"Csak inni, inni
Senkibe se hinni,
Mert hazug a szó és minden vallomás,
Csak menni, menni,
Hogy ne tudja meg senki
És azt hazudni, hogy boldog vagyok.
Tagadni azt, hogy fáj, hogy engem elhagyott,
Feledni minden boldog percet és napot."
Fantasztikus pasas.
Ámulattal figyelem. Mindent olyan
egyszerűen fog fel, olyan könnyedén. Nem bánkódik, nem siránkozik, nincs benne
se fájdalom, se félelem. Teljesen lenyűgöz a világa, amibe most bepillantást
nyerhetek. Nem érdekel, hogy már századjára csörren meg a telefonom, eszem
ágában sincs felvenni. Jó itt ebben a felelőtlen álomszerű világban vele.
Esélytelen, hogy visszatérjek a
valóságba, ami kegyetlen és félelmetes, legalábbis számomra. El akarok bújni
Seannal. Hisz ő olyan szórakoztató, még a könnyeim is kicsordulnak annyira
nevetnem kell. Ahogy magyaráz, ahogy grimaszol, a hangja és a történetek amiket
mesél…
Mellette nem gondolkodom, nem is
kell. Nem hiányzik Niko, nem is gondolok rá. Csak egy emberre kell
koncentrálnom és az ő. Hát nem szuper? Egyetlen férfi a nevetésével, egy
pillantásával egyszerűen elmos mindent, ami miatt tegnap még kínlódtam, amiért
bőgtem és leittam magam. Francnak kell a valóság, ha itt van ő, aki képes
megnevettetni.
Nem, nem akarok hazamenni.
-
Meddig maradsz New Yorkban? – Kérdezem hirtelen.
-
Két nap, van egy pár elintéznivalóm – kacsint rám. – És
te tündérke? – Pislog rám, én pedig majdnem lefolyok a székről, attól a
nézéstől.
-
Nem tudom. Csak három barátom kísértem el. Zenélni
akarnak és itt is találkoznak valami fejessel, aztán megyünk vissza Los
Angelesbe – rántom meg hanyagul a vállaim.
-
És addig szeretnéd az én társaságom élvezni igaz? –
Nevet fel, rekedten, majd egy újabb cigit tuszkol a szájába. Furcsa de ebben a
pasiban még az is dögös ahogyan cigizik. Hihetetlenül férfias, ahogy itt ül
előttem egy szál mackónadrágban, az elmaradhatatlan napszemüveg a homlokára
csapva pihen, a karjain lévő szúrásnyomokat pedig abszolút nem fedi el előlem.
-
Jó volna – bólintok.
-
De aggódnak érted kislány. Haza kéne menned legalább
annyi időre, hogy megmutasd élsz – nevet fel, miközben finoman, alig hozzámérve
végigsimít az arcomon.
-
Nem kifejezetten érdekel senkit, hogy élek-e - csóválom
meg a fejem mosolyogva.
-
Akkor miért csörög már megint a mobilod tündérke? –
Nevet fel újra. A nevetése… Istenem, mint egy csendes, langyos, tavaszi zápor.
Összerázkódok tőle.
-
Oké, nem bujkálok tovább. Hazamegyek. Dorah tuti
lerágta már tövig mind a tíz körmét – somolygok, aztán beugrik, hogy ha már itt
vagyok talán Daisyt is meg kéne keresnem. Elvégre a húgom és megígértem neki,
hogy amint tehetem keresni fogom. Itt az alkalom úgy érzem.
-
Tündérke, ugye tudod, hogy ide bármikor jöhetsz? – Ölel
át Sean hátulról, gyengéden, miután megnyugtattam Doraht, hogy nem keltem egy
kád jeges vízbe, a májam nélkül és nemsokára visszamegyek hozzá. Kiráz a hideg
az ölelésétől. Olyan lazán tart, mégis erősen, hogy hirtelen elfelejtek levegőt
is venni. A meleg mellkasa a hátamhoz simul, a nyers férfiasság csak úgy
sugárzik belőle. Komolyan megszédülök tőle. Nincs erőm tiltakozni, a karjai
közé folyok, hagyom, hogy tartson és egy olyan leheletfinom puszit nyomjon az
arcomra, amitől még a gyomrom is görcsbe rándul. Nem értem mit tesz velem és
hogyan, csak azt tudom, hogy ha Niko a mágnes negatív pólusa akkor tuti, hogy
Sean a pozitív vége. A kérdés, hogy én melyikhez is vonzódom jobban… Sean
valami olyat jelent amim sosem volt, amit mindig hiányoltam az életemből.
-
Tudom – suttogok, mert félek ha hangosabban beszélek
akkor elillan ez a kellemes melegség ami eluralkodott rajtam, ez nyugalom
érzet, ez a furcsa zsongás, ez a biztonságérzet. Igen, úgy érzem, hogy mellette
nem érhet semmi baj.
-
Oké – csókol puhán a nyakamba, majd mintha semmi se
történt volna, elenged, hogy egy újabb cigarettát tuszkoljon a szájába, én meg
ott állok megsemmisülve, leforrázva, próbálok levegőt venni és a kiugrani
készülő szívem lenyugtatni, nem sok sikerrel. Francba…
-
Ez nem tisztességes – szuszogok, mire felnevet.
-
Mi? Hogy nem döntelek le a padlóra és veszek el mindent
tőled, amit csak adni tudsz? Hidd el tündérke, ez minden vágyam, de ez megint
nem az a pillanat – ingatja a fejét, miközben vigyorog, mint a tejbetök. Fel
tudnám képelni… Hogy lehet ilyen pofátlan? És mi az, hogy ez megint nem az
ideális pillanat arra, hogy… Mire is? Basszuskulcs. Én nem is akarok tőle
semmit. Na jó, ez hazugság. Szívesen lerángatnám róla azt a kevéske ruhát, hogy
megtudjam tényleg olyan, mint amilyennek képzelem. Tapasztalt, erős,
eszméletlen. De hát az apám lehetne! Nem, most már biztos, hogy nem vagyok
normális. Egy nálam több mint húsz évvel idősebb fószerre csorgatom a nyálam és
arról fantáziálok, hogy milyen is lenne vele.
-
Mennem kell – kapom fel a cipőm és a táskám és mielőtt
annyit mondhatna, hogy viszontlátásra, elnyargalok. Minél messzebb tőle annál
jobb. Még a végén megint megégetem magam. Hülye lennék, ha kétszer követném el
ugyanazt a hibát.
Nem, soha többé nem leszek
szerelmes. Soha!!!
Hülye vigyorral a képemen vetődök
le a kanapéra. Mika komoly arccal tanulmányozza a vonásaim, de nem foglalkozok
vele. Jól érzem magam.
-
Megint ittál – állapítja meg elmésen, hogy mi is a
jókedvem oka. Nem mintha alapjáraton nem dőlne belőlem a vodkaszag, amit
kilométerekről is meg lehet érezni…
-
Jah – bólintok megerősítésképp, majd eldőlök, mert
kicsit megint forog velem a világ. A cigimmel is csak harmadjára sikerül
betalálni a számba. Szánalmas vagyok, de legalább mókás. Még magamon is képes vagyok nevetni, ez aztán
a teljesítmény!
-
Miért csinálod ezt? – Néz rám rosszallóan a fejét
ingatva, de nincs időm kifejteni az okot, ami amúgy is megint csak egyértelmű.
A tegnap esti lány az ingemben és egy szál franciabugyiban letáncol a lépcsőn
és megáll a nappali ajtajában.
-
Hoppá – nevet fel bután, miközben megpróbálja lejjebb
rángatni az anyagot magán, hogy a barátom ne lásson belőle annyit. Persze nem
sikerül neki a küldetés és fel is adja. – Én megyek csak gondoltam megkérdezem
nincs-e kedved feljönni elbúcsúzni, de látom vendéged van – magyaráz, miközben
a szőke haját csavargatja és kihívóan néz rám.
-
Majd legközelebb kedvesem – dobok neki egy puszit. – A
barátnődet is keltsd fel kérlek – mosolygok rá, mire lenyom egy laza pukedlit
és már megy is vissza az emeletre.
-
Kettő? – Kerekednek ki Mika szemei.
-
Majdnem három. Egyet elhagytunk félúton – nevetek fel.
Kissé ködös az este, de jó volt két ilyen bombázó mellett kelni, akik az éjjel
bármit megtettek nekem. Még csak kérnem sem kellett semmit.
-
A harmadik is egy szilikonnal telepumpált műanyag
barbiehoz hasonlított? – Húzza fel a barátom kérdőn az egyik szemöldökét, mire
nevetve hozzávágok egy díszpárnát.
-
Ne szídd őket, amíg nem tudod milyen, ha azokkal a
szilikonnal telepumpált szájukkal csókolgatnak – kacsintok rá. – Mennyei –
nevetek fel újra.
-
Liát jobban élvezted szerintem – morog, mire
elkomorodom.
-
Ne – szólok rá mérgesen. Miért kell elrontania a
kedvem? Legalább két perce nem gondoltam rá, ami komoly haladás volt, erre
tessék.
-
Mit ne? – Néz rám, mintha nem érteném.
-
Piás vagyok, nem hülye – dörrenek rá. – Nem akarok
beszélni róla, szóval ha nem emlegetnétek fel fél percenként azért kurvára, de
kibaszottul hálás lennék. Próbálom elfelejteni, de így nem könnyű. Elhagyott,
vége van, nem kell ezt tovább ragozni. Majd kilábalok belőle is – magyarázom
vontatottan, mire Mika felnevet.
-
Haver, a büdös életbe nem fogsz kilábalni belőle, kár a
gőzért. Az a kis bige, teljesen az ujja köré csavart, megveszel érte,
belebolondultál, belestél, zúgtál, zuhantál, full szerelmes vagy belé érted már,
mert per pillanat többféle mód nem jut eszembe arra, hogy körülírjam mi is a tényállás?
Nem mellékesen jót is tett neked, de egy faszfej vagy drága barátom és elengedted.
És tudod miért van ez? Mert parázol tőle. Mert ő nem olyan, mint az a két kis
buta liba fenn. Ő szembe mert veled szállni – darálja, észre se véve, hogy
minden egyes szóval egy újabb sebet tép fel, a szívem helyén lévő lyuk
falairól. A szívem ugyanis kitépte az a boszorka és magával vitte. Ki tudja
miért, ki tudja hova.
-
Nem ezért félem tőle – komorodom el, miközben magam elé
meredek és nézem, ahogy a cigaretta végén lévő parázs felizzik, majd kialszik,
hogy aztán ne maradjon semmi hátra csak egy kis füst meg hamu. Hát igen, azt
hiszem ilyenek voltunk mi is. Ő és én. Kicsit felizzottunk, de nem maradt semmi
hátra, miután a füstfelhő, ami a köztünk lévő háborútól keletkezett felszállt.
Miután Mika rájön, hogy nem fogom tovább boncolgatni a témát magamtól, úgy dönt
újra kinyitja a száját.
-
Akkor miért? – Kérdezi halkan, majd megforgatja a
szemeit, mikor meglátja ismét letáncolni a lépcsőn a vendégeim. Mindkettő bejön
és egy-egy csókkal búcsúzik tőlem, na meg a telefonszámukat is megkapom
ajándékként, bár már most tudom, hogy semelyiket nem fogom felhívni. Amint
kilépnek az ajtón nagy levegőt veszek és összegyűröm a parfümmel befújt
cetliket.
-
Mert hatalma volt felettem – mosolyodom el és elnyomom
a csikkem, hogy egy újabb szálra gyújthassak rá. – Uralkodni tudott rajtam
irányítani, befolyásolni, bármit képes lettem volna megtenni neki. De ilyen
kapcsolatban már éltem és tudjuk mi lett a vége. Inkább elengedem, minthogy fejet
hajtsak, mert annak a vége csak az lenne, hogy meggyűlölnénk egymást. Azt pedig
végképp nem tudnám elviselni. Inkább szeretem itt egyedül, inkább hagyom, hogy
szenvedjen ő is valahol, de azt nem engedem, hogy meggyűlöljön vagy én
meggyűlöljem őt. Abba beledöglenék – suttogok.
-
Ebbe is bele fogsz – néz rám Mika tanácstalanul. Tudom,
hogy segíteni akar és nem tudja mit tegyen.
-
Nem baj – mosolyodok el újra. – Megérte.
-
Nem, ezt ne mondd. Én… - túr a hajába. – Niko a legjobb
barátom vagy, muszáj csinálnom valamit. Mondd meg, hogy mit tegyek. Ha kell
utána megyek és könyörgök neki, hogy jöjjön haza hozzád vagy nem tudom, de ezt
nem bírom nézni – pattan fel.
-
Segíteni akarsz? – Húzom fel kérdőn az egyik
szemöldököm, mire aprót bólint. – Akkor hozz egy üveg piát a hűtőből – bökök a
fejemmel a konyha felé, mire Mika morogni kezd. – Ne, jól leszek csak kell
hozzá egy pár üveg alkohol, hogy elmossa az emlékét is annak, hogy itt járt.
-
Te tiszta hülye vagy. De tudod mit? Kössünk alkut –
huppan vissza a kanapéra, majd ő is rágyújt. – Te megfürdesz, felöltözöl,
eszel, én meg összetrombitálom a srácokat és csinálunk egy olyan pasis estét,
mint régen, mikor még tinik voltunk – mosolyodik el nosztalgikusan.
-
Ivás hányásig, pizza zabálás, póker, szivar, meg
Mariska? – Nézek rá érdeklődve. Ez a program egészen bejön.
-
Pontosan – bólint Mika, mire felülök.
-
Kapok kávét? – Dörzsölöm meg a halántékom, mert irtóra
fáj a fejem és kissé még mindig szédülök.
-
Persze – mosolyog rám, majd feláll, finoman vállon
vereget és elindul a konyha felé.
Daisy velem szemben ül és folyamatosan bámul. Kezd kissé
idegesítővé válni, de a fejfájásom jobban zavar, mint az, hogy ő
valószínűsíthetőleg tanulmányt készül írni a mai arcmimikámból. Az étterem
zsúfolásig megtelt, csak a hatalmas üvegablaknál volt hely. Egy fotós az út másik
oldaláról minket fényképez. Pedig már azt hittem megszabadultam tőle. Hiú
ábránd volt azt hiszem. Próbálom eltakarni az arcom, de rájövök, hogy
tökéletesen felesleges. Megint rámszálltak, mert rossz kislány voltam, rossz
férfival kezdtem és túl sok híres emberrel mutatkoztam az elmúlt időben.
-
Szarul nézel ki – állapítja meg Daisy kertelés nélkül.
-
Kösz – húzom el a szám, miközben lehajtok egy tequilát.
A húgom csak összehúzott szemekkel figyel, miközben a narancslevét kavargatja
egy szívószállal. – Mesélj, milyen a suli? – Erőltetek magamra egy mosolyt.
Most semmi könnyedség nincs bennem, egy romhalmaz vagyok és ezt ő is érzi.
-
Szar. Hol van a pasid? – Dobja vissza a labdát.
-
Elhagyott egy másik csajért – vágom rá, magamat is
meglepve azzal, hogy milyen ridegen tudom kimondani ezt az egyszerű mondatot.
Nincs a hangomban semmiféle fájdalom vagy keserűség. Megdöbbentő, hogy ennyire
tényszerűen tudom kezelni, hogy Niko újra Leenat dugja. – Matt keresett azóta?
– Húzom fel az egyik szemöldököm kérdőn. Tudom, hogy az elevenébe vágok, ugyan
úgy ahogy ő is tudta, mikor Nikoról kérdezett.
-
Küldött pénzt – von vállat.
-
Tehát nem – mosolyodok el mindenfajta öröm nélkül.
Daisy se járt jobban, mint én.
-
Jen viszont keresett – motyogja a velem szemben ülő
szőkeség, mire felkapom a fejem.
-
Tessék? – Nézek rá türelmetlenül.
-
Ő hozta el a pénzt, de azt mondta, hogy ennél többről
ne is álmodjak, a vagyonból egy fillér se lesz az enyém, apáról pedig még csak
annyira se álmodozzak, mert mindig ő volt a hercegnője és az is marad, én nem
versenyezhetek vele. Gonosz kis kígyó – sziszeg, mire elnevetem magam. Igen,
Jen egy igazi kígyó. De úgy tűnik, lehiggadt.
-
Csak ugat, de nem harap – nevetek fel. – Ha baj van
vele, csak hívj fel, oké? – biccentem oldalra a fejem, miközben a vonásait
tanulmányozom. Ha nem fedné hatalmas napszemüveg az arcát és nem lenne rajta
kalap, tuti, hogy a fotós kiszúrná, hogy valami nem stimmel. Annyira hasonlít
az apánkra. Mintha a kiköpött mása lenne. Valami furcsa büszkeség jár át mégis
ahogy nézem. Az én tesóm. – Daisy ígéred meg nekem, hogy te nem cseszed el, úgy
ahogy én, hogy te csak külsőleg fogsz rá hasonlítani – fogom meg hirtelen a
kezét. Meg akarom védeni a hibáktól amiket Matt elkövetett, amit én is
elkövettem.
-
Miről beszélsz? – Ráncolja össze a homlokát.
-
Tudod te – vágom rá. – De ne csináld. Neked van
esélyed. Lehet, hogy most tetszik, hogy húsz évesen tequilát iszok a kávé
előtt, hogy paparazzik követnek, hogy Anders lány vagyok, hogy… Érted. De ez
szar. Maradj otthon és legyél az anyukáddal, menj egyetemre, keress egy rendes
pasit menj hozzá és szülj neki gyerekeket oké? Ne akarj olyan elcseszett lenni,
mint én vagy Matt. Nem éri meg, hiába tűnhet úgy, hogy mi bármit megtehetünk
következmények nélkül.
-
Magányosnak tűnsz – néz rám tűnődve.
-
Mindig az voltam és az is leszek. Ez az ára a dolognak
és meg kell fizetnem – kacsintok rá, majd a hajamba túrok. Felmerül bennem,
hogy abszolúte nem kéne Daisy közelébe mennem. Matt se teszi valószínűleg
okkal. Talán azzal segítünk neki a legjobban, ha messziről elkerüljük. Akkor
talán nem esik bele ő is ebbe a hülye gödörbe, amibe én már teljesen elmerültem
és most esik az eső rám, áztatja a földet, a gödör egyre sárosabb lesz és ha
így megy tovább, bele fogok fulladni a dagonyába. Az elmélkedésemből a
telefoncsörgés rángat ki. A kijelzőn Andy neve villog én pedig csak remélni
merem, hogy nem akasztották ki Doraht túlságosan. – Egy pillanat – mosolygok
Daisyre. – Mondd, hogy nem kapott Dorah agyvérzést tőletek – szusszantok fel,
mire egy rekedt nevetést kapok válaszképp.
-
Nem édes, minden oké. Hol vagy? Nem ebédelünk együtt?
-
Én a Destinoban ülök, ha gondolod, gyere ide – adom meg
magam. Kedvelem Andyt, valahol egy igazi elcseszett kölyök, valahol pedig egy
elmebeteg férfi, aki nem ismer határokat. Elég szélsőséges, de kezdek
hozzászokni, hisz jó ember. Pete óta tudom, hogy kettejük közül a medvém volt
az őrültebb. Istenem, ha nem lövi túl magát… Most minden másképpen lenne.
Talán.
-
Indulok. Csá baby – cuppant a telefonba, mire
megcsóválom a fejem. Sosem fog megváltozni. Daisy kérdő tekintete viszont
visszarángat a valóságba. – Egy barátom csatlakozik hozzánk. Nem baj? – Kérdezem,
bár tudom, hogy már úgyis mindegy.
-
Pasi? – Néz rám pimaszul.
-
Igen, de nincs köztünk semmi – szögezem le. Nem akarom,
hogy egy ribancnak tartson, még akkor sem, ha lehet a dologban valami.
-
Oké – vágja rá, bár hallom a hangján, hogy kételkedik
bennem.
Andy alig tíz percen belül
megérkezik, Daisy pedig meglepetten pislog az én szőke kigyúrt, kivarrt
barátomra, aki megint túl feldobottnak tűnik. Mégis megtalálják a közös hangot.
Együtt eszünk és azt is kisütjük, hogy még két napot maradunk New York-ban, aztán
Los Angeles felé vesszük az irányt, ugyanis itt a srácoknak nem terem babér.
Mire az ebéd végéhez érünk,
teljesen feloldódom, már nem érzem magam szörnyen, még nevetni is képes vagyok
azon, hogy Andy, mint egy kétéves összemaszatolja magát tésztaszósszal, aztán
pedig mindenféle malacsággal szórakoztat minket, minden mindegy alapon. De a
telefonom megint csörögni kezd. Ismeretlen szám.
Gyanakodva emelem a fülemhez a
telefont.
-
Igen, tessék?
-
Szia tündérkém! Mit csinálsz este? – Búg fel a vonal
végén, az a mély jellegzetes hang, amitől borsódzik a hátam és majdnem lenyelem
a villám.
-
Öhm… - nyögök fel.
-
Oké, velem vacsorázol, feltéve ha nincs beiktatva egy
újabb bőgős, lerészegedős este – nevet bele a telefonba Sean, mire morogni
kezdek.
-
Muszáj emlékeztetned?
-
Csak ha nemet mondasz. Bár ez lehetetlen. De tudod mit?
Koktélozni is meghívlak. Este nyolcra érted megyek, vegyél fel valami szexi
szűk rucit – darálja, mire ráncba szalad a homlokom.
-
Azt se tudod hol lakom – akadékoskodom, bár nem is
tudom miért.
-
Erre inkább ne fogadj tündérke – nevet fel újra. –
Legyél kész időre. Csók – búgja, majd mielőtt megszólalhatnék kinyomja a
hívást.
Randi Seannal. Hát ez…
Pompás? Fura? Eszméletlen?
Frusztráló? Elképesztő? Elmebajos?
Nem is tudom.
Ebéd után hazafuvarozzuk a húgom,
majd mi is elindulunk. Amint belépek a lakásba és ránézek az órára nagyot
bukfencezik a gyomrom. Hányni tudnék, ami cseppet sem lenne szerencsés,
tekintve, hogy nem ártana embert faragnom magamból, ha már randira megyek egy
apám korabeli férfival.
Holt biztos, hogy nem vagyok
normális.
Nem értem mire ez a fene nagy
izgatottság, hogy miért rohanok fel a lépcsőn és miért ugrok be, úgy kádba,
mintha az életem múlna azon, hogy felfrissüljek és illatos legyek.
Mégis ez történik. Még a hajamat is
megmosom és a körmöm is újra lakkozom, ami talán ha havonta egyszer jut
eszembe, mikor már tényleg szörnyen elkezd zavarni a lepattogzott festék.
Meglepődök, mikor a szobámba
lépve Andy és Derek az ágyamon tehénkedve tömi a fejét valami csokis sütivel,
amit minden bizonnyal Dorah készített nekik.
-
Hm… Nem huppansz be közénk? – Ütögeti meg Derek
vigyorogva a matracot, mire a hajamon lévő törölközőt hozzá vágom.
-
Fogd be és ne bámulj – szólok rá mosolyogva, mert a
szemeit túlságosan sok ideig legelteti a combjaimon. Nem számítottam rájuk, így
csak egy szál törölközőben vagyok.
-
Csipkés fekete, ebből szex lesz – kacag fel Andy mikor
előveszem a fehérneműm, de erre csak egy szemforgatással tudok neki felelni. A
törölköző takarásának segítségével felügyeskedem magamra a bugyim, majd háttal
nekik a melltartómba is belebújok és a feleslegessé vált nedves törcsit, most
Andy fejéhez vágom, aki kacagva szedi le magáról, hogy aztán pofátlanul tovább
bámulhassa, hogyan kutatok a szekrényben valami elfogadható ruha után. Hiába
mondta Sean, hogy öltözzek ki nincs kedvem hozzá.
-
Zöld vagy fekete? – Nézek a fiúkra, miközben kiterítem
az ágyra a két lehetséges darabot.
-
Zöld – vágják rá egyszerre, mire a fekete minit
visszaakasztom a szekrénybe, az egyszerű, ám eléggé rövidke ruhába pedig
belebújok. Amint a hajszárítással is készen vagyok, belenézek a tükörbe a
gyomorgörcsöm pedig elmúlik teljesen. Ha ez nem elég jó neki, akkor menjen a
pokolba, ő is, ahogy az összes többi kanos faszkalap, aki csak meg akar dugni.
A sminkeléssel nem bajlódok sokat, amúgy sincs rá időm, mert megszólal a
csengő. Tudom, hogy Dorah kinyitja, mégis ahogy rájövök, hogy itt van, megint
összeszűkül a gyomrom. Nem vagyok ideges, de valami kellemes izgatottság mégis
eluralkodik rajtam. Utoljára a gimiben randiztam, azóta valahogy máshogy ment a
dolog.
-
Megjött a lovagod – nevet fel Andy, miközben rágyújt
egy mókás cigire.
-
Ezt muszáj itt? – Nézek rá kérődn. Utálom, ha a
szobámban füvezik valaki, aki nem én vagyok.
-
Csinos vagy – pislog rám, mikor már a cipőmbe is
belebújtam és épp a táskám pakolom össze.
-
Köszönöm – mosolygok rá. Hiába rá se tudok haragudni.
-
Velem is eljössz majd egyszer randizni? – Néz rám Derek
komoly tekintettel.
-
Álmodik a nyomor? – Nevetek rá, mire azonnal
visszaszólna, ha nem nyitna be Dorah.
-
Kisasszony, önhöz jöttek – dugja be a fejét óvatosan.
-
Tudom, gyere csak be – mosolygok rá, mire kicsit
bátrabban de belép, viszont amint végignéz rajtam a szája elé kapja a kezét és
könnybe lábad a szeme. – Mi a baj? – Nézek rá ijedten, mire a fejét csóválja.
-
Semmi – szipog. – Olyan gyönyörű kisasszony – mosolyog
rám, mire elnevetem magam. – Nem is olyan rég még a rózsaszín fodros ruhát
vágta szét egy ollóval, mert Mr. Anders belekényszerítette, ön pedig makacs és
dacos volt már akkor is most pedig… Kész nő lett – törli meg a szemeit, mire
magamhoz ölelem.
-
Még mindig dacos és makacs vagyok – nyomok egy puszit a
puha arcára.
-
De akkor is felnőtt – suttogja, majd eltol magától. –
Induljon – paskolja meg a hátam, mire elnevetem magam és tényleg elindulok
lefelé a lépcsőn. Sean az előszobában ácsorog, a falon lógó képeket nézi.
Lélegzetelállítóan néz ki. Az elegáns szürke nadrágot, mintha ráöntötték volna,
a bakancsa nincs bekötve, a fekete inge félig ki van gombolva az ujjai a
könyökéig fel vannak tűrve, a bőrkabát hanyagul lóg az erős karján, amin most
is ott csilingelnek a furcsa karkötők, a másikon csuklóján pedig egy méregdrága
óra pihen, ami természetesen nem jár, mert ő sosem figyeli, hogy mennyi az idő.
Egyszerűen csak dísznek tartja, na meg valószínűleg az is a funkciója, hogy
megmutassa telik neki rá. A cipőm kopogására felkapja a fejét.
-
Egy igazi tündér – mosolyog rám, mikor elé érek, aztán
megfogja a kezem és egy leheletfinom puszit nyom a kézfejemre, aztán Isten se
tudja honnan de elővarázsol egy szál virágot. Még sose láttam ilyen növényt
ezelőtt. A virág szirmai szinte feketék. Eszméletlenül gyönyörű. – Bár lehet,
hogy inkább boszorkány – kacsint rám.
-
Mi ez? – Simogatom meg a selymes szirmokat.
-
Fekete dália. Elegáns, tökéletes, különleges, ritka és
elkápráztat mindig, pont mint te tündérke – magyarázza halk búgó hangon, amivel
megint kivált belőlem egy kisebb borzongást.
-
Te aztán tudsz udvarolni – nevetek fel, majd elindulok
a konyha felé, hogy vízbe rakjam az ujjaim közt lévő szépséget.
-
Ez még semmi – nevet fel, amitől újra jóleső görcsbe
rándul a gyomrom. Ez nem normális… Mit művel velem ez a pasi? – Mehetünk? –
Nyújtja felém a karját, amint visszatérek hozzá.
-
Persze – bólintok magabiztosan, miközben belé karolok.
Én is leakasztom a kabátom a fogasról, felmarkolom a kulcsom és követem le, az
utcára, ahol egy hatalmas fekete limuzin vár ránk. – Hej ha – füttyentek egyet
elismerően, mire rámvigyorog és besegít a kocsiba.
-
Gondoltam egy különleges lánynak, jár egy különleges
este – huppan be mellém, majd kinyit egy üveg pezsgőt és mindkét előkészített
kristálypoharat teletölti.
-
Kezdesz átmenni nyálasba – veszem el tőle az egyik
kecses poharat, mire felnevet.
-
Szóval te olyan lány vagy, akinek nem jön be a cukormáz
– néz mélyen a szemembe, nekem pedig önkéntelenül is Niko jut eszembe.
-
Etettek vele eleget, már hánynom kell tőle – vágom rá
kissé hidegen.
-
Nincs is szebb egy összetört szívű nőnél – kacag fel
újra, mire a homlokom ráncba szalad. Nem tudom mi ezen olyan mulatságos. – Ó,
ne haragudj tapintatlan vagyok – kér elnézést. – Rossz tulajdonság.
-
Miért hívtál fel? – Kérdezek rá, arra ami a leginkább
izgatja a fantáziám.
-
Miért ne? – dobja vissza a labdát.
-
Megleptél – vallom be.
-
Tudom – bólint. – De azt hiszem itt volt az ideje, hogy
elhívjalak randizni. Ja és még valami – nyúl egy fekete doboz után, ami a puha
bőrön hever. – Ez a tiéd tündérem – nyújtja felém, mire kíváncsian pislogok rá,
aztán a dobozkára. Ötletem sincs mi lehet benne, a kíváncsiságom gyorsan győz
viszont. Türelmetlenül pattintom fel a fedelet, de amint meglátom, hogy mi
lapul odabent, eláll a lélegzetem. Egy gyönyörű láncon egy szikrázó kövekkel
kirakott medál lóg, pont egy olyan virágot formázva, mint amilyet tőle kaptam. Méregdrágának
tűnik az egész és van egy olyan sanda gyanúm, hogy a kövek nem csak bizsuk a
medálban.
-
Ezt nem fogadhatom el – csukom össze a dobozt és
megpróbálom visszaadni neki. De valahogy ez sem úgy sül el, ahogy azt én
terveztem. Finoman kiszedi a ugyan a kezemből, aztán újra kinyitja és kiemeli
belőle a láncot.
-
Tündérke, te még nem tanultad meg, hogy a nem szót én
sajnos nem ismerem? – Mosolyog rám. – Ez csak egy kis semmiség, nem dönt anyagi
romlásba és neked akarom ajándékozni - söpri ki a hajam a nyakamból, hogy aztán
a finom fémet felcsatolja a nyakamba. – Tökéletes – mosolyodik el önelégülten.
– Fekete dália, fekete gyémántokból. Tudtam, hogy illeni fog hozzád – simít
végig finoman a medálon.
-
Ez… - kezdenék akadékoskodni, de a mutatóujját a számra
teszi.
-
Elég egy köszönöm – hajol közelebb hozzám. Az ajkai
csak egy centire vannak az enyémektől. Hirtelen kiszárad a torkom a szívem
pedig felgyorsul. Francba.
-
Köszönöm – suttogom megadóan, mire egy hajtincsem hátra
fogja, úgy, hogy közben finoman végigsimítson az arcomon is, amitől bennem reked
a levegő, aztán olyan gyengéd puszit nyom a szám sarkába, mintha attól félne,
hogy eltörök attól, ha merészebben ér hozzám. Megint teljesen kikapcsolja az
agyam. Minden sejtem azt sikítja, hogy veszélyben vagyok, de én megint a saját
fejem után megyek. A kezem a tarkójára csúsztatom és megpróbálom visszahúzni,
hogy végre tisztességesen megcsókolhassam, de elhúzódik.
-
Megérkeztünk – közli pofátlanul vigyorogva, mire én is
elnevetem magam. Felfogom végre a lényeget: ő irányít. Vagy elfogadom ezt vagy
elmegyek. Ha majd ő meg akar csókolni, megcsókol, ha fel akar hívni, hát
felhív, én nem dönthetek semmiben, nincs választásom.
Talán hülyeség, de úgy döntök
megbízom benne. Valami azt súgja, hogy hiába veszélyes, jó döntéseket fog
hozni. Igen, azt hiszem életemben először valakire teljesen rá merem magam
bízni.
Ennek a felfedezésnek a fényében
csúsztatom a kezem a kezébe. Valahogy úgy érzem, hogy sehol máshol, senki
mellett nem lennék ilyen biztonságban. Izgalmas és furcsa pasas, én pedig azt
hiszem vonzódom hozzá.
-
Az a lány egy idióta volt – tuszkol a számba egy szőke
hajú lány egy koktélcseresznyét. Épp most sírtam el neki a bánatom. Hazafelé
egy bárban csíptem fel. Vagy inkább ő szedett fel engem? Franc se tudja.
-
Ugye? Szerintem is – bólogatok komolyan, miközben a
meztelen derekát simogatom. Full ködös megint minden. A srácokkal is eleget
ittam, de aztán a hideg levegő elkezdett kijózanítani, én pedig részeg akartam
maradni, így betértem egy bárba és most itt vagyok a toronyba ezzel a
bombázóval, aki igazából semmit nem mozgat meg bennem. Dugtunk és kész.
-
Nem értem, hogy hagyhat el bárki is téged – simít végig
a mellkasomon, miközben kissé vontatottan beszél hozzám. Ő se józan.
-
Na ez az – kiáltok fel. Végre úgy érzem valaki megért.
– Nem vagyok ronda, van egy rakás pénzem, azt mondják tehetséges is vagyok,
írtam neki egy rakás dalt és ki is elégítettem rendesen, esküszöm – teszem a
szívemre a kezem, hogy tudja az ismeretlen lány, igazat mondok. – Mi kell még?
– Nézek rá kérdőn.
-
Szerintem semmi – dől hanyatt, majd meghúzza a
mellettünk heverő vodkásüveget, amit igazság szerint azért vettünk, hogy
koktélt keverjünk magunknak, de aztán úgy döntöttünk, hogy jobb ha a
gyomrunkban mixeljük össze a cseresznyét és az alkoholt, nem szenvedünk a
pohárral meg a jéggel. – Én sose hagynálak el – jelenti ki határozottan, mire
felnevetek.
-
Mert te nem vagy, olyan, mint ő. Ő állandóan csak
menekül előlem. Egyik percben még szexelünk a másikban már egy repülőn ül és
egy tök másik kontinens felé tart egy tök másik pasihoz. Képzeld egy buzival is
kefélt, de ezt se bántam, mert… - harapom el a mondat végét, de ő mégis
befejezi.
-
Szereted – mosolyog rám.
-
Jah – bólintok. – De mi értelme van szeretni? Mindig
csak átvágnak, elhagynak és megaláznak. Játszanak velem. A volt mennyasszonyom
is ezt tette. Sőt meg is csalt. Soha többé nem leszek szerelmes, csak a baj van
azzal, ha valakire rábízom a szívem. Mindig összetörik. Senkiben nem lehet
megbízni – motyogom.
-
Nem minden nő egy forma – néz rám ködös tekintettel.
-
De – vágom rá. – Álnokok vagytok, elhitetitek velünk,
hogy szerettek, teljesen az ujjatok köré csavartok minket, aztán leléptek. Lia
is ezt tette. Azt mondta, hogy nem megy el, mindig velem lesz és szeretni fog.
Erre tessék – tárom szét a karjaim. – Itt vagyok, neked nyávogok és gőzöm sincs
arról, hogyan heverjem ki őt.
-
Sajnálom, hogy szenvedsz. Nem ezt érdemled – hajtja a
fejét a mellkasomra, majd elnyom egy ásítást.
-
Olyan kibaszottul magányosnak érzem magam – sóhajtok nagyot,
de ő már nem hallja. Békésen szuszog rajtam. A vodka elpusztítása így rám
marad. Ő az egyetlen társam. De ki tudja, lehet, hogy egyszer még ő is elhagy
és akkor végképp nem marad semmim…