mindkét szerepben megfelelni – sóhajt fel, mintha belefáradt volna az egészbe. – Ha nem irtóznál az életmódomtól, akkor talán megtaníthatnád nekem, de így… – harapja el a mondat végét.
- Ki mondta, hogy irtózok attól, ahogyan élsz? – ülök fel hirtelen az ágyon, kiszakítva magam a karjai közül, miközben dühösen és értetlenül bámulok rá. Nem értem honnan veszi ezeket a marhaságokat, aztán azt hiszem, hogy megvilágosodom, de mire rájövök, hogy nem, már késő, ugyanis megered a nyelvem. – Oké, felfogtam már régen, hogy nem akarsz engem, de legalább ne keress kifogásokat. Leenat szereted jobban, nincs ezt hova ragozni – támadok neki. Csalódott vagyok, azt hiszem ezért csinálom. Megpróbálok a szavainak más értelmet adni, hogy bűnbakot csinálhassak belőle, hogy ráfoghassam azt, hogy nem lehetünk együtt. Persze a lelkem legmélyén, tudom, hogy senki nem hibás ezért. Egyszerűen csak így alakult. Megpróbálok kibújni mellőle. El akarok menekülni, nem akarom tovább hallgatni az okait annak, hogy nem lehetünk boldogok. Minek? Semmi értelme. Így van és kész. Persze nem enged el. Amint lecsusszannék az ágyról, mindkét kezével a derekam után kap és visszaránt maga mellé. Körbetekeri a csípőm a lábaival, a felsőtestem pedig a karjaitól nem tudom megmozdítani. Most ő bújik a hátamhoz, ő hajol a fülemhez.
- Hülyeségeket beszélsz és ezt te is nagyon jól tudod, igazam van? – suttogja a fülembe. A meleg lehelete csiklandozza a bőröm, ettől pedig azonnal elgyengülök és erőtlenül dőlök a mellkasának. Megszűnik minden ellenállásom. – Szeretem Leenat, de nem úgy ahogy téged. Úgy soha senki iránt nem éreztem még. Ennyire intenzív érzéseket soha senki nem váltott még ki belőlem. Megőrjítesz Kulta – leheli a fülembe. – Minden egyes pillanatban magam mellett akarlak tudni, még akkor is ha tudom, hogy nem lehet. Mindig kívánlak, mindig csókolni akarlak és ölelni. Életemben nem voltam még senkire ennyire féltékeny, soha senkit nem akartam még ennyire birtokolni, soha senki nem tudott olyan pikk pakk felhúzni, mint ahogy te tudsz. Soha senkire nem tudok olyan eszeveszetten dühös lenni, mint rád. Érzem minden egyes rezdülésed, ha fáj neked valami, olyan mintha nekem is fájna. Ha boldog vagy én is az vagyok, ha mérges vagy én is az vagyok. Ha félsz hát én is félek. Szóval ne merészeld azt mondani nekem, hogy nem akarlak téged, mert ez hazugság. Akarlak, de nem lehetséges. Nem vagy képes az én világomban létezni és ezt te is tudod, hisz kicsinek úgy éltél, ahogy most én, mert az apád is zenész volt és gyűlölted, ugyan úgy ahogy engem is meggyűlölnél egy idő után, mert nem vagyok melletted mindig. Tudom, hogy mire vágysz még akkor is ha nem mondod ki, ha magad sem vagy tisztában ezzel.
- Igen és mégis mit akarok? – kérdezek vissza gúnyosan, de igazából csak a bánat beszél belőlem.
- Le akarsz telepedni, rendes munkát akarsz, férjet, gyereket, egy otthont, ami a tiéd és azé, akit szeretsz. Még nem törtél ki abból, amibe a születésedkor csöppentél, de ki fogsz. Egyetemre fogsz menni, amint eldöntötted, hogy mit szeretnél csinálni, lesz egy jó állásod és meg fogsz ismerkedni egy csodálatos emberrel, aki nem úgy él, mint a vándorcirkuszosok. Aki minden reggel ott lehet melletted, akivel együtt indulhatsz el dolgozni, akivel nem egy hotelszobában fogtok élni, minden nap másik városban, hanem egy rendes házban, amit ti közösen rendeztek be, ahol együtt főzitek meg a vacsorát, ahol együtt nézitek a Tv-t és ahol együtt hajtjátok álomra fejeteket. Szerelmes leszel majd másba, aki rá fog jönni, hogy te vagy a világ legcsodálatosabb nője és aki majd soha nem enged el. Ő majd lehozza neked a csillagokat az égről, biztosít neked mindent, amire szükséged van és egy szép napon megkéri a kezed, te pedig igent fogsz mondani. Összeházasodtok, majd szülsz egy rakás gyereket, akiket ketten felneveltek. Nézed majd az unokáid a férjeddel karöltve és egy gyönyörű őszi napon mikor már nagyon, nagyon öreg leszel és minden álmod teljesült, elalszol örökre – suttogja keserűen, én pedig ismét elsírom magam. Tényleg erre vágyom, de ezt vele akarom. Csak vele.
- Senki nem léphet a helyedre – nyögöm ki.
- Ne mondd ezt. Túl fiatal vagy Lia, előtted az egész élet és nem zárhatod be a szíved. Nem engedem – fűzi még szorosabban a karjait körém. – Miattam nem.
- Miért csinálod ezt? – veszek mély levegőt miközben szorosan lehunyom a szemem. – Miért kínzol?
- Hogy megértsd, hogy miért nem lehet. Neked az a jövőd, amit az előbb elmondtam. Nekem nem. Én elveszem Leenat, gyerekeim lesznek, akik lehet, hogy utálni fognak, mert nem lehetek mellettük mindig. Még jobban a munkámba fogok temetkezni, egyre több lemezt készítek majd, ami turnéval jár. Körbeutazom az egész világot, alkoholista drogfüggő faszfej leszek, aki prostikkal múlatja az idejét. Ha mákom van szívrohamot kapok, ha nem tüdőrákot. Ha meg még jobban ki akarnak velem cseszni az égiek, valami kurva miatt AIDS-es leszek. Tíz év múlva meghalok, sajnálnak majd egy darabig aztán vége.
- Miért kéne így lennie? – kérdezem nagyon halkan.
- Mert így kell lennie – válaszolja.
- Nem kéne – húzom el a szám és próbálok úrrá lenni a fájdalmamon. Minden képet magam elé idézek, amiről az előbb beszélt és nem érzem úgy, hogy van a dolognak értelme. Máshogy gondolkodom, de nem osztom meg vele az érzéseim. Felesleges. Ő már döntött. Ahogy én is. – Engedj el, rá akarok gyújtani – szólalok meg határozott hangon. A bilincsként körém fonódó végtagjai, talán a döbbenettől azonnal meglazulnak, én pedig kipattanok mellőle és meg sem állok a konyháig. Nem remeg a kezem, mikor kiveszek egy szál cigarettát a dobozból és a számhoz emelem. Odakint hóvihar dúl, a szél erősen fúj, a fák hol erre dőlnek, hol arra, a hófehér hatalmas pelyhek kavarognak az éjszakában, elhomályosítva mindent. Mintha a táj is érzékeltetni akarná, hogy mi van bennem. Az ajkaim keserű mosolyra húzódnak, miközben mély levegőket veszek. A könnyeim az arcomra száradnak, a fagyos levegő borzongatja az egész testem, de nem érzem, hogy fáznék. Felkapom a pulton heverő telefonom, hogy üzenetet küldjek Brandonnak. Pár szó csak, de biztos vagyok benne, hogy ő tudni fogja ennyiből is, hogy mit akarok.


Hagyok neki pár percet csak aztán sétálok utána. A konyhaablakon át figyeli a tájat, az ujjai közt ott füstölög a cigaretta. Nem látom az arcát, de biztos vagyok abban, hogy nem sír. Erős lány, még akkor is ha néha megzuhan. Újabb pofont adtam neki, mégsem érzek bűntudatot. Ő az életem és bármit megteszek azért, hogy boldog legyen. Mellettem nem lehet az. El kell felejtenie és ha ehhez fájdalmat kell neki okoznom hát legyen. Inkább most fájjon neki, mint később. Inkább gyűlöljön, még akkor is, ha én még a gondolatát se bírom elviselni annak, hogy így érez, minthogy egy életen át szenvedjen miattam és egy olyan szerelemért, aminek nem lehet jövője. Fiatal még, túl fogja élni, tovább fog lépni és akkor majd rájön, hogy jobb ez így. Neki. Nekem nem, én nem akarom elengedni. Nem ismerek nála lélegzetelállítóbb embert. Nem azért dobogtatja meg a szívem, mert a külseje gyönyörű, hanem azért, mert belül is az. Tudom, hogy ő a másik felem. Sikerült ráébrednem. Kezdek egyre világosabban látni, de mégsem változtatok a döntésemen. Leenat veszem el és ettől az elhatározásomtól senki nem tántoríthat már el. Az izzó, mindent felforgató, szenvedélyes szerelmet elengedem. Meg kell elégednem azzal, amit kaptam, hogy Lia boldog legyen. Ha Leena és én összeházasodunk, akkor majd lemond rólam. Lia erős lány, ki fogja bírni, hiába tűnik olyan törékenynek és sebezhetőnek, nem az. Ő a legerősebb ember, akit ismerek. Mintha érezné, hogy mögötte állok, lassan megfordul és halványan rám mosolyog. Most is büszke és káprázatos. A gyönyörű zöldeskék színű szempárba nézek és megremeg a gyomrom. Talán egy idióta vagyok. Mi van ha mégis menne? Mi van ha nem kéne lemondanunk egymásról? Nem szabad erre gondolnom. Lehetetlen. Nem rúghatom fel a saját magam által felállított szabályokat. Lassan lépkedek felé, majd mikor összesimul a testünk, a tenyerem a derekára simítom. Még a vállamig se ér, mégis úgy érzem, hogy fölém magasodik, ahogy ott áll szálfa egyenesen, rendíthetetlenül, felszegett állal, mosolyogva. Erre csak ő képes. Még mindig látszik a szemén, hogy sírt, de a mosolya eltereli a figyelmem. Oda se nézve, nyomja el a csikket a hamutálba, aztán lábujjhegyre ágaskodik, a tarkómra csúsztatja a tenyerét, ezzel kényszerítve, hogy lehajtsam a fejem és megcsókolhasson. Mindkét karom köré fonom és megemelem, hogy még könnyebb legyen a dolgunk. Olyan könnyű akár egy tollpihe, simán fellépkedek vele a lépcsőn, vissza a hálóba anélkül, hogy egy percre is elválnának az ajkaink egymástól. Amint elfekszünk a puha matracon, azonnal vetkőztetni kezdem. Szeretkezni akarok vele, gyengéden, minden egyes pillanatot kiélvezve. Nem tiltakozik, lágyan simogat és gyengéden csókol, míg el nem érem, hogy a testünk meztelenül fonódhasson össze. Az illata teljesen elszédít, az érintése pedig feltüzel. Én is cirógatom mindenütt, csak az ujjbegyeimmel érek hozzá és újra elképeszt, hogy mennyire puha és lágy a bőre. Nincs nála kívánatosabb nő a világon. Mohón tapadok a nyaka selymes bőrére, majd a fogaim közé veszem és erősen megszívom miközben a nyelvemmel is simogatom. Halkan szisszen fel, de nem tiltakozik az ellen, hogy megjelölöm. Önelégült vigyor kúszik az arcomra, mikor szemrevételezem a művem a hófehér bőrén. Lágyan simítok végig a vörös folton, mire megemeli a fejét és most ő veszi birtokba az én nyakam. Fáj, ahogy megszívja a bőröm, mégis felkuncogok. Birtokolni akarjuk a másikat és ugyan mindketten tudjuk, hogy a pecsétünk alig pár nap múlva eltűnik a másik testéről, de addig is jó érzés a tudat is, hogy mindenki számára egyértelművé tettük, hogy egymáshoz tartozunk…
- Ha te is, akkor én is – mosolyog rám, miközben ugyan olyan öntelt mosoly jelenik meg a szája szélén, mint az előbb az enyémen.
- Nincs szükség jelre ahhoz, hogy a tiéd legyek – kacsintok rá, miközben az orrom az orrához dörzsölöm.
- Biztosra megyek – susogja a számba, miközben a hajamba túr. Mosolyogva csókolom meg. A végtelenségig izgatjuk a másikat. Minden érzékeny ponton elidőzünk, remeg a testem mikor a belső combom cirógatja és karcolgatja a körmeivel. Az sem érdekelne, ha ebbe a másodpercbe meghalnék. Szeretem és szeret, semmi más nem kell. Lassan kerekedek fölé, hogy végigcsókolhassam a bőrét. Minden egyes négyzetcentimétert végigkóstolok és élvezettel hallgatom, ahogy nyöszörög és mozgolódik alattam. Persze én vagyok erőfölényben így, nem nehéz lefognom a vékony testet. Szerintem ő sem tudja eldönteni mit akar, hol eltol magától, hol a hajamba markolva még közelebb húz a melleihez és még a mellkasát is kidomborítja, ezzel teljesen felkínálja nekem az édes halmokat, amiket nem vagyok rest megízlelni. Amint rájön mire készülök, a körmei a vállamba fúródnak. Felkuncogok, miközben a köldökébe csókolok, aztán egyre lejjebb haladok, míg le nem érek a combjai közti forrósághoz, ahová azonnal befurakszom a nyelvemmel. Ízlelni akarom, érinteni, látni, ahogy elveszti az uralmát a teste felett. Az íze megrészegít, az illata elbódít, egyre többet és többet akarok belőle, de Lia el akar húzódni. Kénytelen vagyok lefogni, az élvezettől vergődő lányt, aki tehetetlenül adja meg magát akaratomnak és szorosan lehunyt szemmel, az alsó ajkába harapva nyöszörög, a kezével pedig a hajam markolja. A combjait simogatva egy fél pillanatra felnézek az élvezettől eltorzuló arcába, mire felnyitja a szemeit, amikben olyan eszeveszett vad vágy ég, mint amilyet még soha senki szemében nem láttam.
- Kérlek – nyöszörög halkan, mire megint öntelt mosoly kúszik az arcomra.
- Mire kérsz? – búgom halkan, mire a karom után kap, hogy magára húzzon, de nem engedek neki. – Mondd ki, hogy mit szeretnél – puszilgatom a combja tövét, mire hatalmas sóhaj hagyja el a gyönyörű ajkait.
- Csókolj meg – suttogja, mikor a hasa alján húzom végig a nyelvem. Mosolyogva kúszok fel hozzá, hogy teljesítsem a kérését, a szenvedélye viszont meglep. Mire észbe kapok, már a hátamon találom magam és ő repít a csillagokig engem a csókjaival és az érzéki simogatásaival, amitől lángol a bőröm és forr a vérem. A tetoválásaim megint körberajzolja a nyelve hegyével, mert pontosan tudja, hogy megőrülök tőle. Főleg amikor a hasam alján lévőt tünteti ki a figyelmével, alig pár centire az ágaskodó férfiasságomtól. A lepedőt markolom, de mikor megérzem, hogy az ajkai közé vesz, elpattan az a bizonyos húr és a hajába túrok az ujjaimmal. Nem bírom visszafojtani a torkomból feltörő morgást, ahogy nyelve végigcikázik rajtam, majd az ujjait is beveti a játékba, tényleg az élvezet határáig sodor. De nem így akarom, hogy vége legyen. A maradék önuralmam összeszedve, rántom fel magamhoz, hogy magam alá gyűrhessem. A szemei csillognak, akár a csillagok az égen és ugyan azokat az érzéseket látom visszatükröződni a tekintetében, mint ami valószínűleg az enyémben is ott van. Kifulladásig csókolom az édes ajkait, miközben a combjai közé furakszom, amivel szinte azonnal körbekulcsolja a csípőm. Nem bírom tovább türtőztetni magam, lassan belé hatolok, az érzéstől pedig egyszerre nyögünk fel. A testéből áradó forróság tényleg elveszi az eszem, a fogaimat összeszorítva kényszerítem magam arra, hogy ne kapkodjak, hanem lassan mozogjak csak. Nem vagyok már magamnál, az extázis amit az okoz, hogy egyek vagyunk, teljesen kikészít. Csak ő létezik a számomra, ő az egész világom. A szívem úgy kalapál, hogy tényleg kezdek attól tartani, hogy szeretkezés közben múlok ki. Hiába a lassú tempó, patakokban folyik rólam a víz, amit Lia az ujjaival ken szét a bőrömön. Úgy szorít magához, mintha az élete múlna rajta, nem hagyja, hogy az arcára nézzek, a tarkómnál fogva a nyakhajlatába húzza a fejem, nekem meg nincs erőm tiltakozni, még akkor sem, ha a vészcsengők beindulnak bennem. Ráérzek, hogy titkol előlem valamit, de nem számít. Egymás fülébe sóhajtozunk, aztán felrobban minden körülöttünk és magával sodor a gyönyör. Megszűnik a tér és az idő, csak ő marad és én meg a szerelem, amit érzünk. A szíve dobbanásait a mellkasomon érzem, most is remeg a teste, mint ahogy mindig, én pedig elégedetten vigyorgok, miközben össze-vissza puszilgatom az arcát és mellé gurulok, ő pedig azonnal a mellkasomhoz bújik. Csak magamban suttogom el, hogy szeretem, aztán lehunyom a szemem és elalszom.


A nyugodt egyenletes lélegzetvételeiből tudom, hogy mikor alszik el. Félve nézek fel az arcára, de nem kell csalódnom. Tényleg álmodik. Mosolyogva bámulom egy darabig a gyönyörű arcát, aztán hangtalanul kibújok mellőle.
Már most fizikai kínokat okoz, hogy elhagyom, de nem tehetek mást. Meg akarom mindkettőnknek könnyíteni az elválást és most, hogy lényegében mindketten elmondtuk, hogy szeretjük a másikat, tudom, hogy kínszenvedés lenne a reptéren elbúcsúzni tőle. Talán nem bírnám elengedni. Talán ő sem tudna. De ha egy valamiben igaza van, az az, hogy nekünk nincs jövőnk együtt. Lehetne, de sosem lesz. És ezt be kell nekem is látnom. Míg várom, hogy megrezzenjen a zsebemben a telefon, leülök az ágy szélére és figyelem, ahogy alszik. Most békés és nyugodt, nem sejt semmit. Fogalma sincs arról, hogy megszakad a szívem, mert egy szó nélkül hagyom itt. Azaz mégsem egy szó nélkül, hisz a párnámon hagytam neki valamit. Egyetlen papírlapon pár sor, ami talán végérvényesen megpecsételi a sorsunk. Kizárom az érzéseim, muszáj hideg fejjel gondolkodnom, még akkor is ha ez a világ legnehezebb dolgának tűnik most. Tudom, hogy gyáva vagyok, de nem bírnék reggel szembe nézni vele. Nem tudnék még egyszer a szemébe nézni. Nem bírnám ki, hogy ne mondjam el neki, hogy ő a mindenem. Azok a bársonyos mohazöld szemek kicsikarnák belőlem a vallomást, amit sosem szabad kimondanom.
A helyzet az, hogy belefáradtam az egészbe. Nem akarok küzdeni értelmetlenül. Nem akarok itt maradni vele, hisz minden egyes másodperc, amit mellette töltök veszélyes rám nézve. Hisz percről percre jobban beleszeretek.
A felmentő sereg szerencsére még azelőtt megjelenik a ház előtt, hogy elbizonytalanodnék. A telefonom rezegni kezd, majd abba is hagyja. Mély levegőt véve egy utolsó csókot nyomok Niko ajkaira, vigyázva, hogy fel ne ébredjen, kisimítom az egyik homlokába lógó göndör barna tincset és mosolyogva állok fel mellőle, hisz látom, hogy az ő szája is felfelé görbül.
- Aludj csak hercegem – suttogom a szoba csendjébe.
A holmim már az előszobában van, csak fel kell öltöznöm és kinyitnom az ajtót. Nehéz lenyomni a kilincset, de mégis megteszem. Kisétálok Niko életéből. A küszöbön viszont valaki olyan áll, akire nem számítok.
- Mika? – kerekednek ki a szemeim, mire mosolyogva megölel.
- Brandon a kocsiban van – bök a limuzin felé a fejével. – Én itt maradok. Szüksége lesz rám reggel – sóhajt fel, mire lehajtom a fejem. – Biztos vagy benne, hogy elmész? Tényleg feladod Lia? – nyúl a szőkeség finoman az állam alá, így kényszerítve, hogy a szemébe nézzek.
- Mennem kell – sóhajtok fel, de még a meggyőződésem ellenére is hazugságnak tűnik az állításom. Igazából nem kell elmennem, de a saját szívem érdekében nagyon ajánlott, hogy a lehető leggyorsabban lelépjek.
- Te tudod – húzza el a száját. – Menj, még a végén lekésitek a repülőgépet – engedi el a kezem, aztán meg is gondolja magát. Szorosan ölel magához az izmos karjaival, én pedig próbálok nem összeomlani.
- Vigyázz rá és ne hagyd, hogy igyon – suttogom a fülébe, majd egy puszit nyomok a frissen borotvált arcára, felkapom a sporttáskám és nagy léptekkel elindulok a rám váró autó felé.
- Bele fog pusztulni, mert szeret téged – kiáltja utánam Mika, de nem fordulok vissza. A sofőr kezébe nyomom a táskám és bemászok a kocsiba Brandon mellé, aki amint meglát csak kitárja a karjait, amik közé úgy bújok akár egy kisgyerek.
- Ugye nem fogsz sírni? – kérdezi a hajamat simogatva.
- Belül mindörökké zokogni fogok, de ne aggódj, nem áztatom el a pólód – nézek fel rá és tényleg nem hullajtok egyetlen egy könnycseppet sem. Kívül nem. A szívem viszont vérzik, fáj és tudom, hogy ez a seb sosem gyógyul meg, hogy ez a szerelem sosem múlik majd el.

54. Születésnap

16+

http://www.youtube.com/watch?v=1tD3QoZj7qk&feature=related

"Nekem rejtvény vagy, amit nem tudok megfejteni,
Nekem egy vers vagy, amit nem fogok elfelejteni,
Nekem egy ajándék vagy, amit nem tudok kibontani,
Nekem te vagy az egyetlen szó, amit nem tudok kimondani."


Hát persze, hogy nem úszom meg a szülinapi partyt. A kedvenc kocsmánk tömve van mikor belépek és egyszerre üvölti a nép, hogy Isten éltessen, mert tudják, hogy én, mint ateista, ezen mindig kiakadok... Persze már megszoktam és csak röhögök rajtuk.
Mindenki eljött aki számít, kivétel egy valaki. Brandon. Bevallom csalódom mikor nem ugrik a nyakamba, ahogy minden évben szokott, de azért mégis mosolygok. Itt van az öcsém, a barátnője, Mad, Jari, Mika, Aleksi, Katja, Launo, Tia, Eero és még egy csomóan eljöttek azért, hogy engem ünnepeljenek, pedig mondtam, hogy nem akarok felhajtást. Leena vigyorogva áll mellettem, de tudom, hogy nem marad egész este. Hajnalban indul Milánóba, dolgozni. Ha őszinte akarok lenni nem bánom, tőle ez a legnagyobb ajándék. Na jó ez gonosz volt, mert nem csak ezt kaptam, hanem egy régi Cd-t is, amire már ezer éve vadásztam. Tényleg örültem neki, de ennek ellenére mozgatja a fantáziám a sarokban álló asztal is, ami roskadásig meg van pakolva különböző dobozokkal és ajándék szatyrokkal. Mire lehámozom magamról a kabátom már túl vagyok pár felesen, mindenki meghív valamire én pedig alig győzöm legurítani az italokat. Tényleg jól érzem magam, bár alig egy óra után érzem, hogy több töményet nem tudok lehúzni. Kellemesen zsong a fejem, mikor Leena egy tortával a kezében megjelenik és mindenki egyszerre kezdi énekelni finnül a Boldog születésnapot című, nagyszerű szerzeményt. Zavartan vigyorgok miközben elfújom a gyertyákat és azt kívánom, hogy bárcsak Brandon is itt lenne. Ez sajnos nem teljesül, hiába reménykedek benne, de Leena éjfélkor lelép egy csók után és akkor tényleg beindul a buli. Táncos lányok bukkannak fel, akik sajnos csak egyetlen szám erejéig maradnak, de igazából nem is izgatnak annyira. Poénnak veszem az egészet és teszek egy pipát a listához, ami a fejemben van. Persze van, amire én sem számítok. Naivan azt hiszem, hogy innentől kezdve csak dumálgatunk és poénkodunk egymásról, hogy ismét lesz vodkaivó verseny, de ehelyett valami ezer éves diszkózene csendül fel. Könnyesre röhögöm magam, mikor meglátom, hogy Mad, hogy táncol a legcikibb Bee Gees számra, aztán Katja addig nyafog míg én is beállok. Van itt minden kacsatánctól elkezdve a pörgős rocky-ig, a sok pörgéstől forgástól felfordul picit a gyomrom ezért leülök. Hirtelen bevetődik mellém valaki én pedig nem hiszek a szememnek.
- Bocs haver csak késett a gépem és el kellett rejtenem az ajándékod. Milyen érzés vén fasznak lenni? – kérdezi, miközben mókásan megrángatja a szemöldökét. Eddig bírom, hogy ne ugorjak a nyakába, akár egy hülye gyerek és az asztalon átmászva jól megölelgetem azt, aki egész éjjel hiányzott nekem.
- Ne haragudj – veregetem meg a hátát és majdnem elsírom magam örömömben. – Annyira örülök, hogy itt vagy Brandon – kiabálom túl a tömeget.
- Komolyan azt hitted, hogy kihagyom? Egy öntelt pöcs vagy öregem, de én választottalak a barátomnak. Nem hagylak cserben és nagy nap a mai – rikolt fel, aztán felráz egy üveg pezsgőt, felrángat az asztalra és ott táncolok innentől kezdve, Brandonnal karöltve. Az agyam teljesen eltompítja az alkohol, kiütöm magam rendesen azt hiszem, a kép sokszor elhomályosul, néha ki is esik egy-két mozzanat, de végre drog nélkül is jól mulatok. A ködön át hallom és érzékelem, hogy ketten a karom alá nyúlnak és kivonszolnak a hidegre, majd egy autóban kötök ki, ami a toronyig visz.
- Haver, ébresztő, zuhanyozz le – rázogat Brandon. Halovány lila gőzöm sincs arról, hogy hogyan kerültem be a fürdőbe, de nagy nehezen összekapom magam annyira, hogy beálljak a zuhany alá, ami kicsit kijózanít. Így rájövök, hogy lassan virrad, de mégsem érzem magam fáradtnak. A meleg víz jót tett és a fogmosás végképp felfrissített. A szekrényből kivett ruháimnak már nincs füst és tömény alkoholszaga, így pedig egészen embernek érzem magam. A fürdőből kilépve Brandon keresésére indulok, aki önelégülten vigyorog rám az egyik bárszékről.
- Mi van? Be vagy szívva? – boxolom vállon játékosan, de csak megcsóválja a fejét. Tudom, hogy sántikál valamiben, de hogy miben… Na azt nem tudnám megmondani.
- Húzd le – nyom egy bögre kávét a kezembe én pedig megiszom. Mire megfordulok, a kabátomat nyomja a kezembe, mire értetlenül nézek rá.
- Hova megyünk? – kérdezem mikor felveszi a cipőjét.
- Az ajándékodhoz – kacsint rám.
- Miért mit kapok? Egy repülőgépet? Brandon ne szórakozz – nevetek fel.
- Öltözz már – dörren rám finoman, mire vonakodva ugyan, de felveszem a cipőm és a kabátom. És ekkor feltűnik valami. A hátizsákom Brandon kezében van.
- Brandon, hova megyünk és az miért van nálad? – bökök a kezére, miközben gyanúsan méregetem.
- Bízz bennem jó? Nem rabollak el.
Innentől kezdve pedig egy szót sem tudok kiszedni belőle. Vagy két órán át autózunk Finnország olyan részére, ahol még sosem jártam. Se előttünk, se mögöttünk nincs már semmi és hiába kérdezgetem Brandont, hogy mi az úti cél nem felel csak öntelten vigyorog. Tényleg kezdek ideges lenni, de leparkolunk egy ház előtt. Összezavarodom, tippem sincs mit keresünk itt, ahol a madár sem jár, egy mesébe illő kis kunyhónál, ahol egy lámpa sem ég.
- Mondd, hogy nem vetted meg nekem ezt a házat – nyöszörgöm, mire dühösen felciccent.
- Hülye vagy. Jogsid sincs, hogy jutnál el ide? Az ajándékod odabent van. Ugyan nem csomagoltam be, mert tudod, hogy béna vagyok az ilyesmihez, de szerintem örülni fogsz neki. Na tünés – lökdös ki a kocsiból, majd a kezembe nyomja a hátizsákom.
- Te nem jössz? – nézek rá kérdőn.
- Nem – vágja rá. – Ne feledd fiam, csak három napod van – nyújtja ki a nyelvét, majd mielőtt megszólalhatnék vagy bármit is kérdezhetnék egyszerűen elhajt, engem itt hagyva a semmi peremén. Káromkodások hosszú sora hagyja el a számat, miközben nézem a távolodó autót, de ez nem segít rajtam. Bevallom fázom, így inkább úgy döntök, hogy Brandon átkozása helyett bemegyek és kiderítem, hogy miért hozott ide ez a marha. De ha csak bosszúból vagy poénból tette én tuti behúzok neki egyet. A házban kellemes meleg van, de vaksötét. Kénytelen vagyok villanyt kapcsolni, a szám viszont tátva marad mikor körbenézek.


Hallom, ahogy egyre feljebb lépked, ahogy nyikorognak a talpa alatt a lépcsőfokok. Mosolygásra késztet, hisz hallani azt is, hogy siet. Sosem a türelméről volt híres. Miért pont most lenne másképp? Nyílik az első ajtó, de ott nem talál semmit. Nyílik a második, mire halkan motyog valamit. Tudom, hogy most ez a szoba jön. Visszafojtott lélegzettel várok, szerencsére nem kell sokáig. Az ajtó megnyikordul és a szoba megtelik az illatával, amiből mélyet szippantok, hisz olyan régóta nem éreztem már. Az ablak előtt állok, az üvegből látom, hogy lesápad. Az arcára kiül a döbbenet. Látszik rajta, hogy nem hisz a szemének, én pedig elmosolyodok.
- Lia? – nyöszörgi, azon a csodálatosan mély hangján, mire mély levegőt véve szembe fordulok vele. Nem esik nehezemre mosolyogni. Végre újra érzek. A szívem a torkomban dübörög, de próbálom adni a hűvöset, a magabiztosat.
- Nem engedtem Brandonnak, hogy masnit kössön a nyakamra – suttogom, de így is meghallja. Megrázza a fejét, mintha azt hinné, hogy csak hallucinál, de valóság vagyok. Még én sem értem, hogyan és miért, de itt vagyok Finnországban. Foghatnám Brandonra, hogy ő rángatott ide, de nem kellett háromnál többször elmondania a tervét ahhoz, hogy meggyőzzön arról, hogy itt a helyem. – Boldog születésnapot – sétálok elé, majd a kezébe nyomok egy zacskót, amiben az én ajándékom lapul. Izgulok, hogy tényleg tetszeni fog e neki, amit végül vettem. Ha nem, akkor kinyírom Brandont, ugyanis ő mondta, hogy ennél jobb dolgot nem kaphatna.
- Túl sokat ittam – suttogja alig hallhatóan, miközben hol rám, hol a kezében lévő szatyorra néz.
- Niko – nézek rá mosolyogva, miközben a tenyerem az arcára simítom. Ismét érzem a villámcsapásokat, amiket mindig mikor hozzáérek. – Itt vagyok – mosolygok rá, mire csak bámul rám. Tényleg nem tudja eldönteni, hogy igazi vagyok e, ez látszik az arcán. – Itt vagyok veled – suttogom el még egyszer, hogy biztos lehessen a dolgában.
- Én… Én… Istenem – sóhajt fel, majd elmosolyodik és szorosan magához ölel, úgy, hogy a levegőt is kipréseli szinte a tüdőmből. Én is csak vigyorogni tudok. Úgy érzem, ott vagyok, ahol lennem kell. A karjai közt. Kit érdekel a többi? – Nem hiszem el – kuncog fel, miközben felemel és megpörget a levegőben. – Tényleg itt vagy – kacag felszabadultan, miközben csillogó szemekkel néz rám, én meg csak bárgyún bólogatok, miközben szorosan kapaszkodom a nyakába. – Annyira, de annyira… - kezd bele, de én úgy érzem, hogy ideje befogni a száját.
- Csönd – suttogom, miközben egyre közelebb hajolok hozzá és megcsókolom. Az ajkai most is olyan édesek, mint mindig, a nyelve most is türelmetlenül tör utat a számba. A karjai most is birtoklóan fonódnak körém, én pedig most is elveszek benne. Nincs mit mondanunk egymásnak. A testünk beszél helyettünk. Brandonnak igaza volt, hiába minden még most is szeretem. Csak őt szeretem. Finoman kap a karjába, majd meg sem áll velem az ágyig, ahol gyengéden a matracra fektet. A sapkáját azonnal lehúzom a fejéről, mert bele akarok túrni a hajába. A göndör tincsek kuszán ölelik körbe az arcát, ami elbűvöl. A boldogságtól csillogó zöld szemektől nem tudok szabadulni, miközben végigsimítok a halántékán, le a nyakáig, majd a tenyerem a tarkójára csúsztatom és újabb csókcsatába bonyolódok vele. Megint fuldoklom a kisugárzásában, abban az őrült szexualitásban, amit magából áraszt. Az illata eltelíti a tüdőm és az összes érzékem életre kelti. Ismét érzek, ismét dobog a szívem…
Olyan gyengéden ér hozzám, mintha porcelánból lennék, ahányszor megérint megremeg a testem. De nem kezd el vetkőztetni azonnal, amivel meglep. Csak végignéz rajtam újra és újra, mintha minden egyes vonásom meg akarná jegyezni, miközben simogatja az arcom és lágy puszikkal szórja tele a bőröm. Lassan simogatom le róla az ingét, amit mosolyogva tűr, aztán ő is lassan megszabadít a farmeromtól, amit utána az övé követ. Próbálok fölé kerekedni, hogy átvegyem az irányítást és véget vessek a totojázásnak, de nem hagyja. Finoman lefogja a csuklóim és a tekintetét az enyémbe mélyeszti.
- Ne – suttogja, miközben mosolyogva megcsóválja a fejét.
- Mit ne? – kérdezek vissza értetlenül, de én is vigyorgok közbe.
- Csak maradjunk így egy kicsit, jó? – támasztja a homlokát az enyémnek, miközben a csuklóm belső felét cirógatja. Nem értem mi van vele, de aprót bólintok. Simogatom a hátát, le egészen a fenekéig, majd a karjain is végigtáncolnak az ujjaim, hogy aztán az arcán kalandozhassanak újra. Élvezem, hogy ismét érinthetem a puha illatos bőrét, ami az enyémhez simul. Ugyan zavar, hogy nem vagyunk teljesen meztelenek, a fehérnemű mindkettőnkön ott van, de nem próbálom kihámozni az alsójából. A testem ugyan követeli a beteljesülést, de van Niko szemében valami, ami meggátol, abban, hogy sürgessem. Azok a bársonyos mohazöld szemek úgy csillognak, akár a csillagok az égen. Hirtelen a hátam alá nyúl, majd hanyatt dől, engem magára rántva. A hajam sátorként omlik az arca fölé, a szőke tincsek keverednek a párnán szétterülő barna kuszasággal. Niko karjai finoman a derekamra fonódnak, miközben ránk húzza a paplant. Nem értem még mindig, hogy mit akar, hiába próbálkozom. Mintha nem akarna velem szeretkezni… Csak csókolózunk és csókolózunk, majd mikor már zsibbadni kezd a nyakam a mellkasához bújok és hallgatom az életerős, ütemes szívdobbanásokat. Nem tudom meddig fekszünk így összebújva, egymásba gabalyodva, de egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy az ujjai már nem mozognak. Kíváncsian pillantok fel az arcára, ami nyugodt és békés, az ajkai résnyire nyílva, a szemhéja meg-megrebben miközben álmodik. Mosolyogva figyelem a vonásait. Csak most tűnik fel, hogy megint mennyire sovány, a bordái élesen kirajzolódnak a hófehér vékony bőre alatt és a csípőcsontja is teljesen kiáll. A szemei alatt sötét karikák éktelenkednek és biztos vagyok abban, hogy nem csak a tegnap éjjeli tivornya hatása, hogy ennyire ki van merülve. Most is gyönyörű, de sebezhető is egyben. Sokáig nézem, ahogy alszik, majd én is álomba merülök.


Egy idegen ágyban térek magamhoz. A szám valamiért fülemig ér, pedig reggelente általában morcos vagyok. Talán az álmom miatt van jó kedvem… Amiatt a képtelen mégis csodálatos álom miatt. Túl sok volt tegnap a tömény, de mégis megvolt a jótékony hatása. Álmomban Lia mellettem volt. És most ugyan nincs sehol, de mégis megérte ennyire berúgni, hisz legalább álmomban láthattam és érezhettem. Már csak azt kéne kiderítenem hol vagyok… Na meg, hogy hogyan kerültem ide. Lassan kászálódik ki a súlyos hófehér paplan alól és egy szál alsógatyában próbálom felkutatni a ház tulaját. Csak remélni merem, hogy nem valami bányarémmel töltöttem az éjszakát… Bár az is lehet, hogy nem történt semmi, ugyanis szex után sosem veszem vissza az alsógatyám, ez pedig úgy tűnik az éjjel rajtam maradt. A lépcsőhöz érve friss kávéillat csapja meg az orrom, amit követve a konyhába jutok. A ház üresnek tűnik, de aztán feltűnik, hogy a teraszajtó nyitva van és a hideg szél finoman lengeti a függönyt. Visszamászok a hálóba, hogy felvegyem legalább farmerom, aztán kifelé indulok. Persze előtte töltök magamnak egy bögre fekete kávét. Már a színén is látszik, hogy nem finnel volt dolgom az éjjel. Én ugyan mindenhogy szeretem a koffeint, de az évek alatt megtanultam, hogy csak mi finnek isszuk hígan, minden más általam ismert nemzet erősen szereti a fekete nedűt. Felkapok a fehér bőrkanapéról egy plédet mielőtt kilépnék, a hidegbe. A lélegzetem eláll, amint megpillantom a tájat. Alig száz méterre a háztól egy kis tó helyezkedik el, amit sűrű havas erdő övez. Leírhatatlan, ahogy az égig érő magas fenyők körbeveszik a befagyott tavacskát, aminek a partján két madár tollászkodik és aminek a közepéig egy kisebb stég is benyúlik. Mintha valami mesébe csöppentem volna. Meg akarom csípni magam, hogy nem álmodom-e, de aztán egyik kábulatból a másikba esem, hisz meghallom a legédesebb hangot, amit ezer közül is képes lennék felismerni.
- Felébredtél? – szólal meg oldalról Lia, mire azonnal felé kapom a fejem. Csak tátogok, mint a partra vetett hal, ahogy nézem a takaróba csavart vékony testét, az álmos és kissé nyúzott arcát, a kócos hosszú hajzuhatagot.
- Úgy tűnik nem – bököm ki rekedten, mire elneveti magát. Valami mélyen megmozdul bennem, ahogy meghallom a csilingelő nevetését. A gyomrom apróra zsugorodik, ahogy figyelem a hófehér arcát, a vidáman csillogó szemeit, és a kecses ujjait, amivel a kávésbögréjét fogja.
- Mikor hiszed már el végre, hogy nem álmodsz és nem is vagy berúgva? – néz rám mosolyogva, miközben felhúzza az egyik szemöldökét.
- Nem tudom – suttogom, miközben a lábaim maguktól indulnak el a hintaágy felé, amin kuporog. Lassan ülök le mellé és elmélyedek a tekintetében. Félve nyújtom az arca felé a kezem, rettegek, hogy ha hozzáérek semmivé foszlik, de muszáj kiderítenem, hogy hallucinálok-e.
Forróság önt el, amint a puha bőréhez érek. Hát nem álom… Itt van, velem. Az arcát a tenyerembe simítja akár egy kiscica, majd megpuszilja a hüvelykujjam.
- Jó reggelt – néz mosolyogva a szemembe. Nem bírok megszólalni, a bögrém a földre helyezem, majd a másik kezem is az arcára simítom és megcsókolom. Most már tényleg biztos vagyok a dolgomban. Egy álom nem tudna ennyire felizgatni, egy álomtól nem verne ennyire hevesen a szívem, egy álom nem viszonozná így a csókom. Kifulladásig ízlelgetem a mézédes ajkait, majd zihálva válok el tőle.
- Mit keresel te itt? – nézek rá nevetve.
- Ha szeretnéd, haza is mehetek – kuncog fel, mire lesápadok. Csak azt ne! – Ne vágj már ilyen ijedt képet – kacag tovább, miközben a karomon lévő plédet szétbontja és a hátamra teríti, majd addig helyezkedik, míg félig ülő pozícióba a mellkasomnak nem tud dőlni. – Én vagyok Brandon szülinapi ajándéka, fogalmazzunk így – mosolyog rám, miközben a kezembe nyomja a kávém.
- Nem hiszem el – nevetek fel ismét.
- Itt vagyok – somolyog, miközben összefűzi az ujjainkat egy fél percre, míg megszorítja a kezem, aztán elenged, hogy a számba nyomhasson egy cigarettát. Csend telepedik ránk, pedig tudom, hogy sok mindent meg kéne beszélnünk, de mégis annyira jó így ülni vele, kettesben, a puha, meleg takaróba bugyolálva, a mesés tájat kémlelve, hogy nincs szívem megtörni a varázst.
- Gyönyörű nem? – kérdezi halkan egy idő után.
- Az – bólintok, de közbe őt figyelem, amitől ismét mosolyogni kezd. – Hol talált meg Brandon? – kérdezem kíváncsian, mire az arca elkomorul és elfordítja rólam a pillantását. A tavacskát kezdi bámulni, engem pedig elkap a pánik. Vajon mi történhetett?
- Most egy bárban dolgozom – kezd bele mégis a mesélésbe, de még mindig nem néz rám, ami eléggé zavar. – Miután eltemették a barátját bejöttek inni. Véletlen volt az egész – mosolyodik el, de már ismerem annyira, hogy tudjam rejteget előlem valamit.
- Történt valami igaz? – kérdezem félve. A hangom csak egy rekedt suttogás, mégis hallja, hisz aprót bólint.
- Kiöntötte a szívét nekem. Elmondta, hogy összevesztetek és, hogy mennyire fáj neki az, hogy meghalt Jesse. Ugye így hívták? – néz rám kérdőn, mire én is bólintok egyet. Mély levegőt vesz, az alsó ajkába harap, miközben bűnbánóan néz rám, ettől pedig szörnyű gyanú költözik belém. Az egész testem megmerevedik, de nem akarok nekitámadni. Egészen addig nem, amíg nem vagyok biztos a dolgomban. Bár a feltételezésem is őrült kínokat okoz. – Megvárta míg végzek, aztán együtt ittunk tovább a haverjaival. Hazakísért és… - harapja el mondat végét, mire ökölbe szorul a kezem.
- És? – noszogatom.
- Majdnem lefeküdtünk egymással – böki ki halkan, mire úgy pattanok fel, hogy majdnem őt is felborítom. De nem bírok tovább mellette ülni. A féltékenységtől elborul az agyam, a kávésbögrét messzire hajítom, miközben úgy érzem szétszakadok. Nézem az erdőt és azt kívánom, hogy jöjjön ki onnan valami vadállat és tépjen darabokra, hogy megszűnjön ez a kín, amit Lia szavai okoztak. Persze nem jön semmi, hiába rimánkodok. Nem érzem a hideget, mégis lúdbőrözik az egész testem. Üvölteni akarok, felpofozni, de képtelen vagyok arra is, hogy egyáltalán rá nézzek.
- Miért jöttél ide? Azért, hogy elmondd, hogy Brandon megkefélt? Fájdalmat akartál okozni? - sziszegem fájdalmas hangon. Nem tudok kiabálni, bármennyire is akarok. Úgy érzem magam, mint egy kivert kutya, akit nem elég, hogy megvertek és éheztettek, de még át is gázoltak rajta kétszer, miután kivágták a kocsiból a hideg esőbe. – Ha ezt akartad sikerült. Bosszút álltál Lia – nyögök fel, miközben az egész testem remeg. Visítani tudnék a kíntól. Hát ezért van itt? Ezért hozta ide Brandon? Bosszút álltak mindketten?
Lia karjai gyengéden a derekam köré fonódnak, majd a meztelen hideg hátamra apró csókot nyom. Nem bírok megmozdulni, egyszerűen lemerevedek. Az agyam még most se igazán dolgozta fel, hogy a nő, akit szeretek lefeküdt a legjobb barátommal. Elárultak mindketten…
- Nem figyelsz – suttogja a lapockáim közé. – Nem feküdtem le vele Niko. Kicsin múlott, de nem tettük meg. Megértem ha undorodsz tőlem, de Brandonra nem szabad haragudnod. Ő állt le, én azt hiszem nem tudtam volna megtenni. Tudom, hogy amit tettem az megbocsáthatatlan, de akkor és ott úgy éreztem, hogy szükségem van rá. Te nem tudod milyen érzés úgy élni, hogy nem érzel semmit. Brandon képes volt legalább megnevettetni. Úgy nézett rám, mint egy igazi nőre. Nem lökött el magától – susogja. – Sajnálom – teszi hozzá, majd elenged. – Most elmegyek, majd szólok a srácoknak, hogy küldjenek érted egy kocsit. Nem így akartam – nyöszörgi sírós hangon. Nem látom az arcát mégis tudom, hogy komolyan gondolja. A szavai a szívemben megforgatják a kést. Hibázott, de miattam van az egész. Én löktem más karjaiba. Miattam nem érzett semmit. Ha innen nézem, érthető a dolog. Tudom, hogy Brandon milyen tud lenni. Ő kedves és figyelmes, ha arról van szó. Liának pedig erre volt szüksége. Nem okolhatom őket. És végül is nem tettek semmit. Én voltam az ökör. Nem hallgattam meg Brandont mikor kellett volna, Lia viszont megtette. Ellöktem magamtól Liát és nem egyszer belé rúgtam, Brandon viszont odafigyelt rá. Mire megfordulok, Lia már nincs sehol. Mint egy őrült, úgy rohanok utána. Épp a kabátjába bújik bele az előszobában, a táskája pedig a földön hever.
- Nem mehetsz el – lépek elé és kiveszem a kezéből a sapkáját. – Most nem – csóválom meg a fejem, miközben lesegítem róla a kabátot. Értetlenül pislog rám, de hagyja, hogy a kezét megfogva a nappaliba vezessem. A kanapéra ülök vele szemben és egy ideig fürkészem az arcát. Látom rajta, hogy tényleg bánja és ugyan fáj, hogy Brandon is megérintette mégse kérhetem számon őket. Lia nem a barátnőm… Nem tartozik hozzám. Fogalmam sincs mit kéne mondanom, ezért egyszerűen nekiesek és megcsókolom. Talán kicsit durva vagyok, de be akarom bizonyítani, hogy hiába minden, én vagyok a legjobb… Ami tegnap éjjel elmaradt, azt most bőségesen bepótoljuk. Szeretkezünk a kanapén és a földön, egészen késő éjjelig. Próbálom a lehető legtöbbször eljuttatni a mennyországba és azt hiszem sikerül is megmutatni, hogy tökéletesen ki tudom elégíteni minden vágyát. Nincs szüksége másra, csak rám…
Kimerülten pihegünk a puha szőnyegen, a mellkasunk szaporán süllyed és emelkedik, a testünk izzadtan remeg, az órák óta tartó megerőltetésnek hála, de a vigyorunk levakarhatatlan. A haját simogatom az egyik kezemmel, a másikban pedig egy cigi füstölög. Valahogy úgy érzem, hogy most minden tökéletes. Elégedett vagyok. Persze van valami, amit még el kéne mondanom. Finoman nyúlok a mellkasomon pihenő lány álla alá, aki kíváncsian, mégis vidáman figyeli az arcom.
- Lia én… – csuklik el a hangom, mire zavartan megköszörülöm a torkom. Azt hiszem el is pirulok annyira zavarban vagyok. Bevallom, félek, mint a gyerekek a mumustól. Hisz ez a szó az én mumusom… Sosem voltam jó ebben. Nem szoktam csak úgy kimondani. A családomon kívül eddig egy ember hallotta tőlem, tehát elég nagy dolog, hogy ennyire kikívánkozik belőlem ez a vallomás. - Tehát én szere…- bökném ki végre, de Lia megelőz. A számra tapasztja az ajkait, ezzel megakadályozva, hogy befejezzem, amit akartam. A csók ellen sincs ugyan kifogásom, mégis rosszul esik, hogy nem hallgatott végig. Mikor abbahagyja az ajkaim ostromlását, ismét neki akarok futni a vallomásomnak, de a mutatóujját a szám elé csúsztatja és finoman megcsóválja a fejét.
- Ne mondd ki Niko – suttogja. Az arca sápadt, az ajkai remegnek, ugyanúgy, ahogy a keze. Tudom, hogy ez már nem a kielégültségtől van, egyszerűen csak… fél. Fél? De mitől? Hisz nem várok semmit cserébe. Akkor miért nem akarja hallani, hogy szeretem? – Ne mondd el. Tudom, hogy mit akarsz mondani és hidd el, hogy én is így érzek irántad. A francba is hát, persze, hogy így – fogja meg a kezem majd a mellkasára csúsztatja, ahol eszeveszett iramban dübörög a szíve, amitől elmosolyodom.
- Akkor miért nem akarod hallani? – túrok a hajába, miközben mélyen a szemébe nézek.
- Emlékszel mit mondtál Los Angelesben? – kérdezi miközben összeráncolja a homlokát. – Annak súlya lenne – mosolyodik el halványan. – Ha kimondanánk, akkor az végérvényes lenne. Nem elég csak a tudat? – kérdezi halkan, miközben végig mosolyog.
- Jobb szeretném hallani – kacsintok rá, mire megforgatja a szemeit és elvigyorodik még jobban.
- Azt várhatod – vágja rá nevetve.
- Egyszer úgyis kimondom. Lehet, hogy nem ma, az is lehet, hogy csak évek múlva, de egyszer, amikor így fogunk feküdni egymás karjaiban, nyugodtan, békésen, kielégülten – vigyorodom el, miközben a mosolygós arcára nézek és elnyomom a csikkem a mellettünk lévő hamutálba – ki fogom mondani, hogy mit érzek irántad.
- Te is tudod, hogy lehet, hogy soha többé nem fogunk így feküdni – suttogja elgondolkodva, mire összeszorul a szívem. – Megnősülsz – néz fel rám a szempillái alól.
- Tudom – bólintok, miközben szorosan magamhoz ölelem. – De ez nem fog semmin változtatni Lia. Soha semmin, mert te is a részem vagy, ugyan úgy ahogy ő – puszilok a hajába.
- Miért fáj ennyire? – kérdezi halkan a mellkasomba bújva.
- Mindig fáj Kulta. Mert fájnia kell. Ha nem élnénk meg a poklok poklát, honnan tudnánk milyen a boldogság? – kérdezem a plafont bámulva. Tudom miről beszél. Az én szívem is sajog, hiába van a karomban. Pár percig csendben fekszünk, aztán hirtelen a fejem mellé könyököl és nagyon komolyan néz a szemembe.
- Ígérd meg… Sőt… nem is… – rázza meg a fejét. – Esküdj meg Niko, hogy boldog leszel. Esküdj mindenre, ami számodra szent, hogy nagyon, nagyon boldog leszel vele. Esküdj meg nekem – követeli. Az arcomtól alig fél centire van az arca, miközben elszántan néz a szemembe.
- Hogy lehetsz ilyen? – kérdezem csodálttal teli hangon. Hát még így is, hogy tudja, hogy szeretem és mégis mást veszek feleségül, én számítok neki? Az én boldogságom?
- Ne terelj – parancsol rám, ellentmondást nem tűrően. – Csak esküdj. Kérlek szépen – néz rám könyörgően.
- Esküszöm - csúsztatom a tenyerem a tarkójára, majd lerántom magamhoz, hogy meg tudjam csókolni. A csóktól persze ismét felizzunk mindketten és újra egyé válunk.

A karjai közt ér a reggel. Álmosan pislogok fel, az ismerős arcra. Niko is most ébredezik. Amint sikerül résnyire nyitnia a szemeit és megpillant elmosolyodik. Szinte azonnal lehajol hozzám, hogy egy gyengéd csókban forrhassunk össze. Talán tovább is mennénk, ha a gyomrunk nem kordulna meg. Vigyorogva válunk szét, majd elnevetjük magunkat. Olyan jó ez így… Meg bírnám szokni, hogy minden reggel így ébredjek. Vele. Még egy kicsit hozzábújok. Mélyeket szippantok a bőre illatából és csukott szemmel lustálkodom a meleg testhez préselődve. A tenyerem a hasán pihentetem, az ujjaim maguktól rajzolják körbe-körbe a köldöke körülötti érzékeny bőrt, egészen addig míg le nem fogja a kezem.
- Hagyd abba – suttogja komolyan, mire megilletődve nézek fel rá. Amint meglátom, hogy a szemei ismét vágytól homályosak, elmosolyodom. Jó érzés, hogy ilyen ártatlan mozdulatokkal is képes vagyok feléleszteni a benne élő, szexre éhes vadállatot. Nem bírom ki, hogy ne gonoszkodjak egy kicsit, így elveszem ugyan a hasáról a kezem, hogy egy másik érzékeny pontjára simíthassak. – Ne játssz a tűzzel – mordul fel, mikor megérzi, hogy a belső combjára helyezem a tenyerem. Nem bírom ki, elnevetem magam. Ő sem bírja ki mosolygás nélkül, de biztos, ami biztos alapon, kihúzza a kezem a takaró alól, finom csókot nyom a kézfejemre, miközben mélyen a szemembe néz. Olvadásnak indulok abban a pillanatban, amint a bársonyos zöld szemekben felfedezem a pajkos fényt. Olyan, mint valami csíntalan kisgyerek. És én imádom, a szívem minden egyes dobbanásával egyre jobban és jobban. Szinte biztos vagyok benne, hogy soha többé, senkit nem fogok így szeretni. Ahogy a kezét figyelem feltűnik valami, ami eddig nem.
- Nincs rajtad jegygyűrű – forgatom a kezét, de az ujján csak egy vastag ezüst csillog, semmi más. Niko halkan felkuncog, majd egy gyors puszit nyom a számra.
- Nem vettem gyűrűt. Leena kezén sincs semmi. Majd az esküvő után lesz – suttogja el az utolsó mondatot. Tudom, hogy nem akar fájdalmat okozni, de azt hiszem ő is rájött, hogy könnyebb nekem, ha nyíltan beszél róla, ha én is kérdezhetek a leendő feleségéről.
- De akkor, hogy kérted meg a kezét? – ráncolom össze a homlokom.
- Tényleg kíváncsi vagy rá? – néz rám felvont szemöldökkel.
- Igen – bólintok. – Figyelj, tudom, hogy van egy menyasszonyod. Nem jobb, ha nem beszélhetünk róla és tabuként kezeljük, hogy megnősülsz – magyarázom, mire elhúzza a száját, aztán ismét mellém heveredik.
- Tudod apu mindig azt mondta, hogy egyetlen nőnek szabad csak ékszert venni. Akivel le akarom élni az egész életem. Ha ékszert veszel az örökre fog szólni, mindig ezt mondta. Mikor először megkértem Leenat, hogy jöjjön hozzám, iszonyatosan be voltam rúgva. Épp azzal fenyegetőzött, hogy elhagy, mert nem vagyok képes normális kapcsolatban élni. Akkor még ő volt a mindenem. Tudod rózsaszín köd, meg minden ilyen nyálas baromság. Megijedtem, hogy tényleg faképnél hagy és csak úgy kicsúszott a számon. De csak úgy random jött az egész. Gondoltam, hogy majd egyszer bemegyek egy ékszerboltba és veszek valamit, de ahányszor elindultam mindig meggondoltam magam. Nem tudtam eddig rávenni magam, hogy jegygyűrűt vásároljak neki. Tudod, az végleges lenne – néz le rám vigyorogva. Tudom mire céloz… A tegnapi beszélgetésünkre.
- Értem – bólintok. De azért elgondolkodom a dolgon. Persze a gyomrom ismét félbeszakítja az elmélkedésem. Niko-val nevetve bújunk ki az ágyból, majd egy gyors zuhany után, együtt megyünk le reggelit készíteni, mintha egy pár lennénk. Bármennyire is nem vagyunk azok…

A telefonom reggeli után szólal meg, Lia int, hogy menjek és vegyem fel, míg ő elmosogat, de erre csak azután vagyok hajlandó, hogy a nyakába csókoltam. Nevetve konstatálom, a halk, vágyakozó sóhajt, ami elhagyja az ajkait, aztán elindulok a nappali felé, ugyanis ott berreg az idegesítő kis készülék, aminek a kijelzőjén Brandon neve villog.
- Ugye tudod, hogy ha találkozunk, betöröm az orrod? – szólok bele nevetve.
- Elmondta mi? – sziszegi.
- El – vágom rá.
- Bassza meg. Na jó, figyelj én nem akartam, csak elkapott minket a hév. Hisz tudod milyen dögös. És egyedül éreztem magam ő meg ott volt és csak úgy sodródtunk az árral, de én… - darálja, míg közbe nem szólok.
- Elég. Orrba verlek, mert megérdemled, te is adsz nekem egy gyomrost, mert én is megérdemlem, aztán le van tudva – nevetek fel.
- Nem haragszol? – kérdezi félve.
- Ilyen születésnapi ajándék után? – kuncogok fel, miközben a konyhába lesek, ahol Lia a tányérokat törölgeti. – Viccelsz? – nevetek fel. – Életem legszebb napjait adod nekem, hogy haragudnék? – csóválom meg a fejem. Még mindig nem hiszem el, hogy itt van velem Lia, hogy kaptam újabb pár napot az élettől, amit vele tölthetek.
- És annak is örülsz, amit tőle kaptál? – kérdezi. Hallom a hangján, hogy vigyorog, de én lemerevedek.
- Meg se néztem még – gondolkodom hangosan.
- El voltál foglalva mi? Na spuri és lesd meg. Aztán nehogy letörjön a farkad a sok keféléstől. Jó mulatást haver – kuncog fel, mire megforgatom a szemeim.
- Köszönöm – suttogom, aztán gyorsan elköszönünk. Lia még mindig pakolászik, így sort kerítek arra, amiről eddig meg is feledkeztem. Az emeletre érve azonnal kiszúrom a kis zacskót. Nem tudom miért, de remegő kezekkel emelem ki a tárgyat a papírból. Amint meglátom, hogy mit kaptam tőle, egyszerűen lesokkolok. Kénytelen vagyok az ágy szélére ülni, mert a térdeim remegni kezdenek és félő, hogy nem sokáig tudnak már megtartani. Nem tudom eldönteni, hogy sírjak-e vagy nevessek. Csak simogatom az ajándékot, olyan gyengéden, mintha a tárgy érezne.
- Niko, minden rendben? – táncol be Lia a hálóba, aztán amint meglátja, hogy mit szorongatok, szégyenlősen elmosolyodik. – Ó… Hát megnézted? – kérdezi zavartan, mire csak aprót bólintok.

53. Akire nem számítanál...

„Ha - olykor egészen személyes - beszélgetéseink során ki is adott néha egy-egy információmorzsát a magánéletéről, igazából semmit sem tudtam arról, milyen ő. Megalkottunk egy kis világot, a saját kis szabályaival, és ebben a világban fal volt közöttünk, melyet nem léphettünk át, legfeljebb táncolhattunk rajta egy kicsit egy-egy pajkosabb napon.”


A klubban, már csak pár ember lézeng a pult mögött. A háttérben még mindig szól a ritmusos zene, amire alig négyen táncolnak, egy asztalnál komoly diskurzus folyik, bár mindegyik fazon erősen ittas már, mégis olyan képet vágnak, mintha éppen valami világmegváltó terveket szövögetnének. Mulatságos őket figyelni, miközben Maya folyamatosan kommentálja az eseményeket. Alig vannak ma. Ha valaki bejön az is maximum egy pohárkával hajt le, majd távozik is. Mondjuk, hétfő van és hajnali kettő. Min is csodálkozom? Bár Los Angeles sosem alszik, de ma még sincs akkora pörgés, mint mondjuk hétvégén. Szeretem a hétfőket. Nyugodtak. Nem kell kapkodni, van időnk leülni és beszélgetni. A lányokkal egész jól megtaláltam a közös hangot. Bár Kyra, még mindig nem kedvel, de a többiek úgy tűnik befogadtak. Dawn is kezd emberszámba venni, már nem csak új lányként emleget. Pár fickó lép be a bárba, akiken megakad mindannyiunk szeme. Zakóban, ingben és farmerban vannak mind és szörnyen néznek ki. Mint a kifacsart citrom. Letelepednek a legnagyobb asztalhoz, csak egyikük jön a pulthoz, hogy leadja a rendelésüket. Úgy tűnik erősen be vannak állva mind, a pultnak támaszkodó fazon, nyakkendője már meg sincs kötve, csak úgy lóg a nyakában, az inge is kilóg a nadrágjából. Nem tudnám megtippelni, hogy mi lehet a foglalkozása, egy biztos, hogy nem üzletember. Inkább olyan szakadt tornacipő, farmer, pólós stílust képviselhet az átlag hétköznapokon. De úgy látom a szemén, hogy ma valami különleges alkalomból mégis kiöltözött. A napszemüvegét hanyagul forgatja az ujjai között, így feltűnik, hogy a kézfeje is ki van tetoválva, nem csak a nyaka. Valószínű, hogy a ruhái alatt még több kacifántos minta van elrejtve, de a fekete ingen semmi sem sejlik át. Valahonnan ismerősnek tűnik a fickó, de nem tudnám megmondani honnan. A fáradt karikás szemeivel végignéz az italkészleten, majd kikér pár üveg whiskyt és magához inti Dawnt, aki úgy tűnik, ismeri a pasast. Alig pár mondatot beszélnek, majd Dawn együttérzően végigsimít a pasi vállán, akinek könnybe lábad a szeme, majd a tenyerébe temeti az arcát, hogy senki ne lássa, hogy sír. Furcsa jelent, de itt már semmin nem lepődök meg. Alig három hete dolgozok itt, de azt hiszem, nem sok újat tudnak már mutatni a vendégek. Különleges hatással van ez a hely a betévedőkre. Többen közönséges álatokká válnak, mindenfajta gát és félelem nélkül. Szégyentelenül smárolnak az újdonsült párocskák hétvégente, bár tudják ők is, hogy az ismertségük egy éjszakáéra fog szólni. Van aki, csak tátott szájjal ücsörög és iszik, van aki ,magába roskad és van aki, felpörög. Van aki, keménynek érzi magát és van olyan, aki nyúlbélává válik percek alatt. Van valami furcsa vibrálás a levegőben, ami mindenkire másképp hat. Én megnyugszom tőle, azt hiszem. Itt nincs időm gondolkodni, itt dolgoznom kell. Mindig van mit csinálni szerencsére. Kivétel ma. Még két óra eltelik, mire úgy döntök, hogy mivel úgy sincs semmi dolgom, rágyújtok. Dawn szerencsére hátra enged, ugyanis a pult mögött nem lehet dohányozni. Nasztaszja és Roxane unalmukban a tánctérre mennek, hogy mulassanak egy kicsit meló közben, bár azt hiszem, inkább arra megy ki a játék, hogy a bárban lévő pasik figyelmét felkeltsék és rávegyék őket, hogy még többet igyanak. Mosolyogva vonszolom ki magam a hátsó ajtón, majd a fal tövébe guggolok, hogy nyugiban elszívjam a cigim. Alig járok a felénél, mikor ismét nyílik az ajtó. Nem nézek fel, van egy tippem arra nézve, hogy valamelyik lány jött utánam, de aztán egy férfi kezd káromkodni mellettem. Hallom, hogy az öngyújtóját kattogtatja, de próbálok láthatatlanná válni. Nincs kedvem ma a részegekhez. Bár ha őszinte akarok lenni mostanában semmihez sincs kedvem. Minden értelmetlennek tűnik.
- Nincs tüzed? – Köszörüli meg a pasi a torkát, mire azonnal felkapom a fejem.
- Brandon? – Nézek rá összeszűkült szemekkel. Semmi kétség. Ő az. Bár szörnyen néz ki.
- Lia? – Döbben le.
- Mit keresel itt? – Kérdezzük egyszerre, majd mindketten elnevetjük magunkat. Int, hogy kezdjem én, mire azonnal kibököm a választ.
- Itt dolgozom.
- Halotti toron vagyok – bök a klub felé a fejével.
- Halotti toron? – Kerekednek ki a szemeim, mire szomorúan bólint és megremeg a szája széle.
- A legjobb barátom volt – suttogja. Nekem pedig azonnal eszembe jut Mira és Pete.
- Sajnálom – hajtom le a fejem. Az emlékek nekem is fájdalmat okoznak. Vannak olyan sebek, amik sosem hegednek be, amik időről időre újra feltépődnek. Vannak emberek, akiket sosem felejt el az ember. Tudom mit érezhet Brandon, bár ő ezt nem tudhatja.
- Miért tennéd? Nem is ismerted – horkant fel, miközben elveszi az öngyújtóm.
- Lehet, hogy nem ismertem a barátod, de tudom milyen elveszíteni valakit – nézek rá, mire elkerekednek a szemei. Nem tudom mit láthat rajtam, de meglepettnek tűnik.
- Leülhetek? – Kérdezi halkan.
- Persze – bólintok mosolyogva, mire azonnal mellém kuporodik. Hosszú percekig bámulunk magunk elé, néha-néha beleszívunk a ciginkbe, de egy szó sem hangzik el. Aztán hirtelen a mellettem ülő férfi megremeg és rázkódni kezdenek a vállai. Próbál elbújni előlem, el akarja rejteni a könnyeit, de nem hagyom. Fogalmam sincs mi hajt, de eldobom a csikkem és a remegő test felé nyúlok. Érzem a forró cseppeket a karomra hullani, pár másodpercig tiltakozik az ölelésem ellen, megpróbál elhúzódni, de nem engedem és végül megadja magát. Zokogva dől az ölembe, míg én fogom a kezét és simogatom a haját.
- Elmúlik ez valaha? – Szipogja pár perc után, fájdalmas hangon. Alig értem mit mond, ugyanis a hasamba dünnyög, de végül is csak sikerül megfejtenem mit akar.
- Őszintén? Nem. Halványodni fog, de el nem múlik. A barátnőm több mint fél éve halott. Nincs olyan nap, hogy ne gondolnék rá. Sokszor álmodom vele. Pokoli – suttogom, miközben összefűzöm az ujjainkat és szorítom a kezét.
- Annyira hiányzik – zokog fel újra, mire még szorosabban ölelem magamhoz. Olyan elveszettnek tűnik, és én annyira tudom milyen ez. Mintha kihúznák a lábad alól a talajt és valami ingoványba löknének, ahonnan nem tudod, hogy mássz ki.
- Tudom – csitítom. – Tudom – suttogom újra és nekem is lecsorog egy könnycsepp az arcomon. Újból belém mar a kín, újból felrémlik előttem Pete és Mira arca. Megborzongok az emlékektől. Hát ezek szerint a fájdalmat mégis képes vagyok érezni. Remek…
- Tudod, – ül fel, miközben letörli a könnyeit, a zakója ujjával. – Nem hittem volna, hogy te leszel az, akinek elsírhatom a bánatom – remeg meg a hangja.
- Biztos más is meghallgatna – mosolygok rá és egy zsebkendőt nyújtok felé, amibe azonnal ki is fújja az orrát.
- Tévedsz – vesz pár mély levegőt, amivel nyugtatni próbálja magát, majd a falnak dől és mélyen a szemembe néz. – Mindenki elhagyott – mered rám üveges tekintettel. – Mindenki – suttogja.
- Brandon annyi barátod van, aki szeret… - kezdek bele, hisz láttam Helsinkiben amit láttam.
- Tévedsz. Csak azok vannak itt, akiknek szintén fontos volt Jesse. De ők inkább csak haverok és nem barátok. A barátom halott, a másik pedig elárult, mert egy önző rohadék – szipog, miközben a kivörösödött szemeit az égre emeli. – Volt egy lány is, akiről azt hittem, hogy szeret, de kiderült, hogy nem számítok annak a szukának. Csak addig voltam jó, míg mosolyogtam és ökörködtem neki. Míg vittem ide-oda. Most pedig… Itt van? – Tárja szét a karjait. – Nincs basszus. Sehol sincs. Senkim sincs. Csak az anyám szeret, senki más. Hülye voltam, hogy megbíztam az emberekben – suttogja még mindig zaklatottan. Miközben beszél el-elcsuklik a hangja. Nem szólok közbe, látom, hogy még nem beszélte ki magából a sérelmeit, de szeretné. Ismét megfogom a kezét, ezzel jelezve, hogy itt vagyok és figyelek rá, mire egy halvány mosolyt kapok. – Tudod, azt hiszem életemben először szerettem egy nőt, és ez szar. Nem szabadott volna – csóválja meg a fejét. – Kurvára fáj, hogy elhagyott mikor a legnagyobb szükségem lett volna rá. Azt mondta, hogy tönkreteszem magam és ő nem fogja végignézni, ahogy kinyírom magam bánatomban, majd repülőre ült és elment valahová. Alig másfél héten belül minden felborult – húzza keserű mosolyra a száját. – Gondoltam nem baj, majd találok másik csajt, addig meg a barátaimra támaszkodom és ekkor jött a következő pofon. Niko elvitt Helsinkibe, azt hittem velem lesz majd a temetésen is, de ő is egyedül hagyott, nem jött velem – magyarázza, mire hirtelen elfelejtek levegőt venni. Tudtam, hogy szóba fog jönni a zöldszemű, de mégis váratlanul ér, hogy kimondta a nevét. Az ereimben megfagy a vér. Még mindig hatással van rám, az is, hogy megemlíti valaki. Talán mégsem tudtam kikapcsolni teljesen az érzéseim. Csak a szélsőségek szűntek meg. A szeretet és gyűlölet múlt csak el azt hiszem. Viszont még most is megmozgat bennem valamit az emléke. Annak az emléke, hogy ő volt az eddigi életem során az egyetlen férfi, akit tiszta szívből képes lettem volna szeretni, de ahányszor a kezébe adtam az életem, mindig eldobott magától. Keserűség jár át ugyan, de nem okoz kínt a tény, hogy nem kellettem neki. – Összevesztünk és csomó mindent a fejéhez vágtam, mert nem mondta le a koncertjét miattam – teszi hozzá. – Hülye vagyok mi? – Nevet fel gúnyosan.
- Mindenki hülye. – mosolygok rá. – Figyelj, nem tudom meddig maradsz itt, de ha gondolod én itt vagyok – suttogom, magamat is meglepve, de Brandon döbbente azt hiszem még az enyémnél is nagyobb. Valljuk be nem indult fényesen a kapcsolatunk és nem vagyunk kifejezetten jóban, bár rosszban sem, de valamiért szeretnék segíteni neki feldolgozni a veszteségét.
- Köszönöm – biccent egyet.
- Gyere menjünk be – állok fel, majd felé nyújtom a kezem és felhúzom őt is.
Dawn megengedi, hogy a pultnál beszélgessünk és az is kiderül, hogy Brandon és az ő kis őrült baráti köre törzsvendégnek számítanak itt.
- Vedd le a kötényed, el vagy engedve – veregeti meg Dawn a vállam mosolyogva, mire a nyakába ugrok. Gyorsan átöltözöm, majd csatlakozom Brandonék asztalához. Sztorizgatnak az elhunyt barátjukról, többször elkámpicsorodnak, de talán még többször nevetnek fel, a vicces emlékeik miatt. Kedvesek mindannyian, bár azt is be kell vallani, hogy nem az eszükért lehet őket szeretni. Olyanok, mint a nagyra nőtt gyerekek.
Brandon fél kézzel folyamatosan a derekam öleli, míg az én tenyerem a combján pihen. Úgy érzem szüksége van a fizikai kontaktusra, így nem húzódom el tőle. Bár valószínűleg amúgy sem tenném. Jó érzés, hogy megérint, hogy érzem a meleg tenyerét a hátamon, hogy többször a fülembe suttogva kommentálja az eseményeket. Ahogy fogy a whisky, úgy párolog el a búskomorság a fiúkból. Én se maradok le mögöttük, tisztán, gyors egymásutánba döntöm le a tömény alkoholt, ami viszonylag gyorsan érzeteti a hatását. Felszabadultabb leszek, játékosan flörtölgetek a srácokkal, de valamiért a figyelmem nagy része Brandonra irányul. A mocskos szájú, teletetovált, eszelős seggfejnek tűnő fickóról, kiderül, hogy egy nagyon is szerethető, csíntalan, pimasz kölyök, aki vágyik arra, hogy szeressék, ráadásul nem is olyan hülye, mint amilyennek mutatja magát. Sőt kifejezetten intelligens, bár az is igaz, hogy nem teljesen százas.
- Emlékeztek rá, hogy rázta a csupasz seggét Jesse, erre a számra? – Szólal meg Zack, aki már kicsit vontatottan beszél az elfogyasztott pia miatt, aztán felröhög, vagy inkább röfög. Én nem is tudom, milyen hangot ad ki magából, de mi már azon is röhögünk, ahogy ő nevet. Brandon és még három fickó azonnal felpattan, aztán mire kettőt pisloghatnék az asztalon állnak félig letolt gatyával és kissé buzisan rázzák magukat, mire kitör belőlem a nevetés. Nem tudom visszatartani, még a könnyeim is kicsordulnak. Hihetetlen, ahogy illegetik, billegetik magukat egymásba kapaszkodva és nem mellékesen hihetetlenül hamisan kornyikálnak közben.
- Nem vagytok normálisak – kapkodok levegő után a hasamat fogva.
- Szerintem jobbak vagyunk, mint a hivatásosak – kacag fel Brandon, majd elindul az egyik sztriptízrúd felé. Valahogy nem lep meg, hogy többen is követik. Leesett állal figyelem, hogy bukdácsolnak fel a kis emelvényekre, majd nekiállnak vetkőzni. Brandon direkt felém kezdi dobálni a ruháit, én pedig nem bírok megszólalni. Egyszerűen csak röhögök, ahogy kissé sután pörögnek a rúdba kapaszkodva, aztán egy nyakkendő hullik az ölembe, majd egy ing landol a lábamnál. Dawn is majd megpukkad a nevetéstől hisz valljuk, be ilyen produkciót se lát minden nap az ember. Aztán az egyik srác arca zölddé válik, egy forgás után, majd kidobja a taccsot. A srácok röhögnek rajta, majd megpukkadnak, de Dawn ezt már cseppet sem tartja mulatságosnak.
- Srácok a bulinak vége. Menjetek haza – lép ki, mire a fiúk dünnyögnek egy darabig, de azért csak visszaöltöznek, aztán elindulunk mindannyian.



- Vedd már fel – könyörgök a búgó telefonnak, de Brandon ismét kinyom. Napok óta hívogatom, de semmi. A hívásaimra nem válaszol, ahogy az üzeneteimre se. Rossz érzés, hogy nem áll velem szóba. Nem akarom elveszíteni, hisz az egyik legjobb barátom.
- Egyél valamit – bújik hozzám Leena, de most nincs kedvem.

- Hagyjál – sziszegem miközben ellépek mellőle és a fotelbe vetődöm.

- Niko – ül le a karfára, de most már igazán kezdek ideges lenni. Napok óta folyamatosan rajtam lóg. Kezd elegem lenni, hogy mindig körülöttem legyeskedik.

- Hagyj békén – kiabálok rá.

- Nincs kedved feljönni? – Pislog rám miközben megnyalja a szája szélét és az arcomba tolja a melleit. Komolyan, mintha süket vagy szellemi sérült lenne. Mit nem lehet megérteni azon, hogy hagyjon békén? Ezerszer kértem már, de nem érti meg. Most meg dugni akar. Remek. Nem volt elég az este? Mi lenne ,ha csak leülne mellém és nézné a tv-t? Csak azt akarom, hogy egy kicsit maradjon csöndbe és ne piszkáljon, mert át kell gondolnom, hogy mit csináljak azért, hogy Brandon újból szóba álljon velem.

- Leena, takarodj a jó büdös francba! – pattanok fel, mikor az ölembe akar csúszni. – Nincs hozzád most kedvem. Tűnj el – kiabálok, hátha felfogja.

- Most mi a picsa bajod van? – Kapja fel ő is a vizet és mérges pulykaként kezd fujtatni.

- Az baszd meg, hogy nem akadsz le rólam. Hagyjál békén! Levegőt se kapok lassan tőled. Egyedül akarok lenni basszus. Egyedül! Nem veled. Felfogod végre azzal a parányi agyaddal? Vagy ha mindenáron itt akarsz lenni, akkor kussolj el. Csak egy kicsit fogd be! Muszáj gondolkodnom, de ha félpercenként baszogatsz valamivel, akkor nem tudok!

- Persze, mindig te vagy az első. Rohadt szemétláda vagy! Miért kell így viselkedned? Itt vagyok veled, mert ha nem tűnt fel együtt élünk és veled szeretnék lenni kettesben. De nem is foglalkozol velem, csak ha áll a farkad. Egyáltalán miért itt vagyunk? – tárja szét a karjait. – Ez nem is az otthonunk, csak a te hülye mentsvárad – kiabál torka szakadtából. – Hozzád se lehet szólni három napja. Szükségem van rád basszus. Beszélgetni akarok veled, vagy elmenni sétálni, moziba, mit tudom én. Ez a hely szar hatással van rád! Egy hisztis pöcs lesz belőled. Miért nem tudsz velem beszélgetni? – Lepik el a szemét a könnyek.
- Miről akarsz beszélgetni? A legújabb szemfestékről vagy körömlakkról? – Ordibálok tovább, miközben rágyújtok egy cigire.
- Az esküvőnkről mondjuk – vágja rá, mire felnevetek.
- Leszarom az egészet. Megmondtam már, hogy azt csinálsz amit akarsz. Cseszek a virágokra meg a meghívókra is. Oldd meg a barátnőddel. Ott leszek, elveszlek és ennyi. A többi nem izgat, mert nem értek hozzá. Szabad kezed van, mit lehet erről még beszélni? – Tárom szét a karjaim idegesen.
- Mondjuk, hogy arany vagy fehérarany gyűrűt akarsz, hova megyünk nászútra és még van egy rakat dolog, amiben veled szeretnék dönteni, de neked nem számít az egész persze – csattan fel még jobban.

- Nem – nevetek fel keserűen. – Tényleg nem érdekel.

- Kapd be, te hülye barom – sápad le, majd az előszobába trappol, felvenni a kabátját és a táskáját.

- Te is azt fogod tenni mi? – Kiabálok utána gúnyosan, de már csak az ajtócsapódásra leszek figyelmes. – Remek – szusszantok fel dühösen, majd a hozzám legközelebb eső vázát felkapom és a falhoz csapom mérgemben. A kanapéra fekszem, és csak nézem a plafont. Nem gondolkodom, nem csinálok semmit. Megmozdulni sincs kedvem. Aztán megcsörren a telefonom. Nem reménykedek abban, hogy Brandon az, mégis felveszem, hogy legalább az esélyét megadjam a dolognak.

- Niko, hol vagy? – Szól bele Aleksi rekedten.

- A toronyban – sóhajtom.

- Átmehetek? – Kérdezi halkan.

- Baj van? – Ülök fel. – Fura a hangod – ráncolom össze a homlokom és a cigimet kezdem keresni a szememmel.

- Így is mondhatjuk. Készíts ki egy pohár vodkát, azaz inkább egy üveget. Öt perc és ott vagyok – darálja, majd kinyomja a készüléket. Már csak ez hiányzott. Vajon mi történhetett? Remélem nem Katjaval, vagy a babával van baj… De nem. Akkor tuti nagyon ki lenne bukva. Most meg inkább csak fura volt. Mintha sokkot kapott volna. Öt percen belül tényleg megszólal a csengő. Aleksi szellemként lép be miután megöleljük egymást, lassan vetkőzik le, majd sétál át a nappaliba, anélkül, hogy egy szót is szólna.

- Mi a baj? – Ülök le vele szemben és mélyen a szemébe nézek, de csak csóválja a fejét, majd az arcát a tenyerébe temeti.

- Hozd azt a vodkát – nyög fel, mire teszem, amit kér. Tényleg kezd megijeszteni, de nem akarom faggatni. Az évek alatt megtanultam, hogy Aleksi nem beszél, csak ha tényleg van mondanivalója, de akkor is kétszer átgondolja, hogyan fogalmazza meg a dolgokat.

- Haver – teszem a tenyerem a vállára, miután lehúztuk az első kupicát. – Mi van?

- Lányom lesz – nyöszörgi. A kezem lehullik a válláról. Szívem szerint felnevetnék, de mégsem teszem. Hátha van még valami. Amit csak harapófogóval lehet majd kihúzni belőle.

- És ez baj? – Kérdezem értetlenül.

- Hát nem érted? – Csattan fel. – Lányom lesz basszus. Kissrácok fognak a nyomában járni és én nem tudok lőni. Meg kell tanulnom lőni – magyarázza össze vissza és látszik rajta, hogy tényleg ki van borulva. – Kell egy pisztoly is. Meg rácsok.

- Mi van, börtönt nyitsz? – Kacagok fel. – Nyugi. Kislányod lesz, ez tök jó – veregetem meg a vállát és töltök még egy pohár vodkát mindkettőnknek.

- Nem, nem jó. El bírod képzelni, hogy ott fognak állni az ablakunk alatt azok a kis férgek és mind az én lányom bugyijába akar majd bejutni? Ha nem tudok lőni, akkor pedig be is fognak. Nézd meg magad vagy engem. Mi is minden lány bugyijába bejutottunk, mert az apjuk nem lőtt minket szitává. Pedig kellett volna – magyarázza idegesen, miközben remeg keze lába. – Én nem akarom, hogy ilyen kis suhacok menjenek a közelébe. És nem tudom, hogy akadályozzam meg – borul ki még jobban és remegő kézzel rágyújt egy cigire.

- Aleksi, neked elment az eszed – röhögök fel. – Nem fog a lányod bugyijába egyenlőre senki bejutni. Még meg sem született és mire a srácok be akarnak jutni oda,ahová nem szabad, addigra megtanulsz ,majd lőni – bíztatom, bár elég mókás az egész, mert alig bírom visszatartani a nevetésem.

- Ne röhögj ki basszus. Majd megtudod, hogy milyen, ha neked is lesz – vágja rá, mire görcsbe rándul a gyomrom. Igen, majd lesz. Leenatól. Valahogy mégsem dob fel ez a tény. Pedig mindig akartam gyereket, de a délelőtti után… Talán baromság az egész.


Brandon egyik keze a derekamon pihen, a másik kezében pedig a pezsgősüveget tartja. Már nem tudom, hogy min nevetünk, de az biztos, hogy a könnyeim folyamatosan csorognak. Ezek a srácok nem normálisak. Tudom, hogy a következő utcán le kell kanyarodnom, de olyan nehéz… Nem akarok még elköszönni tőlük. Hetek óta ez az első alkalom, hogy felszabadult vagyok és talán jókedvű. Érzem, hogy élek. Bevallom furcsa. Már elszoktam tőle, és most meg kell válnom tőlük és velük együtt az érzéstől is. Az utcánál satuféket nyomok, mire mindenki követi a példám.
- Elköszönök srácok, én arra lakom – bökök a szűk koszos utcácska felé.
- Arra? – ráncolja Zack a homlokát.
- Aham – bólintok, majd közelebb lépek hozzájuk és egyesével mindenkit megölelek, megköszönöm az estét, és biztosítom róla mindannyiukat, hogy a bárban bármikor megtalálnak. Brandon az utolsó, akihez odatámolygok, ő is alig áll már a lábán, én se vagyok túl stabil.
- Hazakísérlek – jelenti ki határozottan, mikor megölelem.
- Igazán nem kell – mosolygok rá és megsimogatom az arcát.
- De hazakísérlek – ismétli el, mire nem vitatkozom tovább, csak mosolyogva bólintok és belékarolok. Van valami a szemében, egy különös fény, amit meg akarok fejteni.
A srácok mennek tovább, sokáig hallom, ahogy tércselnek és nevetnek, aztán a hangjuk szépen lassan elhalványodik a sötét éjszakában és csak ketten maradunk. Brandon és én. Nem beszélgetünk, furcsa csend telepedik ránk, pedig eddig be nem állt a szánk. Aztán hirtelen megtorpan, és a falnak szegez, majd egyre közelebb és közelebb kerül az arca az enyémhez.
- Ha nem akarod, most állíts le – suttogja, miközben az arcomra simítja a tenyerét, de én nem teszek semmit. Alexen kívül mostanában nem nézett rám senki úgy, ahogy azt Brandon teszi. Követelőző, vággyal teli fény van a szemében, olyan, amire minden nő vágyik. Az érzés, hogy kellek valakinek, magával ragad. Brandonnak én, nekem pedig a szeme csillogása kell. A tudat, hogy akar. Nőnek érzem magam ismét. Olyan nőnek, aki voltam, mielőtt Nikoval találkoztam. Szükségem van erre, talán jobban is, mint a vízre. Nem habozok tovább, én csókolom meg. A szája meleg és pezsgő ízű, vele sincs égszakadás, földindulás, de kellemes és felébreszt bennem valamit. Többet akarok belőle és nem tudnám megmagyarázni, hogy miért. Eleinte gyengéden és puhatolózva csókol, mintha fel akarná mérni meddig mehet el, de én már az első pillanatban zöld utat adok neki. Nem akarok gondolkodni tovább, csak azt akarom, hogy vegyen el tőlem ma éjjel mindent és adja oda cserébe mindazt, ami ő. A feszültség vibrál a levegőben, vágyunk a másikra, akarjuk azt, amit mástól nem kaptunk meg. Be akarjuk gyógyítani egymás sebeit. A karjai a derekamra fonódnak, az ágyékát az enyémnek feszíti, így még biztosabb leszek abban, hogy kíván. Nem értem miért, de a testem reagál az érintéseire és én is akarom őt. El akarok veszni benne. Tudom, hogy hülyeség, tudom, hogy Niko legjobb barátja mégsem tudok egy biztos, stabil érvet sem felhozni az ellen, hogy miért ne tegyük meg. A nyelve finoman táncolja körbe az enyémet, aztán mosolyogva elhúzódik tőlem.
- Niko a világ legnagyobb balfasza amiért ezt elpazarolta – suttogja csukott szemmel. Nem válaszolok, egyszerűen megragadom a kezét és húzni kezdem a lakásom felé. A kapuban újabb csókcsatába keveredünk, a lépcsőkön is meg-megállunk, hogy egymásba gabalyodhassunk. Mire az ajtómhoz érünk, már nincs rajta a zakója és az inge is kigombolva lóg rajta. Na, nem mintha én jobban festenék. A pólóm már a mellem aljánál jár. Botladozva megyünk át a küszöbön, amint csukódik az ajtó Brandon ledobja a felsőjét és lehámozza a pólóm. A bőre forró, a csókja édes, ő pedig maga a két lábon járó tűz. Teljesen felhúz, azzal, hogy a nyakam bőrét harapdálja, hogy a fenekembe markolva emel fel, majd újból lecsap a számra miközben elindul velem a hálónak nem nevezhető luk felé, amiben csak egy matrac van még. Karmolom a hátát, kibontom az övcsatját és nem gondolkodom semmin. Felnőttek vagyunk elvégre… Senkinek nem tartozunk semmivel. Hát miért ne? Lassan dőlünk el a matracon, a nadrágom pedig pillanatokon belül le is kerül rólam. Amint a nappaliban köt ki az anyag Brandon fölé kerekedek és fölé hajolva a mellkasát kezdem simogatni és csókolni. Ő is cirógatja a derekam vonalát, csókolja a szám, de már jóval visszafogottabban, aminek nem értem az okát. Mikor a farmerja gombjához nyúlok, megragadja a csuklóm és zihálva eltol magától.
- Nem lehet – nyög fel hirtelen, mintha egyik percről a másikra megvilágosodott volna, miközben nagy lendülettel felül, én pedig ledermedek. – Niko a barátom – fordít nekem hátat és a tenyerébe rejti az arcát. Leforrázva ülök mellette. Nem értem, hogy gondolhatta meg magát egyik pillanatról a másikra… Azaz értem, és igazat is adok neki. Baromság volt az ,amit csináltunk, bármennyire is jól esett. Hirtelen kitisztul minden, a fejem tudnám a falba verni, amikor arra gondolok, hogy mi lett volna ha nem állít meg, ha tényleg megtesszük, ha komolyan lefekszünk egymással.
- Basszus – nyögök fel én is kínomban, miközben egy plédet húzok magamra.
- Ne haragudj Lia – fordul szembe velem és könyörgően néz a szemembe. – Kurva jó nő vagy, kibaszott jól csókolsz és én rohadtul kívánlak, de nem tudom megtenni – kezd el magyarázkodni, mire elmosolyodom.
- Nem gáz, sőt… Hülyék vagyunk – kacagok fel.
- Nem haragszol ugye? – Nyúl a kezem után, mire megcsóválom a fejem és megsimogatom az arcát.
- Nincs miért haragudnom. Megbántuk volna mindketten – sóhajtok fel. – Még szerencse, hogy időben megállítottál.
- Azt hiszem a legjobb az lesz, ha most elmegyek – kezd el felkászálódni a matracomról, de visszarántom magam mellé.
- Mi lenne ha mégis maradnál? – Kérdezem bizonytalanul.
- Ne kísérts – néz rám komoran.
- Nem a szex miatt. Csak úgy. Ha gondolod, vehetsz egy hideg zuhanyt és... Mindegy – csóválom meg a fejem lemondóan és az alsó ajkamba harapok. Lehajtom a fejem és várom, hogy elmenjen, de nem mozdul.
- Egyedül érzed magad – jelenti ki, mire meglepetten felkapom a fejem. – Maradok – simogatja meg az arcom mosolyogva. – De adj egy törölközőt, ha így nézel rám kelleni fog az a zuhany – kacag fel, mire én is elmosolyodom. Hálás vagyok, hogy nem akar semmilyen vallomást kiszedni belőlem, bár tudja, hogy igazat mondott. Tényleg egyedül érzem magam.
Miután mindketten lezuhanyozunk, összebújunk a pici matracon. Figyelem az arcát, ami most komoly. Sehol nincs a vicces fiú.
- Szeret téged, azért nem tettem meg – közli komoran, miközben a szemembe néz. Én pedig megmerevedek. Tudom, hogy kire céloz, de nem akarok többet hallani. Mégsem bírok megszólalni vagy közbevágni. Valahol mélyen érdekel, hogy mit gondol róla, rólunk… - Tudom, hogy bántott, de ő ilyen Lia. Ne zárd be magad miatta – mosolyodik el halványan, miközben a vállam simogatja.
- Hagyd abba – kérem mégis, de nem reménykedek benne, hogy eleget tesz a kívánságomnak.
- Te is szereted. Hát persze, hogy szereted – somolyog. – Nem lehet utálni, bármilyen is. Tudod ő a világ legnagyobb szörnyetege és ezt én mondom, aki a barátja vagyok. De sose láttam még senkire úgy nézni, mint ahogy rád nézett Helsinkiben. Higyj nekem, beléd van zúgva. Csak még ő sem lát a szemétől azt hiszem – magyarázza.
- Brandon, elég. Menyasszonya van. Kár erről beszélni – próbálok hátat fordítani neki, de nem engedi.
- Ha nem velem, akkor kivel fogsz beszélni róla? Összetörtél és ne is próbáld tagadni – teszi a mutatóujját a szám elé, mikor meg akarok szólni, hogy tiltakozzak. – Fáj, látom a szemedben, hiába próbálod elzárni. Szerelmes vagy az én drága barátomba. És igen Leena miatt nem könnyű a helyzet, de ha nem beszélsz róla, tönkre fogod tenni magad. Én meghallgatlak, hisz te is meghallgattál. Nem biztos, hogy tudok okos tanácsot adni, hisz Niko kiismerhetetlen, titokzatos és szeszélyes és hiába vagyunk évek óta barátok ,még én se mindig értem mit és miért tesz, de talán tudok felelni arra amire más nem – susogja a sötét szoba csendjébe.
- Nem akarok tudni róla – szisszenek fel, mire elneveti magát.
- Hát jó, akkor én mesélek. Van egy bringaboltom Londonban, de árulunk deszkákat, korikat meg mindenfélét. Ott találkoztam vele először. Oliver szeret a gördeszkázni és mivel Niko nincs oda a sportokért, mint tudjuk, rákeresett a neten, hol lehet kapni Angliában jófajta deszkát, mert venni akart egyet az öccse szülinapjára, bár abszolút nem jártas a dologban. Hát betévedt hozzánk én meg pont ott voltam a boltba. Felismertem, mert azelőtt jártam már Helsinkibe és ott láttam a helyi csatornán egyik este. Beszélgettünk, aztán nem is tudom. Csak úgy alakult. Este már együtt söröztünk. Furcsa srácnak tartottam, de volt benne valami mindig, ami miatt nem tudtam felállni és egyszerűen hazamenni. Az egész lényéből sütött a határozottság, mindig tudta mit akar, végig mosolygott és mégis hidegnek és tartózkodónak tűnt. Nem értettem sokáig. Aztán rájöttem Lia, hogy ő is fél. Szinte senkiben nem bízik meg. Viszont, ha valakit egyszer a szívébe fogad, azt senki nem tudja kiverni onnan. Tudom, hogy hihetetlenül hangzik, de hatalmas szíve van. Tudod ő a legbonyolultabb ember a világon. Hol hisztis, rosszkedvű, makacskodik és hozzá sem lehet szólni, hol pedig gyengéd, kedves és vicces.
- Nem vagyok ezzel kisegítve – horkantok fel rosszallóan, mire ismét elneveti magát.
- Ha Leena egyszer kivágja végre maga alatt a fát, hidd el, hogy megéri majd küzdened érte. Csodálatos ember tud lenni, bár nem könnyű vele. Ki kell tapasztalni, hogy mikor kell fogni a kezét, hogy mikor van szüksége arra, hogy valaki gyengéd legyen vele és szeresse, néha meg ott kell hagyni a picsába, hogy had főjön a saját levébe.
- De Leena nem vágja ki soha maga alatt a fát, tehát fogd be és aludj.
- Ki fogja – susogja. - Talán Niko születésnapján. Már nincs is olyan messze – suttogja.


- Hol bulizzunk? – Szegezi Mad nekem a kérdést. A délután folyamán valahogy mindenki itt kötött ki nálam.
- He? – Nézek rá tök értetlenül. Sajnos a vodka tompítja az agyam.
- Mindjárt betöltöd a huszonhatot, meg kell ünnepelni – magyarázza Jari, akinek persze elsőre leesik, hogy Mad mire célozgat.
- Nem tudom. Nem érdekel. Hülyeség az egész. Minek megünnepelni, hogy még egy évvel öregebb leszek? Nem akarok semmit – vonom meg a vállam érdektelenül, ugyanis kezdek álmosodni. Nem is csoda. Hajnali fél hat van egész éjjel dumáltunk és ittunk. Aleksi már kidőlt egy fél órája, Mika is lassan bóbiskol, Mad és Jari viszont még pörög. Had csinálják… Én most alszom inkább.