122. Felfordítasz mindent

„Soha nem hittem volna, hogy az ember valakit ennyire megszerethet. Hány lány volt, istenem, hány lány, asszony, különböző városokban. Hosszabb, rövidebb ideig. Futó kalandok, néhány hónapos szerelmek. Beléjük bolondultam, tetszettek, jó volt velük szeretkezni, de mindig ott tudtam hagyni őket. Jött egy másik, egy kívánatosabb, kéznél volt... nem csináltam belőle gondot. Örültem, ha találkoztam velük, de soha nem vesztettem el egészen a fejem. Kiválasztottam őket, elejtettem őket. Szép, sima ügyek voltak. Soha nem hittem volna, hogy valakit ennyire... Talán azért, mert ő választott ki engem. Ezt mindig éreztem, hogy ő választott ki engem.”

Hat hónap letöltendő, egy kiömlött ital ennyibe került nekünk.  Csak megsemmisülten nézem, ahogy elviszik, fogalmam sincs, hogy most mi lesz. Ki fogja-e egyáltalán bírni? 

-          Lia gyere – simul Alex tenyere a hátamra, de csak a fejem rázom és nézem az ajtót, ami mögött eltüntették előlem, hátha valaki meggondolja magát, visszaadja nekem, hogy hazamehessünk. – Gyere – noszogat tovább, mire lehunyom a szemeim. Hánynom kell, szédülök, zúg a fülem és nem akarom felfogni, hogy a mentsváram is elveszik tőlem. Az embert, kihez volt értelme hazamennem, aki vigyázott rám, aki biztonságot jelentett és aki valami olyat adott, amit senki más nem. A lelkemet börtönbe zárják a testem pedig messzire viszik tőle. Még csak nem is láthatom… - Hazaviszlek hozzánk jó? – Terel ki Alex a teremből, de én még azt se realizáltam, hogy felálltam és az ajtóig jutottam.

-          Nem – csóválom meg a fejem. - Haza akarok menni – sóhajtom, legalább ott még van egy darabka belőle.

-          Kicsim nincs semmi baj, nem halt meg csak lecsukták. Fél évet ki fog bírni és elég sok pénze van azért, hogy külön kis cellát kapjon. Mintha nyaralna – próbál bíztatni, de én csak a fejemet rázom, mert nem tudom mi lesz ezek után. Ez nem rehab, amit akármikor elhagyhat, ahol kezelik a függőségét. Itt le fogják szarni, hogy elvonási tünetei vannak. Félek és aggódom érte és attól is tartok, hogy mi lesz velem nélküle. Ő volt aki a felszínen tartott, de hat hosszú hónapon át nélküle kell talpon maradnom és nem hülyeségeket csinálnom. Annyi mindent kell elintéznem, amit eddig ő csinált. Azt se tudom, hogy a számláit hogyan fizeti. És a gyerekei? Még nem is tudják, hogy az apjukat lecsukták. Karen mit mondd nekik, miért nem jön?

A gondolatok ezerrel cikáznak a fejemben olyan sok mindenre kéne megoldást találni, de nem lehet, ráadásul a sajtósok is veszett kutyák módjára a kapuban lihegnek. Meg tudnám ölni őket, amiért még ebből is hasznot akarnak húzni. Undorító ez az egész.

-          Vigyázok rád – ölel át Alex, majd utasításokat kezd osztani a saját embereinek, akik közrefognak minket megint és kivisznek az épületből, miközben ezerrel kattognak a fényképezőgépek és záporoznak a kérdések felém, de fel se fogom őket. Csak automatikusan megyek a pokolból jött édes ördögöm után. Ha ő nem lenne, valószínűleg még mindig a tárgyalóteremben ülnék. Ráadásul még a kérésemnek is engedelmeskedik, nem magához hanem tényleg hazavisz, ahol még ott terjeng Sean illata a levegőben, ahol a bögréje alján még ott van pár korty tea, ahol még minden ugyanúgy van, ahogy pár hete, mikor bevitték.

-          Menj haza Alex – dobom le a cipőim, majd egy szál cigivel a kanapéra telepszek. Egyedül akarok lenni, át kell gondolnom, hogy a következő fél évben mit fogok tenni, ugyanis ezen azóta nem kellett filóznom mióta megismertem Seant. Ő mindig tudta mikor hova kell menni, nem volt sok szabad percünk, de nem is unatkoztunk. Nem éreztem egy percig sem, hogy felesleges vagyok, mindig adott valami munkát a banda körül, ha kellett segítettem neki dalszöveget írni vagy kirittyentettük magunkat és csak mókából ketten parádéztunk hülyébbnél hülyébb ruhákban a városban, ha nem éppen a házban élveztük, hogy édes kettesben lehetünk.

-          Nem hagylak magadra – ölel át a kisördög, mire szomorúan rámosolyogok.

-          Menj el, nem lesz semmi bajom. Jade már biztos mérges, hogy hetek óta itt vagy, ahelyett, hogy hazamennél hozzá és az esküvőd szerveznéd – sóhajtok fel, mert tényleg nem normális, hogy állandóan mellettem van esténként hozzám bújik és nekem csinál kávét reggel, nem a mennyasszonyának.

-          Jade megérti – pislog rám azokkal a hatalmas óceánszínű szemeivel, amikbe talán még most is szerelmes vagyok. Nem lepődöm meg mikor közelebb hajol és nagyon gyengéden szájon csókol. Nem ez az első csók köztünk és nem is az utolsó. Ugyan hónapok óta nem feküdtünk le egymással, de még most is van köztünk valami, amit nem tudok hova tenni. Szerelemnek nem nevezném, de barátságnak se, viszont ahhoz se fogható, amit Sean iránt érzek. Zavaros az egész, mégis tudom, hogy sosem akarom elengedni Alexet magam mellől.

-          Szeretlek – suttogom őszintén.

-          Én is téged – ölel át szorosan. – Bár velem lettél volna betépve Vegasban -. súgja a fülembe, mire nagyot sóhajtok.

-          Jade a szerelmed – simogatom meg a hátát, mert tudom, hogy őt is zavarja, ami köztünk van és abban is biztos vagyok, hogy Jade se kezeli olyan lazán, mint ahogy mutatja.

-          Te meg a múzsám – von vállat.

Tovább körözöm a szobában, miközben a poharam kocogtatom. Nem tudom mit kéne tennem, semmi sem úgy alakult ahogy terveztem, sőt… Úgy érzem sikerült a legrosszabb pillanatot megtalálnom arra, hogy megpróbáljam visszaszerezni a nőt, akit szeretek. Mintha az egész világ ellenem lenne.

-          Befejeznéd végre? Kurvára idegesítő vagy – szól rám Brandon, de a fülem botját se mozgatom. Utálok várni a zöld jelzésre. Yv már hetek óta nyugtat, hogy nem most van itt az ideje annak, hogy megkeressem Liát. Szerinte teljesen össze van omolva és nem sülne ki semmi jó abból, ha beállítanék most hozzá és rázúdítanám, hogy mit érzek még mindig iránta. Ez az átkozott tétlenség viszont megőrjít. Mellette akarok lenni, vigyázni szeretnék rá, megvigasztalni, szeretni, viszont ez csak szerintem jó ötlet, mindenki más türelemre int. De mióta is vagyok én türelmes????

-          Megkeresem – jelentem ki, majd felhajtom az italom és az ajtó felé indulok.

-          Állj le – kapja el Brandon a karom.

-          Nem – sziszegem. – Szüksége van rám, én meg tudom nyugtatni és amúgy is, tudnom kell, hogy mi van vele. Csak azt hallom, hogy mackónadrágban és Sean pólójában ténfereg akár egy szellem a házukban és iszik, meg be van tépve. Tönkre fogja tenni magát és ti azt várjátok tőlem, hogy üljek ebben az átkozott szobában és várjak. De ez nem lesz jobb már, csak rosszabb, szóval oda kell mennem – csattanok fel, mert utálom, hogy mindenki mindig meg akar állítani. Miért tudják ők jobban, hogy nekünk mi a legmegfelelőbb? Honnan is tudhatnák? A francba velük… Én érzem, hogy mennem kell, ők pedig nem érthetik, hogy ami köztünk van az egy olyan kapocs, ami miatt ösztönösen érezzük, hogy mi a legjobb a másiknak és talán pont ezért is tudjuk nagyon bántani egymást. Tudom, hogy csak jót akarnak, de valahogy azt is érzem, hogy ha tovább várok azzal ártok neki a legtöbbet és persze magamnak is.

-          A szerelem elvette az eszed – áll az ajtóba Brandon. – Yvonne ismeri őt, talán jobban is, mint te. Ő tudja, hogy kell-e neki idő arra, hogy megnyugodjon eléggé ahhoz, hogy szembenézzen veled vagy nem. És ha nem emlékeznél utoljára Lia sem túlságosan örült a képednek. Lehet, hogy be sem enged – tárja szét a karjait, miközben megpróbál jobb belátásra bírni, de már nincs több türelmem tovább várni.

-          Állj el az utamból – zárom le a vitát egyszerűen.

-          Niko kérlek – csóválja a fejét, de nem érdekel mit mondd. Tudom mit kell tennem és nem azért jöttem Los Angelesbe, hogy tétlenül ücsörögjek. Azt otthon is meg tudtam volna tenni a saját házamba.

-          Állj el az utamból – szólok rá határozottan, hogy érezze nem viccelek és ha kell akár orrba is vágom azért, hogy kijussak azon az átkozott ajtón, ami mögé zártak, még akkor is ha nem szívesen bántom.

-          Hülyeséget csinálsz és a vesztedbe rohansz már megint, te fafejű barom – áll arrébb, de engem már nem érdekel mit mond, mert ki is száguldok az ajtón. A zsebemben ott van a cetli, amire a címe van felvésve, az utcán leintek egy taxit, aki a kapuig visz. Mély levegőt véve, teszem a kilincsre a kezem. Tudom, hogy nyitva van, ezt már sikerült kiszedni Yvből. Lassan sétálok a fákkal és virágokkal körbevett úton a ház felé, amit alig lehet látni a sok növénytől, hisz ez is a céljuk, elrejteni az egész palotát a kíváncsi szemek elől. A sós levegő nehezen jut a tüdőmbe, a tenyerem izzad, két hónapja ülök Los Angelesbe és mégis csak most láthatom őt újra. A házat meglátva nagyot nyelek, kitakarja az egész az óceánt a szeme  előtt, pedig tudom, hogy mögötte ott van a homokos part és a víz, aminek nem lehet látni a végét. Gyönyörű, nem is hasonlítható az én tornyomhoz. Az sötét és komor, ez pedig világos és pazar. Mégis az én falaim közt tudom, hogy boldogságra lelt, a lány, aki ide barikádozta el magát, ezen a helyen viszont csak egy pótlékot nyert, helyettem, ami nem elég és soha nem is lesz elég a számára, mert rám vágyik.

Valaki halkan kopog az ajtónkon, de tudom, hogy nem ő az. Ő nem jöhet haza hiába van napról napra egyre rosszabbul. És én se mehetek hozzá minden nap, mert nem engedik, hiába vagyok a felesége. Heti két nap  jár mindössze és akkor is csak egy óra, mintha embert ölt volna. Ha viszont nem ő az, akkor vagy Yv vagy Alex esetleg Andy zaklat, de semelyikükhöz nincs kedvem. A kopogás viszont nem marad abba és kezd idegesíteni, így felállok, hogy az ajtóig botorkáljak és elküldjem a pokolba azt aki már megint a nyakamon akar lihegni.

-          Jól vagyok – tépem fel az ajtót, de az ajtóban egy olyan ember áll, akinek a látványától is eláll a lélegzetem és hirtelen bele is szédülök abba, hogy a fekete pólóba bujtatott mellkasával szemezek, miközben ő csak szomorúan néz rám azokkal a hatalmas zöld szemeivel, amikbe képtelen vagyok belenézni.

-          Nem úgy tűnik, hogy jól vagy – suttogja, én viszont egyszerűen rácsapom az ajtót. Már csak ő hiányzott ide… Miért? Milyen bűnt követhettem el előző életembe, hogy ennyire szívatnak az égiek? Minek kellett ide jönnie pont most, mikor amúgy is szörnyen érzem magam? Amúgy is megesküdött, hogy soha többé nem keres, hogy békén hagy örökre, erre itt áll az ajtóban, a Seannal közös otthonom ajtajában, mint egy kísértet, aki mindig üldöz és nem enged.

-          Menj a pokolba – sziszegem az ajtónak, amit belülről zárok kulcsra, hogy véletlenül se jusson be, de meghallja.

-          Kulta, engedj be, beszélgessünk, kérlek – hallom meg a hangját, amitől megint lúdbőrözik minden porcikám. Kulta… De rég hallottam ezt a szót, hisz csak ő hívott így. Most is ugyanolyan gyengéden ejti ki ezt a szót, hogy beleremegek, mint mindig, mikor a szemembe nézve lágyan suttogta.

-          Tűnj el – csapok az ajtóra, hogy tudja nem akarom látni, bár valami azt súgja, hogy jobb lenne a karjába omlani és kisírni magamból a bánatom, de nem lehet. Neki nem… Ő okozta eddigi életem során a legnagyobb fájdalmat és ezt nem bocsátom meg neki soha. Már véget ért köztünk minden és nem hagyom, hogy újra visszatáncikáljon az életembe, mert őszeszélyessége épp nem talál magának más játékot Helsinkiben.

-          Nyisd ki – szól rám, én viszont eltávolodom az ajtótól, remélve, hogy csak egy rossz álom és ha visszafekszem a kanapéra, eltűnik. – Lia, beszélnünk kell, nyisd ki, mert nem megyek el addig, amíg be nem engedsz – szólal meg határozottan, de már nem érdekel, bekapcsolom a tv-t, hogy elnyomjam a hangját és magamra húzom a plédet, hátha akkor megszűnik létezni a külvilág, aminek ő is a részese. Egyáltalán, hogy jutott be a kapun? Persze… Yv és Alex nem zárják, hogy bármikor könnyedén be tudjanak sétálni hozzám és ellenőrizhessék, hogy még élek és nem a csilláron lógok. Percekig csönd van, ami megnyugtat, aztán valami csörömpölés hallatszik az emeleten, amire felkapom a fejem. Először az egyik fönti szoba ajtaja nyikordul meg, majd a lépcsőn hallatszanak fel a léptek. Talán megint csak az agyam játszik velem, bár napok óta nem nyúltam a kokainhoz, ugyanis az itthoni készletek kifogytak, így mégse vagyok biztos abban, hogy paranoiás lennék megint. Lassan ülök fel, majd a folyosó elé pillantok, ahol felbukkan Niko. A karján pár véres karcolás van, a hajában a rózsalevelek elárulják, hogy  hogyan is jutott be. Csak hagyj nyitva egy ablakot és bemászik rajta az ördög…

-          Ha nem húzol el, kihívom a rendőröket – fenyegetem meg, mert nem bírom elviselni, hogy megint itt van és megint nem veszi figyelembe, hogy én mit akarok.

-          Száz rendőr se tudna elvinni – simít végig a vérző karján, majd egyre közelebb lépked hozzám én pedig próbálok minél jobban a kanapé sarkába húzódni előle, de nem megyek semmire. Mire kettőt pislogok, már előttem térdel és olyan gyengédséggel néz a szemembe, amitől sírni támad kedvem.

-          Nincs rád szükségem, menj el, nem akarlak látni – kérlelem halkan, erőtlenül, de megint ellenállhatatlan késztetést érzek arra, hogy megöleljem, hogy hozzá bújjak és hagyjam, hogy a hosszú karjaival körbeölelje a testem, mint régen.

-          Nagyobb szükséged van rám, mint valaha Kulta – teszi a meleg tenyerét a térdemre. – Ha nem így lenne, talán nem lennék itt - cirógatja a lábam a hosszú ujjaival, nekem pedig ennyitől is a nyakamba szakad, amit hónapokig sikeresen elnyomtam magamba. Még mindig szeretem, annyira mint senkit és semmit az életemben.

-          Leenat hol hagytad? – Sziszegem. Muszáj támadnom, de ő csak lehajtja a fejét egy pillanatra, aztán újra rám néz.

-          Leena már nem az életem része. Mióta elvetélt nem láttam és nem is akarom többé látni – suttogja.

-          Gondolom fáj – állok fel, mert nem bírom tovább elviselni az érintését magamon.

-          Az fáj, hogy te nem vagy velem – szól utánam, én pedig lefagyok. Annyira őszintének hangzik és minden egyes szava olyan fájdalmasan cseng. – Még most is szerelmes vagyok beléd Kulta. Te vagy az egyetlen nő az életemben még mindig és te is maradsz. Tudom, hogy rossz az időzítés, de a klubban hazudtam. Nem Brandon és nem Yv az oka annak, hogy itt vagyok, hanem te. Vissza akarlak kapni és bármire képes vagyok érted. Ha kell megmászom az összes rózsalugast és ezer sebből fogok vérezni érted, de tudnod kell, hogy szeretlek – suttog halkan, továbbra is a kanapém előtt térdelve, nekem pedig olyan parányira szűkül a gyomrom, mintha már nem is lenne.

-          Elkéstél. Férjhez mentem Niko – nézek a szemébe. – Már nem akarlak – csóválom meg a fejem. – Menj el – sóhajtok fel.

-          Tudsz róla, hogy a szemeid mindent elárulnak? – Áll fel, miközben rám mosolyog.

-          És mégis mit árulnak el? – Kérdezem kissé gúnyolódva, bár fogalmam sincs arról, hogy miért nem hívom a rendőröket, ahelyett, hogy belemennék ilyen hülye vitákba…

-          Hogy szeretsz még most is – sétál megint közelebb.

-          Mi a fenének jöttél ide? – Csattanok fel.

-          Tudnom kellett, hogy hogy vagy – suttogja. – Látnom kellett téged. Muszáj a közeledben lennem Lia. Sosem mondtam el, hogy milyen nélküled, ahogy azt se, hogy mit jelentesz nekem. Hibáztam, mert soha nem éreztettem veled igazán, hogy az életemnél is jobban szeretlek. Az elején halálra rémített mit érzek és menekültem, aztán ott volt Leena, akitől nem tudtam elszabadulni, a düh, mert más pasikkal mulatsz, a féltékenység, próbáltalak eltaszítani és amikor sikerült, összetörtem. Hülye voltam és egy másik férfi karjába löktelek, te pedig hagytad, de nem hibáztatlak még akkor sem, ha életed legostobább döntése volt, hogy hozzámentél Seanhoz, miközben mind tudjuk, hogy belém vagy szerelmes. Mi összetartozunk és ezen semmi nem változtathat már – csóválja a fejét.

-          A szerelem nem elég Niko. Nem értem mit vársz – tárom szét a karjaim. – Nem vagyok ennyire ostoba, nem követem el még egyszer ugyanazt a hibát, mert neked az a hóbortod, hogy belépsz az életembe felforgatsz mindent, majd angolosan távozol, mintha mi sem történt volna, én pedig romokban heverek újra és újra miattad. Megígérted, hogy hagyod, hogy boldog legyek – nézek a szemébe.

-          De nem vagy boldog – vágja rá.

-          Mert lecsukták a férjem – kiabálok rá, hogy felfogja végre, nem azért vagyok ilyen állapotban, mert nem érzem jól magam Sean mellett, hanem pont azért esem darabjaimra, amiért nincs itt.

Olyan elveszettnek tűnik már megint, én pedig nem bírom tovább, hogy egy karnyújtásnyira van tőlem. Elé lépek és magamhoz ölelem, a szívem pedig megáll egy pillanatra dobogni, hisz olyan régen volt már, hogy a karomban tarthattam. A szerelem ismét lángolni kezd, olyan forrón, mint talán még soha, éget és fáj és gyönyörű mégis. Lia elfelejt levegőt venni, bénultan áll, miközben én csak szorítom magamhoz.

-          Te is tudod, hogy nem csak ez az oka – puszilok bele a hajába, aminek most is ugyanolyan illata van, mint utoljára, mikor szagoltam. Ijesztően sovány és ezt csak most érzem. A derekát a két tenyeremmel szerintem könnyedén át tudnám fogni, az egész lány csont és bőr, eltűntek az imádnivaló nőies domborulatok, amiket annyira szerettem rajta, de persze a szépségén ez se változtat semmit. Ő a leggyönyörűbb nő az egész világon.

-          Túl sokat képzelsz magadról – lök el magától, én pedig fájdalmasan rándulok össze, amiért eltaszít. Be kell bizonyítanom neki, hogy még most is ugyanúgy érez, mint az elején, így ismét utána nyúlok, a hajába túrok és megcsókolom. Szükségem van a csókjára, az ízére, a bőrére az illatára. Csak most, hogy ismét éreztem milyen őt ölelni jövök rá, hogy mennyire hiányzott. Nélküle tényleg egy hulla vagyok vissza kell kapnom bármi áron, mert ha nem akkor feleslegessé válik az, hogy élek és otthon akár lehet az is az első dolgom, hogy felkötöm magam az első fára. Nem csókol vissza azonnal, ellenáll nekem, ami dühít, de a kitartó ostrom meghozza az eredményt, az ajkai lassan elnyílnak, a karjai pedig a nyakam köré fonódnak. Ennyi kell, hogy a mennyben érezzem magam, hogy megszűnjön a külvilág és minden más. A csókja az összes sebemre gyógyírt jelent. Reményt ad, hogy talán ismét az enyém lehet.

-          Adj egy esélyt – súgom a szájába. – Csak egyetlen esélyt és ígérem, hogy a tenyeremen hordalak, hogy soha többé nem okozok fájdalmat és olyan boldoggá teszlek, amilyenné te teszel engem – próbálom meggyőzni, hogy fogadjon vissza, bár tudom, hogy nem vagyok tisztességes Seannal szemben, de nem is érdekel, hisz ő sem volt az. Pontosan tudta, hogy Lia engem szeret és azt is, hogy én is szeretem őt, mégis elcsábította és elvette feleségül, miközben ő is a volt nejét szereti.

-          Nem – lépe el tőlem, majd idegesen a hajába túr. – Szeretem Seant és ő nem csak hiteget – ingatja a fejét, nekem pedig megint belesajdul a szívem a tudatba, hogy az én hibám, hogy ennyire ragaszkodik hozzá.

-          Esküszöm Lia, hogy szeretlek. Mit akarsz? Mit tegyek? Mondd meg, hogy hogyan bizonyítsam be, hogy képes vagyok téged boldoggá tenni és megteszem. Mindent megadok neked amit akarsz csak hagyd, hogy melletted legyek életünk végéig – kérlelem halkan.

-          Neked elment az eszed – nevet fel.

-          Neked ment el az eszed, ha egy apád korú pasival akarod leélni az életed, akibe nem is vagy szerelmes. Komolyan tőle akarsz gyerekeket? Fogni akarod a kezét, mikor túllövi magát? A kurva életbe, gyűlölöd ezt az életet. Utálod Los Angelest, utálod ezt a hatalmas házat amibe semmi otthonos nincs, utálod, hogy Sean olyan, mint az apád volt, utálod, hogy írnak rólad az újságok és nem élhetsz nyugodtan. Én meg tudom adni amit szeretnél. Veszünk Helsinkiben egy kicsi, barátságos házat mi festjük ki ketten, berendezzük, megkérem a kezed, ahogy azt illik és nem részegen Vegasban veszlek el egy kósza ötlet miatt. Összeházasodunk, elviszlek nászútra, gyerekeket csinálunk, én zenét írok, te pedig segítesz nekem, ha elakadok, vagy akár te is csinálhatnál egy kiadót vagy akármit. Értesz a zenéhez talán jobban, mint bárki akit ismerek. Az összes dalom neked írnám és a lányunknak. Boldogok lehetnénk és élhetnénk nyugodtan – fakadok ki.

-          Mivel vagy te jobb, mint Sean? – Néz rám kérdőn, én pedig nem értem mire akar kilyukadni. – Ugyan nem drogozol, de mivel jobb, hogy állandóan iszol? Téged is követnek az újságírók, turnézni mennél és állandóan egyedül hagynál a gyerekkel, akit szülnék neked. Ugyanolyan lenne az élete, mint nekem, sose látna. És honnan veszed, hogy Helsinkiben akarok élni? Miből gondolod, hogy nem szeretem Los Angelest? – Néz rám kérdőn.

-          Oké, tőlem itt is élhetünk és ha azt akarod nem turnézom többé – tárom szét a karjaim, mert érte még a zenélésről is lemondanék könnyedén, hisz nélküle még abban sincs sok örömöm. – Az lesz, amit te akarsz. Ha nem akarod, hogy zenéljek, hát nem zenélek. Van elég pénzem ahhoz, hogy életünk végéig ne legyen gondunk rá.

-          Soha nem mondanál le értem a zenéről – csóválja meg a fejét hitetlenkedve.

-          De igen. Ha ez az ára annak, hogy velem legyél, akkor megteszem. Nem ér semmit a zene és semmi más nélküled. Felfogod végre, hogy te vagy az életem?

Nem akarom hallani, amit mond. Egyszerűen lehetetlen az egész. Zene nélkül meghalna és amúgy sincs semmi értelme annak, hogy itt van. Miért sétálnék bele még egyszer ugyanabba a csapdába? Sean mellett lenni biztonságos, könnyű és felszabadító, Niko viszont kiszámíthatatlan, nehézfejű, képtelenség vele élni és olyan nehéz ennyire szeretni. Persze az is tény, hogy már egy csókkal és pár mondattal sikerült még jobban megkavarni a katyvaszt a fejemben.

-          Nem – csóválom meg a fejem, erősnek kell lennem, még akkor is, ha annyira csábító, hogy ismét a karjába olvadjak. – Nem érsz annyit, hogy megtegyem ezt Seannal. Ő szeret és mellettem állt mikor te nem – nézek a öld szemekbe, amik szomorúan csillognak.

-          Ha szeret elenged, mert ő is tudja, hogy én vagyok neked az egyetlen  - nyúlna értem, de ellépek előle, még azelőtt, hogy hozzám érhetne. Nem bírnám elviselni.

-          Undorító amit csinálsz – csattanok fel, ahogy végiggondolom, hogy mi is történik körülöttem. – Miért nem akkor jöttél, amikor ő is itt volt? Miért nem tisztességesen akartál küzdeni értem, ha ennyire fontos vagyok neked? Miért akkor bukkansz fel, mikor tudod, hogy relatív könnyű célpont vagyok? Sebezhető és ijedt? Miért nem akkor csengettél, amikor akár ő is ajtót nyithatott volna? Nem mertél vele szembenézni, most viszont, hogy hűvösre vágták megjelensz, hogy elszédíts. Hánynom kell tőled – vágom a képébe, mert valamit mondom kell, hogy eltűnjön.

-          Hogy miért nem jöttem? Mert megígértem, hogy adok időt, hátha boldog leszel. Feküdtem eddig a kibaszott kanapémon és ittam, mert annyira fájt, hogy férjhez mentél máshoz, hogy megmozdulni se akartam és nem is tudtam. Vártam, hogy megöljön a kín érted? Arra vártam egészen eddig, hogy a szívem megálljon és ne dobbanjon többet, mert úgy fájt, hogy nem vagy velem. Annyira hiányoztál, hogy fel akartam kötni magam vagy agyonlőni, tökéletesen mindegy volt és innom kellett, hogy ne tudjam megkötni azt a kibaszott kötelet, mert valami azt súgta, hogy talán egyszer, ha eleget vezekeltem mindazért, amit veled tettem, besétálsz az ajtómon és megbocsátasz nekem – kiabál hevesen gesztikulálva a kezeivel.

-          És mi változott? – Nézek rá hitetlenkedve, mert minden szava hazugságnak tűnik. Lehetetlen, hogy ennyire szenvedett. Nem bírom elképzelni és nem is akarom.

-          Yvonne – suttogja lehajtott fejjel, nekem meg leesik az állam. Tudom, hogy Yv nem ért egyet a döntésemmel, mégis hihetetlennek tűnik, hogy pont ő rugdosta volna el Nikot idáig, hisz az is köztudott, hogy ő sem a szíve csücske. Nincs időm ezen gondolkodni, mert a csengő megszólal én pedig magának az ördögnek is kinyitnám, csak mentsen ki ebből a beszélgetésből.

-          Szia – néz rám Ezra az ajtóban egy pillanatra, majd a fényképezőgépét kezdi nyomkodni.

-          Hello – állok el az újából, hisz az első tárgyalás óta nem láttam.

-          Talán nektek is Texasban kellett volna maradni a farmomon – sétál miközben tovább kutat a gépén.

-          Talán – bólintok szomorúan, mire felkapja a fejét és beleszimatol a levegőbe.

-          Ki van itt? – Néz rám kérdőn.

-          Niko Koskinen – lép elő a zöld szemű szörnyeteg a konyhából, majd a kezét nyújtja.

-          A finn – mosolyodik el Ezra mindent tudóan, majd kezet ráz vele, aztán a zsebébe túrva két zacskót dob le az egyik szekrényke tetejére. – Igor küldi, azt mondja ajándék, mert rádfér – fordul felém, miközben én csak pislogok a kereskedelmi mennyiségű kokainra és fűre. Ennyit senki nem ad csak úgy ajándékba, így elhúzom a szám. – Azt mondta majd valamikor beugrik megnézni, hogy hogy vagy – fordul a gépe felé. Mintha a sejtésem beigazolódna… Valamit biztos, hogy akar. Csak tudnám, hogy mit hisz azóta a majdnem pofon óta nem is találkoztunk és valahogy jobb is volt ez így a számomra. Nem akarom látni, főleg nem úgy, hogy Sean nincs a közelben. Ki tudja mitől pöccen be Igor. Ha őszinte akarok lenni félek tőle.

-          És te miért jöttél? – Próbálom kizárni Nikot a tudatomból.

-          Voltam ma Sean-nál. Szarul van, de mosolyog – kacsint rám, nekem pedig megremegnek az ajkaim. Sírni szeretnék, annyira hiányzik és annyira féltem. – Azt mondta, hogy eleget gyászoltad annak ellenére is, hogy nem halott, szóval rugdossalak el fürdeni, szívjunk el egy cigit, igyunk meg pár pohár whiskyt és húzzunk el bulizni. Rám van bízva a szórakoztatásod, amíg ki nem jön – borzolja össze a hajam, mire elmosolyodom. Ez Seanra vall. Még úgy is, hogy ő börtönben van és elvonási tünetekkel küzd, mosolyog és rám gondol. Vigyáz rám úgyis, hogy nem lehet velem. Ez a különbség közte és Niko között. Ezért nem adom fel őt soha valakiért, aki semmit nem tett még értem azon kívül, hogy elcsavarta a fejem és összetörte a szívem. – Mire vársz kislány? – Húzza fel kérdőn az egyik szemöldökét, mire Nikora nézek, aki csak toporog és bámul, de nem mozdul.

-          Menj el – nézek a zöld szemekbe.

-          Nem – csóválja meg a fejét.

A fotós fickó még most sem szimpatikus, hiába volt végig velünk mikor hárman turnéztuk végig a fél világot. A drog, amit ajándékként hozott szintén nem túl bizalomgerjesztő, ahogy az Igor név emlegetése sem, amit Alex szájából már túl sokszor hallottam és mindig olyan aggodalmaskodva ejtette ki, mintha folyamatosan attól félne, hogy a pasi egyszerűen elviszi Liát magával valami messzi helyre és eladja prostinak. Eszem ágában sincs távozni, de Lia úgy tűnik nem akar velem egy levegőt szívni, Ezrára viszont hallgat, mikor azt mondja neki, hogy menjen nyugodtan készülni és felsétál az emeletre.

-          Szóval kihasználod, hogy Seant sittre vágták? – Kérdezi a pasi kérdőn, miközben rágyújt egy cigire és otthonosan mozogva kiszolgálja magát a whiskyből. Rám se néz csak kérdez, mintha semmit sem számítana mit felelek.

-          Szeretem Liát – jelentem ki határozottan, miközben meglepve veszem tudomásul, hogy nekem is tölt egy pohár italt.

-          Ő is szereti – nyomja a poharat a kezembe.

-          Ő csak a fiatalságát szereti – sziszegem, mert dühít az egész helyzet.

-          Ezer meg egy fiatal kis ribanc caflat utána mégse vette el eddig semelyiket – mosolyodik el magabiztosan.

-          Nem érdekel – vágom rá. Nem érdekel senki véleménye én csak vissza akarom kapni azt ami az enyém. Márpedig Lia az enyém és örökre az is marad még akkor is ha ezerszer hozzámegy Seanhoz akkor is. Engem szeret ez pedig többet jelent, mint bármilyen papír.

-          Pedig érdekelhetne Niko – ül le a kanapéra, mintha csak az övé lenne az egész ház. A szemei megvillannak, valami furcsa őrület csillog bennük, ami ugyan nem ijesztő, de mégis elgondolkodtat. Valószínűleg nem véletlen, hogy Ezra itt van, ahogy az sem, hogy Sean legjobb barátja. Az is furcsa, hogy Lia ennyire hallgat rá, mintha pusztán csak azért bízna benne, mert a férjével jóban van. – Nincs itt keresnivalód. Őt örökre elvesztetted. Nézd megértem, hogy szeretnéd visszakapni, azt a testet bárki akarná akár az élete árán is, de ő már nem az a butuska kislány, akit bábként rángathattál, mert vakon szerelmes volt beléd. Megváltozott, felnőtt, nő lett belőle. Egy erős nő és ezt nem neked köszönheti, hanem Seannak. Ő hagyja, hogy az legyen aki, szereti a szörnyeteget is, aki benne lakik, a kábítós, pulton táncolós, korlátokat nem ismerő vadmacskát, akit te képtelen vagy kezelni. Csak féltékenyen figyeled minden mozdulatát, ahogy ringatja a csípőjét, az ajkait amikor beszéd közben mozognak és minden egyes lélegzetvételét ki akarod sajátítani, ahelyett, hogy élveznéd az irigykedő pillantásokat. Ez nem szerelem, hanem megszállottság. Nem tiszta érzés, hanem elmebeteg. Hiába tartasz minket őrültnek, mi vigyázunk rá mégis hagyjuk őt élni. Fogadd el, hogy ő már Seané. Mellette szabad, de mégis van hova hazamennie, bármit is tesz, bárhogy is viselkedik. te ezt sosem tudnád megadni neki – néz mélyen a szemembe.  

-          Mit tudsz te rólunk? – Kérdezem feszülten.

-          Végigcsináltam veletek egy turnét – nevet fel. – Attól még, hogy a gépem mögé bújtam, mindent láttam, talán tisztábban is, mint hinnéd. Gyönyörű volt az általatok alkotta háromszög. Mindketten küzdöttetek Cornelia kegyeiért, Sean nyert, te pedig csúfosan elbuktál. Fogadd el a vereséget méltósággal – jelenti ki nyugodtan.

-          Azért, mert betépve összeházasodtak nem azt jelenti, hogy elvesztettem – kötöm továbbra is az ebet a karóhoz, mire rekedten felnevet.

-          Hányszor küldött el józanul is a pokolba? – Néz rám kérdőn. – És mikor kijózanodott, szerinted megbánta, hogy a felesége lett?

-          Semmi közöd nincs az egészhez – vágom a képébe. – Szeretjük egymást és nem számít más. Vissza fogom kapni, ezt akár Seannak is megmondhatod. Ő az enyém – sziszegem.

-          Látod ez a különbség köztetek. Ha Lia akar menni Sean el fogja engedni. Ő nem a tulajdonaként kezeli, hanem önálló emberként. A te szerelmed önző Niko, így nem lehet szerelemnek nevezni, mert a szerelem sosem önző – ingatja a fejét, amivel végképp feldühít.

-          Ha Sean boldoggá tenné, nem lennék itt. De Lia csak mellettem lehet boldog és én annak akarom látni, éppen ezért nem önzőség, hogy vissza akarom kapni. Az viszont igen, hogy egy olyan férfi, aki az apja lehetne, magához láncolja.

-          Tévedsz. A kor semmit sem számít és nem mellékesen Sean soha semmire sem kényszerítette. Lia döntött és nem melletted. Tiszteletben tarthatnád ezt és a házasságukat is, bár könnyű úgy papolni, hogy a férje nincs itt – zárja le a vitát köztünk, bár mindketten tudjuk, hogy ezzel még semminek nincs vége.

-          Az esze őt választotta, a szíve viszont egy hideg téli napon engem és azóta is engem akar csak – suttogom.

121. Balszerencsét hozol

„Minden igaz művész legalább négy ember: egy lángész, egy ostoba fajankó, egy szent és egy szerencsétlen börtöntöltelék drámai megtestesítője.”

-          Ne menj el – kap Sean azonnal a derekam után, amint ki akarok szállni a vízből, majd nevetve ránt vissza magához.

-          Készülnünk kell – kacagok, mikor a hajamba túr és megcsókol.

-          Nem érdekel – suttog a számba, miközben úgy bújik, akár egy gyerek. Napok óta ilyen. Édes, elbűvölő, olyan, minta mire számítottam tőle akkor, amikor hozzámentem. Velem van mindig, ha el kell mennie visz magával még a stúdióba is, mintha nem tudna nélkülem lélegezni sem. Tökéletes szimbiózisban élünk mióta se anyu, se Daisy nem vendégeskedik nálunk. Még arra is sikerült rávennem, hogy jöjjön ki velem az óceánhoz korán reggel, ha már közvetlen partszakasza van, pedig eddig szinte sosem akarta kitenni a lábát a házból, most viszont amint felkelt a simogatásomra és magához tért szinte azonnal rábólintott a dologra, mintha tudná, hogy ezzel az aprósággal tud a legboldogabbá tenni. Végre sikerült teljesen összecsiszolódnunk. Nikoval természetesen mozogtunk együtt, Seannal viszont sokszor útba voltunk a másiknak eddig, most viszont könnyedén segít ki a kádból, majd csavarja körém a törölközőt, hogy aztán magát is szárazra törölje, utána pedig köntösbe bújva vacsorázzunk a teraszon, semmiségekről csevegve, egymást etetve, mint a szerelmes tinik.

-          Hé szexi, mit szól a feleséged ahhoz, hogy bőrnaciban fogod ma riszálni magad a színpadon? – Nézek végig rajta, mikor a gardróbból előkeveredik, erre viszont egy olyan mosolyt kapok, amitől a gyomrom görcsbe rándul és úgy is marad.

-          És neked szivi mit szól a férjed ahhoz, hogy nyálcsorgatva fogod bámulni a bőrnaciba bújtatott seggem, egy szál fehérneműben? – Karolja át a derekam lazán, mire nevetni kezdek.

-          Nem féltékeny típus, megbocsátja – vonok vállat incselkedve.

-          Az én feleségem egy sárkány, de tudod imádja, ha bőrgatyában rohangálok, szóval azt hiszem nekem se lesz ebből otthon problémám – túr a hajamba, majd megcsókol úgy, hogy elkezdek azon gondolkodni, milyen lehet valakinek a karjaiba olvadni.

-          Szeretlek – suttogom.

-          Én is tündérke – kacsint rám, majd elenged, hogy felcsatolja az óráját. – De nagyon sokkal fogsz jönni, ha Andy nem válik be a dobok mögött – nevet fel, mire nagyot sóhajtok. Ettől kicsit én is tartok. Elvégre én ajánlottam Liam helyére, aki elvonóra ment és talán sosem tér vissza a bandába, mert Sean mellett túl nagy a kísértés, hogy tovább drogozzon, az viszont a házasságába, sőt talán az életébe is kerülhet. Valamiért mégis bízom Andyben, tudom, hogy kiváló zenész, hogy könnyen illeszkedik be bárhová, bár furcsa a nagyöregek közt egy huszonnyolc éves srác és csak remélni merem, hogy nem ijed meg a feladattól. Na nem mintha az én őrült Andym bármitől is megijedne.

-          Menni fog – húzom fel a farmerom cipzárját, aztán elkobozom Sean egyik trikóját, amiből nagyjából mindenem kiesik, de legalább kényelmes.

-          A firkászok majd jól kicikiznek, mert egymás cuccait hordjuk – nevet fel Sean, amint meglát. Rajta az én karkötőm van, én viszont csak mosolygok az egészen.

-          Még jó, hogy nem olvasunk újságot – húzom fel a csizmám, majd nekiállok bedobálni a cuccaim a táskámba.

-          Én szoktam – ránt vállat, miközben ő is nekiáll pakolni, csak jóval nagyobb pakkal készül, elvégre zuhanyoznia is kell koncert után és váltás ruha se árt. – Tele van velünk még mindig az összes lap – süllyeszt el egy törölközőt.

-          Szerintük jó útra térítettelek? – Húzom fel kérdőn az egyik szemöldököm, mire hangosan nevetni kezd.

-          Valami olyasmi – bólogat, mire én is felnevetek. Sean talán sosem volt a rossz úton. Ő pontosan azon halad mindig, amin haladnia kell. Nem mondom, hogy nem csinál baromságokat és a heroinfüggősége néha nem ijeszt meg mikor hajnalban nekem kell összekaparnom a fürdőszobapadlóról vagy kivakarni a saját hányásából, esetleg átölelni az izzadságtól nedves, remegő testét éjjel, mikor a szervezete úgy dönt jelzi, hogy abba kéne hagynia, mégis, ha nem ilyen lenne, talán nem szeretném.

Valahogy nem lepődök meg, hogy mikor utolérem a konyhapulton két-két csík kokain pihen. Nem kérdezek semmit, könnyedén szippantom fel a fehér port. Ha ő velem van még ettől se vagyok paranoiás. Ő megvéd, elűz minden szörnyet és ennyi a lényeg.

-          Nem vagy szívesen látott vendég a házamban – sziszeg Alex, mikor meglát a kapuban.

-          Kicsim – szól rá figyelmeztetően Jade, aztán megöleli Yvonnet, aki behúzza a csomagjait.

-          Segíteni jött – szúrja közbe, majd eltűnik az emeletre vezető hosszú lépcsősoron.

-          Segíteni mi? – Húzza fel Alex a sötét szemöldökét hitetlenkedve, de nem áll az ajtóból.

-          Talán tud – karolja át Jade fél kézzel a derekát.

-          Vagy csak tovább rontja az egészet. Nem kell nagyobb szarba keverni, mint ami már van – túr a hajába.

-          Gyere – int Jade kedvesen, mire Alex morogni kezd. Megértem, hogy nem vagyok a szíve csücske, hisz a maga módján már tudom, hogy szereti Liát. Van köztük valami, amire nem lehet magyarázatot találni. Nem szerelmesek egymásba, de nem is mondható, hogy a kapcsolatuk baráti lenne.

-          Miért jöttél vissza? – Támad nekem, amint becsukódik mögöttem az ajtó. Remegő kézzel tölt magának egy pohár whiskyt, majd rágyújt egy füves cigire, aminek a füstjét egyenesen az arcomba fújja. – Azt mondtad neki, hogy lelépsz, hogy véget vetsz ennek, hogy nem kínzod többet, mégis itt vagy – néz rám dühösen. – Menj vissza a jeges pokolba, ahonnan jöttél és hagyd őt békén – issza ki a kristálypohár tartalmát majd a falhoz csapja az egészet.

-          Alex – szisszen fel Jade, mintha érzékeltetni akarná vele, hogy túl messzire megy, a kis buzi viszont nem így gondolkodik.

-          Semmi Alex! Épp elég baja van már így is, nem kell még ez az önző fasz is a nyakára. Tűnj el innen – sziszeg.

-          Elég volt – csattant fel Jade, majd a pillantása ellágyul mikor Alex egész testében megremeg és olyan dühösen néz rá, hogy a lány helyében valószínűleg még én is megijednék.

-          Szeretem – bököm ki, az egyetlen érvet, ami mellettem szólhat. Tudom, hogy ebbe a vitába nem mehetek bele, ha nyerni akarok Alexet az én oldalamon kell tudnom és meg kell győznöm arról, hogy nem vagyok akkora patkány, mint amekkorának tart.

-          Ha szereted sosem mész el, nem bántod meg és nem vágod a fejéhez, hogy az ő hibája, hogy a ribancod elvetélt – kiabál rám, mire összerándulok. Igaza van… Még akkor is, ha ezt sosem ismerném el neki. – Sean karjába lökted, Seannal viszont egy rakás probléma jár – sötétül el a pillantása. olyan, mintha aggódna, mintha komolyan féltené Liát valamitől, amiről csak ő tud. És Jade… Mert egyértelmű, hogy az apró lány érti miért viselkedik ennyire elborultan a pasija, aki alapjáraton nem normális, mégis volt valami a tekintetében, ami cseppet sem tetszett.

-          Miről beszélsz? – Kérdeztem mélyen a kék szemekbe nézve, amik olyan hatalmasak voltak, mintha csak egy kisfiúhoz tartoztak volna. Talán, mert a tulajuk tényleg csak egy kisfiú volt minden szempontból. Elvégre alig ér a mellkasomig, képtelen felnőni és felnőttként viselkedni, nincs benne semmi ami férfivá tenné, csak egy öregedő gyerek, aki valószínűleg nem is akar ezen az állapoton változtatni.

-          Semmi közöd hozzá – vágja rá, majd egyszerűen hátat fordít. – Adok egy tanácsot te fasz. Húzz el, minél messzebbre, nem hiányzol még te is az életéből – sziszegi, akár egy kígyó, miközben hátra se fordul, egyszerűen a füstölgő cigivel és egy üveg whiskyvel a kezében felriszálja a seggét az emeletre és még csak arra se méltat, hogy kifejtse milyen problémák is járnak Seannal.

-          Ne nézz így. Gyűlöl és jogosan – suttogja Jade, hosszan bámulva Alex után.   

-          Ő dugta meg a nőt, akit én szeretek – csattanok fel, mert kezd elegem lenni abból, hogy mindenki rám fúj és engem utál.

-          Lia szívesen kefélt vele. Lehet, hogy van amit jobban tud, min te – villantja rám a szemeit, nekem meg a pillantásától is megremeg a testem. Belegondolni is rossz az egészbe….

Nem vagyok meglepve. Teltház van odakint, Andy ugrál folyamatosan és a karját lengeti, mint egy bespeedezett Duracell nyuszi. Valószínűleg ő se tiszta már. A többiek az alkoholtól és a fűtől kábultan hevernek a kényelmes bőrfotelben, csak Sean józan. Még, de már kész is a szurija, látom az arcán, hogy imádja, hogy ott van a szereleme a kezében. Nehezen talál vénát, szinte már lehetetlen is ez a küldetés, a lábaiba szúrta hetek óta a heroint, hogy pihentesse a karját, de most már ott sem talál semmit, így visszatért a kezéhez, azok viszont még nem teljesen gyógyultak. Mégis talál egy jót, a szeme felcsillan, a szája kicserepesedik, a keze megremeg.

Valóban a heroin az igaz szerelme. Könnyedén szúrja magába tűt, meg se rezzen, elmosolyodik mikor a vér a tűbe áramlik, elkeveredik az anyaggal, aztán belövi magába az egészet én pedig elmormolok egy csendes imát abban bízva, hogy nem ez az utolsó lövése.

Talán még az apámnál is jobban függ a cucctól, olyan arcot vág, mintha épp a mennybe menne. Ez az élete és ez lesz a halála is, ebben már biztos vagyok. A tagjai szépen lassan ellazulnak, a remegése megszűnik, száll, repül valahová ahová én nem mehetek utána.

-          Te is akarsz egyet? – Néz rám Max kérdőn.

-          Nem – csóválom meg a fejem, majd ráncba szalad a homlokom. – Te ugye… - kezdek bele, de már tudja mit akarok.

-          Belefutok párszor még mindig. Én is függök tőle és Sean mellett valljuk be lehetetlen lenne megállni, hogy néha-néha ne nyúljak vissza hozzá. Aki egyszer belezúg a heroinba kicsim, az sosem fog elszakadni tőle. Mattnek se megy, az anyád is beleszalad, ahogy Pam is és én is. Persze már sosem lesz olyan, mint az első. Nincs olyan extázis, de az emléke… – nyel nagyot, miközben elsötétül a pillantása. – Az emléke sosem fog megkopni és mindig kergetni fogjuk az első sárkányt, ami megjelent előttünk. – Amíg nem próbálod nem érted – ingatja a fejét. - De tudom, hogy parázól a hernyótól. Jól is teszed, életveszélyes szerelem alakulhat ki köztetek. De ha csak kicsit meg akarod tapasztalni, hogy milyen, akkor tudok egy módszer rá. Nem kell szúrni, bár úgy a legjobb, de sokaknál így is megteszi a magáét – kacsint rám. Tudom, hogy ő az-az ember, aki ha teljesen magánál lenne, soha de soha nem bátorítana arra, hogy próbáljam ki milyen, még ha nem is vénásan. De valami benne is munkálkodik. Az a Max van előttem, akivel gyerekként utaztam. Aki szintén a heroin kábulatában élt, aki két csík kokó nélkül az ágyból se volt hajlandó kimászni. Van valami veszett csillogás a szemében, mint akkor. Rémisztő.

-          Mit vettél be? – Nézek végig rajta, mire kivillantja a fogait, beletúr a zsebébe és felmutatja, mi az oka annak, hogy ilyen. - Oxiycontin – bólintok. Olyan, mint a heroin, de a Maxhez hasonlóaknak, jóval könnyebb hozzájutni hiába vényköteles fájdalomcsillapító. A metadon mellett gyerekként állandó jelenlévője volt a gyógyszeres szekrénynek, Matt úgy fogyasztotta turné idején, mint más a gumicukrot, hisz olyankor nem volt könnyű rendes droghoz jutni, ami megbízható embertől jött.

-          Nem lesz baj, csak kicsit lazulunk – ölel meg, mire mosolyogva bólogatok. Egy kis lazulás elvégre senkinek sem árt. A kokain is előkerül, ahogy a whisky készletet is feltölti pár asszisztens, így pedig már semmi gátolhatja meg azt, hogy mindenki elengedje magát, aki az öltözőben tartózkodik. Valahogy én sem tudok kimaradni ebből, talán, mert nem is akarok. Megint az édes tudatlanság sűrű felhőjében kötök ki, a paranoia valahogy messziről elkerül, ha Sean mellettem van, csak a kellemes érzés marad, a csodás zsibbadtság, a világ ahol minden vicces és ahol bármit szabad. Ilyen az ő élete és mikor az enyémmel egybefonódott valahogy én is jobban belecsöppentem az egészbe.

A hangfalakból dübörög a rock and roll, mindenki kiütve rázza magát a klubban, miközben Sean a színpadon riszálja magát. Cirkusz kell a népnek, hát itt megkapják. Csak Liát nem látom sehol, mintha a föld nyelte volna el, pedig tudom, hogy valahol itt kell lennie. Valahol a közelben van, érzem, tudom, nem bírom megmagyarázni, de a telepátia ennyi idő után is úgy működik köztünk, ahogy soha senki mással nem működött. Kilométerekről is képe lennék kiszúrni a jelenlétét, olyan kisugárzása van. Egyszerűen fejbe kólint, a szívem a torkomban dobol tőle, olyan sebesen, mintha épp egy maratont futottam volna le. Mi ez, ha nem színtiszta őszinte szerelem? Már csak attól is megőrülök, hogy tudom a közelemben van. Persze nem mindenki örül a jelenlétemnek, Alex úgy mérget, mint egy betolakodót szokás, meg se próbálja leplezni, hogy nem örül a képemnek és inkább osztozna az asztalon egy döglött csótánnyal, mint velem.

Mégse tudok vele foglalkozni, mert Lia hirtelen felbukkan a pultnál, a lélegzetem pedig elakad. Gyönyörű és mégis ijesztő. A szemei üvegesen csillognak, az egész lány csontsovány és sápadt, mégis olyan, mint maga a megtestesült álom. Nevet, mosolyog beszél egy ismeretlen fickónak, miközben el-eltéved a pillantása Sean felé. Az ujján lévő gyűrű megcsillog a reflektorfényben, a szívem pedig megint belehasad, hogy nem én húztam az apró karikát az ujjára, hogy nem rám mosolyog, miközben az én zeném hallgatja.

-          Hello kedveseim – csendül fel Sean hangja, mire az egész tömeg elhallgat. – Hoztam nektek ma egy kis újdonságot, mert nagyszerű közönség vagytok – nevet fel, mire a lányok egy emberként sikítanak fel, Lia meg csak mosolyog az egészen. – Mint tudjátok harmadszorra is elkeltem – emeli fel nevetve a kezét, hogy megmutassa neki is van egy ugyanolyan gyűrűje, mint annak a nőnek, akit szeretek. A féltékenység az ereim marja már megint, meg tudnám ölni puszta kézzel, amiért kérkedik is azzal, hogy a pultnál álló égi tünemény a felesége. – Az én kicsi gyönyörűségemnek íródott ez a dal – mosolyog tovább, miközben felvesz egy gitárt. – Hol vagy tündérem? – Kiáltja el magát, mire Liát valaki felrakja a pultra, ő pedig puszit dob Seannak, amibe úgy érzem beleőrülök. Ha Yv nem fogná meg a csuklóm valószínűleg törni zúzni kezdenék, de időben lenyugtat. Hidegvér… Igen, hidegvér kell ide. Nem lesz könnyű. Tudtam, előre megmondta mindenki, mégis fáj és a szívem meghasad, ahogy látom őket. – Tudjátok, hogy az a dögös bige ott a pult tetején, a nejem, aki képes esőt csinálni, ha szárazság van itt bent? – Bök a mellkasára, mire lehunyom a szemem. Szereti… Nincs jogom belerondítani ebbe, még akkor se ha én is szeretem, jobban, mint az életem. Egyetlen csókjáért képes lennék odaadni neki az összes eddigi évem, egyetlen mosolyáért pedig a hátralevőket is.  De ez már semmit sem kéne, hogy számítson. Nem szabadna, hogy fontos legyen. Ő már nem így érez irántam, már nem én vagyok az igazi, nem én jelentem a szerelmet a számára.

-          Fejezd be – csíp bele Yvonne a karomba, mire zavartan nézek rá.

-          Ezt most miért? – Dörzsölgetem a bőröm, ugyanis cseppet sem finomkodik. Talán az irántam érzett dühét próbálja így levezetni, de nem lehet dühösebb, mint én saját magamra.

-          Tudom mi jár a fejedben és nem mész vissza Helsinkibe. Ismerem, jobban, mint bárki más, szóval elég legyen. Szedd össze magad – pirít rám, mire mély levegőt veszek. Igaza van. Meg kell próbálnom, még akkor is, ha vissza fog utasítani százszor is. Amíg egy szikrányi esély van arra, hogy érez még irántam valamit.

-          Arra még nem gondoltál Yv, hogy talán jobb lenne Liának, ha visszavinnéd oda ahonnan hoztad? – Néz rám Alex gyűlölködve, miközben egy üveg pezsgőt kortyolgat és Jade szomját simogatja.

-          Alex – szól rá a mennyasszonya, de őt cseppet sem érdekli az egész.

-          Tönkretette az egész életét, ha szeretjük Liát, miért akarjuk újra megkockáztatni, hogy megint összetörje ez a faszfej a szívét? – Néz végig az engem támogatókon kérdőn.

-          Sose bántanám többet. Szeretem – jelentem ki határozottan a szemébe nézve. – Tudom, hogy elszúrtam, de ő az életem.

-          Elég érdekesen mutattad ki eddig – sziszegi vontatottan.

-          Seannal látnád inkább? – Kérdezi Yvonne, mire a kertitörpe elkomorul.

-          A te lelkeden fog száradni, ha ez az egész rosszul sül el megint – jelenti ki Alex, majd feláll, becélozza Liát és vissza se néz többé az asztalunk felé.

-          Annyira szeretlek – ugrok Sean nyakába, mikor lejön a színpadról, ő pedig olyan szenvedélyesen csókol szájon, hogy legszívesebben berángatnám az öltözőbe, annak ellenére is, hogy ezen a napon ez lenne már a sokadik együttlétünk. Nem tudom megunni, figyelmes, odaadó és csodálatos mindig, ha éppen nincs annyira rápörögve a drogra, hogy másra nem tud koncentrálni.

-          Én is tündérke, én is – dönti a homlokát az enyémnek és úgy néz a szemembe. A szürke szemekből áradó nyugalom átragad rám is, beszív megint a saját kis világába, ahol minden csendes, hiába üvölt a hangfalakból a zene, egy helyre, ahol ketten vagyunk, ahol béke van és ahol senki nem bánthat minket. Miután lezuhanyozik, átöltözik és letudja a kötelező köreit kézen fog, hogy kimenjünk mi is bulizni, arra viszont semelyikünk sem számít, hogy egy rég látott emberbe botlunk bele. A tüdőmben reked a szufla ahogy végignézek a fekete farember és tornacsukába bújtatott hosszú lábakon, a keskeny csípőn, majd felnézek az arcába, ami most is fehér, makulátlan és gyönyörű, a haját pedig betűrte a fekete sapka alá, annak ellenére is, hogy idebent negyven fok van. Lazán dől a falnak, miközben azokkal a hihetetlenül zöld szemeivel minket néz. Olyan, mint egy kígyó, nekem pedig remegni kezd a térdem. Nem teheti ezt velem, nem és nem. A testem úgy reagál rá, mint legelőször, a szívem a torkomba kúszik és nehezen veszem a levegőt is, miközben a tenyerem izzadni kezd, Sean viszont finoman cirógatja a csuklóm belső felét, hogy lenyugtasson.

-          Hello – köszön, magabiztosan és még egy mosolyt is megereszt én pedig szívem szerint orrbavágnám, amiért visszajött.

-          Mit keresel itt? – támadok neki, ugyanis a régi érzéseim azonnal a felszínre törnek. Nem csak a szerelem, a gyűlölelt is, ennyire heves érzelmekkel pedig nem tudok megbirkózni. Túl váratlan az egész.

-          Yvonnet kísértem vissza és Brandonnak is kellek – von vállat. – Hogy vagytok? – Kérdezi higgadtan és kedvesen, mire sírva tudnék toporzékolni. Hogy lehet ennyire nyugodt, mikor én… Én megint nem tudok uralkodni magamon.

-          Azt mondtad, hogy békén hagysz. Megesküdtél – sziszegem dühösen. Semmi mást nem akarok csak, hogy tűnjön el és ne kavarja fel az egész életem újra.

-          Tündérke – csitít Sean, miközben átöleli a derekam, hogy véletlenül se ugorjak neki Niko torkának. – Köszönjük jól, remélem tetszett a koncert – mosolyog gond nélkül arra a férfire, akibe tudja, hogy szerelmes vagyok még most is, annak ellenére is, hogy ő férjem.

-          Mint mondtam nem miattad jöttem – néz Niko a szemembe, majd elmosolyodik, de ebbe a mosolyba semmi őszinte nincs. – Furán jött volna ki, ha nem jövök ide köszönni – néz rám, én meg azt kívánom, hogy bár soha többé ne tette volna be a városba a lábát. – A koncert pedig jó volt, gratulálok – nyújt kezet Seannak, aki el is fogadja, én pedig szédülni kezdek. Nem értem miért van itt, hogy miért ilyen kedves Seannal, hogy a férjem miért viselkedik így. Mintha kirántották volna megint a lábam alól a talajt és ez cseppet sem tetszik.

-          Majd még biztos találkozunk. Jó mulatást – mosolyog Sean rendíthetetlenül, miközben finoman tolni kezd a pult elé, én viszont csak bámulok a zöld szemekbe, hátha elárulják nekem, hogy a gazdájuk miért tért vissza, miért kínoz még most is és én miért szeretem és gyűlölöm egyszerre. – Gyere – súgja a fülembe halkan, majd egy pohár whiskyt nyom a kezembe, amit azonnal lehúzok. Alexék asztalánál ott ül Yv, aki még csak ide se jött köszönni, viszont valahogy rávette Nikot, hogy idejöjjön. Elárult a legjobb barátnőm pusztán azért, mert hozzámentem valakihez, aki neki nem tetszik. Remek… Kezdem azt hinni, hogy meg fogok őrülni, megint megfordult körülöttem az egész világ és ehhez nem kellett több, minthogy a macskaszemű finn szívrabló besétáljon megint az életemben. Épp nagy kortyokban nyelem az italom, mikor valaki meglök és a pohár tartalma rámborul. Morcosan nézek egy kigyúrt pasasra, aki a merényletet elkövette ellenem, de úgy tesz mintha ott se lennék. Sean könnyedén teszi a férfi vállára a tenyerét.

-          Bocsánatot kérni ki fog? – Kérdezi mosolyogva, mintha csak a fiával beszélne.

-          Szedd le rólam a kezed haver – sziszegi a férfi.

-          Meglökted a hölgyet, illik elnézést kérni –oktatja ki, mire a rosszarcú pasas végignéz rajtam majd elvigyorodik.

-          Hölgy? Inkább csak egy ribanc – röhög fel, mire Sean feláll a székről.

-          A feleségemről beszélsz haver – löki meg, mire közéjük állok.

-          Hagyd, nem történt semmi – csitítom Seant, de látom a szemén, hogy eleget ivott és szívott ahhoz, hogy az agya kellően eldurranjon.

-          Álljatok le még most – lép a pult mellé Dawn, a régi főnököm figyelmeztetően, de az idegen pasi, már orrba is vágja Seant, miután engem ellökött mellőle a férjem pedig nem marad adósa. Mire bárki is észbe kaphatna már előkerül egy kés is a fickó zsebéből, de szerencsére senki nem sérül meg, hiába ütik egymást úgy, mintha az életük múlna azon, hogy ki juttatja a másikat nagyobb monoklihoz. Az egyik biztonsági átdob a pult biztonságos részére ugyanis fél perc se kell ahhoz, hogy a részeg csőcselék tömegverekedést produkáljanak és elkezdjék szétverni az egész klubot, ami addig tart míg ki nem érnek a rendőrök. Nem egy ember veszi fel a nyúlcipőt, amint megjelennek, majd szépen lassan több ember bilincsbeverése után eljutnak hozzánk is, de Sean és az izomagyú fickó nem akarják továbbra sem abbahagyni a verekedést, míg szét nem szedik őket, a kés miatt pedig azonnal megmotozzák mindkettejüket. Sean zsebében ott lapul egy tasak kokain, amit már késő lenne eldobni. Sokkosan bámulom, hogy hogyan húzzák hátra a kezeit, majd bilincselik meg és viszik el miközben felsorolják, hogy mik a jogai. Az egészből csak annyit fogok fel, hogy egy apró lökés és bunkóskodás miatt lecsukják. Megszegte a próbaidőt, ebből pedig lehetetlen lesz kimosni.

-          Lia, hívd az ügyvédem – tagolja, mire rémülten bólogatni kezdek és remegő kezekkel nyúlok a táskámért. – Nyugodj meg kicsim nem lesz semmi baj – csitít, miközben én a kocsiig kísérem aztán az egyik zsaruból azt is kiszedem, hogy hova viszik be, mire pedig kettőt pisloghatnék szirénázva hajtanak el vele, Alex pedig felszakadt szemöldökkel de mellettem terem és átölel, miközben nézem a távolodó autót és azt se tudom mihez kezdjek.  

-          Mi a fene történt? – Követem Yvet, mert az asztalunktól szinte semmit nem lehetett látni, csak annyit, hogy mindenki verekszik mindenkivel és egy srácnak még Alexel is sikerült összeakadni, ő viszont a mosdóból jött és elhaladt a balhé mellett, amit szerencsére épségben megúszott.

-          Sean összeverekedett valakivel, a rendőrök drogot találtak nála és elvitték – fogja meg a kezem, majd a kijárat felé kezd húzni, arra amerre a kertitörpe is eltűnt. Lia remegő kezekkel ül az egyik padon és sír, miközben cigizik, Alex pedig valakivel telefonon kiabál.

-          Hé, jól vagy? – Lépek Lia mellé, aki csak mered maga elé, de nem szól egy szót se. A könnyek némán potyognak a szeméből.

-          Oké, indulunk – kapja el Alex a kezét, majd egy taxiba tuszkolja és eltűnnek. Yvonne nem teketóriázik, azonnal ő is fog egy autót és indulunk is utánuk. A legközelebbi rendőrőrsön kötünk ki, Lia egy öltönyös pasassal beszél, minden bizonnyal Sean ügyvédjével, aki aprókat bólint, majd eltűnik, ő pedig leroskad egy székre és megint sírni kezd.

-          Hozzak valamit? – Lépekk mellé, mert nem igazán tudom, hogy mit is kérdezzek. Fogalmam sincs miért van ennyire kiborulva. Sean maximum kap egy kis ejnye bejnyét és ennyi.

-          Húzz el – mered rám villámokat szóró, kivörösödött szemekkel.

-          Nem lesz semmi baj – ülök mellé nagyot sóhajtva, mert a fél karom adnám azért, ha segíthetnék és a támasza lehetnék.

-          Nem lesz semmi baj? – Emelkedik két oktávot a hangszíne. – Megszegte a próbaidejét, le fogják csukni a franc se tudja mennyi időre. Börtönbe viszik – kiabál hisztérikusan, mire ledöbbenek. Nem tudtam, hogy ennyire súlyos a helyzet, így viszont legalább értem miért remeg és sír. Nem bírom türtőztetni magam, könnyedén átölelem a vállát, a gyomrom pedig beleremeg ebbe az apró ártatlan érintésbe. Zokogva dől a mellkasomra, én meg simogatom a hátát. Órákon át ülünk a kemény székeken, míg az ügyvéd elő nem kerül. Lia azonnal felpattan és kérdezgetni kezdi, én pedig elszomorodom. Szerelmes belé, annak kell lennie, máskülönben nem aggódna így és nem borulna ki ennyire.

-          Látni akarom – kiabál, mire Alex mellette terem és csitítani kezdi, de nem megy sokra.

-          Hagyd abba, mert te sem vagy tiszta és téged is simán becsukhatnak – suttogja neki, én pedig csak most fogom fel, hogy ő is be van állva, mint a gerely ennek ellenére bejött vele a rendőrségre önként és dalolva, vállalva a kockázatot, hogy ellene is eljárást indítanak.

-          Nem érdekel – kiabál magából kikelve. – Látni akarom Seant. Magának meg azért fizetünk, hogy hozza ki a cellából – néz mérgesen az ügyvédre.

-          Nem fogják elengedni – feleli a férfi higgadtan, mintha már hozzá lenne szokva az ilyen kitörésekhez. – A bíróság fog dönteni róla, de minden bizonnyal nem kap több esélyt és nem tud alkut kötni. Túl sokszor játszottuk el, hogy bevállalja a rehabilitációt, a mostani drogteszten pedig Sean elmondása szerint is meg fog bukni. Sajnálom, de egyenlőre nem tehetek semmit. A verekedés miatt nem kerül bajba, de a kábítószerrel való visszaélés vádja áll – csóválja a fejét.

-          Ki kell hoznia. Ha nem kap heroint, ki fogja nyírni magát – roskad magába még jobban, miközben a remegő alsó ajkát harapdálja.

-          Óvadék? – Dobja fel  Alex az ötletet kábán, miközben Liát próbálja nyugtatni, akit Yvonne karol át, hogy egyáltalán meg tudjon állni a saját lábán.

-          Már kérvényeztem, de minden bizonnyal vissza fogják utasítani – sóhajt nagyot a férfi.

-          Látni akarom – jelenti ki Lia ellentmondást nem tűrően. Olyan elveszettnek tűnik és mégis olyan gyönyörű, nekem pedig beleszakad a szívem, hogy ilyen állapotban kell látnom.

-          Megpróbálok mindent – bólint az ügyvéd, aztán eltűnik, majd pár perc múlva int, hogy Lia menjen oda hozzá.

-          Az egész a te hibád – néz a szemembe dühösen, mire zavartan nézek rá. – Mióta megismertelek csak bajt hozol a fejemre. Tűnj el a pokolba innen – sziszegi.