112. Hiba!?

„ A hiba akkora, amekkora galibát okoz”.

Fogalmam sincs ki az, aki hajnal háromkor be akarja szakítani az ajtóm. Sean elment Ezrával bulizni, így a ma éjszakát külön töltjük.

Nem értem ki lehet az, de ahogy egyre jobban veri az ajtóm az illető rájövök, hogy baj lehet.

Csak ne Yv és ne Alex legyen az, akivel történt valami. Magamban imádkozok, miközben rohanok kinyitni az ajtót, aztán amint sarkig tártam, visszahőkölök és csapnám is a váratlan látogatom orrára a fát, de még részegen is elég gyors ahhoz, hogy kihasználva a pillanatnyi döbbenetem, a derekam után kapjon, belépjen a szobába és ő csukja be maga után.

- Mi a fenét keresel itt? – Ripakodok rá.

- Kulta – nyöszörög. A whiskyszag csak úgy dől belőle. Nem nehéz megállapítani, ahogy rám dől, hogy seggrészeg és alig képes megállni a lábán.

- Eressz el és tűnj el innen – csapok a vállára, mert úgy szorít magához, hogy az már tényleg fáj.

- Ne, ne küldj el. Könyörgöm, csak most ne küldj el. Kérlek szépen Kulta, kérlek, szükségem van rád. Kérlek – szorítja tovább a derekam, miközben a szemembe néz. Az egész szeme vérben forog, furcsán csillog az alkoholtól.

- Mi történt? – Nézek rá kíváncsian. Valahogy nem tudom kikapcsolni az ösztöneim. Érdekel, hogy mitől borult ki ennyire. – Összevesztél a menyasszonyoddal megint? – teszem hozzá gúnyosan.

Nem a menyasszonyom. Nem veszem el. Soha. Téged veszlek el. Gyere velem – fogja meg a kezem és rángatni kezd az ajtó felé, de kitépem a karom a kezéből.

- Elment az eszed? Nem megyek veled sehová – csattanok fel. Kezd elegem lenni belőle.

- De, veszünk két jegyet és elmegyünk Vegasba, hogy feleségül vegyelek – magyaráz hadarva. Alig értem meg mit mondd, az akcentusa felerősödik, a nyelve nehezen forog és össze is akad, miközben beszél.

- Részeg vagy – vetem oda.

- De őszinte. Ezt akarom. Gyere hozzám. Most azonnal. Lesz Elvis is és ha akarod belebújok egy hófehér habos menyasszonyi ruhába te meg lehetsz öltönyben, hogy apád bosszantsuk. Ahogy kicsinek tervezted – néz rám könyörgően.

- Mi a franc ütött beléd? Eszem ágában sincs hozzád menni. Nem is értem, hogy-hogy jutott ez eszedbe, hajnal háromkor – túrok a hajamba. – Menj szépen a saját szobádba és aludd ki magad – nyitom ki neki az ajtót.

- Nem megyek sehová. Nem küldhetsz el, nem akarok ma nélküled lenni – ingatja a fejét. Még részegen is olyan csökönyös…

- Akkor meg ülj le és mondd el, hogy mi a bajod. Iszol egy kis vizet, eszel egy zsemlét és utána elhúzol. Ez az ajánlatom – nézek rá komolyan. Képtelen vagyok elküldeni, mikor ennyire ki van bukva valamitől. Némán lépkedek a hűtőig, míg ő a kanapéig támolyog és hasra dől. Mélyeket lélegzik miközben a fejét a párnába fúrja. – Így meg fogsz fulladni – ülök le elé a földre, miközben kinyitok neki egy üveg vizet.

- Az lenne a legjobb – dünnyögi.

- Mondd el, hogy mi a baj. Ha tudok segítek – szusszantok fel. Most először látom igazán esendő embernek, aki nem képes mindennel megküzdeni, akár egy oroszlán. Elesett, fél valamitől és teljesen ki van borulva, ami cseppet sem jellemző rá.

- Ölj meg, az segít – fordítja felém a fejét, majd gyengéden megfogja a kezem és összefűzi az ujjainkat. Tudom, hogy el kéne húzódnom, de nem megy. Végre úgy érezem, hogy tényleg szüksége van rám. Hogy mondhatnék nemet, mikor hónapokig vártam erre?

- Ne beszélj hülyeségeket – mordulok rá. Nem lenne az életemnek nélküle értelme. Ha meghalna, abba én is belehalnék. Persze ezt neki nem kell tudnia.

- Ó, te is így fogod gondolni – fintorog, miközben a hüvelykujjával a csuklóm simogatja, pici áramütésszerű rezgéseket kiváltva ezzel belőlem. Még a tömény whiskyszag sem tudja elnyomni a bőre illatát. A harag, amit érzek, nem csillapítja a vágyat, ami a testemben munkálkodik. Újra magába szippant és hiába tudom, hogy futnom kéne, miután hátraarcot vettem, nem teszem. Egyenesen belerohanok a végzetembe, ami tudom, hogy egy szép napon meg fog ölni.

- Nem hinném, hogy valaha is a halálod fogom kívánni – húzza el a száját. Annyira gyönyörű. Smink nélkül, kócosan, egy szál kinyúlt trikóban és sortban, mint egy angyal. Én hülye pedig elhagytam. Hogy lehettem ekkora marha? Hogyan? Hogy bánthattam ezt a tündért? Miért nem becsültem meg, hogy az enyém volt, hogy hozzám tartozott, hogy az életénél is jobban szeretett? Miért üldöztem valaki másnak a karjaiba, mikor nekem kell? De már vége… Ha elmondom neki az igazat, tuti eltöri az asztalkán az üveget és elvágja egy szilánkkal a torkom. Azt hiszem ezért is jöttem ide. Magamtól nem vagyok elég bátor.

- Leena gyereket vár – nyögöm ki, majd lehunyom a szemeim. Nem akarom látni a fájdalmat a szemében, amit megint én okozok neki. Feltéve, ha még tényleg szeret. Mert ha így van, akkor tuti fáj neki.

- Tőled? – Teszi fel a kérdést higgadtan.

- Nem tudja – bököm ki, miközben hisztérikusan felnevetek. Nekem is ez volt az első kérdésem, mikor a képembe vágta, majd megörvendeztetett egy ultrahangos képpel és egy pozitív terhességi teszttel is.

- Hát… Gratulálok – suttogja. A hangja túl higgadt, nem ezt vártam tőle, mikor idejöttem. Lassan nyitom fel a szemeim, hogy láthassam az arcát. Olyan akár egy kőszobor, nem lehet semmit leolvasni róla. Semmi érzelem nem ül ki a vonásaira. – Mindig akartál egy gyereket – von vállat, miközben elmosolyodik. – Most lehet, hogy lesz is. Boldognak kéne lenned – biccenti oldalra a fejét.

- Nem – ülök fel. – Nem akarok tőle gyereket. Egy felet se, nemhogy egy egészet.

- Ha így lenne, húztál volna gumit, mikor lefeküdtél vele vagy bevetetted volna vele rendszeresen a bogyókat. De persze az is lehet, hogy nem tőled van. Bár nem értem miért jöttél ide. Nekem semmi közöm a szerelmi életedhez. Ezt vele kéne megbeszélned és nem velem – rántja meg a vállait.

- Téged komolyan nem érdekel, hogy lehet, hogy felcsináltam egy másik csajt? – Akadok ki.

- Miért érdekelne? Mindig tudtam, hogy ő kell neked, törvényszerű volt, hogy egyszer ez is bekövetkezik. Mármint, hogy teherbe ejted. Szóval ha tényleg a tiéd az tök jó. Örülnöd kéne neki – magyarázza higgadtan, mire elpattan a húr.

- Nem érted, hogy nem akarok gyereket? – ragadom meg a vállait és kicsit megrázom, hátha észhez tér. Csak abban reménykedek, hogy sokkot kapott a hír hallatán. Lehetetlen, hogy ilyen higgadt legyen. Hacsak már tényleg késő… Hacsak már tényleg nem engem szeret.

- Mindig azt mondtad, hogy akarsz – ráncolja össze a homlokát, miközben értetlenül pislog rám, én pedig hangosan felsóhajtok. Kavarog a gyomrom, hányni tudnék az idegtől és tényleg semmire nem vágyom, minthogy rámszakadjon a plafon vagy, hogy visszaforgathassam az idő kerekét, minimum nyolc héttel, hogy egy rohadt óvszert húzzak magamra, vagy még inkább le se feküdjek azzal a boszorkánnyal.

- Akarok, de nem tőle. Nem akarom azt a gyereket még akkor se, ha az enyém. Nem tudnám szeretni, úgy ahogy kéne. Nem menne. Tőled akarok kisbabát – fakadok ki, miközben az ölébe dőlök és szorosan átfogom a derekát.

- Niko, hülyeségeket beszélsz. Köztünk sosem volt szerelem, csak kémia, ami igen, tényleg jól működött és az ágyban is tökéletesen megtaláltuk a közös hangot, de te mindig hozzá tartoztál, őt szeretted. Hülyeség volt, hogy nem vetted el akkor, de mondjuk, hogy bepánikoltál attól, hogy egy nővel kelljen leélned az életed és kellett egy kis kitérő, amit én jelentettem. De már vége, szóval éld nyugodtan az életed, nem tartozol nekem semmivel. Én boldog vagyok Seannal, te pedig boldog leszel Leenaval. Ennek így kell lennie. Lesz egy gyönyörű kisbabátok, aki a te szemed örökli majd és boldogan éltek amíg meg nem haltok – von vállat hanyagul.

- Ne mondj ilyeneket – sziszegem, mert úgy érzem, hogy forgatja a kést a szívem helyén, minden egyes szavával.

- Értem, hogy váratlanul jött a baba, de holnapra teljesen másképp fogod gondolni és örülni fogsz neki hidd el nekem – bólogat bőszen.

- Hallod amit mondok? – Ülök fel, bár kicsit szédülök. – Nem akarok gyereket Leenatól. Nem és nem – kiabálok rá, hátha eljut az agyáig amit beszélek.

- Erre gondolhattál volna hamarabb is – mosolyodik el. – De ha ennyire nem akarod, akkor reménykedj abban, hogy nem tőled van. Vagy vedd rá, hogy vetesse el. Viszont ideje lenne elmenned. Álmos vagyok – néz célzatosan az ajtó felé.

- Mondtam, hogy utálni fogsz – roskadok magamba.

- Utállak, de nem azért, mert nagy a valószínűsége annak, hogy felcsináltad Lennat – néz rám komoran.

- Nem szeretsz már – suttogom, az arcát tanulmányozva.

- Nem, tényleg nem. Képtelen is lennék egy olyan férfit szeretni, aki nem vállalja a tetteiért a felelősséget – veti oda, mire feltápászkodok a földről és elindulok kifelé. Némán csukom be a szoba ajtaját magam mögött, aztán a sajátomba megyek. Nem tudom feldolgozni az előbb történteket, egyszerűen olyan érzésem van, mintha az egész csak egy rémálom lenne. Ahogy belépek a szobába Leenat pillantom meg. A fűszagot vágni lehet, ami a cigijéből árad.

- Normális vagy? – üvöltök rá, miközben amennyire csak bírok elé sietek és kicsavarom a kezéből a jointot. – Terhes vagy és betépsz? Azt akarod, hogy a gyerek már alapból függőn jöjjön a világra te idióta hülye picsa? – Kiabálok torkom szakadtából, miközben úgy érzem, hogy teljesen kijózanodom. Azt hiszem az apai ösztönök eluralkodnak rajtam. Persze abszolút nem biztos, hogy tőlem van az a gyerek akit vár, mégis úgy érzem, ha már én vagyok az egyetlen egy olyan apajelölt, aki vigyázhat rá, akkor felelőséggel tartozom azért, hogy míg ki nem derül, hogy mi is az igazság, addig biztosítsam azt, hogy egészségesen születhessen meg.

- Nem mintha érdekelne. Faképnél hagytál. De tudod mit? Nincs rád szükségem – nevet fel idiótán, én pedig szívem szerint felpofoznám, azért, mert kockáztatja a testében lévő baba épségét. Hogy eshetett teherbe? Képtelen felnevelni egy gyereket. – Lehet, hogy nem is te vagy az apja, szóval szarni rá, hogy mi lesz vele vagy velem, ne érdekeljen téged. Elmegyek – kapja a hóna alá a táskáját, de megfogom a karját.

- Te be vagy tépve én pedig be vagyok rúgva, szóval mi lenne ha lefeküdnénk és aludnánk? Holnap megbeszéljük, hogy mi legyen ezzel az egésszel – sóhajtok nagyot, mire nevetni kezd.

- Nem veszel rá arra, hogy elvetessem. Ő az enyém és nem adom, azért, hogy boldogan hentereghess azzal az ócska kis ribanccal – kuncog, én pedig leesett állal nézek rá. Eddig eszembe se jutott, hogy az abortusz is lehet megoldás, hiába említette meg Lia is. Bele se akarok gondolni, egyszerűen nem fér össze az értékrendemmel az, hogy megöljünk valakit, aki nem is tehet arról, hogy egy olyan nő méhében fogant meg, aki teljesen őrült és képtelen gondoskodni még magáról is, na meg a dolog másik fele, hogy Isten se tudja, hogy ki az apja. Joga van az élethez, mert ő nem tehet semmiről és ha az anyja nem is tud rá vigyázni, a többi apuka jelölt pedig tudomást sem akar róla venni, akkor nincs más hátra, minthogy én vigyázzak rá, amíg meg nem születik, aztán majd ha kiderül, hogy az enyém-e vagy sem, akkor kigondoljuk mi legyen. Egy biztos, hogy ha tőlem van Leena nem mehet a közelébe azután, hogy megszülte, mert csak tönkretenné. 

- Hé Lia – kiabál valaki utánam, mire automatikus hátrafordulok. Épp az utolsó táskám viszem le a buszhoz, de ahogy megpillantom Olit eldobok mindent.

- Szia – ölelem meg. – Hogy kerülsz ide? – Nevetek rá.

- Nikonak elment az esze, jöttem helyre tenni. Te, hogy vagy? – Néz végig rajtam, mintha valami árulkodó jelet keresne rajtam, amiből azt a következtetést vonhatná le, hogy nem vagyok a topon. Viszont én teljesen jól érzem magam. Végre elengedtem a bátyját. Azzal, hogy az éjjel rám törte az ajtót és bejelentette, hogy nagy az esély arra, hogy apa lesz, rájöttem, hogy egy hülye álmot kergettem csak eddig. Annak a babának szüksége lesz rá, én pedig nem fogok elszakítani egy picit sem az apjától. Vagy ha nem is apja, de az egyetlen olyan ember, aki képes gondoskodni róla és az anyjáról.

- Minden oké. Lassan indulunk a következő állomásra, a fiúk még reggeliznek. Lejössz velem? – Mosolygok rá, miközben felkapom a táskám.

- Aham, de add ide, viszem majd én – bólogat, aztán beszállunk a liftbe és levonulunk az elzárt parkolóhoz, ahol a buszok állnak. A sofőrünk vigyorogva köszönt, miközben egy nagy bögre kávét kortyolgat, aztán miután viszonoztuk, felszállunk.

- Hát itt utazok – tárom szét a karjaim mosolyogva, miközben körbemutogatom neki a luxusbusz belsejét, ami egy mini hotellel ér fel.

- Tudunk beszélni egy kicsit? – Néz rám, miután töltöttem magamnak egy bögre kávét és őt is megkínáltam vele.

- Persze – bólintok majd lepattogok a buszról a parkolóba. Nem akarom idő előtt telefújni a belső teret cigifüsttel. Persze a vége úgyis az lesz, hogy vágni lehet majd a dohányszagot, de amíg nem muszáj nem cigizek odabent.

- Niko elmondta, hogy Leena terhes igaz? – Néz rám kérdőn.

- Ühüm. Gratuláltam neki. Vagy szerinted vennem kéne nekik valami babaváró ajándékot? Kiscipőt? Vagy kiságyat? – Ráncolom össze a homlokom. Tényleg fogalmam sincs mi a teendő akkor, ha az exeddel turnézol, akinek az exe bejelenti, hogy gyereket vár, nagy valószínűséggel tőle.

- Öhm… Fogalmam sincs. De én nem erre akartam kilyukadni. Inkább az érdekelne, hogy hogyan érzel a dologgal kapcsolatban - néz rám kérdőn.

- Sehogy, azt hiszem – rántok vállat. Én se igazán értem, hogy mi ütött belém, miért nem érzem azt, hogy fáj, hogy csalódott vagyok. Őrjöngenem kéne, de nem érzek rá semmifajta késztetést. – Nézd tudtuk, hogy ez lesz – sóhajtok nagyot, majd belekortyolok a kávémba.

- Nem, nem tudtuk – csattan fel. – Ne legyél ilyen kibaszottul érzéketlen. Neked kéne terhesnek lenned tőle – toppant egyet dühösen a lábával, mire felnevetek.

- Miért hisztitek mind azt, hogy nekünk együtt kellene lennünk? Hülyeség. Ő önző és csak magát szereti. Leena idegrendszerét kinyírta, nekem erre nincs szükségem – magyarázom mosolyogva.

- Hogy ő nyírta ki Leena idegrendszerét? Mi van? Nem tudhatod, hogy milyen volt Leena előtt! Fejezd be ezt a hülyeséget – kiabál rám. – Ő volt a legönzetlenebb ember, akit ismertem, annyi szeretettel a szívében, amiből az egész emberiségnek bőven jutott volna. Nem Leena az áldozat, hanem Niko. Az-az elmebajos kurva csinálta ki a testvérem, miatta kezdett el piálni meg drogozni és miatta olyan amilyen. Elvette a hitét, az álmait, teljesen összetörte. Átbaszta a fejét, de nagyon csúnyán, a bátyám viszont annak ellenére is szerette. Aztán jöttél te és visszaadtad neki az álmait. Megmutattad, hogy lehet másképp is élni egy kapcsolatban. Hogy nem az a normális, hogy orrba-szájba félrekúrnak és veszekednek. Hogy egy nő nem csak megalázni és sárba tiporni tudja, hanem szeretni is. De kibaszottul nem hagytál neki soha időt arra, hogy kigyógyuljon a Leena okozta sérülésekből, mert mindig elmentél mikor már kezdett jól lenni és az a hülye, mindig meggyőzte magát, minden eltűnésed után, hogy nem érdemli meg a szerelmet, a boldogságot, hogy az a normális mégis, ahogy Leenaval élt. Nem vagy fair vele. Szeret téged az Isten verje meg – üvöltözik, miközben a babaarca eltorzul a méregtől. Muris is lehetne a helyzet, ha nem éppen engem okolna mindenért.

- Én mindent megtettem érte Oliver. Próbáltunk együtt élni, de egy redvás fiókot nem volt hajlandó adni. Próbáltunk külön élni és mégis együtt lenni, az se ment, mert szart a fejemre. El volt foglalva a munkájával, a szabadidejében meg titokban Leenaval vacsorázgatott. Tudta mi lesz a következménye annak, ha tovább csinálja, de nem érdekelte. Úgy kezelt akár egy ócska ribancot, akit csak arra tart, hogy megdugjon. Nem vagyok a rajongója, aki élvezetét leli abban, hogy kiszolgálhatja. Érző lény vagyok Oli, aki normális kapcsolatban akart élni a bátyáddal. Szerettem és rengeteg szarságot elnéztem neki éppen ezért, de elég volt. Nem vagyok a cselédje, akinek az a munkája, hogy kényeztesse az uraságot, de mégis voltam olyan idióta, hogy megtettem. Hajnal ötkor felkeltem, hogy a kedvenc pékségéből vigyek neki reggelit, amit még csak arra se méltatott, hogy megegyen. Soha nem kaptam egy köszönömöt se, mert este, mint egy hülye vacsorával vártam. Természetesnek vette, hogy főzök neki, hogy mosok rá és, hogy szétrakom a lábam neki és cserébe soha semmit nem kell adnia, pedig bőven elég lett volna az is, ha legalább az éjszakáit mellettem tölti és nem a hülye stúdióban vagy Isten se tudja, hogy hol. Tehát ezt ne kend rám, mert nem az én hibám. Az pedig, hogy Leenat teherbe ejtette megint csak nem az én gondom. Szokj hozzá a gondolathoz, hogy nagybácsi leszel – veregetem meg a vállát, miután a monológom végére értem.

- Szarul bánt veled, igazad van, de jóval több van benne. Hagyd neki, hogy megmutassa. Meg tudjátok oldani, még nincs késő – néz rám hatalmas kiskutya szemekkel, mire elnevetem magam.

- Oli, imádlak és irtó aranyos, hogy ennyire ragaszkodsz ahhoz, hogy én meg Niko, de el kéne végre mindenkinek fogadnia, hogy annak vége. Seannal jól érzem magam, neki pedig elég valószínű, hogy gyereke lesz attól a nőtől, akit mindig is szeretett – zárom le a témát.

- Egész jó lenne ez az a szöveg, ha Niko tényleg szeretné Leenat és ha te komolyan Seannal akarnál lenni. Fogalmam sincs miért hazudsz. Legalább magadnak valld be, hogy te is szereted, hogy fáj, hogy Leena gyereket vár. Ha magadhoz sem vagy őszinte, akkor úgy fogsz járni, mint a bátyám. Idiótábbnál idiótább döntéseket fogsz hozni, aminek a következményeit majd megpróbálod mindenfajta szarral elnyomni, de csak még mélyebbre fogsz süllyedni, majd egy napsütéses reggelen rájössz, hogy hagytad kicsúszni az ujjaid közül a boldogságod, aki hosszú hónapokig ott volt a kezedben, de nem szorítottad össze a tenyered és nem gátoltad meg azt, hogy elmenjen. De tudod neki is késő és most csak vergődik és szenved és Isten se tudja, hogy mi lesz vele, hogy hogyan fogja túlélni. Viszont neki van egy kurva nagy előnye veled szemben. Én itt vagyok neki, a barátai mellette állnak és a szüleink bármikor repülőre ülnének miatta. De neked ki fog segíteni, ha minden a feje tetejére áll?

- Fulladj meg – vágom a képébe, miután összekapartam a földön heverő állam és rájöttem, hogy Oli sem különb, mint a kedves testvére. Ugyan olyan rohadék, ha valami nem úgy történik ahogy azt ő akarja. Nem volt joga ahhoz, hogy felhozza a szüleim, vagy a testvéreim. És amúgy is, a családomra nincs is szükségem, hisz nem csak Nikonak vannak barátai. Yv, Alex, Jade, Andy… mindegyik tűzbe menne értem. 

- Egyél – parancsolok rá Leenara, aki csak turkálja a rántottáját.

- Mit érdekel téged, hogy eszem-e? – Fintorog.

- Hé, elég, ezt most hagyd abba – szólok rá figyelmeztetően. – Nem kell a hiszti oké? Így is elég szar, ez az egész. Edd meg a reggelid, mert ha az én gyerekemmel vagy terhes, ha nem, annak a babának kell a táplálék. Szóval gyerünk - biccentek a fejemmel a tányérja felé.

- Hányingerem van – sóhajt nagyot. Nem mintha nem tudnám, mert reggel arra keltem, hogy átrohan a nappalin, ahol az éjszakát töltöttem egyenesen a fürdőbe, ahol vagy fél órán át kuporgott, míg végül elmúlt a rosszulléte.

- Akkor is enned kell. Hozassak valami mást? – Nézek rá kérdőn.

- Jó ez. Mit akarsz csinálni? – Szegezi a torkomnak a kérdést.

- Fogalmam sincs – húzom el a szám.

- De mégis?

- Nem tudom. Nem érted? – Csapom le a kávésbögrém az asztalra mérgesen. Ha tudnám, én lennék a legboldogabb ember.

- Ha tiéd, elveszel? – Pislog fel rám a szempillái alól.

- Biztos, hogy nem. Minek? Elválnánk vagy megölnénk egymást. Nem kell annak a gyereknek végignézni, ahogy a szülei kicsinálják egymást. Nekünk nem megy együtt, mert nem vagyok beléd szerelmes – sóhajtok fel. – Mégis mennyi az esély arra, hogy tőlem van?

- Huszonöt százalék – motyogja, mire hajamba túrok. Hát ez igazán remek. Lehetséges, hogy tőlem van, de van még rajtam kívül három ember, akié lehet. Fantasztikus. Akárkié is, teljesen mindegy. Nem változtat semmi azon a tényen, hogy annak a picinek az anyja egy ribanc, aki akárkivel összefekszik.

- Gondolom fogalmad sincs ki a másik három férfi akivel keféltél – nézek rá félrebiccentett fejjel.

- Az egyiküktől szerzem a kábítószert – húzza el a száját, mire keserűen felnevetek. Tényleg zseniális ez az egész. Lehet, hogy születik egy baba akinek az anyja egy kurva az apja meg egy drogdíler. Mégis, hogyan fog felnőni? Istenem… Nem szabadott volna, hogy teherbe essen. Az idegei gyengék, az egész személyisége labilis, képtelen példát mutatni egy gyereknek vagy egyáltalán gondoskodni róla.

- Gratulálok – mordulok fel. – Mégis mi a frászt képzeltél, mikor nem vetted be a hülye fogamzásgátlód? – Nézek rá értetlenül.

- Bevettem oké? Csak néhány buli rosszabbul sikerült és nagy valószínűséggel kihánytam még idő előtt – motyogja. – Én sem így terveztem elhiheted. Kaptam egy rakás munkát, de ha úgy nézek ki, mint egy bálna, kurvára el fogom mindet bukni – sziszeg.

- És tőlem mit vársz? – Szusszantok fel.

- Nem tudom. Muszáj volt elmondanom valakinek és hát ott van az a huszonöt százalék esély arra, hogy neked sikerült összehoznod – ránt vállat, miközben lassan falatozik.

- Oké, azt fogjuk csinálni, hogy amíg meg nem születik mellettem maradsz. Nem érdekel a kurva munkád és semmi egyéb baromság, visszamondasz mindent. Itt fogsz ülni és egy szót sem akarok hallani. Nem kúrsz senkivel, nem drogozol, nem cigizel, vigyázol rá, világos? Keresünk egy dokit, mert tudnia akarom, hogy minden oké-e vele, lesz valaki egész nap a sarkadban, mert túl jól ismerlek… Amikor megszületik, megcsináljuk a DNS tesztet, ha az enyém, akkor egyértelmű, hogy gondoskodom róla, de ne is álmodj arról, hogy együtt neveljük. Nálam lesz, láthatod amikor akarod, de nem fogunk se együtt élni, se összeházasodni, se semmi hasonló, ezt már most verd ki a fejedből. Nem fogod elcseszni, mert nem hagyom. Ha pedig nem az enyém, akkor megkeresed az apját akárki is az és elmondod neki, hogy sikerült felcsinálnia. Bár lehet, hogy utóbbi esetben az lenne a legjobb ha rábíznád az anyukádra vagy valakire, aki tud is kezdeni vele valamit, aki fel tudja nevelni és aki mellett biztonságban lesz, mert valljuk be te erre a feladatra nem leszel kész soha – ismertetem vele hadarva az álláspontom, mire a dühtől eltorzul az arca.

- Ez az én gyerekem. Ha te vagy az apja akkor sem veheted el tőlem világos? Sosem fogom hagyni, hogy te neveled – csattan fel.

- Leena, lásd be, hogy még mellettem is jobb élete lenne, mint melletted – nézek mélyen a szemébe. Tudnia kell, hogy nem viccelek. Ha az én gyerekemet várja, akkor hiába nem akarom, muszáj lesz érte vállalnom a felelősséget és meg kell próbálnom a legjobb apának lenni. Ezt viszont Leenaval lehetetlen lenne megoldani, azt pedig, hogy kábítószerfüggő ribanc nevelje nem engedhetem.

- Nem adom. Inkább megöllek, de nem fogod elvenni tőlem – sziszeg, mint egy mérgeskígyó.

- Ne akard megtudni, hogy mire vagyok képes – vágom rá fenyegetően. - Neked most senki nem osztott lapot, hülye voltál, teherbe estél, ez van. Per pillanat egy test vagy, amire vigyázni kell, nehogy kárt tegyél abban a babában, akit vársz, de ennyi. Ha az enyém álmodni se merj arról, hogy te fogod nevelni. Képes lennél és kokaint kevernél a tápszerébe vagy megfojtanád egy párnával ha nem tudnál tőle aludni. Veszélyes vagy egy gyerekre nézve nem érted? Csinálhatsz amit akarsz, de a kórházból én viszem haza, amint kiderül, hogy tőlem van, te nekem adod a teljes felügyeleti jogot, vagy ha nem akkor becitállak a bíróságra. Nincs olyan idióta, aki neked ítélné és ezt te is pontosan tudod. Viszont ha bíróságra kell mennem miattad, akkor biztos lehetsz benne, hogy nem fog tovább élni az-az ajánlat, hogy akármikor láthatod. Remélem minden tiszta. Most pedig szedd fel a cuccod és húzz fel a buszra, mert indulnunk kell. San Antonioban, majd keresünk egy dokit. Biztos akarok benne lenni, hogy nem csak egy átverés és tényleg lakik valaki odabent – állok fel az asztaltól.

- Mekkora egy szemét állat vagy. De nem fog összejönni a kis terved, hogy az én gyerekem, azzal a ribanccal neveld fel. Inkább kinyírlak téged is meg őt is, de nem veszed el a babám – kiabál rám zokogva.

- Hagyd abba a drámázást. Te kerested magadnak a bajt, én csak megoldom helyetted – pillantok rá a vállam felett. Nem érzek semmit iránta. Se szánalmat, se megvetést. Egyszerűen egy gazdatestnek tartom, akiben lehet, hogy az én gyerekem növekszik és akit meg kell védenem még a saját anyjától is. Furcsa sosem így képzeltem el egy ilyen helyzetet. Sose hittem volna, hogy a leendő gyerekem anyjára ennyire jeges pillantással tudok majd nézni. De ez az egész csak egy hiba, amit meg kell oldanom. Ha Lia mondta volna el, hogy kisbabát vár teljesen másképp lenne minden. Repdesnék a boldogságtól. Sőt, ha nem is tőlem lenne, talán akkor is azt mondanám, hogy kell. Hisz belőle van. De ő biztosra tudná, hogy ki a gyerekének az apja nem úgy, mint Leena. Ő képes lenne akár egyedül is megbirkózni a helyzettel. Ő nem veszélyeztetné semelyikük épségét. Ha ő közölte volna ezt, minden másképp lenne. Lesném minden kívánságát, kényeztetném, boldog lennék.

De ez a pici, aki nagy valószínűséggel nem is tőlem van, nem tesz boldoggá. Nem akarom őt. Nem várom. Nem szeretném a karomba tartani és csak egy dologért tudok imádkozni, hogy ne én legyek az apja, mert ha mégis, nem vagyok benne biztos, hogy fogom tudni annyira szeretni, mint ahogy megérdemelné. Hisz mindig csak egy óriási baklövésnek fogom tartani azt, hogy megfogant. Csak egy maradandó hiba lesz az életemben. Hogyan szerethetnék valakit, akit nem is akarok? Hogyan lehetnék jó apja valakinek akinek az anyját csak megvetni tudom?

A kérdéseimre talán csak egy ember tud válaszolni, így nem habozok tárcsázni. Amúgy is jobb ha tőlem tudja meg, mintha más kottyintja el.

- Anya, szükségem van rád – suttogom a készülékbe, amint meghallom a hangát.

- Hallottam, a helyzetről. Jól vagy? – Keveredik elő Sean, kereken egy perccel azelőtt, hogy indulnunk kell.

- Miért kérdezi mindenki azt, hogy jól vagyok-e? – Csattanok fel. Max is ezzel indított, mikor feljött.

- Hé, nyugi, csak féltünk – öleli át a derekam, mire mély levegőt veszek, az arcom pedig belefúrom a mellkasába.

- Minden oké – dünnyögöm, mire elneveti magát.

- Akkor miért szorítasz úgy, mintha össze akarnál roppantani? – Kérdezi halkan.

- Nem tudom – húzom el a szám, miközben egy kicsit lazítok a szorításomon, de nem engedem el. Jó érzés a meleg mellkasához simulni, a karjai bilincsében megpihenni. Megnyugtat, hogy hallom a szívdobbanásait és érzem a friss, tiszta illatát. Még ebben is annyira különböznek. Niko parfümje tolakodó, erős, karakteres, pont, mint ő. Seané viszont kellemes, lágy, gyengéd, mégis maradandó.

- Gyere igyunk valamit – fogja meg a kezem, majd a konyhaszerű rész felé húz. Csak most tűnik fel, hogy Ezra is a buszon van és sorozatban készíti rólunk a képeket.

- Muszáj ezt? – Fintorgok rá.

- Igen, majd ha találunk egy helyet ahol elő tudom őket hívni, megérted, hogy miért – kacsint rám. – Nekem is tölts egy pohárral Sean, szól a barátjára, aki épp egy üveg whiskyt bontogat.

- Max? – Néz a pótapámra, aki szintén igent mondd az ajánlatra. Eléggé fáradt, az egész éjszakát Pamelával töltötte, aki nem bírta tovább és meglátogatott minket.

- Hiányoznak igaz? – Ülök le mellé, amint észreveszem, hogy épp Hayden képét bámulja a telefonján.

- Kurvára. Azt hittem jobb lesz, ha Pam megnéz minket meg velem lesz pár órán át, erre csak szarabb. Rossz apa vagyok. Nem szabadott volna egyedül hagynom őket. Nekem kéne reggelit csinálnom nekik, meg iskolába és oviba vinni őket. Nem akarom, hogy ők is úgy utáljanak, mikor felnőnek, ahogy te Mattet.

- Hé, ne keverd magad Mattel. Én nem azért utálom, mert nem csinált reggelit vagy nem vitt iskolába, hanem mert a drogokat és a kurváit jobban szerette nálam. Te se nem kurvázol, se nem drogozol. Na jó legalábbis nem olyan mértékben, mint ő – nevetek fel, mikor meglátom a mellette heverő füves cigit. – Ő rendre rám hozta a frászt azzal, hogy kórházba került a cucc miatt. Te nem így élsz. A srácok pedig megértik, hogy szeretsz zenélni, hogy rajtuk kívül ez tesz boldoggá és szerintem rohadt büszkék rád – karolok belé, majd a széles vállára hajtom a fejem.

- Matt imád téged. Egyszerűen egy faszfej, aki képtelen kimutatni, hogy mennyire fontos vagy neki – puszil homlokon. – De az érzelmekkel mindig baja volt. Tizennégy éves kora óta ismerem, hidd el, sosem birkózott meg azzal, ha valakit szeretett. Nem bírja megmutatni, parázik tőle.

- Akkor kár volt három gyereket csinálnia – húzom el a szám és közben önkéntelenül is eszembe jut, hogy vajon Leena gyerekének is az lesz-e a sorsa, mint nekem. Őt se fogja szeretni az apja? Ő is egyedül lesz? Neki se lesz otthona?

-Tündérke ez a búskomorság nem áll jól – huppan le mellém Sean, majd a kezembe nyomja a whiskyt. – Engedd el magad és ne törődj a gondokkal. Kurvára semmi értelme, csak megkeseríti az életed. Élsz, szabad, gyönyörű és egészséges vagy. Mi a fasznak keseregsz? A dolgok csak úgy megtörténnek, de nem kell foglalkozni velük, mert előbb utóbb úgyis elrendeződnek. Mindig van valahogy, de ha azon töröd a fejed, hogy mi lesz vagy mi volt, akkor hogyan élvezed ki a most szépségét? Hogyan éled meg a pillanat varázsát? – Nyúl az állam alá, miközben mélyen a szemembe néz. – Élj, mert egyszer teheted. Hagyd el az eszed ezen a kurva úton és tedd azt amit tenni akarsz, mert lehet, hogy azt hiszed, hogy lesz rá holnap is időd, de lehetséges az is, hogy az a holnap sosem jön el. És akkor mi lesz veled? – Csókol szájon, amin egy cseppet meglepődök, de mégis hevesen viszonzom. Igaza van. Nem kell se a múltra gondolni, se a jövőre. Csak a pillanat számít… A pillanat, amit velem oszt meg és ez a pillanat varázslatos.

111. Gabalyodás

18+

"Nem akarom többé várni, hogy felhívj, nem akarok folyton vigyázni arra, nehogy beleszeressek valaki másba, azzal fekszem le, akivel csak akarok és amikor akarok, nincs szükségem lelkifurdalásra. Tulajdonképpen neked van igazad, könnyebb az életet lelkifurdalás nélkül élni..."

-         Hányingerem van – nyöszörgök a fürdő padlóján feküdve.

-         Tudom – remeg meg Sean keze. Én viszont egész testemben reszketek és nem azért, mert hideg van.

-         Adj valamit, ami elmulasztja. Kérlek Sean – könyörgök neki könnyes szemmel. Nem bírom tovább. Muszáj bevennem valamit, amitől jobb lesz. Csak egy kicsit.

-         Nem lehet tündérem – guggol le elém. Ő sincs jobb bőrben. Izzad, mintha vízzel locsolnák. Az én bőröm is nyirkos, de ez lenne a legkisebb problémám.

-         Fürdőszoba party? És engem nem hívtok? Ejnye srácok – telepszik le mellénk Ezra is. Szerencsére most nem egy szál semmiben rohangál, volt olyan nagyvonalú és felvett egy farmert. – Ezt idd meg édesem, jobb lesz – nyom a kezembe valami undorító színű kotyvalékot.

-         Nincs az az Isten – ingatom a fejem.

-         Vagy megiszod, vagy én itatom meg veled – néz rám elszántan. Látom a szemében, hogy nem viccel. Remegő kézzel fogom meg a poharat, mély levegőt veszek és ahogy a tiszta vodkát szokás lenyelem az egészet, húzóra, amitől olyan köhögés jön rám, amilyen még soha. A lé mar, rosszízű, savas és mégis édes, a gyomrom nem akarja magában tartani, de arra sincs erőm, hogy kihányjam. Sírva fekszem Sean ölébe, aki csak mered maga elé, de annyira összeszedi magát, hogy a hajamba fűzze az ujjait és a fejbőröm kezdje masszírozni.

-         Jobb lesz tündérem, esküszöm, hogy jobb lesz – susog.

-         Legalább ne hazudj – kiabálok rá, magamat is meglepve.

-         Mondtam, hogy hatni fog – veti a csempének a hátát Ezra,

-         Te csak fogd be – ripakodok rá. A hangom legalább visszatért, de még mindig rosszul vagyok. – Adj valamit most – parancsolok rá Seanra, aki elmosolyodik és üveges szemekkel rám bámul.

-         Kutass, nincs nálam semmi, üss meg, ha attól jobban érzed magad, de egy darab torokfájás csillapítót se találsz sehol – tárja szét a karjait, majd látványosan kirázza a hideg.

-         Akkor húzzunk innen a francba – ülök fel az öléből.

-         Heves a kicsi szépség – nevet fel Ezra, mire Sean elvigyorodik. – Apád is ilyen hisztit csapott, mikor elvonási tünetei voltak – nevet fel, miközben ráérősen legelteti rajtam a szemét. – Na meg persze az anyukád se volt sokkal jobb – kacsint rám.

-         Nem vagyok függő, ezek nem elvonási tünetek, csak összeszedtem valami kurva vírust – sziszegek.

-         Ó, még szűz volt ilyen téren. De cuki – kapja a szája elé színpadisan a kezét Ezra.

-         Kérlek – sóhajtok nagyot. Megint kezd elszállni az erőm, ami épphogy csak szárnyra kapott. Csak estére lesz egy kicsit jobb. Egy forró fürdő és Ezra kései ebédje engem is és Seant is helyrerakja egy kicsit. Nem akarom tudni mi volt az a vacak, amit megitatott velem, de hálás vagyok neki, mert használt, bármi is volt benne.

-         Elmegyek, csak reggel jövök vissza – trappol be egy fényképezőgéppel a kezében, majd mire kettőt pisloghatnánk Ezra már sehol sincs.

-         Fáradt vagyok – dől el mellettem Sean, mire rámosolygok.

-         Bocsánat a reggelért. Nem akartam kiabálni. Nem voltam magamnál azt hiszem – kezdem el finoman masszírozni a vállát, mire jóleső dorombolásszerű hang hagyja el a torkát, amin jót vigyorgok.

-         Semmi baj. Ez van, ha sokáig csinálod, majd két napig semmi. Uh… Ez jó. Ne hagyd abba – nyöszörög, mikor a gerince mentén kezdem átgyúrni a hátát. Minden csigolyáját érzem az ujjam alatt. A bőre már nem nyirkos annyira, talán a zuhanynak, talán a barátja kotyvalékának köszönhetően, de még mindig meleg és puha. Mint mindig. Érdekes, de szeretem megérinteni, az pedig mindig elképeszt, hogy simán letagadhatna egy tizest a korából. Az izmai még mindig feszesek, ahogy a bőre is. Kicsit megint szédülök tőle, kicsit megint úgy érzem magam, mint egy ostoba kis fruska, akit a nagy és gonosz farkas, elbűvölt, azért, hogy könnyedén felfalhassa.

-         Tudod, azt hiszem, eléggé kedvellek – suttogom a sötét szoba csendjébe. Ideje kimondanom. De a reakciója meglep. Felnevet, majd legurít magáról és az oldalára fekszik.

-         Tudod Cor, én is kedvellek téged. Talán jobban, is mint kéne – simít ki egy kósza tincset az arcomból, miközben úgy néz rám, hogy valami ott mélyen legbelül, a gyomrom legeslegalján ismét életre kel. Nem kapok levegőt és szédülök.

-         Talán hiba lesz az egész, de nem érdekel – vonok vállat, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve, megadom magam a vágynak, ami feszít, már hónapok óta. Akarom őt és nem érdekel mi az ára. Úgy csókolom, mintha ez lenne az utolsó, amit tehetnék, ő pedig készségesen viszonozza. Aztán egyik pillanatról a másikra átveszi az irányítást. Hagyom, mert neki akarom magam adni, mert nála biztonságban leszek. A kezei hirtelen bontogatják a flanelinget, amiben egész álló nap rohangáltam, a bugyim úgy görgeti le rólam, hogy észre se veszem. Elveszek a térben, az időben, a csókjában, az ölelésében. Csak a sóhajaink hallom, miközben minden porcikáját felfedezem, ahogy ő is megismeri a testem. Nem rohan, nem kapkod, hagy időt mindenre. Az összes apró érintése egy ígérettel ér fel. Én pedig hiszek mindegyikben. Hiszek neki. Bízom benne. Jobban, mint eddig bárkiben, az életem során. Érzem, ahogy a férfiassága a hasamnak feszül, képtelen vagyok tovább várni, a vágy túlságosan éget, de ahogy mindig, most is érti, hogy mit szeretnék és nem habozik a kedvemre tenni. Amint kitölt, felsóhajtok. Jó érzés eggyé válni vele, a hajsza pedig elindul. A csuklóim a fejem fölé szorítja, a pillantásom fogva tartja, miközben egyre gyorsuló tempóban tesz a magáévá. Sosem éreztem még ilyet. Nem olyan ez az együttlét, mint egy szerelmes éjszaka, ez jóval másabb annál. Elvesz tőlem mindent és közben nekem adja magát, mindenfajta harc nélkül. Ő irányít, ahogy mindig és mégsem érzem legyőzöttnek magam.

Csoda történik, olyan, amilyet még nem éltem át. A tapasztalt ujjak, lefonódnak a kezeimről, hogy a nyakam és a melleim simogathassák. Engedi, hogy a hátánál fogva húzzam magamhoz még közelebb, hogy minden bordáján végighúzzam az ujjam, majd a fenekébe markolva még mélyebben erőszakoljam magamba.

A bőrünk ismét izzadttá válik, a légzésünk kapkodó lesz. Nem vagyok feszült, egyszerűen elengedem magam, had sodorjon az ár. Felszabadít és olyat, mutat amit eddig egy férfi sem volt képes megmutatni. Szerelem nélkül is lehet a szex fenomenális. Persze különböznek, de attól ez még éppen ugyan olyan jó, ha nem jobb.

Az élvezet villámcsapásszerűen hasít keresztül rajtam. A kislábujjam is belezsibbad, miközben véresre karmolom a hátát, ezzel őt is a gyönyörbe taszítva. Érzem, ahogy elélvez, majd egyszerűen összeroskad, de még ezt is úgy teszi, hogy közben óv és vigyáz rám.

-         Ez tündérem minden volt csak nem hiba – szólal meg rekedten hosszú percek után, majd a mellkasomra apró csókot nyom, én pedig lustán nyújtózkodok az ölelésébe burkolózva.

Lia még mindig nincs sehol. És Sean se bukkant fel. Pedig már itt kéne lenniük rég. Alex nyugodtnak tűnik, ahogy mindenki más is. Mi már próbáltunk, most a törpe bandája van soron. A sarokból figyelem őket. Tudnom kell mit csinálnak, de az még jobban érdekel, hogy ő merre van. Ha valahol felbukkan az a próba lesz. És mindjárt Sean bandája jön.

Az állam a padlón köt ki, mikor nyílik az egyik oldalsó ajtó és kézen fogva nevetgélve lépnek be a terembe, egy biztonsági emberrel kísérve. Lia gyönyörűbb, mint valaha. A haja egy copfba van fonva, a fekete miniruha a testére tapad és egy túlméretezett bőrdzseki takarja a vállát. A napszemüvege a homlokán pihen, a vörös rúzs égeti a száját. Ragyog. Úgy ahogy mellettem talán soha. Fáj. Piszkosul éget a kín, hát még akkor, amikor nekiállnak csókolózni, úgy akár egy igazi szerelmespár. És persze nem csak ő, hanem Sean is kifogástalanul néz ki. Utálom érte. Én megint egy szakadt farmerben rohangálok, az ő nadrágja bezzeg tökéletes. Ahogy minden rajta. Már értem miért utálta Lia Leenat. Olyat riválist látott benne, mint én Seanban. Kevesebbnek érezte magát, mikor minket nézett, nem méltónak ahhoz, hogy velem legyen. Hát ezt próbálta elmondani nekem, de akkor képtelen voltam felfogni. Most pedig talán túl késő. Hisz úgy ugrik fel rá és tekeredik Sean köré, mintha mindig is összetartoztak volna. A vén kujon pedig a fenekénél fogva tartja magán, miközben pörög vele egyet, ezzel nevetést kicsalva abból a lányból, akit én szeretek. Hirtelen válnak el, Lia elindul, egyenesen felém, én pedig az egyik hangfal mögé húzódom vissza. De amint elém ér, nem bírom ki, megragadom a karját, befogom a száját és bependerítem az egyik kamraszerű helyiségbe.

-         Normális vagy? – Kiabál rám, amint felkapcsolom a villanyt és realizálódik benne, hogy nem egy szociopata támadt rá, hanem csak én ragadtam meg és tuszkoltam be egy sötét raktárba.

-         És te? Normális vagy? – Gyújtok rá egy cigire, nyugalmat erőltetve magamra.

-         Mi a fene bajod van? Engedj ki azonnal – kezd el követelőzni. Elég dühösnek tűnik, de ha van valami perverzióm, amire igazán gerjedek az ő. Dühösen. Olyan méreggel tele, amitől majd felrobban. Sose láttam még szebbet nála. És ha még ezt a mérhetetlen dühöt le is vezetné… Rajtam… A szám sarkai önkéntelenül is felfelé görbülnek, miközben a hátam a csukott ajtónak vetem.

-         Hol voltál? – Kérdezem halkan, miközben figyelem minden mozdulatát.

-         Mi a franc közöd van hozzá? – Fonja össze a karjait a mellkasa előtt és összeráncolt homlokkal néz rám.

-         Nekem van időm – rántok vállat hanyagul.

-         Nem hinném. Próbálnod kell – sziszegi.

-         Már végeztünk. Tehát? Hol voltál? – Nézek rá kérdőn. Ő is tudja, hogy felesleges az ellenállás, ismer annyira, hogy tudja mindig elérem, amit akarok.

-         Itt. Austinba – feleli.

-         Seannal? – Húzom fel kérdőn a szemöldököm.

-         Nem értem miért csinálod ezt Niko. Te is tudod, hogy vele voltam és azt is, hogy nincs jogod számon kérni engem semmiért – biccenti oldalra a fejét.

-         Csak Seannal voltál? – Teszem fel az újabb kérdést, nem törődve a kommentjével.

-         Nem. Egy barátjánál voltunk. Egyéb kérdés biztos úr? Mert ha nincs bizonyítéka, akkor ki kell engednie innen, az alibim tökéletes, nem öltem embert ebben a két napban, csak fejben tettem el láb alól egy körülbelül százkilencven centiméter magas, eres karú, zöld szemű, barna, göndör hajú, vékony, finn, ripacsot, de tudtommal ezt a törvény nem bünteti elzárással – kezd el gúnyolódni.

-         Még mindig fel van vágva a nyelved Kulta – mosolyodok el, hisz ezek szerint gondolt rám.

-         Ne Kultázz itt nekem – csattan fel.

-         Ő, hogy hív? – Fintorodok el, mire Lia szemei felcsillannak.

-         Az ágyban vagy az emberek között? – Dobja vissza a labdát, de elnevetem magam.

-         Tudom, hogy nem feküdtél le vele. Yv elmondta – mosolygok rá, de ezzel nem tudom zavarba hozni.

-         Édes, vannak dolgok, amikről még nem volt időm beszámolni Yvnek. Tudni akarod mit csináltam ebben a két napban? – Terül el egy gonosz vigyor az arcán. – Az első nap rosszul voltunk mindketten, viszont a második nap, kiizzadtuk a szervezetünkből a mérgeket egy alapos ágytornával. Megdöbbentő, hogy mit tud egy negyvenen túli fickó az ágyban. Magam is meglepődtem, hogy keményebb, mint te. Mit ne mondjak elég tapasztalt és olyan orgazmusom volt, hogy azt hittem rám szakad a plafon – suttogja.

-         Hazudsz – szívok bele mélyen a cigimbe, hogy lenyugtassam magam. Ha igaz kitépem a belét annak a féregnek puszta kézzel.

-         Higgy amit akarsz – ránt vállat. – De engedj ki.

-         Miért mondod ezt? Tudom, hogy nem igaz – csóválom a fejem. Nem szabad, hogy igaz legyen.

-         Akkor ez, hogy kerül ide? – Húzza lejjebb a ruháját, hogy lássam Sean foglenyomatait. Üvölteni tudnék, gyilkolni. Ezek helyett csak eldobom a cigimet és Liát a falnak kényszerítem.

-         Hozzám tartozol – nézek mélyen a szemébe, mire egy ideges nevetés tör fel a torkából.

-         Semmi közöm nincs már hozzád. Elhagytál – sziszegi.

-         Te hagytál el és nem én – csattanok fel. Nem bírom tovább türtőztetni magam.

-         Te mentél ki azon a kurva ajtón, pedig pontosan tudtad, hogy mi lesz a következménye – kiabál ő is.

-         Meghalt volna, ha nem megyek. Kórházba kellett vinnem, érted? Ha nem megyek el akkor, az én lelkemen száradna most a halála – üvöltök torkom szakadtából. Ennek nem így kéne lennie. Nagyon nem.

-         Inkább engem öltél meg – csap a mellkasomra erőtlenül. – Tudod milyen érzés? Nem! Persze, hogy nem! Képtelen voltál szeretni, vagy belegondolni abba, hogy meghaltam volna érted, mert annyira kibaszottul szerettelek, hogy magam mögött hagytam miattad mindent. Annyira szerettelek, hogy fájt. Hogy minden egyes pillanat, amikor nem fogtad a kezem, úgy éreztem magam, mint egy kába idióta. Imádtalak! Istenítettelek! Bármit megadtam volna neked, de te nem törődtél se velem, se az érzéseimmel, mert kurvára nem számított neked, hogy én mit érzek, hogy én mit akarok. Hogy mennyire rohadtul szükségem van rád, arra, hogy átölelj és szeress. Annyira függtem tőled, hogy nélküled lélegezni is képtelen voltam! Tudod, hogy mennyire fájt? Hogy milyen volt mikor láttalak titeket együtt? Hogy mit éreztem, amikor kiléptél esténként az ajtómon miatta? Van róla fogalmad, hogy hányszor akartam meghalni, mert nem foglalkozol velem? – Csapkod folyamatosan, miközben kiabál, de hangja meg-megremeg, miközben beszél.

-         Tudom milyen – suttogok.

A hangja olyan halkan cseng, hogy alig hallom meg.

- Honnan tudnád? – Nézek rá hitetlenkedve.

- Onnan, hogy én is szerettelek. Mindennél jobban Kulta – túr a hajamba. – Te vagy az életem még mindig – húz magához. A hosszú karok bilincsként fonják körbe a derekam.

- Menj a pokolba – próbálok kiszabadulni, de nem megy. Jóval erősebb, mint én.

- Szeretlek érted? És meg tudnám ölni azt a balfácánt, mert hozzád ért! Összetartozunk. Te és én. Örökre. Lehetsz akárkivel, mindig az enyém maradsz. Csak egyszer lehetsz szerelmes és te belém szerettél egy gyönyörű napon, ahogy én is beléd. Küzdj Kulta, küzdj ellene, ahogy csak bírsz, nem fogsz semmire menni, mert a mi életünk már összefonódott egyszer. Olyanok vagyunk, mint egy hatalmas öreg fának a gyökerei, egymásba gabalyodtunk és lehetetlen lenne szétbogozni minket. Szeretsz és hiába mondasz bármit, tudom, hogy így van. Látom a szemedben – simogatja a fejbőröm, én pedig elveszek az ölelésében. A fűszeres parfümillat, a Marlboro füstjével keverve, eltelíti a tüdőm. Szédelgek, a fejem kába, a szívem megint őrült tamtamot ver, de véget kell vetnem ennek, még mielőtt ismét bedőlök neki.

- Gyűlöllek – sziszegem. – Tönkretettél. Megfosztottál attól is, hogy örülni tudjak a napsugaraknak. Elvettél tőlem mindent. Egy ostoba játékszert csináltál belőlem és most csak az irigy kisfiú beszél belőled, akinek elvették a kedvenc szórakozását. De soha többet nem leszek a tiéd. Eldobtál, valaki megtalált és kellek neki megcsonkítva, kitépett karokkal, levágott hajjal, szív nélkül is. Már nem vagyok a babád, akit ha megunsz kidobsz, aztán ha valaki más megpróbálja helyrepofozni, visszaveszed, hogy még rosszabb állapotban dobd majd ki újra. Már nincs mit elvenned tőlem. Már nincs mit neked adnom. Már nem számítasz Niko. Engedj el. Végleg – nézek fel a méregzöld szemekbe, amik ugyan még most is hatással vannak rám, mert az a bolond ott bent, nem szűnt meg szeretni egy lelketlen finn férfit, hiába játszadozott csak vele, de az eszem hála Istennek felülírja a szívem, még épp idejében.

- Soha nem szabadulsz meg tőlem, mert engem szeretsz – mosolyog rám.

- Talán inkább csak egy tévedés voltál és Sean az igazi – indulok el az ajtó felé mikor eláll az utamból.

- Majd kiderül – hallom a fájdalmas hangját magam mögött, de nem törődök vele. Meg tudnám ölni, amiért megint ezt csinálja. Nem érzem úgy, hogy megérdemlem azt, hogy folyamatosan játszik velem. Én tényleg szerettem. Jó lett volna hinni benne és a szerelemben. Ábrándoztam, hogy milyen lenne vele. Képes lettem volna összekötni vele az életem örökre. Gyereket szültem volna neki és a kezét fogva haltam volna meg egy gyönyörű őszi napon. Jó életem lett volna. Boldog. De elszúrta. Na jó nem. Elszúrtuk, így pontos. Hiszen biztos, hogy én is hibáztam, hogy nem volt elég boldog velem. Ha nem így lett volna, akkor talán minden másképp alakul.

Hirtelen egy vaku villan az arcomba, amit nem tudok hova tenni, hisz ide sosem engednek be fotósokat. Aztán kitisztul a látásom és megpillantom ki is volt a támadóm.

-         Maradj így. Gyönyörű vagy feldúltan – parancsol rám Ezra, én pedig automatikusan megdermedek, mint egy kőszobor. Lő vagy hat képet, majd mosolyogva visszanézi őket.

-         Látom utolértél minket – nevetek fel.

-         A tehenek megvárnak. Te izgalmasabb vagy náluk. Sean pedig megengedte, hogy fotózzak. Remélem nem baj. Rossz szokás, hogy mindent meg akarok örökíteni az utókor számára – von vállat hanyagul.

-         Magadat is? – Karolok belé, hogy együtt menjünk a színpad elé, ahol már Sean bandája nagyban próbál.

-         Ó, ha csak az én génkészletemet örökölné egy gyerek, akkor tutira gyártatnék vagy húszat, de így, hogy valami nő selejtes szervecskéi is belekeverednek a tutiba, inkább nem kell egy sem. Én legenda vagyok már így is, felesleges elrontani valami olcsó rossz másolatba a dolgot. Meg amúgy is el bírod képzelni milyen elvárások lennének a kölykömmel szemben? Ugyan olyan tökéletes fotósnak kéne lennie, mint amilyen én vagyok, de ez lehetetlenség lenne, mert én vagyok a legjobb – nevet fel, én pedig vele nevetek.

-         Ez kicsit hímsoviniszta és egoista volt – állapítom meg.

-         Ó ez csak igazság édes. De a csajok buknak az ilyen dumára, mert azt hiszik, hogy képesek megváltoztatni. A rossz fiúkat imádjátok drágám, a hímsovinisztákat, az egoistákat, a selejteseket, mert azt hiszitek, hogy majd ti megmentitek a lelkünk és miattatok jó családapák leszünk. Karen is ezt hitte Seanról, aztán nézd meg – bök a színpad felé a fejével, ahol az emlegetett szamár épp egy jointra gyújt rá. – Nem ment neki se, pedig Sean igazán szerelmes volt. Felcsinálta kétszer is, imádja a kölykeit, de ez angyalom kurvára nem elég. Neki a színpad és a heroin a szerelme, nem fogja tudni senki megváltoztatni, szóval csak egy jó tanácsot adhatok. Fogadd el, hogy ő olyan amilyen, ne akard korlátozni vagy megmondani neki, hogy mit kéne tennie. Elég felnőtt, hogy el tudja dönteni mit akar. Ha pedig így teszel hálás lesz és lehozza neked a csillagokat is az égről. Félre fog kúrni ezerszer, mert hajtja a vére, mert igazi férfi, tele ősember ösztönnel, de téged kedvel, szóval ha őt akarod jó életed lesz mellette, ha elfogadod a hibáit. Elcseszett kurvapecérek vagyunk, mi mind aranyom, szarunk a társadalmi elvárásokra, mert csak a szenvedélyeinknek élünk. Sean imádatának tárgya a zene, az enyém a fotózás. Ennyiről szól az egész. Ha el tudod fogadni király, ha nem akkor menekülj – kacsintott rám, amitől széles mosoly terült szét az arcomon.

-         Szerintem maradok – pillantottam fel a színpadon álló férfira, aki utasításokat osztott, miközben úgy füstölt, akár egy gyárkémény.

Némán vetődök be az öltözőnkbe, majd megmarkolok egy üveg whiskyt és nagy kortyokban kezdem pusztítani, míg valakinek a csuklómra nem fonódnak az ujjai. Csak most veszem észre, hogy vendégeink vannak. Brandon, Zoé, Oliver és Liza értetlenül pislognak rám.

-         Minden oké? – Kérdezi halkan Bran.

-         Semmi sem oké – teszem át a másik kezembe az üveget, amit nem fog az öcsém.

-         Hé, ez nem megoldás – csóválja Oli a fejét.

-         Per pillanat nincs nálam se pisztoly, se kötél, se egy doboznyi altató, szóval marad a whisky a megoldás, míg nem találok jobbat. De ha gondolod adhatsz kölcsön valamit, amivel kinyírhatom magam – suttogok halkan és nyugodtan.

-         Mi a fene történt? – Néz rám Zoé kérdőn.

-         Ha minden igaz beszélt Liával – húzza el a száját Aleksi. – Nem ment jól igaz?

-         Nem – morgok, majd még egy kortyot nyelek le az erős italból.

-         Azt hitted, hogy a karjaid közé fog ájulni, mert végre rájöttél, hogy hülye vagy? – Néz rám Mika kérdőn, akinek megint a karajit gyúrja át egy csinos masszőrlány.

-         Nem, persze, hogy nem. De azt se hittem, hogy közli, hogy tévedés voltam és Sean az igazi a számára. Jah és lefeküdt vele – bököm ki, majd hirtelen felfordul a gyomrom. Hozzáért. Szeretkeztek. Hányni tudnék, ordítani és letépni annak a baromarcú vén fasznak a fejét, amiért hozzá, mert nyúlni.

-         Hupszi – húzza el Mad a száját, míg az öcsém megértően vállon vereget.

-         Helyre fogjátok hozni – néz rám reménykedve.

-         Ennyi szart képtelenség helyrehozni.

-         Na elég legyen – csattan fel Brandon. – Feláll, velem jön – adja ki az utasításokat, mire kérdőn nézek rá, így a nyomaték kedvéért hozzáteszi, hogy: - Most!

-         Hé, koncert lesz ma – kapja fel Tia a fejét.

-         Addigra visszahozom, ne aggódjatok – kacsint rájuk Brandon.

-         Józanul? – Szalad Jari szemöldöke a homlokára.

-         Józanul – bólint a barátom.

Egy parkban kötünk ki, addig nem is szól szinte hozzám, csak semmiségekről fecsegünk, arról, hogy kerültek ide, meddig maradnak velünk és hasonló hülyeségek, de amint leparkol és kiszállunk, hogy letelepedjünk a fűbe, komoly tekintettel néz rám.

-         Nem akarok róla beszélni – suttogom, miközben rágyújtok.

-         Ó, tudom, de muszáj, mert szépen lassan felemészt. Mit érzel Niko? Tudni szeretném – gyújt rá ő is.

-         Mióta csaptál fel pszichológusnak? – Nevetek fel. Megpróbálom elterelni a témát. Úgy kéne kezdened, hogy kérem, mondja el mit érez – kuncogok tovább. – Na és hol a jegyzetfüzeted? – Húzom fel kérdőn a szemöldököm.

-         Ez most nem jön be. Tudod, hogy a legtöbbször oké, ha nem akarsz valamiről beszélni, de ahogy hallom, mostanság kicsit elszaladt veled a ló és én tudom miért van ez. Tehát, mi történt mióta nem beszéltünk? – Dől el a fűben és úgy pislog rám.

-         Aleksi felnyitotta a szemem, de azt hiszem késő. Sosem fog újra bízni bennem, soha nem fogja elhinni, hogy tényleg szeretem és ez ki fog nyírni. Gyűlöl – túrok a hajamba.

-         Sosem fog gyűlölni – mosolyog rám. – Szerelmes beléd és akármit teszel ez mindig így marad. Csak makacs, mint az öszvér – nevet fel, mire én is elmosolyodom. Igaza van. Lia tényleg makacs.

-         Sean kell neki és tudod megértem. Hiába múlt el negyven kurva jól néz ki, úgy figyel rá, ahogy én képtelen voltam. Egy önző fasz vagyok. Jobbat érdemel nálam – húzom el a számat keserűen.

-         De neki te kellettél akkor is és most is. Niko miért adod fel? Ez nem te vagy – csóválja a fejét.

-         Mert fáradt vagyok. Nincs erőm. Képtelen vagyok harcolni, mert fáj itt bent – bökök a mellkasomra.

-         És azt hiszed ezzel jót teszel magatoknak? – Kérdezi halkan.

-         Lehetséges – bólintok.

-         Niko, nektek együtt kell lennetek. Tudod, mindenki aki látott titeket együtt, látta az esküvőtöket is maga előtt, a gyerekeiteket, akik ugyanolyan kis idióta öszvérek lennének, mint. A te kusza hajad és Lia gyönyörű szemeit örökölnék. Mondd, hogy nem ezt akarod – könyököl fel, hogy mélyen a szemembe nézhessem.

-         Bármit megadnék ezért…

-         Mert ő jelenti a boldogságod – ül fel újra. – Hát küzdj. Legyél erpőszakos, zárd be egy szobába és győzd meg, hogy ugyan elbaltáztad, de helyre akarod hozni. Persze, ha ad még egy esélyt és megint elszúrod, én nyírlak ki, de addig is hajrá – noszogat, mire elnevetem magam a lelkesedésén.

-         Igen és mégis, hogy képzeled a visszaszerzését? – Kérdezek rá vigyorogva, mert úgy néz rám, mintha minimum kész haditerv lenne a fejében.

-         Küldj neki virágot, vagy csokit. A csajok bírják az ilyen szarságokat, megenyhülnek tőle haver. Kérdezd Zoét. Egy csokor rózsa és máris nem akar kasztrálni, mert késtem a vacsoráról – nevet fel.

-         Te tiszta hülye vagy. Ez jóval komolyabb annál, minthogy elkésel-e valahonnan vagy sem.

-         Tudom, de kezdésnek megteszi – kacsint rám.

A színpad mellől figyelem, ahogy énekel. Még mindig varázslatos. Még mindig szeretem. Olyan könnyű lehetne minden és mégis olyan bonyolult az egész.

- Boldogtalannak tűnsz – ölel át Sean hátulról. – Hiányzik – puszil a nyakamba, miközben megállapítja a tényeket.

- Sosem múlik el? – Nézek rá kérdőn, mire elmosolyodik.

- Nem, sosem fog – jelenti ki határozottan. Ő legalább nem kertel és nem áltat azzal, hogy majd egyszer megszűnök szeretni.

- Ez bíztató – húzom el a szám, mire felnevet.

- El kell mennem, megbeszélés van, addig kínzod magad? – Simít végig a vállamon.

- Szeretem hallgatni ahogy énekel – vonok vállat, mert Niko hangja, tényleg a lelkem simogatja, még akkor is, ha a zene nem valami lagymatag trutyival ér fel.

- Te tudod tündérke – von vállat. – De ugye tudod, hogy nekem nem tartozol semmivel? Bármikor visszamehetsz hozzá, ha azt akarod  - néz mélyen a szemembe.

- Tudom – bólintok, mire sarkon fordul és elmegy. Ó igen, azt tudom, hogy bármikor bármit tehetek felőle, csak azt nem tudom, hogy mi lenne számomra a legjobb. Niko túlságosan megsértetett és túl sokszor taposott át rajtam, ahhoz, hogy könnyedén visszamenjek hozzá. Még akkor sem tudom megtenni, ha a szívem ki akar szakadni a helyéről, hogy egyenesen a tenyerébe ugorjon. Fene esne bele, ebbe a szerelem nevű, gyötrő valamibe, ami teljesen szétkuszál mindent. Miért kellett pont Finnországban kikötnöm akkor? Miért nem mondjuk Kanada? Vagy ha már ott is kötött ki, miért kellett belébotlania? Annyira ostoba volt, azt hitte, hogy őt majd nem fogja tudni az ujjai köré csavarni. Aztán tessék… Mi lett belőle. Őrjítőm fájdalmas szerelem, ami nem akar elmúlni. Aztán Niko hirtelen felém fordult és egyenesen a szemembe nézett, amitől remegni kezdtek a térdeim. Még mindig letaglózott a zöld szempár, amit vastagon keretezett a fekete festék. A macskaszemek világítottak a sötétben és hiába próbáltam nem tudtam nem elveszni bennük. Lebuktam.

Niko pontosan tudhatta ebből, hogy nem tudok neki ellenállni, hogy képtelen vagyok megmozdulni vagy legalább elfordítani róla a tekintetem.

A rohadék pedig csak mosolygott és mosolygott, miközben tovább énekelt, azon az isteni karcos, mély hangján. A füstfelhő, ami a cigarettájából szállt fel, sejtelmessé tette a vonásait. Annyira fájdalmasan gyönyörű volt megint, hogy zokogni támadt kedvem, amiért nem kellettem neki, amiért nem szeretett eléggé, amiért már nem az enyém. Valami megint szorongatni kezdett belülről, iszonyatosan kínozva, de nem tudtam tenni ellene semmit. Sean nem volt elérhető távolságban, én pedig nem tudtam megmozdulni és elmenni. Nézni akartam. Kínozni magam. Furcsa dolog ez a mazochizmus. Beteges élvezetet okoz, hogy fáj a szívem és a lelkem, mert amíg fáj, addig tudom, hogy megvan mindkettő és azért fájnak, mert ő itt van, egy karnyújtásnyira és mégis mérföldekre tőlem.

- Köszönjük, nagyszerűek vagytok – köszörülte meg Niko a torkát, miután befejezte az éneklést és felhangzott a tapasvihar. – Van egy lány itt, aki nagyon fontos nekem és szeretném ha tudná, hogy mindig az lesz. Szerintem mind tudjátok a dal szövegét, szóval jó lenne, ha segítenétek nekem elénekelni és meggyőzni arról, hogy bocsásson meg nekem – konferálja fel a dalt, miközben valaki berohan és egy akusztikus gitárt tesz a nyakába. Nagyot dobban a szívem és önkéntelenül is mosolyra húzódik az ajkam. Imádom amikor nekem énekel. De persze a fél perces idillt valaki megint félbeszakítja.

- Hát nem édes? Pedig pontosan tudja, hogy már régen megbocsátottam neki, a kis botlását. Mert te nem voltál más csak egy apró hiba – hallok meg egy gúnyos hangot a hátam mögött, mire megfordulok. Nem akarok hinni a szememnek, de mégis igaz. Leena áll velem szemben, egy kihívó vörös miniruhában, ami kiemeli a tökéletes alakját. Káprázatosan néz ki. – Ó, vagy azt hitted ez a felkonferálás neked szól? – Kapja a szája elé a kezét, miközben gonosz fény gyúl a szemeiben. – Hát persze, hogy azt hitted. Buta naiv kislány. Megmondtam, hogy ő az enyém, hogy esélyed sincs arra, hogy megtartsd, hogy vissza fog jönni hozzám. Megspórolhattál volna magadnak némi szenvedést, ha időben feladod és hallgatsz rám. Ezt a dalt is nekem írta. Azt viszont nem értem, hogy mit keresel itt. Nikonak nem kellesz, jobban tennéd ha elhúznál. Lehet, hogy nem mondta még, de el fog venni feleségül és ezt már nem fogod tudni megakadályozni – vágja a képembe, miközben az orrom előtt megmozgatja a gyűrűsujját, amin egy jegygyűrű pihen, egy akkora gyémánttal ellátva, amiért egy rosszabb környéken simán levágnák a karját, miatta.

- Nincs mit mondanom neked. Nyertél – vonok vállat, mikor tudatosul bennem, hogy mekkora idióta is vagyok.

- Ahogy mindig kislány. Niko túl értékes hozzád. Sosem tudnád megadni neki, azt amit szeretne. Nem vagy egy nagy szám, se külsőre, se belsőre, ő viszont mindenből a legjobbat érdemli – gúnyolódik tovább.

- És te lennél a legjobb? – Húzom fel kérdőn a szemöldköm.

- Pontosan – bólint. – Jobb lenne ha elmennél, nem akarod látni, hogy milyenek vagyunk együtt – veti oda, mire tényleg elindulok a folyosón, be egynesen Alex szobájába.

-         Ahogy ismét a színpad széle felé nézek rájövök, hogy Lia nincs sehol. A helyén Leena áll. De vajon mi a fenét keres ő itt? Bassza meg… Tuti mondott valamit neki, ami miatt elment és talán mire leérek innen, addigra újra köddé válik. Én pedig nem tehetek semmit. A koncert maradék részében feszült vagyok, de szerencsére tudom palástolni az idegességem. Valószínű a whisky segít benne, ami a doboknál van bekészítve. Amint végre vége lesz, azonnal karon ragadom Leenat és a ma már jól hasznosított raktárba tuszkolom, nem törődve azzal, hogy rosszallóan néznek rám a többiek, amiért még csak le sem pacsizok vele.

-         Hogy kerülsz te ide? – Kérdezem azonnal.

-         Se köszönés, se szia, hogy vagy? – Húzza fel kérdőn a szemöldökét.

-         Leena, ne szórakozz. Mit csinálsz itt? Tudtommal nem volt megbeszélve, hogy jössz – morfondírozok el, azon, hogy vajon tényleg igazam van-e vagy esetleg egy betépett avagy ittas pillanatomban ide hívtam-e.

-         Nem, nem volt, de tudtommal a menyasszonyod vagyok és nincs szükség arra, hogy előre bejelentsem, hogy jövök. Hacsak, nem megint azt a kis ribancot hülyíted. Tudod csak azok a nők jelentik be előre, hogy mennek, akik nem akarják rajtakapni a pasijukat egy másik nővel. Félnem kéne ilyesmitől? – Néz rám kérdőn, de én csak a jegygyűrűt figyelem az ujján, amit nem értem ugyan, hogy miért, de újra viselni kezdett.

-         Elment az eszed? Miért van rajtad ez? – ragadom meg a csuklóját. – Mi nem vagyunk együtt. Nem vagy a menyasszonyom és nem tartozom neked elszámolással – akadok ki. – Menj haza, nincs kedvem hozzád – sziszegem. – Azt a gyűrűt meg kurva sürgősen vedd le még mielőtt valaki meglátja és téves következtetéseket von le. Ugyanis eszem ágában sincs elvenni téged.

-         A kurvád már látta, ha ettől tartasz és a helyedben még egyszer átgondolnám azt a kijelentésemet, hogy soha nem fogsz elvenni – dől a falnak, miközben elszántan néz a szemembe.

-         Te be vagy tépve? Soha, hallod soha, de soha, nem veszlek feleségül! És hiába mondtál Liának valami ostoba, hülye hazugságot, rövid távon belül meg fogja tudni az igazat. Nem értem mire jó ez neked – túrok a hajamba, amiből csöpög az izzadtság.

-         El fogsz venni. Előbb vagy utóbb – von vállat hanyagul.

-         Neked elmentek otthonról. Most mondtam, hogy ha pisztolyt tartanának a fejemhez, akkor se tenném. Inkább a golyót választanám.

-         Mi lenne ha lehiggadnál és ezt a kérdést elnapolnánk egy kicsit? – Néz rám kérdőn.

-         Tök mindegy, úgy is mennem kell – vágom rá, majd nyitnám is ki az ajtót, de megállít.

-         Beszélnünk kell – suttogja.

-         Kurvára nincs miről beszélnünk. El kell mondanom Liának, hogy csak elmebeteg vagy és nem a mennyasszonyom – nézek vissza rá, mire bizonytalanul az alsó ajkába harap.

-         Tényleg beszélnünk kell – suttogja újra, mire mély levegőt veszek és kérdőn nézek rá.

-         Mondd, de gyorsan. Dolgom van, nem érek rá.