„Szenvedély - mindannyiunkban megbújik. Alszik. Vár... és
bár nem akarjuk, nem kérjük, végül felkavar. Kinyitja száját és üvölt, beszél hozzánk.
Irányít. A szenvedély uralkodik rajtunk, mi pedig engedelmeskedünk. Mi más
lehetőségünk lenne? A szenvedélyből merítünk legjobb pillanatainkban: a
szerelem örömében, az utálat tisztaságában és a fájdalom extázisában... Néha
elviselhetetlenül fáj. Ha tudnánk szenvedély nélkül élni,
talán békességet találnánk, de akkor üresek lennénk. Üres szobák:
lefüggönyözve, nyirkosan. Szenvedély nélkül - igazán holtak lennénk.”
Egy kar a derekam nyomja, egy láb a combjaim alatt pihen.
Fáj egy kissé a fejem, de ahogy megmozdulok, rájövök, hogy nem csak a fejem
fáj. Kicsit mindenem. Mintha maratont futottam volna. Bár… ahogy vesszük…
Az emlékképek szépen lassan kúsznak a tudatomba. Muszáj
mosolyognom, így korán reggel is. Szeretkeztem egy ördöggel és egy angyallal.
Egyszerre.
Hányan mondhatják ezt el magukról?
Lassan nyitogatom a szemeim. A hajnali fény betölti a
szobát. De a látvány ami fogad… Ó édes Istenem.
Alex kezei a derekamról arrább kúsznak és Gabrielt kezdik
cirógatni, aki a másik oldalamon fekszik, mire az angyalka is ébredezni kezd. Ő
is lassan nyitja fel a szürkéskék színű szemeit, majd amint meglát
elmosolyodik. De talán nem is engem néz, hanem a másik oldalamon fekvő
ördögfajzatot, aki egy puha csókot nyom a meztelen vállamra, majd kicsit
felemelkedik és áthajolva rajtam szó nélkül szájon csókolja Gabrielt, aki
azonnal viszonozza az édes kényeztetést.
Hű ha. Elakad a lélegzetem tőlük, ahogy alig fél centire tőlem,
olyan mély nyelves csókot váltanak, amit tanítani kéne.
Hát ilyen egy reggel a mennyországban? Vagy csak álmodom?
Nem tudom, de ha az utóbbi, én nem akarok felkelni.
Főleg, hogy amint nagy nehezen eleresztik egymást, Alex
hozzám fordul és engem tüntet ki a figyelmével. Érzem Gabriel csókjának ízét a
nyelve hegyén, amitől úgy érzem lebegek. Fantasztikus a látvány, az élmény, az
egész.
És ha még ez nem lenne elég, Gabriel is kiköveteli a maga
jussát.
Igen, nincs kétségem. A mennybe jutottam.
-
Jó reggelt – suttog Alex a nyakamba, majd szorosan
átölel, de még most is trükkös az ördögöm, ugyanis nem csak engem, hanem az
angyalkát is közelebb húzza.
-
Minden reggel így akarok kelni – nevetek fel, miközben
mindkettejüket megcirógatom.
-
Rajtam nem múlik – szuszog Gabriel is a nyakamba, mire
Alex is kuncogni kezd.
Az idillt egy erőteljes kopogás zavarja meg. A srácoknak nem
füllik a foga ahhoz, hogy megmozduljanak, így én nyerem meg a lehetőséget, hogy
kimásszak közülük és megnézzem ki is zavarja meg ezt a csodás reggelt. Egymást
átölelve bújnak össze és álmosan pislogva figyelik, ahogy magamra kapom a
tegnap elhagyott köntösöm, aztán olyan szélesre tárom az ajtót, amennyire csak
lehetséges.
A küszöbön Andy áll, amint bepillant a szobámba,
elkerekednek a szemei, az ajkai pedig o alakot formálnak. Látszik rajta, hogy
nem igazán tudja mit mondjon arra, hogy két ilyen gyönyörű hímpéldány fekszik
az ágyamban, meztelenül összebújva, egymást simogatva.
- Reggelt – köszönök neki vigyorogva, majd én is
bepillantok. Tudhattam volna, hogy Alex nem bírja ki gonoszkodás nélkül. A
kezei újra veszélyes helyeken járnak a paplan alatt és felett, az ajkai Gabriel
nyakát kóstolgatják, a kisangyal pedig nem bírja tovább és halkan felnyög,
miközben az ördög hajába túr a hosszú kecses ujjaival, amivel annyi gyönyört
okozott az éjjel mindkettőnknek.
- Öhm… Neked is. Zavarok? – Néz rám kérdőn, mire elnevetem
magam.
- Újabb meglepi? – Néz rám Alex kíváncsiságtól csillogó
szemekkel, mire nemet intek a fejemmel. Andy minden bizonnyal eltörné a kezét,
ha hozzá akarna érni. – Kár – biggyeszti le az ajkait, de nem sokáig
szomorkodik, újra Gabriel torkát kezdi harapdálni.
- Mi folyik itt? – Néz rám Andy kérdőn.
- Öhm… Ha azt mondom pornósztárnak készülök és velük
gyakorlok az első szerepem miatt, beveszed? – Nevetek rá. Könnyednek érzem
magam és elégedettnek, ami azt hiszem egész normális egy ilyen éjszaka után.
- Nem, nem igazán – ingatja meg a fejét. – Bejöhetek? –
Kérdezi halkan, de nem vár választ félretol az útból és belép a szobába.
- Mi van, mégis beszállsz? – Kacagok fel. Nem értem mi van
velem. Ez a két csoda az éjjel teljesen elvette az eszem.
- Téged szívesen megdöngetlek, de ők – bök a fejével az
ismét csókolózó szépségeim felé – nem az eseteim – kacsint rám.
- Pedig hidd el csodákat tudnak művelni – csukom be az
ajtót, majd mit sem törődve a szőkeséggel visszahuppanok az ágyba.
- Ahogy érzed – von vállat Andy, de már nem igazán figyelek
rá, jobban leköt, hogy ezek ketten mit művelnek a paplan alatt már megint. –
Csak azért jöttem, hogy szóljak változott a terv. Ma este megyünk New Yorkba,
nem holnap – magyarázza miközben a zsebében turkál, majd egy diadalittas
vigyorral elővesz egy doboz cigit és rágyújt.
- Rendben – bólintok, de Alex keze már az én combomon siklik
fel és eltereli végleg a figyelmem Andyről. – De ha most nem bánod van egy kis
dolgom – suttogok, miközben Gabriel felül és az Alextől tanult magabiztossággal
húz magához.
Furcsa több mint másfél hét után az utcán járni, emberek
közt, akik hol megbámulnak, hol pedig csak simán átnéznek rajtam. De a
családomnak igaza van. Ideje újra megtanulnom élni. Nélküle. Lassan sétálgatok,
van még időm bőven. Kicsit kábának érzem magam, kótyagos a fejem, de még így is
mindenről ő jut az eszembe. A kirakat, ami előtt csókolóztunk, a pad, amin pár
hete ücsörgött és rám várt, a kávézó, ahol együtt reggeliztünk, a virágos,
ahova futva rohantam be, hogy rózsát vegyek neki. Olybá tűnik, hogy minden
utcán sétáltunk már együtt, kézen fogva, szerelmesen, felhőtlenül boldogan.
Sajog a szívem, szúr a mellkasom és a tüdőm is tiltakozik
egy újabb cigaretta ellen, de nem törődöm vele. Csak azért is rágyújtok.
Annyira hiányzik.
Az emlékek gyors egymásutánba rohamoznak meg.
Talán tényleg utána kéne mennem?
Nem.
Mély levegőt veszek és tovább sétálok, a gitárommal a
hátamon. Egy kis család jön velem szembe. A nő gyönyörű, szinte ragyog,
miközben a háromévesforma kislány kezét fogja, a férfi is sugárzik a
boldogságtól, miközben érdeklődve figyeli, hogy a szőke angyalka csacsog neki,
de a fél szemét a párján tartja és a pulóver alá rejtett gömbölyödő pocakján.
Belémhasít a vágyakozás és az irigység furcsa, kissé
ismeretlen érzése.
Sose vágytam semmire igazán, amire mégis, azt pedig elértem,
hol harccal, hol jó szerencsével, de mindent megkaptam az élettől. Úgy tűnik
csak ez az egyetlen dolog nem adatik meg soha. A család. Azaz egy saját család.
Feleség, gyerekek.
Magányosnak érzem magam Lia nélkül.
Vajon hol rontottuk el?
Talán igaza volt Leenanak és nem illettünk össze? Csak azt
hittem, hogy ő van nekem rendelve, miközben nem is?
Nem tudom. Igazán nem tudom.
Elképzelem, hogy én fogom a tündérke kezét, hogy Lia sétál
mellettünk, egy második ugrifülessel a pocakjában.
Vajon összeházasodtunk volna a gyerekvállalás előtt? Vajon
hogyan mondta volna el, hogy apa leszek? És én, hogy reagáltam volna a hírre?
Megrémültem volna? Vagy épp az ellenkezője? Kiugrottam volna a bőrömből?
Már sose tudom meg.
A lábaim maguktól visznek a kricsmi felé, ahol a többiekkel
találkozom.
Nem igazán van kedvem a társasághoz, de az aggódó
tekintetekhez még inkább nem füllik a fogam. Így legalább a szüleim
megnyugszanak, hogy nem estem teljes depresszióba, amiatt, hogy elvesztettem
életem szerelmét.
Szépen lassan kóválygok le a lépcsőkön. A kocsma szinte
teljesen üres. Csak egyetlen asztalnál ülnek. Mika pillant meg először, hevesen
integet felém, mire elmosolyodom, bár nekem inkább úgy tűnik, hogy grimaszolok.
-
Hello – cuccolok le a fiúk közé.
-
Nem hittem volna, hogy eljössz – suttog Jari, miközben
Mad felé csúsztat egy tíz euros bankjegyet.
-
Fogadtatok? – Húzom fel kérdőn a szemöldököm, mire
mindketten zavartan elkapják rólam a pillantásukat és a rövid szoknyás
pincérlányról kezdenek diskurálni. Fejcsóválva ülök le, majd a Mika előtt lévő
pohárra bökök, jelezve, hogy én is olyat kérek, amit ő iszik.
-
Szia – lép mögém valaki és egy cuppanós puszit nyom az
arcomra.
-
Katja – mosolyodok el.
-
Hogy vagy? – telepedik le mellém és érdeklődve néz rám.
-
Szarul, csak rá kell nézni – keveredik elő Aleksi is,
majd miután lepacsizunk leül a felesége mellé és egy gyengéd puszit nyom a
szájára, miközben összefűzi az ujjaikat. Megint elhatalmasodik rajtam ez a
fránya irigység. Nekik miért megy olyan könnyen minden? És hol van Aira?
-
Hol van a tündérszép királylány? – Kérdezem halkan.
Furcsa, hogy mindketten itt vannak.
-
Anyu vigyáz rá – mosolyodik el Aleksi, majd előkotorja
a telefonját és megmutatja nekem a legújabb képeket a lányáról, azzal a tipikus
büszke apa vagyok vigyorral. Nem is sejtheti, hogy ezzel csak tovább forgatja a
tőrt a mellkasomban. Próbálom nem kimutatni, hogy mennyire fáj, hogy neki
mindene megvan, ami nekem nincs. Ami nekem sosem lesz, de nem hiszem, hogy túl
jól palástolom az érzelmeim, hisz Katja a vállamra teszi a tenyerét és finoman
megsimogat egy együttérző vagy sokkal inkább szánakozó mosollyal az arcán.
-
Ezt ne csináld – súgom oda neki, mire elkomorul. Ő is
tudja, hogy utálom, ha valaki sajnál. Nincs rá szükségem. Így alakult az
életem, szar az egész, én is szarul vagyok, de majdcsak lesz valahogy. Ha más
nem majd a pia megoldja ideig óráig és, ha majd már az se segítés végképp ki
leszek borulva, fogok egy kötelet és véget vetek ennek az egész szutyoknak, a
toronyba, miután utoljára megnéztem a tetőről a napfelkeltét.
-
Igyunk arra, hogy már mindjárt kész a lemez – emeli fel
a poharát Mad a magasba, mire mindenki követi a példáját. Az üvegek hangosan
egymáshoz koccannak, én pedig megint elkalandozom. Az albumon szereplő minden
alt neki írtam. A címe akár Cornelia is lehetne. Vajon meghallgatja majd?
Tetszeni fog neki? Számít egyáltalán? Nem, nem kéne, hogy fontos legyen. Már
nem. Mégis az. Hisz ha meghallgatja talán rájön, hogy hiába tettem bármit, nála
jobban senkit sem szerettem és akkor talán eljön egy koncertre, ahol újra
láthatom, ahol talán újrakezdhetünk mindent. De mindez csak egy hiú ábránd.
Lassan el kéne fogadnom, hogy soha többé nem látom. De nem megy. Nem bírom felfogni,
hogy elment. Hogy vége. Nem lehet vége! Lehetetlen. Hogy is lehetne vége
valaminek, ami ennyire jó és varázslatos? Ez nem érvényes. Nem is lehet igaz.
De az élet ilyen, ugye? Soha nem kérdezi meg, hogy ki mit érdemel. Igazságtalan
világban élünk. Igazságtalan, hogy elvesztettem őt.
-
Ne legyél már ennyire látványosan szomorú. Vissza fog
jönni – paskolja meg Mika a vállam, mire felkapom a fejem. Talán ő tud valamit?
-
Mondott neked valamit? – Nézek rá türelmetlenül.
-
Nem, de nem is kellett – mosolyog rám. – Ti ketten nem
vagytok egészek egymás nélkül. Képtelenség, hogy külön tudjatok élni. Most
kicsit sértődött, ami ugyan jogos, de amint kiduzzogta magát rájön, hogy
kellesz neki és hazajön hozzád – magyaráz bíztatóan, de bennem már kihunyt a
remény.
-
Nem, nem jön haza soha többé – csóválom a fejem, aztán
lehúzom a poharam tartalmát és egy újabb kört rendelek.
-
Ha így állsz hozzá – morog mellettem, de nem
foglalkozom vele. Rájövök, hogy az alkohol a megoldás most minden bajomra.
Egyik italt borítom magamba, a másik után, míg a színek és fények össze nem
mosódnak, a hangokkal és az arcokkal együtt. Az alkohol azt hiszem a tökéletes
fájdalomcsillapító. Lassan de biztosan én is nekiállok beszélgetni. Kissé
zagyván ugyan, de mégis jobb ez az állapot, minthogy az orrom lógatom.
Nem tudom mennyi idő telik el, de
hirtelen egy jellegzetes női parfüm illat csap fejbe. Végleg elvesztem tőle a
fejem. Megrészegít. Virág illata van a mellém huppant nőnek. Na meg hosszú
combja, gyönyörű bőre és a haja….
-
Lia – motyogom halkan, miközben egy bárgyú vigyor ül ki
a képemre.
-
Gyere, hazaviszlek, nagyon el vagy ázva – suttog
édesen, én pedig feltápászkodok és követem. Hogyne követném, hisz visszajött
hozzám.
-
Soha többé nem engedlek el – ölelem át a karcsú
derekát, majd az ajkait kezdem keresni a számmal. Hiányzik a csókja, az ölelése
az illata… És most, még magam sem tudom felfogni, hogy hogyan, de visszatért
hozzám, hogy boldoggá tegyen.
New York. Itt bármi megtörténhet bárkivel. Még az is, hogy
szalonspiccesen egy bárban lóbálja a lábát, tök egyedül. De talán mégis akad
társasága. A magányával, a fájdalmával, a megszakadt szívével itathatja az
egereket.
Hogy jutottam a tegnapi mennyországból, a ma esti pokolba?
Hazajöttem. Haza? Soha nem volt otthonom. Csak mellette.
Niko. Hol vagy most?
A whisky marja a torkom, a könnyek pedig a szemem, de
kitartok. Egy hozzám hasonló magányos pasas ül a pult túlvégén. Közeleg a
záróra. Néha összenézünk, de nem történik más. Neki is bánata van, amit próbál
alkoholba fojtani. De a mocsadék nem akar meghalni.
- Még egyet – bökök a poharamra, mikor a pincér elvenné
tőlem. Aprót biccent, majd egy pillanat múlva újra tele van borostyán színű
folyadékkal a kristály. Szédülök, húz a fejem, de ezt is leküldöm. Tompa akarok
lenni, hogy ne fájjon. Nem akarok érezni, nem akarok gondolkodni. Elszúrtuk
mindketten. De miért? Francba.
Vajon tényleg vele van megint?
Miért?
Meg akarok halni. Istenem add, hogy rám zuhanjon a
mennyezet, kérlek, kérlek, kérlek.
Nem akarok élni. Nélküle nem. Nem, azzal a tudattal nem,
hogy ő simogatja a szex után a selymes izzadt bőrét, hogy ő hallgathatja a
hörgését, a szuszogását, a szíve dobbanásait.
Miért dugtad meg te szemét állat?
Miért okozol mindig fájdalmat?
És miért zokogok immár hangosan újra miattad?
A homlokom tompán koppan a márványpulton, az ujjaim teljes
erővel szorítják a kristálypoharat, miközben bőgök. Siratom őt, a szerelmet, a
jövőm, a terveim, az érzést, amit csak ő tudott kiváltani belőlem.
- Hívjak egy taxit? – Néz rám a pincér kérdőn, mire bambán,
könnyektől fátyolos szemekkel nézek fel rá, az arcom jobb felét továbbra is a
hideg pulton pihentetve. Hirtelen az se esik le, hogy mit akar a taxival, így
csak tátogok, de van aki kisegít.
- Nem kell, majd én hazaviszem – zendül fel egy jellegzetes
rekedt hang a hátam mögött. Valahonnan nagyon ismerős ez a hang. De honnan is?
Basszus.
Az első amit észreveszek egy bakancsba végződő hosszú vékony
fekete szövetbe bújtatott lábszár. Aztán egy vörös kendő derékrésznél, majd egy
hófehér laza ing, amire egy szürke mellény van húzva.
Nyakláncok, karkötők csilingelnek a férfin, valami furcsa
szomorú dallamot játszva, amitől még inkább megerednek a sós cseppek a
szememből.
A cigaretta most is kilóg a szájából, a napszemüveg ott
pihen az arcán, a haját egy fekete kalap alá rejti. Borostás, jó illatú, erős,
határozott, magabiztos és hihetetlenül szexi.
Én meg itt fekszem egy pulton, elmaszatolt sminkkel, szakadt
harisnyával, sírva, összeomolva, mint egy hatalmas kupac szar.
-
Sean – zokogok fel.
-
Tudtam, hogy be kell jönnöm a következő bárba. Odakint
eleredt az eső. Biztos voltam benne, hogy a közelben vagy esőlány – ül mellém,
majd ő is kér egy pohár whiskyt magának, meg egyet nekem. – Mi történt? – Néz
rám rendíthetetlenül mosolyogva.
-
Meg akarok halni – szipogok. Tényleg úgy érzem magam,
mintha rámdőlt volna az egész világ. Nem kapok levegőt, fáj minden porcikám a
teher alatt, de a szívem valami Istenverte átok miatt ver, az agyam működik és
sajnos érzek. Érzem a kínt, ezt a fojtogató, őrjítő bánatot, a halálos szomorúságot.
-
Ó jaj – nevet fel. – Mennyit ittál tündérem? – Veszi le
a napszemüvegét én meg máris értem mitől ennyire rohadt laza. A pupillái ki
vannak tágulva, a szemei vérben forognak, de mégis imádnivalóan édesnek tartom.
-
Nem eleget – döntöm a homlokom ismét a lapra.
Iszonyatosan szédülök és a gyomrom is kavarog. De nem szabad hánynom. Milyen
lenne az már?
-
Tehát? – Húzza fel kérdőn a szemöldökét. Tényleg
kíváncsi… Hát legyen.
-
Lecseréltek egy szakadt, gonosz, vén ribancra. Azt
hittem szeret, de ahhoz képes elég könnyen tovább lépett – szipogok, ahogy
beugranak a képek, amiket Alex fedezett fel az interneten. Niko és Leena, a
nyílt utcán csókolóznak, annak a rohadéknak könyékig eltűnik a keze a csaj
szoknyája alatt… Leena és Niko eltűnnek a toronyban. A ribanc csak reggel bukkan
fel, ziláltan és önelégülten vigyorogva. Niko pedig csókkal búcsúzik tőle. De
még milyen csókkal. Majdnem a gyomráig dugta le a nyelvét. És ki tudja mit és
hova dugdosott fel neki egész éjjel. Hát ennyit értem…. Persze szenved, mint a
kutya. Miért hazudta ezt Mika? Belém akart rúgni még egyet? Ha igen, hát
tisztelettel jelentem, hogy sikerült.
-
Az ő baja – simogatja le a könnyeim Sean. A keze meleg
és puha. Bizsereg a bőröm az érintése nyomán.
-
Haza akarok menni – tolom fel magam ülő helyzetbe újra,
de azzal a lendülettel majdnem le is fordulok a székről. Sean reakcióideje még
betépve is lenyűgöz, ugyanis amint leesnék a bárszékről, azonnal utánam kap és
szorosan karolja át a derekam.
-
Jól van tündérke, hazaviszlek – nyalábol fel, miután
megszámlálatlanul dob egy köteg pénzt a pultra. A teste meleg és kemény, a
karjai erősen szorítanak, az illata az orromba kúszik. Friss és férfias.
Teljesen elernyedek az ölelésében.
Hosszú idő után, újra
biztonságban érzem magam. Nem sok dolgot tudok, de azt igen, hogy jó nekem itt.
Jó nekem vele. Ő megvéd.
-
Köszönöm – motyogom a nyakába, miközben mit sem törődök
azzal, hova visz és miért.
-
Nincs mit tündérem – nyom egy csókot a homlokomra,
amitől elmosolyodom. Hirtelen már nem is fáj, hogy Niko visszament ahhoz a
banyához.
Törékeny és édes. Mint egy igazi porcelánbaba. Óvatosan
fektetem le a párnák közé, majd a nyakáig húzom a takarót és kisomfordálok a
hálóból. Hagyom had aludjon. Azt hiszem ráfér a pihenés.
Szépen lassan kiszámolom, hogy mennyi heroinom van még erre
a két napra, amit még New Yorkban kell töltenem. Nem szeretnék visszakerülni a
sittre, de ha elfogy ismét vennem kell az itteni emberemtől, viszont ahogy
észrevettem figyelnek a zsaruk, szóval tutira megint lekapcsolnak és kezdődhet
megint az egész elölről. Dutyi, bíróság, rehab… Francnak kell ez a sok hülyeség.
Főleg, hogy ott vannak a srácaim is, akik szintén nem értékelnék, hogy ha az
apjuk nem tudná őket elvinni hétvégén, mert egy cellában csücsül.
De úgy tűnik Fortuna most mellettem áll. Pontosan annyi cucc
van nálam, amennyi kell, se több, se kevesebb. Los Angelesben már könnyebb
lesz. Ott házhoz hozzák a hernyót, nem fenyeget majd a lebukás veszélye
annyira, mint itt.
Szertartásszerűen készítem elő a szurimhoz szükséges
eszközöket. Öngyújtó, kanál, citromsav, na meg a tű…
Eluralkodik rajtam az izgalom. Már mindjárt… Mindjárt az
enyém. Csak az enyém.
Az övem szépen kihúzom a helyéről és elszorítom vele a
karom.
Nem bírok tovább várni. Beszúrom egyenesen a vénámba. Talált
süllyedt. Már csukott szemmel is eltalálnám. Egy kis vér befolyik a tűbe, majd
vissza a véráramba, a cuccal együtt.
Csak annyi időm van, hogy leszedjem a karomról az övet és
már szállok is. Kellemes melegségérzet árad szét a tagjaimban, behuppanok a
kedvenc fotelembe és kiélvezem a jutalmam.
Megérdemlem, túléltem a mai napot is.
A légzésem lelassul, a szívverésem is, kicsit homályossá
válik a szemem előtt a kép.
Lebegek és élvezem.
Ez talán jobb, mint a szex.
Teljes az eufória.
Puha illatos ágynemű, elgémberedett végtagok, a tegnapi esti
bőgésemtől égő szemek és irtózatos fejfájás. Hol van már az a csodás reggel? A
szám ki van száradva, de ahogy felemelem a fejem észreveszek egy nagy pohár
vizet és egy szem gyógyszert a kopott éjjeliszekrényen. Őszintén szólva
fogalmam sincs hol vagyok.
Amint beveszem a fájdalomcsillapítót és megiszom az összes
folyadékot, elkezdek magamban elég erőt érezni, ahogy visszaemlékezzek.
Alexel voltunk a reptéren. Gabriel az ölében ült és
búcsúzkodtak én pedig mosolyogva figyeltem őket, miközben egy hatalmas bögre
kávét kortyolgattam. A kisördög a Los Angelesbe tartó gépet várta, mi pedig
Andyékkel a New York-i járatot. Valamiért előkerült egy laptop, Alex pedig
kutatni kezdett. Aztán hirtelen lesápadt és ahogy rámnézett, tudtam, hogy
valami baj van.
Le akarta csukni a gépet, de gyorsabb voltam nála.
És akkor…
Mintha újra átélném megint azt, amit akkor. Mintha egy kéz
orrbaverne, egy másik a hajamat cibálná, egy harmadik, gyomorszájon vágna, egy
negyedik pedig újra belemarkolna a szívembe. Ó, igen.
Már emlékszem.
Nem kaptam levegőt, pánikrohamot kaptam azt hiszem, de Andy
gyorsan a kezembe nyomott egy kis vodkát három szem valamivel, amitől újra
tudtam lélegezni.
Aztán minden kissé homályossá vált. Nem sírtam, csak
bámultam magam elé, forgattam az ujjaim közt a karkötőt amit tőle kaptam és úgy
éreztem megszűntem létezni.
Az persze kiesett, hogy hogyan jutottam New Yorkba, ki tett
fel a gépre, már csak az maradt meg, hogy Dorah ölelget, miközben a három fiú
beveti magát a lakásomba.
Nem éreztem semmit. Pedig abból a lakásból Dorahnak
köszönhetően mindig árad a szeretet és a melegség. Én mégis hideg voltam és
jeges, akár egy kőszobor.
Muszáj volt elmennem onnan. Nem bírtam tovább.
A temetőbe azt hittem békét találok. Mira viszont nem hozott
enyhülést, hiába meséltem el neki mindent, hiába kiabáltam ki neki, hogy mit
érzek és hiába húztam le egy jó fél üveg konyakot.
Még jobban megfájdul a fejem, ahogy megpróbálok
visszaemlékezni arra, hogy azután mi történt, de csak neontábla dereng fel
előttem homályosan, egy unott pincér arca és egy kristálypohár, amiben whisky
gyöngyözött.
De, hogy most hol vagyok, kinél, miért és mi történt?
Arra akkor se tudnám megmondani a választ ha pisztolyt
nyomnának a halántékomhoz.
Lassan nézek körbe a szobában.
Hát, finoman fogalmazva is elég minimalista a berendezés.
Egy hatalmas franciaágy, egy éjjeliszekrény, egy törött
csillár és ennyi. A szürke falakról málik le a festék, olyan, mintha az egész
fel lenne hólyagosodva. A két hatalmas ablakon nem lehet kilátni, olyan
koszosak, a sárga függönyök, lyukasak és dohosak. A parketta több helyen ki van
égetve, úgy tűnik az egész helyen csak az ágy tiszta. Az ágynemű ugyanis finom
öblítő illatot áraszt magából, hófehér és ropogós.
Ahogy végignézek magamon, rájövök, hogy valószínűleg nem
feküdtem össze senkivel, mivel rajtam van minden ruhám, a cipőmet leszámítva,
ami az ágy mellett hever, szépen egymás mellé rakva.
Nehezemre esik kiszállni a kényelmes ágyból, de a kíváncsiságom
hajt előre.
Megcélzom az egyetlen ajtót, hogy megtudjam ki is hozott ide
és hol is van az az itt.
Egy nappali szerű helyiségbe jutok. Az egész hely sötét, a
behúzott, nehéz sötétítőfüggönyök miatt, csak egy pici furcsa alakú lámpa világít
az egyik sarokba, alig árasztva fényt magából.
-
Hahó – szólalok meg halkan, mire nagy nyikorgással
kinyílik egy ajtó. Majdnem felsikítok, de időben sikerül befogni a saját
számat.
-
Jó reggelt tündérke – lépked valaki a homályba. A
hangot meghallva azonnal elmosolyodom és megnyugszom. Ezer közül is felismerném.
-
Sean – suttogok, mire elhúz egy sötétítőfüggönyt, én
meg amint hozzászokik a szemem fényhez, majdnem szívrohamot kapok. Ott áll, egy
szál törölközővel a dereka körül, a hajából csöpög a víz, a szájából most is
kilóg egy cigi, én meg nem tudom levenni róla a szemem. Lehet, hogy az apám
lehetne, de bármelyik húszéves ficsúrt kenterbe verné. A hasa kockás, a karja
izmos, ugyan kissé sovány, de mégis pompásan fest.
-
Kávét? – Néz rám kérdőn, mire aprót bólintok, ő pedig a
koszos konyhaszerű helyhez lép és nekiáll beizzítani, az időszámításunk
előttről ránkmaradt készüléket.
-
Mi történt este? – Nézek rá kérdőn, miután erőszakkal
kényszerítem magam, hogy a törölköző alatt eltűnő V-vonal helyett, a borostás
arcát tanulmányozzam.
-
Őszintén tündérem? – Néz rám vigyorogva. – Gőzöm sincs.
Annyit tudok, hogy eleredt az eső, bementem egy bárba, aminek a pultján
feküdtél, aztán taxiba tettelek, mert eléggé csúnyán néztél ki, csináltam egy
szurit és kampó. Reggel meg valami idióta dudálására ébredtem – von vállat, de
úgy tűnik nem kifejezetten izgatja a dolog.
-
Itt laksz? – Nézek körbe, a poros szobában. A kanapé
lyukas, a szivacs egy ponton kilóg a huzatból, a fotel kopott, a függönyök itt
is koszosak és lyukasak, mindent elborít a kosz, de mégis valami furcsa rend
uralkodik a szobában. A cipők szépen egymás mellé vannak itt is állítva, el van
mosogatva rendesen, a szemét sem csurog ki a kukából és még a hamutál is
pontosan a kopott dohányzóasztal közepén van elhelyezve.
-
Mondhatjuk, hogy igen – bólint. – Ez a tiédhez hasonló
patkánytanya, de szeretem. Béke van és csend, szeretek itt elbújni, senki nem
talál rám, senki nem zargat, nyugodtan írhatok és nyugodtan punnyadhatok. De
alapjáraton Los Angelesben élek. Most csak, mindegy… - legyint, miközben lefő a
kávé. – Tej? Cukor? – Néz rám kérdőn.
-
Mindkettő – mosolygok rá. Furcsa nyugalom száll meg
attól, hogy a közelemben van.
-
Nők – vigyorog rám, miközben megcsinálja az adagom, ő
viszont csak simán, feketén hajtja le az adagját, egy cigi kíséretében.
Megbűvölve figyelem, minden mozdulatát, hogy hogyan dagadnak ki az erek a
karján, hogyan feszül meg a teste, hogy mennyire légies minden mozdulata. Olyan
puhának és lágynak tűnik, mégis tudom, hogy kemény, mint a szikla. Erős,
törhetetlen. Olyan, amilyen én sosem leszek.
-
Ugye tudod, hogy ez nem szól másról köztünk, csak
arról, hogy dugunk? – Nézek Leenara, aki elégedetten mosolyog. A háta
gyöngyözik az izzadtságtól, a haja csapzott, a takaró épphogy takarja a
fenekét, miközben a hasán fekszik és próbál magához térni a reggeli menet után.
Jó pár napja ezt csináljuk. Kefélünk, iszunk, betépünk, aztán kezdjük
elölről. Néha elmegyünk enni vagy
dolgozni, de az időnk nagy részét az ágyában töltjük. A toronyba, azóta a
bizonyos éjszaka óta nem voltam. Jobb, ha én időzök nála. Bármikor leléphetek,
ha megunom.
-
Hát persze – mosolyog rám, miközben a mutatóujjával
végigsimítja a mellkasomon lévő tetoválást. Azaz csak végigsimítaná, de elkapom
a csuklóját.
-
Ezt ne csináld – sziszegem, ugyanis megint Lia kúszik
az elmémbe. Ő simogatta végig mindig őket, egyetlen vonalat sem kihagyva.
-
Miatta? – Nyitja fel az egyik szemét, de a vigyor még
most is ott van az arcán.
-
Igen – ülök fel és a padlón heverő nadrágom zsebében
kotorászok a cigim után. Amint megtalálom, azonnal kihúzok egy szálat és
meggyújtom, a hátam az ágytámlának vetem, a hasamra pedig ráteszem a hamutálat
és csak bámulom a falat, miközben próbálom tovaűzni az emlékét is.
-
Hogy szeretheted még mindig? – Kérdezi mellettem Leena
halkan.
-
Ez nem múlik el egyik napról a másikra. Sőt
valószínűleg sosem fog elmúlni. Mindig őt fogom szeretni, még akkor is, ha
megosztom az ágyam és a testem mással – pislogok nagyokat, mert megint érzem,
hogy sajog a szívem. Hiányzik. Nagyon.
-
Elhagyott – suttog Leena, mire mérgesen nézek rá.
-
Azt hiszed, hogy nem tudom? – Sziszegek. – Nem kell
állandóan ezt mondogatni, hidd el rájöttem már én is, mikor az üres lakásba
érkeztem. És amúgy is – húzom gonosz vigyorra az ajkaim. – Azt hiszed téged
kefélnélek, ha itt lenne, ha nem hagyott volna el? Soha kedvesem – ingatom meg
a fejem, mire sértődötten néz rám.
-
Akkor menj utána – tekeri maga köré a lepedőt és
kiviharzik a szobából, de az ajtót nyitva hagyja, én pedig utána kiabálok.
-
Ha tudnám hol van, már megtettem volna!
-
Valószínűleg a buzeráns köcsögnél bujkál – trappol
vissza, egy szál bugyiban, majd kinyitja a szekrényt és belebújik egy nagyobb
pólóba. – Elég gáz, ha egy fartúró többet tud nyújtani, mint te – sziszeg, akár
egy mérgeskígyó, mire a harci ideg szépen lassan elönt. – Elhagyott egy
százhetven centis meleg törpéért – nevet fel gonoszul, mire megfogom a párnát
és hozzávágom, de kitér előle és tovább kacag. – Bár mondjuk azt mondják, hogy
a kis emberek jó nagy bottal járnak – piszkál tovább, pontosan tudva, hogy ki
fog hozni szépen lassan a sodromból.
-
Kussolj el te ribanc – szólok rá.
-
Miért? Mert tudod, hogy igazam van? Szánalmas vagy. Az
kis kurva teljesen kiherélt. Itt nyalogatod a sebeid és nyávogsz, mint egy
kislány. Undorító – rázkódik meg a hatás kedvéért. – Régen legalább félig
meddig férfi voltál. Ugyan úgy vezettelek az orrodnál fogva, ahogy csak
lehetett, de néha, ha a buta kis fejed felfogta, hogy hülyét csináltam belőled
a sarkadra álltál és akkor kő kövön nem maradt. Ez a kis ribanc pedig azt
csinál veled amit akar. Dróton rángat. Hol elhagy, hol visszajön, hol
megkuratja magát veled, hol meg mással, te meg nyáladzol itt, mint valami
ostoba kiskutya és farokcsóválva várod, hogy hol van a gazdi és mikor jön
vissza megetetni meg játszani veled egy kicsit és ha még a füled tövét is
megvakargatja végleg eldobod magad. Egy szánalmas idióta vagy – nevet fel
hangosan.
-
Fogd be a szád – pattanok fel, miután elnyomtam a
csikkem. Nem bírok tovább itt maradni, újra az van, mint régen. Megaláz, nincs
rám tekintettel, nem szeret, páros lábbal gázol végig az önbecsülésemen és még
élvezi is.
-
Tudod, hogy igazam van – kiabál, mikor már kifelé
tartok a lakásból. – Egy igazi szemellenzős, korlátolt seggfej vagy, akit
annyira elvakít a saját egoja, hogy képtelen meglátni a fától az erdőt.
-
Hagyd abba – kenem a falhoz. – Soha többé ne keress
érted? Soha – fröcsögöm az arcába. Az idegeim pattanásig feszültek, szívem
szerint kitekerném a boszorkány nyakát,
de összeszedem a maradék önuralmam és eleresztem.
-
Úgyis vissza fogsz jönni, mert nem bírod nélkülem. Én
voltam az egyetlen, aki igazán szeretett. Megmondtam Niko, hogy soha senki nem
fog elviselni rajtam kívül, szóval vagy velem éled le életed vagy magányosan
döglesz meg a tornyodban a koszos könyveid között – üvöltözik utánam a
folyosón, de nem figyelek rá. Nem szabad. Nem szabad, hogy igaza legyen.
Fogalmam sincs hova mehetnék.
Kihez.
Magányos vagyok és ez a magány
teljesen felemészt.
Talán igazuk van azoknak, akik
azt állítják, hogy nem szabad, hogy valaki a mindenünkké váljon, mert ha
elveszítjük akkor azt sosem heverjük ki.
És Lia a mindenem volt, az
életem, a szerelmem, az otthonom, a családom, a legjobb barátom.
Most, hogy elment, semmim sincs.
Istenem mit nem adnék, ha lenne
egy hely, ahová hazamehetek, ahol biztonságban érezhetem magam, ahol boldog
lehetek. Ha lenne valaki, akihez hazamehetek, aki átölel, aki felmelegíti az
átfagyott tagjaim, aki biztonságba helyezi a szívem, aki vigyáz rám és az
álmaimra.
De nem is.
Az igazság az, hogy az életem is
odaadnám azért, ha ő jönne haza hozzám. Ha soha többé nem menne el. Ha örökre
velem maradna és míg világ a világ szeretne.
Kicsi Kulta… Hol vagy most?
Kivel?
Rád vajon vigyáz valaki?
Biztonságban vagy? Szeretnek? Tudsz még szeretni?
Érzed még, hogy szeretlek? Hogy
vágyom rád?
Annyira hiányzol Kulta…
Kérlek, gyere haza. Gyere haza
hozzám és maradj itt örökre.