A fejlécet Gina készítette, akinek ezúton is hatalmas köszönet :)

2013. január 27., vasárnap

110. Széthullóban vagyunk






"Egyszer azt mondták nekem, hogy mikor megtaláltad az igazit, nem akarod elszúrni a dolgot. De egyeseknek előbb el kell szúrniuk, hogy rájöjjenek megtaláltak..."



Nem tudom mikor történt. Csak álltam a szakadék szélén, éreztem az óceán illatát az orromban, a szellő érintését a bőrömön, aztán…
Ugrottam.
Vagy löktek?
Minden zavaros, a pocsolya nem akar leülepedni, lassan elmosódik a valóság és a hallucinációk közti határvonal.
Egy dolog azért még biztosnak tűnik. Biztonságban vagyok.
Ködös minden. A látásom eléggé homályos, különböző színfoltokat látok, a szoba különböző pontjain. Fázom, remegek, de nem baj, kezdek hozzászokni. Finoman megdörzsölöm a halántékom és újra próbálkozom a magamhoz téréssel. Sean épp az ingét gombolja, miközben a tükrön át rám mosolyog.
Max egy fotelben iszik, Pamet és a fiúkat hiányolja. Talán mégse kellett volna elvállalnia ezt a beugró gitárosi posztot. De innen már nincs visszaút. Túl messze vagyunk az otthontól.
-         Milyen város is ez? – Suttogok rekedten.
-         Dallas – mosolyog rám Andy. Csak most tűnik fel, hogy az ölében fekszem és a hajam simogatja.
-         Dallas – ízlelgetem magamban. Érdekes. Mióta elindultunk minden összefolyik. Olyan érzésem van, mintha már jártunk volna itt, de ez lehetetlen persze. Bár tudnám mi történt az elmúlt pár napban. Bár már azzal is megelégednék, ha tudnám mi volt az elmúlt pár percben. Hogy köttem ki itt?
-         Ti jöttök – dugja be valami kiscsaj a fejét, mire mindenki felpattan. Sean még egy gyors és kemény csókot nyom a számra, aztán kikeveredik a látóteremből. A hűtőben nyakig elmerülök. Kell egy üveg víz, mielőtt kiszáradok teljesen. Az a baj, hogy a látásommal együtt a hallásom is visszatér. Az üvöltés, a taps, a sikítozás, a dübörgés, teljesen kikészít. Pedig meg fogom nézni a koncertet, ha a fene fenét eszik akkor is.
A lábaim persze nem kifejezetten akarnak engedelmeskedni, a folyosóra lépve pedig egy rakás rohangáló emberbe futok bele. Alex még épp a gratulációkat fogadja, egy szál farmerben szambázik az emberek között, miközben a törölközőjével próbálja eltüntetni az izzadságtól lefolyt festéket magáról. A mosolya persze a régi, ahogy a lelkesedése is.
- Gyere ide – int felém, amint meglát. Vigyorogva támolygok el hozzá, viszont a magassarkúban való tipegés, ilyen állapotban nem a legideálisabb, de szerencsére átfogja időben a derekam és megtart, még azelőtt, hogy elesnék.
- Várj egy picit – nevetek fel, mikor megcsókolna. Muszáj levennem ezt a hülye cipőt, de ahhoz le kell hajolnom, hogy ki tudjam csatolni a pántokat. Szerencsére gyorsan megoldom a dolgot, viszont amint felegyenesednék, valaki meglök hátulról. Ha Alex nem kapna el tutira orral tompítanám a padlót, de az ő reflexei még jók és időben megállít.
- Te meg mégis mi a faszt képzelsz magadról? – Kezd el üvölteni a kisördög, magából kikelve, amint stabil helyzetbe rakott engem.
- Nekem pattogsz? – Fordul vissza a támadom. Valahogy nem vagyok meglepődve azon, hogy Niko az, vizesen, félmeztelenül, illatosan, egy üveg whiskyt lóbálva a kezében.
- Vegyél vissza az arcodból és kérj bocsánatot tőle – ragadja meg Alex a csuklóm és maga mellé rángat.
- Hé nincs semmi baj – csitítom. – Biztos csak nem vett észre – suttogok, mire a pokolfajzat arca elvörösödik.
- Direkt csinálta, ne védd – kel ki magából, mire szépen sorban előkeveredik Yv és Mad, majd Niko egész bandája kidugja a fejét az öltözőből, Aleksit leszámítva. De nem csak ők bukkannak fel, amint Andy mögém lép, egyszerűen ellepik a folyosót az Alex mellett dolgozók. Mi pedig ott állunk hárman középen, a feszültséget szinte vágni lehet a két srác között, de Nikotól én is kapok pár gyilkos pillantást.
- Hagyd, nem számít – simogatom meg az arcát gyengéden. Jól esik, hogy ennyire véd, hogy ennyire fontos neki.
- De számít – toppant egyet a lábával. A méregtől remeg a keze, én pedig ösztönösen tudom, hogy ide most Jade kéne. De Jade nincs itt, szóval szinte mérget is vehetünk rá, hogy el fog szabadulni a pokol. – Kérj bocsánatot. Tőle – bök rám, aztán tovább folytatja. – Tőle is, meg tőle is, meg mindenkitől – kiabál türelmetlenül. Tudom, hogy frusztrálja Niko viselkedése. Az, hogy mióta elindultunk mindenkit lekezel. De legalább már tudom, hogy miért szedtem be mindent, ami eltompította az agyam. Miatta. Nem bírtam elviselni a gyűlöletet a szemében, de ami még ennél is rosszabb az, hogy mennyire magányos. Senkivel nem beszél csak a fiúkkal.


A szörny odabent, ismét a rácsot tépi. Hiába küzdök ellene, érzem, hogy ha nem tűnök el innen, ha tovább kell néznem, hogy mennyire védik azt az álnok szajhát, akkor el fog szabadulni. Puszta kézzel ki tudnám tépni az összes szívet, ami érte dobban. A sajátomat is. Elég volt egy érintés, egy pillantás és megint marni kezdett. Alex dühöngve néz rám, látom rajta, hogy ő is visszafogja magát, szíve szerint megütne, ahogy én is őt. Az azért mégiscsak meglep, hogy a saját zenekarom tagjaira is rámutat egyesével, miközben sorolja, hogy kiktől is kéne bocsánatot kérnem.
- Nem te fogod megmondani, hogy mit tegyek vagy, hogy hogyan bánjak az emberekkel – mászok bele a képébe, mire mindkét keze ökölbe szorul és kiskakasként lök el a mellkasával.
- Kérj bocsánatot – szólít fel újra, de nekem eszem ágában sincs megtenni amit kér.
- Alex elég – rántja vissza Lia, majd közénk áll. – Elég volt. Nem számít. Már nem. Ha megütne az se érdekelne, oké? Menjünk innen, nem kell foglalkoznunk velük, nincs itt dolgunk, inkább nézzük meg a koncertet – mosolyog rá. Engem viszont letaglóz, amit mondd. Komolyan kinézi belőlem, hogy akár megütni is képes lennék? Na nem. Ezt azért sosem tenném, bármennyire is dühös lennék. Nőt megütni féreg dolog. Még akkor is ha olyan, amilyen, sosem bántanám. Fizikailag nem.
- Nem – vágja rá Alex. – Nem bánhat így veled. Szeretted, sőt… - veszíti el a fejét.
- Fogd be – ripakodik rá Lia, mielőtt Alex olyat mondhatna, ami nem is igaz.
- Elegem van és nem fogom be. Én így képtelen vagyok élni és tenni a dolgom. Leszarom, ha a groupiejaim dugja, nem érdekel, ha belőve fetreng, ha piál, ha elbassza a barátai kedvét, de ez egy turné. Munka baszd meg – néz rám mérgesen. – Miattuk vagyunk itt. Mi legalábbis igen – bök a színpadra vezető lépcső felé, ahonnan hallani a tömeg moraját. – Szeretem ezt csinálni, mindig is szerettem, ezért élek, ezért adtam fel a régi életem és egy ilyen pökhendi barom, nem fogja szétbaszni, a varázsát annak, hogy városról városra járunk és zenélünk nekik. Nincs benned semmi tisztelet, se alázat, se irántuk, se irántunk, de még a társaid iránt se. Nem érdekel, ha egy mihaszna kis buzinak hívsz, nem érdekel, hogy mit mondasz rólunk, de ha még egyszer csak egy ujjal is hozzáérsz, ha csak csúnyán nézel rá, arra a lányra, aki mindent itt hagyott érted, mert boldoggá akart tenni akkor esküszöm, hogy én magam vágom el a torkod egy életlen késsel, világosan beszéltem? – Fenyeget meg nyíltan, miközben a szemében olyan harag ég, egy akkora adag őrülettel keverve, amiből szinte biztosan tudom, hogy nem csak üres szavakat hallottam az imént. Megtenné. Gondolkodás nélkül. – Te meg mi a fenét művelsz? – Ordít rá, a kamerás fiúra, majd kicsavarja a kezéből a gépét és a falhoz vágja, hogy ripityára törjön.
- Elég volt – sóhajt nagyot Lia. – Menjünk – fogja meg a kezét, majd sarkon fordul és az öltözőbe rángatja a méregzsákot.
- Ennyi? – Kiáltok utánuk eszelősen nevetve. – Ennyi volt? Egy nő el tud tántorítani? Férfi vagy te egyáltalán vagy… Nem te is csak egy ostoba ribanc vagy, aki a testét árulja, csak a színpadon. Jól egymásra találtatok azzal a kis kurvával – üvöltözöm utánuk, de már nem hallják, mert rég bezáródott mögöttük az ajtó. Viszont van valaki, aki minden szavamra figyel. A szőke, kitetovált srác gúnyos mosolyra húzza a száját, majd úgy vág állon, hogy elborulok a padlón. A whiskysüveg szerencsére megmenekül, de az én állkapcsom egy másodperc alatt elzsibbad. Érzem a vért a nyelvemen, amitől teljesen elborul az agyam és felpattanva neki esek. Azaz esnék, de Mad hátulról megragad. – Eressz el – vergődöm. – Kiverem az összes fogát. Hogy merted? Hogy? – tajtékzom.
- Ha nem hagyod abba tőlem is kapsz egyet – sziszeg a fülembe, majd berángat az egyik szobába és a kanapéra lök. – Elment az eszed? – Üvölt rám.
- Engedj ki – pattanok fel, de elállja az utam.
- Mi folyik itt? – Lép ki csurom vizesen Aleksi a zuhanyzóból, miközben a többiek szánakozva pislognak rám.
- Megütött az a barom – sziszegek és egy adag vért köpök a padlóra. A plafonon vagyok, bárkit meg tudnék ölni. Egyszerűen nem látok a dühtől.
- Mert paraszt módon viselkedtél, bár nem is érdemlik meg, hogy hozzájuk hasonlítsalak téged. Mi a fene bajod van? Elmentek otthonról? – Néz rám Jari dühöngve. Fel se tűnt, hogy ő is látta mi történt.
- Véletlenül mentem neki, az a kis pöcs meg nekem támadt – kiabálok velük.
- Nem volt véletlen – ingatja Mika a fejét.
- Most komolyan ti is ellenem fordultok? – Nevetek fel. Nem akarom elhinni, hogy ez történik, hisz mostanában minden olyan jól ment. Beszélgettünk, röhögtünk, mint régen.
- Nem akarok beleszólni – suttog Aleksi – de szerintem beszélned kéne vele. Ez nem mehet így tovább. Téged teljesen felemészt, hogy itt van egy karnyújtásnyira és mégis annyira távol, mintha két külön kontinensen lennétek, ráadásul ő sincs jól, mert úgy nézel rá, mint egy kupac szarra. Niko, nem ártott neked semmit. Te is tudod. Szerintem nem is rá vagy mérges, hanem magadra, amiért elengedted.


Egy hangfalon ücsörgök és lógatom a lábam, miközben figyelem, hogyan istenítik Seant. Eléri, hogy mindenki extázisba essen, ő pedig félelem nélkül veti magát újra és újra, a tömegbe. Az inget már letépték róla, az izzadt bőrén pár karmolás nyom vöröslik, de ő tovább rohan és énekel, míg én lebegek a kokótól. Ismét nyugodt vagyok, sebezhetetlen.
Fel se tűnik mikor fejezik be és jönnek le a színpadról, a sörösüvegem nyakával játszom, kapargatom a címkét, egészen addig, míg az állam alá nem nyúl. A tekintetében van valami, ami nem tetszik.
-         Valami baj van? – Nézek rá nagyokat szipogva. Olyan érzésem van, mintha csöpögne az orrom.
-         Vérzel – suttogja, miközben egy tiszta törölközőt vesz el és az orrom alá nyomja. A hófehér frottírt piros cseppek szennyezik be.
-         Francba – morgok.
-         Megint szívtál? – Kérdezi halkan, mire bólintok. Minek tagadjam? - Kezdesz túlzásba esni – suttog. – Megint csinált valamit, igaz? – Kérdezi gyanakvóan.
-         Majdnem összeverekedtek Alexel – hajtom le a fejem. Nem szeretem, hogy miattam utálják egymást, hogy majdnem egymásnak mentek. Utálom ezt az egészet. Haza akarok menni és elbújni. Nem akarok itt lenni. De ha elmegyek, akkor az egyenlő egy beismeréssel. Nem akarok gyáva lenni. Szembe akarok nézni vele. Mégse megy. Tisztán nem. Kezdek félni, hogy hová fog ez vezetni. Tönkretesz a szerelmünk emléke és a gyűlölet, ami most van helyette. Fojtogat és nem bírom. Kicsinek érzem magam, magányosnak. Félek. De Sean érzi.
-         Menj vissza a hotelbe míg lezuhanyzom, pakolj össze lelépünk erre a két szabad napra – parancsol rám ellentmondást nem tűrően. Nem értem mit akar, nem mehetünk el, mégsem akadékoskodom. Bízom benne, abban, hogy ő tudja mit csinál, mert nekem már fogalmam sincs semmiről. Az egyik testőrét mellém állítja, aki kivisz a stadionból, majd egy autóba ületet.
Mire összepakolok, ő is megérkezik.
-         Szeretem amikor rám mosolyogsz – állapítom meg, amikor belépve végignéz rajtam, a szája sarkai pedig azonnal felfelé görbülnek. Csak ücsörgök az egyik bőrönd tetején, ő meg néz.
-         Vigyázok rád – lép elém, majd egy puszit nyom a homlokomra.
-         Ígéred? – Kérdezem halkan. Félek, hogy egyszer csak elküld, hogy már nem fogok neki kelleni, hogy nem lesz aki vigyáz rám.
-         Hé, kislány, nem lesz semmi baj. Hazudtam én neked valaha? – Simogatja meg az arcom, miközben mélyen a szemembe néz.
-         Nem, de férfi vagy – motyogom, mire elneveti magát.
-         Még betépve is túl okos vagy. Na gyere, menjünk ebből az őrültek házából – fogja meg a kezem, majd hirtelen megint egy kocsiban találom magam, ami elvisz messzire. Hála az égnek…


-         Meg tudná mondani Cornelia Anders melyik szobában lakik? – Bököm ki a recepciósnak, miért is kerülgetem a pultot már vagy fél órája.
-         A kisasszony kijelentkezett és távozott, úgy egy órája – mosolyog rám kedvesen, mire összevonom a szemöldököm. Az lehetetlen, hogy elment.
-         És Sean… - kezdek bele, de nem hagyja, hogy befejezzem.
-         Igen, az úr is vele ment – bólint.
-         Ó – szalad ki a számon. Talán tovább álltak volna? Lehetetlen. A buszuk itt van.
-         Austinba mentek – lépked mellém Yv. – Mit akarsz tőle? – Néz rám gyanakvóan.
-         Semmi közöd hozzá – mordulok rá, mire fintorogni kezd.
-         Eléggé összetörted már. Hagyd békén – suttog.
-         Csak beszélni akarok vele – sóhajtok fel. Aleksi szavai kissé észhez térítettek, a nyugalom ami belőle áradt miközben beszélt, hatott rám.
-         Te voltál a hülye, ezen nincs mit megbeszélni. Lehet, hogy még mindig szeret, de majd egyszer ez is el fog múlni. Csak hagyd neki, hogy túl legyen rajta és ne menj a közelébe – magyaráz kissé ingerülten, de én leragadok egyetlen szónál. Ma már másodszorra mondják hozzá közelálló emberek azt, hogy szeret. Azaz Alex csak majdnem mondta. De Yv kijelentése egyértelmű. – Mi az? Miért nézel így? – Pislog rám.
-         Azt mondtad, hogy még mindig szeret – suttogom tétován. Nem akarok hinni ebben. Nem megy.
-         És? – Szusszant fel türelmetlenül.
-         Seannal van – suttogok tovább. Kicsit nehezemre esik feldolgoznia az információt.
-         Sean vigyáz rá. Mit gondolsz miért vitte el? Mert Lia már nem bírja azt, hogy a közelében vagy és úgy rácuppant a kokóra, hogy kezdi szétmarni az orrát a cucc. Ne is beszéljünk a többi bogyóról, amivel próbálja magát egyben tartani, de csak azt éri el, hogy teljesen szétesik. És ez az egész miattad van – morog.
-         Sean a pasija még jó, hogy vigyáz rá – csattanok fel. Zavar, hogy ennyire utál valaki, aki még csak esélyt sem adott nekem soha ráadásul olyan dolgokról papol, amik nem visznek előre.
-         Neked elment az eszed? – Néz rám, mintha tényleg elmeháborodott lennék. – Sean nem a pasija. Honnan a francból veszed ezt? Az, hogy néha randiznak, nem jelenti egyből, hogy együtt vannak. Ó, az ég szerelmére még csak le sem feküdtek egymással soha – csap a homlokára, majd a mellkasomra bök. – Ha jót akarsz magadnak nem mész Lia közelébe, mert még a végén arra ébredsz, hogy levágtam a kukacod és bedugtam a szádba – sziszegi. Ma már a második fenyegetés hangzik el miatta. És jobb, ha mindkettőt komolyan veszem. Szeretik és képesek lennének bármit megtenni érte. Még engem is megölnének miatta.
Teljesen letaglózva nézem, ahogy beszáll a liftbe. Sean nem a pasija. Még csak le sem feküdtek egymással…
Honnan is tudhatná?
De mi van, ha mégis igaz?
Az képtelenség.
Szükségem van Aleksire, így felé veszem az irányt. Ő nem idiótáz le. Ő higgadt, nem indulatos, nem veszekszik velem. Csak tanácsot ad és hagyja, hogy magam döntsek.
A szobája ajtajában teljes harci díszben Katja áll és elég elveszettnek tűnik, miközben Aira a kezében a haját cibálja.
- Na babám elég – mosolyog a kislányra, ezzel pedig eléri, hogy én is mosolyogjak. – Aleksi elment asztalt foglalni, úgy volt, hogy együtt vacsorázunk kettesben, de az itt élő barátnőmnek valami dolga akadt, szóval… - hadar tanácstalanul.
- Vigyázok rá – veszem ki a kezéből a gyönyörű angyalkát, aki azonnal az én loboncom után kezd érdeklődni.
- Én… Nem hinném, hogy… Szóval – harapdálja az alsó ajkát.
- Nem mered rám bízni? – Szalad fel kérdőn a szemöldököm.
- Nem erről van szó. Na jó, de erről van szó. Mostanában… - kezd bele megadóan, de félbeszakítom.
- Mostanában állandóan ittas voltam és betéptem. Tudom – bólintok. – De nincs bennem semmi és elbírok vele pár órán át. Sose tennék semmi olyat amivel ártanék neki. Szeretem – simogatom a picit, miközben mélyeket lélegzek abból a friss finom babaillatból. Olyan jó érzés, ahogy a pici puha test hozzám simul. Képtelen lennék ártani neki. Annyira édes, olyan ártatlan.
- Niko – suttog Katja tétovázva.
- Bízz bennem. Kérlek – könyörgök neki. Kell pár józan óra amikor gondolkodhatok, de mégsem vagyok egyedül.
- Figyelj, én nem akarom, hogy haragudj rám, de ő a legfontosabb, tudnom kell, hogy nem-e, tudod… - pillantgat a pulcsim felé, mire Airát a kezébe nyomom. A tegnap előtti kis tűnyom már elhalványult, annyira, hogy egyértelmű legyen Katja számára, hogy a cucc kiürült a szervezetemből. Új pedig nincs rajtam. Még a zsebem is kipakolom, hogy tudja nincs is nálam utánpótlás, mire lehunyja a szemét és aprót bólint.
- Oké. Csak pár óra, a hotel éttermében vagyunk, ha valami baj van. Már evett, kapott tiszta pelust, csak aludnia kell – magyaráz, miközben belebújik a cipőjébe. – Nagyon vigyázz rá, kérlek. Ha valami baja lesz én… - harapja el ismét a mondat végét.
- Katja, nem lesz semmi baja. Tiszta vagyok, tudom mit teszek és tökéletesen megleszünk ketten. Mesét nézünk, aztán alszunk. Esküszöm, míg vissza nem jöttök le se teszem a kezemből, ergo még csak rá se fogok gyújtani – mosolygok rá. Hálás vagyok, mert tudom, hogy mennyire fél attól, hogy egyedül hagyja velem a lányát. A lányukat. Tudom, hogy okot adtam arra, hogy tétovázzon, így nem tudok rá haragudni. De ők a barátaim és hiába kéne nekem most Aleksi nagyon, megérdemlik, hogy együtt vacsorázhassanak. Nekem pedig segítenem kell, ha másképp nem, hát úgy, hogy vigyázok a kis tüneményre pár órán át. Egy turné nem lehet könnyű, főleg nem egy pár hónapos babával. Alig van idejük egymásra.
- Szeretlek Niko – nyom egy puszit az arcomra, majd távozik.
- Ketten maradtunk gyönyörűségem – csikizem meg a pocakját, mire nevetni kezd. Én meg józanul is azt képzelem, hogy ő az enyém. Az én kicsikém. Liától. Elvégre Aira szemei is ugyanolyan hatalmasak, mint amilyen neki. Csak épp nem zöldeskékek, hanem az apjához hasonló jégkéken pompáznak. Bár úgy lenne…



Sean kézen fogva vezet egy fehér léckerítéses házhoz. Csak rátenyerel a csengőre és összerándulok.
-         Adj valamit, ami elmulasztja a fejfájást – susogok rekedten. Nincs erőm többre.
-         Nem. Ezen a két napon tiszták leszünk, bármilyen szörnyű is. Még aszpirint se fogunk bevenni – vesz mély levegőt, majd újra csenget.
-         Hol vagyunk? – Nézek körbe. Csendes környék, barátságos. Olyan kertvárosi.
-         Egy barátom lakik itt – csenget újra, mire felkattan egy villany és a másik oldalról egy cifra káromkodás hangzik fel.
-         Megyek már – morognak az ajtó túl felén, majd fordul a kulcs a zárban és sarkig nyílik az ajtó.
-         Ó, vegyél fel valamit – nevet fel Sean.
-         Minek? Büszke vagyok arra, amim van. Na gyere ide te csirkefogó – lép ki a fószer tök pucéran a házból, hogy megölelgethesse Seant, aztán megakad rajtam a szeme. – Cornelia Anders igaz? Tökéletes keveréke az anyjának és az apjának. Az arca pont ugyanolyan, mint Suzé, szabályos, egyenes, fantasztikus. De ahogy látom minden másban Matt-re ütött a kishölgy – kacsint rám, mire elfintorodom. – Te pumpáltad tele? – Néz Seanra gyanakvóan.
-         Nem, ő is magától szedi be a gyógyszereket – somolyog.
-         Ezra vagyok, gyertek beljebb – invitál befelé a házába, ami kong az ürességtől. Alig van pár dolog elszórva, viszont alighogy átlépem a küszöböt, máris kattan egy fényképezőgép, amitől egy kissé megzavarodom.
-         Hé, hé Ezra elég. Ne most – fogja le Sean a férfi karját.
-         Bocsi szakmai ártalom – von vállat. – Nem vagytok éhesek? – Indul meg a nappali felé, ahol nincs semmi csak egy óriási matrac, amin egy vékony meztelen lány alszik, akit Ezra azonnal fotózni kezd, majd amint elég képet csinált, hozzádobja a ruháit. – Életem ébresztő, végeztünk – suttog, miközben kikerül két használt óvszert és a konyhapult felé indul, ami tele van kínais dobozokkal. – Tisztulni jöttél Sean? – Kérdezi egy tavaszi tekerccsel a szájában.
-         Fogjuk rá – bólint, de én csak a lányt figyelem. Be van drogozva, alig bírja felvenni a ruháit, de nem kérdez, nem mond semmit. Szépen lassan távozik. El se köszön.
-         Modellek, bármire képesek azért, hogy én fotózzam őket – mosolyodik el Ezra.
-         Fotós vagy? – Nézek rá, miközben mit sem törődve azzal, hogy mik lehetnek a matracon lehuppanok.
-         Nem. Én művész vagyok – kéri ki magának. – Én azt mutatom meg a képeimmel, amit más nem lát. Az árnyékot mögötted, a fáradtságot a szemedben, illúziókat, amikre az emberek buknak.
-         Nem csinál nála senki jobb fotókat – mosolyog rám Sean. – Ő a legkeresettebb fotós az egész világon. Mindenki őt akarja. De ez a hülye csökönyös barom, itt bujkál Austinba és marhákat fog venni – nevet fel, majd ő is eldől mellettem.
-         Marhákat? – Nevetek fel. – Mi olyan érdekes a marhákban?
-         Édesem, mind marhák vagyunk – csapódik be közénk, egy nagy tál pirított tésztával Ezra. – Csak ezek a marhák hasznosabbak. Amúgy is itt az ideje, hogy végre cowboy legyek. Bár a te arcodért… Istenem, olyan vagy, mint ő. Pont olyan. Szerelmet ébresztesz, mert maga vagy a szerelem – simít végig az államon. – Tökéletes. Aphrodité elbújhat mögötted. Maga a megtestesült tökély. Nincs egy elhibázott porcikád sem. Egyetlen pici szépséghiba sem – áradozik, mintha tökéletes extázisba taszítottam volna.  
-         Megszállott vagy Ezra – nevet fel Sean.
-         Te is – von vállat a férfi, aki valószínűleg már az ötvenes éveit tapossa. Vékony, kecses, a tetoválások elborítják a karját. Csak most tűnik fel, hogy van rajta is egy ugyanolyan minta, mint amilyen Sean karján díszeleg. – Mondd, hogy téged nem érint meg. Hogy te nem vagy a rabja az első másodperctől fogva. Köszönöm, hogy elhoztad – suttog a férfi.
-         Hé, én is itt vagyok – nyöszörgök. Nem érzem túl jól magam. Hányingerem van és fázom.
-         Érezzük édesem. Aludj. Holnap pedig megörökítelek – takar be Ezra egy elnyűtt flanel inggel, én pedig érzem, hogy az ólmos fáradtság maga alá gyűr.


Ajtócsapódásra ébredek.
-         Mi van? – Nyitom fel a szemeim álmosan.
-         Mi a fenéért nem veszed fel a mobilod? – Kiabál rám Aleksi, miközben kitépi Airát a kezemből, a kislány pedig azonnal felsír. Nem érti ő sem, hogy mi ez a ricsaj, miért zavarták meg a nyugalmat, az álmunk.
-         Neked meg mi bajod van? – Ülök fel álmosan, de őt és Katjat túlságosan lefoglalja, hogy átellenőrizzék Aira minden porcikáját, akinek egy haja szála se görbült meg, míg velem volt.
-         Hívtalak és te nem vetted fel – kiabál.
-         Hagyd abba. Megijeszted – veszem ki a picit a kezéből, majd ringatni kezdem, amitől azonnal megnyugszik. – Lenémítottam a telefonom, hogy ne keltsék fel még véletlenül se a lányod – nézek rá dühösen. Értem én, hogy nem bíznak bennem, de komolyan, hogy gondolhatják, hogy kockáztatnék? Francba. – Mesét néztünk – intek a tv felé. – Elaludt, aztán én is. Mit gondoltál? Hogy elvittem drogot venni, majd leittam magam és az ő tápszerébe is raktam, aztán felcsíptünk egy kurvát és mellette kúrtam meg? – pattan el a cérna, de nem kiabálok, mert Aira a legfontosabb. Nem akarom, hogy féljen, hogy érezze mi történik körülötte. Inkább beviszem a hálószobájukba és leteszem az ágyra, hogy had aludjon. Körberakom a hatalmas puha díszpárnákkal és adok az arcára egy puszit mielőtt kimennék a szüleihez. Katja az ajtóból nézi végig, hogyan is bánok a királylánnyal, majd bocsánatkérően rámmosolyog, aztán mikor kimennék mellette a karomon is végigsimít.
-         Sajnálom – böki ki Aleksi. – De nekem ők az életem. Aira és Katja a mindenem és féltem a lányom. Te pedig nem voltál mostanában túl megbízható és megijedtem, hogy nincs biztonságban.  Ne haragudj – pislog rám bűnbánóan.
-         Nem haragszom – ingatom meg a fejem. Tényleg nem vagyok rá dühös. Igaza van. Fordított esetben én se lettem volna nyugodt. Persze nem esik jól, de meg tudom érteni. – De sose lennék ennyire felelőtlen. Tudod, hogy fontos nekem. Nem hagynálak cserben soha, nem ártanék neki – sóhajtok nagyot.
-         Beszéltél Liával? – Kérdezi halkan.
-         Elment. Austinba. Seannal – fintorgok az utolsó szónál. – Yv azt állítja, hogy nincsenek együtt, de…
-         Miért kételkedsz benne mindig? – Szakít félbe, mire a tenyerembe temetem az arcom.
-         Csókolóznak, kézen fogva rohangálnak, őt öleli át, vele van – nyöszörgök. Fáj. Még mindig fáj. Gyűlölöm és imádom egyszerre, ez pedig teljesen felemészt.
-         Nem fog rád várni örökké. Hülye lenne. Csodás csaj, bárkit megkaphatna, de neki még valahogy még mindig te kellesz. Niko döntened kell, mert ez a macska egér játék mindkettőtöket fel fog őrülni. Hol elkapod, hol elengeded, ezt nem mehet így – ingatja a fejét.
-         Nem bírok vele lenni, de nélküle sem megy – vallom be, azt amit már régóta tudok, de még magamban sem mertem kimondani.
-         Leena miatt – szólal meg Katja csendesen.
-         Tessék? – Kapom fel a fejem. Nem értem mi köze ennek az egésznek Leenahoz.
-         Nem tudsz bízni Liában, mert Leena összetörte a hited és nem gyógyultál meg. Szereted, de képtelen vagy hinni abban, hogy ő is ugyanúgy érez, ahogy te. Pedig lássuk be, a vak is látja, hogy megőrültök egymásért. Mindketten kompenzáltok, droggal, piával, nőkkel, pasikkal, de nem mentek semmire. Túl kell lépned azon, hogy Leena elárult, hogy megcsalt, hogy bántott és vissza kell őt szerezned Niko. Értékes nő és sosem árulna el, mert úgy szeret, ahogy csak egyetlen egy nő lesz képes szeretni. Ahogy én szeretem Aleksit. Tudod miért működünk? Mert megtaláltuk egymásban azt akit kerestünk. Te is megtaláltad és hinned kell benne. Muszáj, mert ha nem, akkor boldogtalan leszel. Hidd el nekem, hogy megérdemled a boldogságot és ő azzá tud tenni – suttog mosolyogva, miközben a férje mellé telepszik és megfogja a kezét.
-         Nem tudom, nem megy én nem… - engedem ki a tüdőmben lévő levegőt reszketősen.
-         Akkor végleg elveszíted. Sean olyan férfi, aki le fog csapni rá. Magába bolondítja, megőrjíti. Nem azért nincsenek együtt, mert nem lehetnének. Sean okos. Azt szeretné, hogy Lia annyira akarja őt, hogy már-már fájjon neki. Zseniális taktika és valljuk be a pasasnak hihetetlen önuralma, kitartása és türelme van. Hányszor láttad, hogy ő csókolta meg Liát? Haver, egyszer sem. Mindig ő megy hozzá. Vonzódik Seanhoz. Iszonyatosan. A szíve még a tiéd, de az a férfi veszélyes és el fogja érni, hogy mindenét megkaparintsa. Tudod könnyebb dolgod lenne, ha csak a teste kéne neki. Akkor csak megfektetné és vége lenne. De ő vadászik és élvezi. Erre gerjed. Csak nézz egyszer rá, amikor Liát figyeli. Mintha egy őz lenne, akit le akar teríteni. Taktikus, megfontolt és ha nem lépsz közbe, be fogja cserkészni – vezeti le Aleksi. Tudom, hogy ő hiába nem egy túl bőbeszédű figura, de mindig figyel. Olyat is lát, amit én nem. Amit senki más sem. Az ördög a részletekben rejlik ugyebár és ha van valaki minden apróságra odafigyel az Aleksi.
-         Az apja lehetne – fintorgok, amint rájövök, hogy miről is beszélünk.
-         Aki sose volt. Nem érted igaz? – Nevet fel. – Biztonságot nyújt neki. Úgy figyel rá, ahogy te sosem tetted. Ahogy senki nem tette. Se az apja, se az anyja, se a testvére. Neki nem volt normális családja. Ha te biztonságban akarsz lenni, hazamész, elbújsz a toronyban, de ha az sem jó, átmész a szüleidhez, akik ott vannak mindig. Neki ilyen nincs. Tőled várta, hogy megteremtsd neki. Hogy megmutasd milyen egy otthon, milyen az, ha nem egyedül vagy, hanem tarozol valakihez, aki vigyáz rád, akire támaszkodhatsz, aki mellett elhiszed, hogy nem lehet bajod. Elbaltáztad és jött Sean, aki óvja, azt a romhalmazt is, amit te teremtettél. Az a férfi veszélyes.