-
Minden oké? – Bökdösi meg Mika a karom, mikor felszáll
a gépünk.
-
Nem igazán! – húzom el a szám és újabb vodkát hajtok le.
Ha valamit utálok az a repülés. Liftezik a gyomrom fel és le, az alkohol pedig
alig enyhíti a dolgot. Bezzeg mikor Lia cirógatott a gépen rögtön sikerült
elaludnom. De ő most nincs itt, a piálás pedig nem enyhíti a feszültségem.
Hirtelen rájövök, hogy van valami amit még a repülésnél is rosszabbul tűrök, az
pedig az, hogy a nő akit szeretek nincs mellettem, nem fogja a kezem és még két
napig hiányolnom kell a közelségét.
-
Morcos vagy – mosolyog rám a barátom, de nem reagálok
semmit. Igaza van. Hisztis vagyok, mert nem érzem az illatát és nem tölthetem
vele a születésnapját. Át akarom ölelni, meg akarom csókolni és igen, látni
szeretném, hogy mit szól az ajándékához. Örülni fog neki? Vajon tetszik majd
neki? Hiába én nem vagyok olyan kreatív, mint ő, de azért remélem rájön, hogy
mennyit jelent nekem és, hogy mennyire komolyan gondolom azt ami közünk van.
-
A csajok nélkül nem vagytok ugyanolyanok. Ez a két
szőke liba elvette az eszeteket – mosolyog rám majd Madre Jari.
-
Elkapta mindkettő a csúnya halálos kórt. Szerelembe
estek – kap Mika színpadiasan a szívéhez, de valahogy nem tudok most nevetni
rajta. Inkább Madet figyelem, aki hozzám hasonlóan sorra hajtja le a vodkákat
és életuntan bámul maga elé. Yv tényleg ekkora hatással volt rá?
Igazuk van, tényleg elment az
eszünk.
Még soha, semmilyen nőszemélyeket
nem hagytunk el ilyen nehéz szívvel és nem is fordultunk ennyire magunkba
egyszer se. Még akkor se voltam ilyen szarul mikor Leenaba még halálosan
szerelmes voltam és el kellett mennem három hétre. Őt sokkal könnyebben hagytam
el. Vajon Liával miért más minden? Miért érzem úgy, hogy kitépték a szívem? Ez
az üresség kiborít. Nem lehet, hogy valakitől ennyire függjek. Én soha nem
függtem senkitől, soha senki hiánya nem viselt még meg ennyire. Pedig alig egy
órája vagyunk úton és máris borsónyi nagyságúra zsugorodott a gyomrom.
-
Elnézést – intek az egyik légi kísérőnek, aki
mosolyogva, fenék riszálva lép mellém, sőt még kicsit le is hajol és
kidomborítja a melleit, amire így tökéletes rálátásom nyílik a félig kigombolt
blúzán keresztül.
-
Miben segíthetek? – Kérdezi negédesen, amitől
hányingerem lesz. Úgy rebesgeti a szempilláit, mint aki valamit nagyon akar.
Van is egy tippem arra nézve mit szeretne. Hogy húzzam be az egyik mosdóba és
dugjam meg. Máskor talán megtettem volna, de most… Liát akarom. Rá se tudok
nézni más bigére, még akkor se ha hosszú combú, rövid szoknyás és gyümölcs
illatú.
-
Még egy vodkát kérek – bökök az üres poharamra
mogorván. Eszem ágában sincs leállni flörtölgetni vele. Nem érdekel.
Szerencsére veszi a lapot és nem illegeti tovább magát csak elveszi az üres
poharat előlem, hogy teletöltve hozza vissza.
-
Mi bajod? – Suttogja Mika mérgesen. – Tök kedves a kis
csaj, te meg paraszt módon viselkedsz. Egy köszönömöt igazán
megereszthettél
volna – sziszegi.
-
Az a dolga, hogy kiszolgáljon – mordulok fel.
-
Most ez lesz? Hisztizni fogsz míg a bigéd meg nem
érkezik? Te komolyan belezúgtál? – Néz rám döbbenten és kissé mérgesen.
-
Hagyjál már – fordulok az ablak felé.
-
Niko, mi a fasz van veled? Nem készülhetsz ki ennyire
attól, hogy két napig nem dughatsz a szöszivel – suttogja továbbra is, nem
értve, hogy most kibaszottul arra van szükségem, hogy senki ne szóljon hozzám.
-
De igen, kikészülhetek, hisztizhetek, durcázhatok.
Szívem joga. És most kussolj el, mert neked meg ahhoz van jogod itt, mellettem
ülve, hogy befogd a pofád – dörrenek rá, mire sértődötten fordul Jari felé.
Tudom, hogy nem rajta kéne levernem
dolgokat, de per pillanat olyan vagyok, mint egy időzített bomba, amihez
jobb nem nyúlni. Ismét az ablak felé fordulok, benyomom a zenét a fülembe és
lecsukom a szemem. Megpróbálok aludni, hisz azzal is telik az idő, de nem sokra
megyek. Még aludni se tudok. Újabb óra szenvedés után újabb és újabb vodkákat
gurítok le és ahogy látom ezzel nem vagyok egyedül. Madnek is állandóan tele a
pohara, a személyzet folyamatosan körülöttünk sündörög, mert pontosan tudják,
hogy vagy egyikünk vagy másikunk újabb kört fog kérni. És, hogy mi az eredmény?
Három óra alatt sikerül taccsra tenni magunkat. De legalább elalszunk.
Amint hazaérünk Yv azonnal a szobájába megy. Nincs jó kedve,
ahogy nekem se. Dorah nincs sehol, valószínűleg már régen alszik. Olyan csendes
és kihalt minden most. Nélkülük. A lépcsőn lassan baktatok fel, de a felénél
eszembe jut amit Niko mondott a reptéren. Ha hazaértem nézzek be az ágyam alá.
Megszaporázom a lépteim, feltépem a szobám ajtaját és az ágy mellett hasra
vetem magam. Ahogy felhajtom az ágytakarót azonnal elmosolyodom. Vajon, hogy
jutott eszébe pont oda tenni egy csokor virágot víz nélkül? Lassan halászom ki
a virágokat az ágy alól, majd mélyet szippantok belőlük. A szoba megtelik a hófehér
liliomok, fréziák, rózsák, jácintok és gyöngyvirágok illatával, de csak egy
percig foglalkozok ezzel. Az alatt ugyanis lapul még valami. Egy méretes
boríték. Ahogy megfogom azonnal megérzem, hogy nem csak egy képeslap lapul
benne, hanem valami más is. Valami nehéz. Valami, amit nem borítékba szoktak
tenni. Nem is tévedek sokat. Amint sikerül kihalászni, azonnal szét is tépem a
vékony papírt, amiből egy vörös bársonyzacskó pottyan a földre egy papírlappal
és egy CD-vel együtt.
A lapot széthajtogatva azonnal rájövök, hogy ő írt valamit.
Valamit finnül, amiből egy mukkot nem értek. Bosszantó, de mégis megmosolyogtat
a kis feladványa. Kénytelen leszek megtanulni az anyanyelvét, hogy máskor ne
tudjon így kínozni. Bár az értetlenség mellé más is társul. Boldogság. Gondolt
rám és ha ő nem is lehet itt valami mégis itt maradt tőle, belőle. A fekete
tintával írt kusza számomra értelmetlen sorok, mégis hordoznak valami jelentést.
Csak én nem tudom mit. Pont olyan, mint ő. Kusza, néha értelmetlen, de ha
feccölsz belé egy kis energiát mégis megfejthető. Úgy érintem meg a jellegzetes
pici betűket, mintha őt magát simogatnám. Az írását ezer közül is fel lehet
ismerni. Tényleg tükrözi őt.
Hiába izgatja jobban a bársonyzacskó tartalma a fantáziám
következőnek mégis a CD-t teszem be a lejátszóba. Alig fél perc múlva fel is
csendül a semmi mással össze nem hasonlítható mély bariton, amitől hatalmasat
dobban a szívem. Egy szál gitárral kísérve énekel, nekem meg lúdbőrözik az
egész karom, hisz tudom, hogy ez is az enyém. Nekem írta, nekem szól, én
kaptam, én ihlettem meg. Az egész úgy tökéletes ahogy van. Mosolyogva meredek
magam elé. Hihetetlen egy pasas, talán meg sem érdemlem, de kit érdekel mikor
ilyen meglepetéseket tartogat?
A hangját hallgatva, szinte visszalebegek a pici zacskóhoz,
ami még mindig a földön hever. Mintha szárnyaim nőttek volna, repülök a
boldogságtól. Nevetnék és sírnék is egyszerre szívem szerint.
Félve húzom meg a madzagot, ami összetartja az erszénykét.
Fogalmam sincs mi lehet benne, vagy mire számítsak ezek után. Úgy érzem már így
is többet kaptam, mint kellett volna, de a kíváncsiságom legyőz újra.
Három apró tárgy és egy vékony kis papírfecni is a
tenyerembe csúszik amint felfordítom a tasakot. Ami először megragadja a
figyelmem az a két kulcs, amik egy fekete selyemszalaggal vannak összekötve. Az
egyiken zöld a másikon kék gumi van. A szalag masnijának végén pedig ott lóg a
papírdarab, amin két pici sor áll.
Kék = kapu. Zöld =
ajtó. Riasztó: 79853.
Úgy igazságos, ha
neked is van kulcsod hozzám (-:
Nevetni kezdek, hisz tudom, hogy mennyit jelent neki a
tornya, az pedig, hogy kulcsot kapok hozzá meggyőz végképp arról, hogy komolyan
gondolja a dolgokat. A megmaradt parányi kétségek ettől a kis gesztustól
végképp elszállnak, de van még valami a tenyerembe. Egy kicsi szintén vörös
bársonydoboz, ami zörög, ha megmozdítom. Valahogy zsigerből érzem, hogy ennek a
pici ékszeres dobozkának a tartalma a legfontosabb, még akkor is, ha alig fél
perce kaptam kulcsot a házához, amit elméletileg csak azzal lehetne
megspékelni, ha egy cetlin kérné meg a kezem, ami a dobozban pihenne egy
gyűrűre kötözve.
Félve pattintom fel a tetejét, habár tudom, hogy nem gyűrűt
kapok. Ott azért még nem tartunk.
Viszont a szám is tátva marad, amint meglátom mi is zörgött
eddig. Nem gyűrű ugyan, de majdnem hasonló horderejű. Hisz ékszert kaptam.
A vékony fehérarany karkötőn különböző medálok lógnak. Egy szív,
egy kulcs és egy kincses ládika. Valahogy nem lepődök meg, hogy a karkötőn is
lóg egy cetli, rajta az ő írásával.
Csak egyetlen nőnek…
Döbbenten pislogok a karkötőre, miközben még mindig szól a
hangja a lejátszóból. Tudom mit mesélt az ékszerekről, hogy mit mondott neki az
apukája. Csak egyetlen nőnek vegyen ékszert, annak akit feleségül vesz. Én már
kettőt is kaptam. Van egy gyűrű az ujjamon, ami az övé ugyan, de most van
valamim, amit ő vett, nekem. Én vagyok az-az egyetlen.
Tia a reptéren toporog és ránk vár, nem nehéz kiszúrni bár még
mindig kicsit kótyagos vagyok. A pia és az alvás nem tett túl jót az
észjárásomnak, de szerencsére meg tudok állni a lábamon. Maddel egymást
támogatjuk a kijárat felé, miközben Tia mellettünk puffog, hiába ölelgettük
meg.
-
Olyan szagotok van, mint egy pöcegödörnek. Ti meg, hogy
hagyhattátok, hogy egy hülye repülőúton így berúgjanak? – Szúrja le Jarit és
Mikat, amin mi Maddel jót mosolygunk. – Francba veletek. Így kell hazajönni? –
Ver minket is vállon, de semelyikünk nem érzi meg. Fel se fogjuk, hogy mennyire
pipa ránk.
Eltámolygunk az autóig, aztán én
szinte azonnal be is ájulok. Csak arra térek észhez, hogy Tia rázogat és rajtam
kívül már senki nincs a kocsiban.
Büszkeséggel tölt el, hogy
sikerül segítség nélkül, a saját lábamon betámolyogni a hálószobámba, ahol
hasra fekve ismét elalszom, nem törődve a zsörtölődő nővel, aki minden lépésem
árgus szemekkel követte.
A reggeli fejfájáson nem lepődök
meg igazán, de legalább úgy érzem, hogy kipihentem magam. Nem keltett fel a
hülye napfény, nem úgy, mint Los Angelesben. Örök hála annak, aki kitalálta a
redőnyt, amivel be lehet sötétíteni az egész házat.
-
Lassan kaparom össze magam és vánszorgok el fürdeni,
borotválkozni és fogat mosni. Felfrissülve, immáron nem szeszkazánként
bűzölögve csoszogok le a konyhába egy szál melegítőnadrágba, ahol azonnal
számolgatni kezdek kávéfőzés közben. Hülye részegség. Elfeledtette velem, hogy
megígértem telefonálok, amint leszállt a gépem. Lia már tuti halálra izgulta
magát, pedig semmi oka rá. Basszus kezdődik. Már most nem tudom betartani amit
ígértem, pedig igyekszem esküszöm. De nem tehetek róla, mindig kimegy a
fejemből, hogy telefonálnom kell. Most mégis felemelem a készüléket és hívom.
Alig pár csöngés és fel is veszi.
-
Szia – nevet bele a telefonba, én meg teljesen
ledöbbenek. Huh de rég volt, hogy nem baszott le valaki azért, mert nem időben
telefonáltam. Leena mindig kiborult ettől, ő meg nevet.
-
Szia – mosolyodok el. – Ezek szerint nem haragszol –
állapítom meg hangosan.
-
Miért haragudnék? – Kérdezi értetlenül.
-
Mert megígértem, hogy hívlak amint leszálltam de nem
tettem – szégyellem el magam picit.
-
Tudtam, hogy elfelejted – kacag fel. – Nem gáz.
-
Kezdem azt hinni, hogy előre tudod mit fogok
elfelejteni – suttogom.
-
Lehet. De amúgy minden oké? – Kérdezi kíváncsian.
-
Egyenlőre igen – bólogatok. – Megnézted mi van az ágy
alatt? – Kérdezem halkan.
-
Igen – feleli.
-
És? – Kezdek el izgulni.
-
Imádom és köszönöm. Fantasztikus vagy, bár nem tudom,
hogy…
-
Megérdemled és komolyan gondoltam – szakítom félbe,
mert pontosan tudom mire gondol és min problémázik. – Tehát tetszik? – Kérdezek
rá nyíltan.
-
Iszonyatosan. A karkötőt csak a karommal együtt vehetik
le rólam. Tényleg köszönöm. Gyönyörű. És a virágok is csodásak – kezd el
hálálkodni. – De mi van a lapon? Fordítsd le, légy szíves.
-
Nem, nem – nevetek fel. – Azért van finnül, hogy
nekiállj nyelvet tanulni. Ha itt fogsz élni velem szükséged lesz rá.
-
Niko, kérlek – fogja könyörgőre.
-
Nem – makacsolom meg magam.
-
Gonosz vagy – vágja be a durcát.
-
Tudom, de így szeretsz – kuncogok miután rágyújtottam
egy cigire.
-
Túl sokat képzelsz magadról Koskinen. Nem is értem,
hogy fértél be az egodtól az ajtón – gúnyolódik, de tudom, hogy nem komoly.
-
Mikor jössz?
-
Holnap este. Ma délután találkozom Daisyvel. Félek –
válik komollyá a hangja.
-
Jó lesz, ne izgulj. Van egy húgod és ez király. De ha
nem jön be elcseréljük a kis tesóink. Te megneveled az öcsém én meg a húgod. Na?
– Próbálok viccelődni.
-
Azt se tudod hol van per pillanat Oli – kuncog fel.
-
Épp az benne a jó. Nem lesz vele sok bajod. Sose ott
van ahol lennie kéne, mindig eltűnik. Azért remélem még él és nem belezték ki
amiatt a hatalmas pofája miatt – nevetek fel, hisz ismerem az öcsém. Akármikor,
akárhol képes bajba kerülni. Már az oviban is én cibáltam ki a sárból a
kiscsoportos pisist, aki ölre ment egy labdáért. Nem mintha nem lett volna
másik. De hiába nyomták a kis kakas fejét a sárba és a hólébe az viaskodott
tovább, ez pedig azóta sem változott. Mindig balhéba keverik, tehát csak
remélhetem, hogy Liza vigyáz arra az észkombájnra és valamikor hazajön végre
Helsinkibe, ahol anyu majd szem előtt tarthatja.
-
Valld be, hogy imádod Olivert – nevet fel.
-
Az öcsém, egyértelmű, hogy gyűlölöm mióta megszületett
és elvonta rólam a figyelmet, majd különös kegyetlenséggel eltörte a kedvenc
játékom és megcsócsálta a kedvenc csokijaim, míg nem voltam otthon – vonok
vállat, bár ő ezt nem láthatja.
-
Oda vagy érte – jelenti ki határozottan.
-
Jó, jó, igazad van. De soha nem mondhatod el ezt neki –
adom meg magam.
-
Rendben, tőlem nem tudja meg, hogy aggódsz a seggéért,
talán még az anyukátoknál is jobban – nevet tovább, én meg rájövök, hogy bőven
elég, hogy a mennyben érezzem magam az is, hogy az angyali hangját hallom és a
nevetése a telefonon át is csilingel a fülemben. Azért mégis jobb lenne ha itt
ülne mellettem.
-
Köszi – sóhajtok fel színpadiasan, mire újabb
nevetéssel ajándékoz meg.
-
És mit csinálsz ma?
-
Pakolok és áthozom ide minden cuccom és ahogy elnézem
tegnap Tia hagyott itt egy vaskos mappát is – akad meg a szemem a konyhapulton
heverő dosszién, ami tuti nem volt itt mikor elmentem.
-
Készülnöm kell – sóhajt nagyot.
-
Menj és ne izgulj oké? Minden rendben lesz, én is
megnézem Tia mit hagyott itt, holnap este pedig találkozunk a reptéren – veszek
mély levegőt, mert alig várom, hogy megint velem legyen.
-
Ne hagyd, hogy Leena elcsavarja a fejed –
aggodalmaskodik, ami most engem késztet nevetésre.
-
Francba pedig pont azt terveztem, hogy hagyom magam
gerincre vágni – szórakozok tovább.
-
Poénos vagy Koskinen nagyon. Na megyek, majd hívlak,
hogy mikor érek oda – morog.
-
Oké, akkor legalább lesz időm kidobni a nőim az ágyból
– mosolyodom el, tudván, hogy ezzel a kijelentésemmel felpaprikázom.
-
Csak nehogy az új pasimmal menjek – vág vissza.
-
Mindennél jobban Kulta – búgom a készülékbe.
-
Én is téged. Szia – köszön el, majd én is elrebegek egy
hellót és bontom a vonalat.
A fekete mappában egy rakás
szerződés van, amiről már csak az én aláírásom hiányzik. Elmegy az egész
délelőttöm azzal, hogy átolvassam őket és aláírogassam mindet. Az utolsó pár
papíron viszont dátumok vannak. Mikor hol és mit kell csinálni. Már holnap
indul a mókuskerék, tehát tényleg csak a mai napom maradt arra, hogy
összecuccoljak a Leenaval közös lakásomban és meglátogassam Aleksit és Katját.
Azt se tudjam melyikkel kezdjem,
de öltözködés közben rájövök, hogy könnyebb a dolgom ha felhívom Madet. Ma neki
sincs dolga, ő majd segít összepakolni és amúgy is neki van akkora kocsija,
hogy elég legyen egyszer fordulni a költözés során.
Nem kell sokat várni rá, főleg,
hogy ő utálta Leenat a legjobban mindenki közül. Nem lepődöm meg, hogy lelkesen
támogatja a pakolást.
A kulcsom még most is beleillik a
zárba, minden ugyan úgy van, ahogy itt hagytuk pár hete. Azaz majdnem minden. A
nehéz sötétítőfüggönyök be vannak húzva, a lakásban már egy gramm oxigén sincs
és valami furcsa bűz terjeng a levegőben. Ahogy felkapcsolom a villanyt, leesik
az állam. Piás üvegek hevernek szanaszét, a lakásban őrjítő kupleráj uralkodik,
olyan amilyet még én se tudok produkálni. Minden széttörve, szétszaggatva. A
hamutartóból már kicsordultak a csikkek, de nem csak a dohány hanem a fű
jellegzetes illata is a levegőben terjeng. Sőt van még valami… Mint az égett
műanyag, olyan a szaga. Mad értetlenül pislog rám, miközben sokkosan lépek
beljebb. A kulcsom automatikusan dobom a komódon lévő tálba, ahol összekoccan
egy másik csomóval. Leena kulcsai.
- Mi a fene történt itt? Lehet,
hogy megbolondult, mert nem vetted el? Ő rendmániás, sose csinált volna ilyen
rumlit – suttogja Mad, kikerülve pár földre vetett ruhát.
- Nem tudom – csóválom a fejem,
döbbenten. – Leena? Leena itt vagy? – Merészkedek egyre beljebb és akkor
meglátom őt. Menyasszonyi ruhában elkenődött sminkkel, kuporog az egyik
sarokban. Az ujjai közt egy cigi füstölög, a haja kócos, neki pedig olyan szaga
van, mintha rohadna, de mégis él. Zihál és mered maga elé.
- Hazajöttél? – Mosolyodik el
mikor észrevesz. – Hazajöttél hozzám – térdel fel, én pedig azonnal tudom mi a
dörgés. Be van lőve, valószínűleg rá is piált és ki tudja még mi van benne. –
Tudtam, hogy hazajössz hozzám, mert engem szeretsz – nevet fel eszelősen.
- Leena, mit műveltél magaddal? –
Guggolok le elé a könnyáztatta szürke arcon végigsimítva.
- Vártam. Vártam rád. Megígértem,
hogy várni fogok – dünnyögi vontatottan. – De el kellett bújni a pókok elől. A
hálóban vannak, ne menj be, mert bántani fognak – bújik a mellkasomhoz.
- Milyen pókok? Miről beszélsz? –
Ölelem át gyengéden a csontsovány testet.
- A pókok – öleli át a derekam.
Tiszta zagyvaságokat beszél.
- Na jó, megyünk fürdeni – emelem
a karomba. – Mad nyisd ki az ablakot kérlek, míg én lefürdetem. És főzz egy
bitang erős kávét – nézek a barátomra, aki falfehéren bámul a karomban lévő
lányra, aztán bólint egyet és elindul.
Sajnos a jeges víz sem segít. Nem
hagyom elszabadulni a gondolataim, átkapcsolok automatikus üzemmódra, miközben
levetkőztetem. A ruha, ami olyan mesésen állt rajta aznap mikor utoljára láttam
most több helyen ki van égetve és ha jól látom nem egyszer le is hányta már.
Nem akarok bele se gondolni, hogy mi történhetett vele, míg távol voltam. Láthatólag
semmi jó. Didereg és sikítozik, mikor belerakom a kádba, de lefogom és
megpróbálom elcsitítani, több kevesebb sikerrel. Mikor már végre nem kiabál
zokogni kezd és értelmetlenül hablatyol. Nem értem mit akar.
-
Itt maradsz velem? – Kapaszkodik a karomba, akár egy
rémült kislány, aki eltévedt a nagyvárosi forgatagban. – Ugye velem maradsz
örökre most már? Ugye igazam volt és az a lány nem szeret? Ugye Niko?
-
Leena, hagyd ezt abba kérlek. Ha kijózanodtál
megbeszéljük – samponozom be a haját.
-
Úgyis tudom, hogy engem szeretsz – mosolyodik el
magabiztosan.
-
Leena, elég – dörrenek rá, mire összerezzen és megint
sírni kezd. Bűntudatom támad. Én tettem ezt vele és most még kiabálok is, de
nem tehetek róla. Iszonyatosan mérges vagyok, főleg mikor meglátom a karját,
amin ott virít a tű nyoma. A pupillái tűhegynyire szűkültek össze és amúgy is
életemben nem láttam még őt ilyen pocsék állapotban.
-
Niko, ezzel mit csináljak? – lép be Mad egy cipős doboznyi nyugtatóval, jó pár tűvel és több zacskónyi droggal a kezében.
-
Húzd le a wc-n – szólok rá.
-
Ne – szól rá Leena. – Azok csak táplálék kiegészítők meg
vitaminok – magyarázza teljes meggyőződéssel a hangjában.
-
Ki a faszt akarsz átverni? Megint lezúgtál a gödör
aljára, de nem hagyom, hogy ezt csináld – rázom meg és megnyitom a csapot, hogy
lemossam róla a habot.
-
De én nem csináltam semmi rosszat. Én nem – kezd el
szipogni megint.
-
Elég – emelem ki a kádból, majd szárazra dörgölöm és
belebújtatom az egyik fogason lévő köntösbe. – Idd meg – nyomom a kávét a
kezébe, miután kicipeltem a hálóba.
-
Nem kell – dönti a homlokát a tenyerébe, az asztalon
könyökölve.
-
Leena, idd meg. Most – csattanok fel.
-
Ne kiabálj velem te szemétláda – néz fel rám.
Iszonyatos gyűlölet ég a szemiben. Rémisztő. Mintha teljesen elment volna az
esze.
-
Nem csinálhatod ezt – ülök mellé. – Köztünk vége van,
de ez nem jelenti azt, hogy ki kéne nyírnod magad. Amúgy is megígérted nekem,
hogy nem drogozol többet – nyúlok a kezéért, de elhúzódik tőlem.
-
Te is megígérted, hogy elveszel és sosem hagysz el,
hogy együtt fogunk élni és boldogok leszünk. Hogy gyerekeink lesznek és életünk
végéig szeretni fogjuk egymást - motyogja, maga elé meredve. Már nem kiabál.
Ismét visszasüpped abba a furcsa delíriumos állapotba.
-
Nézz rám – nyúlok az álla alá. – Szeretlek, de már nem
vagyok beléd szerelmes. Össze kell szedned magad oké? – Nézek mélyen a szemébe.
-
Tényleg beleszerettél abba a kis cafkába? – Néz rám
értetlenül könnyes szemekkel.
-
Igen – bólintok határozottan, hogy ő is megértse,
szeretem Liát.
-
Azért mert fiatalabb nálam igaz? – Gördül ki egy újabb
könnycsepp a szeméből.
-
Leena ennek semmi köze a korhoz. Tudod, hogy mi már nem
voltunk olyanok, mint régen – próbálom elmagyarázni neki türelmesen mi is
történt.
-
Én ezt nem értem – csóválja a fejét, majd a halántékát
kezdi masszírozni. – Minden rendben volt. Azt mondtad szeretsz, hogy nem tudsz
nélkülem élni, aztán ott voltunk a parton és már minden készen állt és akkor
megjelentél és azt mondtad, hogy nem vehetsz el, én meg azt, hogy menj, mert
tudtam, hogy visszajössz. Két hétig vártalak, de nem jöttél és most mégis itt
vagy, de nem értem jöttél és… Nem, nem értem. Gyereket akartunk – néz rám.
-
Hiba lett volna – hajtom le a fejem. Valahol megértem,
hogy nem érti. Én se értem, hogy lehet valakibe ilyen villámcsapásszerűen
belezúgni. Talán nem kellett volna Leenaval az utolsó percig húzni a dolgot.
-
Hogy lehetett volna hiba? Én nem értem, magyarázd meg,
hogy miért. Mivel jobb ő? Mit tud adni amit én nem adtam oda? Miért ő? Valamit
rosszul csináltam igaz? – Néz rám kétségbeesve.
-
Nem csináltál semmit rosszul – suttogom megnyugtató
hangon.
-
Akkor? – Pislog rám értetlenül.
-
Nem tudom. Csak beleszerettem. Nem a te hibád, nem is
az övé és nem is az enyém. Nekünk már nem ment és jött ő, aki erre rádöbbentett.
Leena, te is fogsz találni valakit, akit szerethetsz és lesznek gyerekeid is,
csak nem tőlem. Szétváltak az útjaink, de ez nem a világ vége. Gondolj bele
találsz valakit aki nem olyan trehány, mint én, telefonál mikor ígéri, aki főz,
aki mosni is tud, aki vigyáz rád és nagyon szeret. És azzal a valakivel majd
összeházasodtok és boldogan éltek, míg meg nem haltok akár a mesében. Jó nő
vagy és ezrek kapkodnak utánad, tehát nem pusztulhatsz le oké? – Simogatom meg
az arcát gyengéden, de ő csak mered rám akár egy hulla.
-
Téged akarlak .- suttogja hosszú percek után.
-
Leena – sóhajtok fel türelmetlenül. – Inkább aludj
egyet jó? – Állok fel, majd a hálóba terelgetem és lefektetem az ágyra.
-
Itt maradsz velem míg el nem alszom? – Kérdezi halkan.
-
Itt – bólintok rá. Ez tényleg a legkevesebb.
-
Átölelsz? Csak utoljára – suttogja kérlelően, mire
mellébújok és magamhoz húzom a törékeny testet. Szerencsére gyorsan elalszik,
így ki tudok mellőle bújni. Miután betakartam kipakolom a ruháim a szekrényből
és lábujjhegyen kiosonok Madhez, aki úgy ahogy de rendet rakott kint és
elkezdte bedobozolni az itt lévő holmijaim.
-
Mi van vele? – Néz rám kérdőn, miután a szekrényben
lévő pólókat egy zacskóba szórtam.
-
Elaludt. Azt hiszem kikészült attól, hogy nem vettem el
– veszek mély levegőt.
-
Szörnyen néz ki – állapítja meg Mad a nyilvánvalót.
-
Így nem hagyhatom itt – vetődök le a kanapéra miután
végeztünk a csomagolással.
-
Ne Niko, ne csináld ezt. Ez a célja. Hogy bűntudatod
legyen és visszamenj hozzá – néz rám a barátom rémülten.
-
Nem hagyom el Liát és nem térek vissza hozzá. Csak
addig maradok míg fel nem kel, addig itt a kulcsom, vidd el a cuccokat a
toronyba jó? – Nyomom a markába a csomót.
-
Ne csinálj hülyeséget. Lia nem érdemli meg és te sem,
hogy a lelkiismereted miatt egy ilyen nővel kelljen leélned az életed – áll fel.
-
Eszem ágában sincs hülyeséget csinálni. Szeretem és nem
kockáztatok. De Leenaért is felelősséggel tartozom. Miattam van ilyen
állapotban – megyek le vele a kocsiig, hogy segítsek lehordani a cuccaim.
-
Oké, te tudod – vereget vállon, majd beszáll a volán
mögé én pedig magamra maradok.
A lakásban az alvó lányt kezdem
figyelni. A mindig erős, kemény, életvidám lány, most szánalmas látványt nyújt.
Hová lett az akit megismertem?