102. Édes hármas

21+!!!!!!!!!!!!!!!!!!! (Én szóltam!)

„A szex az öntudat tudatos elvesztése.”

Kettéreped a fejem. Az agyam lüktet. Szédülök. Dobol a vér a fülemben, a hangja minden mást elnyom. A gyomrom valaki egy fakanállal kavargatja, hogy a sav mindenhol marja a belső szervem. A tüdőm sípoló hangot ad. A szemeim előtt fura fények táncolnak. Úgy érzem magam, mint akit agyonvertek, majd a vonat alá raktak, aztán legurítottak a lépcsőn.

De nem is ez a legelviselhetetlenebb. Sokkal rosszabb, hogy úgy érzem a szívem helyén egy üresen tátongó lyuk van és valami keselyű, akár Prométheusz máját újra és újra marcangolja az üreget, mintha bármit is találhatna ott.

Szépen lassan újra kinyitom a szemem. A szüleim házában vagyok, a régi szobámban. Valaki betakart és bekészített nekem egy üveg vizet is, ráadásul még a sötétítőket is behúzta.

Tutira anyu volt. Még most is képes gondoskodni rólam. Pedig felnőttem.

De ha felnőttem, miért is bújok a takaró alá?

Órákig fekszem ott, bámulok magam elé és várok valamire. Hogy mire, azt magam sem tudom, de csak ez maradt. Várni.

Aztán halkan kinyílik az ajtó. Nem tudom ki jött be, de nem kell sokat várnom rá, hogy az ágy besüppedjen mellettem és valaki a takaró alá nyúljon, hogy a hajam simogassa.

-         Tudom, hogy ébren vagy – szólal meg anyu halkan.

-         Honnan? – Morgok.

-         Mikor kicsi voltál és nem akartál iskolába menni, ugyanezt csináltad. A fal felé fordultál és a fejedre húztad a takarót – suttog halkan, de hallom a hangján, hogy mosolyog.

-         Bejött egyszer is? – Kérdezem.

-         Nem – nevet fel, de belőlem egy mosolyt se tud kipréselni. Most nem. – Tudom, hogy a hátad közepére se kívánsz most, de a fiam vagy – fekszik mellém, én pedig önkéntelenül is beljebb húzódok, hogy elférjen. – Elmondod mi történt? – Kérdezi miközben átölel.

-         Muszáj? – Nyöszörgök. Nem akarok beszélni róla, nem akarom felidézni milyen volt az üres lakása, a gyűrű és a kulcs a kezemben. Égették a tenyerem.

-         Nem –vágja rá. Az én anyám. Nem erőszakoskodik, nem követel magyarázatot, csak vár. Pontosan tudja, hogy kell pár perc és pont azért, mert nem kényszerít, el fogom mondani neki a történetet. De nehéz belekezdeni. Kell jó pár mély levegő és egy adag bátorság ahhoz, hogy hangosan is kimondjam.

-         Elment. Elhagyott. Megölt – suttogom.

-         Miért? – Teszi fel a következő lényegre törő kérdést.

-         Leena miatt. Felhívott az éjszaka közepén sírva, hogy szüksége van rám én pedig nem mondhattam, hogy nem megyek – susogok. – Nem tehettem meg – csuklik el a hangom, de aztán összeszedem magam. – Ő pedig azt mondta, hogy ha otthagyom, akár egy kurvát, akit megdugtam, hogy aztán szaladhassak az igazi páromhoz, akkor elmegy és soha többé nem látom. Azt hittem viccel, hogy csak dühből mondja, hogy nem lenne rá képes, de másnap már csak az üres lakást találtam. El se köszönt – vékonyodik el a hangom, komoly megerőltetésbe kerül, hogy ne kezdjek el megint három éves taknyos kölyök módjára bőgni. – De Leena tényleg bajban volt. Ha nem megyek… - harapom el a mondat végét. Nem akarok belegondolni, hogy valószínűleg most egy temetésen ülhetnék, ahogy abba se, hogy lefeküdtem vele. Hányingerem van. Magamtól, tőle, a helyzettől. Hogy tehettem? Nincs mentség rá. Oké, ittam, szívtam, de akkor is…

-         Hova ment? – Kérdezi anyu halkan.

-         Fogalmam sincs – susogok. – Valószínűleg vissza Los Angelesbe. Vagy New Yorkba. De a fene tudja. Ő nem olyan, mint én… Ha baja van rábök a térképre, ahelyett, hogy hazafelé venné az irányt. Akárhol lehet – motyogok tanácstalanul.

-         Próbáltad hívni? – Faggat tovább anyu.

-         Nem. Nem érted? Elhagyott! Vége van, nem jön vissza többet soha a büdös életben, mert nem szeret eléggé. Ha fontos lettem volna neki, megvár és megérti, hogy felelős vagyok Leenaért – csattanok fel, de anyám egyetlen szemvillanással eléri, hogy lehalkítsam a hangom.

-         Te is tudod, hogy nem mondasz igazat. Az a lány imád téged – vesz nagy levegőt és lehunyja a szemeit. – Nem mellesleg már nem vagy felelős Leenaért. Már nagyon régóta nem kicsim. Felnőtt nő, tud dönteni a saját életéről, neked pedig nincs hozzá már semmi közöd. Nem a gyereked, nem a feleséged csak egy régi hiba, amit azt hittem kijavítottál. De tudod szerintem halálra voltál rémülve Liától, ezért kapaszkodtál Leenaba. Azt hitted, hogy az a normális, ahogy vele éltél, de nem kicsim. Tönkretett volna teljesen. Én láttalak téged mindkettővel és azt hiszem, hogy tényleg rémisztően összeillettetek Liával. Ahogy egymásra néztetek, ahogy megfogtátok a másik kezét, ahogy rád mosolygott, ahogy rá mosolyogtál… - Mosolyodik el ő is, pontosan tudva, hogy a nagykést forgatja a szívem helyén. – Én is megijedtem tőle. Van abban a lányban valami megfoghatatlan, de az kétségtelen, hogy jót tett neked. Mindketten elszúrtátok – suttog tovább.

-         Nem, ő szúrta el, mert ő ment el, ahelyett, hogy megbeszéltük volna – sziszegek dühösen. De a dühöm immár a tehetetlenség szüli. Nem tudom mit tegyek. Fogalmam sincs, hogyan is kéne tovább élnem nélküle. De már értelmét se látom, hogy megtaláljam a módját. Nincs kiért…

-         Makacs vagy, mint az öszvér, de majd belátod, hogy nincs igazad. Aludj, nyalogasd a sebeid, aztán ha meguntad gyere le enni – nyom egy puszit a fejem búbjára.

Legyen vége. Legyen már vége. Könyörgöm, hagyja abba. Élvezzen el és legyen vége, mielőtt hányni fogok.

Hogy lehet, hogy szűz és mégis eddig bírja? Csak pár lökésnek kellett volna lennie, nem? Basszus.

Szédülök.

Hiába gyönyörű, hiába olyan bársonyos a bőre, mint egy kisbabáé, hiába kedves és gyengéd, rosszul vagyok. Még a kokain se segít. Se a whisky, amit magamba döntöttem. Talán rosszabb is tőle ez az egész. Rosszul vagyok. Mocskos vagyok. Undorom magamtól.

Muszáj becsuknom a szemem. Nem akarom látni, hogy felettem dolgozik. Próbálom élvezni, én esküszöm próbálom, de nem megy.

Legyen vége. Legyen már vége!!!!!

Amint lecsukódnak a szemhéjaim Niko arca villan fel előttem. Ahogy az alsó ajkába harap, ahogy próbálja türtőztetni magát, húzni az időt.

Valahogy tudom, hogy Gabriel van velem és nem ő, de ez az angyal, nem tudja mégse felülmúlni az én Luciferem. Hisz Nikot hiába hasonlítgattam régen az istenekhez és az angyalokhoz, nem az. Tévedtem. Aki ennyi fájdalmat okoz, az nem lehet szent. Az csak maga lehet az ördög. Az ördög, aki alku nélkül elvitte a szívem és a lelkem. Rabló. Gyilkos. Szörnyeteg. Áruló. Tolvaj.

De mégis szeretem.

Nem is tudom, mikor kezdem azt hallucinálni, hogy Niko simogat, hogy ő hajol le hozzám egy csókért, de a testem egyszerre elernyed. A pillangók ugyan nem mozognak a gyomromban, tehát tudom, hogy csak a tudatalattim játszik velem, de nem foglalkozom vele. Visszacsókolok. Az íz sem olyan, mint neki, de legalább a szédülés és a hányinger megszűnik. Az eddig lebénult karjaim, megtelnek élettel.

Ez az édes kisangyal, nem tehet semmiről. Megérdemli, hogy jó legyen neki az első. És én is megérdemlem, hogy egy ilyen tündéri sráccal kiélvezzek minden egyes pillanatot.

A hányingerem elmúlik hirtelen. Hol Nikot, hol Gabrielt látom magam előtt, ha kinyitom a szemeim, de már nem igazán zavar ez a furcsa kavarodás. Mindkettőt odaadással csókolom, az ujjaim finoman végighúzom a vékony karokon, az egyik kezemmel megkapaszkodom a szőke tincsek alatt megbúvó tarkójában, a másikkal pedig tovább simogatom. Olyan törékeny, mintha tényleg angyal lenne, a bőre puhasága teljesen elámít, a nyirkos gerincoszlopán óvatosan végighúzom a körmeim, vigyázva, nehogy kárt tegyek benne. A csigolyái finoman táncolnak az ujjaim alatt, a bordáit is kitapogatom, majd a dereka finom bőrét is végigsimogatom, hogy aztán a csípőjét a nekem megfelelő irányba irányíthassam és a szemébe nézve felvegyem a lassú, ringatózó ritmusát.

A szőkeség pupillái kitágulnak, a szabályos fitos nóziján át próbál minél több levegőt magába szívni, hogy bírja szuflával, a hófehér bőre az almácskáinál kipirul, az izzadt homlokára puha aranyszínű selymes hajszálak tapadnak. Szinte emberfelettien szép ez a srác. Egy igazi angyallal szeretkezem.

- Gyönyörű vagy – emelem meg a fejem és a gyönyörűen ívelt, telt és puha ajkaira tapadok.

A karjai finoman remegni kezdenek, mikor a csípője köré tekerem a lábaim. Tudom, hogy már nem bírja sokáig, de a fejem újra kavarogni kezd. Muszáj lehunynom megint a szemeim. Niko arca felvillan. Azok a gyönyörű zöld szemek, még akkor is, ha csak képzelem őket elindítanak bennem valamit. Végre kiszakad az első nyögés a torkomból. Ködös minden, de most ismét olyan, mintha vele lennék. A bőre fűszeres illatát is felidézi az agyam, nem csak a villogó méregzöld szempárt.

A mosolya, a hörgése.

A csípőmbe markol és keményen hatol belém újra. Szinte kettészakítja a testem, aztán kihúzódik és újra felnyársal.

Felsikítok. Én sikítok?

Összemosódik lassan minden. Csak a két méregzöld szempárt látom tisztán. Ami hirtelen, az utolsó lökéseknél szürkéskékké válik.

Gabriel. Nem Niko.

Teljesen lelombozódom megint. Nem vagyok csalódott csak nem is tudom… Elmegy a kedvem az egésztől. De szerencsére Gabriel se bírja tovább, még egy utolsó mozdulat és vége. Érzem, ahogy megtölt, majd hirtelen összecsuklik szegény, amitől elmosolygom magam. Imádnivaló egy srác. A nyakamba szuszog, a mellkasa erőteljesen hullámzik. Pár percig finoman simogatom a hátát, várom, hogy visszaálljon a normális kerékvágásba, aztán egy másodperc leforgása alatt felkapja a fejét, ijedten néz rám és mire én is pislanthatnék egyet, már lendületet is vesz.

-         Ó basszus, ne haragudj – gördül le rólam. – Nem akartam rád tehénkedni – néz rám nagyokat pislogva bocsánatkérően, mire elnevetem magam.

-         Pehelysúlyú vagy édesem – csókolom meg, majd rágyújtok egy cigire.

-         Neked is jó volt? – Fordul az oldalára és finoman végigsimít a hasamon. Csiklandós érzés.

-         Szerinted? – Nézek rá, mire megszeppenve pislog rám és teljesen zavarba jön.

-         Nem tudom. Gondolom nem volt olyan, mintha egy sokat tapasztalt sráccal lettél volna, de talán nem bénáztam annyit – suttog, miközben az alattunk teljesen összegyűrődött lepedőt birizgálja a hosszú ujjaival.

-         Még tanulnod kell, de senki nem születik lepedőakrobatának. Ha vígasztal ezerszer jobb voltál, mint a srác akivel elvesztettem – csókolom szájon hirtelen. Édes, kissé büszke mosoly terül szét az arcán, de nem akarom, hogy túlzottan nyeregbe érezze magát. – Neked jó volt? – Simogatom meg az arcát, mire rámkapja a tekintetét.

-         Öhm… Nincs viszonyítási alapom – csóválja a fejét. – A kezemnél mindképpen jobb – nevet fel, mire én is elnevetem magam. Olyan ártatlan. Kissé félénk. Még velem is. Mi lesz, ha pár perc múlva beállít Alex? Vele is szemérmeskedni fog? Nála is majd megpróbálja eltakarni magát a takaróval? Vagy kinyílik, akár egy virág? Miért van olyan sanda gyanúm, hogy Alex eléri majd nála, hogy szemérmetlen legyen és mocskos. És vajon a kis játék nem fogja szegény fiút kicsinálni? Hisz csak egy játékszer, akit alig egy óra múlva egy pasi fog dugni.

Vajon a pokol melyik bugyrába száműznek azért, mert megrontottam egy angyalt?

Nem izgat. Így is, úgy is oda jutok, akkor meg minek gondolkodni ezen?

Még most is olyan ártatlannak tűnik. Ragyog a gyér lámpafényben, de a legfurcsább, hogy úgy néz rám, mintha szerelmes lenne. Mintha… Nem tudom.

Zavarba jövök tőle. Hisz hiába tudja, hogy ez csak egy estére szól, feltéve, ha Alex nem akarja megtartani majd őt örökre, úgy ér hozzám, mintha én is egy porcelánangyal lennék. Annyira kedves, hogy már-már felfordul tőle a gyomrom megint.

Nem bírom elviselni, hogy ilyen tüneményes. Sose találkoztam ugyanis még ilyennel. A lelke olyan tiszta, mintha minden nap új, friss és ropogós hófehér lappal indíthatna. Mintha sose követett volna el semmit. Árad belőle a jóság.

Érdekes, hogy mennyire nem illünk össze.

Nem is bírok vele tovább egy ágyban maradni.

Meztelenül ténfergek el a bárszekrényig, hogy leihassam magam. Nem tudom mennyit segít a whisky, de úgy érzem ez lesz a megoldás.

De a whisky csak megint eszembe juttatja Nikot. Nekem mellette kéne feküdnöm. Őt kéne ölelnem. Az ő tetoválásait kéne körberajzolgatnom az ujjaimmal és az ő pillantásában kéne elvesznem. Neki kéne szeretnie és lesnie minden mozdulatomat, nem Gabrielnek. Rá kéne várnom, nem Alexre.

Hiányzik a retardált nevetése. Hiányzik az illata. Hiányzik, hogy kiabáljon velem. Hiányzik, hogy reggel majdnem orra bukjon a küszöbbe, miközben két bögre kávéval botorkál be a hálóba és dörzsölgeti a szemét, akár egy négy éves ovis. Hiányzik a morgása, a dünnyögése, a világ legszebb mosolya, a hangja, az illata, a teste, az egész lénye.

Az ajtón halkan kopognak, kizökkentve a gondolatimból. Épp időben, hisz megint olyan hívogató volt a szakadék, aminek a peremén ácsorgok mióta kilépett a küszöbön.

-         Na jó, ebből elég – bassza fel valaki a villanyt, mire egy ideges morgás szakad ki belőlem és a fejemre húzom a takarót. – Kelj fel, menj be dolgozni vagy csak a konyháig mássz le és egyél – kezdi el rángatni valaki a meleget és biztonságot nyújtó plédem.

-         Tűnj innen – sziszegek, mikor rájövök, hogy Oliver az, aki itt van velem. Anyu egy hétig bírta, hogy ki se dugom az orrom a szülői házból, a régi szobámból, aztán jól összevesztünk, mire hazajöttem. De úgy tűnik valaki mindig van a házban. Most épp az öcsém a soros.

-         Nem! – Csattan fel. – Kelj fel! Gyerünk – cibálja tovább a puha anyagot.

-         Tűnj el a házamból, mert kihívom a rendőrséget – sziszegek, miután feltornáztam magam. Hunyorogva nézem az alakját.

-         Büdös vagy – fintorog Oli, mire meghökkenve nézek rá. Büdös? Szimatolni kezdek és meg kell állapítanom, hogy igaza van. Egy hete nem fürödtem elvégre. Mit vár? – Kelj fel – kér egy fokkal halkabban. A lámpafényhez lassan szokik hozzá a szemem, de most már tisztán látom a tesóm arcát.

-         Nem akarok – dőlök hanyatt. Kicsit el vannak gémberedve a tagjaim, de nem érzek magamba elég erőt ahhoz, hogy kikeljek az ágyból. Jó nekem itt. A párnának, ugyan csak halványan de Lia illata van, ahogy a takarónak is. Ez az ágy még őrzi őt. Az emlékeim. Itt aludt először a karjaim közt. Annyi gyönyörű éjszakát töltöttünk itt. Ó te jó ég hányszor keltem itt mellette. De már soha többet nem lesz rá lehetőségem.

Üres vagyok. Halott. Fáradt. Nem akarok semmit csinálni csak aludni és piálni. Annyi bőven elég, míg ténylegesen le nem áll a ketyegőm. 

-         Ezt nem csinálhatod tovább – huppan le mellém Oli.

-         Miért nem? – Pislogok rá tök érdektelenül.

-         Mert ez nem normális. Lia szeret csak kihúztad nála a gyufát, de nem ez az első eset. Fogd magad és keresd meg majd hozd vissza őt. Ne legyél egy ilyen töketlen idióta – morog, miközben csalódottan néz rám.

-         Nem. Vége van – ingatom lassan a fejem, miközben rágyújtok egy cigire. A szabad a kezem a hasamon pihentetem és a plafon felé fújom a füstöt. Minden értelmetlen. Utána menni? Ő hagyott el! Én meg nem vagyok pincsikutya, aki körbeutazza miatta a fél világot. Se rendőr, hogy a kalitkából kiszabadultat visszarángassam. Ha itt akarna lenni velem, hát itt lenne. De nem akar, ezért ment el. Ki vagyok én, hogy arra kényszerítsem, hogy velem maradjon? Senki… Vége és elfogadtam ezt a tényt.

-         Mert te hagyod, hogy vége legyen! – Csattan fel újra. - Komolyan nem értem mi van veled. Te soha semmit nem adsz fel, ha valamit a fejedbe veszel az úgy is lesz, nem ismerek nálad makacsabb, csökönyösebb és önfejűbb embert. Mindig küzdesz, mindig harcolsz és addig mész míg el nem éred amit akarsz. Ha ezerszer nemet mondanak, akkor ezeregyedszerre is megpróbálod. Liával miért nem? Látom, hogy hiányzik és tudod nekem is. Kedvelem, szóval jó lenne, ha összeszednéd magad és hazahoznád – néz rám komoly tekintettel. Mikor lett az öcsém érettebb, mint én? Tök mindegy.

-         Hagyj békén – csukom le a szemem.

-         Nem – kiabál rám újra. – Szereted!

-         És? – Nyitom fel a fél szemem újra.

-         Mi az, hogy és??? – Kerekednek ki a szemei. – Menj utána, ahelyett, hogy itt szenvedsz. Rossz nézni! Küzdj érte. Hozd haza, vedd el, csinálj neki gyereket – piszkál tovább, mire elmosolyodom. Szeretem az öcsémben élő tüzet. Olyan lelkes tud lenni. – Én hiszek benned – suttog, mire ráemelem a pillantásom.

-         Ne tedd – suttogom.

-         A bátyám vagy és ugyan nehéz bevallani neked, de mindig csodáltalak. Te voltál egész életemben a példaképem. Meg apa. Nem véletlenül lopkodtam kicsinek a cuccaid. Rád akartam hasonlítani. Mindig. Miért akarsz most csalódást okozni? – Pislog rám szomorúan.

-         Mindenkinek azt okozok. Miért te lennél kivétel öcsisajt? – Nevetek fel rekedten.

-         Nem értelek. Ha szereted, hogy engedheted el ilyen könnyedén? Vagy… - néz rám kikerekedett szemekkel, én pedig ösztönösen ráérzek, hogy arra akar célozni, hogy nem is szeretem eléggé.

-         Az életemet is odaadnám érte. A világon mindennél többet jelent nekem. Mindennél és mindenkinél – susogok fájdalmasan. – Ő a legnagyobb kincs az egész világon, a legfontosabb és pont ezért kell hagynom, hogy járja a saját útját. Itt nem volt boldog. Nem volt elégedett és teljes mellettem. Szeret, ahogy én is őt, de neki másra van szüksége. Hát pont ezért kell elengednem – magyarázom halkan.

-         Te sík hülye vagy – áll fel mellőlem. – Egy eszelős idióta, mert elengeded! És szánalmas is vagy és… és… Egy fasz vagy – csóválja a fejét. – Meg se próbáltad boldoggá tenni – kiabál rám, majd kiviharzik a hálóból és bevágja az ajtót.

-         Villany – morgok, de semmi értelme.

Szentül meg vagyok róla győződve, hogy elment és egyedül hagyott, így egy kis idő múlva lebotorkálok az emeletről. Muszáj végig a korlátba kapaszkodnom, hisz mióta elment sikerült eléggé legyengülnöm és minden lépésért küzdenem kell. Folyamatosan olyan érzésem van, hogy ki akarnak alólam csuklani a lábaim. Mikor leérek meglepődve veszem észre, hogy Oli a kanapén kuporog. Nem alszik, csak bámul maga elé.

-         Jól vagy? – Kérdezem halkan, mire összerezzen.

-         Nem. Utálom, hogy ezt csinálod magaddal – pislog szomorúan, miközben én a hűtőbe túrok egy vagyis inkább két üveg bor után kutatva. Nem kell szerencsére sokat keresni, ugyanis csak pia van a frigóban. – Enni megint nem fogsz? – Néz rám kérdőn, mikor feljebb húzom a mackónadrágom, még mielőtt elhagynám. Hiába húzom meg a madzagot rajta, nem ér semmit. Ezt is kifogytam…

-         Nem áll szándékomban – csóválom meg a fejem. Nem érzem magam éhesnek. Én csak szomjas vagyok. – Jó éjt – indulok meg felfelé újra.

-         Neked is – dünnyög az öcsém.

Már-már azt hinném, hogy a családom és a barátaim mind beletörődtek abba, hogy soha többé nem mászok ki a toronyból és itt várom meg, hogy a szeretett nő hiánya felemésszen, de persze megint tévedek.

-         Hello kölyök – trappol be az apám kora délután egy megpakolt tálcával a kezében.

-         Te meg? – Nézek rá nyűgösen, az éjjel ugyanis alig aludtam. Lia kísértett folyamatosan. Nem értem viszont, hogy apu mit keres itt. Miért nem hagynak vége békén? Én csak egyedül akarok lenni. Mélázni, gondolkodni, szenvedni… Miért nem tudja ezt a családom tiszteletben tartani?

-         Jöttem, hogy megetesselek, mielőtt még rosszabbul leszel – teszi le mellém a tálcát. – Büdös van – grimaszol, majd az ablakhoz lép és sarkig tárja mindkét szárnyat, hogy némi friss levegő jusson be.

-         Nem vagyok éhes – teszem le magam mellé a gitárom, amin eddig próbáltam játszani.

-         Nem kifejezetten izgat. Az anyád tövig rágta miattad a körmét már, az öcséd is kezd kikészülni, szóval enni fogsz. Lehet válogatni. Vagy magadtól tolod be a kanalat a szádba vagy én csinálom. Szerintem te is tudod, hogy melyikkel jársz jobban – kacsint rám. A baj pedig ezzel, hogy hiába vagyok huszonhat éves, az apám, ha magamtól nem fogok enni, tényleg megtöm, ellentmondást nem tűrően. A határozottságom és a makacsságom azt hiszem tőle örököltem.

-         Nem akarom – nézek rá kérlelően, de a tekintete elárulja, hogy nincs apelláta. Itt ma az lesz amit ő akar.

-         Ne legyél gyerekes kölyök. Szedd össze magad. Ezt nem csináljuk tovább – fonja össze a karjait a mellkasa előtt. – Elengedted? Rendben. Hülye vagy? Oké. Szenvedni akarsz? Tőlem – von vállat. - De kinyírni nem fogod magad, szóval egyél – bök az állával a leves felé. Arra is alig van erőm, hogy a kanalat megfogjam, de megoldom. Iszonyatosan lassan nyelek le minden egyes falatot. Rosszul vagyok attól, hogy eszem, a gyomromba jó pár napja nem jutott étel csak alkohol, így kell jó pár perc míg hozzászokik, hogy bor helyett mást küldök le a torkomon. – Megy ez – ül le apu is mellém. Komolyan kezdem magam úgy érezni, mintha négy éves óvodás lennék, akire felügyelni kell. De már nem vagyok gyerek a fenébe is.

-         Nyugodtan hazamehettek mind – dobom bele a tányérba a kanalam, mikor végeztem.

-         Ki akarsz dobni? – Húzza fel apu az egyik szemöldökét kérdőn.

-         Tudod, hogy nem – nézek a szemébe. – De elleszek egyedül is, nem kell vigyázni rám.

-         Azt látom – morog. – Mióta elment nem fürdesz, nem eszel, nem is alszol rendesen, nem mész be dolgozni, nem csinálsz semmit csak fekszel. Büdös van és kosz – húzza végig az ujját az éjjeliszekrényemen, ami tiszta por és hamu. – Tehát mikor óhajtasz felkelni? – Söpri le a mocskot az ujjáról, miközben szuggerál a szemeivel. Tudom, hogy választ vár, érdekli, hogy mit akarok csinálni, azon kívül, hogy fekszem és szagolgatom a párnáját. Fura, hogy most, hogy elment azt gondolom a párna az övé volt. De még őrzi az illatát, hisz ő aludt rajta. Fenébe. Nem akartam vele osztozni a tornyom egy négyzetmilliméterén se igazából, most pedig az életem adnám érte, ha újra itt lenne velem, ebben az ágyban. Nem csak párnát adnék neki. Bármit megkaphatna. Akármit.

-         Nem tudom – sóhajtok nagyot. Nem akarok semmit csinálni, nem érzek magamban semmihez erőt vagy kedvet.

-         Na de mégis? Csak van valami terved – noszogat.

-         Nem, nem igazán. A rövid távú terv, hogy te elmész haza én pedig megint eldőlök, aztán ha meguntam a plafon bámulását szerzek egy üveg bort vagy vodkát és megiszom, majd ismét eldőlök – motyogom.

-         Hej ha – füttyent egyet. – Ez aztán nem semmi. Nem is értem, hogy leszel ezt képes végigvinni – gúnyolódik.

-         Hagyj békén jó? – Szólok rá. Nincs szükségem erre. Most nagyon nincs. Arra sokkal inkább, hogy egyedül hagyjon.

-         Szeretnéd mi? De nem hagylak. A fiam vagy és nem erre neveltelek. Kelj fel, fürödj meg, szellőztess ki, menj be a stúdióba és próbáld meg elfelejteni Liát. Kezdj új életet, annyi lány van még a világon, de itt, a négy fal között nem fogsz rábukkanni senkire, aki meggyógyítja a szíved – magyaráz elszántan.

-         Őt senki nem fogja tudná elfeledtetni. Neked se menne, te se tudnád elfelejteni anyát – mutatok rá a tényre.

-         Én soha nem helyeztem volna más nőt anyád elé. És ha már lettem volna ilyen hülye, nem hagytam volna elmenni. Ha arról lett volna szó bezártam volna a házba és addig győzködtem volna míg jobb belátásra nem bírom és meg nem bocsát. Ha pedig elment volna mégis, hát azonnal utána indultam volna és hiába próbált volna elbújni bárhová követtem volna, mert tudod ilyen, hogy ha szeretsz valakit. Hibázol, hibázik, de nem engeded el, mert tudod, hogy nélküle minden értelmetlen és sivár, hogy még a lélegzés se megy rendesen, ha nincs veled. De te nem ezt tetted és ezért szenvedsz, mint a kutya. Döntöttél Niko, hagytad, hogy menjen, hát akkor vállald ennek a felelősségét büszkén, mert ez a te hibád – adja meg a kegyelemdöfést, nem törődve azzal, hogy már így is eléggé fáj.

Gabriel rémülten néz rám, de egy mosollyal megnyugtatom. Belebújok a köntösömbe, bár van egy erős gyanúm arra vonatkozólag, hogy Alex fog az ajtóban állni.

-         Mi a fenét keresel te Seattleben? És hol van Niko? És… Ó… - ront be a pokolfajzat, de amint meglátja az ágyban fekvő meztelen angyalt elakad a szava.

-         Tetszik a meglepetésem? – Bújok a hátához és átölelem a derekát.

-         Öhm… Ő? – Pislog kissé bugyután és ledöbbenve.

-         Azt mondtad Jade engedélyezte a fiúkat. Hát nem gyönyörű? – Kérdezem lelkesen majd elkezdem a pici édes fülcimpáját rágcsálni.

-         Lia, ő egy… egy... Ó... - habog össze-vissza, ami nevetésre késztet. Pont Alex nem találja a szavakat? Ez furcsa.

-         Gabrielnek hívják – suttogom a fülébe, miközben az ágyban fekvő szépség, a lehetségesnél is vörösebb lesz. – Egy igazi angyal, nem? – Cipzározom ki a kabátját, majd le is simogatom róla.

-         Pofátlanul édes – bólint Alex, miközben őt nézi. Látom a szemében, hogy teljesen el van ragadtatva tőle. Szint felfalja a tekintetével. De a legjobb, hogy a kisangyal se tudja levenni a szemét a pokolfajzatomról. Tudtam én, hogy nem csak a lányokat szereti. Tagadhatatlanul vonzzák egymást.

-         És csak a tiéd, de óvatosan. Még szűz –suttogok a fülébe, amitől összerezzen.

-         Tessék? – Akad benne a levegő. Habozik. Ez nem jellemző rá. Főleg akkor nem mikor egy ilyen különleges csemegét szolgálnak fel neki ezüsttálcán. Hol van az én telhetetlen és türelmetlen kisördögöm, aki azonnal ráveti magát minden finomságra és nem törődik azzal sem, hogy megfekheti a túl sok édesség a gyomrát?

-         Hé, mi van veled? – Fordulok vele szembe és szájon csókolom, amit szinte azonnal viszonoz. Na végre! A kezei birtoklóan fonódnak a derekam köré, a nyelve a számba siklik. Szépen lassan elengedi magát, bár még mindig kissé bizonytalan magához képest és össze is van zavarodva. Tényleg furcsa lehet, hogy alig egy hete még Helsinkiben búcsúzkodtunk, most pedig Seattlebe hívom, egy szállodába, ahol egy szál köntösbe nyitok ajtót, az összegyűrt ágyban egy szőke, meztelen, zilált angyal fekszik, a falak pedig árasztják magukból a szex szagot. Ráadásul közlöm, hogy a fiú az övé és olyan ártatlan, mint a ma született bárány. Bár ez már nem teljesen igaz…

-         Inkább veled mi van? – Enged el egy lélegzetvétel elejéig, aztán újra az ajkaimra tapad, az ujjai pedig a köntösöm bontják szét. Én se vagyok rest megkeresni a pólója alját és lecibálni róla a puha pamutot, majd fordítok rajta egyet és az ágyba lököm. A perverz mosolyt régi ismerősként üdvözlöm az arcán, aztán ragadozóként mászok rá, hogy leszedessem róla a gatyáját is, de mire a farmer lekerül róla már másra koncentrál. Gabriel aranytincseit simogatja, miközben pofátlanul szemezik vele és hipnotizálja. Eszméletlen látványt nyújtanak, főleg akkor mikor Alex finoman Gabriel tarkójára csúsztatja a kezét, hogy közelebb húzhassa magához az arcát, majd hirtelen a szájára tapad. Gyengéden, puhatolózva csókolja, miközben Gabriel torkát egy erőtlen nyögés hagyja el. Nem tudom, hogy tiltakozni szeretne, vagy inkább az élvezetét fejezi ki ezzel a kis hanggal, de nem is nagyon érdekel. Elbűvölnek. Alex gátlástalanul mászik rá az angyalkára és gyűri maga alá. Gyengéden simogatja, miközben elengedi az ajkait és áttér a nyaka selymes bőrére.

-         Érzem az illatod rajta. Használt ajándékot adsz? – Villannak meg a szemei, de a vigyorát nem tudja eltüntetni. Finoman végignyalja az angyalka torkát, aki már megint olyan kemény, mint a beton, a szemei fennakadtak, a mellkasa pedig szaporán hullámzik Alex ajkai alatt.

-         Nem lehet neki ellenállni – mászok melléjük és most én veszem birtokba a gyönyörűség ajkait. Nem zavar, hogy egymással vannak elfoglalva leginkább, hisz már nézni is élvezet őket. Gabriel is leveti az összes gátlását, ahogy Alex simogatja a testét. A kisangyal szemérmetlenül nyögdécsel és hagyja, hogy egy számára vadidegen férfi kezei mindenhol bejárják a testét. Érdekes. Alex még a legintimebb pontjain is anélkül érinti meg, hogy elpirulna vagy összerezzenne. Nem tudom eldönteni igazán, hogy ez azért van-e mert Alex férfi és Gabriel őket preferálja inkább vagy egyszerűen csak a pokolfajzatom kisugárzása van rá ilyen hatással, de nem is kifejezetten érdekel. Összekulcsolom az angyalka ujjaival az enyémeket, miközben Alex a szájába veszi őt és hangosan cuppogni kezd rajta, Gabriel pedig szinte sikít az élvezettől, amit Alex okoz neki a puha ajkaival. Teljesen elveszítik a kontrollt, ugyan a kisördög irányít, gyönyört ad, de kap is. Furcsa, hogy egy azon pasas, hogyan tud ennyire különböző módon viselkedni, különböző emberekkel és az is hihetetlen, hogy hogyan lehet valaki ilyen telhetetlen. Nevetve veszem tudomásul, hogy nem elég neki, hogy tele van a gyönyörű szája egy méretes hímtaggal, a kezeinek is akar valami elfoglaltságot és a combjaim kezdi simogatni, majd belém ragad a szufla mikor két ujját egyszerre tünteti el bennem. A perverz fény most is csillog a szemeiben, szinte biztos vagyok abban, hogy rég nem volt ilyen élményben része. Jade valószínűleg nem bánja, ha bevesznek egy fiút harmadiknak, de ahogy kivettem Alex szavaiból, ő nem akar édes hármast. Úgy nem, ha Jade az egyik tag. De ha velem is lehet és egy ilyen édes cukorfalattal is, úgy már máris más a helyzet.

A legszebb az egészben, hogy mindhárman élvezzük a mai éjszakát. A levegő egyre forróbbá válik a szobában, de nem csak a levegő, hanem a vérünk is forr. Egy száj tapad a nyakamra, egy kéz kúszik a combjaim közé. Mikor váltam kényeztetetté kényeztetőből? Nem tudom. Semmit sem tudok. Fuldoklom a két szépség libidójában. Hol van már Niko és a hiányérzet? Alex messze űzte. A két fiú csókja perzseli a bőröm, mindhárman zihálva vesszük a levegőt, miközben teljesen összegabalyodunk. Már nem tudom kinek a keze simogatja a mellem, hogy kinek a lába kulcsolódik az enyém köré, hogy ki zihál a fülembe, vagy, hogy éppen kinek a mije van a kezemben. Gabriel még most is ártatlannak tűnik, de amit Alex művel vele, na az cseppet sem ártatlan.

A kisördög némán üzen a tekintetével, miután alaposan előkészítette magának a terepet. Szó nélkül nyomom a kezébe a síkosítót, majd lefoglalom az angyalka ajkait és a mellkasát simogatva próbálom elterelni a figyelmét arról, hogy a gél hideg az ő forró testéhez képest. Halkan nyögdécsel a kezeink és az ajkaink közt, élvezi, hogy most mindkettőnk figyelmének középpontjában ő áll és a gyönyörű, édes, nyurga teste, amivel nem lehet betelni. Nem tudok ellenállni a két megkeményedett mellbimbójának. Most, hogy Alex is itt van teljesen máshogy állok hozzá, élvezem, hogy kényeztethetem, hogy a nyelvemmel nedvesíthetem meg a borsónyi kis gombócokat, majd a kulcscsontján is végighúzhatom a nyelvem. Most tűnik fel, hogy a bőre vanília illatú, de ekkor összekapcsolódik a tekintetem a pokolfajzatoméval. Valami furcsa téboly uralkodik a pillantásában, de mégis hatalmasat dobban a szívem, ahogy a tágra nyílt szemeibe nézek. Nem bírunk egymásnak ellenállni, az a furcsa vonzás egyszerűen eluralkodik rajtunk megint és egy elfajzott csókban forrunk össze.

A hideg futkos a hátamon, mikor Gabriel a nyakam veszi kezelésbe. Királynőnek érzem magam emellett a két csodálatos hímpéldány között. Még jó, hogy ágyban vagyunk, máskülönben összeesnék. Tisztára őrült vagyok, hogy ilyenbe benne vagyok, de ki az aki ellent tudna mondani ennek a két csábító fiúnak? Elveszik az eszem. Alex magabiztosan ér hozzám, Gabriel óvatosan és ez a furcsa kontraszt teljesen kikészít. De most mást akarok. Fürgén csusszanok ki a négy kar között, hogy Alex mögé térdelhessek. Az ágaskodó férfiasságát a kezembe veszem és finoman végigsimogatom.

- Használd – suttogok a fülébe, mire látványosan megborzong és Gabriel tekintetével összeakad az övé. A kisangyal látványosan nagyot nyel, majd megadóan dől hanyatt és tárja szét a lábait, aztán lehunyja a szemeit és vár. Álomszépek együtt, nem tudok betelni a látvánnyal, ahogy Alex ráborul és óvatosan, de a magáévá teszi Gabrielt… Nem, nincsenek szavak erre. Kiszáradt torokkal figyelem őket, látom, hogy az angyalka nem egészen élvezi, hogy most őt dugják, az arca grimaszba torzul, bármilyen óvatos is vele az ördögfajzat. Ösztönösen kúszok mellé majd megcsókolom és míg Alex finoman mozogni kezd benne én az ujjaimmal kényeztetem a még mindig kemény férfiasságát, hátha tova tudom űzni a fájdalmát. Lassan de biztosan mindhárman elveszítjük a maradék önuralmunkat is. Nyelvek, nyálak, nedvek keverednek mindenfelé, karok és lábak fonódnak össze, sóhajok, rekedt, érzéki nyögések vegyülnek a levegőben, valami furcsa kábulat telepedik ránk. Be kell vallanom mindkettőt kívánom. Iszonyatosan. Gabriel lassan élvezni kezdi az édes hármast, Alex viszont velem szemez, miközben az angyalka felett dolgozik. Nem csodálkozom, hogy a megrontott királyfit sikerül eljuttatnia alig tíz perc alatt a csúcsra, azon viszont meglepődök, hogy ő visszatartja a saját élvezetét és amint kihúzódik a kezem közé élvező fiúból, utánam kap.

-. Mit gondolsz Gabriel, nem kéne meghálálnunk ennek a boszorkánynak ezt az éjszakát? – Néz a frissen felavatott szeretőjére, miközben engem ölel. Gabriel fáradtan nyitja fel a gyönyörű szemeit. Még most sem találom romlottnak, pedig amit ma tettünk vele…

- De – bólint, miközben mögém kúszik és végigcsókolja a vállam. – Minden bizonnyal – húzza közelebb Alexet hozzám, így kettejük közé préselődöm

Végem van.

Meghaltam és mennybe jutottam. Más magyarázat nem lehet erre.

101. My angel Gabriel

http://www.youtube.com/watch?v=ZA3vZwxnKnE 

18+

„Létezik, hogy egy érzés, egy ember, egy szerelem annyira elhatalmasodik a lélekben, hogy végérvényesen birtokba veszi? S aztán az ember többé soha nem tud mást szeretni? Amikor az ember felébred az éjszaka közepén, és keresi a másikat. Amikor csörög a telefon, és az első gondolatunk az, hogy ő hív. Amikor úgy érezzük, semminek nincs értelme, ha ő nincs velünk.”

Talán még nem ébredt fel és időben vagyok.

Halkan nyitok be a lakásába, de néma csend fogad. Csak arra vágyom, hogy rátaláljak a puha párnák között a hálóban, befeküdjek mellé és elmondjam, hogy mennyire szörnyű éjszakám volt a kórházban, Leenaval, akit a dílere rendesen helyben hagyott és ha a vérző szája és a szeme alatt lévő hatalmas monokli nem lett volna elég, túl sok nyugtatót nyelt le, túl sok vodkával leöblítve. Eszméletlen volt még mikor eljöttem tőle, de szerencsére nem lesz baja. Legalábbis az orvos azt mondta. Éreztem én, hogy mennem kell. Bele se akarok gondolni, hogy mi lett volna, ha itt maradok. Talán már halott lenne, engem pedig felemésztene a bűntudat.

De a hálószoba üres. Lia nincs sehol. A félelem, hogy talán tényleg elment és nem csak sarokba akart szorítani este, hogy lelkiismeretfurdalásom legyen, lebénít egy fél pillanatra. Minden olyan, mintha nem történt volna semmi, de ő még sincs sehol. Csak az illata kering a levegőben. Félve lépek a szekrényhez, alig merem kinyitni, remeg a kezem, aztán nagy levegőt veszek és egyszerűen feltépem az ajtót.

Üres.

Rémülten rohanok át a komódhoz, kihúzom az összes fiókot, de semelyikben nincs semmi. Az ágy alól eltűntek a bőröndök, de még mindig remélem, hogy csak rám akar ijeszteni. Jó lecke lenne, de valahol érzem, hogy itt most másról van szó. Mégis reménykedve nyitok be a fürdőbe, de ott sincs semmi. Se tusfürdő, se sampon, se egy szemceruza, de még csak egy csat se. Mintha soha nem is járt volna itt. Mintha álom lett volna az egész.

Hova mehetett az éjszaka közepén? A reptérre? Nem. Nem tenné meg velem. Lehetetlen.

Bénultan botorkálok a konyháig, a pulton egy boríték vár.

Rettegve nyitom fel, de nincs benne üzenet, csak a kulcsaim és a gyűrűm esik a tenyerembe. A karkötője, amit tőlem kapott nincs sehol. Azt magával vitte.

Magával vitte.

Azaz elment.

Azaz elhagyott.

Lemondott rólam. Rólunk. A szerelmünkről.

Eldobott?

-         Nem – esik ki minden a tenyeremből, amint rájövök, hogy ez nem vicc. Tényleg lelépett. Nem jön többet vissza. Vége van, mert… Miért is? Nem értem. Csak azt tudom, hogy nincs itt. Nincs Helsinkiben. Már nem az enyém. Szépen lassan ülepedik le a felfedezés, de amint ténylegesen leesik, hogy mi történt egy éjszaka leforgása alatt, úgy érzem magam, mintha valaki kegyetlen módon, az ujjaival tépné fel a bőröm, majd a körmeivel lyukat fúrna a húsomba, a bordáimig, amiket szépen egyesével tördesne el, hogy aztán a szívemhez jusson és mind az öt éles karmát belévágja, a dobogó szervbe, majd kegyetlenül megmarkolja aztán kacagva, egyetlen rántással kitépje a helyéről. A fájdalom olyan elemi erővel hasít belém, amitől összecsuklanak a térdeim és a konyha kemény kövére zuhanok, miközben csak azt üvöltöm, hogy: Nem!

Majd valahonnan mélyről a düh is zubogó lávaként feltör bennem, eláraszt mindent, körbefolyja az agyam és teljesen elborítja az elmém. Felállok, remegő térdekkel, gyengén de megteszem. Megmarkolom a bögrét, amiből reggelente a kávéját issza, amit pár napja még én vittem neki az ágyhoz, ő pedig hálásan pislogott rám és egy olyan csókot adott, amivel még egy darabot meghódított a szívemből. Pedig már így is az egész az övé volt.

De eldobta.

Hát én is üvöltve csapom a falhoz a bögrét, ami ripityára törik.

Aztán jönnek a tányérok, szépen sorban, egyesével landolnak a falon. A gyümölcsöstálat is lesöpröm a pultról, ami óriási csattanással ér földet, de a fájdalmas üvöltésem nem tudja elnyomni. A banánokon és almákon kegyetlenül taposok át. Elégedettséggel tölt el, ahogy szétfolynak a talpam alatt az ártatlan gyümölcsök. Talán Lia is ezt az elégedettséget érezte mikor a gyűrűt és a kulcsot a borítékba tette és elhúzott a francba? Hisz ezzel ő is ugyanúgy taposott át rajtam, mint én ezeken a szerencsétlen növényeken. De nem elég. Pusztítani akarok. Mindent el akarok dobni, amihez valaha hozzáért. Szívem szerint magamat is megnyúznám, mert érzem a bőrömön a bőre illatát, a perzselő csókját. A kések szanaszét repülnek, mikor a fatartót is elhajítom. Az üvegek, a gyertyatartók, de még a Tv is csúfos véget érnek. Egy kés a kanapé előtt hever. Gondolkodás nélkül hasítom fel vele a huzatát, azt kívánva, bár ő lenne. Ha az ő húsába mélyedne a penge akkor se érezné annak a fájdalomnak a töredékét se, amit nekem okozott.

Az istenverte illata, mindenből párolog, hát az ablakokat is kitöröm a dohányzóasztallal. Szellőzzön ki innen! Tűnjön el végleg! Párologjon el örökre!

Bár a szívemből is eltűnne, egy fuvallat segítségével. De nem. Ott van. Most is ott van. Örökre ott lesz.

-         Gyűlöllek Cornelia Anders! – Kiáltom a falaknak. – Gyűlöllek, hallod? – Kiabálok magamból kikelve, de a könnyek csípik a szemem. Hát azt már nem! Nem fogok egy ilyen nő miatt sírni! Én nem! Nagy léptekkel a hálóba indulok, szétszaggatom a takarót, a párnát, a matracot is kifordítom a helyéről. Ez lenne az ágy, ahol szerettem őt? Ez? Bár lenne valahol egy kanna benzin, hogy felgyújthassam az egész kócerájt, kezdve ezzel a hellyel, ahol annyi időt töltöttünk. Ahol annyit szeretkeztünk. Ahol annyi gyönyört adtunk egymásnak. Ahol együtt aludtunk. Itt akartam megkérni, hogy költözzön hozzám, hogy legyen a feleségem és igen, itt akartam, hogy megfoganjon a babánk. Egy gyönyörű fekete hajú, kék szemű kislány. Olyan, mint ő. Ha lehunyom a szemem még most is látom magunkat családként. Ő és én és egy kislány. Vagy kettő. Vagy három. Mindegy is. De reméltem, hogy mindegyik rá fog hasonlítani. Hát ennek is vége?

Sosem lehetek apa? Sosem lehetek férj? Nem jár a rendes élet? Miért nem?

Újabb fájdalmas ordítás szakad fel belőlem.

Miért törted össze minden álmom és reményem? Mikor annyira hittem abban, hogy ez menni fog. Te és én. Örökre. Hát hol van az ígéret? Hol van, hogy örökre szeretni fogsz és sosem hagysz el? Miért hazudtál nekem?

Annyira szerettelek. Annyira szeretlek. Még most is. Még mindig. Örökké. A halálon túl is. Bár már halott vagyok. Nélküled kedves semminek nincs értelme. Nem csak a ruháid vitted el, hanem a terveim is, az álmaim, az ábrándjaim. Hogy férhet ennyi minden egy olyan pici bőröndbe?

Nem értem.

Én ezt tényleg nem értem. 

Zihálva, magamba roskadva állok a szoba közepén. Csak egy kicsit nézek fel, bele egyenesen a tükörbe. De aki visszanéz, az nem én vagyok. Vagy mégis? Lassan botorkálok közelebb. Mintha mögöttem egy árny tűnne fel.

Mintha az árny Lia lenne.

-         Nem – csóválom meg a fejem, de az árnyék nem akar eltűnni. El fog menni az eszem. – Nem – kiabálok újra a saját arcképemre, de még mindig ott van a Lia szerű feketeség mögöttem. Hát nincs mit tenni. Az öklömmel töröm szét az üveget.

Heathrow. London.

Összezavarodva bámulom a kijelzőt, a bőröndömön ülve. Los Angeles? New York? Hova kéne mennem? Vagy maradjak itt és kezdjek új életet? Nem. Alexhez kéne menni. Elveszteni a fejem végleg. Kikapcsolni örökre az agyam és a szívem. Na meg az érzékeim.

Olyan elveszettnek érzem magam. Hogy kerültem egyáltalán Londonba? Nem tudom. Nem emlékszem. Semmire nem emlékszem. Automatikusan cselekedtem. Kissé apatikus állapotba kerültem. Zúg a fülem, teljesen össze vagyok zavarodva. Fogalmam sincs hova tovább. Mintha nem lenne talaj a lábam alatt. Mintha…

Nem tudom.

Ki kell találnom hova akarok menni. Los Angeles vagy New York?

Nem tudom!

Fogalmam sincs!

Lehet, hogy itt maradok a reptéren és kész.

Valaki véletlenül meglök hátulról és mivel nincs erőm és gyengén fogom a kávéspoharat, kiesik a kezemből.

-         Ó bocs – szólal meg fölöttem valaki, de nem igazán foglalkozom ezzel. A barna folyadék szépen szétfolyik a járólapon, furcsa katyvaszt alkotva. Mesterien tükrözi, hogy mi van a fejemben. Zavaros az egész. Mintha nem is velem történne mindez. Mintha egy álom lenne. Egy kibaszott rossz álom, amiből nem tudok felkelni. Egy könnycsepp végiggurul az arcomon, aztán lecsordul az államon és egyenesen a kávétócsában landol, megfodrozva a felszínét. – Lia? – Simítja valaki a tenyerét a hátamra, mire felnézek. Kicsit zavaros a kép a neonfényektől, de a régen látott kék szemeket azonnal felismerem.

-         Andy? – Kérdezem kissé bizonytalanul, mire a vastag ajaki széles mosolyra húzódnak, a karomnál fogva felránt a bőröndömről, a mellkasához szorít és megforgat a levegőben.

-         Én vagyok szivi – nevet fel, én pedig felzokogok. Pete temetése óta nem láttam. Akkor jött Londonba, hogy doboljon. Azóta egy szót se beszéltünk, semmit nem tudok róla. Még mindig sugárzik belőle az életerő. Eszembe juttatja Chicago-t, a medvémet, az elmebajt, ami abban a házban volt és Mirát is. Egyszerűen szétcsúszok. – Hé kislány, nyúl az állam alá és letörli a könnyeim. – Mi a baj? Mi történt veled? – Néz a szemembe.

-         Én… Én… Nem tudom – szakad ki belőlem a sírás megint. Gyenge vagyok, ha nem tartana ilyen szorosan, valószínűleg összecsuklanék a reptér kellős közepén. 

-         Hová készülsz mókuska? – Terel egy szék felé.

-         Nem tudom – nevetek fel keserűen. – Semmit nem tudok – nézek rá, mire összeráncolt homlokkal pislog rám.

-         Komolyan? – Kérdezi halkan, az arcom simogatva.

-         Ühüm – nevetek fel eszelősen.

-         Gyere velem – jelenti ki könnyedén.

-         Hova? – Kérdezem halkan, mintha számítana. Bár tökéletesen mindegy hová tart.

-         Seattle az első állomás, majd New York és végül ha minden jól megy Los Angeles – somolyog.

-         Mit csinálsz te megint Amerikában? – Dőlök az erős vállának.

-         Zenélünk, kurvázunk és kirúgjuk a házak oldalát – nevet fel eszelősen. Ó igen, ez nem változott. Még mindig őrült.

-         Oké – bólintok, mire összecsapja a két tenyerét, megfogja az egyik kezem, a másikkal pedig a cuccaim markolja meg és elindul a váró másik végébe. – Várj kell jegyet vennem – suttogom erőtlenül, mire felnevet. 

-         Nem kell. Az egyik kurva úgyis lemondta – von vállat és egy ezer wattos vigyor terül szét az arcán. – Az enyémet meg nem viszem magammal. Nem hülyültem meg. Nem kell a balhé – somolyog.

-         Hányan is vagytok? – Nézek rá.

-         Ketten azaz most már veled együtt hárman – kuncog fel. – Az egyik haverom, Derek már átrepült Seattle-be – magyaráz. – De itt is vagyunk – teszi le a holmijaim egy bőrkabátos, hosszú hajú pasas elé, akiből dől az alkoholszag és nagyban durmol egy lengén öltözött kiscsaj ölében, aki  üveges tekintettel bámul maga elé, miközben automatikusan simogatja a pasas haját. – Colin – bökdösi meg a srácot Andy. – Hé keljél már fel te szarjankó – kiabál rá, mire a mellettünk lévő idős hölgy elég rondán néz.

-         Mi a kurva anyád van? – Dörzsöli meg a Colin nevezetű fószer a szemét álmosan.

-         Ő itt Lia és velünk jön – bök rám.

-         Van kit dugnom és nincs szülinapom. Itt hagyhatod – dől vissza a lány lábára.

-         Ha egy ujjal is hozzáérsz én tépem ki a beled. Ő egy régi barátom – morog Andy.

-         Leszarom. Hagyjál aludni – dünnyög. Talán máskor felkapnám a vizet, de most nem. Nincs erőm. Olyan minden mintha egy filmet néznék. Mintha nem is az én életem lenne.

-         Ne is foglalkozz vele – legyint. - Három napja nem aludt, csak kefélt. Csodálom, hogy még nem tört el a farka. De minden kurvájától tisztességesen akart elbúcsúzni – öleli át Andy a fél vállam nevetve, majd a zsebében kezd kotorászni. – Nem tudom mi van veled, de ha érdekel, ezt szívd fel és elmúlik egy időre minden bajod – somolyog rám.

-         Mi ez? – Nézek rá gyanakodva. Ha Alex nyomta volna a kezembe már rég a mosdóban lennék, de Andy…

-         Olyan, mint a speed, de mégsem. Nem lesz bajod – suttogja a fülembe, én pedig annyira ki akarom kapcsolni a szívemben lakozó fájdalmat és az agyamban lévő őrületet, hogy elindulok és bezárkózom a közeli mosdóba. Végülis mi a legrosszabb ami velem történhet? Hogy túladagolom magam és meghalok? Leszarom.

Ide az egésszel, hagy legyen vége ennek az elmebajnak. Hagy felejtsem el őt, akit imádtam és aki lecserélt megint egy másik nőre.

Nagyot szippantok a fehér kristályos cuccból. Érzem, ahogy marja az orrom, de nem törődök vele. Várok. Türelmesen várok. Nem kell sokat, mire becsukom a dobozt, fejbe is csap. Mintha minden érzékem felerősödne. A fény bántja a szemem, a vízcsap csöpögését, mintha felhangosították volna. Minden kiélesedik. A szívem felgyorsul. A tenyerem izzadni kezd. Szédülök. De elönt valami furcsa mámor is, miközben kapkodni kezdem a levegőt. Mintha lebegnék. Andynek igaza volt. Nem fáj semmi. Tompa vagyok.

-         Hm… Nem kellettem neked? – Nézek a tükörbe, mintha Niko hallaná, amit mondok. A kislány, aki mellette voltam, hirtelen nővé érik. Talán a cucc hatása. Talán a fájdalom az oka vagy a csalódottság. Nem tudom. De tetszik, amit a tükörben látok. Tetszik az arcom. A szemem szikrázása. A tartásom, az alakom, a mellem, a fenekem, a derekam, a lábam és mindenem. – Ez vagyok én – biccentem oldalra a fejem, mintha eddig nem láttam volna magam tisztán és csak most hullott volna le a hályog a szememről. – Nem kaphattál volna nálam jobbat – suttogom miközben a táskámba túrók, az ezer éve nem használt vörös rúzsom után kutatva. – Nem szerethet nálam senki jobban – mosolyodok el mikor megtalálom a pici tubust és felnyitva vastagon végigkenem az ajkaimon a vérvörös színt. Elégedett vagyok az eredménnyel. Végre újra ég bennem tűz. – Soha senki nem csókolt úgy, ahogy én és nem is fog - suttogok tovább, a hajamba túrva, mikor megpillantok egy harapásnyomot a nyakamon, amit az utolsó éjszakánkon szereztem. Nosztalgiázom egy kicsit, miközben körbesimítom, a vöröslő foglenyomatot. Tudom, hogy nem csak ezt az egy bélyeget viselem. Van a vállamon, a mellkasomon és a combom belső felén is. De nem baj. Elmúlik majd. Elmúlnak a sebek, ahogy minden. Hisz az égegyadta világon minden múlandó. Még a szerelem is. Még a mi szerelmünk is. – Légy boldog, én is az leszek – fogadom meg halkan, majd hátát fordítok a tükörnek és felszegett állal kivonulok. Érzem magamban az erőt. Mindenki engem bámul. A férfiak vágyakozva, a nők irigyen. Andy vigyorogva vár.

-         Tudtam, hogy visszatérsz tőle – nevet fel, mire én is elmosolyodom.

-         Köszönöm – nyomok egy puszit az arcára.

-         Nincs mit mókuska. Készen állsz? – Kérdezi halkan. – A bőröndjeid már feladtam.

-         Igen – bólintok határozottan. A hangok, a színek, az arcok mind kiélesednek előttem. De ami a legfurább, hogy hallom a saját szívdobbanásaim is. A drog szuperképességekkel szerelt fel, mintha nem is ember lennék, hanem valami más, valami jobb, valami több. Superman bekaphatja, a következő állomás Seattle!

-         Hahó! Tudom, hogy benn vagy – dörömböl Mika az ajtón.

-         Takarodj – üvöltök vissza.

-         Ne akard, hogy betörjem az ajtót – szólal meg Mad is.

-         Leszarom – nevetek fel. – Kapjátok be mind. Kapja be mindenki – kiabálok, majd félmeztelenül táncikálni kezdek a lakásba, miközben rohadt hamisan, de tele torokból üvöltök egy Black Sabbath számot. Az ablakok remegnek a hangerőtől, de nem izgat. Semmi sem érdekel. Senki.

Vége van.

Próbálom megint beleölni a piába a bánatom, de nem döglik meg a bestia. Darabokra hullok szét szépen lassan. Megint ugyan olyan mocsok uralkodik körülöttem, mint azelőtt. Üres üvegek hevernek szerte szét. A füstöt lassan vágni lehet az egész házban, hisz egymás után gyújtok rá.

-         Niko – érinti meg valaki gyengéden a hátam.

-         Baszd meg - kapok a szívemhez. Leena áll velem szembe. Az arca még mindig fel van dagadva, de jóval jobban néz ki, mint mikor utoljára láttam. – Hogy a faszba jutottál be? – Nézek rá ingerülten és a falnak lököm. Az ő hibája is, hogy Lia elhagyott.

-         Bejöttem az ablakon – mutat az egyetlen nyitott luk felé, ahol csak ő férhet be.

-         Akkor távozz is – sziszegek a képébe és egy újabb üveget bontok ki, hogy magamba dönthessem és tovább rázzam magam, abban bízva, hogy kiszáll belőlem minden.

-         Biztos? – Lenget meg az orrom előtt egy tasakot, mire felcsillan a szemem és azonnal utána kapok. – Nem-nem – mosolyog rám, miközben a háta mögé rejti, a fűvel teli zacskót. – Vagy ketten szívjuk el, vagy nincs cucc – villannak meg a szemei.

-         Ne játssz velem Leena, mert a végén eltöröm a nyakad – fonom az ujjaim a torka köré.

-         Hajrá – suttog, majd fél kézzel a lábaim közé nyúl, amitől kikerekedik a szemem. Nem normális, de talán…

-         El kell küldenünk Madet és Mikát – suttogom eszelősen. Csak arra tudok gondolni, hogy ha ők elmennek úgy szállhatok, akár a győzedelmi zászló. Leena egyetértően bólint egyet, mire az előszobába sétálok és kinyitom az ajtót.

-         Na végre – sóhajt nagyot Mika, miközben végignéz rajtam, tetőtől talpig. – Hogy vagy? – Teszi fel a világ leghülyébb kérdését, amire nem tudok válaszolni. Mit mondjak? Hogy úgy érzem magam, mint egy szakadt, szétfoszlott, szarrá hypózott rongy, amibe valaki beleverte a farkát aztán kihajította? Nem, ezt azért talán mégsem kéne.

-         Menjetek el – suttogom. – Leena vigyáz rám – jelentem ki.

-         Niko ne – suttog Mad, miközben könyörgően néz rám.

-         De – csattanok fel. – Menjetek el. Nem nyírom ki magam esküszöm csak hagyjatok egyedül vele – kérem, de nem várok választ. Becsukom az orruk előtt az ajtót és a kulcsot is elfordítom a zárba.

-         Ha holnap délutánig nem hívsz fel visszajövök, hallod? – Kiabál Mad, de nem törődöm már vele. Leena a lépcsőnél lévő falnak támaszkodik és rágyújt egy cigire.

-         Fent megvárlak, hozz valami piát – mosolyog rám, miközben egy ragadozó tekintetével pásztázza végig a testem. Mintha egy darab friss hús lennék, amit fel akar falni.

-         Rendben – bólintok és míg ő a fenekét riszálva elindul az emeletre, addig én felszedek pár doboz cigit és három üveg vodkát. Ki akarom ütni magam teljesen.

Szédelegve megyek fel a lépcsőn, folyamatosan munkálkodik bennem az alkohol, kicsit ködös minden, de nem eléggé ahhoz, hogy újra rendesen kapjak levegőt és ne érezzem, hogy minden pillanatban hiányzik.

Leena az ágyamban fekszik és a második cigit sodorja be. Mellé vetődöm, meghúzom a vodkásüveget és szó nélkül rágyújtok a kész szálra. A torkom marja a kesernyés füst, hunyorogva nézem, hogy milyen profin teker, majd mikor végzett kiveszi a kezemben füstölgő szálat, beleszív párszor, miközben mélyen a szemembe néz, aztán visszanyomja az ajkaim közé.

-         Dőlj hátra – suttog, mire kényelembe helyezem magam. A hátam az ágytámlának döntöm és nagy kortyokban nyelem le a vodkát. Nem tudom minek van rosszabb íze, de nem is számít. Leena egy hajgumival a feje tetejére tornyozza a haját, újból elveszi tőlem a spanglit, aztán mikor visszaadja, végigsimít a csupasz mellkasomon, le a nadrágom szegélyéig, amibe beleakasztja az egyik ujját és a körmével finoman megkarcolja a hasfalam. Elképzelem, hogy Lia teszi ugyan ezt és máris görcsbe rándul a gyomorom, a torkom pedig elszorul. A testemen még mindig viselem az utolsó szeretkezésünk nyomait. A hátam fáj, ha ráfekszem, hisz a kis boszorkány véresre karmolta, miközben dugtam, a fogai nyoma a kulcscsontomon virítanak és igen, ha lehunyom a szemem még mindig érzem a száját a farkamon, az illatát az orromban, az ujjait a bőrömön.

Francba. Hát sosem szabadulok már meg tőle?

-         Mit művelsz? – Pattannak ki hirtelen a szemeim, mikor észreveszem, hogy Leena épp a farmerem gombjait pattintja ki a helyükről.

-         Még nem köszöntem meg a múltkorit – suttog halkan, miközben lehúzza rólam a nadrágot.

-         Leena – suttogok én is mikor gyengéden rámmarkol.

-         Csss… Ne beszélj, csak élvezd – kezdi el mozgatni finoman a kezét rajtam. Megfordul a fejemben, hogy ezt talán mégse kéne hagynom, de aztán rájövök, hogy már nincs senki, akinek nem bírnék utána a szemébe nézni. Így hagyom, hogy Leena az ölembe hajtsa a fejét és ugyan nem olyan mesterien, mint ahogy Lia tette, de kényeztesse a lassan keménnyé váló tagom. Furcsa de tök érdektelenül figyelem, hogyan bólogat, simán tudnék olvasni is közben vagy Tv-t nézni. Nem köt le, hogy épp egy gyönyörű lány szájába siklok hol ki, hol meg be. Hát inkább iszom és szívom a cigim. Gyorsan rájövök, hogy ha látom az arcát, ha tudom, hogy nem Lia kényeztet, nem fogok tudni elmenni, így amint magamba szívtam az utolsó slukkot is, leteszem az üveget, elnyomom a cigit a hamutálba, majd Leena hajába markolok és lerántom magamról, hogy aztán hasra fordítsam. A haja a sötétben olyan, mintha fekete lenne. Mintha Lia lenne. Régen ő is fekete volt. Mikor először találkoztunk, mikor először szeretkeztünk. Igen, akkor még hollófekete volt a haja. Így pedig Leena is emlékeztet rá. Nem törődök azzal, hogy mi jó az alattam fekvő lánynak. Csak véget akarok vetni ennek. A testem visít a kielégülésért. Feltűröm a rövid szoknyát Leena keskeny derekáig, letépem róla a falatnyi bugyit és mindenfajta előjáték nélkül beléhatolok. Még kissé száraz, így a tenyerembe köpök és végigsimítok rajta, hogy legalább nekem jó legyen, ha neki nem is lesz az. Olyan, mintha egy kurvát döngetnék vagy egy guminőt. Cseszek rá, hogy mit akar. Megragadom a csípőjét és kegyetlenül magamra rántom, amitől fájdalmasan felsikít, de az agyam túl tompa ahhoz, hogy izgasson fáj-e neki. 

-         Csss… csak élvezd – idézem vissza a szavait, miközben a tenyerem a szájára tapasztom. Nem akarom hallani, ahogy nyög, vagy sikít. Az elrontaná az élményt, az illúziót, hogy Lia fekszik alattam. A hangjuk ugyanis még csak egy kicsit sem hasonlít. Persze a nyöszörgése így is kihallatszik, de nem olyan idegesítő, mintha hangosan tudna nyögdécselni, miközben durván mozgok benne, úgy ahogy nekem jó. 

Az agyam lassan teljesen eltompul. A gyomrom kavarog, de nem hagyom abba, míg el nem megyek. Bár most nincs villámcsapás, se zsibbadás, se semmi eget rengető érzés, de a testem kellemesen érzi magát, miután sikerül belé élveznem. Olyan, mint mikor az ember éhes és eszik. Egyszerűen kielégítettem a testi szükségletem, de nem kapok semmi extrát. Nincs desszert és ha őszinte akarok lenni nem is vágyom rá.

Ez csak egy közepes dugás volt.

A hátamra fekszem és lehunyom a szemem. Nem akarom tudni mit tettem és kivel és amúgy is… Túl fáradt vagyok. Elhasznált. Vagy inkább kihasznált?

Lényegtelen. A takarót a derekamig húzom és bedobom a szunyát. Az álmaimban legalább nem kísért a szerelem eddig édesnek hitt, ám mégiscsak keserű angyala.

Legalábbis azt hiszem.

Hajnalban izzadtan és zihálva ébredek. Nem tudom mi van velem, egyszerűen csak kipattan a szemem és önkéntelenül keresni kezdem a nőt, aki képes minden rémálmom messzire űzni, de ő nincs sehol. Leena fekszik mellettem. Rémisztően néz ki. Az arca egyik fele fel van dagadva, de a halvány szürkületben látszik, hogy a tegnapi festék teljesen elmázolódott az arcán éjszaka. A haja kusza, de nem úgy ahogy Liá szokott lenni. Ő szexi, még kócosan és gyűrötten is.

Ha a rémálom nem lett volna elég, hát Leena arca bőven soknak bizonyul számomra. Szívem szerint sikítva menekülnék.

Hogy voltam képes megdugni?

Hogy voltam képes egyáltalán az ágyamba engedni?

Hogy engedhettem, hogy megcsókoljon?

Ó, te jó ég.

Szó szerint kiosonok a saját hálószobámból, majd felöltözöm, megfogom az utolsó teli üveg vodkásüveget és kisomfordálok a tornyomból, hogy ismét istenesen berúghassak valahol.

A lábam viszont mégis egy konkrét helyre visz, nem csak úgy valahová.

Az utolsó korty vodka után, ismét ködös fejjel, életem legbiztonságosabb helyét bámulom.

Ahol felnőttem.

Nem sokat töprengek, azonnal benyitok a kapun, majd átvágok a kis előkerten, az ajtóhoz, amin azonnal benyitok. A melegség eláraszt, az otthon semmihez sem fogható illata eltelíti a tüdőm. Én is ilyet akartam alkotni. Vele. Egy helyet ahová a gyerekeink felnőtt fejjel is hazajárnak, ahol biztonságban lehetnek, ahol érzik a szeretetet, de ebből már nem lesz semmi.

Az üveg amit eddig szorgosan szorongattam, eltörik a kezemben, egy fej pedig felbukkan az ajtóban, pont akkor mikor összecsuklom a rám nehezedő súly alatt.

-         Niko – vetődik mellém anyu azonnal aggódva. – Mi történet veled? Hé, szólalj már meg – rázogat kétségbeesve, de nekem megint ellepik a szemem a könnyek és ott az előszobaszőnyegen, mintha öt éves lennék az ölébe hajtom a fejem.

-         Meg akarok halni – suttogom elcsukló hangon.

-         Mi? Miért? – Simogatja finoman a fejem, úgy ahogy csak egy anya tud simogatni.

-         Elhagyott – bököm ki és ismét érzem, hogy darabokra szakad a szívem. Már nem sajnálom a könnyeket, már nem érdekel, hogy megérdemli-e. Zokogok, mint egy kisfiú akitől elvették a kedvenc játékát. Ó, bár játék lett volna. Bár megmaradt volna annak. Akkor most nem fájna ennyire pokolian.

- Alex? – Kérdezem rekedten. Még számomra is idegenül cseng a füsttől rekedt hangom.

- Mi van, máris hiányzom? – Nevet fel a kisördög, amitől mosolyognom kell.

- Ó, ha tudnád mennyire – sóhajtok fel. – Itt vagyok Seattleben. Nincs kedved meglátogatni? Van egy meglepetésem – suttogom, miközben a pultnál tétován ácsorgó szőke fiúval szemezek. Alig mer rámnézni, de már késő. Újra vadászok és ő a préda. A kokainpor maradék szemcséit, ide-oda tologatom az ujjammal az asztalon. Ha kicsit többet szívtunk volna Andyvel, Colinnal és Derekkel talán lenne egy újabb adagnyi, de úgy tűnik felesleges ezen gondolkodnom, mert itt Seattleben a kóla olyan könnyen beszerezhető árucikk, mintha minimum az égből hullna.

- Mit csinálsz te ott? – Válik Alex hangja gyanakvóvá.

- Hosszú történet. Ha érdekel, feltolod a szexi popsid egy repcsire, itt pedig a taxiba bemondod, hogy a Hotel 1000-be hozzanak, aztán ha a recepciónál vagy hívj fel. De most mennem kell életem, jó utat – suttogok és még bele is cuppantok egyet a telefonba. Tudom, hogy ide fog jönni. Túl kíváncsi. Túl férfi. És túlságosan érdekli, hogy mi a meglepim. Tényleg, hol is van a meglepetésem?

Nem kell sokáig kutatnom utánam. Immár a pultnál ül és nagyon vár valakire. Remélem rám. Lehúzom az utolsó korty koktélt is és elindulok.

A fiú alig lehet tizenhét. A bőre olyan, akár a babapopsi, a vállig érő szőke haja messziről is selymesnek tűnik, az ajkai finoman íveltek, de hihetetlenül teltek, a csípője keskeny, a válla se túl széles. Szinte nőies az egész lénye. Ó, igen. Alex imádni fogja.

A fiú olyan, mint egy angyal, meglepődve pislog rám, mikor mellé telepedek és bámulni kezdem.

- Öhm… Segíthetek? – Néz rám jó pár perc csend után. A szemei szürkés színben játszanak, óriásiak és ártatlanok. Ha Alex maga az ördög, hát ez a fiú tutira Isten legédesebb angyala. Nem bírom ki, hogy ne mosolyogjak rá.

- Ami azt illeti igen – bólintok, miközben a táskámba túrok egy szál cigiért.

- Itt nem lehet rágyújtani -szól rám és a falon függő táblára bök.

- Olyan naiv vagy – nevetek fel, majd az egyik arcába hulló tincsét a füle mögé tűröm. Igazam volt. Tényleg puha. Mintha aranyszálak lennének az ujjaim közt. Még mielőtt túlságosan ráijesztenék meggyújtom a cigim, a csapos pedig előkeveredik hátulról és vigyorogva elém tesz egy hamutálat. Elég a poharamra bökni, hogy tudja minden álmom az, hogy újratöltse.

- Mit akarsz tőlem? – Néz rám újból a srác félve.

- Hé, nincs semmi baj. Nem foglak bántani. Kérsz valamit inni? Feszültnek tűnsz – biccentem félre a fejem és próbálok igazán barátságosnak tűnni.

- Én még nem ihatok – suttogja.

- Én sem – rántok vállat és kérek egy másik koktélt is. Pár pohárka után ő is elkezd oldódni. – Cornelia vagyok – nyújtom felé a kezem mosolyogva.

- Gabriel – mosolyog rám, mire leesik az állam.

- Az angyal után? – Nézek rá döbbenten.

- Jaj ne gyere te is ezzel a szarsággal – legyint bosszúsan. De ha egyszer tényleg olyan…

- Voltál már lánnyal? – Terelem el a témát, hisz látszólag nem kedveli, ha bárki is egy angyalhoz hasonlítja.

- Mi? – Kerekednek ki a gyönyörű szemei, miközben elvörösödik és tovább hebeg habog. – Rögtön gondoltam – bólintok, majd beleiszok az italomba. – És fiúval? – Teszem fel a következő kérdésem, amitől a nyakán lévő ér látványosan lüktetni kezd, az arca pedig egy paradicsom színével vetekszik.

- Mi közöd hozzá? – Csattan fel és már ott is hagyna, a nem lennék gyorsabb és nem kapnám el a csuklóját, hogy aztán a távozó hátához simuljak.

- Hé, nyugalom – csitítom. - A kérdés, hogy akarsz-e lánnyal lenni? – Suttogom a fülébe, majd a fülkagylójába dugom a nyelvem hegyét. Az illata tiszta és finom. Tényleg olyan, mint egy baba.

- Nem vagy normális – sziszeg, de látványosan elgyengül attól, hogy a hasán fűzöm össze az ujjaim és hozzásimulok.

- Ebben igazad van – fújom ki a haját a nyakából, hogy kényelmesen hozzáférjek. Finoman csókolom meg a bőrét, amitől hirtelen kirázza a hideg. Tudom, hogy felizgattam, tudom, hogy vége. Belesétált a csapdába.  – De valljuk be a csajok kilencven százaléka csak barátnak akar, mert túlságosan lányos vagy. A következő fél évben nem sok esélyed van arra, hogy megdughass egy olyan csajt, mint én – tekerem a lábaim a combjai köré. – Cserébe pedig nem kérek semmit, csak, hogy hagyd, hogy egy kedves barátom téged is megdugjon – suttogok.

- Mi? Biztos, hogy nem – tiltakozik rögtön. – Én nem vagyok buzi – sziszeg.

- Tudom, de mi köze van annak, hogy buzi vagy-e ahhoz, hogy megdughatnak-e? Tudod mit? Ha azt akarod elintézem, hogy te is megdughasd őt. Egy este, ahol mindent szabad, mindenkivel – suttogok neki tovább, az ellenállása pedig ettől újra gyengülni kezd. – Tudom, hogy izgat a dolog. Spékeljem meg az ajánlatom? – Kérdezem halkan.

- Én… Én nem… - dadog, de tudom, hogy nyertem.

- 1000 dollár egy éjszakáért. Nem rossz zsebpénz igaz? Ha érdekel, holnap gyere fel a 953-as szobába este hétre. Ne késs – simítok végig az arcán majd magam felé fordítom és megcsókolom. Annyira hihetetlenül tapasztalatlan és mégis olyan édes, mint a méz. Egyszerűen tökéletes, de mégis olyan messze áll tőle… Igen, szörnyen messze. Egy férfi volt számomra tökéletes, de neki nem kellettem, hát sebaj, most itt az idő, hogy bebizonyítsam magamnak, hogy ha neki nem is, de másnak igenis kellek. Ott van Alex és itt van ez a srác is. És még ezer meg egy pasas, akik simán odaadnák miattam a fél életüket.

Minek nekem Niko?

Minek a fájdalom?

És ha mégis ennyire nem számít, miért érzem úgy, mióta elhagytam, hogy folyamatosan haldoklom?

Nem bírok levegőt se venni rendesen. Minden tompa, sivár és értelmetlen. Utálok élni. Utálok nélküle élni! Hiába próbálom kompenzálni őt Andyvel vagy a kokainnal, vagy akár ezzel a szegény angyallal, nem megy.

Mintha valaki folyamatosan tüzes vassal égetné a mellkasom belülről.

Elmúlik valaha? El tudom felejteni egyszer?

Talán igen, hisz itt van ez az angyal.

Gabriel…