95. Paradicsom

18+


„Egy napon észrevettem, hogy szeretem. Miért? A kérdés érdekelt, mert ostoba volt, s a tetejébe megválaszolhatatlan. Iparkodtam felelni a kérdésre. Így feleltem: szeretem... másképp, mint a többit, másképp, mint mindenkit előtte... Valami van benne, ami számomra elmondhatatlanul ismerős. Mintha egyszer már együtt lettünk volna kígyók és Luciferek között, nagyon régen, a Paradicsomban.”

-         Niko? – Lépek kora reggel a stúdióba.

-         Ugyanott, ahol minden nap – mosolyog rám Tia. Két hete ki se dugta az orrát abból a pici szobából. Még zuhanyozni se megy haza, mondván itt is van tusoló. – Korán jöttél, még a többiek se keveredtek elő. Jari három órája lépett le, bár szerintem mindjárt jön is vissza – sóhajt a halántékát dörzsölve. Elég pocsékul néz ki ő is.

-         Te mikor jártál otthon? – Kérdezem halkan. Még mindenhol csönd van, sehol nincs egy lélek se, a gépek se zúgnak, a telefon se csörög. Csak hárman vagyunk szerintem az egész épületben. Niko aki valószínűsíthetőleg a kanapén kuporog, Tia, aki mindig itt van és én, akinek hiányzik a munkamániás pasija.

-         Tegnap egész délután otthon voltam. Még aludtam is – húzza ki magát büszkén mire elnevetem magam.

-         Felmegyek hozzá – sóhajtok nagyot.

Az utóbbi hetek kissé megviseltek. Niko állandó jelleggel dolgozik, alig találkozunk, csak akkor sikerül kettesben lennünk, ha elég korán jövök be és én ébresztem. Persze tudtam, hogy mire vállalkozom, így nem bánom, hogy csak reggeli közben tudok vele kommunikálni.

Most sincs ez másképp. Összekucorodva fekszik a kanapén, a káosz kellős közepén. Mit ne mondjak, mióta itt vannak rendesen belakták a srácok a kis szobát. Üres kajásdobozok, mocskos bögrék, cigicsikkek, sörösüvegek és még koszos zoknik is találhatók a padlón szétszórva.

Amint meglátom, hogy milyen mélyen alszik, úgy döntök adok neki még pár percet és inkább összepakolok. Amúgy is ki van merülve, a torka sem az igaz már, alig eszik, az alvással pedig még inkább hadilábon áll. Fura de úgy tűnik egyszerűen elfeledkezik ezekről a dolgokról munka közben.

Az asztalon heverő újságokhoz és szétszórt papírokhoz nem nyúlok egyedül pakolászás közben, mert tudom, hogy képesek bármire, bármivel felfirkálni egy-egy ötletet. Egy szövegmódosítási tervet találtam pár napja a kávéspoháron is, így ezeket is átnézem mielőtt még kidobnám a szemetet egy zsákba. Viszont a rothadó kajamaradékoknak nincs kegyelem, ahogy a szellőztetést se ússza meg a szoba. Amint végzek Niko nyöszörögni kezd és fordul egyet, amitől majdnem leesik a kis kanapéról. Mosolyogva térdelek mellé és simítok végig a homlokán, ami kissé melegnek tűnik és nem csak meleg hanem nyirkos is.

Van egy sanda gyanúm, hogy keményen benyalt megint valami vírust, tekintve, hogy az immunrendszere nem kifejezetten szuperál, hisz semmi vitamint nem vesz magához, de ezen is változtatok.

-         Hahó – suttogom, a haját babrálva, bár így is tudom, hogy le leszek baszva, amiért nem keltettem fel azonnal, amint észrevettem, hogy elaludt. – Niko – susogok tovább, mire megmozdul, de nem kel fel igazán, csak a kezemet kezdi keresni a kezével és amint rátalál azonnal összefűzi az ujjainkat, miközben halvány mosoly jelenik meg a szája sarkában. Aztán összehúzza magát és elkezd felfelé húzni, mire kuncogni kezdek.

-         Na, gyere ide mellém – dünnyög rekedten, mire megpróbálok mellé bújni, ami kissé bajos, hisz a hely elég szűk, de megoldjuk. Szorosan karol át, hogy le ne essek, én pedig egy puszit nyomok a szájára.

-         Hiányzol – suttogom, mire résnyire nyitja a szemeit.

-         Te is Kulta. Ígérem, hogy amint végzünk, elmegyünk valamerre csak kettesben, se telefon, se semmi, csak te és én. Kárpótollak mindenért – szorít magához még jobban.

-         Jól hangzik – fektetem az arcom a mellkasára. – Nem vagy lázas? – Fogom meg a csuklóját, ami szintén meleg.

-         Maximum egy kis hőemelkedés. Ne izgulj – köszörüli meg a torkát.

-         Nem kérek elnézést azért, mert aggódom érted.

-         Nincs semmi bajom – jelenti ki határozottan, amitől bennem kicsit felmegy a pumpa.

-         Mikor néztél utoljára tükörbe? – Kapom fel a fejem, hogy a szemébe nézzek.

-         Oké, borostás vagyok és karikás a szemem, talán fogytam is pár kilót és meg is fáztam egy picit, de tudom hol vannak a határaim – köszörüli meg a torkát újra, mire leesik, hogy nem pusztán azért rekedt, mert most kelt. A nyakához kapok, ahol tisztán kitapintható, hogy mindkét mandulája be van dagadva. Tudja, hogy lebukott és azt is, hogy pipa vagyok rá. – Kulta, kibírom, volt már rosszabb – mosolyog rám. – Feléneklek ma még két dalt, Tia hoz mézes teát és nem lesz bajom.

-         A torkod nem bírja – ülök fel, hogy a táskámba túrjak. Tudtam, hogy ez lesz már tegnap, így bevásároltam. Egy bögre kávéval a tenyerébe nyomok egy marék vitamint, hogy ha már a gyümölcsöt lehetetlen letuszkolni a torkán, ezzel pótoljuk a kiesést.

-         Lia, ne anyáskodj oké? – Szedi el tőlem a péksütis zacskót, amivel babrálni kezdek, hogy az asztalra dobja.

-         Bocs, hogy féltelek – morgok.

-         Nyugodj meg – kapja el a csuklóim, mire kitör belőlem az utóbbi két hét feszültsége.

-         Oké, te meg gyere haza – dörrenek rá. – Aludnod kéne, normálisan az ágyadban vagy legalább elmenned a sarki étteremig valami tisztességes kaját enni. Ki vagy merülve, a szervezeted beadja szépen lassan a kulcsot, te meg minden időd itt töltöd. Ha látni akarlak, ha veled akarok tölteni fél órát, be kell jöjjek hatra, hogy nézhessem ahogy alszol ezen a kicseszett kanapén. Egész nap csak dolgozol, énekelsz, piszkálod azt a szart – bökök a keverő felé. – Mi a fenének vagyok én itt, ha még azért is rám szólsz, hogy gondoskodni próbálok rólad? Bocs, hogy megpróbállak életben tartani, mert neked semmi más körül nem forog az agyad és még enni is elfelejtesz – csattanok fel. Idegesít, hogy egy helyben ülök, hogy két hete egyetlen este sem volt kihez bújnom este, hogy nincs kinek reggel kávét főzni, vagy elmerülni éjjel egy kád forró vízben.

-         Tudtad, hogy ez lesz – sziszeg, miközben rágyújt egy cigire.

-         Nem, nem tudtam. Azt hittem, hogy legalább azt engeded, hogy reggelit tömjek beléd – pattanok fel dühösen.

-         Nincs rá szükségem. El tudom dönteni, hogy mikor vagyok éhes – pattan fel ő is, mert az öngyújtója a kávéfőző mellett van, de majdnem leesik róla a gatya, annyit fogyott az utóbbi hetekben.

-         Látszik – nézek rá szörnyülködve, hisz iszonyat vékony megint.

-         Most komolyan veszekedni jöttél? – Túr a hajába, majd köhögni kezd.

-         Fogalmam sincs minek vagyok itt – nevetek fel kínomban, széttárva a karjaim. Aztán rájövök, hogy tényleg felesleges vagyok. A kukás zacskóba vágom a még meleg reggelit, a vitaminos dobozt, felöltözöm és köszönés nélkül rácsapom az ajtót. A liftben viszont majdnem elbőgöm magam. Hiányzik és ma még csak egy csókot sem kaptam. Amint a földszintre érek, belebotlok Jariba, Mikába és Madbe, akik lelkesen köszönnek, de tőlem csak egy kurta sziasztokra futja, mielőtt kirohannék az ajtón. Nincs kedvem velük se beszélni, most nem. 

Üres fejjel szívom a cigim és bámulok magam elé. Francba Liával… Olyan, mint az összes többi elcseszett csaj. Nem tudja megérteni, hogy nekem ez az életem. A gitár, a zene, a stúdiózás. Hogy a maximumot akarom kihozni magamból, hogy nem poénból nem megyek haza, hanem azért mert szeretek dolgozni és itt kell lennem míg el nem készülünk. Nincs időm őt babusgatni, meg a hisztijét hallgatni.

-         Megint itt aludtál? – Lépnek be a fiúk elképedve, mire bólintok és kicsit fellelkesülök. Ha itt vannak már most, az jó, sőt kurva jó. Tudunk haladni, talán ha így folytatjuk, akkor pár napon belül fel lesz minden játszva és csak keverni meg finomítani kell a dalokon.

-         Ó akkor ezért volt morcos – kotyog Mika, miközben lepakol.

-         Csodálod? – Suttog Mad, bízva abban, hogy nem hallom, de hallom.

-         Mi lenne, ha nem szólnátok bele? – Köszörülöm meg a torkom.

-         Nem szólunk – ránt vállat Jari. – De egy fasz vagy – néz a szemembe és ő is rágyújt egy cigire, mire nagyon csúnyán nézek rá. – Nem mondtad, hogy véleményt nyilvánítani nem ér – emeli fel mindkét kezét védekezőleg.

-         Miért nem mész haza sose aludni? Nem viszi el senki a dalokat – kérdez rá Mika.

-         Mert éjjel mindig eszembe jut valami – vonok vállat.

-         Írd le – tanácsolja Mad. – De húzz haza az asszonykádhoz este, mert ha így folytatod egy cseppet sem fogok azon csodálkozni, hogy ha mire kidugod innen az orrod, ő már rég más városban lesz egy másik pasival, aki foglalkozik is vele – néz rám komolyan.

-         Nem hagyna el – csóválom meg a fejem.

-         A magabiztosságod és a pökhendiséged még mindig lenyűgöz Niko – kacag fel Jari. – De tudod ő érző lény és leszarja magasról a hírneved, tekintve, hogy nem azért van veled. A pénzeddel se tudod magad mellett tartani, mint az eddigieket. Ő nem Leena. Reggelit hoz neked, kávét főz, ha jól látom össze is pakolt ma, de gondolom fel se tűnt neked te nyomi és egy köszönömöt se böktél ki. Csúnyán visszaélsz megint azzal, hogy ő tényleg őszintén szeret. És tudod mi a poén? Bár gondolom ez se tűnt fel, hogy nem csak a te kívánságaid lesi, hanem a mieinket is. Múltkor elkottyintottam reggel, hogy vágyom egy csokis tortára, mikor vacsit hozott a kezembe nyomott egy brutál nagy szeletet a kedvencemből. És már nem azért, de szerinted honnan van a cigi, amit úgy szeretsz és ami nélkül élni sem bírsz? – Húzza fel kérdőn a szemöldökét.

-         Tia hozta – vágom rá, mire mindegyikük megforgatja a szemét.

-         Tia egyfélét hoz, amint mind elszívunk – suttogja Mad.

-         De ha benézel a szekrénybe, akkor rájössz, hogy mindenkinek van a saját kedvencéből egy kartonnal – sóhajt Mika nagyot, nekem pedig most esnek le ezek az apróságok.

-         A csaj egy főnyeremény. Mi ezt látjuk és próbáljuk meghálálni neki, de te akivel együtt van észre se veszed és cseppet sem értékeled. Csak gondolj bele, Leena mikor kelt volna fel miattad ötkor, hogy elmenjen a kedvenc pékségedbe a város másik felére és idejöjjön, hogy felébresszen? Mikor hozott volna nekünk bármit is? – Mutogat maguk között, én pedig lehajtom a fejem. Megint figyelmetlen és érzéketlen voltam. Megszoktam, hogy Leenat nem érdekli az sem ha hónapokig nem vagyok otthon, de Lia más… Csak most esik le, hogy minden egyes pillanatot megpróbál megragadni arra, hogy velem lehessen, én pedig tapló vagyok vele. Aztán hirtelen az is koppan, hogy ha nem változtatok a dolgokon, tényleg el fogom veszíteni, mert késő lesz hazamenni. Nem fog senki várni rám, vagy reggelit csinálni, vagy ébreszteni, vagy megsimogatni vagy csak büszkén a nyakamba ugrani és elvarázsolni egy mosollyal.

-         Telefonálnom kell – köszörülöm meg a torkom és pattanok is fel, mire a többiekből egy megkönnyebbült sóhaj szakad fel. Azt hiszik Liát hívom, de nem. Brandon kell nekem. Kell másfél óra mire kiderítek mindent és ugyan Tiának adok egy kis pluszmunkát amiért morog, de amint bejelentem hogy mindenki kap négy szabadnapot, máris lelkesen lát a feladatához. A fiúkkal sikerül felvenni két dalt, de a torkom egyre kevésbé szuperál, ahogy újra és újra megerőltetem, hogy minden hang tisztán csengjen.

Ez az első nap két hete, amikor délután becsukom magam mögött a stúdiószoba ajtaját és kilépek a délutáni napfényre, hogy hazamehessek, lezuhanyozni és összecsomagolni pár cuccot.

A zuhanyzásból persze semmi nem lesz. Valahogy jobban vonz a kád, amibe fél órán át áztatom magam. Liának igaza van, kicsit elhagytam magam és tényleg ijesztően nézek ki. Persze egy alapos borotválkozás és hajmosás sokat segít a fizimiskámon, ráadásul sikerül nem egy lyukas pólóba belebújnom.

Amint megiszom a kávém és kifésülöm a hajam egészen, embernek érzem magam, így már csak Brandon kell, aki szerencsére pontosan fut be, hogy elfurikázzon a legújabb szerzeményemhez.

Minden terv szerint halad szerencsére, így miután Brandon lelép begördül egy újabb autó, amiben Zoé ül Liával együtt. Csak kidobja a kocsiból a gyönyörűségem és már megy is el.

A háta mögé lépek, a bekötött szemű lánynak, a házzal szembe fordítom, mire összerezzen.

- Niko? – Kérdezi halkan.

- Ühüm – puszilom meg a nyakát.

- Nem a stúdióban vagyunk ugye? – tapogatja a szemét fedő kendőt.

- Nem – mosolyodok el, majd leszedem róla a kendőt.

- Úr Isten – nyög fel.

Igen, én is ezt éreztem mikor megláttam, hogy milyen ez a kis paradicsom, tavasszal. A születésnapomon voltunk itt utoljára, azóta viszont elolvadt a hó, a fák ismét zöldellnek, a tó sincs már befagyva és a fű is gyönyörűen zöldell. Az ablakokban muskátlik piroslanak és a legjobb az egészben, hogy ez az egész csoda már a miénk.

- Sajnálom – ölelem át hátulról.

- Mit is? – Fordul meg a karomban.

- Hogy tapló voltam – húzom el a szám.

- Mit ne mondjak tudod, hogy kell valamit jóvá tenni. Ez a hely gyönyörű most is – suttogja, miközben a nyakam köré fonja a karjait.

- Te vagy gyönyörű, én pedig meg se érdemellek – sütöm le a szemem, mert bűntudatom van.

- Szeretlek Koskinen, ez a rohadt nagy mákod, de ha fél másodpercen belül nem csókolsz meg esküszöm, hogy beleöllek a tóba – nevet rám, mire én is elmosolyodom és azonnal teljesítem a kívánságát. A vágy olyan hirtelen lobban fel bennem, mint semmi más. Két hete nélkülöztem őt, a saját hibámból, de most mindent pótolni akarok. Gondolkodás nélkül kapom fel és indulok meg vele a ház felé, aminek berúgom az ajtaját.

- Isten hozott Kulta, az első közös otthonunkba – súgom a szájába, mire kikerekednek a szemei.

- Te megvetted? – Néz rám elképedve.

- Aham, majd később lecseszhetsz érte, de most szeretkezni akarok veled – tolom a falnak, amint átléptem, a küszöböt és becsaptam ajtót, hogy aztán leszaggathassam róla a ruhákat és egy tapodtat se menve tovább ott helyben az előszobában nekieshessek. Ő is heves és türelmetlen, a két héten át tartó testi éhség, mindkettőnket arra sarkall most, hogy minél gyorsabban érjük el a beteljesülést. Csak most jövök rá, hogy mennyire is kell, hogy érezzem a bőrét a bőrömön. Ahogy a testünk egymásnak feszül, elszabadulnak végképp a vágyaink, a gombok szerteszét repülnek a ruháinkról, a cipzárak szinte leszakadnak a nadrágunkról, a feje hatalmasat koppan a falon, mikor megint nekivágom. Ijedten nézek rá, de nem foglalkozik semmivel, kiéhezve kap az ajkaim után, miközben a hosszú lábai a derekam fonják körbe. Nincs szükség előjátékra, eléggé ráizgultunk már egymásra így is. Gond nélkül siklok belé, mire mindketten elégedetten nyögünk fel.

Nem igazán így terveztem, a mai estét, egy kis ágyban való romantikázással, akartam kiengesztelni, de úgy látszik a vágyaink és a szenvedélyünk most is legyőz mindent. Furcsa de valahogy így sokkal intenzívebb az élmény.

Talán ezért szaggatjuk szét a másikat. A körmei fájdalmasan mélyednek a hátamba és a vállamba, miközben kapaszkodik belém, a fogaink újra és újra egymásnak koccannak, az alsó ajkamból már megint szivárog a vér, de nem érdekel. Ha így akar büntetni, hát legyen. Ennél édesebben úgysem tudna. Bár… Ő sincs kímélve. Szinte fogadni mernék, hogy holnap egy hatalmas púp lesz a fején és az ujjaim nyomai is látszani fognak a csípőjén.

-         Szeretlek – néz mélyen a szemembe, miközben a számba tátogja ezt az egyetlen pici szót, ettől pedig rám szakad az ég az összes csillaggal együtt. Csak egy erőtlen nyögésre futja, majd kicsúszik a lábam alól a talaj. Nem tudok tovább a zöldeskék íriszekbe nézni. Képtelen vagyok bármire, a gerincemen végigfutó őrült bizsergés meggátol abban, hogy akármit is reagáljak rá. Érzem, hogy őt is magával ragadja az ár, de csak azt fogom fel, hogy ég az arcom és csúszok vele együtt a föld felé.

Pár perc után, a fülembe kúszik a nevetése, az ujjai pedig a még mindig vöröslő arcomon táncolnak, lepkeszárny finomsággal.

-         Nyisd ki a szemed – suttog, a mellkasomra támaszkodva.

-         Nem akarom – csóválom a fejem. Nem akarom, hogy lássa azt a kavarodást, amit okozott. Hisz lehet, hogy hülye vagyok, de most realizálódott bennem, hogy tényleg úgy szeret, mint senki más. Ahogy talán meg sem érdemlem. A szemei… Anyám. Nem, nem nyitom ki a szemem. Nem bírnám ki ha újra látnom kellene azt a mérhetetlen őszinte szerelmet a szemében, ami olyan tiszta és önzetlen, mint semmi más a világon.

Elpirult. Életében először, a nagy Niko Koskinen elpirult attól, hogy azt mondták neki, hogy szeretik. Mulattat a dolog és pokolian önelégültté is tesz. 

-         Tiszta piros az arcod – kuncogok, miközben ő a csípőmbe vájja az ujjait. Nem tudja kezelni, a dolgot.

-         Hagyd abba – morog halkan.

-         Elpirultál, mert tudod, hogy igaz – suttogom és egy lágy csókot lehelek az ajkaira.

-         Lia – dünnyög figyelmeztetően, de továbbra sem hajlandó kinyitni a szemeit.

-         Nézz rám – kérem újra halkan, a nedves fürtjeit simogatva, miközben az arcát tanulmányozom. Valahogy nincs kedvem felkelni róla. Jó itt az előszoba padlóján feküdni rajta. Két hét után végre megint kisajátíthatom egy kicsit. Bár tudom, hogy megint csak pár nap mennyország jár nekünk, de van egy sanda gyanúm, hogy ez mindig így lesz, tehát jobb, ha hozzászokom ahhoz, hogy ő ilyen és nem akarom átformálni, mert annak csak az lesz az eredménye, hogy mindketten sérülünk.

-         Gonosz vagy – suttog résnyire nyitott szemekkel, mire elnevetem magam. Olyan megint, mint egy kisfiú.

-         Nyisd ki a szemed. Látni akarom. Olyan gyönyörű – dörgölöm hozzá az orrom, mint egy cica.

-         Talán nem kellett volna kijönni a stúdióból – sóhajt nagyot, mire a mellkasára csapok, ő pedig nevetni kezd.

-         Ki is a gonosz? – Kérem számon nevetve, mire magához ölel és a hajamba puszil.

-         Egyértelműen te, hisz miattad adtam ki egy kisebb vagyont, amit nem is értékelsz – suttogja.

-         Nem kértem, hogy vegyél egy házat több száz kilométerre Helsinkitől.

-         Tudom. De már elsőre is bele voltam zúgva ebbe a helybe. Olyan, mint maga a Paradicsom – suttog.

-         Jobban, mint belém? – Incselkedek vele, mire rekedten felnevet.

-         Talán – bólogat. – De veled nem volt ilyen könnyű dolgom – tekeri körém a hosszú karjait.

-         Amúgy tudsz róla, hogy rossz vásárt csináltál? – Merengek el, a házra gondolva, hisz hiába csodaszép és háborítatlan, ide lejutni nem egyszerű, tehát minden bizonnyal alig lesz használva. 

-         Ó igen, már rég rájöttem, hogy nem kellett volna belédhabarodni – kuncog. - Csak a baj van veled. Macerálsz, hízlalni akarsz, hátráltatsz a munkába, elérted, hogy elpiruljak, szexrabszolgaként tartasz és még sorolhatnám. Egyértelmű, hogy rossz vásárt csináltam – túr a hajamba, de ez a kis évődés, büntetést von maga után. Nem túl finoman harapok a mellbimbójába, mire azonnal feljajdul. – És még harap is – kacag fel hangosan. – Talán igaza van a srácoknak, láncra kéne kösselek és szájkosarat kéne tennem rád.

-         Fogd be – csókolom meg nevetve. Olyan boldognak érzem magam, mint talán még soha. Ő a legjobb dolog az életemben hiába minden. Csak vele tudom élvezni az ilyesfajta csatákat, csak ő képes pillanatok alatt felpaprikázni, majd még annál is gyorsabban lenyugtatni. Őrület, hogy ennyire intenzív érzéseket képes kiváltani belőlem. Bárki másnál szomorúbbá és boldogabbá tud tenni és azt hiszem ez így van jól. 

-         Kulta – tol egy picit magától, majd a szemembe néz. – Én is szeretlek. Mindennél jobban – villannak meg a szemei, én pedig megértem hirtelen mit élt át pár perce. A gyomrom borsónyira ugrik össze, a bőröm lúdbőrözni kezd, kiráz a hideg és a meleg egyszerre és hirtelen olyan érzésem támad, mintha szárnyaim nőttek volna, miközben egy brutálisan nagy szakadékba zuhantam.

-         Pukkadj meg – temetem az arcom a mellkasába, mire nevetni kezd.

-         Na jó, elég az itt fetrengésből. Kicsit kényelmetlen – köszörüli meg a torkát.

-         Nekem jó – vonok vállat, belé csimpaszkodva.

-         Azt rögtön gondoltam, de én éhen halok. Tudod kell némi energia utánpótlás, hisz van egy ledér céda velem, aki előre látom, hogy le fogja szívni minden tartalékom – gördít rajtam egyet, így most én fekszem a földön, ő pedig felettem terpeszkedik.

-         Én aztán nem főzök – csóválom meg a fejem, mire megint mosolyogni kezd.

-         Nem is kell – suttog, majd egy puszit nyom a számra. – Most én foglak kényeztetni téged, de ne szokj hozzá – cuppant a fülembe, ami azonnal csengeni kezd én pedig visszakézből vállon csapom.

-         Aú! Ez a kényeztetés? – Dörzsölgetem a fülem. – Menj a pokolba – sziszegek, mert Jen csinálta mindig ezt, hogy bosszantson.

-         Ó minek nekem a pokol, ha itt vagy velem te, sátáni nőszemély? – Nevet fel, miután felállt. Megszólalni sincs időm, a hófehér hátsóját máris elriszálta valamerre, így csak tátogni tudok és magamban szitkozódni, majd mikor feldolgoztam az információkat, felállok, hogy összeszedjem a széthajigált ruháink, amivel persze az uraság nem foglalkozott, majd megengedem az óriási kádat vízzel és elmerülök a habok közt, míg ő a hálóban fütyörészik. Amint felfrissültem, belebújok egy vastag köntösbe és a keresésére indulok. Szerencsére nem kell sokat keresgélni, a konyhából jövő illatok elárulják merre keressem. Továbbra is dudorászik valamit, miközben mindenféle finomságot szeletel. Nem bírom megállni, hogy ne lopjak el egy karika paradicsomot.

-         Végeztél? – Mosolyog fel rám.

-         Ühüm – bólogatok, miközben figyelem, hogy milyen mesterien bánik a késsel. Még mindig nem tudom elhinni, hogy így tud főzni… Pedig már többször volt lehetőségem kóstolni a specialitásait. – Miért nem csinálsz gyakrabban vacsorát? – Huppanok fel mellé a pultra, miközben tovább legeltetem a szemem a sovány alakján és hirtelen feltűnik, hogy nem nyakig feketében van, ahogy lenni szokott. A mackónadrágja ugyanis most világosszürke a pólója pedig sötétkék és kell vallanom, mindkettő jól áll neki. Nem tudom mi ez a változás, de nem is érdekel. Jobban lefoglal, hogy az összpontosító arckifejezését tanulmányozzam.

-         Mert időpazarlás – szór egy rakás sárgarépát a fazékba. – Minek főzzek magamra? Felesleges. De ha van velem valaki – néz rám célzatosan – akkor szívesen csinálom.

-         Szexi vagy mikor főzöl – nyalom meg az alsó ajkam, majd leszállok a pultról, mögé lépek és a pólója alá csúsztatom a kezem, amitől azonnal megfeszülnek a hasizmai. A bőre forró és puha, nekem pedig megint piszkos gondolataim támadnak, de annyira ínycsiklandó illatok keringenek a levegőben, a dohány és parfümillat mellett, hogy úgy döntök inkább én is felöltözök, ahelyett, hogy leteperném a szakácsot. – Hol vannak a cuccaink? – Kérdezem a hátába suttogva, amitől megremeg egy pillanatra.

-         Kipakoltam őket – vágja rá rekedten, mire megint kuncogni kezdek.

-         Oké – nyomok egy puszit a lapockájára, tekintve, hogy csak azt érem el.

A teraszon terítünk, a párkányra mécseseket pakolunk, mivel a kinti lámpa égője kiégett. A Nap még csak most kezd alábukni a horizonton, de így is viszonylag kellemes az idő, ahhoz képest, hogy milyen lehetne. Végre nem kell kabát, elég egy vastag pulcsi, ahhoz, hogy kint ücsöröghessünk. Csendben eszünk, a tekintetem hol őt pásztázza, hol a pici tavat és egy új gondolat fogalmazódik meg a fejemben, amit persze Lia azonnal kiszúr.

- Min gondolkodsz?

- Kéne ide építtetni egy szaunát – vágom rá, mire lefagy.

- Minek? – Néz rám értetlenül.

- Hát télen beülnénk szaunázni, majd beugranánk a tóba vagy akár most is – vonok vállat.

- Télen a tóba? Ami be van fagyva? – Kuncog fel.

- Hidd el, hogy meg lehet oldani – kacsintok rá.

- Ti finnek tényleg betegek vagytok. Nem lenne az-az Isten, hogy én télen egy fagyos tóba ugráljak – suttog elgondolkodva.

- Van az a vodkamennyiség, ami után meg se kottyan – nevetek fel.

- Nem akarom tudni – kacag ő is.

- Oké, ti amcsik nem tudjátok mi a móka és halálra akartok fagyni húsz fokban is – nyújtom ki a nyelvem, hogy kicsit cukkoljam.

- Azt mondod, hogy puhány vagyok? – Húzza fel kérdőn az egyik tökéletesen ívelt szemöldökét, mire röhögve bólintok, pusztán azért, hogy megtudjam mit is forgat abban a gyönyörű kobakjában. – Akkor ezt figyeld – dobja le a villáját, majd megindul a tavacska felé és ledobja magáról a pulcsiját a fűre.

- Kulta – nyöszörgöm, amikor a nadrágot is lerúgja magáról.

- Ki a puhány Koskinen? – Fordul felém, miközben megszabadul a melltartójától is.

- Elment az eszed - csóválom a fejem nevetve, de nem hagyom, hogy egyedül őrüljön meg. Elindulok utána és én is szerteszét szórom a ruháim a földön.

- Azt a rohadt kurva – lép sikítva, immár meztelenül a tóba. – Ez kibaszottul hideg – kacag dideregve.

- Mit gondoltál? Hogy meleg lesz? – Koccannak össze az én fogaim is, mikor bedugom a kislábujjam a vízbe. – Bassza meg – nevetek fel.

- Na jó – didereg. – Egy, két, há’, vááá – kacag, miközben nyakig merül a jeges tóba, én pedig ha nem akarom elnyerni tőle a puhány címet követem. Vacogva kapaszkodunk össze, miközben nevetünk és nevetünk.

- Tiszta hülyék vagyunk – ölelem magamhoz, mire azonnal a derekam köré kulcsolja a lábait.

- Ez szörnyen hideg – nevet kínjában, majd megcsókol.

- Ússzunk – vetem fel az ötletet, de úgy csimpaszkodik belém, hogy alig tudok mozdulni.

- Ha nem fagytam volna kockára azt mondanám oké, de azt hiszem ha megmozdítom az ujjaim, letörik – kuncog a fülembe. A meleg levegő, ami az orrán áramlik ki megbizsergeti a bőröm és hirtelen már nem is fázom. Sőt… Úgy érzem melegem van.

- Felmelegítselek? – Kérdezem halkan, miközben a fenekébe markolok.

- Hmmm…- Dünnyög a nyakamba, aztán a hátam kezdi simogatni. Hirtelen semelyikünket nem érdekli, hogy hideg a víz, elveszünk egymásba. Nem attól didergünk már, hogy jeges víz vesz minket körbe, hanem attól, hogy forró láva folyik az ereinkben vér helyett.

Nem csak a tóban ragad el minket el a hév, hanem a házban is a kandalló előtt, majd a forró zuhany alatt aztán végül az ágyban is a vastag hófehér paplan alatt.

Hajnalban viszont megint a telefonom csörgése ébreszt minket, az édes álmunkból.

-         Ne már – nyekereg Lia mellettem, mire én is dühösen dünnyögni kezdek. Nem akarok felkelni. Olyan jó így… - Miért nem hagytad otthon? – Bújtatja az arcát a nyakamba, majd a takarót a feje búbjáig húzza.

-         Mindjárt abbahagyja – ígérem, bízva abban, hogy igazam lesz, de sajnos ismét tévedek.

-         Vedd fel, mert ha nem esküszöm a tóba dobom – nyúl az éjjeliszekrényen lévő, zörgő vacakért és a kezembe nyomja.

-         Ki a fasz vagy? – Emelem a fülemhez.

-         Niko? – Hallom meg Leena hangját a vonal túlvégén, mire kipattannak a szemeim.

-         Mi a fenét akarsz? – Sóhajtok fáradtan, Liát ölelve.

-         Hol vagy? – Kérdezi halkan.

-         Nem tartozik rád. Mit akarsz? – Dörrennek rá.

-         Nálam maradt pár holmid, visszahoztam, de hiába csengetek. Nem vagy otthon? – Kérdezi puhatolózva.

-         Talált süllyedt. Nem vagyok otthon. Tedd le a küszöbre, vagy tartsd meg nem érdekel, csak hagyj békén jó? – Kérem viszonylag szépen, bár szívem szerint a pokol legmélyebb bugyrába küldeném el.

-         Gondoltam megvárlak és beszélgetünk. Azt mondtad, hogy esetleg… - kezd bele bátortalanul.

-         Leena, elég - szakítom félbe. - Nem vagyok otthon és pár napig nem is leszek, te pedig még mindig azért tepersz, hogy visszakapj, de nem fog összejönni. Tudom mit mondtam, de míg nem vered ki a fejedből, hogy te meg én újra együtt addig, ez lehetetlen, érted? Menj szépen haza és ne dekkolj rám várva – sziszegek türelmetlenül. Kezd kicsit elegem lenni belőle.

-         Vele vagy igaz? – Kérdezi dühösen, mintha még együtt lennénk és épp megcsalnám.

-         Igen, tekintve, hogy ő a barátnőm és nem te. Nincs mit számon kérned rajtam. Már nincs – dünnyögöm rekedten.

-         Amikor volt akkor sem érdekelt – csattan fel, mire elvesztem a türelmem.

-         Pontosan, tehát Leena vond le a következtetést, hogy most még annyira sem érdekelsz, mint akkor, amikor még együtt voltunk. További szép napot – bontom a vonalat, majd lenémítom a készüléket, hogy ha véletlenül nem fogta volna fel a szavaim értelmét, akkor se tudjon tovább piszkálni minket.

-         Sose fogunk tőle megszabadulni, igaz? – Kérdezi tőlem Lia, nagyra tágult szemekkel, lebiggyesztett ajkakkal.

-         Nem hagyom, hogy zaklasson minket, ne aggódj. Ha tovább folytatja megtudja, hogy milyen, ha igazán dühös vagyok. Nem rondíthat bele az életünkbe, oké? – Csókolom szájon, mire kisimul a homlokán lévő kis kétségbeesett ráncocska és visszasimul a karjaim közé.

-         Ígéred? – Kérdezi halkan.

-         Akár meg is esküszöm neked – nyomok egy puszit a hajába. – De most aludjunk tovább, mintha meg se történt volna az egész – simogatom a meztelen hátát.

Mintha olyan könnyű lenne visszaaludni. Persze neki megy, hisz iszonyatosan magabiztos és fáradt, de én igenis tartok Leenatól. Van valami abba a lányban, ami cseppet sem tetszik. Bármire képes lenne Nikoért és ez igenis félelmet kelt bennem még akkor is, ha most én élvezem, a biztonságot nyújtó karok ölelését, ha én szimatolhatom a bőre semmihez sem fogható illatát. Van egy olyan érzésem, hogy mindent meg fog tenni, hogy visszakapja. Vajon menni fog neki?

Jaj Istenem. Miért kell nekem egy ilyen pasit szeretnem? Miért nem tudtam belezúgni egy pattanásos képű, zsíros vörös hajú, kockás pulcsis, fogszabályzós, fokhagymaszagú pasiba, aki relatíve senkinek sem kell? Nem, nekem ő kellett, a tökéletes testével, a vadító zöld szemeivel, a karizmájával és a bizsergető hangjával. Hát persze!

Anyámnak is ez kellett. Meg is szívta, én meg vagyok olyan hülye, hogy kövessem a példáját.

Na de mindegy.

Niko az enyém. Engem választott és nem adom vissza annak az elmeháborodott ribancnak. Nem, amíg boldog velem, márpedig úgy tűnik, hogy boldog és elégedett. Még álmában is mosolyog és úgy szorít magához, mint egy kisgyerek a kedvenc plüssállatát.

Én viszont már mindenhol zsibbadok és szükségét érzem annak, hogy felkeljek. Próbálok óvatosan kimászni mellőle, de persze, hogy felébred.

-         Hova szöksz? – Dünnyög álmosan.

-         Csinálok reggelit, te csak aludj – suttogom és egy csók után állig betakarom.

A reggeliből ebéd lesz, de ő akkor se kel fel. Nem piszkálom, tudom, hogy szüksége van a pihenésre, így lefoglalom magam és sütit kezdek gyártani, ami végül őt is kicsalogatja a paplan alól.

- Szia – mosolyog rám vadítóan, mikor kiszedem a tepsit a sütőből.

- Szia mormota – lépek hozzá, hogy megcsókoljam.

- Fahéj – mormolja a levegőbe szimatolva.

- Ühüm – bólintok nevetve. – Megpróbálkoztam anyukád fahéjas csigáival. Nem hiszem, hogy olyan jó lett, de úgy néz ki ehető – bökök a tepsi felé, mire felcsillannak a szemei.

- És kávét is főztél – néz rám úgy, mintha egy égből pottyant angyal lennék.

- Anélkül nem indul be a motor – nevetek fel.

- Piknikezünk? – Nyúl két bögréért, mire összeráncolom a homlokom, ő meg a fejével kifelé bök, aztán összeszed egy takarót is és mire észbe kapok már kint is van és a fűre telepszik. Nekem már csak a sütit a cigit és a kávéskancsót kell utána vinnem. Ahogy a kissé szétterpesztett lábai közé telepszek, rámtör a féltékenység. Vajon Leenaval is csinált ilyet? Vele is bámulta a lágy szellőtől hullámzó víztükröt? Az ő nyakába is bele-belefújta a cigifüstöt? Neki is dünnyögött érthetetlen dolgokat?

- Mi van Kulta? – Néz rám, az állát a vállamra támasztva.

- Utálom a tudatot, hogy tartoztál máshoz is – motyogom, hisz tudom, hogy hülyeséget beszélek. De így legalább nem ér váratlanul, hogy kinevet.

- Csak hozzád tartozom. Te vagy a feleségem – suttogja a fülembe, amitől kiráz  hideg.

- Nem vagyok a feleséged – csóválom a fejem. Utálom, hogy ezt mondja, mikor tudja, hogy nem igaz.

- Édes, mi lenne, ha nem gondolkodnál hülyeségeken és nem engednéd, hogy Leena mérgezze a gondolataid? Hmm? – Cirógatja a csuklóm belső felét, ami mosolygásra késztet. – Amúgy komolyan berángatlak lassan egy anyakönyvvezetőhöz, mert mindig fennakadsz azon, hogy papíron nem vagy a feleségem. Utálom mikor kötözködsz egy olyan dolgon, amin akármikor képesek vagyunk változtatni – suttog.

- Komolyan elvennél? – Nézek rá nagyra tágult szemekkel.

- Akármikor Kulta – bólint magabiztosan, mire elmosolyodom és megcsókolom.

- Oké, ha hazamentünk összeházasodunk – suttogom a szájába.