79. Kettecskén

„Szerelmes vagyok, nem eszem, nem alszom, elvarázsolt állapotban élek, szárnyalok a boldogságtól, öngyilkos akarok lenni, megszépülök, lefogyok, olyan vagyok, mint egy őrült - s azt mondom a kedvesemnek: "Szeretlek!" ... Mi ez?! ... Mi az, hogy "szeretlek"? Hol van ez a szó, ahhoz képest, amit élek? Sehol! Méltatlan a valósághoz! ... Nem kellett volna kimondani! Nem kevesebbet mondtam vele, hanem valami egészen mást! Semmit. Azt kellett volna mondani, hogy őrült vagyok, benned akarok élni, fáj, ha nem látlak, félek tőled, egyszerre vagyok kétségbeesett, alázatos, hatalmas, rémült, boldog, nyomorult... A sejtjeim szomjaznak rád... Azonnal meg akarok halni, és örökké akarok élni veled!... De hol jön ehhez a szó, hogy "szeretlek"?!...Ami a lélekben egy egész világ, az kimondva egy kopott, értéktelen jel. És ez minden nagy élményünkkel így van. Elmondhatatlanok.”

Már sötétedik, mikor magamhoz térek. Minden porcikám fáj, de ami igazán padlóra vág, hogy már megint nincs mellettem Lia. Dünnyögve tornázom fel magam ülő helyzetbe, majd mielőtt még megkeresném, elvonulok fürdeni. A kádban ázás valamennyire észhez térít, de nem eléggé ahhoz, hogy eszembe is jusson, hogy kerültem ilyen állapotba.

-         Niko – hallom meg a hiányolt nő hangját, a szobából, aztán halkan benyit a fürdőbe, mikor a hálóba nem talál. – Felkeltél? – Mosolyog rám, nyúzottan.

-         Ezt azért így nem állítanám – köszörülöm meg a torkom, mert a tagjaim még mindig ólmos nehézségűnek érzem.

-         Hozok fel kávét meg enni, addig vakard ki magad a kádból – lép elém és egy puszit nyom a számra, amitől ismét végigfut rajtam az az őrült bizsergés, ami sosem hagy nyugodni, ha a közelemben van.

-         Mi lenne, ha inkább bemásznál mellém? – Fogom meg a csuklóját, ezzel megakadályozva, hogy megint magamra hagyjon.

-         Inkább visszafoglalom az ágyat, amíg itt fetrengsz – mosolyog rám, mire csalódottan ugyan, de elengedem. Kicsit duzzogok, nem kifejezetten értékelem, ha valaki visszautasít, főleg nem akkor, ha valaki olyanról van szó, akivel a szex ilyen jó.

De a fürdőből kilépve ez is elmúlik. Ott fekszik az ágy közepén összegömbölyödve, mint egy kiscica és alszik. Gyönyörűbb, mint valaha még akkor is, ha nincs rajta smink, ha a haja kócos és ezer felé áll és szexi hálóing helyett egy trikóban és melegítőnadrágban horpaszt. A kávésbögre az éjjeliszekrényen pihen, mellette pedig egy fájdalomcsillapító hever. Mindkettőt azonnal eltüntetem, majd mellé bújok, átölelem és lemegyek alfába. Nem alszom, de nem is vagyok ébren. Egyszerűen csak heverészek és lélegzem. Magamba szívom az illatát, egyszer, kétszer, ezerszer és még mindig nem unom. Hogy is unhatnám meg, hogy érzem a rezdüléseit? Érzékelni, ahogy felém fordul és a nyakamba fúrja az arcát, miközben a karját átveti a vállamon a lábát pedig a combomon, felér azzal, hogy a mennyországban vagyok.

-         Szeretlek – dünnyögi álmos hangon, amitől hatalmasat dobban a szívem és olyan széles vigyor terül el az arcomon, hogy félő szétreped a fejemen a bőr.

-         Én is szeretlek – suttogom vissza, mire felkuncog és még közelebb fészkeli magát hozzám. A kezem a pólója alá csúsztatom, hogy a hátát tudjam simogatni, ő pedig puszik tömkelegével szórja tele a bőröm. – Hmm… Ez jó. Ne hagyd abba – motyogom, mire újabb kuncogást kapok válaszul.

-         Olyan vagy, mint egy kismacska – susogja, mire én is elnevetem magam. Tényleg csak az hiányzik, hogy doromboljak neki. Azon már rég túl vagyok, hogy kinyújtsam a nyakam, hogy még jobban hozzámférjen.

-         Nyisd ki a szemed – kérem halkan, az álla alá nyúlva, mire lassan felnyitja a szemhéjait, így pedig elmerülhetek abban a két zöldeskék csodában. Nem csinálunk semmit, csak cirógatjuk a másikat, miközben elveszünk a másik pillantásában és csak mosolygunk.

-         Bárcsak mindig itt lennél – simogatja meg az arcom.

-         Mindig itt leszek – csókolom meg, aztán ismét csak összebújva pihegetünk és simogatjuk a másikat, egészen addig míg a fülcimpámra nem téved az ujja és ki nem tapintja a lyukat rajta, ami alig érezhető már.

-         Neked fülbevalód volt? – Néz rám döbbenten, mire elnevetem magam.

-         Jah, az első tetoválásommal együtt csináltattam. Hülye hóbort volt, anyámat kiakasztottam mindkettővel, de apu azt mondta menő – nevetek az emlékeken.

-         És miért szedted ki? – Néz rám kíváncsian.

-         Mert már nem vagyok tizenhét – kuncogok. – Bár ha az igazat akarod tudni, csak alig egy éve nem hordom.

-         Szóval tizenhét voltál mikor először varrtak rád valamit – somolyog.

-         Tizenhat, egy nappal a tizenhetedik szülinapom előtt csináltattam – bökök a kezemen lévő mintára. – Vagány voltam és azt hittem egy menő tetkóra buknak majd a csajok – kacagok tovább.

-         És nem jött be? – Mosolyog tovább.

-         Nem igazán. Az összes lányt eltiltotta tőlem az apja, mondván csöves leszek – gördülök a hátamra.

-         Hát, az is vagy – teszi a fejét a mellkasomra. – Legalábbis a cucciad néha arra emlékeztetnek. De nekem bejön – pislog fel rám.

-         Főleg, mert borsot törhetsz az apád orra alá, amiért egy csövessel álltál össze a tiltás ellenére is – ölelem át a derekát.

-         Ne foglalkozz az apámmal jó? Ne érdekeljen téged az ő véleménye. Én tudom, hogy mi a jó nekem – szól rám.

-         És mi lesz később? Nekem el kell mennem pár nap múlva, aztán folytatjuk a turnét. Mi a fene lesz velünk? – Nézek rá kissé kétségbeesve. Nem akarom elveszíteni.

-         Megoldjuk – simít végig az arcomon. – Niko, hinned kell bennünk. Meg fogjuk oldani – magyarázza olyan meggyőződéssel a hangjában, ami a bensőmben lévő félelemhegyeket azonnal elolvasztja.

-         Nem akarlak elveszíteni – súgom a szájába.

-         Nem fogsz. És ha mégis, hát szétrúgom a segged világos? Pont az előbb ígérted meg, hogy mindig itt leszel velem – morog, mire elmosolyodom.

-         Oké – bólogatok, aztán megint csend telepszik ránk. Vajon meddig lesz ez így? Meddig lesz még elég, hogy csak némán öleljük egymást? Talán addig míg nem kell elválnunk. És aztán? Fenébe, nem gondolkodhatok ezen. Nem lesz semmi baj. Nem lehet. Ő az enyém, én pedig az övé és többi már mindegy.

A napok túl gyorsan kezdenek peregni. Anyu épp Daisyt kéri el az anyukájától, míg a srácok a teraszon söröznek. Yv és Mad szinte szétrobbanthatatlanok, ugyanúgy, ahogy én és Niko is. Anyu pedig szintén csatlakozott a kis csapatunkhoz, itt van velünk, bulizik, filmezik és mesél, hogy milyen volt az ő idejében. Én már ezerszer hallottam a történeteit, de nem tudom megunni, ahogy a srácok kíváncsiságát sem tudja kielégíteni, még akkor sem ha már a harmadik éjszakát töltöttük azzal, hogy szinte csak ő beszélt, miközben borozgattunk.

- Holnapután Liának el kell repülnie. Kérlek, nem lehetne, hogy hamarabb jöjjetek, mondjuk úgy ma? – Temeti anyu a tenyerébe a fejét. Én pedig érzem, hogy baj van. – És ha kifizetem az árát? Oké, értem. Beszélek vele és visszahívlak – sóhajt nagyot, majd kinyomja a készüléket és szomorúan megingatja a fejét.

- Nem láthatom? – Esek kétségbe, mire halványan elmosolyodik.

- De igen kicsim, csak nem most. Elutaztak és nem akar az anyukája hamarabb hazajönni. Holnapután érkeznek – néz rám sajnálkozóan.

- De nekem holnapután Helsinkibe kell mennem. Niko és aztán a turné meg Los Angeles – zagyválok. - Haza is kell mennem fizetés nélküli szabadságot kérni, míg vele vagyok és akkor, hogyan? Nincs is New York a tervben. Vagy egy évig nem leszek a város közelében sem. Mondtad neki, hogy akkor van a szülinapom? Én látni akarom a húgom, nem kell más ajándék – csapok az asztalra dühömben.

- Kitalálok valamit oké? Nyugi – nyom egy cigit a kezembe.

- Menjünk mi oda ahol ők vannak – lelkesülök fel, de anyu csak a fejét ingatja.

- A nagyszüleinél vannak, akik nem tudnak arról, hogy Daisy megkereste az apád. Nem akarják, hogy köze legyen hozzá, szóval nem mondták el nekik, hogy mi történt. Nem állíthatunk csak úgy be. És amúgy is. Nem hagyhatod itt őket – bök a terasz felé a fejével.

- Látni akarom – jelentem ki ellentmondást nem tűrően.

- Az erőszakoskodással nem mész semmire – szól rám kicsit erélyesebben, amitől rögtön észhez térek.

- Ne haragudj, de én csak… - harapom el mondat végét, ő pedig megértően pislog rám.

- Tudom édes, tudom – ül mellém, hogy megszoríthassa a kezem.

- Kimegyek – veszek mély levegőt, aztán egy pohár limondával és egy doboz cigivel felszerelkezve, elindulok kifelé, hogy Niko karjai közt leljek menedékre.

- Jól vagy? – húz az ölébe, nem engedve, hogy a mellette lévő székre üljek, mire csak elhúzom a számat és a mellkasához bújok. Nem kérdez semmit, a vállam cirógatja és Yvet próbálja megtanítani pár finn kifejezésre, amiből hatalmas röhögések kerekednek. Csak én nem tudok nevetni. Furcsa grimaszszerű mosolyokat tudok csak kipréselni magamból, semmi többet. Túlságosan beleéltem magam, hogy van egy testvérem, aki talán kárpótol Jenért. És most talán éveket kell várnom arra, hogy egyáltalán láthassam. Ez nem ér. Nagyon nem. Nem tudom mit tegyek. Hisz itt van Niko is. Már őt is figyelembe kell vennem. Nem akarok elszakadni tőle egyetlen percig sem. Túl sok időt töltöttünk már távol egymástól. De lehet, hogy Daisynek kell egy tesó, aki segít neki, valaki olyan aki nekem sosem volt. Hiába egy szülő nem olyan, mint egy nővér vagy egy bizalmas.

- Kulta – suttogja Niko a fülembe, mire ijedten rezzennek össze. Csak most tűnik fel, hogy már csak ketten vagyunk kint.

- Bocsi elbambultam – pislogok rá bűnbánóan.

- Elmondod, hogy mi a baj? – Simít végig az orrával az állam vonalán.

- Nem láthatom holnap a húgom. Elutaztak és csak holnapután érnek haza, de akkor én már nem leszek itt és fogalmam sincs mikor fújdogál erre a szél legközelebb – bújok a nyakához, hogy a bőre illatából merítsek erőt. Olyan finom és olyan megnyugtató.

- Maradj itt – szólal meg egy kis idő múlva.

- Tessék? – Nézek rá döbbenten.

- Maradj itt és találkozz vele, aztán gyere utánam – adja meg a legkézenfekvőbb megoldást.

- De nem akarok nélküled itt maradni – nyüszögök.

- Lia nekem muszáj mennem, így is Tia idegein táncolok – mosolyog rám. – De két napba nem halunk bele. Utána pedig ismét ott fogsz ülni az ölembe – néz rám csillogó szemekkel.

- De… - kezdenék akadékoskodni, a tenyerét viszont azonnal a számra tapasztja.

- Nincs de. Ez a megoldás. Ne aggódj, megértem és nincs semmi baj. Kiterveltünk mindent igen, de ez a kis módosítás még belefér. Fontos neked, hogy lásd, nekem meg az fontos, hogy boldog legyél. Addig én összepakolom a közös lakásba maradt cuccaim és találkozok Leenaval, hogy teljesen le tudjuk zárni a dolgaink. Meglátogatom a szüleim, jelentek nekik Oliverről, mert tuti, hogy anyu már tövig rágta a körmeit miatta és mire mindezel végzek, te már ott is vagy Helsinkiben.

- Biztos, hogy ez lesz a legjobb? – Húzom el a szám. Nem igazán örülök annak, hogy Lennaval akar kávézgatni. Az a nő olyan, mint a méreg. Ki tudja mi történik, míg én nem vagyok ott.

- Nem fekszem össze vele és nem akarok tőle semmit csak normalizálni a kapcsolatunkat. Muszáj, hisz tuti össze fogok még vele futni itt ott. Nem lenne jó ha haragban maradnánk, jobb megelőzni a kellemetlen szituációkat.

- Oké, tudom – bólogatok, mire elmosolyodik.

- Szeretem, hogy féltékeny vagy. Édespofa vagy olyankor – csókol szájon, de a mellkasára csapok.

- Kapd be, nem is vagyok féltékeny – duzzogok, mire nevetni kezd.

- Hát persze édes – kacag.

- Oké, az vagyok és? Te is az vagy – nyújtom ki a nyelvem, akár egy óvodás.

- Le fogom harapni – kacsint rám.

- Úgyse tennéd. Túlságosan szereted, mikor ezt csinálom – húzom végig az ütőerén a nyelvem hegyét, mire látványosan kirázza a hideg.

- Van benne valami – szusszant fel hangosan. – Velem töltöd a holnapi napot?

- Kivel mással? – Nézek rá mosolyogva.

- Jogos – bólogat bőszen, aztán felemel és a hálóig meg se áll velem, ahol azonnal egymásnak esünk.

A cuccaim összecsomagolva hevernek az előszobába. Hajnalban indulnom kell, bármennyire is nem füllik hozzá a fogam, tudom, hogy muszáj. Főleg, úgy nem, hogy a születésnapját külön töltjük. De a mai nap még a miénk. Séta, mozi, vacsora, aztán indulás a reptérre. Egész héten úgy tettem, mintha fogalmam sem lenne róla, hogy milyen nap lesz holnap, de ezt úgy látszik cseppet sem veszi a szívére. Inkább csak örül a vattacukornak, amit a parkban veszek neki és, amitől mindene ragad. Csak élvezi a lődörgést, én pedig azt élvezem, hogy ő nevet.  Kész nő, egy kislány lelkével megáldva. Még most sem igazán fogtam fel, hogy az enyém. Hogy lehetek ekkora piszok nagy mázlista, hogy ez tökéletes lány engem szeret?

- Ne bámulj már – lök vállon finoman. – Zavarba hozol – huppan le a pokrócra, amit alig fél perce terítettünk le.

- Gyönyörű vagy – ülök mögé, hogy a karomba húzzam és belepuszilhassak a selymes, illatos nyakhajlatába.

- Te meg sík hülye. Miért jöttünk ide? Hideg van – rázkódik össze a vastag kabát ellenére is.

- Mert itt nem zargat senki. Nincs mobil, se emberek. Csak te meg én – adok választ.

- Tehát most megint romantikázunk? – Néz rám vigyorogva.

- Néha kell – bólogatok. – De te miért vagy ennyire romantika ellenes? – Simogatom meg az arcát a mutatóujjammal.

- Mert hánynom kell a cukormáztól és a csöpögéstől. Én a tökös faszikat szeretem, nem a nyálgépeket – nevet rám.

- Tehát nem vagyok tökös, mert kicsit kényeztetni akarlak és veled lenni? Jobb lenne ha felállnék és beterelnélek a konyhába, hogy főzzél vacsorát míg sörözöm a fiúkkal? – Nézek rá komolyan.

- Nem – ingatja a buksiját. – Te tökös vagy, csak néha csodálkozom azon, hogy átmész Don Juanba, pedig már ezer éve meghódítottál – csókol szájon, amitől kiráz a hideg megint.  

- Kár – biggyesztem le az ajkaim mire meglepetten pislog rám.

- Mert? – Kérdez rá, mikor rájön, hogy nem fogom kifejteni.

- Mert férfi vagyok és imádok vadászni. Nincs semmi poén abba, ha lefekszik elém a préda. Lehet, hogy le kéne cseréljelek – húzom össze a szemöldököm, mintha komolyan elgondolkodnék azon, hogy lecserélem.

- Azt próbáld meg – könyököl a hasamba, mire fájdalmasan szisszenek fel.

- Hé te – szólok rá, a fájó területet simogatva.

- Mi van? – Pislog rám durcásan.

- Ez fájt – harapok a könyökébe, amivel a merényletet elkövette ellenem, amiből éktelen hancúrozás kerekedik. Mintha gyerekek lennénk, úgy fetrengünk és birkózunk a puha pléddel fedett földön. Hol ő harap gyengéden belém, hol én belé,  aztán mikor nem sikerül megharapnia az orrom egyszerűen végignyal rajta, válaszként ugyan ezt teszem az arcával. Mikor kezdek kifulladni, hagyom, hogy maga alá gyűrjön. Csikizéssel próbálkozik, de fapofával tűröm, hogy az ujjait az oldalamon cikáztatja.

- Ne már – biggyeszti le az ajkait, miközben továbbra is próbál valami reakciót kicsikarni belőlem.

- Mit ne már? – Vigyorgok pimaszul, a hátamon fekve, figyelve a csípőmön ücsörgő szépség morcos arckifejezését.

- Ne mondd, hogy nem vagy csikis – néz rám elkámpicsorodva.

- Rossz helyen csinálod – nevetek rá, mire felcsillannak a szemei és újult erővel veti bele magát a próbálkozásba. Eredménytelenül. – Soha nem jössz rá, hogy hol és milyen erővel kell próbálkoznod, de ezt még csinálhatod, jól esik – somolygok, az összekulcsolt kezeim a fejem alá rakva. A kitartása megint lenyűgöz, már majdnem a cipőmet hámozná le rólam, hogy a talpamon próbálkozzon, mikor egy nagy szusszantás után, rámdől akár egy krumpliszsák, amitől én nyekkenek nagyot.

- Gyenge vagy? – Vigyorog rám gonoszul. – Na jó – gördülne le rólam, de a dereka után kapok, hogy ne másszon le rólam. – Eressz el, gyengusz. Még agyonnyomlak a végén – kuncog fel, amire egy szemforgatással felelek.

- Máskor ne csapódj belém, mint egy meteorit – szólok rá, a haját babrálva. Az ujjaim a selymes tincsek közé csúsznak, akár egy fésű fogai, a mozdulat annyira önkéntelen és természetes és mégis olyan jól esik.

- Nem akarom, hogy elmenj – sóhajt fel, jó pár perc után.

- Csss – pisszegem le. – Ne rontsd el. Ez most olyan jó – nézek az ég felé. A hatalmas platánfák vaskos összefonódó ágaitól alig látni a tiszta kékséget. Gyönyörű az egész. Hiába vagyunk New York kellős közepén csend van. Néha egy-egy mentő vagy rendőrautó szirénájának hangja ugyan a fülembe kúszik, de ez eltörpül amellett, hogy a mellkasomon érzem a szíve dobbanásait. Olyan nyugalom száll meg, amit már évek óta nem éreztem. Mintha sebezhetetlenné válnék attól, hogy a lány a karjaim közt engem szeret. Pedig eddig azt hittem, hogy pont az ellenkezőjét érem el azzal, ha megnyitom a szívem és szabadjára engedem az érzelmeim. Azt gondoltam sebezhető leszek, de most rá kellett jönnöm, hogy tévedtem. Furcsa. Pont a szerelem tenne erőssé?

Igen.

Hisz érte képes lennék bármire. Hegyeket mozgatnék meg, csillagokat lőnék az égről, repülnék akár a madarak az égen, lemennék az óceán fenekéig, a legszebb kagylóért, akármire képes lennék, hogy boldoggá tegyem. Nincs lehetetlen. Megszűnt ez a fogalom a fejemben. Ha bárki is azt mondaná, hogy valamit nem tudok megcsinálni kinevetném.

A szívem felmelegedett és ez a melegség most szépen lassan minden porcikám átjárja és megbizsergeti. Érzem az erőt a sejtjeimben szétáradni, ez az érzés pedig megint mosolyra fakaszt.

Fel se tűnik sokáig, hogy Lia már nem a mellkasomon, hanem a vállamon pihenteti a fejét és engem figyel, miközben a nyakam cirógatja a pici puha ujjaival. Mikor észreveszem, azonnal elmosolyodik és nagyon lassan az ajkait az ajkaimhoz érinti. Olyan könnyed az egész, mintha egy felhővel csókolóznék. Alig ér hozzám, épphogy csak beindulna a dolog visszahúzódik, aztán újra kezdi a játékot. Úgy döntök, hogy kivételesen nem leszek se erőszakos, se követelőző, se türelmetlen, inkább kivárom, hogy mi fog kisülni ebből a furcsa szájat szájjal simogatásból. Nem kell sokat várni, egy idő után megunja és a nyelve hegyével rajzolja körbe az ajkaim, aztán ugyan ilyen lassú tempóban, kóstolgatni kezdi az alsó majd a felső ajkam, amitől egyre szaporábban kezd verni a szívem. A testem olyan intenzíven reagál, már egy ártatlan csókra is, hogy félő itt a parkban fogom leteperni. A nyelve őrjítően lassan csúszik a számba, de amint elkapnám a sajátommal, vissza is húzza, amitől csalódottan nyögök fel, de megértem a lényeget. Most ő irányít, hiába hagyja, hogy én domináljak általában, neki is kell az irányítás pár percig, tehát kénytelen vagyok átadni a gyeplőt és hagyni, hogy azt tegyen amit akar. És, hogy mit akar? Az őrületbe kergetni.

Újból megismétli az egész folyamatot, kezdve a megérintem a számmal a szád, aztán visszahúzódom játéktól. Nem törődik azzal, hogy szenvedek, mert annyira vágyom a csókja ízére, mint egy sivatagban bolyongó ember egy korty vízre. Ismét eljutunk odáig, hogy a nyelve a számba siklik, amitől minden izmom görcsbe rándul, a kezeim pedig önkéntelenül is ökölbe szorulnak, de megint nem tudom elég ideig tűtőztetni magam, ami nem marad megtorlatlanul. Újrakezdi ismét. Nem zavarja, hogy már zihálok az erőfeszítéstől amivel próbálom leküzdeni a saját türelmetlenségem, pedig olyan nagy a késztetés arra, hogy leteperjem és végre igazán megcsókoljam, de megint belemegyek a játékba és végre sikerrel járok. Ki tudom várni, hogy ő veszítse el a fejét, aztán pedig nincs megállás. Óráknak tűnő percekig ízlelgetjük egymást, egészen addig míg már szédülni nem kezdünk. Mosolyogva, levegőért kapkodva válunk szét, de még most is teljesen összesimulva fekszünk. A homlokom az övének döntöm, úgy nézek a szemébe.

-         Gyönyörű vagy – simogatja meg az arcom, mire elhúzom a szám.

-         Lüke – nyomok egy gyors puszit a szájára.

-         Nem, komolyan mondom. Még most sem tudom, hogy lehetsz ennyire… - harapja el a mondat végét, mintha nem tudná, hogy fejezze be.

-         Ennyire? – Kíváncsiskodom.

-         Nem tudom – mosolyodik el, miközben az állam vonalán húzza végig az ujjait. – Szoborszerű? – Pislog rám tanácstalanul.

-         Szoborszerű? – Nevetek fel, mire egy alig észrevehető halvány kis pír jelenik meg az arcán.

-         Ne nevess ki. Tényleg nem tudom. Nincsenek szavak rá – kacsint rám édesen mosolyogva.

-         Néztél már tükörbe kedves? – Kérdezem halkan.

-         Néha szoktam és nem, nem repedt még el – kuncog, mire én is elnevetem magam.

-         Kulta, akkor, hogy-hogy nem látod azt amit én? – Simítok most én végig az arccsontján.

-         Miért mit látsz? – Kérdezi halkan.

-         Egy angyalt – adom meg az egyszerű és tömör választ, mire elmosolyodik, de nem szól semmit, csak megcsókol.

Kamaszok módjára viselkedünk. Amint megunjuk a parkban való fetrengést, beülünk egy moziba, ahol pattogatott kukoricával dobáljuk egymást és csokigolyókat tuszkolunk a másik szájába, ha kér, ha nem, amiből hatalmas nevetések kerekednek. Mindenki furán néz ránk, de nem törődünk senkivel. Összeveszünk azon, hogy ki igyon előbb a kólából, aztán édes csókokkal békítjük ki a másikat. Mikor minden nasi elfogy, a vállára hajtom a fejem és a vásznat kezdem tanulmányozni, míg ő a combomon pihenteti a hatalmas tenyerét.

Mikor kijövünk nevetni kezdünk, hisz gőzünk sincs miről szólt a film. Túlságosan elvoltunk foglalva egymással, így hát gyorsan megegyezünk abban, hogy soha többet nem megyünk együtt mozizni.

Hiába tömtük tele magunkat édességgel, megint éhesek vagyunk, így egy kínai felé vesszük az irányt, de amilyen szerencsés vagyok megbotlok és majdnem hasra esek. Még jó, hogy Niko időben utánam nyúl és elkap.

-         Köszi - nevetek rá.

-         Semmi – kacag a hasát fogva, aztán amikor lenyugszik a hátára kap. – Jobb nem kockáztatni – mosolyog rám.

-         Bunkó – csapom vállon nevetve.

-         Lehet, de nem lenne mókás, ha a nőm orral csapódna a betonba és eltorzítaná a járda azt a csodás kis pofiját – kacsint rám.

-         Nagyon viccesek vagyunk ma – suttogom a fülébe, amitől megborzong.

-         Mindig vicces vagyok, nem csak ma – vágja rá kapásból.

-         Ó Mr. Ego, én kérek elnézést – somolygok.

-         Elnézve, mert kegyes is vagyok, nem csak humoros – húzza ki magát, mire megcsóválom a fejem és az arcom a nyakába hajtom, hogy érezzem a bőre semmihez sem fogható illatát.

Még az ajtón is úgy megyünk be, sőt a rendelést is úgy adjuk le, hogy a nyakába csimpaszkodom, mint egy kismajom.

Őrültek vagyunk, azt hiszem. Őrülten szerelmesek. Nem akarok elszakadni tőle egy másodpercre sem. De muszáj lesz. Hogy a fenébe fogom kibírni ezt a két napot? Fene vinné el az egészet. Olyan rossz lesz nélküle. Hogy fogok egyáltalán aludni? Azt hiszem már túlságosan hozzászoktam a jelenlétéhez, hogy éjjel hallgathatom a reszelős, nehéz légzését, a szívdobbanásait, hogy érezhetem ahogy a nyakamba fújja az elhasznált levegőt, ahogy szorosan magához présel és még álmában is a nyakamig húzza a takarót, nehogy megfázzak, nem törődve azzal, hogy éjszaka inkább a megsülés veszélye fenyeget. Igen határozottan szörnyű lesz ez a két nap nélküle.

Nézem ahogy elindul a tányérra pakolt ételért, miután letett a székre és megint úgy érzem, hogy le vagyok nyűgözve, a figyelmem pedig teljesen eltereli az előbbi gondolataimtól.

Egyenes háttal, felszegett állal mégis lazán sétál, ahogy szokott. A csípőjét finoman ringatja, de mégsem kelt olyan hatást, mintha hímringyó lenne, sokkal inkább egy király jut róla eszembe. Megint. Egy királyi hátsóval megáldva. Vajon tudatosan csinálja? Nem hiszem, hisz semmi mesterkélt nincs benne. Nem, biztos nem, hisz nem kelt hatásvadász érzetet.

Látom, hogy az alacsony kínai lány is nyálcsorgatva figyeli, ahogy közeledik felé. Megmosolyogtat a jelenet, hisz a lány elpirul, amint hozzászól és zavarában furán kezd nevetgélni, ami Nikoból is kicsal egy szívdöglesztő mosolyt, ezzel pedig csak fokozza a hatást. Fenséges, ahogy viselkedik, minden mozdulata valami többről árulkodik én pedig csak fejcsóválva figyelem, hogyan csavarja alig fél perc alatt szegény kiszolgáló lányt az ujjai köré.

Talán már megszokhattam volna, hogy ilyen hatást vált ki az emberekből, de valahogy mégsem megy. 

A legmegdöbbentőbb, hogy úgy tűnik nincs is tudatában azzal, hogy milyen kisugárzása van és, hogy mit művel vele a körülötte lévő emberekkel.

Egyszerűen elbűvölő, hogy bárkit akaratlanul képes a tenyeréből etetni és a legszörnyűbb és egyben legmókásabb, hogy mindenki be is kajálja az egészet.

Aztán jön az újabb sokk, mikor pár iskolás lány belép és megpillantják. Semmi kétségem sincs afelől, hogy tudják ki. Szinte látom, ahogy a bugyijukba olvadnak, majd veszett tempóban az egyik elkezd kutatni a táskájában, hogy előbányásszon egy füzetet és egy tollat, a többiek pedig követik a  példáját. Mint a kiéhezett keselyűk úgy veszik körbe. Félénken szólítják meg, de látni a szemükben azt a vad veszettséget, amitől az ember lánya halálra tud rémülni. Látom Nikon, hogy a háta közepére nem kívánja a lánykákat, mégis bájosan mosolyog és türelmesen aláirogat mindent, sőt hagyja, hogy csoportképet is csináljanak vele, de mikor még mindig nem engedik el, mert beszélgetni is akarnak vele, kezd kétségbeesni. Veszem a lapot, felállok és hozzájuk sétálok, hogy egy csókkal tudassam a lányokkal, hol is a helyük. Nem örülnek nekem egy cseppet sem, de visszavonulót fújnak és hagynak enni minket békében.

-         Köszi – sóhajt nagyot, mikor visszaülünk az asztalunkhoz.

-         Egy-egy – kacsintok rá. – Te megmentettél a pofára eséstől én meg tőlük – mosolygok rá.

-         Oké – bólint, de még mindig ott van a hála a zöld szemekben.

-         Ugye tudsz róla, hogy már most fent vannak a képek a neten? – Nézek rám mosolyogva, mire elhúzza a száját.

-         Igen és azt is, hogy kb. fél perc múlva az út túloldalán megjelenik egy fotós és elkezd kattintgatni, holnap pedig a csapból is az fog folyni, hogy Cornelia Anders és Niko Koskinen összejöttek, majd mennek a találgatások, hogy érdekből vagyok-e veled, hisz az apád befolyásos a zeneiparban és amúgy is az ő kiadójánál vagyok és te is megkapod majd a magadét. Remek lesz, de tényleg, Erre vártam – irronizál, mire elmosolyodom.

-         Ennyire zavar, hogy nyílvánosságra kerül? – Nézek rá kérdőn.

-         Utálom, ha a magánéletemben vájkálnak, bár tudom, hogy elkerülhetetlen. Nem tudtam soha megvédeni egyik kapcsolatom se. Miért te lettél volna kivétel? De nem ez a bajom, sokkal inkább az, hogy Helsinkiben meg akarnak majd kövezni téged – morog.

-         Miért is? – Értetlenkedek, de aztán ahogy a gyűrűsujjamon pihenő ezüstre pillant, leesik. – Ó, Leena miatt. Én vagyok a gaz csábító – húzom el a szám.

-         Valahogy úgy – bólint. – Mi voltunk az álompár, imádtak minket aztán pukk, kidurrant a lufi, amit körénk fújtak. Leena nemzeti kincs – nevet fel, minden öröm nélkül. – Én voltam a gonosz, aki csalta, aki piált, aki rosszat csinált, ő meg a szent aki mindent megbocsátott. Nem akarom tudni, hogy mi lesz, ha hazamegyek. Lehet engem is lelőnek, mert nem vettem el – néz rám komolyan.

-         Tehát ez aggaszt? – Fogom meg a kezét.

-         Magam nem féltem, mosolygok kettőt, írok három dalt és minden bűnöm megbocsáttatott, de ha te beteszed a lábad az országba, úgy, hogy addigra a világot körbejárták ezek a képek, abból botrány lesz. Főleg, hogy a toronyba fogunk lakni, ahol köztudottan Leenat sem tűrtem meg két napnál tovább – szusszant fel dühösen.

-         Nem baj ha szajhának hisznek. Mi tudjuk az igazat és kész, nem kell több. Hidd el megbirkózom vele – simogatom meg az arcát megnyugtatóan.

-         De nem akarom, hogy szajhának tartsanak és, hogy meg kelljen ezzel birkóznod. Azt akarom, hogy hagyjanak békén minket – fakad ki.

-         Oké, elég volt. Ezen ne aggódj, mert nincs értelme. Hisznek amit hisznek, mi pedig bebizonyítjuk, hogy tévednek. Amúgy meg Matt Anders lánya vagyok. Kicsinek szerinted mennyit kaptam? Már akkor ribanc voltam, mikor még csak babákkal játszottam a szobámban és királylánynak képzeltem magam, tehát ki fogom bírni.

-         Sajnálom – mosolyog rám szégyenlősen, mire megint megcsókolom.

-         Fogd be – suttogom a szájába, mire elneveti magát.

Hazaérve, azonnal az ágyban kötünk ki. Próbáljuk már előre bepótolni ezt a két napot, hisz szükségünk van a másikra. Hosszú órákon át kényeztetjük egymást, egyszerűen lehetetlen betelni vele, de mégis muszáj véget vetni az egésznek. Jari és Mika már ránkszóltak, hogy ideje elszakadnunk egymástól.

-         Hogy fogom kibírni a csókjaid nélkül? – Nyomok egy újabb csókot az ajkára, mikor már alig van időnk egymásra. Tudjuk, hogy öltöznünk kéne, de nem akaródzik. 

-         És én az érintésed nélkül? – Nyüszög, mint egy kivert kutya, miközben olyan szorosan ölel, hogy úgy érzem menetem megfulladok, de nem érdekel.

-         Ha három percen belül nem tűnök el külön-külön a fürdőszobában én esküszöm bemegyek – kiabál Mika.

-         Irigy vagy mi? – Üvölt ki Niko, aztán megint csókolózni kezdünk, a válaszra pedig nem is figyelünk.

-         Muszáj menned – ölelem át.

-         Tudom – Emel fel az ágyról, aztán a fürdőbe visz, hogy Mika fenyegetésével nem törődve együtt zuhanyozhassunk le. Kihasználunk minden másodpercet, amit még együtt tölthetünk

Akárhova lépek, ott van és ez megnyugtat. Váltjuk egymást a szekrénynél, a mosdónál és közben kisebb nagyobb csókokat lopunk a másiktól.

-         Mindened megvan? – Kérdezem halkan, mikor leérünk a nappaliba, ahol már mindenki startra kész. Yv Mad ölében ül, a fiúk Dorahtól búcsúzkodnak.

-         Téged nem csomagoltalak be – ölel át.

-         Sietek – suttogom és újabb csók csattan el. Olyan nehéz elválni tőle.

-         Tudom – bólint. – Na menjünk - adja ki a parancsot miután ő is megölelgette Doraht. Két taxival jutunk el a reptérig. Az idő pedig úgy tűnik, mintha felgyorsulna. Az előbb adták le a csomagjaikat, de már szállhatnak is fel a gépre, én pedig nem tudok mit tenni ellene. Talán vele kellett volna mennem és akkor nem érezném azt, hogy már most hiányzik pedig még itt van és engem ölel.

-         Szeretlek – csimpaszkodok rá megint csak most szemből. A fenekem alá nyúlva tart meg és hagyja, hogy a lábaimmal körbetekerjem a derekát. Úgy tűnik meg se kottyan neki a súlyom.

-         Én is szeretlek Kulta. De csak két nap. Ki kell bírnunk – súgja a számba és újabb szédítő csókot kapok, majd levegő után kapkodva elválik tőlem és az órájára néz. – Boldog szülinapot kincsem– mosolyog rám, mire döbbenten pislogok egy fél percig, de nincs időm arra se, hogy végiggondolja vajon honnan tudja, hogy ma van a szülinapom, már megint az ajkaimra tapasztja a száját.

-         Niko, ereszd el, indulni kell – köszörüli meg Jari a torkát, mire Niko engedelmes nagyfiúként, letesz a földre szorosan megölel, finnül a fülembe suttogja, hogy szeret, majd végigsimít az arcomon.

-         Ha hazaértél nézz be az ágyad alá, jó? – Kezd el hátrálni, de még mindig fogja a kezem.

-         Jó – bólintok ledöbbenve, hisz nem csak azt tudja, hogy milyen nap van, hanem az órára pillantva rájövök, hogy azzal is tisztában van, hogy pontosan mikor születtem. Tuti anya keze van a dologban. Vagy nem?

-         Otthon várlak – kacsint rám.

-         Hívj ha odaértél jó? – Kérdezem halkan mire bólogatni kezd.

-         Mindenképp – csúszik ki a kezem a kezéből.

-         Hiányzol – suttogom, mikor átlépi a kaput.

-         Te is nekem – mosolyog rám.

-         A csokifagyinál is jobban – nevetek fel, mert kezdem magam úgy érezni magam, mintha egy ostoba nyálas film főhősnője lennék.

-         Mindennél jobban – nevet ő is, aztán sarkon fordul és felriszálja a csontos, de mégis szexi hátsóját a gépre ami messze repíti tőlem.