A fejlécet Gina készítette, akinek ezúton is hatalmas köszönet :)

2011. augusztus 25., csütörtök

31. Őrangyalok

„Mindenkinek van egy angyala, egy oltalmazó, aki vigyáz rá. Sosem tudhatjuk, épp milyen alakot ölt, egyszer egy vénemberét, máskor egy kislányét, de ne hagyd, hogy becsapjon a látszat, erősebb ő bármelyik sárkánynál. Mégsem azért kísér, hogy harcoljon helyetted, hanem hogy a színpad széléről a füledbe súgja: hatalmad van az általad teremtett világok felett!”

- Mi a szent Úr Isten folyik itt? - néz rám Yv elképedve.
- Nem tudom - rázom meg a fejem. A házunk előtt alul öltözött lányok és fiúk tucatja mulat. Mind ittasak, alig van rajtuk valami ruha, pár kuka ég, a műanyag jellegzetes szagától hányingerem támad. Teljes a felfordulás. Azt tudtam, hogy kanbulit tartanak ma a srácok, de erre azért nem számítottam. Hajnal öt van könyörgöm és úgy néz ki a házunk előtti terület mintha utcabál lenne. Utcabál aminek sosincs vége.
- El az utamból - lökök arrébb egy részegen táncoló lányt, hogy be tudjak jutni a lakásba.
- Lia, Yv - dől a nyakunkba Tim röhögve. Pia és füst szag árad belőle, de a szemébe nézve tudom, hogy a bárgyú mosolya nem csak az átmulatott éjszakának köszönhető. A vérben forgó szemek a drog mámorától homályosak.
- Hol van Ben? - néz rá Yv szúrós szemekkel.
- Arra ment - bök az emeletre, mire Yvonne azonnal elindul a hálószobák irányába. - Cicamica, én nem mennék fel a helyedbe - nyögi be végül Tim, mikor a barátnőm a lépcső aljához ér. Yv arca először fájdalmas grimaszba torzul, majd a kezei ökölbe szorulnak és csak azért is elindul fel a lépcsőn.
- Yvonne várj - kiáltok utána, de persze, hogy nem hallgat rám. - Seggfej vagy - sziszegem oda Timnek, majd újabb idegeneket lökdösök el az utamból, hogy Yvonne után tudjak menni. Persze nem tudom megakadályozni, hogy lássa Bent egy másik lánnyal. Mire felérek már az ajtófélfának dőlve áll és csak néz be a szobába.
- Tudom Ben, ez nem az aminek látszik - nevet fel cinikusan Yv hirtelen.
- Bassza meg, én… - hallom meg Ben hangját.
- Szerintem ezt neked is látnod kéne - néz rám Yv halálosan nyugodtan. Gyanakvóan nézek rá egy fél percig, semmit nem értek. Min mosolyog? Most csalta meg a pasija. Mély levegőt véve a legrosszabbra is felkészülve indulok el. A folyosón is nyüzsögnek az emberek, de valahogy csak Yvonne arcát látom magam előtt. Félve pillantok be a szobába, a szemeim pedig abban a szent minutumba ki is düllednek, mint a békáé.
- Ti komolyan egymás mellett keféltek? - röhögök fel miután sikeresen feldolgozom a látottakat. Ben ugyanis egy csajon tehénkedik, mellettük viszont Pete fekszik akin egy idegen lány lovagol. Mind be vannak lőve, Pete még a kendőt is a karján hagyta, amivel elszorította magát.
- Csak gratulálni tudok - kacag fel Yv. - Na gyere keressünk valamit inni - ragad karon, majd becsapja az ajtót és húzni kezd a földszint felé.
- Hé, állj meg - torpanok meg mielőtt leérnénk. - Jól vagy? - fogom a két tenyerem közé az arcát és megpróbálom a választ a szemeiből kiolvasni.
- Azt hiszem igen - bólint mosolyogva. - Tudtam, hogy ez lesz. Férfi - von vállat.
- Nem minden férfi ilyen - mosolygok rá együtt érzően.
- De zenész - kuncog fel. - Nézd Lia, legalább őszinte a kapcsolatunk. Nem ígért semmit, én pedig tudtam végig, hogy nem lesz hűséges. Persze nem azt mondom, hogy jó érzés látni, hogy mást vág gerincre, de sosem áltatott. Nem fogadott hűséget, nem hazudott. Tudtam mire vállalkozom mikor vele kezdtem. Azzal is tisztában vagyok, hogy minél sikeresebb lesz, annál több lány fogja megkörnyékezni és annál többször fog félrelépni. De szeretem és ő is szeret. Tudom, hogy szeret, érzem idebent - mutat a szívére. - Hozzám jön haza, nekem ír dalokat, én ölelem át és nekem súgja, hogy te vagy az egyetlen. Ezek itt - mutat körbe - csak ribancok. Te és én drágám nem vagyunk azok. Mi múzsák vagyunk. Minket a zene éltet, a zenét pedig ők csinálják, tehát ha azt vesszük ők pumpálják a vért az ereinkben. Köztük kell léteznünk édes, mert ha nem akkor meghalunk - mosolyog rám, én pedig megijedek.
- Mintha az anyámat hallanám - nyögök fel.
- Az anyád tudta mi a dörgés és sosem tagadta. Példát vehetnél róla és bevallhatnád magadnak, hogy ugyan olyan vagy, mint ő. Gyere, keressük meg Andyt - kulcsolja össze az ujjainkat, majd a földszintig meg se állunk. Andyt nem nehéz most se kiszúrni, a legnagyobb lánytömeg kellős közepén kell keresni. És lám, lám meg is van... A kedvenc foteljében csücsül, és három csinibaba veszi körbe. Az egyik előtte térdel és próbálja kiszívni a farkán át az életet is belőle, a másik kettő pedig a fotel karfáján trónol és felváltva adják a szépfiú kezébe a whiskys poharat na meg a füves cigit, miközben folyamatosan simogatják és csókolgatják. Yv nem szívbajos, így simán mögéjük áll, nehogy túlságosan is megzavarja a mulatságot, majd a fülébe susog. Andy vigyorogva kapja fel a fejét, majd egy csettintés után, a “király” körül mozgó lányok közül kiválik egy, aki egy ezüsttálcát egyensúlyoz a karján, amin csíkokban áll a kokain.
- Nem jössz ide mókuska? - néz a fotelben ücsörgő férfi egyenesen a szemembe, mire csak elmosolyodom és közelebb lépkedek. Persze a hölgyikéken nem olyan könnyű túljutni, de Andy egyetlen mondata elég ahhoz, hogy szétnyíljon előttem a lányok gyűrűje, teret engedve a ház urához. - Húzzatok a retekbe - hadonászik Andy. - Engedjétek ide a mókuskát - kiabál a csajokra, akik öntudatlanul, buta tekintettel bámulnak rá, aztán mikor eljut az agyukig mit is kért a szőkeség, oszlani kezdenek. - Te nem - nyomja vissza az előtte térdelő barna hajú lány fejét az ágyékára, aki szintén el akar párologni. - Neked még le kell szopnod párszor - simítja ki a hosszú kócos tincseket a babaarcból és kivillantja a hófehér fogsorát. A lány megbabonázva néz a szemébe, majd mosolyogva újból az ajkai közé veszi, hogy tovább bólogathasson a méretes hímtagon. - Ez az- dönti hátra Andy a fejét, miközben a lány fejét simogatja. - Ha ilyen ügyes kislány leszel továbbra is, még meg is baszlak - suttogja. A szemeim ettől a mondattól kikerekednek ismét. Komolyan ez a lány jutalma? Egy menet? Nevetséges…

- Gyönyörű vagy - mosolyog rám Leena.
- Szeretlek - nézek mélyen a szemébe. A vallomásom egy csókkal jutalmazza, majd a mellkasomra bújik. A haja selymes lepelként teríti be a vállam, a bőre illata nyugtatólag hat rám. Nem tudom mi van velem, üresnek érzem magam és mégis boldognak. Örülök annak, hogy itt van, hogy tényleg egyetlen hívásomba került és utánam repült. Talán érezte mennyire szükségem van rá, a szeretetére, arra, hogy átölelhessem. Az egész éjszakát végig szeretkeztük, a kétségbeesésem pedig semmivé foszlott. Hülyeség volt azt képzelni, hogy beleszerettem Liába. Hogy is szerethetném őt, mikor Leena itt van velem? Csak rá van szükségem, a csókjára, az érintésére, mert ő a társam.
- Énekelsz nekem? - kérdezi halkan.
- Míg el nem alszol - suttogom és egy puszi után a kedvenc finn dalunk sorait kezdem dúdolni halkan. Tudom, hogy én nem alhatok vissza, millió meg egy dolgom van, pofavizitre kell mennem, leellenőrizni, hogy minden rendben van-e a színpaddal, próba is lesz és még vár rám jó néhány interjú is. De még nem akarok erre gondolni. Most nem. Csak élvezni akarom a pillanatot, figyelni, hogy alszik a karomban, az édes kis mosolyt, ami álmában mindig eluralkodik a vonásain. Csodaszép ilyenkor, védtelenül. Olyan, mintha minden rendben lenne. Mintha visszakaptam volna azt a lányt, akibe belezúgtam anno. Persze valami mégis megváltozott.
Lia.
Nem tudom kitépni a gondolataim közül. Talán a lelkiismeretem nem hagy nyugodni. Végülis elég balfasz módra bántam vele. Megbántottam, nem is egyszer. Belé rúgtam, kihasználtam és eldobtam, mint valami ócska rongyot. Nem érdemelte meg. Csak egy kislány a szentségit, egy törékeny naiv pici lány aki azt hitte, hogy tudok valamit adni neki. Ő nem érti, nem érheti, hogy ki vagyok. Ezt csak Leena tudja, hisz ő már kiforrt beérett nő. Könyörgöm még én sem tudom mit akarok, halvány lila dunsztom sincs arról, hogy ki vagyok. Lia még fiatal, kell neki még pár év, hogy igazán felnőjön. Akkor talán… Igen, ha később találkozunk, akkor lehetett volna valami, ha nincs Leena.
De miért gondolkodom ezen? Nincs ha, nincs de, nincs volna, csak az van, ami van és semmi több.
Órákon át bámulom Leenat, simogatom a vállát és kikapcsolom az agyam. Aludni azt nem tudok, de nincs is semmi értelme. Az órára pillantva rájövök, hogy készülnöm kell. A táskám az ágyam mellett hever, ebbe az egérrágta szekrénybe még kipakolni se mertem. Olyan az egész motel, mint mikor az első koncertjeinket adtuk. A legolcsóbb, legszakadtabb szállókba nyomorogtunk. Volt idő mikor egy szobában aludtunk mind az öten minden cuccunkkal együtt, mert nem volt pénzünk arra se, hogy legalább két poros lyukat kivegyünk. Három éve fenekestül felfordult körülöttünk a világ. Már luxuslakosztályokat kapunk, nem kell összezárva lennünk, nem kell attól félnünk, hogy a felszerelésünket ellopja valaki, nem egy ócska ezer éves kisbusz szállít, egy még koszosabb pici levegőtlen pubba. Nem, most már mindenből a legjobb jár, de mégsem vagyok ezzel mindig elégedett. Hiányzik, hogy Mad a bordáim közé könyököljön éjszaka, hogy Jarit a fürdőkádban lássam aludni, hogy hallgassam Mika hisztijét, mert a dobfelszerelést a könnyen feltörhető kocsiban kell hagynunk, különben nem férnénk el a lepukkant bűzlő szobában. Hiányzik, hogy Aleksivel vérre menő csatát vívjak az egyetlen szabad sarokért, amibe betehetem a kevéske cuccom. Vicces, akkoriban még sporttáskám se volt, senkinek nem volt semmije. Két nadrág, három póló, váltás alsó, egy félig levált talpú tornacipő és a gitár. Ennyiből éltünk évekig, de nem is volt szükségünk többre. Na jó egy jobb autóért rimánkodtunk néha, hogy ne stoppal kelljen elmenni a koncertig, mikor az a tragacs úgy dönt, hogy megáll. De azok voltunk mi. A szakadt, útszéli, lelkes kissé elfajzott hippik, akik semmi másra nem vágytak csak, hogy zenélhessenek. Akiknek még arra se volt sokszor pénzük, hogy két üres zsömlét megengedjenek maguknak.
Most pedig lenn vár valami luxusautó, ami egy hatalmas csarnokba fog vinni, ahol valami asszisztens kávét, cigit és reggelit nyom majd a kezembe, ráadásul a kávém úgy lesz elkészítve, ahogy szeretem és a reggeli is bőséges lesz…

- Pete a szentségit induljunk már - csattanok fel türelmetlenül miközben a lábammal is dobbantok egyet, mint valami hisztis gyerek. Ő persze halálosan nyugodtan áll a tükör előtt, totál bekészülve és az inge gallérját igazgatja. - Na jó én elindultam, Andynek szüksége van rám - szusszantok fel, majd feltépem az ajtót, de abban a pillanatban őrült fájdalom hasít a karomba. Pete vasmarokkal tart fogva, a szemei villámokat szórnak.
- Normális vagy? Ez fáj - nyüszítek fel, mire még jobban belém vágja az ujjait. - Engedj el a kurva életbe - tapasztom a tenyerem a hatalmas mellkasára és megpróbálom arrább taszítani, de olyan, mintha egy sziklát próbálnék arrébb lökdösni. Esélyem sincs. Valami gyilkos tűz lobog a tekintetében, én pedig megijedek tőle.
- Andy mi? - sziszegi az arcomba, majd elengedi a karom és az egyik arcomba hulló tincsem csavarja az ujjai köré. - Megkúrt igaz? - susogja a fülembe. - Érzem a leheletét a bőrödön - fúrja a nyakamhoz az arcát, amitől megremegek. A hangja semmi jót nem ígér. A szokásosnál is mélyebb és rekedtebb. A hajamnál fogva rántja oldalra a fejem, amitől apróbb sikítás tör fel a torkomból. Fáj amit csinál és nem is értem, hogy jut eszébe az az ostobaság, hogy lefeküdtem Andyvel. - Bárkivel kefélhetsz, de Andyvel nem - csattan fel, aztán aprót taszít rajtam.
- Neked elment az eszed Pete. Be kéne záratni - üvöltök magamból kikelve, miközben a karom dörzsölöm, amin tisztán látszódnak az ujja nyomai.
- Lehet - kapja el az arcom fél kézzel és a falnak présel, miközben az állkapcsom szorongatja.
- Hagyd már abba - sziszegek. A fájdalomtól ellepik a szemeim a könnyek.
- Nem kefélhetsz Andyvel. Megértetted? - sziszegi a képembe fenyegetően.
- Nem feküdtem le vele - nyöszörgöm, miközben megpróbálom lefeszegetni az ujjait magamról.
- Nem ezt kérdeztem, hanem azt, hogy megértetted-e, amit mondtam. Nem vághatja beléd a farkát, mert az enyém vagy. Bármivel megosztozom vele, de a nőmön nem. Érted? - néz mélyen a szemembe. A tekintete villámokat szór.
- Igen - nyögök fel. Jobb ha megadom magam neki, ki tudja mit művel ha nem kapja meg, amit akar. Mostanában eléggé el van borulva. Néha hihetetlenül kedves, de vannak pillanatok, mint ez a mostani. Bekattan és annyi.
- Helyes. De ha megtudom, hogy mégis basztok én kitekerem a nyakad - mosolyodik el, majd enged a szorításból és finoman megpaskolja az arcom. Kitágult szemekkel, levegőért kapkodva pislogok rá, miközben visszafordul a tükörhöz és kihúzza a sötét szemeit egy szemceruzával. Hallom, hogy kérdez valamit, de addigra már a folyosó végén vagyok, hogy bemenekülhessek az egyetlen olyan emberhez, akitől még Pete is tart. Amint becsukom magam mögött az ajtót összeomolok. A hátam a hideg falnak vetem, majd lecsúszok a földre. Andy látszólag nincs itt, mégis biztonságban érzem magam a szobájába. Nem tudom mit tegyek. El kéne húznunk innen. Minden kezd zavaros lenni körülöttük. Kisebb rádiókban már játsszák az egyik számukat, ami még a demójukon volt, pici klubokban lépnek fel szinte minden nap, és ugyan még mindig nem vonultak be a stúdióba, hogy felvegyék az első lemezüket, de egyre több és több dal születik. Tény, hogy kezd beindulni a szekerük, ez pedig annyit tesz, hogy még több piához, kurvához és droghoz jutnak. A whisky és kokain partyk lassan mindennaposak a házban, amit a lemezcég bérel nekik. Bár jobb, hogy nem teszi be senki ide a lábát, ugyanis a kégli nem is emlékezetet arra a helyre, amibe beköltöztünk pár hete. Minden egyes bútor szarrá tört, a tapéta foltos lett, az üvegajtókból már hiányzik az üveg, egy mosdó is letört, mert két hülye azon kefélt és takarítva se volt azóta.
- Lia? - hallok egy halk kérdést. Csak most tűnik fel, hogy a sötét szobába kevés fény árad be, ami a fürdőből jön. Andy áll teljes harci díszben a küszöbön és egy lány seggét markolja. Az ágyat is megvilágítja a neonfény, ahol egy másik női alakot fedezek fel. Nem volt jó ötlet ide jönni.
- Ó, bocsi - szipogok. - Azt hittem egyedül vagy. Nem akartam zavarni - állok fel és megtörlöm a szemeim. A kezem a kilincsre csúszik, Andy puha tenyere pedig a karomra, pont oda, ahol Pete szorongatott pár perce. Önkéntelenül is felszisszenek, a bőröm még mindig érzékeny.
- Keltsd fel és húzzatok el - suttogja Andy a lánynak, aki még mindig a fürdőszoba küszöbén áll. Míg összekapják magukat, Andy finoman cirógatja a kivörösödött bőröm és fogva tartja a tekintetem. Zokogni szeretnék, de tartom magam.
- Szia baby, majd hívj - suttogja az egyik csaj Andy fülébe, majd egy-egy puszi után mindketten távoznak. Sajnálkozva és kissé gúnyosan néznek rám, de per pillanat még ezen se bírom felhúzni magam. Úgy érzem nincs erőm, hogy csak egy nyomorult báb vagyok a világ gépezetébe, hogy minden kicsúszott az irányításom alól. Andy hirtelen kap a karjába és meg se áll velem az ágyig, ahol velem együtt ül le majd az ölébe húz. Óvón ölel, mintha egy angyal lenne és a karjai nem karok, hanem szárnyak lennének, amik mögött elbújhatok a világ elől. Legalábbis ezt az illúziót kergetem, még akkor is ha tudom, hogy hülyeség az egész.
- Mi történt? - kérdezi halkan.
- Haza akarok menni - sírom el magam. - Anyut akarom - zokogok fel, mint egy hisztis kislány. De tényleg nem vágyok másra, minthogy ismét három éves gyerek legyek, hogy anyu átöleljen, amikor azt hiszem nem bírom tovább. Aztán hirtelen belém hasít a felismerés és a fájdalom. Nekem nincs is otthonom. Sose volt. Persze a New York-i lakás az enyém, de minek nekem az a nagy hodály? Dorah és Yv lenne már csak nekem? Dorah mindig hazavár, mindig örül nekem. Yv, ő itt van és mégis oly messze. Egy házban élünk, de van, hogy alig látom, hol Bennel, hol más pasikkal múlatja az időt és hiába nem látom, de tudom, hogy egyre többször nyúl ő is azokhoz a szerekhez, amik Mirát a sírba vitték. Nincs hova hazamennem. Anyu ki tudja hol és kivel van… Conor is elhagyott, pedig megígérte, hogy nem teszi, de mégis. Persze hetente beszélünk telefonon, de nincs itt. Nincs velem. A nővéremmel kölcsönösen gyűlöljük egymást, az apám meg… az apám.
- Én meg nem akarok énekelni. Dobolni akarok - suttogja a fülembe Andy, mire levegőt is elfelejtek venni és megmerevedek az ölelésébe. - Dobos voltam mókuska, csak a srác, aki kezdetben énekelt kinyírta magát, így valakinek be kellett állnia a helyére. Én lettem a szerencsés nyertes…
- Ezt nem tudtam - szipogtam.
- Mit tett veled Pete? - kérdezi halkan.
- Azt hiszi, hogy dugunk - suttogom.
- Dughatnánk, hidd el semmi kifogásom nem lenne ellene, kurva jó nő vagy - kuncog fel, mire én is elmosolyodom.
- Azt mondta kitekeri a nyakam, ha megtudja, hogy veled is kefélek - nevetek fel hisztérikusan. Most Andy merevedik meg.
- Ha egy ujjal is hozzád ér, én ölöm meg. Ne félj mókuska, Pete jó srác, szerintem ő sem bántana. Csak van, hogy megbolondul. Be volt tépve mi? - kérdezi.
- Mostanában mindig be van - sóhajtok nagyot.
- Túl nagy a nyomás. Én leszarom, de ő nem. Őt érdekli, hogy mit csinálnak a bőrszékben ücsörgő kurvapecérek, hogy mi van a klubtulajokkal, a menedzserekkel, mindent kézben akar tartani, de ez képtelenség. Ha így folytatja akkor lassan el fogja felejteni, hogy miért vette a gitárt a kezébe, hogy miért imádott játszani. Próbáltad már a heroint mókuska? - nyúl az állam alá, hogy a szemembe tudjon nézni.
- Nem, az apámat majdnem kinyírta, valahogy nem vágyom rá - csóválom meg a fejem.
- Akkor nem értheted - mosolyodik el. - Mikor belövöd magad, kibaszottul királynak tűnik az élet. Minden szuper és az összes szar, ami a nyakadba van elpárolog míg repülsz. Az a pár óra boldogság szivi, na az mindent megér. Bár tudod sosem lesz olyan már az élmény mikor először szúrtuk magunkat meg. Az volt a csúcs, a Mount Everest, annál távolabb nem lehet szállni. De mégis, mi drogosok mindig próbálkozunk vele. Kergetjük az elsőt, át akarjuk még egyszer élni. Tudod mindig mindenből az első a legjobb. Az első merevedés és magömlés, mikor rájössz először, hogy férfi vagy és úgy is érzed még magad, mint valami tökös barom, aki bármire képes, az első szerelem, az első csók, az első dugás, az első fizetésed, az első drogmámoros éjszaka, az első dal, az első koncert, az első gyerek… Ezeket nem lehet felülmúlni. Neked mi az életedben az első mókuska? - simít végig finoman az arcomon.
- Niko - lehelem csukott szemmel. A világító zöld szempár ismét felvillan előttem. - Az első szerelem, az első végigszeretkezett éjszaka, az első csalódás, az első fájdalom, az első visszautasítás, az első ember, aki olyan kínt okozott amibe azt hittem belepusztulok - suttogom magam elé meredve.
- Hol van most? - kérdezi halkan.
- Ki tudja - rántom meg a vállam. - Ő is zenész - kacagok fel.
- Ez a kereszted? - nevet fel halkan.
- Mi? - nézek rá értetlenül.
- Hát mi - bök magára. - A zenészek. Apád is az, a szerelmed is az, mi is azok vagyunk - magyarázza.
- Utálom az összes zenész - fintorgok.
- Akkor miért kapaszkodsz most úgy belém, mintha az életed múlna rajta? - simít végig a pólóját markoló ujjaimon. Tényleg szorítom és ez eddig fel se tűnt. Nincs értelme vitázni. Legyőzött. Tényleg ők a keresztjeim. Átkozott muzsikusok….

- Jó reggelt - köszön rám az egyik road, miközben a színpadon sétálgatok. Őrület az egész. Csukott szemmel magam elé képzelem, hogy a csarnok megtelik emberekkel, hallom ahogy minket éltetnek, látom a táblákat, a szíveket, a lányok könnyes szemét, a fiúk csodálkozó és irigy tekintetét. Ahogy kinyitom a szemem a reflektor fénye elvakít még annak ellenére is, hogy nappal van, olyan, mintha egyenesen a Napba néztem volna. Hunyorogva fordulok meg. A hatalmas táblák mögött neonlámpák vannak elrejtve, hogy éjjel majd tisztán lehessen látni a Kulo feliratot. Aleksi és Mad az erősítőjét tologatja a legjobb helyre a technikusokkal, Jari a szintetizátorait simogatja, Mika pedig idegesen pörgeti a dobverőit az ujjai közt és nagyon morfondírozik valamin. Cynthia mosolyogva áll a színpad szélén, pár lánnyal együtt. Mosolyogva nézem őket. Látszik rajtuk, hogy tényleg élvezik azt, hogy itt lebzselhetnek körülöttünk. De még mindig nem tudom, hogy jutnak be. Nincs belépőkártya a nyakunkba, nincsenek fenn semmilyen listán és mégis ott állnak minden koncerten a színpad szélén, előtte pedig az öltözők körül sétálgatnak, néha be is jönnek. Téboly.
- Niko, itt lesz a mikrofonállvány, nincs zsinór, de szólni fog a cucc estére rendesen. Az árok két méter magas előtted, szóval ne mássz ki a széléig, mert nincs kedvem mentőt hívni, plusz a kordont se tudjuk messzebb rakatni, így ha lezúgsz, akkor a csajok közé kerülsz és szétszednek - jön hozzám Richard a saját technikusom, hogy ledarálja, amit kell, ezzel kizökkentve a bámészkodásból.
- A fények rendben vannak? - kérdezek rá halkan.
- Még nem. Túl erősek a lámpák egyelőre, ha így hagynánk őket, fél óra alatt megsülnétek a színpadon, szóval állítani kell őket, de a fele még fenn sincs rendesen. Nyugi vigyázok rá, hogy ne szakadjon rátok az egész hóbelebanc - mosolyog rám, miközben megveregeti a vállam. - A számok sorrendjét tudjátok? - kérdezi a papírjait bújva.
- Aham, mi állítottuk össze - vigyorodok el.
- Oké, a fiúk cuccai összerakva, a fényekkel még szórakozunk, a hangtechnika pöpec, a biztonságiakkal még kell beszélnem, a többi meg már nem az én dolgom - firkál a papírjára. - Hogy a picsába jöttek már megint a groupiek? Komolyan, mintha szellemek lennének és át tudnának menni a falakon. Faszomba - zsörtölődik.
- Hagyd őket - teszem a tenyerem a vállára. - Nem csinálnak semmit csak bámészkodnak.
- Vegyenek jegyet és akkor bámészkodhatnak - dohogja.
- Nyugi Richard. Minden oké. Kedvesek és őket lehet ugráltatni - mosolyodok el.
- Te tudod haver. Na leléptem, estefelé találkozunk, ha van valami szólok - nyújtja felém a kezét, amit megszorongatok, ő pedig el is tűnik a látóteremből. Tudom, hogy nem sok időm van az egyedüllétre. Valaki úgyis megtalál.
- Szia te majom - hallok meg egy dallamos női hangot újabb pár perc csendes nézelődés után. Így lenne ötösöm a lottón…
- Ó, a szajha - kacagok fel, sarkon fordulva. Ezer közül is ki bírnám szúrni ezt a hangot.
- Szarul nézel ki - mosolyog rám a velem szemben álló nő.
- Szép cipő - nézek a lábán lévő piros magassarkúra. - Jimmy Choo? - tippelek egyet, mivel tudom, hogy annak a pasasnak a cipőit imádja a legjobban.
- Aham - bólint.
- Drága lehetett - mosolygok rá.
- A te pénzedből van - nyújtja ki a nyelvét Tia, mire felnevetek és kitárom a karjaim.
- Gyere ide te boszorka - vigyorgok rá. Nem habozik, azonnal közelebb lépked és szorosan megölel, persze vigyázva, hogy nehogy rám borítsa a kezében lévő poharak tartalmát.
- Hiányoztál - néz a szemembe.
- Hol jártál eddig? - nézek rá.
- A lemezborítótok tervét át kellett vernem a németeken, tudod, hogy nem akarták kiadni azzal a képpel, amit te kitaláltál - mosolyodik el.
- És? - nézek rá izgatottan.
- Szerinted? - húzza fel az egyik szemöldökét vigyorogva.
- Imádlak - boxolok a levegőbe győzelemittasan.
- Megérdemlem a cipőt? - pislog rám sűrűn, mire elnevetem magam.
- Kettőt is - bólogatok bőszen. - De veszek egy harmadikat is ha az egyik kávét nekem adod - biccentem oldalra a fejem és bevetem a kiskutya nézésem aminek tudom, hogy Tia nem tud ellenállni.
- Neked hoztam amúgy is, szóval nem kell így nézned - nyújtja felém a bögrét.
- Örülök, hogy itt vagy - ölelem át fél kézzel a derekát.
- Hol máshol lennék? - kacag fel. - Az a munkám, hogy téged pesztráljalak - simogatja meg az oldalam. És tényleg. Ő az én őrangyalom, a pót anyám. Sosem tudnám elintézni Tiat egy olyan címkével, hogy asszisztens. Ő sokkal, de sokkal több egy asszisztensnél. Mindig velem van, gondoskodik rólam, talán most, hogy csatlakozott a turnéhoz én is rendbe jövök. Végülis nem egyedül kell már interjút adnom, ő ott fog végig ülni mellettem és ha érzi rajtam, hogy fáradok és be fogok sokallni egyszerűen, majd megfogja a kezem az asztal alatt, úgy ahogy mindig teszi mióta velünk van. Különleges nő és jó hatással van rám. Tényleg állandóan anyáskodik felettem és lehet, hogy néha nagyon bosszantó tud lenni, de hálás is vagyok érte, mert nem engedi, hogy túl nagy baromságot csináljak. Nem szól bele persze az életembe, de ha kell elém áll és megvéd még saját magamtól is, ha úgy érzi ez kell ahhoz, hogy ne őrüljek meg, hogy ne csússzak le a szakadék aljára, aminek mindig a peremén táncolok.
- Na elég ebből a szentimentalizmusból. Mennünk kell - húzza ki magát és elindul előre. Én pedig követem. Az autóban csak néz rám összeszűkült szemekkel. Tudom, hogy próbál olvasni az arcomról. Bekapcsolta a receptorait és most letapogatja a belőlem sugárzó jeleket, hogy tudja milyen állapotban vagyok idegileg. Tudom, hogy jól veszi az adást, nem próbálok meg előle elrejteni semmit, mert amúgy is felesleges lenne.
- Miért balhéztál össze Eeroval? - kérdezi halkan.
- Azt mondta elhagy minket. Bepöccentem - vonom meg a vállam, mire érzem, hogy a levegő feszültséggel telik meg. Tia az állam alá nyúlva kényszerít arra, hogy a szemébe nézzek.
- Eero szeret titeket, de öregszik ő is. Nem bírja már úgy a gyerekes hisztiket, mint az elején. Fáradt, hiányzik neki a családja és ti semmit sem tesztek azért, hogy megkönnyítsétek a dolgát. Eddig te és a többiek kárpótoltok azért, mert nem lehet eleget a feleségével és a gyerekével, de most barom módjára viselkedtek. Ismerem már évek óta, tudom, hogy sose fordult volna meg a fejében, hogy elengedi a kezeteket, ha otthon érezné magát köztetek. Niko, hallgass rám. Ne hagyd ki őt ebből, ne tegyétek ezt vele, mi egy család vagyunk. E mögött a pózer szar mögött mi vagyunk csak egymásnak. Ha ő elmegy szétesik az egész. Eero jó ember és ezt te is tudod - magyarázza halk, de mégis határozott hangon.
- Mit tegyek? - nyögök fel.
- Mit tettünk régen szivi? - kuncog fel.
- Söröztünk - vágom rá, mire Tia aprót bólint.
- Igen, söröztünk. Biliárdoztunk, dumálgattunk, táncoltunk, kiengedtük a gőzt, de nem ez volt a szép az egészben, hanem, hogy ezt mind együtt tettük. A koncert után nem külön-külön távozott mindenki, hanem egyszerre, együtt az egész család. Roadok, menedzserek, asszisztensek, zenészek, groupiek, a nagy kutyák és a kis halak mind együtt anélkül, hogy érződtek volna a különbségek.
- Koncert után sörözünk? - kérdezem halkan, bizonytalanul.
- Sörözünk - bólint vigyorogva, majd előkapja a mobilját és nekiáll szervezkedni.


- Hé, hé, hé hova szaladsz kislány? - szól utánam egy srác, akit majdnem elsodortam.
- Bocsi - pördülök sarkon mosolyogva, aztán megyek tovább előre anélkül, hogy egy pillantást is vetnék a magas vékony fazonra. Hatalmas zacskókkal a kezemben robbanok be az öltözőbe, ahol mindenki csak rám vár.
- Megjött a kaja - pattan fel minden srác egyszerre, mire elnevetem magam. Pete mellém lép és édes csókot nyom az ajkaimra.
- Köszönöm és Lia… Én sajnálom, hogy úgy bántam veled, de féltékeny voltam és azt hiszem, hogy…. Hogy… Bassza meg, azt hiszem, hogy szeretlek a kurva életbe - nyögi ki. A fekete szempár őszintén csillog és kissé félve is.
- Imádom a mocskos szádat baby - kuncogok fel és szorosan magamhoz ölelem. Most az a férfi szorít magához, akit megismertem. A kedves kis bolond. Nem áll szándékomban válaszolni a vallomására, de Pete azt hiszem ezt nem is várja el tőlem. Így van ez jól.

Minden párba jár. Jó és rossz. Szerelem és fájdalom. Igazság és hazugság. Szép és csúf. Ígéret és átverés. Nő és férfi. Szöveg és dallam. Élet és halál. Angyal és ördög. Háború és béke. Észak és dél. Azt mondják a bölcsek csak így tartható fenn a világ egyensúlya? De mi van ha máshogy állítjuk fel a párokat? Ha a zene mellé az ördögöt tesszük? A fájdalom mellé az angyalt? Észak mellé a férfit? A rossz mellé a nőt? A szöveg mellé a hazugságot? Az igazság mellé a halált és így tovább? Felborulna vajon a rend? Nem lenne pár a pár?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése