A fejlécet Gina készítette, akinek ezúton is hatalmas köszönet :)

2013. december 17., kedd

131. Hazatérsz?





„Nem tudom, hogy miért nem vele vagyok, mikor úgy érzem, rögtön szétszakadok. Ott legbelül egy villanás, és rohanok, nem kell már senki más.”

-          Jól vagyok – sóhajtok fel, már nem is tudom hanyadszorra. Yv csak csendben méreget, míg Sean a cuccaim pakolja ki a táskámból. A szüleim az ajtóból toporognak és az arcukra van írva, hogy cseppet sem hisznek nekem. Szívük szerint azt hiszem visszavinnének oda ahonnan alig egy órája hoztak el. Szívem szerint én is visszamennék. Nem érzem magam elég erősnek ahhoz, hogy kint legyek és szembesüljek az élettel. Ráadásul mától indul a három hét, ami alatt döntenem kell. Vagy elengedem Nikot örökre vagy végleg elfelejtem. Talán igaza van, épp itt az ideje letenni valamelyik lehetőség mellett a voksunk, de mégis mindkét verzió annyira véglegesnek tűnik. Félek elmenni, de attól is tartok, hogy mi van, ha megint felrúgok magam mögött mindent és újra rosszul sül el az egész. Nem bírnám ki, biztos vagyok benne, hogy képtelen lennék elviselni. És itt van Sean is. Hogy hagyjam el? Annyi mindent tett értem, ott volt a legrosszabb napjaimon is és most se szaladt el. Nem úgy, mint Niko. Ő csak visszahozott, de aztán újra magamra hagyott, hogy oldjam meg az életem egyedül.
Eszembe jutnak Eva szavai. Nem okolhatom őt semmiért. Az én döntéseim miatt kerültem oda, ahová kerültem és nem miatta. Az egész bravúr csak és kizárólag az én művem. Felnőtt nőként kéne megtanulnom kezelni ezt az egész szart, de nem megy. Egy elveszett gyereknek érzem magam, akinek fogalma sincs arról, hogy merre van a haza. Könnyebb okolni anyut, aput és akárki mást, ahelyett, hogy magam hibáztatnám, hisz én vesztem el, mert elengedtem a kezüket.
-          Kérsz valamit? – Érinti meg Yv finoman a vállam, amitől kiráz a hideg. Valamiért ezt továbbra is rosszul viselem. A váratlan érintések egy pofonnal érnek fel. Talán csak Sean az, akitől nem rándulok össze.
-          Nem – mosolygok rá bocsánatkérően, mert tudom, hogy nem érti miért húzódom el a keze elől én viszont képtelen vagyok megmagyarázni neki.
-          Nincs kedved elmenni vásárolni? – Néz rám kérdőn, mire majdnem elnevetem magam. Látom rajta, hogy bármit megtenne, hogy visszakapja a tizennégy éves énem, de az a lány már sehol sincs. Akkor egy új cipő vagy táska ígérete teljesen fel tudott dobni, most viszont úgy érzem, hogy ha az Eiffel-tornyot ajánlaná az se tudna lázba hozni.
-          Talán holnap – suttogom halkan. A beszéd még mindig nehezemre esik, mintha elfelejtettem volna kifejezni magam a szavak segítségével. Csendben bólint, majd elmegy, magával húzza a szüleim is, így pedig csak Sean marad, aki miután minden holmim eltette a hátam mögé lép és átkarolja a derekam.
-          Minden oké tündérke – suttogja halkan, miközben a hasam simogatja, én pedig valamiért el is hiszem ezt neki. Kellemes a meleg ami a testéből árad. Jól esik, hogy átölel és érzem, hogy itt van. Ő nem néz rám úgy, mintha tiszta bolond lennék, még akkor sem, ha az vagyok. Nem sajnál, nem próbál megmenteni, se faggatni semmiről. Csak ott van és most pont erre van szükségem. Meg még valamire, amit ő sosem adhat meg sajnos.
-          Azt mondta, hogy választanom kell köztetek – suttogom halkan, miközben képtelen vagyok kiverni a fejemből Nikot. Pedig kéne, annyira nagyon kéne, hogy józan tudjak maradni és ne érezzem úgy, hogy ismét bezárkóznék a saját világomba, ahol nincs semmi és soha többé ki se jönnék onnan.
-          És? – Kérdezi halkan, mintha nem is érdekelné az egész. Számára nem igazán van tétje a dolognak. Tudom, hogy ha menni akarnék zokszó nélkül elengedne. Nem érzi úgy, hogy az övé vagyok, mert ő hisz benne, hogy mindenki saját magáé.
-          És még mindig szeretem – fordulok szembe vele, majd elmosolyodom azon, hogy mosolyog. Pedig alig egy másodperce jelentettem ki, hogy valaki másért fáj a szívem.
-          Mondj valami újat – fésüli az ujjait a hajamba, mire megcsóválom a fejem.
-          Nem veszel komolyan – nézek a szemébe, mire homlokon puszil.
-          Megmondták az orvosok is, hogy totálisan kattos vagy, miért vegyelek komolyan tündérem? – Néz rám értetlenkedve, pedig tudom, hogy nem hülye és lassan ő is belátja, hogy ezt most nem viccelheti el teljesen. Túl sok múlik rajta. – Ha menni akarsz, ha úgy érzed mellette a helyed és boldoggá tud tenni, akkor segítek csomagolni és elintézem a válást, míg te vele vagy. Elég nagy rutinom van már benne – kacsint rám, mire megforgatom a szemeim. – Ha maradni akarsz, akkor viszont itt vagyok, de akkor is itt leszek, ha elmész és aztán valamiért mégis visszajössz. Szeretlek tündérke, de nem vagyok szerelmes, ahogy te sem. Neked kell eldöntened, hogy milyen életet akarsz élni. Ha maradsz tudnod kell, hogy én sosem változok meg, lehet, hogy még ezerszer sittre visznek a heroin miatt, tőlem nem lehet gyereked, bár továbbra is fenntartom a lehetőségét annak, hogy ha babát szeretnél felnevelem veled akárkitől is van és az is lehet, hogy három hónap múlva túladagolom magam. Persze beutazzuk a világot és mindent megkapsz amit csak megkívánsz, de így fogunk élni ahogy eddig. Nem fogok neked semmit ígérni, azért, hogy velem maradj. Tisztellek és szeretlek, amíg csak élek, a feleségem vagy és vigyázok rád, de ennél többet nem tudok adni. Ő viszont talán igen. Vele lehet normálisnak nevezhető házasságod, ő hűséges lesz hozzád valószínűleg, szerelmet adhat és kertes házat, kutyát, macskát, kölyköket, miután letette a piát. Mindent, amire egy nő általában vágyik. De ő is zenész, neki sem lesz soha nyolctól négyig tartó munkaideje, szabad délutánja, hétvégéje, bár azt hiszem, te olyan lány vagy, aki nem is viselné el, ezt a fajta kiszámíthatóságot. Mit mondjak Lia? Mit vársz? Hogy elkezdelek győzködni arról, hogy én vagyok az ideális? Hazugság lenne. Talán kettőnk közül én tudok kisebb csalódást okozni, ő viszont ha összejön nektek, akkor adhat egy olyan életet, ami a mesekönyvekben van. Neked kell tudnod, hogy kockáztatsz-e, de én csak azt tudom, hogy bárhogy is döntesz, Los Angelesbe hozzám, mindig hazajöhetsz – simogatja meg az arcom, a szavai viszont cseppet sem könnyítik meg a döntésemet.


-          Szóval? – Néz rám anya kérdőn, mert azt hiszem teljesen összezavarodott az előbbi kis beszámolómtól, hogy mi is történt azóta, mióta nem voltam itthon.
-          Szóval várok – kortyolok bele a kávémba, mire nevetni kezd.
-          Édesem, te semmire sem tudsz várni – kacag hangosan, mire sértődötten elhúzom a szám.
-          Rá igen – morgok.
-          Valld be, hogy már most ki vagy készülve attól, hogy eltelt két nap mióta kiengedték és nem jelent meg – simít végig a karomon, mire mérgesen dünnyögök. Igaza van, de hát az anyáknak mindig igazuk van.
-          Ki fogom bírni – bólintok, leginkább saját magamnak.
-          Oké, de ha meg is jelenik az legyen az első, hogy elcibálod hozzám, mert beszédem lesz a kisasszonnyal – néz komolyan a szemembe, ez a hang viszont cseppet sem tetszik. Olyan, mintha mérges lenne Liára, pedig nincs is rá oka.
-          Miről akarsz beszélni vele? – Ráncolom össze a homlokom.
-          Az nem tartozik rád – áll fel, majd a mosogatóba teszi a bögréket, amit apu és az öcsém az asztalon hagyott.
-          Nem akarom, hogy elijeszd – nézek rá kérlelően, mire megint nevetni kezd.
-          Nem fogom elijeszteni – jelenti ki, mire kicsit megnyugszom, de még mindig érdekel, hogy ha Lia úgy dönt engem választ, akkor az anyám mégis mit akar majd vele megbeszélni. - És míg vársz mit fogsz csinálni? – Néz rám kérdőn.
-          A tervek szerint összedobunk egy új albumot a srácokkal, holnap Airára vigyázok Maddel, lesz egy koncert a törzshelyünkön és egy kis renoválás se ártana a háznak – sorolom fel halkan, hogy mikkel is akarom elterelni a figyelmem Liáról.
-          És meg akarod látogatni a szüleid hétvégén – néz rám, mire elnevetem magam. Tudom, hogy keveset vagyok otthon, de most minden gondolatom körülötte forog. Szívem szerint otthon innék, de érzem,. hogy az sehová sem vezetne. Bárhogy is dönt azt el kell fogadnom.
Mégis olyan nehéz. Csak bámulom az ajtót, a legapróbb zajokra is felriadok és reménykedve rohanok le a lépcsőn, hogy hátha ő érkezett meg, de mindig csalódnom kell. Nem jön, én pedig kezdem feladni, hogy megérkezik-e majd egyáltalán valaha.
Olyan vagyok, mint egy szerelmes tinilány, a férfi elveszett belőlem, ez pedig külön bosszant. Nem függhetek senkitől ennyire, nem siránkozhatok egy nő miatt se ennyit. Tovább kell lépnem és élnem az életem, de mégis úgy érzem képtelen vagyok erre. A munka leköt ugyan, de most nem olyan, mint legutóbb, amikor ő is itt volt. Akkor lett volna kihez hazajönni, de nem jöttem. Bent aludtam a stúdióban, most viszont minden egyes nap, legalább aludni visszajövök a tornyomba, még akkor is ha nem éri meg. Sötét az egész hely, magányos és rideg nélküle. Már nem olyan otthonos, mint előtte volt, mert Lia megmutatta milyen ha a falak közé élet költözik. Milyen ha a konyhából ínycsiklandó illatok szállnak fel, ha valaki a nyakadba ugrik, mikor belépsz az ajtón és megcsókol, majd vacsorát tesz eléd és kifaggat arról, hogy milyen napod volt. Az ágy sem olyan kényelmes már, a lepedő hideg, én pedig vacogok nélküle.
Hétvégén egy napot a pihenésnek szentelünk, mindenki elbújik a maga vackába, ami ránk is fér az előző napos sörözés után. A kedvenc könyvem sem köt le, a tekintetem az ajtóra siklik tíz percenként és egy idő után már csak azt veszem észre, hogy bámulok az előszoba felé és várom, hogy megmozduljon az a nyomorult kilincs.
Ki kell szabadulnom a házból, egyszerűen muszáj, mielőtt teljesen kiakadok. Van még ideje, adtam neki eleget, el kell fogadnom, hogy nem könnyű választania és nem rohant hozzám abban a percben, hogy kijött a klinikáról. A bizonytalanság viszont felemészt. Nem tudom hova tartok csak sétálok az utcán, a lábam a kedvenc kocsmám felé visz. A pulthoz ülök és úgy döntök beérem első körben egy korsó sörrel. Figyelem az embereket, néha beszélgetek a csapossal, aki már jól ismer           de a gondolataim nagy része csak körülötte forog.
-          Szia Niko – suttog Leena a fülembe. A hangját tízezer közül is felismerném, kiráz tőle a hideg. – Hogy vagy drágám? – ül le mellém, mire felé fordítom a fejem. Nem értem magam, nem értem, hogy nem vettem észre azt a gonosz fényt a szemeiben. hagytam, hogy kicsináljon és tönkretegyen körülöttem mindent, mert azt hittem szerelmes vagyok belé.
-          Eddig egészen jól voltam – fintorodom el. Még most sem sikerült megemésztenem mindazt, ami történt. Ha az a baba az enyém volt és ő nem vigyázott rá… Már mindegy. Talán jobb, ha soha nem is tudjuk meg, hogy kitől esett teherbe.
-          Egyedül sörözöl? – Néz körbe kérdőn.
-          Menj el – sóhajtok fel. Semmi kedvem nincs vele csevegni.
-          Lehetnél kedvesebb is, elvégre majdnem összeházasodtunk szerelmem. Ha az a ribanc nem választ szét minket most boldogok is lehetnénk – suttog a fülembe, mint valami gonosz kis hang.
-          Sose lettünk volna boldogok és kettőtök közül, a ribanc jelző inkább rád illik – nézek megvetően végig rajta. Komolyan nem értem magam, egy szép dekoltázs, két formás láb, egy vékony derék és egy szép arc, hogy vehette el ennyire az eszem? Hogy szerethettem őt? Mi volt benne, ami ennyire elvarázsolt?
-          Tudod már megint ketten maradtunk – ül fel mellém a bárszékre, majd kért egy sört. – Ez a végzet Niko. Lia ahogy látom most sem kér belőled, minket viszont mindig egymás útjába sodor az élet. Ezen elgondolkodhatnál szívem – pislog nagyokat, de nekem csak hányingerem van már tőle.

-          Tündérem, gyere ki – kopog Sean a pláza mosdójának ajtaján és nem érdekli, hogy nem szabadna itt lennie. Yvnek megígértem, hogy eljövök vele vásárolni, de egyszerűen képtelen vagyok ennyi embert kezelni. Mindenki engem bámul, nekem jönnek, a fotósok lépten nyomon felbukkannak, én pedig egyszerűen bepánikoltam. – Itt vagyok már – suttog az ajtó túloldalán Sean én pedig mély levegőt véve kilépek az ajtón és belesimulok az ölelésébe. Megnyugtat, hogy itt van és utánam jött, mellette úgy érzem nem érhet semmi baj.
-          Annyira félelmetes – nyögöm a mellkasába, míg ő a hátam simogatja és szorosan ölel magához.
-          Tudom, hogy megijedtél tündérke, de ezek csak emberek, senki nem fog bántani oké? – Tol el éppen csak annyira magától, hogy a szemembe tudjon nézni, aztán nagyon finoman megcsókol, én pedig elfelejtem, hogy miért is féltem. – Gyere, veszünk neked pár szép dolgot – kulcsolja össze az ujjaink, majd kuncogni kezd. – Elvégre nem járja, hogy a feleségem a majdnem tíz éves bőrkabátom hordja, ami kétszer akkora, mint ő – húz ki a mosdóból, én pedig elmosolyodom.
-          Akkor adtad nekem, mikor először találkoztunk – simítok végig a puha bőrön. Valahogy úgy éreztem kell, hogy valami velem legyen Seanból, mikor kilépek az utcára, így a kabátját kaptam magamra, amit Londonban adott nekem. Élénken él bennem még most is az-az éjszaka. Niko aznap is elküldött, én sírtam, aztán jött ő, teljesen beállva a drogtól, megcsókolt, nekem adta a kabátját, aztán elsétált, mintha mi sem történt volna. Most pedig a felesége vagyok és mégis ahhoz a férfihoz akarok futni, aki aznap éjjel is ripityára törte a szívem, pedig én is tudom, hogy Sean kezét fogni ezerszer biztonságosabb. Megfájdul a fejem attól, hogy már megint ezen gondolkodom. Nem tudok dönteni, képtelen vagyok rá. Nem bírok elmenni, de ha maradok az azt fogja jelenteni, hogy Nikot elengedem. Vajon el bírnám viselni a tudatot, hogy valaki más esélyt ad neki és boldoggá teszi helyettem? Nem, biztos vagyok benne, hogy belehalnék a féltékenységbe. De ha elmegyek és újra rosszul sül el minden abba is belehalok. olyan, mintha nem is lenne választásom. Bármit is teszek úgy tűnik rossz lesz, így inkább csak sodródom és reménykedek, hogy vagy a part jobb vagy a part bal oldalán, de kidob a víz.
-          Jól vagy? - ölel meg Yv aggódva, mikor kilépünk, én meg aprót bólintok. – Annyira sajnálom, azt hittem, hogy minden rendben lesz, de lassan karácsony van és minden tele van emberekkel én pedig nem gondoltam arra, hogy ettől rosszul leszel – hadarja, mire elnevetem magam.
-          Minden rendben – nyugtatom meg. Most, hogy Sean fogja a kezem úgy érzem minden oké. – Igyunk egy kávét – kérem halkan, mire aprót bólintanak és beülünk valahova, ahol tényleg sikerül teljesen lenyugodnom. Elköltünk egy csomó pénzt és nem pánikolok be többször. A gyógyszerek semmit sem érnek, amiket Eva felírt, bár lehet, hogy még rosszabb lenne az egész, ha nem szednék semmit. Még sincs semelyiknek közel sem olyan hatása, mint a kokainnak, nem lazulok el tőlük kellőképp, de ha már így alakult, hogy hetekig semmihez nem tudtam hozzányúlni, akkor azt hiszem ideje megpróbálni tisztának maradni. De ez nem túl könnyű. Este úgy érzem meg tudnék bárkit ölni egyetlen csíkért és az érzést, hogy minden rendben, a világ pedig le van szarva. Az agyam állandóan Nikon kattog, azon, hogy mit kéne tennem és ettől még aludni se tudok. Csak nézem Seant, aki bezzeg békésen szuszog mellettem, akit semmi nem érdekel, akinek nem kell semmiben döntenie. Ő már választott magának egyszer egy életet és azóta is kitart mellette. Számára nem számít a holnap, nem érdekli a tegnap és éppen ezért csodálom. Képtelenségnek tűnik így élni, ő mégis megteszi, amihez nincs bátorságom. Kimerülten megyek ki hajnalban kávét főzni, majd visszamegyek a szobámba és tovább nézem a szuszogó férfit. Hogy hagyjam el, mikor szeretek vele lenni és ő még sosem bántott csak tanított, szeretett és vigyázott rám? Képtelenség.
-          Túl sokat agyalsz tündérke – néz rám hirtelen, mire ijedtemben majdnem eldobom a bögrém. – Azt inkább add nekem, ahelyett, hogy az ágyba öntöd – veszi ki a kezemből a kávét, majd mosolyogva egy puszit nyom a számra.
-          Azt hittem alszol – sóhajtok fel.
-          Nehéz, ha közbe folyamatosan hallom, hogy hogyan kattognak az okos kis buksidban a fogaskerekek- simogatja meg gyengéden az arcom én meg frusztráltan sóhajtok fel. Minden annyival könnyebb volt eddig.
-          Sajnálom – nyögök fel, mert már megint egy nagy rakás szerencsétlenségnek érzem magam, aki képtelen döntéseket hozni.
-          Nincs mit sajnálnod – ránt vállat. – Ne gondolj rá, majd ha itt az ideje tudni fogod, hogy mit kell tenned - húz közelebb magához, én meg a mellkasához bújok, bár cseppet sem vagyok benne biztos, hogy igaza van. Ha éveim lennének arra, hogy kitaláljam, mi legyen akkor se lenne egyszerűbb, de nekem csak heteim vannak.
-          Tudod már mit veszel a srácoknak karácsonyra? – Próbálom meg elterelni a figyelmem a saját problémámról, mire Sean felnevet.
-          Fogalmam sincs – vallja be. – De majd te segítesz – puszil bele a hajamba. Igaza van, talán a karácsonyi készülődés le fog kötni. Ajándékokat kell venni, díszeket, kitalálni, hogy hogy legyen az egész. Ezzel pedig vissza is kanyarodtam az eredeti bajomhoz. Karácsonykor még lehetek itt, de a szilvesztert már vele kéne töltenem, ha őt választom. Nem bírok erre gondolni, csak nyugalmat akarok, mielőtt megint megőrülök, csak most véglegesen.


-          Ez jó volt – vereget Mika vállon, mikor abbahagyjuk a próbálást. Kezdenek összeállni az új dalok és ez büszkeséggel tölt el.
 Nem is tudom mihez kezdenék ha nem zenélhetnék. Egyszerűen szükségem van rá és persze a srácokra is, hogy ne vesszek meg teljesen attól, hogy már megint nincs velem.
-          Idén kinél karácsonyozunk? – Néz végig Jari a társaságon. Már hagyomány, hogy ugyan minden évben a szentestét a családunkkal töltjük, másnap viszont valakinél összegyűlünk és bulizunk egyet.
-          Tavaly mi voltunk a sorosak – emeli fel védekezőleg Aleksi a kezeit, én meg elnevetem magam, mert ugyan alig emlékszem, hogy mi is történt a rengeteg pia miatt, amit megittunk, az viszont élénken él bennem, hogy alig fértünk be hozzájuk, ugyanis az összes barátunk tiszteletét tette, így egy idő után kénytelenek voltunk átvonulni a kedvenc kocsmánkba.
-          Én előtte tudtam le, el is kellett költöznöm – pakolja el Mad a gitárját, mire összenézünk Mikával, de közben leesik, hogy idén nálam lesz buli. Nem túlzottan villanyoz fel a dolog, mert ez azt jelenti, hogy fát kell állítani és égőket felszerelni, hogy a többiről már ne is beszéljünk, de ez nem kedv kérdése. Ez a hagyomány. Az utolsó alkalommal, mikor én voltam a vendéglátó Leena még velem volt és gondoskodott nagyjából mindenről, most viszont egyedül kell megoldanom az egészet.
-          Rendben, akkor nálam leszünk – bólintok nagyot sóhajtva, aztán mindenkitől elköszönök, otthon pedig nekiállok előásni az összes fűzért, bár nem vagyok biztos abban, hogy nem fog agyoncsapni az áram, ha ezeket az ezer éves összegubancolva eltett fényfűzéreket bedugom a konnektorba. Az áram szerencsére nem ráz meg, de így is muszáj újakat vennem, mert minden második égő nem világít. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy Brandon intézte el őket, de képtelen vagyok haragudni rá. Így legalább van valami amivel lefoglalhatom magam, ahelyett, hogy azon gondolkodnék vegyek-e ajándékot Liának, mert mi van ha beállít vagy ne, mert ha nem jön rajtam ragad és mindig arra fog emlékeztetni, hogy mi is ért véget. Az öcsém legalább segítőkésznek bizonyul, elkísér a boltba, hazacipeli velem a cuccokat és eljön velem sörözni, mintha tudná, hogy totális katasztrófa kerekedne abból, ha egyedül hagyna.
-          Hiányzik – csuklok nagyot, mire elmosolyodik.
-          Nekem is – bólint. – Ő a legjobb seggű sógornőjelöltem eddig – kacarászik a kanapén fetrengve, mire fejbe verem egy párnával.
-          Te csak ne nézegesd a fenekét – mordulok rá.
-          Mindenki a fenekét nézegeti. Meg a melleit – bólogat magának, mire megforgatom a szemeim.
-          Hazudós – sziszegem, miközben újratöltöm a poharam.
-          Aha, hát persze, szerinted Brandon hányszor tárgyalta ki, hogy mi lenne, ha nem a te csajod lenne Lia? Vagy ezerszer kibeszéltük a hátad mögött, hogy hogyan húznánk meg és mekkora egy pokoli mázlista vagy, amiért egy ilyen nő szóba állt veled – hadar, én pedig elgondolkodok azon, hogy talán tényleg igazat mondd és nem csak ő nézte meg Liát jobban, hanem a többiek is. Elvégre férfiak és igenis könnyedén elképzelhető, hogy beindult tőle a fantáziájuk.
-          Mi van ha nem jön haza? – Nézek Olira félve.
-          Hazajön – vágja rá magabiztosan. Próbálok hinni neki.
Már csak egy hete van megérkezni, engem meg rémálmok gyötörnek. Liát és Seant látom folyamatosan, boldogok álmomban, Lia pedig kinevet mindig, mikor meglát. zihálva ébredek minden éjjel és a kanapéra kucorodom. bámulom az ajtót, de a kilincs továbbra se mozdul meg. Úgy érzem beleőrülök, de nem tehetek semmit. Mégis olyan nagy a kísértés, hogy felhívjam és megtudjam, hogy azért nem jön-e mert a férjét választotta vagy azért, mert még nem döntött. Mégse teszem meg. Ennyi büszkeség még van bennem.
Újabb dalok születnek, miközben várok, kicsit átmegyek remetébe. Tudom, hogy a nem legjobb megoldás, hogy bezárkózom, de úgy érzem most ez kell a lelkemnek. Egy kis csend és nyugalom, egy kis egyedüllét, amit persze ő megzavarhatna, de más ebbe per pillanat nem fér bele. Így legalább ki tudom tisztítani a feje, ami már talán évekkel ezelőtt rám fért már volna. Ahogy a pihenés is, amire két sor lefirkantása közt hagyok időt. Nem érdekelnek a határidők, határidőre nem lehet zenét csinálni. Inkább olvasok és filmet nézek és várok, mert tudom, hogy ha nem is jön talán soha, egy darab belőlem mindig várni fogja.

-          Nincs nálam semmi – ingatja Sean a fejét meglepetten, mikor felrázom, hogy adjon nekem valamit, amitől végre ki tud kapcsolni az agyam.
-          Mindig van – ripakodok rá. Három napja nem tudtam aludni egy kicsit se és kezdek megint teljesen kikészülni. Legálisan még aszpirint se kaphatok nagyjából, nemhogy altatót vagy nyugtatót, így nincs más választásom, ha nem akarok idegösszeroppanást kapni, muszáj lesz tőle kikunyerálnom valamit. Akármit, mert ezt nem bírom tovább.
-          Heroin, de te attól félsz, bár nem értem miért – ül fel álmosan és megdörzsöli a szemét, én meg az alsó ajkam kezdem rágcsálni. Per pillanat még az is jobb lehetőségnek tűnik, hogy túllövöm magam, vagy rákapok hozzá hasonlóan a heroin adta élvezetekre. Tudom mit tesz, nálam jobban senki nem ismeri a hatását, éppen ezért is utasítottam vissza már vagy milliószor, hiába kínáltak a drogok királyával. Eddig sikerült távol tartanom magam tőle, de most… Tudom, hogy hülye ötlet, hogy talán ezerszer meg fogom még bánni, de ha nem kapcsol ki az agyam véges határidőn belül tíz percre legalább, akkor kiugrok az ablakon. Egyszerűen képtelen vagyok elviselni ami rám nehezedik.
-          Szükségem van rá – nézek Sean szemébe, aki meglepetten pislo9g rám.
-          Akarsz egy szurit? – Húzza fel kérdőn a szemöldökét, mintha nem lenne biztos abban, hogy nem alszik-e továbbra is.
-          Mivel nincs más és te se vehetsz a gyógyszertárban semmit, ami segítene elaludni – nyöszörgök, mert szépen lassan érzem, hogy az agyam cafatokra szakad. Niko vagy Sean? Helsinki vagy Los Angeles? Család vagy hedonizmus? Fogalmam sincs…
-          Biztos vagy benne? – Áll fel az ágyból, majd előkeresi egy titkos kis rekeszből az adagját, amit szerintem egy díler is megirigyelne, de ő inkább csak előrelátásnak nevezi, mert sosem lehet tudni, hogy hozzá tud-e jutni a szerelméhez, amikor kell vagy sem.
-          Nem, de nem is érdekel – nyelek nagyot, ahogy visszatelepszik mellém és szépen mindkettőnk adagját megcsinálja. A gyomrom apróra zsugorodik, hányni tudnék attól, amit most tenni készülök, de attól még jobban, hogy egy olyan döntést kell hoznom, ami az egész életemre kihatással lesz már. Szinte nem is érzem, ahogy a tűt a karomba szúrja, csak a nyugalom száll meg perceken belül, amire már hetek óta sóvárgok. Elzsibbad mindenem, tényleg repülök, minden békéssé válik hirtelen, én pedig majdnem elsírom magam a rám törő boldogságtól.
-          Annyira szeretlek – ölel át Sean, mire elnevetem magam.
-          Én is szeretlek – csókolom meg, miközben már azt sem tudom hol vagyok. Sosem éreztem még ilyet, egyszerűen csodás, úgy érzem bármire képes vagyok, hogy a világ felér a mennyekkel és nincs már semmi, de semmi, ami megzavarhatná az idillt. Az érzés nem tudom meddig tart, talán órákig, de az is lehet, hogy napokig, viszont, amint elmúlik az eszméletlen eufória érzése, még pocsékabbul kezdem érezni maga. Rosszul vagyok lelkileg és fizikailag is, talán kéne még egy adag, hogy visszakerüljek arra a szép helyre, ahol voltam, de nem merem. Ha még egyszer használom, nem lesz megállás soha többé, túl jól ismerem magam ahhoz, hogy tudjam képtelen lennék leállni vele.
A szorongás felerősödik, Sean pedig már nem tud megnyugtatni többé. Nem találom a helyem és ez totálisan kétségbe ejt. Talán mennem kéne, egyenesen Niko karjaiba, de nem megy, a tagjaim nem mozdulnak, csak ülök az ágyon és meredek magam elé, miközben érzem, hogy ez sehova nem fog vezetni.
-          Holnap elmegyünk vásárolni a srácoknak? – Nézek fel Seanra, aki matt részegen esik haza és arra se vennék mérget, hogy nincs belőve megint.
-          Hagyj – borul fejjel a párnák közé, én pedig egész éjjel azt figyelem, hogy lélegzik-e.
Másnap persze teljesen használhatatlan, pedig tényleg nincs több időnk arra, hogy a gyerekeinek beszerezzük az ajándékokat. Várok délutánig, míg magához tér, kávét és valami kaját tuszkolok belé, hogy legalább mozogni bírjon, de amint jobban lesz máris nem azon jár az esze, hogy van két gyereke, akik karácsony másnapján vele lesznek.
-          Hé, még nem vagyok kész – pattanok fel, mikor meglátom, hogy ki akar slisszolni az ajtón.
-          Találkozom Bobbyval, majd jövök – puszil homlokon, mikor elkapom a karját, bennem pedig felmegy a pumpa. Egész nap azért könyörögtem, hogy induljon el és szedje össze magát, most pedig, hogy sikerült neki, máris a haverjával találkozik. A pupillái tűhegynyire vannak szűkülve, nehezen fókuszál, én pedig szentségelni kezdek, amikor felhúzom az ingujját.
-          Már megint be vagy lőve – sziszegem dühösen.
-          És? – Néz rám értetlenül.
-          És? Ott van Noah, akinek megígérted azt a dobszerkót, de én nem értek a dobokhoz, szóval kellesz, hogy megvegyük, de holnap már erre nem lesz időnk, te pedig el akarsz menni, ráadásul a lányodnak se vettünk még semmit és karácsony van – fakadok ki.
-          Majd rendelünk valamit netről – ránt vállat.
-          Azt már nem – állok az ajtóba, mert pokolian feldühít, hogy ugyanúgy viselkedik a srácaival a heroin miatt, ahogy anno Matt velünk. Az nem érdekel, ha velem nem foglalkozik, de az a két gyerek mást érdemel.
-          Tündérke, tudod, hogy nem állíthatsz meg – villantja rám a szemit, miközben vontatottan beszél.
-          Márpedig most igenis velem fogsz jönni, Bobby ráér – pirítok rá, mire felnevet.
-          Állj el az utamból. Nem fogod megmondani, hogy mit csináljak – próbál meg kijutni az ajtón, de nem engedek.
-          Sean, fejezd be, tíz perc és kész vagyok, megvesszük a gyerekeid ajándékát és mehetsz – makacsolom meg magam.
-          Tíz perc múlva szedem fel a barátom és beülünk egy bárba– vágja rá.
-          A kurva életbe nem lehetsz ekkora faszkalap – dobbantok egyet dühösen a lábammal. – Nem akarod meglepni őket semmivel? – kiabálok rá.
-          Ők az én gyerekeim – hajol az arcomba. – Állj el az utamból most azonnal. Ha ennyire vásárolni akarsz menj egyedül – ragadja meg a karom és már most látom rajta, hogy elszállt teljesen az agya.
-          Nem az én gyerekeim, hanem a tieid, neked kéne törődnöd velük – gurulok még jobban dühbe.
-          Azt hiszed, mert a feleségem vagy parancsolhatsz is nekem? Eddig azt hittem okosabb vagy ennél. N e oktass ki arról, hogy kivel és hogyan kell bánnom, most pedig viszlát – kap fel könnyedén, majd arrább penderít.
-          Nem mehetsz el – fogom vissza.
-          Fejezd már be a kibaszott hisztit - üvölt rám.
-          Fulladj meg – csapok a mellkasára, miközben megint elé állok.
-          Fulladj meg te – lök el durván az útjából, én viszont elvesztem az egyensúlyom, mert cseppet sem számítok rá, hogy ilyen erővel próbál meg eltávolítani, pusztán azért, hogy ki tudjon jutni.
-          Au – kapok a halántékomhoz, ugyanis sikerül pont megtalálnom a fejemmel a falon lévő kulcstartó doboz sarkát. Sean megfordul, majd megcsóválja a fejét.
-          Mi a fenére volt jó ez az egész? – Néz rám dühösen. – Most még vérzel is – állapítja meg halkan.
-          És te ennek ellenére el fogsz menni? – Támad fel az elveszettnek hitt harcias énem, mire aprót bólint.
-          El - nyomja le a kilincset, mire dühömben hozzávágom az első kezem ügyébe akadó tárgyat, ami történetesen egy telefonkönyv. Cseppet sem számítok rá, hogy meg fog fordulni, így közvetlenül mögé lépek, így viszont amikor felemeli a karját, fene tudja, hogy miért és felém fordul lendületből, arcon vág a könyökével, amitől kiterülök, mint egy béka.
-          A kurva életbe – káromkodom el magam, mert lezsibbad az ütéstől a fél arcom.
-          Bassza meg – guggol le mellém. Látszólag ő sem számított rá, hogy ugyan csak véletlenül, de megüt. Aztán szépen lassan rájövök, hogy valószínűleg tényleg fel akart pofozni. Hitetlenkedve meredek rá, hisz mióta együtt vagyunk még soha, de soha nem bántott, de még nem is igazán vesztünk össze egyszer se. Most viszont, minden szétcsúszik körülöttünk. Talán a heroin miatt, talán miatta, talán miattam, de az is lehet, hogy azért, mert Nikot akarom.
Nikot akarom… Mintha a két kisebb ütéstől, ami az utóbbi öt percben a fejemet érte megvilágosodtam volna.
-          Fel akartál pofozni? – Nézek rá kérdőn, mert ezt még tudnom kell.
-          Nem tudom mit akartam – rázza meg a fejét, miközben az arcom tanulmányozza, ami lassan elkezd feldagadni. – Azt hiszem meg akartalak rázni inkább, de igen az is átfutott az agyamon, hogy lekeverek egyet a hisztidért – néz a szemembe.
-          Nem változol meg – motyogom a könyököm dörzsölve, amit szintén bevertem mikor elestem. – Te… - harapom el a mondatot, majd nagyot sóhajtok és felállok. – Sajnálom, de nekem ez nem megy – veszem le a karikagyűrűm, majd felrobogok a hálóba, mintha üldöznének. Most, hogy végre rájöttem hol a helyem, nem akarok egy percet se tovább pazarolni. Válogatlanul gyűrök mindent a táskámba, majd telefonálni kezdek. Haza kell mennem. Hozzá kell hazamennem, nála a helyem és már épp eleget tököltem és ültem egy helyben. A repülőre persze várni kell, de két jegyet is foglalok, mert tudom, hogy Yv meg Maddel akar ünnepelni, csak miattam maradt itt. De most mindketten menni fogunk. Nem lepődök meg azon, hogy Sean sehol sincs, mikor kirobbanok a házból, ahogy azon se, hogy nem próbál megállítani.
-          Csomagolj – rontok rá a barátnőmre, miközben úgy vigyorgok, hogy majd szétszakad az arcom.
-          Minek? – Néz rám értetlenül.
-          Hazamegyünk – kacagok fel.
-          Itthon vagyunk – pislog rám úgy, mintha ismét megtébolyodtam volna.
-          Nem, Helsinkiben van az otthonunk és nekem haza kell mennem, ráadásul ha az ösztöneim nem csalnak, te is majd megveszel azért, hogy egy két méteres finnel ünnepeled a karácsonyt, szóval pakolj mert nyolc óra és megy a repülőnk – kacagok felszabadultan.
-          Mi a fene történt? Miért lila az arcod és most komolyan Lia… Mit szívtál? – Méreget.
-          Semmit – ingatom a fejem. – Elválok és Nikoval fogok élni, az arcom meg nem fontos – nyitom ki a szekrényét, majd a pulcsiit összegyűrve kezdem a bőröndjébe pakolni. – Jah és a hajam vissza kell festened feketére.
-          Mi van? – Ül le totálisan értetlenül.
-          Niko ezerszer mondta, hogy feketén jobban szerette a hajam – rántok vállat, miközben teljesen felpörögve rohangálok a lakásában és mindent elteszek helyette.
-          Neked elmentek otthonról – nevet fel.
-          Ez tény – bólogatok bőszen.
-          Szóval Finnországba megyünk? – Néz rám kérdőn, miközben elmosolyodik.
-          Bizony – jelentem ki fülig érő vigyorral az arcomon, mire sikítva ugrik a nyakamba.