134. Igen a szájba…

„Lassan megtanultuk, hogyan kell élni az emberek közt, hogyan kell féken tartani természetes durvaságunkat, erőszakos önzésünket a szerelemben éppúgy, mint más emberi kapcsolatokban. Így telt el mértéktartással, óvatossággal, bölcsességgel harmincöt esztendő, s most kiderült, hogy mégiscsak jól emlékeztem, igenis létezik vadállatias gyöngédség, s ez a zabolátlan önzés összefér a teljes odaadással, vannak pancsolatlan emberi kapcsolatok.”

Nem tudok nem mosolyogni rajta, pedig minden erőmmel próbálok szigorú képet vágni, miközben bámulom, hogy hogyan írja alá az előtte tornyosuló mappákat. Úgy tűnik minden nappal egyre lelkesebb és ha bevallom, ha nem de jól is csinálja a kiadó igazgatását. Az viszont cseppet sem tetszik, hogy már vagy negyed órája itt ülök és szinte fel se nézett, így megköszörülöm a torkom.

-          Tudom, tudom – sóhajt fel, miközben tovább lapozgat és halványan elmosolyodik.

-          Éhes vagyok – jelentem ki, mire rám pillant és kicsit megingatja a fejét.

-          Mindjárt, jó? – Rebegteti meg a szempilláit, aztán újabb lapokat kezd el aláírni.

-          Tíz perce is pont ugyanezt mondtad – bámulom tovább, hátha felkel arról az átkozott székről és hajlandó végre rám figyelni.

-          Ezt még megcsinálom és mehetünk – pislog fel rám újra, mire a zsebembe túrok egy cigiért.

-          Oké – gyújtok rá, mire felkapja a fejét és dühösen kezd méregetni.

-          Tudod, hogy itt nem cigizhetsz – pirít rám, majd egy hamutálat rak elém, arra várva, hogy elnyomom, de eszem ágában sincs. Ha ki kell hoznom a sodrából ahhoz, hogy rám figyeljen, legyen.

-          Tudom, de te a papírjaiddal foglalkozol, kell nekem is valami elfoglaltság – biggyesztem le az ajkam szomorúan. Tetszik ugyan, hogy lelkes, de az már kicsit sem, hogy jóval kevesebbet van otthon és az ebédszüneteket is rendre elfelejti, így akkor sem tudok vele találkozni. De most feltett szándékom, hogy addig ülök itt, amíg el nem jön velem enni.

-          Niko, ne legyél türelmetlen – kér halkan.

-          Épp eleget vártam arra, hogy a hülye szerződéseiddel, meg mit tudom én mikkel foglalkozz. Most én jövök – állok fel, aztán mögé sétálok a nyakába csókolok, mert tudom, hogy attól teljesen elfeledkezik mindenről, majd felhúzom a székről és felsegítem rá a kabátját.

-          Szörnyű egy alak vagy – forgatja a gyönyörű szemeit, de én csak diadalittasan vigyorgok, miközben megfogom a kezét és a folyosóra húzom, hogy megszöktessem végre az épületből.

Nem megyünk túl messzire, csak egy közeli étterembe, ahol azonnal kávéért könyörög, amit nem csodálok, hisz van, hogy éjszaka is azon dolgozik, hogy az új szerzeménye ne menjen csődbe.

-          Gyere hozzám feleségül – kérem meg újra, hogy teljesítse a kívánságom. Hat hosszú hónapja kérlelem, de mindig nemet mond, aminek nem örülök, de most már inkább mókásnak tartom, hogy állandóan visszautasít, én meg csak azért is, minden nap, megkérem, hogy legyen a feleségem.

-          Ne nyaggass már ezzel – kuncog fel.

-          Ha igent mondasz nem nyaggatlak többet – fogom meg a kezét, miközben vidáman figyelem a reakcióit.

-          Majd egyszer igent mondok, de még mindig nincs itt az ideje – duruzsolja félig nevetve.

-          Szeretlek te némber – csúszok hozzá közelebb és átkarolom a vállát, míg várjuk az ebédünk. Már talán az se érdekelne, ha soha nem jönne hozzám. Megelégszem azzal, hogy boldoggá tesz és velem van szinte mindig.

-          Tényleg? – vigyorog rám, mire elnevetem magam.

-          Ühüm – bólogatok határozottan. – Mi lesz a vacsora? - Duruzsolom a fülébe.

-          Amit főzöl – ránt vállat, miközben úgy tesz, mintha bevágná valamiért a durcit, de tudom, hogy csak szórakozik.

-          Akkor nem eszünk – sóhajtok fel színpadiasan.

-          Akkor majd elmegyek Jarival vacsizni – cukkol.

-          Igen? – Kérdezek vissza, majd finoman a két tenyerem közé fogom az arcát. – Adok én neked mással való vacsorázgatást – csókolom meg gyengéden, bár tudom, hogy csak a féltékenységemre apellál. Még most is elcsodálkozom azon, hogy mennyire szinkronban mozog az ajkunk, hogy mennyire tökéletes lehet egy csók, ha attól kapod, akit mindennél jobban szeretsz, aki minden egyes napod megédesíti, még akkor is, ha sokszor bosszant, hogy nem egyedül vagyok és figyelembe kell vennem őt is. Mégse bánom, mert teljesen megéri minden hülye szokását elviselni, már egy mosolyáért is.

-          Uram, tudja, hogy szeretem ezt a lányt? – Szólít le az utcán egy vadidegen férfit, miközben visszafelé sétálunk, én meg úgy nevetek akár egy csitri. – Hölgyem, ne haragudjon, de muszáj elmondanom, hogy imádom ezt a nőt – nyom egy puszit a kézfejemre, majd egy harmadik emberhez fordulna, ha be nem tapasztanám a tenyeremmel a száját.

-          Fogd be te idióta – kacagok, majd mielőtt bármit is mondhatna megcsókolom. Nincs nála őrültebb pasas a világon. Ha nem kéne visszamennünk, szívem szerint hazarángatnám és elbújnék vele a toronyba.  De ezt most nem lehet. Mindkettőnknek sok a dolga, bár abban igaza van, hogy kicsit hanyagolom mostanában a rengeteg papírmunka miatt. Talán nem tudtam mibe vágom a fejszém. Persze élvezem, de nem akarom, hogy a kapcsolatunk rovására menjen, hogy vettem egy zűrös kiadót, aminek a vezetéséhez talán nem is értek, elvégre sose tanultam, hogyan kell csinálni.

-          Mindennél jobban Kulta – néz úgy a szemembe, hogy hirtelen még azt is elfelejtem mi a nevem és hol vagyok.

-          Én is téged – suttogom. Sose hittem volna, hogy ilyen lesz vele együtt élni, hogy ilyen az élete részét képezni. Persze azt se gondoltam volna, hogy valaha lesz egy pasi, aki a mindenséget jelenti majd, aki már akkor hiányzik, ha reggel kibújik mellőlem csak azért, hogy a kávét ágyba hozza nekem, így hagyva még tíz percet a lustálkodásra. Persze a régi életem is hiányzik néha. Alex őrültségei, jade okos tanácsai, mikor totálisan elveszettnek érzem magam és Sean is… Ezt persze soha nem vallanám be neki, így is állandóan hisztizik, ha beszélek vele telefonon. Képtelen elviselni, hogy a válásunk ellenére még mindig tartom vele a kapcsolatot.

Fel se tűnik, hogy este tíz van már, annyira belevetem magam abba, hogy új ügyfeleket találjak. Csak akkor kapom fel a fejem, amikor a mobilom ciripelni kezd, a kijelzőn pedig Niko neve villog, aki totál idegbeteg, mert még mindig nem vagyok otthon.

Nem kell sokat gondolkodnom azon, hogy az éjszakát a kiadóban vagy az ágyban akarom-e tölteni vele, így hazamegyek. A toronyban viszont az összes lámpa le van kapcsolva. Mély levegőt véve sétálok az emeletre és a lehető legbűbánóbb képpel nyitok be a hálóba. Az ágyon fekszik és olvas valamit, fel se néz pedig tudom, hogy tudja, megérkeztem.

-          Most nem fogsz hozzám szólni? – Sétálok mellé, miközben azon töröm a fejem, hogy békítsem meg. Válasz persze nem érkezik, én pedig tudom, hogy kell neki jó pár perc míg lenyugszik, mert most valószínűleg azért nem szólal meg, mert attól fél, hogy ha kinyitná a száját üvölteni kezdene. Ismerem már ennyire. Ki nem állhatja, hogy nem sajátíthat ki és éppen ezért azt se szereti, hogy most már van egy fix munkám, amit szeretek csinálni és éppen ezért kicsit megfordult körülöttünk a világ. Már nem én várom itthon, hogy hazaérjen, hanem ő. Elmegyek fürdeni, ezzel is időt hagyva neki, de mire végzek ő már alszik. mosolyogva veszem el a könyvet tőle, mire felmordul és álmában is magához húz, én pedig megnyugszom kicsit, hogy legalább tudat alatt nem haragszik rám. Némán fészkelem be magam a karjai közé, de képtelen vagyok aludni. muszáj valamit5 kitalálnom, hogy rá is ugyanannyi időm jusson mint a munkára, különben egy idő után félek rá fog unni arra, hogy nem vagyok vele eleget. képtelen lennék még egyszer elviselni, hogy elveszítem. Nem akarok abba a tipikus hibába esni, hogy már biztosra veszem, hogy örökre velem marad és éppen ezért elhanyagolom. Túlságosan szeretem ahhoz, hogy ezt a luxust megengedjem magamnak és amúgy is pontosan tudom milyen, mikor a munka miatt nincs veled az akit szeretsz, elvégre egyszer ezt már ő is eljátszotta és én se örültem neki.

-          Kelj fel – simogatom reggel az arcát, mire morogni kezd. – Hahó – kezdem el puszilgatni az arcát is, mire kinyitja az egyik szemét, aztán vissza is csukja.

-          Kávé illat van – motyogja álmosan, mire felkuncogok.

-          Főztem neked egy hatalmas bögrével. Fel kell kelned, ma van a fotózás – ébresztgetem tovább.

-          Nincs kedvem egész nap pózolni – nyafog, akár egy négy éves gyerek.

-          Nagyon-nagyon sok pénzt fizettünk érte, hogy a csudiszép pofid megörökítsék, szóval nem késhetsz el – kuncogok rajta.

-          Velem jössz? – öleli át a derekam, miközben tovább szenved.

-          Délelőtt van egy banda akivel alá kell íratnom néhány szerződést, de utána megyek is hozzád megígérem – csókolom meg. – Hétvégén pedig csak a tiéd vagyok és halálra foglak kényeztetni – alkudozom vele halkan, mire elégedett mosolyra görbülnek a csókolnivaló ajkai.

-          Ez elég jól hangzik – suttog. – de ha fel mered venni a telefonod egyszer is, nem elég, hogy kivágom az ablakon azt a vacakot, de téged is elfenekellek – néz tettetett szigorral a szembe, mire megnyalom a szám, ami kiszáradt már attól is, hogy rám nézett.

-          Honnan tudod, hogy nem szeretném, ha elfeneklenél? – Kacsintok rá, miközben kisiklok a karjai közül, ő meg elképedve pislog kettőt, miközben egy másodpercre le is fagy, aztán persze kapcsol és ködös tekintettel veti magát utánam a fürdőbe, totálisan megfeledkezve az éjjeliszekrényen lévő kávéról.

A műterem tele van egy rakás fura szerzettel, Mad morog a púder miatt, amit az arcára kennek. Kezdem azt hinni, hogy ehhez már sose fog hozzászokni, de neki legalább itt van Yv, aki épp rajtam babrál, hogy minden ruha tökéletesen álljon rajtam. Tényleg semmi kedvem pózolni, de ez sajnos még mindig a szükséges rossz részét képezi. ráadásul Lia ígérete, miszerint délutánra ő is befut és ráadásképp az egész hétvégét is velem tölti jó kedvre derít.

-          Mehetsz – néz rajtam végig Yv elégedetten, mire én is a tükör felé fordulok és elmosolyodom. Végre valaki, aki nem akarja, hogy póló nélkül álljak a fényképezőgép elé és még csak nem is öltöztet valami sátánista idiótának.

-          Köszi – borzolom meg a haját, mire rámmordul, de a sz6ája sarkában azért megbújik egy kis mosoly. Azt hiszem kezd ő is hozzászokni, hogy ilyenek vagyunk. Nem mintha lenne más választása, hisz már ő is a csapat része, ahogy Katja vagy Lia, vagy Mika és Jari újdonsült barátnői.

A fotós persze egy seggfej, aki hülyébbnél hülyébb pózokba állít be minket, aztán valahonnan előkerül öt lengén öltözött lány is, akik mellénk állva ölelgetnek minket. Nem nagyon értem miért van szükség rájuk, nem hiszem, hogy egy banda fotózásához szükség lenne ilyen kis csöcsikékre, akikhez ráadásul semmi közünk nincs is, de ha ez a koncepció nincs mit tenni. Az ebédszünetben azért kiderül, hogy egész jófejek, lehet velük beszélgetni és nevetni is, de mégis mikor megérzem a két ismerős vékony kart a derekam köré fonódni és azoknak a puha édes ajkaknak a leheletnyi érintését a nyakamon, totálisan kizökkenek a beszélgetés fonalából.

-          Szia – suttog Lia a fülembe, miközben szikrákat szóró szemekkel néz a velem szemben ülő lányra, akivel eddig dumáltam.

-          Szia – fordulok szembe vele, mindenről és mindenkiről elfeledkezve, majd az ölembe húzom és megcsókolom. Valahogy minden jobb, mikor velem van.

-          Kik ezek a lányok? – suttogja a fülembe, mire elvigyorodom.

-          Valaki csak nem féltékeny? – Simogatom gyengéden a derekát, mire összehúzza a szemöldökét és birtokolóan ölel át.

-          Nem vagyok féltékeny – suttogja mosolyogva, de a hangjából is tudom, hogy hazudik és képes lenne puszta kézzel kitépni a gégéjét szegény kislánynak, aki rám mert nézni.

-          Ühüm, hát persze – bólogatok vigyorogva. Imádom, amikor ilyen, bár az ő féltékenysége az enyém közelébe sincs, mégis jól esik, hogy amint belép máris tudatja mindenkivel, hogy hozzá tartozom. Nem mintha oka lenne rá, de teljesen megértem, én is utálom, ha megnézik az utcán.

-          Fogd be – suttogja a fülembe jókedvűen, mikor a modell eliszkol mellőlünk.

-          Hoppá-hoppá – cirógatom meg a lapockáját. – Valakinek kezd szárnya nőni. csak nem átmész sárkányba Kulta? – cukkolom nevetve, mire a hasamba csíp.

-          Nem vagyok féltékeny – kéri ki magának. – Csak nem szeretem ha szemet vetnek arra, ami az enyém. Márpedig te az enyém vagy – túr a hajamba, majd olyan csókot ad, amitől azonnal mocskos gondolataim támadnak, de ahogy körbenézek a terembe, egyetlen helyet se tudok, ahol kielégíthetném egy röpke légyott keretein belül a vágyaimat, amik mindig feszítenek, még akkor is, ha nincs a közelembe.

-          Ha lenne egy karikagyűrű az ujjamon, mindenkinek egyértelmű lenne, hogy nem vagyok szabad préda, így viszont… - harapom el a mondat végét, hátha most végre bejön és végre rábólint arra, hogy házasodjunk össze.

-          Vigyázz mit kívánsz – mosolyog rám.

-          Tudom mit kívánok, de ha mindig nemet mondasz, akkor ne csodálkozz, hogy megpróbálnak lecsapni a kezedről – bújok a mellkasához.

-          A homlokodra tetováltatom, hogy foglalt és akkor gyűrű nélkül is egyértelmű lesz, hogy senki nem vethet rád szemet – morogja, mire elnevetem magam.

-          Elég hülyén néznék ki úgy – sóhajtok fel, mert a szíve dobbanása már megint elrepít egy másik dimenzióba. A legeslegszebb zene a világon, amire sose tudnék ráunni.

-          Legalább senki nem alélna el tőled már attól, hogy megjelensz – ránt vállat, mire nevetni kezdek.

-          Na elég a turbékolásból tubicáim – lép mellénk Yv, majd egy új pólót nyom a kezembe, én meg nagyot nyögve állítom fel Liát, hogy át tudjak öltözni. persze már cseppet sem tudok koncentrálni a dolgomra, őt figyelem, egyszerűen minden érzékem ki van hegyezve rá. Cseppet sem érdekel, hogy a lány mögöttem, a hasam simogatja, szinte észrevehetetlenül, miközben átölel hátulról a fotós utasítására, a random kapott puszi viszont, amit a hátam közepére kapok meglep és úgy ugrok el mellőle, mintha megcsípett volna. A mosolya dühít, az viszont megrémiszt, hogy Lia kirohan a műteremből. Gondolkodás nélkül vetem magam utána, mit sem törődve azzal, hogy a fotós rikácsolni kezd, miszerint még nem végeztem. Tudnia kell, hogy csak ő van a számomra és eszemben sincs egy ilyen kis bige miatt kockáztatni.

A tetőre szaladok, hátha ott elmúlik a gyilkolási kényszerem. ki tudnám puszta kézzel tekerni a kiscsaj nyakát, aki nyíltan próbál flörtölni azzal a férfival, aki az enyém.

-          Kulta – kapja el Niko a karom, mire hirtelen felrobbanok, bár nem rá vagyok dühös, hisz láttam, hogy nem is foglalkozott azzal a ribanccal, végig engem nézett és a bárgyú szerelmes vigyor, ami kiült vagy ezerszer az arcára, mikor rámosolyogtam mindent elmondott arról, hogy mennyire érdekli más nő rajtam kívül.

-          Mi a frászt képzel magáról az a kurva? Az orrom előtt puszilgat? Kitépem a haját _ üvöltök magamból kikelve, miközben lerázom magamról a kezét és rágyújtok egy cigire.

-          Nyugodj meg – karolja át a derekam nevetve.

-          Ne röhögj – dörrenek rá, mire egy puszit nyom a számra.

-          Nincs okod féltékenykedni, az a kiscsaj csak próbálkozik, de semmi esélye – simogat gyengéden.

-          Utálom az ilyet. Tök egyértelmű, hogy együtt vagyunk, itt vagyok az orra előtt, amúgy is nem létezik szerintem olyan ember Finnországban, aki ne tudná, hogy velem élsz és eljegyeztél, erre meg pofátlanul rádmászik – dühöngök tovább.

-          Mindig lesznek ilyenek – ránt vállat könnyedén, mire szívem szerint behúznék neki egyet, ezért a kis könnyed hangnemért. Persze én is tudom, hogy így van, talán nem volt a legokosabb ötlet pont egy gyönyörű, tökéletes testű, isteni hangú, hihetetlen színű szemekkel rendelkező rock sztárba beleszeretni, de mit tehetek, ha a bolond szívem őt választotta?

-          Miért nem tudtál mondjuk biztosítási ügynök vagy ács lenni? – Morgok, miközben a hátam a mellkasának döntöm és hagyom, hogy szorosan magához öleljen.

-          Ha valami ilyesmi unalmas szakmát választottam volna, talán sose találkozunk Kulta – suttog a fülembe, miközben a hasam cirógatja, amivel sikerül megnyugtatnia. – De te is tudod, hogy csak téged látlak, cseppet sem érdekel ez a bige – susog tovább, mire elmosolyodom.

-          Mernél mást mondani – kuncogok fel. A feszültség már az érintésétől is távozik a testemből.

-          Olyan bolond vagy néha – duruzsolja a fülembe, mire a könyököm a bordái közé fúrom.

-          Nem mintha te ennél kevesebbért nem akadnál ki – vágom rá halkan.

-          Ez van – fordít szembe magával somolyogva. – Menjünk vissza mielőtt halálra fagysz – teríti rám a zakóját, mikor már látványosan lúdbőrözik a karom.

-          Ha még egyszer úgy nyúl hozzád, tuti megölöm – figyelmeztetem, mire egy mosollyal válaszol.

-          Nem lesz rá szükség, én dobom ki az ablakon, ha újra próbálkozik – cirógatja meg az ujjaim, mire egy elégedett mosoly kúszik az arcomra.

Ahogy tovább figyelem a lányt, rá kell jönnöm, hogy nem csak ő csorgatja Niko után a nyálát. Az asszisztens, a sminkes és Yven kívül talán mindenki úgy ugrálja körbe, mintha remélnének valamit. Utálom, hogy ilyen hatással van a nőkre. Persze az megnyugtat, hogy tényleg mindig engem keres a tekintetével és látszólag tényleg csak engem lát, mégis valahogy rá kell jönnöm, hogy szeretném, ha mindenki tudná, hogy ő már az enyém és nem adom senkinek. Az ujjamon lévő gyűrűt cirógatom, amit ő húzott az ujjamra, ezzel megpecsételve mindent. A vágy, hogy hivatalosan is a felesége legyek hirtelen ragad magával, egyik percről a másikra kap el az érzés, hogy igenis a felesége akarok lenni. Nem tudom miért, nem tudom miből fakad ez az egész, de talán most már tényleg készen állok rá. Nincs kétségem afelől, hogy vele akarom-e leélni az egész életem, mondjuk erről eddig se volt, de egy esküvővel ténylegesen is fellépnénk az utolsó lépcsőfokra, amiből immár tényleg mindenki tudhatná, hogy egymáshoz tartozunk. Már csak azt nem tudom, hogy neki, hogy mondjam el, hogy szeretném ha elvenne.

Totálisan el vagyok kényeztetve egész hétvégén, amit cseppet sem bánok. jár nekünk is a pihenés és az, hogy csak egymással törődjünk, még akkor is ha közbeiktatunk egy családi ebédet a szüleimnél. Este viszont csak egymással foglalkozunk, én a haját babrálom, miközben ő az ölemben fekszik  és úgy tűnik valamin nagyon mereng. Imádom amikor ennyire elgondolkodik, olyan mintha nem is ebben a világban lenne. Szeretnék a gondolatai része lenni, a fejébe látni és vele kalandozni ott ahol épp van, de mivel ez lehetetlen azzal is megelégszem, hogy nézhetem hosszú perceken át. A kíváncsiságom persze győz és nem bírom ki, hogy ne próbáljam meg megtudni min jár az esze.

-          Kulta – suttogom halkan, felhívva magamra a figyelmét, mire zavartan néz fel rám,a aztán elmosolyodik. – Hol jársz? – Cirógatom meg gyengéden az arcát, mire még szélesebb lesz a vigyora.

-          Az esküvőnkön – feleli, mire elkerekednek a szemeim. Eddig hallani sem akart róla, most meg vagy fél órán át arról fantáziált volna, hogy milyen lenne?

-          És milyen? – Kérdezem, próbálva leplezni az izgatottságom, mert valahogy elönt a remény, hogy végre beadja a derekát.

-          Csodás – vigyorog.

-          Tényleg? Hagyományos vagy rockos? – húzom fel kérdőn az egyik szemöldököm, mire elneveti magát.

-          Hagyományos és azt kell mondjam nagyon fess vagy öltönyben – kacsint rám.

-          Mindenben az vagyok – viccelődöm.

-          A baj, hogy azt hiszem télen nem lenne túl ideális hozzád mennem abban a ruhában, amit elképzeltem – ráncolja össze a homlokát. – Halálra fagynék, pedig egy havas táj igazán jól mutatna a képeken.

-          Értem – bólintok. – És akkor mégis mire gondoltál?

-          Augusztus vagy szeptember, akkor nincs se hideg, se meleg azt hiszem tökéletes lenne – néz mélyen a szemembe.

-          És melyik évtized augusztusa vagy szeptembere? – Nézek rá kérdőn, de a torkom már most ki van száradva.

-          Nem is tudom – ránt vállat, majd ismét a szemembe néz, a huncut fényből pedig, ami a tekintetében játszik máris meglódul a szívem. - Mondjuk ez év augusztusához vagy szeptemberéhez mit szólnál? – Kérdezi halkan, de a hangja megremeg az utolsó szónál, nekem viszont nevetni támad kedvem, mert ezek szerint végre hajlandó a feleségem lenni.

-          Meg kell kérdeznem a kiadóm főnökét, hogy tudna-e legalább egy szabad napot adni ebben a két hónapban, hogy megnősüljek – húzom picit az agyát, bár szerintem ő is tudja, hogy akár ebben a pillanatban is elvenném, farmerben és fehér pólóban.

-          Azt hiszem nem lesz ellenvetése – suttog, mire elnevetem magam, aztán egy gyors mozdulattal az ölembe húzom és megcsókolom. Ő is nevet, én pedig megint olyan boldog vagyok, hogy képes lennék a hegyeket is arrább taszigálni érte.

-          Szóval ez azt jelenti kisasszony, hogy végre hajlandó elfogadni a házassági ajánlatom? – Kérdezem halkan, mire bőszen bólogatni kezd.

-          Igen, igen és igen. Hozzád akarok menni – suttogja a számba.

-          És mi van ha én már nem akarlak elvenni? – húzom fel kérdőn az egyik szemöldököm, mire hasba vág.

-          Szórakozz mással, most már ha akarod, ha nem, el fogsz venni feleségül – fenyeget meg játékosan.

-          Igenis értettem – döntöm hanyatt, hogy már most elkezdjük a gyakorlást a nászéjszakára.

Nem lepődök meg azon, hogy mindenki örömmel fogadja, hogy összeházasodunk, szerencsére ő sem akar puccos világraszóló lagzit, csak valami egyszerűt, ahol tényleg csak azok lesznek jelen, akik fontosak nekünk.

-          Nem hívhatod meg Seant az esküvőnkre – akadok ki, mikor meglátom a volt férje nevét a vendéglistán.

-          Miért? – néz rám értetlenül, mire majdnem a fülemen is gőz jön ki.

-          Mert ő az exed – sziszegem dühösen. Nem is értem, hogy ez a baromság, hogy juthatott eszébe.

-          És a barátom is egyben – vágja rá.

-          Aminek még most sem örülök, de tőlem oké, beszélj vele telefonon, ha annyira akarsz, ide viszont ne hívd – ejtem ki a fakanalat a kezemből dühömben.

-          Miért ne? Ez az esküvőnk, azt hittem elégtétellel fog eltölteni, hogy látja hozzád megyek feleségül, nekem pedig fontos, mert… - kezd bele a vitába, de nem is akarom hallani az ostoba érveit.

-          Nem – vágom rá ellentmondást nem tűrően.  – Ez olyan, mintha én meghívnám Leenat, miközben te ki nem állhatod – érvelek az igazam mellett, mire az arca elvörösödik.

-          Ez cseppet sem olyan. Sean soha nem tett nekünk keresztbe. Simán aláírta a válási papírokat és elengedett azért, hogy mi – mutogat köztünk indulatosan – boldogok lehessünk. Ő sosem görgetett elénk akadályokat és nem próbált meg visszacsábítani, miután eljöttem. Leena viszont inkább nem sorolom fel, hogy miket tett azért, hogy szétválasszon minket. Ha nem rémlik, akkor viszont nagyon szívesen felfrissítem a memóriád – dühöng.

-          Tudom ki és mit csinált köszi szépen – kapcsolom le a gázt a tészta alatt, de szívem szerint hagynám a francba a vacsorát és elrohannék egy kocsmába inni valamit, mert semmi kedvem belemászni ebbe a vitába. – De a szememben Sean ugyanolyan, ha nem rosszabb, mint Leena.

-          Rosszabb, hogy lehetne Sean rosszabb, mint ő? – Nevet fel frusztráltan.

-          Úgy, hogy Leena legalább szerelmes volt belém és nem csak kedvtelésből próbált maga mellett tartani, míg Sean csak azért vett el, mert jól mutattál mellette és nem akart egyedül lenni – mondom ki amit gondolok, bár szinte azonnal rá is jövök, hogy talán okosabb lett volna, ha hallgatok.

-          Akkor vedd el őt – vágja a képembe, aztán mire kettőt pisloghatnék elrohan.

Nem értem, hogy tudtunk egy ilyen baromságon így összeveszni, de mégis sikerült. Nem megyek messze csak a kertig, ahol valamiért eltörik a mécses. Utálok kiabálni vele, utálom, hogy nem érti meg mit jelentett nekem Sean és azt végképp, hogy képes Leenanak kifogásokat gyártani, amivel megmagyarázhatja, hogy miért is volt olyan szemét és alattomos. Majdnem ráment a kapcsoltunk teljesen arra, hogy a volt menyasszonya nem bírt kiszállni az életünkből, ő meg védi. Valahol még mindig tartok attól, hogy felbukkan az a banya és ismét tönkretesz mindent.

Dühös vagyok magamra is, amiért nem bírom kiverni a fejemből, hogy Leena lehet, hogy majdnem szült egy gyereket Nikonak. Valamiért még most is érzékenyen érint, ha szóba kerül az a nő, félek tőle és a hatalomtól, amivel egykor rendelkezett, amivel játszi könnyedséggel irányította Nikot. Ráadásul nagyon úgy tűnik, hogy minden régi dolog ellenére sem utálja azt a kígyót.

Ingerülten törlöm le a könnyeim, majd magamra húzom az egyik kinti pokrócot. Eszem ágában nincs visszamenni hozzá. Ő viszont persze máshogy gondolkodik. hallom, ahogy kicsapódik a bejárati ajtó, majd a kabátját magára kanyarítva indul el a kapu felé, de aztán valamiért megfordul és észreveszi, hogy nem szaladtam ki a világból.

-          Gyere be – sétál elém és már megint azt a parancsoló hangot használja, amitől fel tud forrni az agyvizem.

-          Majd én eldöntöm, hogy mikor akarok bemenni – vetem oda.

-          Ne szórakozz, hideg van – szól rám újra.

-          Ha fázol akkor menj be te – vágom rá flegmán, mire meghallom, hogy frusztráltan felsóhajt.

-          Leena nem jelent már számomra semmit és azt hiszem az lenne a normális, ha neked se jelentene már Sean semmit – ül le velem szembe.

-          Van köztük bőven különbség – szívok bele a cigimbe.

-          Semmi különbség nincs köztük. Mindketten az utunkba álltak, Sean persze okosabban csinálta, mint Leena, de mégis elvett tőlem, pedig tudta jól, hogy mi van köztünk. Undorító dolog volt, hogy feleségül vett egy gyenge pillanatodban és kihasználta az irántam érzett dühöd. Nem hiszem el, hogy nem látod milyen ember – fogja meg az állam, így kényszerítve, hogy ránézzek, de lesöpröm magamról a kezét. Túl dühös vagyok rá ahhoz, hogy megengedjem magamnak azt a luxust, hogy hagyjam magam befolyásolni az érintésével.

-          Tévedsz – nézek mérgesen a szemébe. – Nem ő vett el tőled, hanem te dobtál oda neki és így igenis komoly különbség van kettejük közt. Leena akkor rombolt, amikor minden működhetett volna, Sean viszont csak akkor volt mellettem, mikor te elhajítottál, akár egy ócska megunt játékot – sziszegem.

-          Feleségül vett az Isten verje meg – áll fel, miközben felemeli a hangját megint, de el is hallgat. Lassan rágyújt egy cigire, még mindig lenyűgöz, hogy milyen fenségesség árad minden mozdulatából. A kisugárzása fejbe ver, de uralkodok magamon és nem hagyom, hogy magával ragadjon.

-          És? - nézek rá értetlenül.

-          Nem szerelemből tett semmit, csak kedvtelésből. Kihasználta, hogy gyenge vagy, befolyásolható és sebezhető – fakad ki, de jóval halkabban, mint ahogy eddig beszélt.

-          Már bocs, de Leena volt az, aki folyamatosan manipulált téged. Képes volt még teherbe is esni, azért, hogy szétválasszon minket – vágom rá. Nem értem mi értelme van a múlton vitázni, de mégis mindketten úgy védjük a volt párjaink, mint a tigrisek a kölykeiket. Valahogy viszont minden megváltozik, amikor felhozom az elvesztett babát.

-          Ezt ne – ingatja meg a fejét feldúltan.

-          Niko – állok fel, mert érzem, hogy ezt most sikerült elszúrnom rendesen. Még most is érzékenyen érinti az a gyerek, annak ellenére is, hogy cseppet sem biztos, hogy ő volt az apja.

-          Fogd be és ne érj most hozzám – lép el tőlem, mikor meg akarom simogatni a karját. – Ugyanazt csinálod, mint Leena. Kihasználod, hogy tudod minden gyengém, hogy mi fáj, hogy mik azok a kibaszott sebek a szívemen, amik sosem fognak meggyógyulni és pont oda ütsz – néz rám csalódottan. – Pontosan tudod, hogy még most is bűntudatom van, amiatt a kicsi miatt. Ha nem a szívem követem és nem veled vagyok aznap, talán megszülethetett volna – hajtja le a fejét, én pedig észhez kapok.

-          Ne haragudj – ölelem át a derekát a kérése ellenére is. – Sajnálom, hogy felhoztam, nem gondolkodtam – kérek bocsánatot. – Szeretlek Niko és nem okoznék soha fájdalmat tudatosan – simulok hozzá.

-          Nem hozhatod fel azt a babát többet – szól rám keményen, mire nagyot sóhajtok.

-          Nem a te hibád volt – nézek a szemébe.

-          Ésszel tudom, de nem így érzem – csukja le a szemeit.

-          Semmi értelme nem volt ennek az egész hülye vitának – morgok, miközben a hátát simogatom, hátha megnyugszik. Igaza van, pontosan tudom, hogy ez a téma még mindig érzékenyen érinti és mégis pont ezt hoztam fel… Olyan hülye vagyok néha. – Szeretlek, az se érdekel, ha csak ketten leszünk a ceremónián. Megbocsátasz? – Nézek fel rá félve.

-          Sosem tudnék rád haragudni – mosolyodik el, miközben a hajamba túr. Kicsit megnyugszom attól, hogy megcsókol, majd visszaterel a házba és a Sean kérdést felfüggesztve, de visszatérünk a vendéglistára. Persze látom rajta, hogy megint a gyereken forog az esze, még akkor is, mikor már az ágyban fekszünk.

-          Niko felejtsd el, lehet, hogy nem is tőled volt, de ha igen, akkor is Leena nem vigyázott arra a babára, nem a te felelősséged volt, az ő testében növekedett – simogatom a nyakát, mert tudom, hogy mennyire imádja.

-          Ígérd meg, hogy te majd vigyázni fogsz a miénkre – nyúl az állam alá, hogy a szemembe tudjon nézni, de én csak mosolygok, mert ez teljesen egyértelmű.

-          Még odébb van, hogy nekünk legyen babánk. De nem kell aggódnod majd miatta, sose kockáztatnék – nyugtatom meg.

-          Oké – bólint mosolyogva, majd a mellkasára húz. – Mennyire odébb van? – Kérdezi mintegy mellékesen, de én elnevetem magam.

-          Majd három év múlva tárgyalunk róla oké? – Kuncogok.

-          Az még belefér – bólint komolyan, én meg meglepődök azon, hogy nem erőszakoskodik azon, hogy most azonnal gyereket akar, de cseppet se bánom, hogy kivételesen nem kötekedik.