33. Tökéletes

18+

„A tökéletes pillanat úgy elrohan, mint egy álom,
A szemem már lezárom, mikor izgatottan várom,
Mikor tudom, hogy ez véget ér, hiszen csak egy pillanat,
Nem is reménykedem benne, hogy majd végleg így marad.”


A hátam alatt valami nagyon hideg van. Az arcom viszont ég. A hűvös levegőtől lúdbőrözik mindenem. Hiába keresem a takarót csak valami nyirkos… Basszus, mi ez? Kinyitom a fél szemem, de ez se tűnik túl jó ötletnek. Hányingerem van és mocskosul fáj a fejem.
Viszont azt marhára jó lenne tudni, hogy mi a nyüves francokat keresek én a kertben?
- Szia - hajol felém Pete aggódó tekintettel. Ó, remek. Ha Andy megint kiüti, mert megint meg akar fojtani, akkor rám fog zuhanni és így is úgy is kinyúlok, mint a béka.
- Szia - bököm ki, de ki van száradva a szám, szó szerint fáj, hogy beszélek. Kapar a torkom, a szomjúság égető, a fejem lüktet. - Mit keresek itt? - nyöszörgöm.
- Igyál - nyújt felém egy üveg vizet, mire meglepetten pislogok rá. A tekintete gyengéden simogat, félve nyúl a hátam alá, hogy felkaparjon a fűből és miután észreveszi, hogy annyi erő sincs a kezembe, hogy megtartsam a palackot ő maga itat meg. Nem szól egy szót sem, csak félve pislog rám, majd miután jelzem neki, hogy elég lesz a folyadékból, a karjába kap és a hálószobánkba visz. Még mindig remeg az egész testem, a lábujjaim nem érzem, fel se bírnék állni azt hiszem. Pete veszi kézbe az irányítást, levetkőztet, majd meleg száraz ruhát ad rám, aztán eltűnik egy fél percre, hogy végül egy bögre forró kávéval térjen vissza. Hálásan veszem el tőle a csészét, amiben gőzölög a finom illatos nedű. Ő pedig csak néz, mellém kuporodva az ágyunkon. Simogatja a derekam miközben iszom, az állát pedig a vállamra hajtja. Sokáig nem szólunk a másikhoz. Egy idő után csak egymás szemébe nézve bámulunk ki a fejünkből. Az ujjai a lábfejemre siklanak és addig addig dörzsölgeti a kihűlt végtagjaim, míg ismét a szúró fájdalom belém nem nyilall. Fel is szisszenek, tényleg pocsék érzés, mikor kiolvadok.
- Ne haragudj - suttogja rémülten.
- Nem a te hibád. Én voltam olyan barom, hogy kint aludtam - mosolygok rá.
- Nem így értettem - csóválja meg a fejét, de nem néz a szemembe. Tehát emlékszik, avagy felvilágosították a tegnap estéről a többiek.
- Pete - csúszok hozzá a lehető legközelebb és a lábam dörzsölgető mancsait a kezeim közé veszem. - Nézz rám, kérlek - hajolok hozzá még közelebb. Az orrunk hegye összeér majdnem, mikor felemeli a fejét.
- Ne hagyj el - nyög fel kétségbeesetten.
- Nem áll szándékomban - mosolygok rá őszintén. - Én is szeretlek - támasztom a homlokom az övének és lehunyom a szemem. Nem félek tőle, nem haragszom rá a tegnapért. Most megint az a jó érzés kerít hatalmába, mint általában mikor mellettem van. Biztonság, meleg, szeretet vesz körbe. Minden más a küszöb előtt maradt.
- Megijesztettél. Soha többé ne vegyél be LSD-t - suttogja halkan.
- Öhm.. Miért? - nézek rá értetlenül.
- Nem emlékszel igaz? - sóhajt fel. - Nagyon kiütött. A teraszon majdnem kiestél, miközben táncoltál és kergettél valakit. Túl sok volt - simít végig az arcomon.
- Valami dereng - bólogatok, mikor pár emlékkép beugrik nagy nehezen. Nikot láttam, ő hívott és kergetőztünk. De mikor utolértem volna, tovább szaladt nevetve. Én pedig követtem. Követtem volna a barackszínű világ bármely pontjára. Minden vattacukorfelhőkből állt. De csak hallucináltam.
- Féltem, hogy elveszítelek. Ha csak egy pillanattal később kelek fel, ha csak egy másodperccel később látom meg, hogy rohansz a korlát felé, ha nem tudlak megállítani - nyögi miközben az egész teste megremeg.
- Kiugrottam volna igaz? - nézek rá és az arcát simogatom közbe.
- Olyan voltál, mint aki azt se látja, hogy ott a korlát. Simán átgázoltál volna rajta - motyogja.
- Hogy kerültem a fűbe? - kíváncsiskodok tovább, mert nem túl sokra emlékszem a történtekből. Annyi tuti, hogy Yv kezéből kikaptam a kis bélyeget, mert el akartam hagyni ezt a világot, aztán Niko, majd se kép, se hang.
- Könyörögtél, hogy vigyelek a tündérek közé - mosolyodik el. - Odakint megnyugodtál, elfeküdtél a fűbe, gondoltam majd ha elaludtál beviszlek, de én hamarabb kidőltem - húzza édes bűnbánó mosolyra az ajkait, mire én is elvigyorodom.
- Köszönöm - súgom, miközben egyre közelebb hajolok hozzá egészen addig, míg meg nem érzem a puha ajkait a számon. A szívem megtelik melegséggel, mikor a nyelve finoman a számba furakodik. Gyengéden csókol és még annál is gyengédebben simogat. A szenvedély egyik pillanatról a másikra lobban fel bennem, ész nélkül tapasztom a tenyerem a tarkójára, hogy még közelebb húzzam magamhoz, de a fájdalmas sziszegése, megállít.
- Andy könyöke elég kemény - nevet fel Pete.
- Bocsi - mosolygok rá ártatlanul és sokkal gyengédebben kezdem cirógatni a bőrét az ujjaimmal.
Hirtelen kerülök a hátamra, Pete pedig fölém. A ruháinktól egy szempillantás alatt szabadulunk meg együttes erővel. A kezét és a száját mindenhol érzem a bőrömön. Csodálatos az egész. Ahogy a kulcscsontom szívja, apró nyögés tör fel a torkomból. Az ujjaimmal sötét tincseibe markolok, mire ő is felmordul, de a világ minden kincséért se hagyná abba a bőröm kényeztetést. A tenyerem végigfuttatom, a hátán, a karjain, a mellkasán, minden egyes izmát görcsbe rántva ezzel. Élvezem, hogy ennyire érzékenyen reagál az érintéseimre, hogy a végletekig képes feltüzelni.
- Akarlak - nyögöm a szájába két túlfűtött csók között, ő pedig csak huncut mosolyra húzza az ajkait és nekem dörgöli a férfiasságát.
- Mondd még egyszer - búgja azon az érzéki hangján a fülembe aztán a fülcimpám a fogai közé veszi és finoman harapdálni kezdi a puha bőrt.
- Pete, kérlek - nyögök fel, mikor megérzem, hogy az egyik ujja a legérzékenyebb pontom kezdi simogatni. Olyan szélesre tárom a combjaim amennyire csak lehetséges, érezni akarom, az övé akarok lenni megint. De tudom, hogy imád játszani. Kis mocsok… Nem enged, hiába nyüszítek lassan azért, hogy tegyen végre a magáévá, ellenáll. Pedig tisztában vagyok vele, hogy magát is kínozza azzal, hogy a hasam csókolgatja, hogy a tenyereit a melleimre tapasztva markolássza, masszírozza, néha kicsit durvábban is a kelleténél, amivel ugyan minimális fájdalmat okoz és mégis az élvezet sokkal nagyobb annál, minthogy leállítsam. Hátravetett fejjel szemérmetlenül nyögdécselve hagyom, hogy a csípőcsontom csókolgassa, hogy a melleim simogassa, miközben én a karját szorítom.
- Szeretlek - motyogja a bőrömbe ezerszer miközben felkúszik és minden egyes apró porcikámat puszikkal halmozza el. Az ajkaimba is belesuttogja ezt az apró, kicsi mégis oly sokat jelentő szót, mire lehunyom a szemeim.
- Ne, nyisd ki a szemed - kér halkan lihegve. - Látni akarlak - mondja én pedig teszem, amit kér. Amint felnyílnak a szemhéjaim fenn is akadnak, hisz tövig belém nyomul. Egy gyors csókot nyom az ajkaimra, majd mozogni kezd, miközben végig egymás szemébe nézünk. Olyan, mintha nem csak a testünk, hanem a lelkünk is a másikéhoz kapcsolódna. Eszméletlen, hogy mennyi szeretet árad felém a fekete tekintetéből, ami ködös a vágytól és mégis tisztán ki lehet olvasni mindent egyetlen pillantásából. Bánat, fájdalom, szégyen, szeretet… Nem bírom tovább. Még két lökés és a mennyországba taszít. Képtelen vagyok abban a pillanatban a szemébe nézni, csak felsikítok a rám törő gyönyörtől. Olyan érzésem támad, mintha az ég is rám szakadt volna és ő sincs ezzel másképp valószínűleg. A nyakamba borul miközben hangos nyögéssel elélvez.
Percek vagy órák telnek el? Nem tudom. Csak annyit érzek, hogy most az én Pete-m ölel magához, aki mellett biztonságban vagyok, akinek a puha meleg, erős mellkasára hajthatom a fejem és hallgathatom az egyenletes szívverését, miközben átjár a jóleső meleg. Az én macim…
- Lassan pakolnod kéne - suttogja a fülembe és hallom a hangján, hogy mosolyog.
- Miért? - kapom fel a fejem, mire elneveti magát.
- Mert lelépünk pár napra. Csak te meg én. Kettesben.


A koncertnek vége, vigyorogva hajolunk meg. Az egész tömeg zsibong, sikít, tapsol, a mi vérünkben pedig ezerrel száguldozik az adrenalin. Mindenki nevet, mikor levonulunk a színpadról, az összes technikusunk megkönnyebbülve sóhajt fel. Minden rendben volt ismét. Lepacsizok a srácokkal, akik hozzájárultak a sikerünkhöz. Tia egy törölközőt nyom a kezembe, hogy ne folydogáljon tovább rajtam a veríték, mire egy puszit nyomok az arcára. Persze fintorog egy sort cserébe, de tudom, hogy nem bánja. A szája szélén megbúvó mosoly elárulja. Már megszokták ezt tőlünk. Katja se nyüszít, mikor Aleksi a karjába kapja, hogy bezsebelje a csókadagját. Piócaként tapadnak össze a lejárón. Már csak rajtam van póló, de én is megszabadulok az átázott ruhadarabtól. Kell egy zuhany, mert a szagommal embert lehetne ölni. A reflektoroktól az összes mérget kiizzadjuk. Hirtelen valaki a hátamnak csapódik és a derekamig húzza a lábait, hogy a hasam előtt összekulcsolhassa őket. Reflexből nyúlok a test után, hogy ne essen le rólam.
- Imádlak - suttogja a fülembe a hátamon lévő lány és a nyakamon végighúzza a nyelvét. Egy másodpercig meg se bírok szólalni a meglepettségtől. Nem lehet Leena. Undorodik tőlem, mikor ennyire izzadt vagyok és hát a koncerteket se szokta mostanság végignézni. Inkább a backstage-ben ücsörög. Most pedig a nyakam csókolgatja, miközben a teljes testével hozzám simul. Mindenki döbbenten figyeli a kettősünket. Már jó régóta nem csinált ilyet. Az öltözöm inkább a vitáinktól volt hangos, nem a nevetésétől. De most kacag, csilingelő, édes, angyali hangon kuncog a fülembe és össze vissza puszilgat. Ezerszer elsuttogja, hogy mennyire büszke rám. Én pedig sokkoltan állok két erősítő között vele a hátamon. Még Katja és Aleksi is elválik egymástól, hogy minket nézhessenek. Mika idegesen forgatja a megmaradt dobverőjét a kezében, a másikat ugyanis sikeresen eltörte és bedobta a közönség közé. Mad és Jari is feszültek, látom az arcukon, hogy már nem csak attól veszik ilyen szaporán a levegőt, mert lenyomtunk egy majdnem két órás koncertet. Azt hiszik, hogy mindjárt egymás torkának ugrunk és szét kell szedniük minket. Mint a vihar előtti csend… Felmerül bennem, hogy bevett valamit, vagy leitta magát, de a pia szagát messziről kiszúrnám rajta. Tia olvas az arcomról. Tudja, hogy az érdekel Leena be van-e tépve, így egy pillanatra a szemébe néz, majd tagadólag megcsóválja a fejét. Megkönnyebbülten fújom ki a levegőt, majd elmosolyodom. Az én Leenam van itt. A srácok, akik eddig feszültem bámulták a párosunkat egyszerre sóhajtanak fel. Megkönnyebbülnek és ismét vigyorognak.
- Na mi van, megtaláltad a gyógyszered Leena? - lép mellénk Mad kuncogva. Bennem pedig ismét meghűl a vér. Muszáj volt ezt? Most olyan jó volt minden, de fél perc és robbanni fog. Tudom, hogy Mad imád csipkelődni, de ez most nagyon hülye ötlet volt.
- Leteszel kicsim? - suttogja mosolygós hangon a fülembe, mire leeresztem. Mad hatszor akkora, mint ő, nem okozhat kárt a gitárosomba még akkor sem ha akar. Szorosan csukom be a szemeim és várom, hogy csattanjon Leena tenyere Mad arcán, ehelyett viszont az oldalamhoz bújik átkarol és egy puszit nyom a szám sarkába.
- Ő a gyógyszerem - suttogja, mire ismét megdöbbenek. Kipattannak a szemeim és egyenesen Mad döbbent képével találom szembe magam. Hát nem erre a válaszra számítottunk.
- Sör, este? - néz Mad farkasszemet a menyasszonyommal.
- Ha ez meghívás akar lenni, akkor ott a helyem. Feltéve ha nem zavarok - néz rám kérdőn, mire csak eltátom a szám és megcsóválom a fejem, jelezve, hogy nem zavar egy cseppet sem. - Megyünk - bólogat erre Leena, majd összekulcsolja az ujjaink.
Hirtelen, minden beindul. Mi elvonulunk az öltözőbe zuhanyozni. Ugratjuk egymást, vitázunk, hogy ki mossa le magáról először a verítéket, törölközőket vágunk egymáshoz, a hűtőből mindenki magához vesz egy-egy palack behűtött ásványvizet, leheveredünk a kanapéra, míg várunk a sorunkra. Leena az ölembe telepedik, miután Jari elsőként bevonul fürdeni.
- Hiányoztál - bújik a nyakamba és mélyeket lélegzik a bőrömből.
- Hé - tolom el az orrát a nyakamból. - Büdös vagyok - kuncogok fel.
- Nem vagy az - csóválja meg mosolyogva a fejét. - Finom - bizonygatja, miközben az arcom simogatja.
A szemei tisztán csillognak, olyan szerelmes pillantásokkal méreget, hogy görcsbe rándul a gyomrom. Az egyik ujját a szemem alá simítja, majd végighúzza a bőrömön a kezét. - Lefolyt a sminked - kuncog fel.
Nem bírom elmondani mit érzek ebben a pillanatban, így inkább megcsókolom. Olyan jó… Nem, ezt most semmiért nem adnám oda. Semmiért és senkiért.

- Evanston? - nézek Pete-re kérdőn, mikor elsuhanunk a tábla előtt. Már nem tudom hányadik tippem ez, de most legalább édes vigyorra húzza az ajkait. - Ide jöttünk igaz? - kíváncsiskodom tovább, mire felemeli a sebváltón lévő kezeinket és egy puszit nyom a kézfejemre.
- Van itt egy kis ház, lent a tóparton. A miénk erre a három napra. Bár már csak kettő. Hamarabb kellett volna elindulnunk - húzza el a száját, de mégis mosolyog a szeme.
- Hihetetlen vagy - nevetek fel, majd szorosan összefonom az ujjainkat és nézem a mellettünk elsuhanó tájat. Nem volt zökkenőmentes az elindulás. Andyvel sikeresen összebalhéztunk, közölte, hogy nem vagyok normális, mert elmegyek Pete-el kettesben valahová. Tudom, hogy csak félt, de valami azt súgja idebent, hogy bíznom kell benne. Bár lehet, hogy hülye ötlet volt, hogy nem hagytam, hogy csomagoljon magának némi drogot… Csak remélni merem, hogy nem jelentkeznek rajta az elvonási tünetek, mert akkor nem lesz olyan romantikus a dolog, mint ahogy azt ő kitalálta. De azt akarom, hogy tiszta legyen, legalább ebben a két napban, amit együtt töltünk.
Az autó egy nagyon pici faház előtt parkol le. Mégis olyan csodálatos az egész, mintha valami mesébe tévedtem volna. Szó szerint a tó partján áll a házikó. Szinte beleér a vízbe a lábunk, ha kijövünk az ajtón. Tátott szájjal bámulom a hatalmas fenyőket, amik elbarikádozzák ezt a pár négyzetméteres kis paradicsomot a szomszédoktól. Amint Pete leállítja a motort ki is pattanok a kocsimból, hogy mélyet szippanthassak a friss és tiszta levegőből.
- Meg fogsz fázni - ölel át hátulról Pete. Csak egy pulcsi és egy sort van rajtam, de nem érdekel. Kint akarok ülni a teraszon egész nap.
- Ez gyönyörű - suttogom, majd megfordulok a karjaiban, hogy megcsókolhassam.
- Tetszik - mosolyodik el, mikor elválunk egymástól. Nem kérdezi, sokkal inkább kijelenti, én mégis bólogatok miközben ledobom a cipőm és a hideg füvön, akár egy rossz gyerek, rohangálni kezdek. Nevetve figyeli az örömtáncom, majd lassan a csomagtartóhoz lépked és kiveszi az egyetlen táskát, amit magunkkal hoztunk. Olyan eufória önt el, amit már nagyon rég éreztem. Ez a hely olyan csendes, annyira békés és végre vele lehetek. Csak vele. Nem bírom ki, hogy ne ugorjak a hátára és ne puszilgassam össze-vissza azt suttogva folyamatosan, hogy köszönöm. Még szerencse, hogy ilyen hatalmas és ennyire erős, mert így engem is és a csomagokat is meg tud tartani. Nevetve cipel fel a bejárathoz, majd fél kézzel kinyitja az ajtót, hogy bevigyen a paradicsomba.
Olyan pici az egész és mégis annyira leírhatatlanul varázslatos. A keményfa padló recseg a talpam alatt, miközben tátott szájjal körbenézek a nappaliban, aminek a berendezése, egy poros tv-ből, egy sima bőrkanapéból, egy dohányzóasztalból és egy kandallóból áll. A konyhába épphogy elférünk ketten, a hálószobában viszont egy hatalmas franciaágy vár ránk. Csak ránk.
- Maradjunk itt örökre - suttogom, mire felnevet.
- Csodálatos lenne - búgja, aztán egyre közelebb lépked hozzám, a karjaiba kap és az ágyra fektet, hogy végigszeretkezzük az egész éjszakát. Minden tökéletes, a paradicsomba érzem magam.
Reggel arra kelek, hogy Pete szorosan fonja át a derekam és olyan erősen szorít magához, mintha attól félne semmivé foszlok a karjai között. Az egész testével a hátamhoz simul, az orrából kiáramló meleg levegő borzolja a tarkóm. Eszem ágában sincs semmivé foszlani. Inkább nézni akarom a férfit, aki sikeresen elfeledtetett velem minden rosszat. Nehezen, de sikerül szembefordulnom vele. Nyöszörög egy picit, de tovább alszik, engem ölelve. Olyan jó érzés, hogy az erős karjai engem fonnak körbe. Mosolyogva nézem a békés arcát, a résnyire elnyílt duzzadt ajkait, a kócos haját, a széles mellkasát, ami egyenletesen süllyed és emelkedik fel és le. Érezni akarom a szíve minden egyes dobbanását, így a tenyerem a bőrére fektetem és végre úgy érzem, tényleg minden tökéletes. Annyira erős akár egy szikla. Magabiztos, törhetetlen, szilárd. Most is árad belőle a fenségesség, ami az első percben elkábított. Őt soha semmi nem fogja megtörni. Sebezhetetlen és amíg engem is átölel, amíg rám is vigyáz, addig én is olyanná válok, mint ő. Megtörhetetlenné. Halhatatlanná. Még álmában sem tűnik védtelennek. Lenyűgöző, szinte már mesebeli. Mint valami daliás királyfi. De nem ez a legjobb az egészben, hanem az, hogy én vagyok a királylány. Már csak a boldogon élünk, míg meg nem halunk hiányzik a mese végéről. De bízom benne, hogy ez is meglesz.
- Ne nézz így rám kicsikém - motyogja halkan, álmosan és rekedten, mire ijedten összerezzenek, aztán elmosolyodom és egy puszit nyomok a szájára, amiből egy gyengéd reggeli csók lesz.
- Hogy nézek? - kíváncsiskodom, mikor elválunk egymástól.
- Nem tudom - nyitja résnyire az éjfekete szemeit, miközben elmosolyodik. - De azt tudom, hogy éget a pillantásod - fejezi be a mondatot. - Bújj ide - suttogja miközben az oldalára fordul és kitárja a karjait. Én pedig bújok, akár egy kiscica, szinte elveszek a karjai közt. Olyan szorosan gabalyodunk össze amennyire csak lehetséges, a testéből áradó hő, felolvaszt engem is. Otthon érzem magam mellette.
Egész nap nem csinálunk semmit, csak henyélünk, szeretkezünk és sétálunk a tóparton. Új oldalát mutatja meg nekem. A humorosat, az állatiasat és gyengédet már ismertem, de a romantikus eddig valahogy sosem tört felszínre. Most viszont… Úgy bánik velem, mint valami királynővel, kiszolgál, elkényeztet, szerelmet vall ötpercenként és még egy dallal is meglep. Fogalmam sincs, hogy hogy csinálja, de megsirat azzal a kis papír fecnivel. Hogy szerethet valaki ennyire? Hogy képes ekkora imádattal nézni rám?
Viszont van valami, ami nyugtalanít. A pörgése. Kapkod miközben vacsorát csinál, a kezét majdnem elvágja, miközben a paradicsomot szeleteli. Izzad és meg-megremeg az egész teste. Tudtam, hogy csak majdnem lesz tökéletes ez a két nap.
- Hagyd édesem, majd én megcsinálom - bújok a hátához és megpróbálom kivenni a kezéből a kést még mielőtt kárt tenne magában.
- Fel bírok szelni egy kurva paradicsomot egyedül is, szóval húzz vissza a kanapéra és nézd azt a kibaszott tv-t - csattan fel, mire összerezzenek. Ijedten pislogok rá. Kezdődik és még nincs két napja se, hogy nem jutott droghoz. Kiesik a kés a kezéből, mikor megpördül. - Ne haragudj Lia. Istenem, akkora egy balfasz vagyok. Sajnálom kicsikém - ölel magához. - Nem akartam, esküszöm, hogy nem akartam kiabálni. Bocsáss meg - szorít magához. Veszek egy mély levegőt és én is köré fonom a karjaim.
- Nincs semmi baj - suttogom. - Tudom, hogy… - kezdek bele de félbeszakít.
- Kibírom. Ki kell bírnom - motyogja.
- Zuhanyozz le, ezt addig befejezem - mosolygok rá, mire csak aprót bólint. Ő is tudja, hogy nem véletlenül csorog róla az izzadtság patakokban. A tenyerembe puszil, megcsókol, majd kivonul a konyhából. Hagyom, hogy lehiggadjon, tudom, hogy mennyire nehéz ez neki. Apuval is végigcsináltuk párszor. Nem egy leányálom, se annak, aki szenved az elvonástól, se annak, aki ott van egy függő mellett. Hagyok neki némi időt, hogy összekapja magát és bízom benne, hogy a zuhany segít neki abban, hogy megfeledkezzen arról, hogy be kéne lőnie magát. Miután végzek a salátával, lekuporodok a tv elé, de nem bírom figyelmen kívül hagyni, hogy szüksége van rám. Túl régóta hallom a vízcsobogást, olyan, mintha soha többé nem akarna kijönni a fürdőszobából. Nem bírok magammal, ott kell lennem, fognom kell a kezét, így felemelkedek a kanapéról és utána megyek. Meghűl a vér az ereimben amikor látom, hogy meztelenül ül a zuhanykabinba és potyognak a könnyei. Ennyit arról, hogy sebezhetetlen. Nem érdekel, hogy én is szétázok, bemászok mellé, elzárom a csapot és melléülök, hogy átölelhessem.
- Nem bírom ki - nyög fel miután már vagy öt perce ölelem és csitítom. - Kell. Muszáj egy kicsi. Csak egy nagyon kicsi - néz rám, mint valami gyerek, aki cukorkáért könyörög az anyjának.
- Nincs nálam semmi, de… - kezdek bele a szemébe nézve.
- Kell - kiabál rám. - Muszáj szereznem valahonnan - pattan fel, majd egy törölközőt csavar a dereka köré és a hálóba csattog. Mire észbe kapok, már felöltözve a kocsim kulcsaival a kezében kivonul a házból.
- Pete - rohanok utána, de már az autóban ül és felbőgeti a Merci motorját. - Állj meg - kiabálok utána, de nem teszi, amit kérek. Egyszerűen elhajt és magamra hagy.
Várok és várok és várok. Várom, hogy visszajöjjön egész éjszaka, de nem teszi. Van egy tippem, hogy itt nem tud semmilyen droghoz jutni, ez a hely túl pici hozzá, hogy bárhol is egy dealer-be szaladjon. Felhívom Andyt is, mert van egy tippem, hogy hozzá megy. Az elméletem helyesnek bizonyul, de az is kiderül, hogy nem adott neki semmit, így tovább ment, ki tudja hová. Nem bízom abban, hogy visszajön, így reggel összepakolom a cuccaink és kimászok a buszpályaudvarra, hogy visszajussak Chicagoba.
Együtt várunk rá mikor hazaérek. Nem beszélgetünk, Andy arcára minden rá van írva. Ő megmondta, hogy nem lesz jó vége. Hát igazán bekaphatja. Ment volna jósnak. Pete csak este bukkan fel. A teraszon ücsörgök és egyik cigim szívom a másik után, mikor megjelenik. Furcsa gyanú költözik belém, mikor meglátom, hogy gyalog tántorog hazafelé. Észre se vesz, mikor a tornácra ér, de én nem bírom ki, hogy ne szóljak hozzá.
- Hol a kocsim? - kérdezem halkan. A sötétben mégis ostorcsattanásként érheti a hangom, mert ijedten rezzen össze.
- Hát… Szóval… Andy nem adott pénzt - néz rám vigyorogva, miközben megkapaszkodik az ajtókilincsben, hogy meg bírjon állni a saját lábán. Érzem, hogy megy fel bennem a pumpa. Tudom, hogy mit tett, egyszerűen tudom és ettől elkap a harci ideg.
- Mondd, hogy nem adtad el a kocsim - sziszegem dühösen. Érzem, hogy most fog betelni az a bizonyos pohár.
- De igen - bólogat bőszen és olyan elégedett képet vág, mintha felfedezte volna az örök élet elixírjét.
- Baszódj meg Pete, hogy tehetted ezt? - csattanok fel. Egész Chicago az én hangomtól zeng. - Dögölj meg. Hogy adhattad el a kocsim a megkérdezésem nélkül te rohadék? - lépkedek hozzá közelebb és püfölni kezdem a mellkasát dühömbe.
- Hé, kicsikém nyugi van. Visszahoztam a maradékot - húz elő a farzsebéből egy borítékot, amiben a kocsim ára van és meglengeti az orrom előtt.
- Pusztulj el, az az én kocsim volt - üvöltök vele torkom szakadtából, de nem vesz komolyan csak nevet. - Az enyém. Nem volt hozzá jogod. A kibaszott drog miatt tetted igaz? - visítok a képébe. Érzem, hogy a fülemen is gőz jön ki. - Ott hagysz az Isten háta mögött egyedül és eladod a kocsim? Mégis mi a faszt képzelsz te magadról? - kiabálok tovább, mire Andy kiront az ajtón.
- Mi az Isten folyik itt? - néz ránk kérdőn.
- Ez az utolsó tetű eladta a kocsim - sipítom eltorzult arccal. - És én most elmegyek. Örökre - kapom ki Pete kezéből a maradék pénzt és becsörtetek a lakásba. Ben és Yv a kanapén ülve kitágult szemekkel figyelnek, miközben elviharzok mellettük. Pete utánam indul, de csak a nappaliig jut.
- Hé kicsikém, ne dramatizáld túl. Csak egy kocsi volt. Majd veszek neked másikat - szól utánam, de nem érdekel már. Mindent elrontott. Mindent. Boldog voltam mellette abban a házikóban, lenyeltem neki az összes szarságot, de ez… Ez kicsapta a biztosítékot. Olyan erővel vágom be magam után a háló ajtaját, hogy félő tokostul kiszakad. Se nem látok, se nem hallok, feltépem a gardrób ajtaját és belegyömöszölöm a táskámba a cuccaim. Ennyi volt. Elhúzok innen a picsába. Nem bírom tovább, nem maradok vele. Ezek után nem. Elnéztem, hogy megcsalt, végül is pasi, nem egy monogám típus, nem érdekelt az sem, hogy piásan jött haza, az se, hogy belőtte magát, hogy nem egyszer állat módjára bánt velem, de az, hogy eladta a kocsim a megkérdezésem nélkül, amit a szülinapomra kaptam a nagyapámtól, hogy drogot vehessen… Na nem… Ezt soha nem bocsátom meg.
- Lia - hallok egy halk suttogást az ajtó felől, de azt se tudom, ki beszél hozzám olyan dühös vagyok.
- Takarodj - üvöltök torkom szakadtából, miközben a ruháim tovább gyűröm a táskámba.
- Lia - simítja a vállamra a tenyerét Yv, mire majdnem felpofozom, mert a dühtől elsőre azt hiszem Pete az. De még időben realizálódik bennem, hogy Yvonne néz velem farkasszemet. - Hova mész? - kérdezi a könnyeivel küszködve.
- Szállodába - morgom, bár nem is rá vagyok mérges. - Maradj nyugodtan Bennel - préselek ki magamból egy mosolyt, ami inkább vicsorgásnak tűnhet.
- Ugye nem hagysz egyedül? - néz rám félve és a könnyek elkezdenek végigfolyni a babaarcán.
- Ó dehogy - dobom be a táskámba az utolsó pólót, majd közelebb lépek és megölelem. - Sose hagylak magadra - suttogom, mikor felzokog. - Nem megyek el a varosból. Csak ezt a házat hagyom magam mögött, meg azt az oltári nagy barmot. Téged nem - nyugtatom meg.
- Megígéred? - néz rám szipogva.
- Megígérem - bólogatok bőszen.
- Oké - törli le a könnycseppeket az arcáról. - Holnap találkozunk? - kérdezi halkan.
- Hát persze - bólintok ismét, aztán visszafordulok a táskámhoz és összehúzom a cipzárt, hívok egy taxit felkapom a cuccom és Yv kezét megfogva elindulok. Nem búcsúzkodom. Pete betört orral fetreng a szőnyegen, Andy az öklét masszírozza, nem nehéz összerakni, hogy ő ütötte ki megint. Ben csak pislog hatalmasra tágult szemekkel. Egy pillanatra mégis megállok a küszöbön.
- Vigyázz rá - szólok oda a piros hajú gitárosnak, aki csak bólint és az ismét zokogó barátnőm magához öleli, én pedig mély levegőt véve kicaflatok az ajtón. Még nem érkezett meg a taxim, így leülök az útpadkára és rágyújtok egy cigire.
- Sajnálom - hallom meg a szőkeség hangját a hátam mögött.
- Nem te adtad el az autóm, hanem ő - mordulok fel. Elegem van már a bocsánatkérésekből.
- Én nem adtam neki pénzt - telepedik le mellém és bűntudatos arccal néz rám.
- Nem számít, akkor is az ő hibája. Ő döntött - suttogom. Valahol, valami eltört. És fáj, mert szúrnak a szilánkok. Tegnap még minden tökéletes volt, ma pedig minden összeomlott. Ennyi járt a normális boldog életből. Kapja be mindenki, aki így alakította a dolgokat.
- Látlak még? - ölel magához, mikor begördül elénk a taxi.
- Persze - mosolyodok el, aztán megölelem.
- Vigyázz magadra és ha bármi van hívj - nyom egy puszit a homlokomra, majd kinyitja az ajtót előttem és egy mosollyal búcsúzik.
Ismét egyedül maradtam.

Nincs olyan, hogy tökéletes. Nem létezik tökéletes boldogság, tökéletes kapcsolat, tökéletes szerelem, tökéletes ember. Mindenben van valami hiba. Minden tökéletesen tökéletlen a világon. Csak néha hajlamosak vagyunk megfeledkezni a hibákról. Azt akarjuk képzelni, hogy mi vagyunk a kivételek. De nincs kivétel ez alól a szabály alól. Bár néha jó ezzel áltatni magunk, de pofára esés mindig elszomorító és iszonyatosan tud fájni…