133. Váltás

„Szerelmes vagyok, és ez mindenem, akár helyes, akár nem, és neki én vagyok minden. Szeretem. Egyek vagyunk, nem lehet mit tenni, semmit sem tehetek, csak ölelni őt örökké. Vele akarok lenni ma, holnap és egész életemben. Amikor a szerelem ilyen erős, ott nincs helyes vagy helytelen. A szerelem egész életedre szól.”

-          Fulladj meg – csapom be az ajtót, majd elrohanok, miközben úgy érzem fel tudnék robbanni, olyan dühös vagyok. Nem értem miért nem akar támogatni abban, hogy megvegyem a kiadót. Nem lesz tőle kevésbé férfi, ha névlegesen én leszek a főnöke, hisz eszem ágában sincs ugráltatni vagy beleszólni abba, hogy mit csináljon. Bent nem is kell találkoznunk, ő mégis úgy viselkedik, mintha basáskodni akarnék fölötte. Persze tudtam, hogy nem lesz könnyű vele élni és ez a hónapok alatt be is bizonyosodott, mégse csinálnám másképp, akkor sem, ha most épp olyan mérges vagyok, hogy ki tudnám tépni a gégéjét, puszta szerelemből. Mégis ahányszor lenézek a gyűrűsujjamra, elmosolyodok, hisz eszembe jut mit ígértünk egymásnak és azt is tudom, hogy hiába nem értünk egyet, amikor hazamegyek, majd mindketten meg fogunk békélni, este pedig ugyanúgy fog ölelni, mint mindig. Legalábbis remélem. Ugyanis most már csak azért is megveszem a kiadót. Niko majd biztos azt mondja, hogy dacból, pedig sokkal inkább azért, mert elegem van abból, hogy nem csinálok már megint semmit csak őt várom haza vagy a stúdióban lézengek céltalanul. Egyszerűen kezd megőrjíteni a semmittevés. Most már otthonoson mozgok az utcákon, nem tévedek el és a kávézóban is régi ismerősként köszöntenek. Albert egy sarokban ül, mosolyogva ad két puszit, majd az aktatáskájából egy rakat papírt vesz elő.

-          Biztos ezt akarod Lia? – Néz rám kérdőn. – Átnézettem a könyvelést, elég veszteséges mostanában a kiadó, lehet, hogy mindened elveszíted ha így megy tovább – int óva már nem is tudom hányadszor, én viszont magabiztos vagyok.

-          Hol kell aláírnom? – nézek rá kérdőn, mire nagyot sóhajtva bök arra a helyre, ahonnan már csak a szignóm hiányzik, hogy én legyek a tulajdonos. Nem habozok, semmi értelme nem lenne, tudom mit akarok és nem érdekel az se, ha senki nem támogat a tervemben. Albert nagyot sóhajt, alig láthatóan megcsóválja a fejét, aztán elteszi az összes iratot, hogy aztán újabbakat vegyen elő. – Ezek a válási papírok. Sean már aláírta őket, bár továbbra is tartja az ajánlatát miszerint havonta fizet neked egy bizonyos összeget – ad át egy hatalmas mappát, nekem meg görcsbe rándul a gyomrom. Tételesen minden ingóságunk fel van sorolva, mintha a házasságunk csak tárgyakból állt volna, pedig soha semelyikünket nem érdekelte a pénz. Szerettük egymást a magunk módján és most véget fog érni az egész. – Küldött egy levelet is – nyújt át az ügyvédem egy borítékot is.

-          Találkoztál vele? – Nézek rá kérdőn. Hiába minden, mindig az életem része lesz akkor is ha csak teljesen beállva mentem hozzá Vegasban. Akartam, hogy működjön ez az egész köztünk, még akkor is, ha a lelkem mélyén tudtam, hogy nem fog. Nem egymáshoz tartozunk. Nekem itt a helyem Nikoval, neki pedig talán a pokolban, ahol biztos, hogy ő lenne az úr és a kénköves pokol legmélyebb bugyrában lubickolhatna a heroinba.

-          Igen – bólint.

-          Jól van? – nyelek nagyot, miközben az iratokat figyelem. Egy nagy rakás papíron maradna csak nyoma annak amit átéltünk? Ez jelentené a végét a történetünknek?

-          Nem kell aggódnod miatta, éli az életét, mintha mi sem történt volna – bólint lassan én meg elmosolyodom. Nem Sean lenne, ha búslakodna. Megnyugtat, hogy nem változott meg, hogy még én se voltam képes más útra terelni. – Nézd át a papírokat, holnap pedig elmegyek értük rendben? – Néz rám kérdőn, mire egy bólintással felelek. Kissé kótyagosan szedem össze a cuccaim és megyek haza. Csak át akarom Nikot ölelni és megmondani neki, hogy mennyire szeretem.

Persze nincs otthon, valószínűleg elrohant valamerre miután összevesztünk.

Lassan olvasom el a papírokat, majd Sean levelét. Megmosolyogtat minden sora, de mikor a végére érek mégis eltörik a mécses. Furcsa az egész, nem értem miért vagyok szomorú, hisz békésen válunk el, nincs se bennem, se benne harag, a legjobb döntést hoztam meg azzal, hogy elhagytam, hisz sosem voltam még boldogabb, még akkor se ha minden kis baromságon képesek vagyunk összeveszni az én gyönyörű macskaszeműmmel.

Már csak alá kell írnom és hivatalosan is elvált nő leszek, mégis remeg a kezem és nem tudom megtenni. Fáj, hogy így ért véget, fáj, hogy nem tudja mennyire hálás vagyok neki és mennyire dühös is, amiért egyenesen a halálba robog. Fáj, hogy nem érti mennyire másképp is lehetne és, hogy ő talán sosem kapja vissza szerelmét, pedig ha lemondana a másik nagy ő-jéről biztos vagyok benne, hogy Karen tárt karokkal fogadná vissza és együtt nevelhetnék a gyerekeiket, akik megérdemelnék, hogy az apjuk életében ők legyenek az elsők.

Lassan lépkedek fel a pincéből, miután úgy éreztem sikerült teljesen kidühöngenem magam. Tudom, hogy egy oltári nagy fasz vagyok, amiért ilyen baromságokon veszekszem vele és ahelyett, hogy támogatnám dúlok-fúlok, mint egy durcás gyerek, de mégis zavar, hogy a főnököm lesz. Gyerekes és hülye vagyok. Ideje belátnom, hogy teljesen lényegtelen az egész, lehet, hogy odabent papíron ő a felettesem, de itthon én tartom kézben a dolgokat és ez így is fog maradni.

Csak remélem, hogy most már itthon van és nem is kell ebben csalódnom, mégis megijeszt, mikor meglátom a konyhaasztalnál némán pityeregni.

-          Kulta – lépek mögé, majd nagyon óvatosan átölelem a derekát, miközben az előtte heverő papírokra nézek. – Miért sírsz? – kérdezem halkan, a fülébe duruzsolva, mikor meglátom, hogy egy Seantól származó levél sarkát gyűrögeti az egyik kezével, míg a másikkal a tollat szorongatja a válási papírjaik felett. Nem tudok nem mosolyogni azon, hogy vége van köztük hivatalosan is mindennek. Innentől tényleg az enyém és csak az enyém. Se papíron, se semmilyen módon nem tartozik más férfihoz. Aztán rájövök arra is, hogy Lia aláírása még hiányzik az iratokról, eddig csak Sean firkálta alá őket, elengedve ezzel a nőt, aki hozzám tartozik. Kisebbfajta diadallal tölt el, hogy legyőztem, hogy amit mindketten akartunk, végül az enyém lett. Én nyertem. Vagy talán mégse… - Miért nem írod alá? – Kérdezem halkan. Nem akarok dühös lenni, de valami furcsa érzés belém hasít. Örömtáncot kéne lejtenie, amiért megszabadul attól a seggfejtől, erre itt sírdogál és ahelyett, hogy rávésné a nevét a papírokra habozik. Sehogy se tetszik ez nekem. Ki kellett volna a válási iratokat tépnie az ügyvéd kezéből és gondolkodás nélkül véget kellett volna vetnie a házasságának, ami nem is házasság, mert ő az én feleségem igazából.

-          Nem tudom – szipogja halkan, majd letörli a könnyeit és kissé zavartan néz rám.

-          Mit nem tudsz? – kérdezem kissé ingerülten, mert ezt a nem tudomot a lehető legrosszabbul tudom csak értelmezni. – Nem tudod, hogy jó döntést hoztál-e? Nem tudod, hogy velem akarsz-e maradni? Nem tudod, hogy el akarsz válni? Mégis mit nem tudsz? - robbanok fel hirtelen és önkéntelenül kiabálni kezdek vele.

-          Ne üvölts – szól rám halkan.

-          Ha üvölteni van kedvem kibaszottul üvölteni fogok – kiabálok tovább. – Írd alá – tolom elé a papírokat.

-          Kurvára nem vagyok a beosztottad – sziszegi. – Ne utasítgass.

-          Kurvára a menyasszonyom vagy, de addig nem vehetlek el, amíg alá nem írtad ezeket itt – nézek rá dühösen. Igazából félek. félek, hogy most gondolja meg magát, mikor már annyira megszoktam, hogy itt van, hogy velem kel és fekszik, hogy gondoskodik rólam, hogy fogja a kezem az utcán és boldoggá tesz.

-          Nem vagyok a menyasszonyod, nem kérted meg a kezem – néz rám nagyokat pislogva.

-          Van egy gyűrű az ujjadon, a menyasszonyom vagy, sőt a feleségem, nem is menyasszonyom – üvöltök tovább, mert komolyan elfog a rettegés. Nem élném túl ha most elhagyna.

-          Niko, ne legyél egy hülye fasz – szól rám. - Szeretlek, csak nem könnyű elválni valakitől, akivel komolyan gondoltad, hogy le tudnád élni az életed érted? Hittem benne és ott volt a legrosszabb napjaimon. Te se akartad elhagyni Leenat – vesz mély levegőt, én pedig kicsit megnyugszom. Elég annyit mondania, hogy szeret és máris nem érdekel semmi más.

-          Oké, értem, de túl kell ezen esned. Fájni fog, de le kell tépni a ragtapaszt a sebről egy idő után – karolom át és még én is meglepődök, hogy fél másodperc alatt mennyire vissza tudta hűteni egyetlen szavával az agyvizem.

-          Olyan hülye vagy néha – bújik a mellkasomhoz. – Hogy gondolhatod, hogy nem téged akarlak? – Sóhajt fel, mire elmosolyodom.

-          Túl sok szaron mentünk át és néha még mindig bennem van a félsz, hogy elhagysz valaki jobbért – vallom be halkan.

Szemforgatva nézek fel rá, majd csókolom meg, hogy tudja ő az egyetlen a számomra.

-          Bolond – kuncogok fel. – Tudhatnád már, hogy annak ellenére mekkora egy ökör vagy, te vagy a legeslegjobb nekem. Senki, de senki nem érhet fel hozzád – simogatom a derekát finoman.

-          Akkor miért habozol? – Kérdezi halkan.

-          Nem habozok, csak nehéz. Szerettem őt Niko, nem úgy, mint téged, úgy soha senkit nem tudnék szeretni, de hozzámentem és ez nagyon sok mindent jelentett. Furcsa, hogy egy aláírással az egész semmibe vész. Nem akartam elvált nő lenni, pedig talán valahol már akkor tudtam, hogy ez lesz a vége, mikor a felesége lettem. De neked ettől nem kell tartanod oké? – Nézek bele a szemeibe, ami rossz ötletnek bizonyul ismét. Még most is elolvadok tőle, a gyomrom bizsereg és totálisan elfelejtek mindent. Hipnotizál, mint mindig. Pedig azt hittem ennyi idő után már nem fog tudni elvarázsolni. Tévedtem… Nagyon nagyot tévedtem.

-          És mi van a kiadóval? – tereli el a témát, mire hatalmas vigyor terül el az arcomon.

-          Megvettem – nyújtok nyelvet rá, mire morogni kezd. – Ha tovább durcázol megvonom a béred – fenyegetem meg játékosan.

-          Akkor én meg szerződést bontok – von vállat. – Csődbe mész nélkülem – csillannak fel a szemei gonoszul. – Hoppá-hoppá, nem is olyan rossz ötlet, hogy megvetted a kiadót. Tudlak mivel zsarolni, ha rossz vagy – rángatja meg a szemöldökét viccesen.

-          Sosem vagyok rossz  pislogok rá ártatlanul, majd nagy levegőt veszek és aláírom a válási papírokat. Itt az ideje teljesen az új életemre koncentrálni. Nikoból az előbbi kis monológ ellenére is egy megkönnyebbült sóhaj szakad fel, majd könnyedén a karjába kap és az emeletre cipel.

Hajnalban valamiért felriadok, de ahogy találkozik a pillantásom az övével, azonnal megnyugszom.

-          Miért nem alszol? – Motyogom álmosan a nyakába, mire finoman simogatni kezdi a karom.

-          Gyere hozzám feleségül – jelenti ki határozottan, mire kipattannak a szemim.

-          Hogy mi? – Nézek fel rá értetlenül.

-          Gyere hozzám feleségül még a héten. Ezen gondolkodtam egész éjjel – gördül fölém, majd a hajamba túr és egy puszit nyom a számra. – El akarlak venni, most, hogy elváltál azért, hogy mindenki tudja csak és kizárólag az enyém vagy – néz nagyon komolyan a szemembe.

-          Még meg se száradt a tinta a válási papírjaimon – motyogom döbbenten.

-          Nem érdekel. Veled akarom leélni az életem, azt akarom, hogy a feleségem legyél és kész – jelenti ki ellentmondást nem tűrően. Ki nem állhatom, amikor ilyen. Egyszerűen a fejébe vesz valamit és addig nem hajlandó tágítani, amíg meg nem kapja amit akar. Képtelenség meggyőzni ész érvekkel vagy bármi mással. Nincs kedvem hajnalok hajnalán veszekedni vele, de tudom, hogy elkerülhetetlen lesz.

-          Hozzád megyek, mondjuk egy év múlva – mosolyogok rá, hátha megúszom a vitát.

-          Nem – csóválja meg a fejét. – A héten – közli újra erőszakosan.

-          Niko, kérlek ne csináld ezt. Utálom amikor parancsolgatsz – túrok a hajamba fél kézzel, míg a másikkal a derekát simogatom, mert tudom, hogy lassan, de biztosan fel fogja húzni magát azon, hogy nemet mondok erre az őrültségre.

-          Ez nem parancs, egyszerűen csak közöltem, hogy mit akarok – simít végig az orra hegyével az állam vonalán, mert tudja, hogy ettől teljesen elfelejtek gondolkodni. De most erősnek kell lennem. – Legyél a feleségem – suttog a fülembe, amitől kiráz a hideg.

-          Nem ér befolyásolni – lököm le magamról, mert ha tovább csinálja ezt tuti, hogy a következő órában már az anyakönyvvezető előtt fogok állni és vakon teljesítem minden kérését. Meg kell tanulnom ellenállni neki valahogy, mert különben arra is rá fog tudni venni egy idő után, amit abszolút nem is akarok.

-          Szerelemben, háborúban mindent szabad – kapok utána, mielőtt még egy centire távolodna tőlem. Egész éjjel néztem ahogy alszik a mellkasomon meztelenül. Birtokolni akarom és kész. Nincs vita és nem is engedek. Ha kell a hajánál fogva húzom el egy akárkihez, aki összead minket.

-          Niko, nem – próbál meg újra kiszabadulni a karomból, de nem engedem.

-          De igen – erőszakoskodom tovább.

-          Ez hülyeség. csak azért akarsz most azonnal elvenni, mert félsz, hogy elhagylak. De nem hagylak el fogd már fel – néz a szemembe.

-          Nem is hagynám, hogy elhagyj. Hozzám kell jönnöd – suttogom határozottan.

-          Erőszakos vagy – morog halkan, mire vállat vonok.

-          Talán igazad van, de nem ez a lényeg – fogom le, hogy ne mocorogjon tovább.

-          Biztos, hogy igazam van. Miért nem jó ez így, ahogy most van? – Kérdezi, majd szép lassan abbahagyja a ficánkolást.

-          Mert túl jó nő vagy ahhoz, hogy megengedjem azt a luxust, hogy szabad nőként élj mellettem. Amíg nem vagy a nejem addig szabad préda vagy a férfiak szemében akkor is ha velem élsz – csókolok a nyakába.

-          Fejezd be – nyög fel halkan, én pedig érzem, hogy nyeregben vagyok.

-          Ha hozzám jössz még a héten – kezdek el alkudozni.

-          Nem – sóhajt nagyot, mikor a kulcscsontját kezdem harapdálni.

-          De igen. Nem tudom mennyire tűnt fel, de nem kérdeztelek, hanem kijelentettem, hogy a feleségem leszel – mosolygok rá.

-          Niko, elég – szól rám figyelmeztetően. – Túl messzire mész most.

-          Nem érdekel. Tudhatnád már, hogy nem éri meg küzdeni velem. Mindig megkapom amit akarok – suttogok tovább.

-          Akkor kezdj el hozzászokni a gondolathoz, hogy én nem vagyok az a fajta nő, aki bármibe belemegy, mert te azt mondod és kész. Nem akarok még hozzád menni. Most váltam el, szeretlek, élvezni akarom, hogy együtt élünk és ennyi. Később persze szívesen leszek a feleséged, de ennek nem most van itt az ideje – csóválja a fejét.

-          Mikor máskor lenne itt az ideje? Ezer éve ismerjük egymást, szerelmes vagy belém, én is beléd, nincs oka annak, hogy várjunk. Nem mindegy, hogy a héten házasodunk-e össze vagy egy év múlva? – Nézek rá kérdőn, mert ki nem állhatom, amikor nemet mondd nekem.

-          Nekem nem, de ezek szerint neked igen, szóval várunk – csap le azonnal, mire elnevetem magam.

-          Sosem tudtam semmire várni. Tudhatnád már – mosolygok rá.

-          Hát pedig most kénytelen leszel türelmet tanúsítani – szól rám.

-          Nem – jelentem ki, majd felülök és a laptopért nyúlok. – Itt lesz az esküvőnk – bökök egy oldalra, amit már ezer éve kinéztem, hisz a régi terveinkben is pont egy ilyen mesebeli helyen akartuk kimondani az igent. – Van egy tó, ott veszlek el – mutogatom neki a képeket. – Az étteremben pedig elég jól főznek. Holnap elmegyünk gyűrűt meg ruhát venni, míg te telefonálsz a családodnak, hogy repüljenek ide mondjuk szombatra, addig én intézem az anyakönyvvezetőt és kész is vagyunk – csapom össze a tenyereim.

-          Niko, nem – néz rám kissé dühösen. – Egyszer már volt egy összecsapott esküvőm és az eredménye az egésznek, hogy a válási papírok ott vannak a konyhaasztalon – csóválja meg a fejét. – Nem fogok ezen veszekedni veled. Nem megyek hozzád most még. Nincs okunk kapkodni és nem is fogunk, fogadd el és kész – nyúl egy cigi után.

-          Ez nem kapkodás. Két éve megterveztük fejben az egészet, most csak átvisszük gyakorlatba – nézek rá értetlenül, mert gőzöm sincs miért áll ellent. Elvégre tök mindegy, így is a feleségem, egy papír és egy gyűrű ezen nem változtat már semmit igazán, csak annyit, hogy mindenkinek jogosan törhetem el a nyakát, aki le akarja csapni a kezemről.

Hirtelen úgy érzem nem kapok levegőt, ez az egész, mintha rátelepedne a mellkasomra és meg akarna fullasztani. Tudom, hogy szeret, ahogy én is őt, de nem értem miért akar kapkodni, mintha közelegne a világ vége.

-          Niko ennek súlya van – suttogom, hátha sikerül jobb belátásra térítenem.

-          Tisztában vagyok vele – csúszik a hátam mögé, majd átölel és elcsaklizza a cigim az ujjaim közül.

-          Nem fogok megint elválni – jelentem ki mire halkan felnevet, amibe beleborzongok.

-          Nem fogunk elválni, soha többé nem szabadulsz – csókol finoman a nyakamba, majd visszaadja a cigim, amibe most én szívok bele mélyen.

-          Nem vagyok kész egy újabb házasságra. Sajnálom, de ez még korai nekem. Veled akarok lenni örökké, de kicsit meg is akarom gyászolni azt ami véget ért. Amúgy se biztos, hogy működünk együtt hosszútávon – döntöm a fejem a vállára, mert a közelsége valahogy mindig megnyugtat még akkor is, ha épp egy erőszakos seggfej.

-          Működünk – bizonygatja tovább az igazát, mire elmosolyodom.

-          Megvettem a kiadót, a főnököd leszek, fogalmunk sincs, hogy kezeled majd ezt vagy én hányszor akarom kitörni majd a nyakad, amiért tutira megnehezíted majd a dolgom. Még most is utálod, hogy a borotvahabod tíz centivel arrébb lett költöztetve és a helyén a hidratálókrémem van, a kávéd ki nem állhatom továbbra is és napjában vagy tízszer üvöltözünk egymással valami baromság miatt. Valljuk be nem ideális és nem békés a kapcsolatunk – kuncogok fel, ahogy visszagondolok arra, hogy talán ideje lenne új tányérkészletet venni, hisz épp tegnap halt a legtöbb kínhalált a kezeink között. Pedig csak azt akartam elérni, hogy ne egy újabb edényt vegyen elő, ha enni akar hanem öblítse el, ami a kezében van.

-          Szeretlek és csak ez számít. Majd összeszokunk és a kávém is meg fogod szeretni – suttog tovább, mert tudja, hogy ezzel az őrületbe tud kergetni bármikor.

-          Azt a förmedvényt tutira nem szeretem meg – ingatom a fejem és kezdek fellélegezni, mert úgy érzem megúszom a vérre menő veszekedést.

-          De igen, mert nagyon finom kávét főzök – húz szorosabban a karjába, majd felsóhajt. – Nem tudom mi lesz Kulta, csak azt tudom, hogy el akarlak venni, hogy úgy mutathassalak be innentől kezdve mindenkinek, hogy a feleségem. Öreg vagyok, családot akarok és mindezt veled akarom. Nem érdekel a sok trutyi amivel elborítottad a fürdőt, az se ha veszekszel velem, mert mindenhol szétdobálom a koszos zoknijaim és az se, hogy totálisan az őrületbe kergetjük egymást, mert téged akarlak és ebben száz százalékig biztos vagyok érted? A válásod meg ünnepelned kéne – morog.

-          Nem akarod megérteni – csóválom meg a fejem. – Annyira csökönyös vagy, mint egy szamár – fújom a tüdőmben lévő füstöt a plafon felé. Nála macerásabb embert még nem hordott a hátán a föld. Komolyan nem is értem néha mit szeretek benne, hisz olyan makacs, türelmetlen, forrófejű és féltékeny, de mégis ahányszor rám néz úgy érzem langyos esőben ázom és nincs nálam boldogabb ember a világon.

-          Tudom, hogy milyen vagyok, de én vagyok a végzeted és ez ellen teljesen felesleges harcolnod. Nem értem miért nem akarsz már most a feleségem lenni. Semmi nem változik Lia igazából – búg megint a fülembe.

-          Fejezed be – mordulok rá, mert nagyon tisztességtelenül játszik és ezt ő is tudja. – Mi lenne ha fél év múlva visszatérnénk erre az egészre? – Fordulok rá.

-          Nem – villannak rám a szemei. – Ha velem akarsz élni örökké, akkor hozzám is jöhetsz akár most is. De ezek szerint te kételkedsz – komorodik el, én pedig felnyögök, mer4t ezek szerint mégse fogom megúszni a vitát.

-          Nem hiszem el, hogy nem fogod fel, amit mondok neked – gördülök a hátamra, majd érzem, hogy felpattan mellőlem.

-          Ó, de értem. Nem akarsz engem egy életen át csak szórakozol itt velem, bizonytalan vagy abban, amit érzel és nem akarsz egy olyan köteléket, amit nem lehet olyan könnyen eltépni. Értem, hogy ha hozzám jössz akkor már nem pattanhatsz meg olyan könnyen, ha rájössz, hogy mégse kellek – rángatja magára a nadrágját, én meg elhűlve pislogok az ostoba eszmefuttatásán. Nem tudom mit mondhatnék, pontosan tisztában vagyok vele, hogy úgy se lehet meggyőzni, egyszerűen eldöntötte, hogy neki van igaza és kész. Meg se lepődök, hogy kirobban az ajtón, majd a házból is. A fejem a párnába temetem, hogy a sikolyom hangját tompítsam, de úgy érzem, ha nem üvöltök, akkor felrobbanok, amiért ebbe a világ marhájába sikerült belezúgnom.

Éjfél is elmúlik mire elkezdek ijedezni, hogy mégis hova ment. Hiába telefonálok körbe mindenkit senki sem tudja hol lehet. Még sosem csinált ilyet, ha össze is vesztünk akkor is mindig este hazajött hozzám, de most.. A mobilja persze a konyhaasztalon hever, így képtelenség utolérni. Kora hajnalban már tövig rágom a körmeim, mikor megszólal a csengő, de csak Mad és Yv toppannak be hozzám, akiknek sikerül kiönteni a szívem. Szerencsére mindketten egyetértenek velem, bár Mad jó baráthoz híven Nikot is védeni próbálja, de engem már nem érdekel kinek van igaza csak jöjjön haza. Délután már nem tudok tovább várni, a szüleihez megyek hátha ott bújt el, de csak az anyukáját találom otthon, aki leültet, mikor látja, hogy már mindenem remeg, mert elfog a félelem, hogy mi van, ha baja esett.

-          Lia nyugodj meg. Niko ilyen. Hirtelen felpaprikázza magát, aztán lehiggad, valószínűleg azért ment el, hogy kiengedje a gőzt. Mikor Leenaval volt együtt, kétnaponta csinált ilyet, nincs semmi baja. Valószínűleg valamelyik hülye haverjánál bujkál, akit te még nem is ismersz, mérlegel, gondolkodik és megvizsgálja a dolgokat mindkét szemszögből. Aztán persze kisüti, hogy neki van igaza – neveti el magát az anyukája, de ezzel cseppet sem nyugtat meg. Tudni akarom, hogy jól van és kész.

-          Nem akarok még hozzámenni – nézek rá kétségbeesetten, bár ezek után lehet, hogy inkább megteszem amit kér, csak jöjjön haza és ígérje meg, hogy soha többé nem tűnik el.

-          Hát persze, hogy nem – simogatja Katherine a vállam megértően. – De ő a szerelemben mindig ilyen volt. Mindent akar, birtokló, önző és valahol retteg is, hogy elveszít. Magához akar láncolni, de ha most igent mondasz neki a következő az lesz, hogy szülj neki két héten belül gyereket és nem fogja felfogni, hogy ez lehetetlen. Meg kell nevelni, ami persze nem könnyű, főleg, ha ilyen húzásokkal próbál meg zsarolni és kiidegel teljesen, hogy ne tudj tiszta fejjel gondolkodni, de ne hagyd, hogy zsarnokoskodjon feletted, mert ha elkapatod véged van. Ismerem Nikot, haza fog menni, te pedig amint belép az ajtón rúgd seggbe. Olyan, mint egy rossz kölyök finoman fenyíteni kell – kacsint rám, mire elmosolyodom, de még mindig félek, hogy mi van ha téved és valami árokban hever holtan.

Tudom, hogy ideje lenne előbújni a rejtekemből, de nincs kedvem. Fáj, hogy nemet mondott a nő akit szeretek a házassági ajánlatomra, és nem értem miért tette. Semmi értelme az egésznek. Mégse bujkálhatok tovább viszont egy hotelbe. Mielőtt viszont hazamennék beugrom egy kocsmába, hogy az italból merítsek bátorságot. Minél spiccesebb vagyok annál jobban nevetek. Már most olyan vagyok, mint egy rossz férj, aki a kocsmában bujkál a házisárkány elől, aki minden bizonnyal meg fog nyúzni, ha ilyen állapotban toppanok be hozzá, de én mégis tetézem a bajt egy újabb körrel. Már úgyis mindegy, fasírtban vagyunk. Csak záráskor jövök rá, hogy mennyit ittam. szerencsére a csapos hív nekem egy taxit, ami a kapuig visz.

A villany ég a toronyban, ami semmi jót nem jelent rám nézve, de amint sikerül beletalálnom a zárba, Lia feltépi az ajtót és a nyakamba ugrik, én viszont nem találom az egyensúlyom és a meglepetéstől sikeresen hanyatt vágódom a küszöbön, de még részegen is van annyi eszem, hogy rá vigyázzak és ne hagyjam, hogy megüsse magát.

-          Hülye, idióta barom – szorongat, mintha ki akarná préselni belőlem a szuszt, én meg meglepődök, amiért szeretetrohama van és nem dühös.

-          Hello – köszönök, mire felül a csípőmre és összeráncolt homlokkal méreget.

-          Mennyit ittál? – Kérdezi halkan, mire vállat vonok, ennek pedig az a jutalma, hogy felkel rólam, dühös fúriaként vonul be a toronyba és rámcsapja az ajtót, aminek nem örülök, mert megint be kell ügyeskednem a zárba a kulcsom, ami ilyen állapotban tényleg nem könnyű művelet. Lassan tápászkodok fel és követem, de amint becsukom az ajtót nekem esik. – Komolyan mi a frászt képzelsz, halálra aggódtam magam miattad! Két napra eltűnsz és a rohadt telefonod se viszed magaddal. Totál komolytalan vagy és menjek hozzád? Úgy duzzogsz, mint egy gyerek, mert nem kapod meg amit akarsz és képes vagy érzelmileg kicsinálni azzal, hogy lelépsz és nem is szólsz arról, hogy hol vagy, hogy élsz-e. Tudod milyen érzés? – kiabál torka szakadtából, miközben egész testében remeg. Nem tudok megszólalni, totál letaglóz, hogy milyen gyönyörű annak ellenére is, hogy karikás a szeme a haja meg kócos. Csak bámulok rá bambán és semmit nem értek már megint. Hogy szerethet ő engem? Hogy lehet valaki ennyire csodás annak ellenére is, hogy éppen dühös rám és üvölt velem? – Szólalj már meg – rivall rám újra.

-          Szeretlek – motyogom, mire elkerekednek a szemi.

-          Ez tök jó, de mégis hol a csudában voltál és miért ittál ennyit? – támad nekem újra egy pillanatnyi döbbenet után.

-          Olyan szép vagy – tántorgok közelebb hozzá, majd nagyon finoman végigsimítok a haján és érzem, hogy egy bárgyú mosoly ül ki az arcomra.

-          Tök részeg vagy – fintorodik el.

-          Nem baj – csóválom meg a fejem.

-          Miért ittál ennyit? – Sóhajt nagyot.

-          Mert fájdalmat okoztál – nézek a szemébe, bár nehezemre esik fókuszálni. Olyan halálosan bele vagyok zúgva… Miért nem fogja fel, hogy akárhányszor visszautasít sebet ejt a szívemen, amibe bele akarok halni?

-          Csak azt mondtam, hogy egyenlőre nem akarok hozzád menni – ületet le egy székre.

-          Épp ez az – nyögök fel, mert megint érzem, hogy sajog ott belül mindenem. – Nem akarsz hozzám jönni. De miért nem akarsz hozzám jönni? Nem értem – pislogok rá tanácstalanul. Nem tudom mit szúrtam el, hogy miért mondott nemet.

-          Hozzád akarok menni – veszi a két tenyere közé az arcom, amibe önkéntelenül is belesimulok. Olyan puha, olyan meleg, annyira kellemes ahogy cirógatja az arcom.

-          Akkor keressünk valakit, aki összead minket – állnék fel, de visszanyom a székre.

-          De nem most – néz a szemembe.

-          Miért? – nyöszörgöm.

-          Mert nem akarom elszúrni – mosolyog rám, nekem meg nevetnem kell attól, hogy a pillangók csiklandozzák ettől a mosolytól a gyomrom falát.

-          A szív, ha ún baráti kört, Ellen-étől remél gyönyört. S örök fél-ember leszek én, míg Ellen-felem nem enyém – jut eszembe pár sor egy versből, mire Lia megforgatja a szemeit.

-          Bolond vagy teljesen – segít felállni, majd az emeletre visz és az ágyba dönt, ahol sikerül azonnal el is aludnom, mert érzem az illatát a levegőben, ami mindig megnyugtat.