111. Gabalyodás

18+

"Nem akarom többé várni, hogy felhívj, nem akarok folyton vigyázni arra, nehogy beleszeressek valaki másba, azzal fekszem le, akivel csak akarok és amikor akarok, nincs szükségem lelkifurdalásra. Tulajdonképpen neked van igazad, könnyebb az életet lelkifurdalás nélkül élni..."

-         Hányingerem van – nyöszörgök a fürdő padlóján feküdve.

-         Tudom – remeg meg Sean keze. Én viszont egész testemben reszketek és nem azért, mert hideg van.

-         Adj valamit, ami elmulasztja. Kérlek Sean – könyörgök neki könnyes szemmel. Nem bírom tovább. Muszáj bevennem valamit, amitől jobb lesz. Csak egy kicsit.

-         Nem lehet tündérem – guggol le elém. Ő sincs jobb bőrben. Izzad, mintha vízzel locsolnák. Az én bőröm is nyirkos, de ez lenne a legkisebb problémám.

-         Fürdőszoba party? És engem nem hívtok? Ejnye srácok – telepszik le mellénk Ezra is. Szerencsére most nem egy szál semmiben rohangál, volt olyan nagyvonalú és felvett egy farmert. – Ezt idd meg édesem, jobb lesz – nyom a kezembe valami undorító színű kotyvalékot.

-         Nincs az az Isten – ingatom a fejem.

-         Vagy megiszod, vagy én itatom meg veled – néz rám elszántan. Látom a szemében, hogy nem viccel. Remegő kézzel fogom meg a poharat, mély levegőt veszek és ahogy a tiszta vodkát szokás lenyelem az egészet, húzóra, amitől olyan köhögés jön rám, amilyen még soha. A lé mar, rosszízű, savas és mégis édes, a gyomrom nem akarja magában tartani, de arra sincs erőm, hogy kihányjam. Sírva fekszem Sean ölébe, aki csak mered maga elé, de annyira összeszedi magát, hogy a hajamba fűzze az ujjait és a fejbőröm kezdje masszírozni.

-         Jobb lesz tündérem, esküszöm, hogy jobb lesz – susog.

-         Legalább ne hazudj – kiabálok rá, magamat is meglepve.

-         Mondtam, hogy hatni fog – veti a csempének a hátát Ezra,

-         Te csak fogd be – ripakodok rá. A hangom legalább visszatért, de még mindig rosszul vagyok. – Adj valamit most – parancsolok rá Seanra, aki elmosolyodik és üveges szemekkel rám bámul.

-         Kutass, nincs nálam semmi, üss meg, ha attól jobban érzed magad, de egy darab torokfájás csillapítót se találsz sehol – tárja szét a karjait, majd látványosan kirázza a hideg.

-         Akkor húzzunk innen a francba – ülök fel az öléből.

-         Heves a kicsi szépség – nevet fel Ezra, mire Sean elvigyorodik. – Apád is ilyen hisztit csapott, mikor elvonási tünetei voltak – nevet fel, miközben ráérősen legelteti rajtam a szemét. – Na meg persze az anyukád se volt sokkal jobb – kacsint rám.

-         Nem vagyok függő, ezek nem elvonási tünetek, csak összeszedtem valami kurva vírust – sziszegek.

-         Ó, még szűz volt ilyen téren. De cuki – kapja a szája elé színpadisan a kezét Ezra.

-         Kérlek – sóhajtok nagyot. Megint kezd elszállni az erőm, ami épphogy csak szárnyra kapott. Csak estére lesz egy kicsit jobb. Egy forró fürdő és Ezra kései ebédje engem is és Seant is helyrerakja egy kicsit. Nem akarom tudni mi volt az a vacak, amit megitatott velem, de hálás vagyok neki, mert használt, bármi is volt benne.

-         Elmegyek, csak reggel jövök vissza – trappol be egy fényképezőgéppel a kezében, majd mire kettőt pisloghatnánk Ezra már sehol sincs.

-         Fáradt vagyok – dől el mellettem Sean, mire rámosolygok.

-         Bocsánat a reggelért. Nem akartam kiabálni. Nem voltam magamnál azt hiszem – kezdem el finoman masszírozni a vállát, mire jóleső dorombolásszerű hang hagyja el a torkát, amin jót vigyorgok.

-         Semmi baj. Ez van, ha sokáig csinálod, majd két napig semmi. Uh… Ez jó. Ne hagyd abba – nyöszörög, mikor a gerince mentén kezdem átgyúrni a hátát. Minden csigolyáját érzem az ujjam alatt. A bőre már nem nyirkos annyira, talán a zuhanynak, talán a barátja kotyvalékának köszönhetően, de még mindig meleg és puha. Mint mindig. Érdekes, de szeretem megérinteni, az pedig mindig elképeszt, hogy simán letagadhatna egy tizest a korából. Az izmai még mindig feszesek, ahogy a bőre is. Kicsit megint szédülök tőle, kicsit megint úgy érzem magam, mint egy ostoba kis fruska, akit a nagy és gonosz farkas, elbűvölt, azért, hogy könnyedén felfalhassa.

-         Tudod, azt hiszem, eléggé kedvellek – suttogom a sötét szoba csendjébe. Ideje kimondanom. De a reakciója meglep. Felnevet, majd legurít magáról és az oldalára fekszik.

-         Tudod Cor, én is kedvellek téged. Talán jobban, is mint kéne – simít ki egy kósza tincset az arcomból, miközben úgy néz rám, hogy valami ott mélyen legbelül, a gyomrom legeslegalján ismét életre kel. Nem kapok levegőt és szédülök.

-         Talán hiba lesz az egész, de nem érdekel – vonok vállat, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve, megadom magam a vágynak, ami feszít, már hónapok óta. Akarom őt és nem érdekel mi az ára. Úgy csókolom, mintha ez lenne az utolsó, amit tehetnék, ő pedig készségesen viszonozza. Aztán egyik pillanatról a másikra átveszi az irányítást. Hagyom, mert neki akarom magam adni, mert nála biztonságban leszek. A kezei hirtelen bontogatják a flanelinget, amiben egész álló nap rohangáltam, a bugyim úgy görgeti le rólam, hogy észre se veszem. Elveszek a térben, az időben, a csókjában, az ölelésében. Csak a sóhajaink hallom, miközben minden porcikáját felfedezem, ahogy ő is megismeri a testem. Nem rohan, nem kapkod, hagy időt mindenre. Az összes apró érintése egy ígérettel ér fel. Én pedig hiszek mindegyikben. Hiszek neki. Bízom benne. Jobban, mint eddig bárkiben, az életem során. Érzem, ahogy a férfiassága a hasamnak feszül, képtelen vagyok tovább várni, a vágy túlságosan éget, de ahogy mindig, most is érti, hogy mit szeretnék és nem habozik a kedvemre tenni. Amint kitölt, felsóhajtok. Jó érzés eggyé válni vele, a hajsza pedig elindul. A csuklóim a fejem fölé szorítja, a pillantásom fogva tartja, miközben egyre gyorsuló tempóban tesz a magáévá. Sosem éreztem még ilyet. Nem olyan ez az együttlét, mint egy szerelmes éjszaka, ez jóval másabb annál. Elvesz tőlem mindent és közben nekem adja magát, mindenfajta harc nélkül. Ő irányít, ahogy mindig és mégsem érzem legyőzöttnek magam.

Csoda történik, olyan, amilyet még nem éltem át. A tapasztalt ujjak, lefonódnak a kezeimről, hogy a nyakam és a melleim simogathassák. Engedi, hogy a hátánál fogva húzzam magamhoz még közelebb, hogy minden bordáján végighúzzam az ujjam, majd a fenekébe markolva még mélyebben erőszakoljam magamba.

A bőrünk ismét izzadttá válik, a légzésünk kapkodó lesz. Nem vagyok feszült, egyszerűen elengedem magam, had sodorjon az ár. Felszabadít és olyat, mutat amit eddig egy férfi sem volt képes megmutatni. Szerelem nélkül is lehet a szex fenomenális. Persze különböznek, de attól ez még éppen ugyan olyan jó, ha nem jobb.

Az élvezet villámcsapásszerűen hasít keresztül rajtam. A kislábujjam is belezsibbad, miközben véresre karmolom a hátát, ezzel őt is a gyönyörbe taszítva. Érzem, ahogy elélvez, majd egyszerűen összeroskad, de még ezt is úgy teszi, hogy közben óv és vigyáz rám.

-         Ez tündérem minden volt csak nem hiba – szólal meg rekedten hosszú percek után, majd a mellkasomra apró csókot nyom, én pedig lustán nyújtózkodok az ölelésébe burkolózva.

Lia még mindig nincs sehol. És Sean se bukkant fel. Pedig már itt kéne lenniük rég. Alex nyugodtnak tűnik, ahogy mindenki más is. Mi már próbáltunk, most a törpe bandája van soron. A sarokból figyelem őket. Tudnom kell mit csinálnak, de az még jobban érdekel, hogy ő merre van. Ha valahol felbukkan az a próba lesz. És mindjárt Sean bandája jön.

Az állam a padlón köt ki, mikor nyílik az egyik oldalsó ajtó és kézen fogva nevetgélve lépnek be a terembe, egy biztonsági emberrel kísérve. Lia gyönyörűbb, mint valaha. A haja egy copfba van fonva, a fekete miniruha a testére tapad és egy túlméretezett bőrdzseki takarja a vállát. A napszemüvege a homlokán pihen, a vörös rúzs égeti a száját. Ragyog. Úgy ahogy mellettem talán soha. Fáj. Piszkosul éget a kín, hát még akkor, amikor nekiállnak csókolózni, úgy akár egy igazi szerelmespár. És persze nem csak ő, hanem Sean is kifogástalanul néz ki. Utálom érte. Én megint egy szakadt farmerben rohangálok, az ő nadrágja bezzeg tökéletes. Ahogy minden rajta. Már értem miért utálta Lia Leenat. Olyat riválist látott benne, mint én Seanban. Kevesebbnek érezte magát, mikor minket nézett, nem méltónak ahhoz, hogy velem legyen. Hát ezt próbálta elmondani nekem, de akkor képtelen voltam felfogni. Most pedig talán túl késő. Hisz úgy ugrik fel rá és tekeredik Sean köré, mintha mindig is összetartoztak volna. A vén kujon pedig a fenekénél fogva tartja magán, miközben pörög vele egyet, ezzel nevetést kicsalva abból a lányból, akit én szeretek. Hirtelen válnak el, Lia elindul, egyenesen felém, én pedig az egyik hangfal mögé húzódom vissza. De amint elém ér, nem bírom ki, megragadom a karját, befogom a száját és bependerítem az egyik kamraszerű helyiségbe.

-         Normális vagy? – Kiabál rám, amint felkapcsolom a villanyt és realizálódik benne, hogy nem egy szociopata támadt rá, hanem csak én ragadtam meg és tuszkoltam be egy sötét raktárba.

-         És te? Normális vagy? – Gyújtok rá egy cigire, nyugalmat erőltetve magamra.

-         Mi a fene bajod van? Engedj ki azonnal – kezd el követelőzni. Elég dühösnek tűnik, de ha van valami perverzióm, amire igazán gerjedek az ő. Dühösen. Olyan méreggel tele, amitől majd felrobban. Sose láttam még szebbet nála. És ha még ezt a mérhetetlen dühöt le is vezetné… Rajtam… A szám sarkai önkéntelenül is felfelé görbülnek, miközben a hátam a csukott ajtónak vetem.

-         Hol voltál? – Kérdezem halkan, miközben figyelem minden mozdulatát.

-         Mi a franc közöd van hozzá? – Fonja össze a karjait a mellkasa előtt és összeráncolt homlokkal néz rám.

-         Nekem van időm – rántok vállat hanyagul.

-         Nem hinném. Próbálnod kell – sziszegi.

-         Már végeztünk. Tehát? Hol voltál? – Nézek rá kérdőn. Ő is tudja, hogy felesleges az ellenállás, ismer annyira, hogy tudja mindig elérem, amit akarok.

-         Itt. Austinba – feleli.

-         Seannal? – Húzom fel kérdőn a szemöldököm.

-         Nem értem miért csinálod ezt Niko. Te is tudod, hogy vele voltam és azt is, hogy nincs jogod számon kérni engem semmiért – biccenti oldalra a fejét.

-         Csak Seannal voltál? – Teszem fel az újabb kérdést, nem törődve a kommentjével.

-         Nem. Egy barátjánál voltunk. Egyéb kérdés biztos úr? Mert ha nincs bizonyítéka, akkor ki kell engednie innen, az alibim tökéletes, nem öltem embert ebben a két napban, csak fejben tettem el láb alól egy körülbelül százkilencven centiméter magas, eres karú, zöld szemű, barna, göndör hajú, vékony, finn, ripacsot, de tudtommal ezt a törvény nem bünteti elzárással – kezd el gúnyolódni.

-         Még mindig fel van vágva a nyelved Kulta – mosolyodok el, hisz ezek szerint gondolt rám.

-         Ne Kultázz itt nekem – csattan fel.

-         Ő, hogy hív? – Fintorodok el, mire Lia szemei felcsillannak.

-         Az ágyban vagy az emberek között? – Dobja vissza a labdát, de elnevetem magam.

-         Tudom, hogy nem feküdtél le vele. Yv elmondta – mosolygok rá, de ezzel nem tudom zavarba hozni.

-         Édes, vannak dolgok, amikről még nem volt időm beszámolni Yvnek. Tudni akarod mit csináltam ebben a két napban? – Terül el egy gonosz vigyor az arcán. – Az első nap rosszul voltunk mindketten, viszont a második nap, kiizzadtuk a szervezetünkből a mérgeket egy alapos ágytornával. Megdöbbentő, hogy mit tud egy negyvenen túli fickó az ágyban. Magam is meglepődtem, hogy keményebb, mint te. Mit ne mondjak elég tapasztalt és olyan orgazmusom volt, hogy azt hittem rám szakad a plafon – suttogja.

-         Hazudsz – szívok bele mélyen a cigimbe, hogy lenyugtassam magam. Ha igaz kitépem a belét annak a féregnek puszta kézzel.

-         Higgy amit akarsz – ránt vállat. – De engedj ki.

-         Miért mondod ezt? Tudom, hogy nem igaz – csóválom a fejem. Nem szabad, hogy igaz legyen.

-         Akkor ez, hogy kerül ide? – Húzza lejjebb a ruháját, hogy lássam Sean foglenyomatait. Üvölteni tudnék, gyilkolni. Ezek helyett csak eldobom a cigimet és Liát a falnak kényszerítem.

-         Hozzám tartozol – nézek mélyen a szemébe, mire egy ideges nevetés tör fel a torkából.

-         Semmi közöm nincs már hozzád. Elhagytál – sziszegi.

-         Te hagytál el és nem én – csattanok fel. Nem bírom tovább türtőztetni magam.

-         Te mentél ki azon a kurva ajtón, pedig pontosan tudtad, hogy mi lesz a következménye – kiabál ő is.

-         Meghalt volna, ha nem megyek. Kórházba kellett vinnem, érted? Ha nem megyek el akkor, az én lelkemen száradna most a halála – üvöltök torkom szakadtából. Ennek nem így kéne lennie. Nagyon nem.

-         Inkább engem öltél meg – csap a mellkasomra erőtlenül. – Tudod milyen érzés? Nem! Persze, hogy nem! Képtelen voltál szeretni, vagy belegondolni abba, hogy meghaltam volna érted, mert annyira kibaszottul szerettelek, hogy magam mögött hagytam miattad mindent. Annyira szerettelek, hogy fájt. Hogy minden egyes pillanat, amikor nem fogtad a kezem, úgy éreztem magam, mint egy kába idióta. Imádtalak! Istenítettelek! Bármit megadtam volna neked, de te nem törődtél se velem, se az érzéseimmel, mert kurvára nem számított neked, hogy én mit érzek, hogy én mit akarok. Hogy mennyire rohadtul szükségem van rád, arra, hogy átölelj és szeress. Annyira függtem tőled, hogy nélküled lélegezni is képtelen voltam! Tudod, hogy mennyire fájt? Hogy milyen volt mikor láttalak titeket együtt? Hogy mit éreztem, amikor kiléptél esténként az ajtómon miatta? Van róla fogalmad, hogy hányszor akartam meghalni, mert nem foglalkozol velem? – Csapkod folyamatosan, miközben kiabál, de hangja meg-megremeg, miközben beszél.

-         Tudom milyen – suttogok.

A hangja olyan halkan cseng, hogy alig hallom meg.

- Honnan tudnád? – Nézek rá hitetlenkedve.

- Onnan, hogy én is szerettelek. Mindennél jobban Kulta – túr a hajamba. – Te vagy az életem még mindig – húz magához. A hosszú karok bilincsként fonják körbe a derekam.

- Menj a pokolba – próbálok kiszabadulni, de nem megy. Jóval erősebb, mint én.

- Szeretlek érted? És meg tudnám ölni azt a balfácánt, mert hozzád ért! Összetartozunk. Te és én. Örökre. Lehetsz akárkivel, mindig az enyém maradsz. Csak egyszer lehetsz szerelmes és te belém szerettél egy gyönyörű napon, ahogy én is beléd. Küzdj Kulta, küzdj ellene, ahogy csak bírsz, nem fogsz semmire menni, mert a mi életünk már összefonódott egyszer. Olyanok vagyunk, mint egy hatalmas öreg fának a gyökerei, egymásba gabalyodtunk és lehetetlen lenne szétbogozni minket. Szeretsz és hiába mondasz bármit, tudom, hogy így van. Látom a szemedben – simogatja a fejbőröm, én pedig elveszek az ölelésében. A fűszeres parfümillat, a Marlboro füstjével keverve, eltelíti a tüdőm. Szédelgek, a fejem kába, a szívem megint őrült tamtamot ver, de véget kell vetnem ennek, még mielőtt ismét bedőlök neki.

- Gyűlöllek – sziszegem. – Tönkretettél. Megfosztottál attól is, hogy örülni tudjak a napsugaraknak. Elvettél tőlem mindent. Egy ostoba játékszert csináltál belőlem és most csak az irigy kisfiú beszél belőled, akinek elvették a kedvenc szórakozását. De soha többet nem leszek a tiéd. Eldobtál, valaki megtalált és kellek neki megcsonkítva, kitépett karokkal, levágott hajjal, szív nélkül is. Már nem vagyok a babád, akit ha megunsz kidobsz, aztán ha valaki más megpróbálja helyrepofozni, visszaveszed, hogy még rosszabb állapotban dobd majd ki újra. Már nincs mit elvenned tőlem. Már nincs mit neked adnom. Már nem számítasz Niko. Engedj el. Végleg – nézek fel a méregzöld szemekbe, amik ugyan még most is hatással vannak rám, mert az a bolond ott bent, nem szűnt meg szeretni egy lelketlen finn férfit, hiába játszadozott csak vele, de az eszem hála Istennek felülírja a szívem, még épp idejében.

- Soha nem szabadulsz meg tőlem, mert engem szeretsz – mosolyog rám.

- Talán inkább csak egy tévedés voltál és Sean az igazi – indulok el az ajtó felé mikor eláll az utamból.

- Majd kiderül – hallom a fájdalmas hangját magam mögött, de nem törődök vele. Meg tudnám ölni, amiért megint ezt csinálja. Nem érzem úgy, hogy megérdemlem azt, hogy folyamatosan játszik velem. Én tényleg szerettem. Jó lett volna hinni benne és a szerelemben. Ábrándoztam, hogy milyen lenne vele. Képes lettem volna összekötni vele az életem örökre. Gyereket szültem volna neki és a kezét fogva haltam volna meg egy gyönyörű őszi napon. Jó életem lett volna. Boldog. De elszúrta. Na jó nem. Elszúrtuk, így pontos. Hiszen biztos, hogy én is hibáztam, hogy nem volt elég boldog velem. Ha nem így lett volna, akkor talán minden másképp alakul.

Hirtelen egy vaku villan az arcomba, amit nem tudok hova tenni, hisz ide sosem engednek be fotósokat. Aztán kitisztul a látásom és megpillantom ki is volt a támadóm.

-         Maradj így. Gyönyörű vagy feldúltan – parancsol rám Ezra, én pedig automatikusan megdermedek, mint egy kőszobor. Lő vagy hat képet, majd mosolyogva visszanézi őket.

-         Látom utolértél minket – nevetek fel.

-         A tehenek megvárnak. Te izgalmasabb vagy náluk. Sean pedig megengedte, hogy fotózzak. Remélem nem baj. Rossz szokás, hogy mindent meg akarok örökíteni az utókor számára – von vállat hanyagul.

-         Magadat is? – Karolok belé, hogy együtt menjünk a színpad elé, ahol már Sean bandája nagyban próbál.

-         Ó, ha csak az én génkészletemet örökölné egy gyerek, akkor tutira gyártatnék vagy húszat, de így, hogy valami nő selejtes szervecskéi is belekeverednek a tutiba, inkább nem kell egy sem. Én legenda vagyok már így is, felesleges elrontani valami olcsó rossz másolatba a dolgot. Meg amúgy is el bírod képzelni milyen elvárások lennének a kölykömmel szemben? Ugyan olyan tökéletes fotósnak kéne lennie, mint amilyen én vagyok, de ez lehetetlenség lenne, mert én vagyok a legjobb – nevet fel, én pedig vele nevetek.

-         Ez kicsit hímsoviniszta és egoista volt – állapítom meg.

-         Ó ez csak igazság édes. De a csajok buknak az ilyen dumára, mert azt hiszik, hogy képesek megváltoztatni. A rossz fiúkat imádjátok drágám, a hímsovinisztákat, az egoistákat, a selejteseket, mert azt hiszitek, hogy majd ti megmentitek a lelkünk és miattatok jó családapák leszünk. Karen is ezt hitte Seanról, aztán nézd meg – bök a színpad felé a fejével, ahol az emlegetett szamár épp egy jointra gyújt rá. – Nem ment neki se, pedig Sean igazán szerelmes volt. Felcsinálta kétszer is, imádja a kölykeit, de ez angyalom kurvára nem elég. Neki a színpad és a heroin a szerelme, nem fogja tudni senki megváltoztatni, szóval csak egy jó tanácsot adhatok. Fogadd el, hogy ő olyan amilyen, ne akard korlátozni vagy megmondani neki, hogy mit kéne tennie. Elég felnőtt, hogy el tudja dönteni mit akar. Ha pedig így teszel hálás lesz és lehozza neked a csillagokat is az égről. Félre fog kúrni ezerszer, mert hajtja a vére, mert igazi férfi, tele ősember ösztönnel, de téged kedvel, szóval ha őt akarod jó életed lesz mellette, ha elfogadod a hibáit. Elcseszett kurvapecérek vagyunk, mi mind aranyom, szarunk a társadalmi elvárásokra, mert csak a szenvedélyeinknek élünk. Sean imádatának tárgya a zene, az enyém a fotózás. Ennyiről szól az egész. Ha el tudod fogadni király, ha nem akkor menekülj – kacsintott rám, amitől széles mosoly terült szét az arcomon.

-         Szerintem maradok – pillantottam fel a színpadon álló férfira, aki utasításokat osztott, miközben úgy füstölt, akár egy gyárkémény.

Némán vetődök be az öltözőnkbe, majd megmarkolok egy üveg whiskyt és nagy kortyokban kezdem pusztítani, míg valakinek a csuklómra nem fonódnak az ujjai. Csak most veszem észre, hogy vendégeink vannak. Brandon, Zoé, Oliver és Liza értetlenül pislognak rám.

-         Minden oké? – Kérdezi halkan Bran.

-         Semmi sem oké – teszem át a másik kezembe az üveget, amit nem fog az öcsém.

-         Hé, ez nem megoldás – csóválja Oli a fejét.

-         Per pillanat nincs nálam se pisztoly, se kötél, se egy doboznyi altató, szóval marad a whisky a megoldás, míg nem találok jobbat. De ha gondolod adhatsz kölcsön valamit, amivel kinyírhatom magam – suttogok halkan és nyugodtan.

-         Mi a fene történt? – Néz rám Zoé kérdőn.

-         Ha minden igaz beszélt Liával – húzza el a száját Aleksi. – Nem ment jól igaz?

-         Nem – morgok, majd még egy kortyot nyelek le az erős italból.

-         Azt hitted, hogy a karjaid közé fog ájulni, mert végre rájöttél, hogy hülye vagy? – Néz rám Mika kérdőn, akinek megint a karajit gyúrja át egy csinos masszőrlány.

-         Nem, persze, hogy nem. De azt se hittem, hogy közli, hogy tévedés voltam és Sean az igazi a számára. Jah és lefeküdt vele – bököm ki, majd hirtelen felfordul a gyomrom. Hozzáért. Szeretkeztek. Hányni tudnék, ordítani és letépni annak a baromarcú vén fasznak a fejét, amiért hozzá, mert nyúlni.

-         Hupszi – húzza el Mad a száját, míg az öcsém megértően vállon vereget.

-         Helyre fogjátok hozni – néz rám reménykedve.

-         Ennyi szart képtelenség helyrehozni.

-         Na elég legyen – csattan fel Brandon. – Feláll, velem jön – adja ki az utasításokat, mire kérdőn nézek rá, így a nyomaték kedvéért hozzáteszi, hogy: - Most!

-         Hé, koncert lesz ma – kapja fel Tia a fejét.

-         Addigra visszahozom, ne aggódjatok – kacsint rájuk Brandon.

-         Józanul? – Szalad Jari szemöldöke a homlokára.

-         Józanul – bólint a barátom.

Egy parkban kötünk ki, addig nem is szól szinte hozzám, csak semmiségekről fecsegünk, arról, hogy kerültek ide, meddig maradnak velünk és hasonló hülyeségek, de amint leparkol és kiszállunk, hogy letelepedjünk a fűbe, komoly tekintettel néz rám.

-         Nem akarok róla beszélni – suttogom, miközben rágyújtok.

-         Ó, tudom, de muszáj, mert szépen lassan felemészt. Mit érzel Niko? Tudni szeretném – gyújt rá ő is.

-         Mióta csaptál fel pszichológusnak? – Nevetek fel. Megpróbálom elterelni a témát. Úgy kéne kezdened, hogy kérem, mondja el mit érez – kuncogok tovább. – Na és hol a jegyzetfüzeted? – Húzom fel kérdőn a szemöldököm.

-         Ez most nem jön be. Tudod, hogy a legtöbbször oké, ha nem akarsz valamiről beszélni, de ahogy hallom, mostanság kicsit elszaladt veled a ló és én tudom miért van ez. Tehát, mi történt mióta nem beszéltünk? – Dől el a fűben és úgy pislog rám.

-         Aleksi felnyitotta a szemem, de azt hiszem késő. Sosem fog újra bízni bennem, soha nem fogja elhinni, hogy tényleg szeretem és ez ki fog nyírni. Gyűlöl – túrok a hajamba.

-         Sosem fog gyűlölni – mosolyog rám. – Szerelmes beléd és akármit teszel ez mindig így marad. Csak makacs, mint az öszvér – nevet fel, mire én is elmosolyodom. Igaza van. Lia tényleg makacs.

-         Sean kell neki és tudod megértem. Hiába múlt el negyven kurva jól néz ki, úgy figyel rá, ahogy én képtelen voltam. Egy önző fasz vagyok. Jobbat érdemel nálam – húzom el a számat keserűen.

-         De neki te kellettél akkor is és most is. Niko miért adod fel? Ez nem te vagy – csóválja a fejét.

-         Mert fáradt vagyok. Nincs erőm. Képtelen vagyok harcolni, mert fáj itt bent – bökök a mellkasomra.

-         És azt hiszed ezzel jót teszel magatoknak? – Kérdezi halkan.

-         Lehetséges – bólintok.

-         Niko, nektek együtt kell lennetek. Tudod, mindenki aki látott titeket együtt, látta az esküvőtöket is maga előtt, a gyerekeiteket, akik ugyanolyan kis idióta öszvérek lennének, mint. A te kusza hajad és Lia gyönyörű szemeit örökölnék. Mondd, hogy nem ezt akarod – könyököl fel, hogy mélyen a szemembe nézhessem.

-         Bármit megadnék ezért…

-         Mert ő jelenti a boldogságod – ül fel újra. – Hát küzdj. Legyél erpőszakos, zárd be egy szobába és győzd meg, hogy ugyan elbaltáztad, de helyre akarod hozni. Persze, ha ad még egy esélyt és megint elszúrod, én nyírlak ki, de addig is hajrá – noszogat, mire elnevetem magam a lelkesedésén.

-         Igen és mégis, hogy képzeled a visszaszerzését? – Kérdezek rá vigyorogva, mert úgy néz rám, mintha minimum kész haditerv lenne a fejében.

-         Küldj neki virágot, vagy csokit. A csajok bírják az ilyen szarságokat, megenyhülnek tőle haver. Kérdezd Zoét. Egy csokor rózsa és máris nem akar kasztrálni, mert késtem a vacsoráról – nevet fel.

-         Te tiszta hülye vagy. Ez jóval komolyabb annál, minthogy elkésel-e valahonnan vagy sem.

-         Tudom, de kezdésnek megteszi – kacsint rám.

A színpad mellől figyelem, ahogy énekel. Még mindig varázslatos. Még mindig szeretem. Olyan könnyű lehetne minden és mégis olyan bonyolult az egész.

- Boldogtalannak tűnsz – ölel át Sean hátulról. – Hiányzik – puszil a nyakamba, miközben megállapítja a tényeket.

- Sosem múlik el? – Nézek rá kérdőn, mire elmosolyodik.

- Nem, sosem fog – jelenti ki határozottan. Ő legalább nem kertel és nem áltat azzal, hogy majd egyszer megszűnök szeretni.

- Ez bíztató – húzom el a szám, mire felnevet.

- El kell mennem, megbeszélés van, addig kínzod magad? – Simít végig a vállamon.

- Szeretem hallgatni ahogy énekel – vonok vállat, mert Niko hangja, tényleg a lelkem simogatja, még akkor is, ha a zene nem valami lagymatag trutyival ér fel.

- Te tudod tündérke – von vállat. – De ugye tudod, hogy nekem nem tartozol semmivel? Bármikor visszamehetsz hozzá, ha azt akarod  - néz mélyen a szemembe.

- Tudom – bólintok, mire sarkon fordul és elmegy. Ó igen, azt tudom, hogy bármikor bármit tehetek felőle, csak azt nem tudom, hogy mi lenne számomra a legjobb. Niko túlságosan megsértetett és túl sokszor taposott át rajtam, ahhoz, hogy könnyedén visszamenjek hozzá. Még akkor sem tudom megtenni, ha a szívem ki akar szakadni a helyéről, hogy egyenesen a tenyerébe ugorjon. Fene esne bele, ebbe a szerelem nevű, gyötrő valamibe, ami teljesen szétkuszál mindent. Miért kellett pont Finnországban kikötnöm akkor? Miért nem mondjuk Kanada? Vagy ha már ott is kötött ki, miért kellett belébotlania? Annyira ostoba volt, azt hitte, hogy őt majd nem fogja tudni az ujjai köré csavarni. Aztán tessék… Mi lett belőle. Őrjítőm fájdalmas szerelem, ami nem akar elmúlni. Aztán Niko hirtelen felém fordult és egyenesen a szemembe nézett, amitől remegni kezdtek a térdeim. Még mindig letaglózott a zöld szempár, amit vastagon keretezett a fekete festék. A macskaszemek világítottak a sötétben és hiába próbáltam nem tudtam nem elveszni bennük. Lebuktam.

Niko pontosan tudhatta ebből, hogy nem tudok neki ellenállni, hogy képtelen vagyok megmozdulni vagy legalább elfordítani róla a tekintetem.

A rohadék pedig csak mosolygott és mosolygott, miközben tovább énekelt, azon az isteni karcos, mély hangján. A füstfelhő, ami a cigarettájából szállt fel, sejtelmessé tette a vonásait. Annyira fájdalmasan gyönyörű volt megint, hogy zokogni támadt kedvem, amiért nem kellettem neki, amiért nem szeretett eléggé, amiért már nem az enyém. Valami megint szorongatni kezdett belülről, iszonyatosan kínozva, de nem tudtam tenni ellene semmit. Sean nem volt elérhető távolságban, én pedig nem tudtam megmozdulni és elmenni. Nézni akartam. Kínozni magam. Furcsa dolog ez a mazochizmus. Beteges élvezetet okoz, hogy fáj a szívem és a lelkem, mert amíg fáj, addig tudom, hogy megvan mindkettő és azért fájnak, mert ő itt van, egy karnyújtásnyira és mégis mérföldekre tőlem.

- Köszönjük, nagyszerűek vagytok – köszörülte meg Niko a torkát, miután befejezte az éneklést és felhangzott a tapasvihar. – Van egy lány itt, aki nagyon fontos nekem és szeretném ha tudná, hogy mindig az lesz. Szerintem mind tudjátok a dal szövegét, szóval jó lenne, ha segítenétek nekem elénekelni és meggyőzni arról, hogy bocsásson meg nekem – konferálja fel a dalt, miközben valaki berohan és egy akusztikus gitárt tesz a nyakába. Nagyot dobban a szívem és önkéntelenül is mosolyra húzódik az ajkam. Imádom amikor nekem énekel. De persze a fél perces idillt valaki megint félbeszakítja.

- Hát nem édes? Pedig pontosan tudja, hogy már régen megbocsátottam neki, a kis botlását. Mert te nem voltál más csak egy apró hiba – hallok meg egy gúnyos hangot a hátam mögött, mire megfordulok. Nem akarok hinni a szememnek, de mégis igaz. Leena áll velem szemben, egy kihívó vörös miniruhában, ami kiemeli a tökéletes alakját. Káprázatosan néz ki. – Ó, vagy azt hitted ez a felkonferálás neked szól? – Kapja a szája elé a kezét, miközben gonosz fény gyúl a szemeiben. – Hát persze, hogy azt hitted. Buta naiv kislány. Megmondtam, hogy ő az enyém, hogy esélyed sincs arra, hogy megtartsd, hogy vissza fog jönni hozzám. Megspórolhattál volna magadnak némi szenvedést, ha időben feladod és hallgatsz rám. Ezt a dalt is nekem írta. Azt viszont nem értem, hogy mit keresel itt. Nikonak nem kellesz, jobban tennéd ha elhúznál. Lehet, hogy nem mondta még, de el fog venni feleségül és ezt már nem fogod tudni megakadályozni – vágja a képembe, miközben az orrom előtt megmozgatja a gyűrűsujját, amin egy jegygyűrű pihen, egy akkora gyémánttal ellátva, amiért egy rosszabb környéken simán levágnák a karját, miatta.

- Nincs mit mondanom neked. Nyertél – vonok vállat, mikor tudatosul bennem, hogy mekkora idióta is vagyok.

- Ahogy mindig kislány. Niko túl értékes hozzád. Sosem tudnád megadni neki, azt amit szeretne. Nem vagy egy nagy szám, se külsőre, se belsőre, ő viszont mindenből a legjobbat érdemli – gúnyolódik tovább.

- És te lennél a legjobb? – Húzom fel kérdőn a szemöldköm.

- Pontosan – bólint. – Jobb lenne ha elmennél, nem akarod látni, hogy milyenek vagyunk együtt – veti oda, mire tényleg elindulok a folyosón, be egynesen Alex szobájába.

-         Ahogy ismét a színpad széle felé nézek rájövök, hogy Lia nincs sehol. A helyén Leena áll. De vajon mi a fenét keres ő itt? Bassza meg… Tuti mondott valamit neki, ami miatt elment és talán mire leérek innen, addigra újra köddé válik. Én pedig nem tehetek semmit. A koncert maradék részében feszült vagyok, de szerencsére tudom palástolni az idegességem. Valószínű a whisky segít benne, ami a doboknál van bekészítve. Amint végre vége lesz, azonnal karon ragadom Leenat és a ma már jól hasznosított raktárba tuszkolom, nem törődve azzal, hogy rosszallóan néznek rám a többiek, amiért még csak le sem pacsizok vele.

-         Hogy kerülsz te ide? – Kérdezem azonnal.

-         Se köszönés, se szia, hogy vagy? – Húzza fel kérdőn a szemöldökét.

-         Leena, ne szórakozz. Mit csinálsz itt? Tudtommal nem volt megbeszélve, hogy jössz – morfondírozok el, azon, hogy vajon tényleg igazam van-e vagy esetleg egy betépett avagy ittas pillanatomban ide hívtam-e.

-         Nem, nem volt, de tudtommal a menyasszonyod vagyok és nincs szükség arra, hogy előre bejelentsem, hogy jövök. Hacsak, nem megint azt a kis ribancot hülyíted. Tudod csak azok a nők jelentik be előre, hogy mennek, akik nem akarják rajtakapni a pasijukat egy másik nővel. Félnem kéne ilyesmitől? – Néz rám kérdőn, de én csak a jegygyűrűt figyelem az ujján, amit nem értem ugyan, hogy miért, de újra viselni kezdett.

-         Elment az eszed? Miért van rajtad ez? – ragadom meg a csuklóját. – Mi nem vagyunk együtt. Nem vagy a menyasszonyom és nem tartozom neked elszámolással – akadok ki. – Menj haza, nincs kedvem hozzád – sziszegem. – Azt a gyűrűt meg kurva sürgősen vedd le még mielőtt valaki meglátja és téves következtetéseket von le. Ugyanis eszem ágában sincs elvenni téged.

-         A kurvád már látta, ha ettől tartasz és a helyedben még egyszer átgondolnám azt a kijelentésemet, hogy soha nem fogsz elvenni – dől a falnak, miközben elszántan néz a szemembe.

-         Te be vagy tépve? Soha, hallod soha, de soha, nem veszlek feleségül! És hiába mondtál Liának valami ostoba, hülye hazugságot, rövid távon belül meg fogja tudni az igazat. Nem értem mire jó ez neked – túrok a hajamba, amiből csöpög az izzadtság.

-         El fogsz venni. Előbb vagy utóbb – von vállat hanyagul.

-         Neked elmentek otthonról. Most mondtam, hogy ha pisztolyt tartanának a fejemhez, akkor se tenném. Inkább a golyót választanám.

-         Mi lenne ha lehiggadnál és ezt a kérdést elnapolnánk egy kicsit? – Néz rám kérdőn.

-         Tök mindegy, úgy is mennem kell – vágom rá, majd nyitnám is ki az ajtót, de megállít.

-         Beszélnünk kell – suttogja.

-         Kurvára nincs miről beszélnünk. El kell mondanom Liának, hogy csak elmebeteg vagy és nem a mennyasszonyom – nézek vissza rá, mire bizonytalanul az alsó ajkába harap.

-         Tényleg beszélnünk kell – suttogja újra, mire mély levegőt veszek és kérdőn nézek rá.

-         Mondd, de gyorsan. Dolgom van, nem érek rá.