„Mindenkinek van szíve. Mindenkinek. Összetörve, darabokban,
gyógyulófélben, épen, de van. Néha mocskos leplekkel fedve, tökéletes szerepek
alá gyűrve kínlódnak, rettegnek, félnek, és őrülten
vágyják a szeretetet, de ott vannak. Néha talán láthatod is. Olyankor eltűnik
egy lepel, és nincs több álca. Akkor kiszakad belőlük minden fájdalom. Érzed.
Te is érzed, nem csak ő. De akkor legalább kienged belőle egy picit, mielőtt
újra visszazárná magába az összes fájdalmat.”
-
Ez hideg – sikítok fel nevetve, mikor Alex hátradönt és
a nyakamra egy pohár pezsgőt önt, hogy aztán a bőrömről nyalogassa le. A felsőm
teljesen elázik, nem tudom, hogy a kisördög nyálától vagy sokkal inkább az édes
habzó folyadéktól.
-
Így finomabb – vigyorog rám pimaszul, amint ismét álló
helyzetbe segített.
-
Elment az eszed – nevetek fel, majd elkobozom a kezében
lévő üveget és elslisszolok a közeléből, még mielőtt a ruhát is leszedi rólam. Bár
nem én lennék az egyetlen, aki meztelenül rohangál ebben az óriási villában. Az
előbb is két full pucér lány, rohant el mellettem, teljesen betépve, idiótán
vihogva. Lassan de biztosan elszabadul a pokol. A ház tulaja szerintem nem
gondolta át ezt a bulit. Ha nem lenne elég, hogy egy körülbelül két méter
hosszú üvegasztalon, csíkokban van a kokain kiporciózva, hát ott a mini szökőkút,
amibe csak bele kell mártania az ember lányának a poharát, hogy újra ihasson a
legdrágább és legédesebb pezsgőből, amiből valaha kortyolt, a hab a tortán
pedig, a pincérfiúk hada, akik egy szál ágyékkötőben rohangálnak fel-alá és a
tálcájukon a legjobb fűből készült cigaretták pihennek. De persze van itt
minden, mi szem szájnak ingere. Hastáncos lányok szórakoztatják a férfiakat,
két ázsiai fiú egy-egy asztalon fekszik és különböző finomságokkal van tele a
meztelen testük, amiket a vendégek szépen sorban elfogyasztanak róluk, ők pedig
mozdulatlanul tűrik, de lassan az egész buli átcsap egy orgiába.
Seanra egy sarokban bukkanok rá,
épp vízipipát szív, amibe valószínűleg ópium van töltve és kábultan figyel két
lányt, akik egymást csókolgatják. Érdekes de cseppet sem zavar, hogy majdnem
kicsordul a nyála annyira figyel. Inkább lehuppanok mellé a puha, vaskos
párnákra és kiszedem a kezéből a csövet. A füst marja a torkom, majd azonnal
fejbe is ver. Most már értem Aladdin történetét. Ha ilyen cuccot szívott az
író, egy ilyen helyen, cseppet sem csodálom, hogy azt flashelte, hogy a szőnyeg
repül és a lámpásból egy dzsinn kerül elő, ha elég sokáig dörzsölgetjük.
-
Ó, édes Istenem – dőlök Sean ölébe, aki még mindig
pislogás nélkül bámulja, hogy csókolózik a két lány. – Rossz helyre születtem. Ha
keleten ilyen a cucc, ott akarok élni – kacagok fel.
-
Menjünk el – néz rám Sean hirtelen.
-
Hova? – Pislogok fel rá értetlenül.
-
Marokkóba, Dubaiba, Indiába, Egyiptomba, Törökországba,
járjuk végig ketten – simítja ki az arcomba hulló tincsem, miközben lelkesen
magyaráz. A szemei csillognak, mint a csillagok az égen, nekem meg felgyorsul a
szívverésem.
-
Turnézni mész – térek észhez egy pillanatra, de nehéz,
mikor megint úgy érzem, hogy kiszakadtam ebből a szörnyű világból és
bárányfelhőkön repkedek, vele, tökéletes biztonságba. Talán még a pokolba is
követném, annyira elvarázsolt. Nem vagyok szerelmes, de van benne valami, ami
senki másban nincs.
-
Csak pár hét múlva. Addig utazhatunk. Te és én – vágja
magát hasra, majd a könyökére támaszkodik és az arcom kezdi cirógatni. –
Kibaszott szép vagy – siklik végig az ujja az állam vonalán. – Mindenki téged
akar ebben a buliban. Mindenki – suttogja. – De az enyém vagy – szedi le
magáról a kabátját és letakar minket. – Nem adlak vissza soha – nyomja a puha
ajkait a homlokomra. – Te vagy a legjobb fej csaj, akivel valaha találkoztam –
magyaráz halkan.
-
Na ácsi – józanodok ki hirtelen. – Nem vagyok a tiéd és
nem is leszek. Egyszer már hagytam, hogy valakié legyek és csúnya vége lett,
szóval soha többet, nem adom oda magam senkinek. Főleg nem neked – ülök fel
szédelegve, miközben megint ordítani tudnék attól, hogy mennyire hiányzik az a
zöld szemű valaki, aki ilyen csúnyán elbánt velem és aki miatt valószínűleg
soha többé nem fogok megbízni senkiben. Hiába próbálom elnyomni az űrt, amit
maga után hagyott nem megy. Egy részem üres és az is marad mindörökre. Utálnom
kéne őt, de nem megy. Viszont a fájdalmam muszáj kitöltenem valakin, ezt a
szerepet pedig Seannak szánom. – Soha többé ne mondj nekem ilyeneket – bökök a
mutatóujjammal a mellkasára, de ő csak vigyorog.
-
Szeretem a tüzet, ami benned van – kapja el a csuklóm
és egy puszit nyom az ujjbegyemre, amivel az előbb még bökdöstem.
-
Fogd be – ripakodok rá.
-
Olyan hihetetlen, hogy tetszel nekem? – Húzza fel
kérdőn az egyik szemöldökét.
-
Nem, mert tudom, hogy meg akarsz dugni. De ne szédíts,
nincs rá szükség. Csinálni akarod? Oké – térdelek fel, hogy a fal segítségével
talpra tudjak állni, de visszaránt az ölébe. Sikítva borulok a combjai közé, de
ő elkap. Mint mindig, mikor zuhanni készülök. A karaji közt megint elönt az
kellemes meleg, amitől megnyugszom.
-
Nem akarlak most megdugni – ingatja a fejét, miközben
addig igazgat, míg mindkettőnknek kényelmes nem lesz. A hátam a mellkasának
simul, a kezei a hasamon pihennek, az álla pedig a vállamon köt ki. – Benned
több van, mint ezekben az üresfejű bigékben – bök a két előttünk vonagló
lányra. – Ha csak dugni akarnálak, már rég meglettél volna és most nem feküdnél
itt velem. Már rég elfelejtettelek volna – köszörüli meg a torkát. – Magam sem
tudom miért de kellesz Cor – suttog tovább.
-
Cor? – Pislantok fel rá, mire elmosolyodik.
-
Ahogy megfigyeltem mindenki másképp becéz. – A
legtöbben Liáznak, van aki mókuskának hív, van aki szépségemnek, az apád
Nelliz, nekem is kell valami a tündérke mellé. A Cor tetszik – von vállat.
-
Csókolj meg – fordulok vele szembe, amennyire tudok.
Nem tudom mi ütött belém, de szomjazom rá. Kell, hogy nő legyek mellette, kell,
hogy érezzem azt amit csak ő tud éreztetni velem. Kell az a valami, ami az ő
szeméből sugárzik csak felém. Kell nekem! És meg is kapom. Egy lágy pusziként
indul az egész, aztán hirtelen felforrósodik a levegő és szinte elfaljuk
egymást. A fogaink egymásnak koccannak, az ajkaim az övét tépik, az ujjai a
hajamba túrnak és keményen hátrafeszítik a fejem. Lihegve válunk el egymástól
és nézünk a másik szemébe. Zavar a feje tetején lévő napszemüveg, így leszedem
róla, hogy most az én arcom takarja el. Hirtelen leesik miért nem mutatkozik
enélkül soha. Mert akkor, ha valaki eléggé figyelne rá, mint ahogy most én,
meglátná a fájdalmat a szemében. Eddig mindig azt hittem, hogy azért kell neki,
hogy ne lássák ha be van tépve, de most minden megvilágosodott előttem. Annyi
keserűség van a szürke íriszek között, ami bárkit gyomorszájon vágna. Ott van a
szeme körüli ráncokban, minden elveszett csata, az ajkai körüli kis halvány
barázdában, az összes győzelme, a szemeiben viszont minden horror, minden
veszteség, minden áldozat, minden kín. Elbűvöl. Tudni akarom a történetét.
-
Lépjünk le – fűzöm össze az ujjainkat.
Túl józan vagyok. De messze a konyha. Nincs erőm felkelni
innen. Olyan gyönyörű a kilátás. Persze lassan a vér is belém fagy, itt a torony
tetején, de nem érdekel. A Nap első sugarai, már narancssárgára festették az ég
alját, a csillagoknak lassan el kell tűnniük az égboltról, hogy a parányi
fénypontok egy nagyobb csodának adják át a helyüket, ami mindent beragyog.
Vajon hány napfelkeltét nézett meg azóta valaki más karjai
közt?
-
Hol vagy most Kulta? – Suttogom vacogva. Vajon ő is így
fázott, mikor felkeltettem, hogy velem nézze végig ezt a csodát? A torony
tetejére miért nem hoztam fel soha? Hisz innen egész Helsinki látszik. Látni a
tengert is a távolban. Meg kellett volna mutatnom neki. Hátha beleszeretett
volna a hazámba és ez elég lett volna ahhoz, hogy itt maradjon. Miért nem
vagyok képes elengedni? Már aludni se tudok anélkül, hogy ne kísértsen.
Francba. A lelkem már akkor kimerült, mikor elhagyott és elvitte a szívem. De
lassan a testem is felmondja a szolgálatot. Fáradtnak érzem magam és mégse
tudok aludni. Álmatlanul forgolódok minden éjszaka az ágyamban. Az ágyunkban.
Képtelen vagyok lehunyni a szemem és pihenni. Pedig érzem, hogy kéne. Nagyon
kéne. Irtóra rám férne egy kis alvás. Csak pár óra. De mindig itt van velem. Ha
lehunyom a szemem látom. A falak még most is árasztják magukból az illatát.
Olyan, mint valami délibáb. Nem tűnik el, míg meg nem érinted. Akkor persze
köddé válik és neked nem marad semmi, csak a levegő amit markolsz.
A telefonom halkan rezeg a
zsebemben. Anélkül, hogy megnézném ki is lehet az ilyen korán, felveszem.
- Igen? – Szólok bele rekedten. A fogaim
rendre összekoccannak. Hát igen, nem Helsinki a legmelegebb hely a világon.
- Hol vagy? – Kérdezi Leena
álmosan. Tuti az ágyamban nyújtózkodik. Nem bírom elviselni. Ha ránézek,
hánynom kell. Nem is tőle, sokkal inkább magamtól. Nem értem miért csinálom
ezt. Miért fekszem le vele újra és újra, hisz közben mindig rosszul vagyok? Ma
is inkább a tetőre menekültem csak ne kelljen hallgatnom, ahogy szuszog
álmában. Régen órákig képes voltam nézni, hogy milyen békés, ma már olyan,
mintha egy szörnyeteggel osztoznék a takarón. Nem megy.
- Idefent – suttogok megadóan.
Úgyis addig nyaggatna, míg el nem mondanám neki, merre járok.
- Mit tesz, hogy idefent? –
Kérdez vissza, mire türelmetlenül felsóhajtok.
- A tetőn – morgok, miközben egy
újabb cigire gyújtok rá. Két és fél doboz, három óra alatt. Durva… Lassan le
vissza kell másznom, mert azt még kibírom, hogy a borom elfogyott, de az, hogy
cigi se legyen…
- Mi a fenét csinálsz te a tetőn?
– Emelkedik idegesítő magasságokba a hangja. Muszáj eltartanom a fülemtől a
telefont, ha nem akarom, hogy a rikácsolásától beszakadjon a dobhártyám.
- Megnézem a napfelkeltét. Aludj
oké? Majd megyek – suttogok fásultan.
- Azonnal gyere be! Megfázol! Le
van fagyva az egész, mi van, ha megcsúszol és lezuhansz? Normális vagy? –
Kiabál.
- Hagyj békén! Ne mondd meg, mit
tegyek! Nem vagy az anyám! Nem vagy senkim. Csak hagyj békén, oké? – Kérem halkan.
Nincs erőm vitázni.
- Niko ez nem vicces… – kiabál
tovább, mire nagyot sóhajtok. Úgysem érti. Sosem értette. Soha nem is fogja.
- Csak fogd be – morgok, de nem
hallgat el. Hát persze, hogy nem. Egy keserű mosollyal az arcomon, meglendítem
a mobilom és eldobom. – Na, ennek is vége – mosolyodok el, mikor hallom, hogy
az egyik fa ágának csattan szegény kis készülék. - Hm… Milyen könnyű lenne –
kapaszkodok meg az egyik ház falán futó csőbe, hogy lenézhessek. Ó igen, megvan
a faág, aminek a mobilom ütközött. Ha innen leesnék valószínűleg én is
nekicsapódnék. Sőt… Holtbiztos. Ha fejjel lefelé ugrok, akkor elé gyorsan vége
lenne. De összevérezném a füvet. Az eső, mondjuk elmosná. De gyávaság lenne
véget vetni a szenvedéseimnek. Szembe kell vele néznem és át kell élnem. Minden
kínt megérdemlek, mert egy féreg vagyok. Nem becsültem meg a szerelmét. Ha
újrakezdhetném… Akkor se csinálnám másképp. Leena meghalt volna és akkor most
azért ülnék a tetőn. Tökéletesen mindegy. Őt se tudtam volna elengedni. Legalábbis
úgy nem, hogy azért halt meg, mert én nem mentem. Ugyan ez lenne. Azon
filóznék, hogy milyen lenne megfejelni azt a vastag ágat. Olivernek igaza volt.
Szánalmas vagyok. Talán nem is lenne gyávaság. Talán bátor lépés lenne. Nem is
tudom.
- Niko Koskinen – hallok meg egy
hangot magam mellől. – Gyere be azonnal – ripakodik rám Leena. A szemei alatt
vastag karikák éktelenkednek, Az ingem lóg rajta, de mivel nem gombolta össze
magán, látom mennyire ijesztően vékony. Minden csontja kiáll. Undorító. Liát
akarom! Az ő nőies, gyönyörű alakjáért bemennék. Leenaért viszont… De várjunk
csak!
- Mit csinálsz, te itt? –
Fordulok hátra mérgesen. Pontosan tudja, hogy a tetőtér csak az enyém. Oda
senki nem teheti be a lábát, semmilyen körülmények között!!! Mindig kulcsra van
zárva. Kivétel most, hisz nem gondoltam, hogy felkel. – Tűnj innen – kiabálok
rá.
- Gyere be – szól rám
határozottan. Dühös vagyok. Hogy merészeli? Mit képzel ki ő, hogy meri betenni
a mocskos lábát az én szentélyembe??? Gondolkodás nélkül mászok vissza, majd
elkapom a torkát. Ki bírnám belőle szorítani a szuszt is.
- Mit gondolsz te kígyó? Bármit
megtehetsz? – Lököm a falnak.
- Elment az eszed? – Kapkod
levegő után, miközben a nyakát dörzsölgeti, amin ott virítanak az
ujjlenyomataim.
- Igen – kacagok fel idegesen. -
Elment, sőt lehet, hogy soha nem is volt, de most takarodj innen és soha többé
ne merd betenni megint a lábad ebbe a szobába, értetted? Mert ha mégis,
esküszöm, hogy kidoblak az ablakon – üvöltök rá, miközben elkapom a karját és
kipenderítem, majd még mielőtt megszólalhatna, rávágom az ajtót és elfordítom a
zárban a kulcsot.
- Azt hiszed, nem láttam, hogy
megint rajzoltál? – Kiabál, én pedig befogom a fülem. Nem akarom hallani, nem
akarom látni. Azt akarom, hogy tűnjön el ez a boszorkány. Tönkretette az egész
életem. Ki nem állhatom. – Láttam, te idióta! Tudom, hogy miatta nyivákolsz
megint, mint egy kislány. Egy igazi töketlen fajankó vagy! Legalább lenne annyi
vér a pucádban, hogy leveted magad arról a kibaszott tetőről! De nem, mert egy
gyáva kis féreg vagy, semmi több. Pedig mindenki jobban örülne ha nem lennél.
Senkinek nincs rád szüksége – üvöltözik. Tudom, hogy arra megy ki a játék, hogy
kihozzon a sodromból. Tudom. És mégis beválik neki. Feltépem az ajtót és ismét
a falhoz szegezem. Csak most a testemmel.
- Kussolj el te ribanc –
sziszegem a képébe. – Csak fogd be a szádat! Nem akarom hallani a fröcsögésed,
érted? Nem akarlak téged! Nem – üvöltöm az arcába.
- Hát persze, hogy nem –
mosolyodik el győzelemittasan, miközben átöleli a derekam. – Szeretlek te kis
hülye – változik át idegesítő szörnyből, egy behízelgő kurvává. –
Megijesztettél – suttogja a nyakamba, majd csókolgatni kezd. Nem akarom! Nem
akarok megint lefeküdni vele. Nem. És mégis, a kezeim a feneke alá nyúlnak, a
lábaim egy emelettel lejjebb viszik, ott pedig a falnak döntöm és mégis
megteszem.
Gyenge vagyok.
Nyomorult. Kiégett. Üres. Egy
igazi akarat nélküli pöcs!
-
Őrült vagy – kacag fel Sean.
-
Nem is – nevetek vele. – Bár – harapok elgondolkodva az
alsó ajkamba. Lefizettem a tulajt, kinyittattam a bárt és még a zongorát is
megtámadtam. De legalább csak ketten vagyunk és egy ábrándos tekintetű lány,
aki mosolyogva minket figyel.
-
Kaphatunk két ütős koktélt? – Kérdezi meg tőle Sean,
mire hevesen bólogatni kezd. – Őrült vagy – néz rám újra.
-
Csak nem ismerem a lehetetlen szót, márpedig te azt
mondtad, hogy lehetetlen, hogy zárás után beengedjenek minket ide. Nem kötötted
ki, hogy nem fizethetem le a pasast egy kisebb összeggel – vonok vállat,
miközben ártatlanul pislogok rá.
-
Abból a kisebb összegből szerintem megvehetnéd az egész
hóbelebancot – nevet fel. – Bár ez nagypapi pénze, szórhatod. Mire az a csap
kifogy, meghal apuci és szórhatod az övét – mosolyodik el.
-
Van saját pénzem is – mordulok fel. – Amiért
megdolgoztam – suttogom sértődötten, miközben felnyitom a zongora fedelét és
végighúzom az ujjaim a billentyűkön.
-
Sajnálom – kapja el a kezem. – Én csak… Ez kínos.
Tudod, ismerem az apád, a nagyapádhoz is volt szerencsém, tudom, hogy nem egy
közegből jövünk. Én megdolgoztam érte, hogy így éljek, neked meg az öledbe
hullt és hajlamos vagyok általánosítani, még akkor is, ha tudom, hogy te nem
vagy, olyan, mint a többi hozzád hasonló lány – magyaráz.
-
Bár onnan jöttem volna, ahonnan te – suttogom a szemébe
nézve. Igazából gőzöm sincs, hogy honnan jött. Semmit se tudok róla.
-
Nem hinném, hogy egy tanyát kibírtál volna, egy
alkoholista apával és egy kiégett anyával, akik simán ki tudták volna nyírni
egymást egy kiskéssel, ha nem lettem volna én meg a nővérem. Ráadásul az ottani
emberek – nevet fel keserűen – szörnyűek. Ostobák, korlátoltak. Az iskola kész
horror volt egy magamfajtának. Túl nagy volt a pofám, az önérzetem még annál is
nagyobb, az álmaim pedig a csillagokig értek fel. Nem bírtak megbirkózni velem,
én pedig nem akartam megbirkózni velük. Nem akartam megsavanyodni és ott
dögleni meg, névtelenül, szóval tizennégy voltam mikor összecuccoltam és
leléptem a nővéremmel. Azóta se mentem vissza. Nem is fogok – ingatja a fejét.
-
Már bocs, de az én szüleim se jobbak – ráncolom össze a
homlokom.
-
Anyád jó fej – néz rám mosolyogva, de ez a mosoly most
cseppet se tetszik… Hirtelen kigyullad a lámpa a fejemben. Basszus…
-
Ó, csak azt ne mondd, hogy te meg ő, ó ne, könyörgöm –
szorítom össze a szemeim. Nem akarom elképzelni őket. Nem és nem!
-
Ó, dehogy. Nem feküdtem le vele soha. Csak buliztunk
egy párszor. Mikor még vadak voltunk és őrültek – nevet fel, én meg
megkönnyebbülten fújom ki a levegőt. – Bár tény, hogy jó nő, de volt vele egy
hatalmas baj – hajol közelebb, hogy a fülembe suttogjon.
-
Éspedig? – Kérdezek rá.
-
Hogy halálosan szerelmes volt az apádba, sőt szerintem
most is az – mosolyog rám kedvesen.
-
Igen, még most is az. Nem igazán értettem soha, hogy
miféle kapcsolat az övék. Ha együtt vannak, nem működnek, ha külön, akkor igen,
de mégis… Fogalmam sincs – vonok vállat. Már rég nem akarom megfejteni, hogy mi
is van velük.
-
Mindegy is. Tudsz játszani? – Bök az állával a zongora
felé. Eszméletlenül józannak tűnik, pedig tudom, hogy nem az, hisz még én is
érzem, hogy zsong a fejem és dobog a szívem.
-
Kötelező zongoraórák, négytől hatig, minden másnap. Azt
hiszem elbánok vele – fintorgok, mire nevetni kezd.
-
Tuti Matt kényszerített rá – kacag.
-
Hajpántot adatott rám és rakott szoknyát, meg blúzt. Én
meg a blúz – borzongok meg látványosan. – Ki nem állhattam az egészet, de a
zongoraórákon kötelező volt. Ahogy a kopogós lakkcipő is – grimaszolok, ahogy
visszaemlékezem mennyire utáltam azt a hacukát. Nem értettem miért akar belőlem
jó kislányt faragni arra a két órára. Utáltam érte.
-
Kicsaptad a hisztit igaz? – Mosolyog rám újra, miközben
a vállamra teszi a mancsát.
-
Abban biztos lehetsz – vigyorodok el. Kész küzdelem
volt rám adni azokat a göncöket. – Jó pár zongoratanárt elfogyasztottam –
nevetek fel, hisz tényleg rendre kikészítettem mindet. Nem igazán rájuk voltam
mérges, sokkal inkább arra, hogy nem ment minden elsőre, amit mutattak és Matt
sosem volt ott, hogy biztasson.
-
Na mutasd, mit tudsz – néz rám csillogó szemekkel, én
pedig önkéntelenül kezdek el játszani. Úgy tűnik a zongorázás is olyan, mint a
biciklizés. Ha egyszer megtanultad, sosem felejted el, hogyan kell. – Hmmm… A
véredben van – kacsint rám. Egy kétszer két kezes? – Ropogtatja meg a csuklóit,
majd leüt ő is pár billentyűt. Furcsa mód fogalmunk sincs mit játszik a másik,
mégis működik a dolog. Fantasztikus, hogy mit művelünk együtt. Mintha az ő keze
és agya idomulna az enyémhez. Vagy fordítva. De eszembe jut mit mondogat mindig
Max. A zenének szívből kell jönnie. Ha játszunk, nincs helye se észnek, se
másnak. Csak az érzelmeket fejezik ki a hangok. Hát akkor ezért a keserédes
dallam. Mosolyogva futtatom végig az ujjaim újra és újra a billentyűkön és
közbe rá gondolok. Hol járhat, mit csinálhat? Kivel? Boldog? Remélem.
-
Énekelj tündérke, ezt biztos ismered – kezd bele egy
Aerosmith számba, mire megcsóválom a fejem. Sajog a szívem és mégis úgy érzem
rendben vagyok most. Tényleg nem akarom lehunyni a szemem, hisz komolyan félek,
hogy lemaradok valamiről. Nem akarok lemaradni. Nem akarok lemaradni Sean
egyetlen mosolyáról sem.
Emeld fel az állad, púderezze be valaki az orrát, ne
pislogj, ne mozdulj, ugrálj, csináld ezt, csináld azt…
Váááááá!!!!
Megőrülök ettől a pojácától.
Valaki, könyörgöm, mondjon egy okot, hogy miért ne csapjam
le? Csak egyet. Egyetlen egyet.
Kár, hogy megígértem Tiának, hogy jó fiú leszek és nem
hisztériázom.
De annyira nehéz. Nincs kedvem egy fényképezőgép előtt
pózolni egész álló nap. Ráadásul semmi alkoholtartalmú ital nincs a közelben,
amitől egy kicsit is elviselhetőbb lenne ez a fotózósdi. Próbálok fegyelmezett
lenni és profikhoz méltón viselkedni, meg kell erőltetnem magam a múltkori
lebőgés után. Legalább most.
A karrierem nem veszhet kárba, mert ha még azt is
tönkreteszem, tényleg eláshatom magam, akár élve is.
Hisz tényleg nincs már másom csak a zene.
Csak azok a másfél órák maradtak, amikor kikapcsolhatom az
agyam és mindenem, a reflektorok vakító fénye alatt izzadva, kiénekelve minden
fájdalmat, elbódulva a közönségtől áradó energiától.
Szükségem van rá, annyira, mint a levegőre vagy a vízre. Ha
ezt is elveszítem, meghalok. A zene az egyetlen ami még összetart.
Úgy érzem magam, mintha egy szakadék felett táncolnék, egy
vékony kis pengeélen és akármikor zuhanhatok, hogy végleg darabokban kössek ki.
Már a fejem se a régi. Döntésképtelen vagyok most is, hiába kérdezik, hogy
akarok e még több feketét a háttérbe vagy maradjunk-e az eredeti koncepciónál.
-
Nem tudom – ingatom a fejem. Úgy érzem széthasad az
agyam helye.
-
Jól vagy? – Huppan le mellém Mad, amin nem kicsit
lepődök meg. Eddig hozzámszólni se volt hajlandó.
-
Fáj a fejem – dörzsölgetem a halántékom és az
orrnyergem felváltva. – Döntésképtelen vagyok. Kell több fekete? – Nézek a
háttérre, ami a képekhez kell, valami magazinba.
-
Szerintem nem – csóválja meg a fejét. – Szívjunk el egy
cigit és igyunk egy kávét – áll fel, majd várakozóan pislog rám. Lassan
tápászkodok fel, remeg a kezem és a térdem is, az ájulás kerülget, de a
fejfájás, ami hirtelen rám tör zavar a legjobban. Kell az a cigi. – Szerezz egy
szendvicset – kapja el egy körülöttünk rohangáló asszisztenslány karját Mad,
aki csak megszeppenve bólogat. – Mikor ettél utoljára? – Néz rám szigorúan,
miközben két hatalmas bögrébe kávét tölt, az egyiket a kezembe nyomja, aztán
elindul kifelé. Próbálok visszaemlékezni, hogy mikor is volt utoljára, hogy
leültem és rendesen ettem. De nem emlékszem, hiába töröm a fejem.
-
Fogalmam sincs – sóhajtok fel fáradtan, amint kiérünk,
a hátsó ajtón. Szerencsére nincs itt senki rajtunk kívül. A sikátor az egyetlen
hely, ahol lehet dohányozni, ezen a flancos helyen. Se szék, se kényelem, csak
a lépcsőre tudunk leülni. De most az is megteszi, kezdem, úgy érezni, hogy ha
azonnal nem kerül valami szilárd alám, összecsuklok, mint egy rossz kerti szék.
Már a lábaimban se bízhatok. Ez remek. Igazán remek.
-
Le fogsz gyengülni teljesen a turnéra és megint be
fogsz kapni valami flancos vírust, ami miatt le kell fújni a koncerteket – néz
rám aggodalmaskodva.
-
Tia már teletömött reggel egy rakat vitaminnal – húzom
el a szám, a maréknyi gyógyszer és táplálék kiegészítő emlékétől is, amit
letuszkolt a torkomon.
-
Attól nem fogsz visszatérni a normál súlyodhoz. A
combod akkora lassan, mint a csuklóm – néz végig rajtam.
-
Most komolyan azért jöttünk ki, hogy kioktass? –
Ráncolom össze a homlokom, miután nagyot kortyoltam a méregerős fekete kávéból.
-
Beszélgetni jöttünk ki és azért, hogy tudassam veled,
hogy aggódunk érted. Mindannyian. Még akkor is, ha egy hülye pöcs vagy,
szeretünk és a barátunk vagy és lehet, hogy néha berágunk rád, mert tudjuk,
hogy a vesztedbe rohansz és hibát hibára halmozol és azért is, mert egy önfejű,
makacs dög vagy, de attól még melletted állunk és nem akarjuk, hogy bajod
legyen. Ijesztően nézel ki Niko, amivel még nem is lenne baj, mert nem ez az
első ilyen eset, de ijesztően is viselkedsz most már. Mintha nem te lennél –
néz rám komolyan.
-
Tudom és sajnálom, de nincs erőm – hunyom le a szemeim.
Álmos vagyok, napok óta alig alszom egy-két óránál többet, kezdek teljesen
kimerülni és ez nem jó. Én is tudom.
-
Kezded elveszíteni az eszed. Már azt se tudod
eldönteni, hogy akarsz-e több feketét a háttérbe. Össze kell szedned magad és
addig pedig hagynod kell, hogy segítsünk. Már nem is beszélgetsz velünk. Régen
mindent elmondtál. Hogy mi bánt, hogy mi a baj és meghallgattad, hogy mit
mondunk, most meg… Csak mész a saját fejed után és azt hiszem már te se tudod,
merre visz az orrod – sóhajt fel keserűen.
-
Nem tudok róla beszélni – csóválom a fejem.
-
Miért nem? – Emeli fel egy kicsit a hangját. Ismerem,
tudom, hogy szíve szerint ordítozna velem és megrázna egy kicsit, de nem teszi,
amiért hálás vagyok neki.
-
Mert ha nekiállnék boncolgatni ezt az egész szart,
akkor végképp széthullanék. Ha szembe kéne néznem vele, nem bírnám tovább. Így
is, olyan érzés, mintha egy kis adag cellux tartana egybe, amivel szó-szó
körbetekertek, de bármelyik pillanatban engedhet a ragasztás és akkor vége. Nem
bírom Mad. Nem tudok róla beszélni. Nem
akarok rajta gondolkodni és mégis mindig ő jár a fejemben. Fogalmad sincs
milyen érzés ez. Kezdem azt hinni, hogy meg fogok őrülni. Ezért kell a pia.
Elnyomja a vihart idebent – bökök a mellkasomra.
-
És Leena miért kell? – Kérdez rá halkan.
-
Mert mellettem van és nem vagyok egyedül. Ha egyedül
lennék otthon, akkor még rosszabb lenne. Minden rá emlékeztetne mindig. Végképp
bekattannék – válaszolok őszintén. Mad nem mondd semmit, az előttünk lévő
téglafalat kémleli. Jól esik a csend és az, hogy tudom, tényleg mellettem áll,
még így is. Még most is. Nem lehetek elég hálás neki ezért. Azaz nekik. Tudom,
hogy nekem vannak a legjobb barátaim a világon. Miattuk meg kell erőltetnem
magam. Muszáj.
Lassan ébredezem, egy kar megint a derekamon pihen, egy
mellkas a hátamnak simul. Meleg van és mosolygok. Nem is tudom megmondani,
mikor ébredtem utoljára így. A friss férfias illatot nem nehéz azonosítani.
Sean szuszog a nyakamba és ő ölel magához. Arról mondjuk fogalmam sincs, hogy
hol vagyunk, de nem is érdekel. Ha ő velem van, biztos nem lehet nagy a baj. A
szemem kinyitva, teljesen ledöbbenek. A szoba falaira bárányfelhők vannak
festve, az óriási ablakot egy vékony hófehér függöny takarja, amit a kellemes,
langyos szellő lenget. Nem bírok magammal, muszáj megbizonyosodnom arról, hogy
jól látok-e. Óvatosan bújok ki Sean karjai közül, majd a puha hófehér bolyhos
szőnyegre teszem a talpam és kiosonok az erkélyre, ami nem is igazán erkély,
sokkal inkább egy óriási emeleti terasz. De ez nem is igazán köt le. A kilátás
az, ami lélegzetelállító. A tiszta kék égen sirályok köröznek, a homokos partra
hol kifut az óceán, sós vize, hol visszahúzódik a medrébe. Minden nyugodt és
békés, sehol nincs egy lélek se. A szél belekap a hajamba, lágyan cirógatja a
bőröm én pedig tátott szájjal bámulom a Napot, ami odafent ragyog.
-
Álomszép igaz? – Fogja át Sean a vállam és a mellkasára
húz. A hangja kissé rekedt, hallani, hogy még álmos.
-
Az, de hol vagyunk? – Kérdezem, teljesen hozzásimulva,
továbbra is a sirályokat bámulva.
-
Üdvözöllek Malibun tündérke – puszilja meg az arcom.
Érzem, hogy mosolyog.
-
Kié ez a ház? – Kíváncsiskodom tovább.
-
Az enyém – suttogja a fülembe. – Nem tudtam neki
ellenállni, pont azért, amiért te sem – dönti az állát a vállamra. –
Hihetetlen, pedig már majdnem hat éve itt élek.
-
Komolyan itt élsz? – Fordulok felé, megdöbbenve. Ahhoz
képest, hogy milyen koszos kis putriban tengődött New York-ban, ez egy igazi
palota. Bár még semmit se láttam belőle.
-
Nem nézed ki belőlem? – Húzza fel az egyik szemöldökét,
komoly képpel, majd végül mégis elmosolyodik.
-
Ez csodálatos – sóhajtok nagyot. Megint elönt a béke és
a biztonságérzet.
-
Gyere, körbeviszlek, aztán, ha van kedved lemehetünk a
partra is – fogja meg a kezem és visszarángat a hálóba, ami elég minimalista
ugyan, de mégis megvan a helynek a maga varázsa. Össze se lehet hasonlítani
Niko hálószobájával. A falakat tényleg bárányfelhőszerű minták díszítik, az
óriás kovácsoltvas ágyon hófehér ágynemű díszeleg, a falon pár hajókat ábrázoló
kép lóg, néhány szobanövény szétszórva és ennyi. Két ajtó nyílik innen az egyik
a fürdőszobába vezet, a másik pedig a folyosóra. – Ez itt a lányom szobája –
bök a hálóval szemben lévő ajtóra, ami résnyire nyitva van és amennyit látni
belőle, lejön, hogy egy kislány lakik odabent, hisz minden rózsaszín. – Az ott
a fiamé – bök egy másikra, ami csukva van. – Ha nem bánod a birodalmukba nem
viszlek be. Ott van még egy fürdő, de azt csak a kölykök használják, meg még
két vendégszoba – mosolyodik el, majd tovább rángat, le a lépcsőn, ami egy
hatalmas előszobába vezet. Itt persze nem állunk meg, a nappaliba húz, ami
óriási és kifinomult. Itt sincs semmi, ami feleslegesnek tűnne. Csak egy házimozi
rendszer, egy óriási bőrkanapé, három kényelmes fotel, egy zongora, na meg egy
üveg dohányzóasztal. Ami mégis a legcsodásabb, hogy az egyik fal csak üvegből
áll és innen is tökéletes a kilátás a tengerre. El vagyok bűvölve. Megint.
-
Kávét? – Húz tovább a konyhába, ami szintén nem
mondható kicsinek, ám tisztának annál inkább. Mintha még soha senki nem főzött
volna itt.
-
Jöhet – bólogatok, miközben felülök a fényűző
márványpultra. – Szép hely – mosolygok rá, miközben figyelem, hogyan ügyköd.
Látszik, hogy tudja, mi, hol van, ergo, mégis csak van valami funkciója ennek
az óriási konyhának, ami fel van szerelve a legmodernebb gépekkel, amik úgy
csillognak-villognak, hogy félő, ha rájuk sütne a Nap, megvakulnánk a
fényüktől.
-
Tudom, egy valag pénzt költöttem rá. Leszoktam az
evésről miatta – nevet fel.
-
Megérte – vágom rá, ahogy ismét kinézek az ablakon. Nem
tudok betelni a látvánnyal.
-
És a lenti medencét még nem is láttad, a fenti
stúdióról nem is beszélve – kacsint rám, mire füttyentek egyet.
-
Nem semmi – bólogatok elismerően. Tényleg fantasztikus
hely.
-
Tetszik? – Támaszkodik meg mellettem két oldalt a
pulton, a homlokát az enyémnek dönti és mélyen a szemembe néz.
-
Viccelsz? Még jó – simítok végig a borostás arcán
mosolyogva.
-
Akkor költözz ide – suttogja lehunyt szemmel, mire
leesik a kezem az arcáról. Mintha valaki pofonvert volna, úgy érzem magam.
Niko jut eszembe és hirtelen
megint fájni kezd. Hiába próbálom eljátszani, hogy jól vagyok, hiába próbálom
elhitetni magammal, hogy túl leszek rajta, hogy Sean vagy valaki más majd
elfeledteti velem, tudom, hogy csak áltatom magam. Hiányzik. És ettől most csak
még rosszabb. Mintha Sean egyetlen kérésével letépte volna a sebtapaszt a
bőrömről és felszakította volna a sebet is egyúttal.
Éget, csíp, kimondhatatlanul fáj.
Lehajtom a fejem, de már késő.
Tudom, hogy tudja. Érzi ő is,
hogy valami olyan trutyiba nyúlt bele, ami engem már elnyelt és amiből nincs
kiút.