35. Az ördög a színfalak mögött van

Sziasztok!
Van pár bejelentenivalóm ezért vesztegetem a drága időtöket.
Mivel két suliba járok egyszerre (igen, tudom túliskolázott leszek), ezért mostantól csak heti egy friss van. Hogy melyik napon az meglepi, de a heti egyet tuti, hogy tartani fogom. Próbálok némi előnyt kovácsolni magamnak ismét, ugyanis vizsgaidőszak kezdetekor lehet, hogy jól fog jönni, mert ha nincs előnyöm és nincs időm írni, akkor az finoman fogalmazva is szívás. Nem szeretnék egy hónapos szünetet tartani a suli miatt, az azt hiszem nektek se jó.
Persze ha nagyon elkap netántán a gépszíj (amire nálam van esély) és brutálisan jó fej akarok lenni (ami ugye a ti érdeklődéseteken is múlik) akkor ez sem szentírás és lehet lesz heti kettő is belőle.
Aztán a második napirendi pont, hogy a chat azért van, hogy használjátok, DE NEM azért, hogy reklámozzatok. Nincs bajom a linkcsere kéréssel, eddig azt hiszem mindenkit kiraktam (ha valakit nem az visítson és intézkedem) viszont nagyon szépen megkérek minden kedves írópalántát, hogy ne hirdessen már ott ahol az olvasóimmal kommunikálok. Nem hirdetőoszlopnak van kitéve, szóval kifejezetten örülnék, ha nem annak használnátok. Ha valakinek valami nyűgje van ezzel kapcsolatban az írjon bátran mailt (kesha420@gmail.com) 100%, hogy válaszolni fogok, mert mindenkinek válaszolok mindig.
Asszem ennyi. Remélem mindenkinek minden tiszta. Ha bármi kérés, kérdés, óhaj, sóhaj, panasz van akkor írjatok mailt, keressetek meg facebookon, msn-en, postán, stb. és reagálni fogok.
Millió puszi:
Kesha
****

"Miért mondják: szerelmes? Azt kellene mondani: megszállott. Az ördög csak kivételesen száll meg valakit, általában nők háborítják meg az embert. Mindenki elveszti miattuk egy időre önmagát. A szép asszonynál nincs nagyobb boszorkány. A szerelem igazi neve: fogság."

- Biztos nem jössz velünk? - susogom Leena fülébe a reptéren.
- Tudod, hogy vissza kell mennem Helsinkibe - mosolyog rám édesen. - De ha hamarabb végzek a munkával és a meghallgatásokkal utánad repülök - simít végig finoman az arcomon.
- Kellesz nekem - ölelem magamhoz szorosan.
- Aludj majd a gépen egy kicsit - simogatja a hátam. Igaza van, tényleg aludnom kéne. Túl hosszú volt ez a pár hónap, amit végigcsináltunk. Mindenkit megviselt és mégis pont ez a megtépázott idegrendszer, a kialvatlanság hoz minket egyre közelebb és közelebb. De most több, mint tizenkét órám lesz pihenni.
- Mennünk kell - szól rám Tia, majd átadja a jegyét és követi a többieket a gépre.
- Szeretlek - motyogja Leena könnyes szemekkel, aztán lábujjhegyre pipiskedi magát és megcsókol. A nyelvem gyengéden tolom át a szájába, próbálom elraktározni magamba milyen a csókja íze, a haja selyme. Túl régóta volt mellettem és most túl sokáig nem fogom látni. De legalább úgy tudom elengedni, hogy helyre jöttünk. Ez alatt a három és fél hónap alatt végig kitartott mellettem, sose emelte fel a hangját, nem hisztizett, egyszerűen a párom volt, aki támogat és érezteti velem, hogy mellettem áll, szeret. Minden koncerten ott állt Katjaval a színpad mellett, a végén a nyakamba ugrott, együtt távoztunk, együtt mentünk mindenhová, együtt csináltunk mindent. Úgy, mint régen. Nem tudom mi a változás oka, de nem is érdekel. Egyszerűen boldog vagyok vele. Sokkal könnyebb volt így végigcsinálni a sajtótájékoztatókat, a rádiós és televíziós interjúkat, a koncerteket, a fotózásokat, a rajongói találkozókat, a koncerteket, a próbákat, az after partykat.
- Hívlak - mosolygok rá, miközben letörlöm az arcáról a kigördülő könnycseppjeit. Nem bírok tovább rá nézni. Nekem is rossz, hogy el kell válnom tőle, a támaszomtól, a szerelmemtől.

Egy hatalmas füves placcra gurul be a buszunk. A színpadok már össze vannak szerelve, az emberek mégis úgy rohangálnak, mint a dolgos kis hangyák. Kiabálnak, futnak, az sem igazán érdekli őket, hogy maximum tíz fok van és halálra lehet fagyni. Tia irányít minket a saját színpadunk felé. Korán jöttünk, de érdekelt az előttünk lévő zenekar próbája. Le kell csekkolni a konkurenciát, hogy mit kell felülmúlnunk. Pici, két napos fesztivál, de nekünk ez is sokat jelent. Főleg itt Amerikában. Mikor Eero mondta, hogy több hasonlót is sikerült leszerveznie, majd kiugrottunk a bőrünkből, most viszont csak fáradtan vánszorgunk a színpad széle felé. Alig volt időnk kipakolni és enni valamit, már indulnunk is kellett. Felfedezem a saját technikusainkat, akik csak fejvakargatva néznek a színpadon álló bagázsra.
- Na, mi van? - veregetem vállon Richardot.
- Még saját technikusuk sincs, maguk hurcibálják a cuccaikat - néz elszörnyedve a színpadon álló népségre.
- Túl korán jöttünk - áll meg mellettem Tia is. - Ők még az elő előzenekar - húzza el a száját.
- És elveszett az énekesük - hallok meg még egy ismerős hangot. Hátra fordulva leesik az állam. Sean Benson áll mögöttem, hanyagul az egyik hangfalnak dőlve, cigi lóg ki a szájából, az arca nagy részét napszemüveg takarja, a haja, úgy áll, mintha belenyúlt volna a kettő húszba. Találkoztam vele már párszor, de azt hittem ismét a sitten van, kábítószer birtoklásért. Nem titok, hogy heroin függő és képtelen lemondani a szerről. Pedig már nem egyszer csukták le miatta, a karrierje is majdnem ráment, erre tessék. Még mindig itt van, él és virul. Még, hogy öregít a drog és a pia… Csak rá kell nézni. A pasi elmúlt negyven éves és még férfii szemmel is azt kell mondjam, hogy dögös. Magas, vékony, jól öltözött, laza és hihetetlen karakán személyiség.
- Hello Sean - nyújtom felé a kezem.
- Niko - biccent egyet, majd megszorítja a mancsom. - Kell valakinek egy kávé? - löki el magát a hangfaltól és a homlokára tolja a napszemüvegét. Félig felhúzott szemöldökkel néz ránk, majd mivel vagy fél percig csak lefagyva bámulunk rá, megrántja a vállát és elindul az öltözők irányába.
- Láttátok a szemét? - néz rám Tia elhűlve, mikor Sean hallótávolságon kívülre kerül.
- Azt a NASA is látja. A monokliját kisbolygónak lehetne minősíteni - suttogja Richard.
- Tényleg szép kis puklija van - dünnyögöm. Bár inkább sziklás hegységnek illik be a lila dudor a szeme alatt. Kíváncsi vagyok mi történhetett, de megtanultam, hogy jobban járok, ha nem kérdezek. Amúgy is kizökkent egy hangos csörömpölés és káromkodás. A színpad felé kapom a fejem, ahol a szőke ficsúr rugdos valamit, miközben úgy szitkozódik akár egy utolsó kocsis. Aztán meghűl bennem a vér. Nem akarok hinni a szememnek. Pedig minden tünet azt bizonyítja, hogy nem káprázik a szemem. A szívem feldübörög a mellkasomban, akár egy Ferrari motorja gyújtás után, a légzésem kapkodóvá válik, a térdem megremeg, a tenyerem izzadni kezd, miközben csak meresztgetem a szemem, a farmersortban és kapucnis pulcsiban lévő lány felé. Kócos, vékony, a szemei alatt hatalmas karikák éktelenkednek mégis lenyűgöző. A szőke sráchoz lépked, majd finoman végigsimít a meztelen vállán, hogy felhívja magára a figyelmet.
- Mégis hol a picsába voltál? - csattan fel a srác idegesen és úgy üvölt vele, mint a fába szorult féreg. - Eltűntél reggel! A kurva életbe Lia, már húsz perce ide kellett volna érned - kiabál tovább, olyan hangerővel, hogy zeng az egész fesztivál területe a dühös hangtól.
- Nyugi Andy, itt vagyok, kész vagyok, csinálhatjuk - mosolyog rá fáradtan, majd odabújik a mellkasához és átöleli a derekát. Idáig hallom, hogy az Andynek nevezett kitetovált, félmeztelen fickó felsóhajt, majd ő is átkarolja a törékenynek tűnő lányt. Engem pedig elönt a düh, a kezeim ökölbe szorulnak, a szart is ki tudnám verni ebből az ismeretlen fazonból, mert üvöltött vele és, mert… Nem! Nem vagyok féltékeny. Nekem ott van Leena. Ezt akartam, hogy Lia tovább lépjen. Megtette. Most mégis olyan pici a gyomrom, akár egy borsószem, vér helyett valami forró lávaszerű anyag kering az ereimben és perzsel, éget… Nagyon fáj. Zúg a fülem, úgy érzem, hogy a dobhártyám minden egyes szívdobbanásomtól berezonál. Hirtelen elengedik egymást, Lia a mikrofonállványhoz lép, körbenéz, megcsóválja a fejét, majd rámosolyog a mögötte állókra. Egy szőke lány levonul a színpad túloldalára, miután egy utolsó csókot nyomott egy piros hajú srác szájára, őt pedig még három lány követi. Törökülésben foglalnak helyet a másik oldalon, velünk szembe és áhítattal figyelnek. A szőke csaj a középső és a mutatóujját mindkét kezén keresztbe rakja és csak mosolyog a színpadon állókra.
- Egy, két… Egy, két, há’ és… - számol be a dobosuk, majd valami különleges és mégis kemény muzsika üti meg a fülem. A szemem mégis csak egy embert lát. Liát… Lágyan ringatja a csípőjét a zene ritmusára, aztán énekelni kezd. Nem csuklik el a hangja, csukott szemmel teszi a dolgát, a többiek pedig tökéletesen kísérik, mintha ő tartaná egybe az egész bagázst egyszerűen csak azzal, hogy ott van. Nem veszek észre semmit, amivel jelezne nekik, egyszerűen csak énekel és ennyi.
Hát mindenre számítottam, de arra nem, hogy itt fogok vele találkozni újra. Ambivalens érzések kerítenek a hatalmukba. Nem tudom, hogy sírjak, nevessek, üvöltsek, avagy meneküljek- e innen a lehető legmesszebb. De egyszerűen megbénít, hogy itt van. A lábaim a földbe gyökereznek, az agyműködésem leáll, nem találom a hangom, pillanatok alatt szétesem, csak attól, hogy itt van, pár méterre tőlem. Felkavaró látni. Hetek óta nem gondoltam rá úgy igazából, mindig volt valaki vagy valami, ami elterelte róla a figyelmem, csak az álmaimban kísértett. Persze valahol az agyam egyik elzárt kis rekeszében mindig ott motoszkált a gondolat, hogy egy görény voltam és bocsánatot kéne kérnem. Most viszont mindenre felszínre tör. De a sorrendek felcserélődnek. Fel kell cibálnom a hotelszobámba, szeretkezni akarok vele, muszáj megkapnom megint és majd utána bocsánatot kérek, aztán megint szeretkezünk és megint és megint és megint…
- Jó kis bige, honnan szalajtották Andyék? - jut el egy újabb hang a tudatomig.
- A volt gitárosuk nője volt. Állítólag a pasi túladagolta magát egy romantikus hétvége után. Túl sok volt neki a Barbie babából - röhög fel valaki.
- Joshua, akkora egy érzéketlen tuskó tudsz lenni - sziszegi a hátunk mögött a srác. Fél szemmel hátrasandítok. A pasi elég őrültnek tűnik. Feltűnő rúzs van a száján, lakk a körmén, az arca szinte lányos hatást kelt, a hangja és a testalkata viszont arról tanúskodik, hogy férfi az illető. A barna göndör tincsek a nyakáig érnek. A szemei óriásiak, talán a festék miatt. A bőre hófehér, bár van egy tippem, hogy ez is csak a púder hatása. Finn létemre én nem vagyok ennyire sápadt…
- Nem lehet mindenki olyan tüncibünci, mint te, kicsi cukorborsóm - suttogja a vele szemben álló fazon irritálóan magas hangon.
- Kapd be - vigyorodik el a furcsa fazon, majd a pillantásunk találkozik.
- Szeretnéd mi? - szól vissza neki a magas nyurga fazon.
- Nem is tudod mennyire - nyalja meg a szája szélét, majd perverz mosolyra húzza az ajkait és ismét rám néz. - Mi még nem találkoztunk - biccenti oldalra a fejét, aztán közelebb lépked hozzám. - Alex vagyok - nyújt kezet, amit el is fogadok. - Ez itt Joshua, a basszusgitárosom, az pedig Mark a dobosom - bök egy whiskyt vedelő fazonra, aki tisztes távolságból figyeli a színpadon próbáló bagázst.
- Niko - biccentek felé. - Tia, a kurvám, Richard a technikusom, a többiek pedig nem tudom hol vannak - húzom el a szám.
- Ó saját kurvád van? - nevet fel Alex. - Nem rossz. Nekem Mark a ribancom, igaz cica? - fordul hátra vigyorogva, majd ismét a szemembe néz. - De őt is elviselném - bök a fejével Lia felé.
- Ő nem kurva - sziszegem dühösen.
- Honnan tudod? - húzza fel kérdőn a szemöldökét miközben továbbra is pofátlanul vigyorog a képembe. - Visszautasította a pénzed? - néz rám ártatlanul pislogva, de valami ördögi fény táncol a szemeiben.
- Mi van Alex, most a nőkre fáj a fogad? Múltkor még valami technikus fiút próbáltál magaddal cibálni - hallom meg ismét Sean mosolygós hangját.
- Magammal is cibáltam nagypapi - vigyorog rá ez az elmebeteg, mire Sean arca elkomorodik. A kávés poharát felteszi az egyik doboz tetejére, majd kihúzza magát és fenyegetően felénk kezd lépkedni.
- Moderáld magad te kis pöcs, mert még a végén véletlenül valami a torkodon akad - lép elé és az ép szeme villámokat szór.
- Mi van, a nőkre már nem gerjedsz nagypapi? Az én seggem kéne? Hát azt nem kapod meg - vág vissza Alex. Mi meg csak állunk s nézzük a kis csatát.
- Takarodj innen - sziszegi Sean.
- Alex, indulj meg - szól rá a basszusgitáros, mikor a hozzánk képest törpe termetű srác nem mozdul.
- Úgyis az enyém lesz - vigyorodik el önelégülten, majd elindul a bandájával az öltözők felé.
- Tényleg van karizmája a kicsikének - lép mellém Sean és Liát kezdi bámulni, akinek az utolsó hangok épp most hagyják el a torkát. Valamit beszél a fiúkkal, akik huzigálni kezdik az erősítőiket valamerre egészen addig, míg Lia el nem mosolyodik. Ó, igen, az a mosoly… Még emlékszem rá, mennyire csodálatos, de most újra gyomorszájon ver, hogy látom. De ebben a pillanatban nem rám mosolyog, hanem arra a szőkére… Az agyvizem ismét forrni kezd.
- Ismered igaz? - néz rám Sean elgondolkodva.
- Találkoztunk már - suttogom. Szerencsére Tia lelépett, így nem veszi észre, hogy a lány a színpadon az, akitől óva intett a múltkor.
- Olyan érzésem van, mintha én is láttam volna már - bólint. - Jó hangja van, a teste se pite, csak kicsit sovány - néz végig rajta. És igazat kell adnom neki. Mióta utoljára találkoztunk, azóta rengeteget fogyott, de még most is gyönyörű. - Úgy látom készen vannak - mosolyodik el Sean. Halkan rimánkodom, hogy erre induljon el, de nem így történik. Felkapják a cuccaikat és a másik oldalon vonulnak le a színpadról.

- Képtelen vagyok rá - zihálom, miközben fel és alá járkálok az apró szobában. Yv mosolyogva néz rám, Ben és Tim a tükör előtt valami vad és őrült sminket varázsolnak magukra.
- Picim, menni fog - nevet fel Andy, aki a kanapén ücsörög, teljes nyugiban.
- De hánynom kell - nézek rá kétségbeesetten.
- Az a jó - kacag tovább bólogatva miközben a gitárjával bűvészkedik.
- Fulladj meg - nyöszörgöm.
- Lia - hallom meg Yvonne hangját, mire azonnal felé fordulok. - Hoztam neked valamit - mosolyodik el félénken és a táskájából előkap egy csomagot és felém nyújtja. A kíváncsiságom azonnal felkelti kikapom a kezéből a papírtasakot és kiveszem belőle az ajándékom. A lágy esésű piros ruha egyszerűen elkápráztat.
- Ezt te csináltad - nézek rá elképedve. Középsuliban mindig ruhákat rajzolgatott és néha a jobbakat meg is csinálta. Ez volt mind közül a kedvencem, így megjegyeztem magamnak.
- Aham - bólint félve. - Tetszik? - néz rám az alsó ajkát harapdálva, mire elképedve nézek rá, aztán kitör belőlem a nevetés és a nyakába ugrok.
- Köszönöm, köszönöm, köszönöm - ölelem szorosan magamhoz, aztán rájövök, hogy túl nagy a csend körülöttünk. Mindenki engem bámul. Az arcuk meglepettnek tűnik, még Yvé is.
- Mi a baj? - nézek rájuk értetlenül.
- Mosolyogsz - böki ki Yv csodálkozva.
- És hangosan nevettél - teszi hozzá Tim is elképedve.
- Rég nem csináltál ilyet - mosolyog rám Ben is, mire Andyre kapom a tekintetem. Ő pedig csak ül, furán vigyorogva, aztán felpattan elém lép és megpörget a levegőben, mire újra felkacagok.
- Ismét nevet - nevet fel felszabadultan Andy, miközben tovább pörög velem.
- Tegyél le - szólok rá. - Át kell öltöznöm - mosolygok rá és tényleg úgy érzem, mintha pislákolni kezdene bennem a fény, amiről már azt hittem kialudt.
A ruha úgy áll rajtam, mintha rám öntötték volna. Most picit sajnálom, hogy szőke vagyok és nem fekete, így kicsit cicababás ugyanis a ruha rajtam, a vérvörös rúzs viszont tökéletesen passzol az Yvtől kapott ruhakölteményhez, ami alig takar valamit a testemből és határozottan rafinált, egy rakás fekete bőrkiegészítőt aggatok magamra, így ellensúlyozva a csinibaba stílust. Pompásan érzem magam kivételesen. Úgy gondolom ebben a ruhában még az ördögöt is el tudnám varázsolni. Csak a probléma ott kezdődik, hogy tényleg olyan érzésem van, mintha az ördög itt járna a színfalak mögött. De nem lehet itt. Európában turnézik…

Végignézem a produkciójuk minden mozdulatát. Hibátlan az egész. A lány szinte ragyog, van benne valami veszélyesen vonzó. Viszont ha valaki a szemébe néz, akkor ott felfedezhet még valamit. Őrült fájdalmat, olyan veszteséget, amin nem sokan mennek át ennyi idős korukra. Állítólag még csak most lesz húsz éves. Ennyit tudtam kideríteni róla, meg azt, hogy nem zenész csak beugrott, mert nem volt más. Ahhoz képest pokoli hangja van. Kisujjából ráz ki mindent, mintha oda született volna a színpadra. Hasonlít egy régi cimborámra. Ő is mindig ilyen laza könnyedséggel állt odafent.
Kíváncsivá tesz mit tud még. Tudom, hogy hiba, hogy nem kéne érdekeljen, de nem lehet neki ellenállni. Van valami különös varázs a lényében. Ahogy elnézem nem csak én nem tudok nem rá nézni. Mindenki megbabonázva figyeli. Főleg a finn. Elbújt a színfalak mögött, de le se veszi a szemét lányról. Találkoztak már… Hát persze. Úgy belezúgott, mint vak a gödörbe. Mondjuk nem csodálom. Tényleg remekmű lett a kis csaj. Nem tudom kik hozták össze, de tökéletes géneket örökölt. Kár, hogy az apja lehetnék…
Cornelia. Még a neve is különleges, akárcsak azok a villogó zöldeskék szemek, amikkel folyamatosan pásztázza a tömeget. Mintha érezné, hogy valaki bámulja és nem pusztán azért, mert a színpadon van és énekel. Niko a plakátok mögött leskelődik, egyik cigit gyújtja a másik után, szerintem fel sem tűnik neki, hogy mit csinál. Vajon Cornelia is így oda van érte? Talán összetartoznak. Kívülről tökéletesen összepasszolnak. A törékeny védtelennek tűnő picike lány mellett jól mutatna a magas vékony és mégis szálkás finn. Bár a szépség természetét nem ismerem, de Nikohoz volt már szerencsém. Ugyan csak felületesen, de mégis… Érdekes pasas. Bizonyos szempontból szörnyű fickó, de van benne valami amitől nem mondhatom azt, hogy a fogait egyesével ütném ki ha tehetném. Kedvelem annak ellenére, hogy elég nagy seggfej tud lenni. Bár néha elég szemellenzős és nem látja a fától az erdőt. Szerintem azzal sincs tisztában, hogy beleszeretett a színpadon álló tündérkébe. Tündérke?
Tündérke! Ó, bassza meg, hát persze. Láttam már. És csak most esik le, mikor szakadni kezd az eső. Ironikus. Akkor is esett. Londonban. Eléggé szét voltam csúszva, a heroin nem tett túl jót aznap este, de összevesztünk Karennel és kellett valami, ami eltereli a figyelmem a romokban heverő házasságomról, ezért belőttem magam és ha minden igaz még piáltam is. Nem is keveset.
Tűzzel kínált. Elfogadtam. Aztán… aztán megcsókoltam. Az a csók. Azonnal felállt tőle a farkam. Édes volt és keserű. Lágy és szenvedélyes. Rövid és mégis hosszú. Emlékszem még álmomban is kísértett hetekig. A kabátom neki adtam. Emlékszem a kisírt szemeire és arra az édes ártatlan mosolyra, amivel megajándékozott, mikor felhúztam a cipzárt.
Olyan arcot vágott, mintha összetörték volna a szívét. Mikor is volt ez? Pár hónapja? Egy éve? Nem is tudom. Mióta Karentől és a srácoktól elköltöztem összefolynak a napok. A pia, a drog, a munka és a prostik nem épp tesznek jót a memóriámnak.

- Liát bámulod - hallok meg valakit megint a hátam mögül, mire ijedten rezzenek össze.
- Baszd meg Mika - szűröm a szavakat a fogaim között.
- Nem baszom meg. Mióta tudod, hogy itt van és fellép? - néz rám összeszűkült szemekkel.
- A próba előtt láttam meg - sóhajtok fel miközben visszafordulok a színpad felé és tovább bámulom a tüneményt.
- Mit fogsz tenni? - lép mellém.
- Nem tudom. Semmit. Fogalmam sincs. Beszélnem kéne vele - hadoválom.
- Szerintem meg békén kéne hagynod - sóhajt fel. - Ne okozz neki több fájdalmat. Nem érdemli meg. Hagyd, hogy lelépjen, nem kell tudnia, hogy itt voltál. Ha még nem látott maradjon is így - mondja halkan.
- Bocsánatot kell kérnem tőle - nézek Mikara.
- Nem kell - csóválja meg a fejét. - Niko, te nem bocsánatot akarsz kérni tőle, ez csak kifogás, mindketten tudjuk. Megint össze akarsz vele gabalyodni, de nem teheted meg. Kétszer felajánlotta már, hogy veled marad és te elzavartad. Hagyd őt békén. Ott van Leena, akit úgy néz ki kicseréltek és ismét visszaváltozott azzá a normális lánnyá, aki volt. Felejtsd el Liát - teszi a vállamra a kezét én viszont ismét felkapom a vizet.
- Mi lenne ha nem mondanád meg még te is, hogy mit tegyek? - csattanok fel, majd sarkon fordulok és az öltözőbe vágtatok, hogy átöltözzek és felkészüljek a koncertre.

- Andy, ugye nem baltáztam el? - nézek rá mikor végre levonulunk a színpadról. Félek a válaszától, mióta lejöttünk görcsbe áll a gyomrom.
- Viccelsz? Mókuska, megcsináltad - nevet fel és szorosan megölel. Mindenkiről patakokban folyik az izzadtság, de a vastaps még most is szól, hogy végleg levonultunk. Kár, hogy esett az eső… Ha az a tíz perces zuhé nincs, akkor azt hiszem minden flottul alakult volna.
Gyors zuhany után mindenki embert farag magából. A fiúkhoz valami producerféle megy oda, hogy beszélgessenek a lemezről, mi Yvvel viszont halálra unjuk magunkat.
- Nem nézzük meg a többi koncertet? - néz rám unottan.
- Menjünk - rántom meg a vállam, majd kézen fogom és bemászunk a tömegbe.
A kis színpadon dallamos rockzenét játszanak. Három srác áll odafent, elég fura szerzetek, de megnyerő a stílusuk. Aztán valaki megkocogtatja a vállam ezzel kizökkent a bámészkodásból.
- Szia tornádó - mosolyog rám a mögöttem álló.
- Oliver? - kerekednek ki a szemeim.
- Akkor még megismersz - nevet fel, majd közelebb húzza magához Lizát, aki vigyorogva bújik hozzá.
- Utolérted látom - kacagok fel.
- Utol és többé nem eresztem el - csókolja meg Oliver a lányt szenvedélyesen.
- Liza vagyok, múltkor nem jutottunk el a bemutatkozásig - húzza el Oli barátnője a száját, aztán elmosolyodik, átölel és két puszit nyom az arcomra. - Amúgy meg köszönöm. Ha nem csókolod meg, sose jön rá, hogy… Szóval érted - súgja a fülembe mosolyogva, mire ismét elnevetem magam.
- Értem és nincs mit - kacsintok rá. - De mit kerestek itt? - nézek rájuk kérdőn.
- Játszik ma a bátyám - adja meg Oliver a választ.
- Ó tényleg? Melyikük a tesód? - fordulok a színpad felé.
- Jaj, még csak ezután jönnek - magyarázza Oli. - Kb. tíz perc és színpadon lesznek - néz az órájára.
- A bátyád mindig késik - kuncog fel Liza, mire Oli elhúzza a száját, de azért bólint egyet, igazat adva neki ezzel.
Élvezzük a zenét, beszélgetünk, táncolunk és nevetünk. Oliver megdicsér, mert szerinte csodálatosak voltunk a színpadon én viszont biztosítom róla, hogy ez volt az utolsó alkalom, hogy énekeltem ennyi ember előtt. Nem vagyok zenész és nem is akarok az lenni. Viszont kivételesen tényleg jól érzem magam. Nem gondolok se Pete-re, se Mirára, se Nikora. Semmire. Egészen addig míg az utánunk lévő zenekar le nem vonul a színpadról és le nem szedik a plakátjukat, ami alatt a következő zenekar neve díszeleg.
- Na ne - nyögök fel. Csak álmodom. Nem lehet igaz. Nem és nem. De a fülembe kúszik a lányok sikolya. Mind egy szót skandálnak. Kulo.
- Mi a baj? - simítja a tenyerét Oliver a vállamra, mire a szemébe nézek. Bassza meg.
- Niko a testvéred, igaz? - kérdezem alig hallhatóan.
- Ismered a bátyám? - kerekednek ki a szemei.
- Ismered a finnjét? - szólal meg Oliverrel egyszerre Yvonne.
- A finnje? - ráncolja össze a szemöldökét Oli.
- Az első - hallok meg egy halk doromboló hangot, ami Andyhez tartozik.
- Mi van? - néz ránk Liza értetlenül.
- Ő a kincse - mutogat rám Oli elképedve.
- Te tudsz róla, hogy kultának hívott? - kerekednek ki most az én szemeim.
- Rólad beszél mindig, mikor segg részeg - bólint.
- Bassza meg - sziszegem és érzem, hogy kifut a vér az ereimből. Túl sok az infó. Nem akarom. Nem és nem. Nem akarok tudomást venni arról, hogy itt van. Le kell lépnem. Azonnal! De nem mozdul a lábam. Miért nem mozdul? Mennem kell. Muszáj. Gyerünk már.
Hiába rimánkodok magamba nem segít. A testem önállósítja magát és a színpad felé fordul, pont abban a pillanatban, amikor felállnak. Mika, Mad, Jari, Aleksi… Mindenki, kivétel Niko. Ő még kéreti magát. Addig nem jelenik meg, míg az egész tömeg nem kezdi a nevét hajtogatni, miközben ritmusosan összecsapják a tenyerüket. Ő pedig bevonul. Nem mosolyog, csak a szemeivel bűvöli a népet. Azokkal az átkozott, kinyomni való, káprázatos zöld szemeivel. A levegő a tüdőmbe reked. Hát mégis a színfalak között mozgott az ördög egész nap. Nem tudom miért, de felteszem a kapucnim és elindulok az első sor felé.
- Lia, várj - kiált utánam Yv, majd elkapja a csuklóm és jön velem. Ész nélkül lökdösöm arrább az embereket valami láthatatlan erő hajt felé. Mennem kell még akkor is, ha nem akarom. Látnom kell még akkor is, ha nem kéne. A közelében kell lennem még akkor is, ha veszélyes. Megint elment az eszem. Elvette minden csepp józanságom, pusztán azzal, hogy megjelent és elkezdte a csípőjét riszálni éneklés közben. Van benne valami furcsa, mintha keresne valakit a tömegben. Talán a menyasszonya is itt van. Engem nem láthat, a kapucni megóv. Különleges találmány ez. Én mindent látok, de engem senki, ha nem akarom. Biztos, hogy nem akarom, hogy észrevegyen? Nem tudom. Tényleg nem. Azaz, hogy ne tudnám. Akarom. Szeretném ha látná, hogy túléltem. Mindent túléltem. Túléltem, hogy meghalt a legjobb barátnőm, túléltem, hogy nem kellettem neki és azt is túléltem, hogy a férfi, akit utána közel engedtem magamhoz szintén távozott az élők sorából. Azt akarom, hogy nézzen a szemembe és bánja meg, hogy elengedett, de jöjjön rá, hogy már késő. Lássa meg, hogy tévedett, mert felnőttem. Nem vagyok egy ostoba kis csitri.
Még most is elbűvöl, még most is hevesebben ver a szívem a látványától, még most is érzem az illatát, még most is hat rám a varázsa, a hangja. Igen, még most is úgy gondolom, hogy ő a legcsodálatosabb férfi az univerzumban. Még mindig különleges és mesebeli. Még mindig az ő kezében van a gyeplő. Tudja mit csinál és azt is, hogy miért. Tisztában van vele, hogy a puszta jelenlététől elolvad bárki. Az összes lány, sőt még a fiúk nagy része is a tenyeréből eszik és még csak különösebb erőfeszítésébe kerül, hogy ennyire a hatása alá vonjon mindenkit. Elég a fekete festék, ami most is vastagon keretezi a szemét, elég, hogy magára rántott egy testére tapadó, fekete, könyékig felgyűrt ujjú pólót és egy szürke farmert ami épphogy a keskeny csípőjéig ér. A hatalmas övcsat eltakarja a hasa alján lévő kacskaringós mintákat, a vastag ezüst gyűrűk most is a kezén díszelegnek, ugyan úgy, ahogy a rózsafüzér is a nyakában lóg, annak ellenére, hogy cseppet sem hívő. A pulcsija nem ér le a nadrágja széléig, így egy két centis sávban látszódik a hófehér bőre a derekánál. A haját borzolja az esti szellő, bár enélkül is éppen elég kócos, mégis szexi. Igen, még mindig szeretem. De ezt ő sose fogja megtudni. Soha!
Fogalmam sincs mióta bámulom, de hirtelen felfogom a sorok értelmét, amiket elénekel és döntök. Látnia kell. Ki fog szúrni, tudom és érzem. Már így is percek óta bámulja az alakom, de tudom, hogy nem biztos abban, én vagyok-e a kapucni takarásában. Itt az ideje barátom, hogy biztos legyél a dolgodba. Kihúzom magam és leemelem magamról az eddig védelmet nyújtó anyagot. Egyenesen a szemébe nézek, látom, hogy elképed, de folytatja tovább a koncertet, én pedig elmosolyodom.
- Lia, menjünk, ebből baj lesz. Érzem - nyüszít fel Yv mellettem.
- Mindjárt - suttogom, de nem nézek rá. Niko tekintete az enyémbe mélyednek. Eszem ágában sincs elkapni róla a pillantásom, inkább kacérkodom vele. Megnyalom a szám szélét és tovább bámulom az arcát.

- Niko! Mi a szent Úr Istent csinálsz? - kiabál utánam Mad, mikor leugrok a színpadról, de tovább nyúzza a basszusgitárt, elvégre mégiscsak most jönnek a srácok szólói. Tényleg fogalmam sincs mit művelek, de látom, hogy ott áll az első sorban és engem néz és én nem vagyok képes ellenállni neki. Olyan, mint valami mágnes, vonz és akarom. Muszáj megérintenem, mert ha nem teszem, akkor abba belepusztulok. Amint a kordonhoz érek, sarkon fordul, elmosolyodik és elindul, egyenesen be a tömegbe. Az első sorban állók utánam kapnak, de én csak arra a szürke kapucnis pulóverre tudok fókuszálni. Nem tűnhet el. Most már nem!
- Niko, menj vissza - lép mellém a biztonsági őr, de nem hallgatok rá. Életem talán legnagyobb ostobaságát követem el azzal, hogy átugrom a kordont és bevetem magam a közönség közé, hogy követni tudjam. Lia ismét hátra pillant és egy másodperc elejéig ledermed. Nem számított rá, hogy ide is követem, de megtettem. Mégis megtettem.
- Niko - hallom a nevem ezer felől, de csak megyek előre, miközben jobbról, balról, elölről és hátulról is lökdösnek. Előrébb jár, folyamatosan hátra pillant a válla felett, én pedig megyek utána. Azaz próbálkozom vele, de nem egyszerű túljutni az embereken. A srácok nem hagyják abba a zenélést, tudom, hogy megint énekelnem kell és megteszem.
- With the venomous kiss you gave me, I'm killing loneliness… - búgom a sorokat, mire ismét megfordul és elkapja a pillantásom. Nem tudom eldönteni, hogy mi történik velem, csak azt tudom, hogy mosolyog. Rám mosolyog, a szemei huncutul csillognak, de nem áll meg. A dobhártyám zúg a kiabálástól, de egyszerűen minden összefolyik körülöttem, egyetlen egy embert látok tisztán és az ő.



A látszat sosem fontos. A lényeg mindig a részletekben rejlik. Az igazán okos emberek erre régen rájöttek már. Mindig a háttérmunka tesz sikeressé valamit. Ezer meg ezer szorgos kis hangya dolgozik egyetlen egyért. Hogy mi a jutalom? Sosincs jutalom. Maximum a lelkiismeretük marad nyugodt. Ők megtették amit kell. De mi van a királyokkal és a királynőkkel? Ők tükörbe tudnak nézni? Vagy csak pózer mosolyok mögé bújnak, miközben hányi tudnának saját maguktól? Mégis ők fürdenek a fényben, míg a többi kicsi hangya a sötétben dolgozik és úgy állítják be a lámpákat, hogy a fény tökéletesen süssön a főnök arcára. Leolvadhat a maszk ha túl erősre van állítva a reflektor?

34. A mi hibánk

„Soha senki sem számít arra, hogy kirántják a lába alól a szőnyeget; az életünket megváltoztató események általában nem jelentik be önmagukat. Az ösztönök és az intuíciók segíthetnek, küldhetnek néhány figyelmeztető jelet, de még ezek sem tudnak felkészíteni arra, hogy gyökértelennek fogod érezni magad, amikor a sors a feje tetejére állítja a világodat. Ilyenkor düh, zavar, szomorúság és frusztráció keveredik össze az emberben - valahogy úgy, mint a fehér szemcsék a hógömb belsejében. Évekig eltart, hogy leülepedjen az érzelmi por, de te eközben sem állsz le, mindent elkövetsz annak érdekében, hogy keresztülláss a viharon.”

http://www.youtube.com/watch?v=pgqDURxuZo0&ob=av2e

Csak fekszem az ágyon, egyedül. Azaz nem is egyedül. Egy üveg vodka mindig jó társaság. De hiába… Már a fél üveget bepusziltam mégis potyognak a könnyeim. Én ezt nem így akartam. Szerettem volna ha működik a dolog, megadtam volna neki mindent, hisz mellette olyan jó volt. Biztonságos, meleg és csak ennyi kellett nekem. De most minden olyan hideg körülöttem. Én is az vagyok. Ismét jégcsappá dermedt a szívem és még ez a kibaszott vodka se képes felmelegíteni. Olyan jó lenne ha átölelne és hozzám bújna. Ha megint elveszhetnék a karjai közt. De nem! Ezt már nem csinálhatjuk tovább. Mi lett volna a következő lépése? Engem ad el, hogy heroinhoz jusson?
Talán aludnom kéne. Másnap tiszta fejjel átgondolni, hogy hogyan tovább.

A telefonom csörgésére térek magamhoz, még sötét van odakint, nekem viszont minden tagom zsibbad. Az óra hajnali fél hármat mutat.
- Ki az Isten vagy ilyenkor? - morgok a készülékbe, mikor sikerül végre kihalásznom a zsebemből.
- Lia, ide kell jönnöd. Most - hallom meg Andy ideges hangját.
- Yvvel van valami? - ülök fel és szinte üvöltök a telefonba. Nem lehet baja. Neki nem. Csak pár órája hagytam velük.
- Nem, Pete-tel - morogja. - Beszélned kéne vele. Tajtékzik, már szétverte a fél emeletet, nem bírunk vele - magyarázza.
- Megyek - suttogom vagy két perc gondolkodás után. Nem tudom miért, de még mindig úgy érzem, hogy egymáshoz tartozunk és ugyan eszem ágába sincs visszaköltözni, mégis muszáj leállítanom mielőtt baromságot csinál.
A házhoz érve még csak be se csengetek, Yv máris feltépi az ajtót és a nyakamba borul. Hatalmas monokli van a szeme alatt, bennem pedig meghűl a vér. Ben megütötte volna?
- Ki tette ezt? - nézek rá idegesen.
- Pete, véletlenül eltalált miközben Ben felé hadonászott - szipogja. - Mióta elmentél, olyan, mint akinek elment az esze - magyarázza halkan, bennem viszont felmegy ismét a pumpa. Álmos vagyok, fáradt, nincs türelmem a marhaságaihoz. Már épp szitkozódni kezdenék, mikor égtelen dörömbölésre és kiabálásra leszek figyelmes.
- Pete, azonnal nyisd ki azt a kibaszott ajtót, mert ha nem, én esküszöm a lányom emlékére, hogy úgy szájba verlek, hogy a fogaid egyesével köpöd ki - hallom Andy üvöltését.
- Na jó ez őrület - lépek beljebb. - Véget kell vetni ennek - sziszegem és dühösen elindulok az emelet felé. A ház eddig se volt épp tisztának mondható, de most úgy néz ki, mint egy csatatér. A kanapé felborítva, a párnák szanaszét, az üvegszilánkok ellepik a szőnyeget, minden szerte szét hever a földön. Mintha valami hurrikán tombolt volna… Pete… Az Isten verjen meg, miért kellett ezt tenned? Még a lépcső korlátjából is ki van rúgva egy darab. Örülök, hogy épségben feljutok az emeletre és nem esek hasra semmiben. Andy észre se vesz mikor a lépcső tetején megállok, inkább tovább üvöltözik.
- Egy perced van baszd meg, hogy kinyisd az ajtót, mert ha nem én betöröm! Hallod baszd meg? Eltöröm a kezed és nyakig gipszbe visznek az intenzívre - üvölt tovább, miközben az öklét a kemény ajtóba veri újra és újra. Félmeztelenül áll és dörömböl, az arca tele van kék, zöld foltokkal, az oldalán is van egy komolyabb véraláfutás, a szemöldöke és a szája is fel van szakadva. Ben áll mellette, ő se néz ki sokkal jobban.
- Hagyd, majd én - hívom fel magamra a figyelmet, mire Andy villámokat szóró szemekkel felém fordul. El van az ő agya is borulva, bár ezt cseppet sem csodálom. Fogalmam sincs mi történhetett köztük ezalatt a pár óra alatt, de a fiúk tekintete semmi jót nem ígér.
- Pete, itt vagyok - kopogok be az ajtón. - Engedj be légy szíves - szólalok meg ismét.
- Nem mész semmire vele. Szerintem épp most lőtte be magát megint - sziszegi Andy dühösen. - Az a kibaszott drog elvette a maradék józan eszét is - dühöng tovább.
- Pete, hallasz? - kopogok be ismét, de semmi válasz nem érkezik. Az ajtóra tapasztom a fülem, de egy kis motoszkálást se lehet hallani. A jeges félelem a hatalmába kerít. Mi van ha valami baromságot csinált?
- Törd be - nézek a kék íriszekbe komolyan, de Andy meg se moccan. - Törd be az ajtót, nem hallod? - kiabálok rá, mire bólint egy aprót, arrább taszít és a vállával próbálja belökni az ajtót, de elsőre nem sikerül neki csak harmadik nekifeszülésre. Amint kiszakad a zár, azonnal arrább penderítem az énekes pacsirtát és belépek a szobába. Pete az ágyon fekszik, a szemei nyitva vannak és hörög. Olyan, mintha fuldokolna, a szájából sűrű hab tör elő, az arca szinte szürke.
- Hívjatok egy mentőt - kiabálok ki a fiúknak, miközben mellé vetődök az ágyon. A fecskendő még mindig kiáll a karjából, képtelen rám fókuszálni. Kitépem a tűt a karjából és a két kezembe veszem az arcát.
- Mi a faszért? - lép be Ben dühösen, Andy viszont lefagy a küszöbön.
- Hívj egy kibaszott mentőt - csattanok fel. - Pete te meg nézz rám a szentségit - pofozom fel, hátha észhez tér. - Nem hallod? Nézz rám, a kurva életbe - üvöltök rá, de a szemei nem mozdulnak. Csak hörög és zihál. Félek. Félek, hogy megint nem voltam itt időben és Pete is úgy jár, mint Mira. - Meg ne merj halni nekem, mert esküszöm kiheréllek - pofozgatom tovább, de semmi sem történik. A pulzusa az eget veri, majd hirtelen lelassul. - Andy, gyere ide és segíts - szólok a még mindig szoborrá dermedt szőkeségre, aki csak bámul befelé, de nem mozdul. Utálom ezt, utálom a pánikot, utálom, hogy mindenki lefagy és csak egyedül én vagyok észnél. Felpattanok Pete mellől és két hatalmas taslit keverek le Andynek, hogy végre felfogja, hogy ez most nem játék és segítenie kell. Hirtelen megmozdul, a pofon ráébresztette, hogy tényleg mozognia kell, ha nem akarja, hogy a barátja itt nyúljon ki a szeme láttára.
Ben mentőt hív, Yv csak sír és sír, míg Andy és én felkanalazzuk a hatalmas testet és a fürdőszobába visszük, remélve, hogy a hideg víztől beindul a légzése ismét, legalább addig, míg meg nem érkeznek a mentők. De nincs szerencsénk, már úszik a fürdőszoba a jeges áradattól, úgy ahogy mi is, mikor egy utolsó nyögés hagyja el a torkát és lecsukódnak a szemei, a mellkasa pedig nem mozdul többé.
- Nem, nem, nem és nem - üvöltök, mint valami eszement és a mellkasát csapkodom. A mentősök is beérnek, arrább taszítanak és újraélesztik. Deja Vu-m van. Mirával is ugyan ezt csinálták. Érte is harcoltak, őt is a drog vitte el. Pete-et hordágyra teszik és elindulnak vele kifelé. Közbe megérkeznek a zsaruk is, de nem érdekel, mert úgy érzem még van remény, hisz kórházba viszik…Automatikusan caflatok a mentősök után és én is beszállok velük együtt az autóba, ami azonnal el is indul szirénázva a kórház felé. Nem igazán hallom, hogy miről beszélnek körülöttem, fogalmam sincs mit kérdeznek tőlem, egyszerűen csak ülök ott megdermedve és némán imádkozom, hogy ne veszítsem el. Legalább őt ne.
Halvány dunsztom sincs, hogy kerülök a vizsgáló melletti székre, csak a fertőtlenítő szagát érzem és a hideget. A folyosón nagy a nyüzsgés, de nem tudom még azt se megkülönböztetni, hogy ki civil és ki nem. Aztán hirtelen szét tudom választani, hogy ki kicsoda. Itt van három rendőr, az egyik mellettem ül és próbál kommunikálni velem, itt van a két mentős, akik küzdöttek érte, egy nővér akivel beszélgetnek és odabent a szobában ott van ő. Ott van Pete. Megjelenik Andy is a folyosó végén hirtelen és mellém vetődik.
- Mi van vele? - térdel elém és mélyen a szemembe néz, nem bírok megszólalni csak csóválom a fejem. - Lia, mi van vele? Mondtak valamit? Hol van? Szólalj már meg te hülye picsa - kiabál rám és kicsit meg is ráz a karomnál fogva, mire a mellettem ülő zsaru csúnyán néz rá.
- Nem tudom - nyöszörgöm. - Nem tudom - mondom egy kicsit hangosabban. - Nem tudom, nem érted? - kiabálok végül.
- Nincs semmi baj, erős, nem lehet baja - húz Andy fel, majd leül a helyemre és az ölébe von. Csitítgat, puszilgat és simogat, összefűzi az ujjainkat és szorítja a kezem. Tudom, hogy ő is izgul, végül is általános iskolás kora óta ismeri és a legjobb barátok még akkor is ha állandóan összebalhéznak és péppé verik egymást.
Egy idő után kijön a doki a szobából, odalép az egyik nővérkéhez, aki ránk bök, így hozzánk sétál.
- Sajnálom, de nem tudtuk már megmenteni. Túladagolta magát a barátjuk és leállt a légzése - mondja gépiesen, mire érzem, hogy elkap a hányinger. Úgy pattanok fel Andy öléből, mint akit puskából lőttek ki és a szemben lévő mosdóba szaladok, hogy ki tudjak adni magamból mindent.

Gyűlölöm a temetőket és most mégis megint oda tartok. Utálom az egészet, de a legjobban azt utálom, hogy nem tudok sírni. Még igazán azt se fogtam fel szerintem, hogy az én hatalmas megtörhetetlennek és sebezhetetlennek hitt medvém nincs többé. Andy fogja a kezem, Yv és Ben együtt ballagnak a hátunk mögött, Tim is utánuk baktat a nőjével, ugyan úgy ahogy a többi cimbora. Utoljára hajthatunk fejet előtte. Nem nehéz kiszúrni hova kell menni, a pap ugyan most csapja össze a Bibliát, de a szülei és a rokonai még ott állnak a sírnál. Mi nem tartottuk helyesnek, hogy itt legyünk a szertartás alatt. Nekünk nincs Istenünk, nem is hiszünk semmiben főleg nem ezekben a dolgokban, de Pete családja ragaszkodott ahhoz, hogy keresztény szertartás szerint temessék el az egyetlen fiúkat. A vállam mögött hátranézek és elcsodálkozom azon, hogy mekkora tömeg hömpölyög mögöttünk. Kígyózik a keskeny úton a feketébe öltözött embertömeg. Furcsa, szomorú bagázs. Én és Andy haladunk el a távozni készülő pap mellett először. Isten hívének mélyen a szemébe nézek. Lenne hozzá pár kérdésem, de inkább nem teszem fel őket, nem kell a balhé, most nem. Bár ha jobban belegondolok szívem szerint beszélgetés helyett inkább megcibálnám a reverendájánál fogva, hogy mégis ki a francot szolgál. Ha létezne Isten, akkor nem hagyta volna, hogy Mira és Pete meghaljon. Mindketten fiatalok voltak és életerősek most pedig egy nyomorult koporsóban fekszenek. Az atya talán látja a szemembe a gyilkos dühöt, mert elfehéredik és keresztet vet. Én pedig felkacagok. A nyomorult Istened se ment meg attól, hogy te is a pokolra kerülj velünk együtt. Nyomorult…
Sötét felhők gyűlnek a fejünk felett, a szél is feltámad. Talán az ég is gyászol. A sír mellé érve egy fekete hajú és szemű alacsony, kisírt szemű nő lép Andy elé. Mérhetetlen düh árad a szemeiből, amitől érzem, hogy semmitől sem félő férfi keze megremeg a tenyeremben.
- Mit keresel te itt? - üvölt rá a nő. - Te ölted meg a fiam! A te hibád és ezé a szajháé - bök a mellkasomra a mutatóujjával. - Nincs jogod itt lenni, semelyikőtöknek nincs joga a fiam sírjának közelébe jönni - kiabál és felzokog, majd Andy mellkasát kezdi püfölni, aki csak áll és hagyja, hogy a nő erőtlenül ütlegelje.
- Hagyd abba - szorítja magához egy Pete-hez hasonló pasas a törékeny anyát, aki épp most temette el az egyetlen gyerekét. A férfi ugyan akkora, mint Pete volt, csak ez a férfi jóval öregebb. Az édesapja lehet…
- Ő ölte meg. Andy ölte meg és ez a kis kurva. Miatta nem tanult tovább, miatta vette meg azt a korhadt gitárt és miatta hagyott minket el, hogy zenész legyen. Ő adta neki a drogot is, miatta lőtte túl magát és emiatt a kis ribanc miatt. Elvették a fiúnk eszét, nem érted? - zokog fel Pete anyukája.
- Eva, hagyd abba, nem ők tehetnek róla - suttogja a férfi, mire keserű mosoly jelenik meg az arcomon.
- De igen, én tehetek róla - bólogatok. Pete anyukája elkerekedett szemekkel néz rám, majd ismét sírni kezd.
- Ne haragudjatok rá Andy. Csak okolni akar valakit, mert meghalt a gyerekünk - veregeti vállon Pete apukája a mellettem álló férfit, aki a homlokára tolja a napszemüvegét, ami eddig mindenki elől elrejtette a kialvatlan, karikás, kisírt szemeit.
- Megértem - bólint keserűen a szőkeség, mire egy halvány mosolyt kap cserébe. Pete szülei elindulnak, az anyukáját szó szerint el kell vonszolni a sírtól, miközben ezerszer elátkoz engem és Andy-t, de nem számít. Csak az apró földkupac a lényeg, ami alig két lépésnyire van tőlem. Már nem hallok és nem látok semmit, csak a nevet és a két évszámot. Lassan lépkedek közelebb, már nem fogja Andy a kezem. Finoman simogatom meg a sírkövet, mintha a medvém arca lenne.
- Te voltál a legjobb - suttogom halkan és a kezemben lévő hófehér rózsát rádobom a kőre. Andy fehér virága az enyém mellett landol, majd hátrébb állunk, hogy a többiek is elmondhassák, amit nem mondtak el mikor még élt. Andy gitárja is előkerül, pengetni kezdi a húrokat. Én pedig énekelek Pete-nek, mert tudom, hogy imádta. Andy is csatlakozik hozzám, majd az egész banda összeáll. Ben basszusgitározik, Tim a dobját üti, van egy lány, aki hegedülni kezd. Mindenki tudja, hogy miért ez a szám az, amivel búcsút veszünk tőle. A sírkőből már semmi nem látszik. Egy perc alatt vagy ötven hófehér rózsa hullott rá és ki tudja hány könnycsepp. Már csak mi vagyunk itt, a családja távozott, de az anyukája kiabálása még mindig a fülemben cseng. A szél egyre erősebb, az égen villámok cikáznak át, majd a mennydörgés teszi teljessé a búcsúdalunkat. Mindenki énekel, hiába csuklik el egyesek hangja a sírástól, felszegik az állukat és teszik azt, amivel úgy érzik tartoznak Pete-nek. Némán pereg le az első könnycsepp az arcomon. A szél viharossá válik, tépi a fák ágait, a hófehér rózsakupacra, ami egyre nagyobb lesz száraz faleveleket fúj, aztán elkezd esni az eső, először csak szép lassan, úgy ahogy az én könnyeim folynak végig az arcomon, aztán ténylegesen is leszakad az ég, miközben az én szívem porrá törik. Nem tudom mitől nedvesebb az arcom, az esőtől, vagy a sós kis cseppektől, amik a szememből gurulnak ki, de nem is érdekel. Csak énekelek, ennyivel tartozom neki. Énekelnem kell míg vége nincs ennek az egésznek, míg mindenki oda nem adta az utolsó ajándékát neki, míg az utolsó rózsa nem hullik a sírjára. Muszáj még akkor is, ha úgy érzem megfulladok. A dal végén egy emberként indulunk meg kifelé. A rózsák ugyan elfogytak, de a könnyek még potyognak. Hát ennyien szerettek drága Pete? Ennyire?

- Bőrig áztál basszus - dohogja Andy miközben a fürdőszobába caflat, hogy egy törölközőt hozzon, de nem áll szándékomban megvárni. Felmegyek a közös szobánkba és remélem, hogy az egész csak egy rossz álom, reggel pedig mellette ébredhetek fel. De az ágy üres és Pete nincs sehol. Végre felfogom, hogy ő is meghalt. Észre se veszem mikor omlok össze, egyik pillanatról a másikra történik. Térdre rogyok a szoba közepén, a térdem a padlón óriásit koppan és úgy érzem nem bírom tovább. Ennyi elég volt ebből az életből nekem is. De itt van Yv, őt nem hagyhatom itt. Most nem. A torkomban egy gombóc egyre nagyobbra és nagyobbra nő, megfulladok tőle. Erőtlenül dőlök el a parkettán és olyan picire húzom össze magam, amennyire csak lehetséges. A térdeim egészen a mellkasomig húzom és átkarolom őket, pont úgy, mint mikor még gyerek voltam. Várom, hogy rám szakadjon a plafon, hogy a gombóc végleg megfojtson, de nem… Hiába rimánkodok azért, hogy valaki öljön meg, senki nem hallja.
- Lia, Lia az Istenit szedd össze magad - trappol mellém Andy és felkanalaz a földről, hogy a karjába húzhasson.
- Nem.. Nem… Nem megy - zokogom levegő után kapkodva. - Megfulladok. Megfulladok nélküle - lehelem és a torkomhoz kapok, amiben ott van az a hatalmas gombóc.
- Nem fogsz megfulladni - suttogja a fülembe. - Nem engedem, hogy bajod essen. Tudom, hogy fáj, mert nekem is fáj. Pokolian fáj idebent - vág egy hatalmasat a mellkasára, aztán érzem, hogy valami meleg és nedves a homlokomra csöppen. Riadtan nézek fel Andy arcába és akkor meglátom, hogy az ő szeméből is potyognak a könnyek.
- Hogy lehet ezt túlélni? - nyögöm ki, mikor szorosan egymásba kapaszkodva az ágyon fekszünk.
- Még nem tudom, de rájövök - nyom egy puszit Andy a homlokomra.

Azt hiszem én hamarabb megtalálom nála a túlélés receptjét. Édes tudatlanságba menekülök minden nap, három egész hónapja. Ez a rengeteg idő pedig sikeresen ki is maradt teljesen. A legjobb barátom nem Yv és nem Andy, hanem a whisky és a kokain. Gőzöm sincs hova vezet az, amit csinálok, de nem is érdekel. Ha ők belehalhattak, akkor én is! Ha ők egyedül hagyhattak, akkor én is egyedül hagyhatok bárkit. Jogom van hozzá. Ahhoz is jogom van, hogy mindenkivel lefeküdjek akivel akarok, ahhoz is, hogy egy kocsi elé ugorjak és ahhoz is, hogy esténként százezerszer elátkozzam Mirát és Petet és bízzak abban, hogy mindketten forognak a sírjukban. Persze nem őket hibáztatom, mert halottak, hanem magam. Hiába mond bárki bármit, nem bírom megszokni a gondolatot, hogy nincsenek velem, hogy nem tudtam megmenteni őket.
- Már megint mit műveltél mókuska? - néz rám Andy aggódva, mikor mezítláb becsattogok a konyhába.
- Közöd? - morgok rá flegmán, miközben a kávéfőzővel kezdek szöszmötölni, ami nem épp könnyű főleg, hogy csak résnyire vagyok képes kinyitni a szemeim. A fele víz mellé megy, a konnektorba se találok bele elsőre, mire elveszítem a türelmem. - Hogy a jó kurva életbe - rugdosom a konyhaszekrény ajtaját dühömbe, mire Andy mellém lép és bedugja helyettem a készüléket. Erőtlenül dőlök a mellkasának és hagyom, hogy szorosan magához öleljen.
- Nyugodj meg - simogatja a karjaim. - Iszunk egy kávét, eszel valamit és utána bebújunk a paplan alá és alszunk - suttogja a tervét, amin elmosolyodom.
- Nem vagyok éhes, a többi oké - motyogom és tényleg majdnem elalszom a karjai közt. Már nem is tudom mikor aludtam utoljára.
- Enned is kell - szól rám halkan. - Beteg leszel, már csak csont és bőr vagy - simít végig a bordáimon, amik tényleg élesen kirajzolódnak a vékony trikó alatt. Már övet se kell hordanom a csípőcsontom meggátolja, hogy lecsússzon rólam a nadrág.
- Nem - csóválom meg a fejem fél kómába. Idejét se tudom mikor aludtam egy huzamba két óránál többet. Most jött el azt hiszem az a pillanat, hogy teljesen kimerüljek. Állva, Andy karjai közt alszom el.

A fejfájást már jó ismerősként üdvözlöm reggel. Leena legalább itt van mellettem, ma is. Tegnap viszont Istenesen kiütöttük magunkat. Hihetetlen egy nő, mindenhol tud füvet és egyéb finomságokat szerezni. Muszáj is, különben nem bírnám a hajtást és leájulnék a színpadról. Ráadásul kiderült, hogy még Amerikába is megyünk. Alig várom…
Három hónap alatt negyven koncertet nyomtunk le, kimerültem, fáradt vagyok és egyre hisztisebb. Leena nélkül már valószínűleg kiugrottam volna az egyik hotel erkélyéről. De a kapcsolatunk most legalább olyan, mint mikor megismerkedtünk. És a srácokkal is minden rendbe jött. A füves, vodkavedelős privát hálószobai bulikon mindenki megjelenik. Tiának igaza volt, a pia összekovácsol minket.

- Lia, elég legyen - veri a kezemből Andy a vodkás üveget, aminek a nyakát abban a pillanatban elkapom, ahogy felébredek. Az üveg a parkettán csattan, az erős ital pedig szétfolyik a törött szilánkok közt.
- Mit képzelsz magadról? - fordulok felé üvöltve.
- Ne kiabálj velem - sziszegi dühösen, majd hirtelen felkap a vállára és a fürdőszobába visz. Hiába püfölöm azért, hogy tegyen le, meg se érzi az erőtlen ütéseim. A hatalmas tükör előtt állít a talpamra, majd erőszakosan szembe fordít vele.
- Hagyj! Ez fáj, engedj el - morgom miközben megpróbálom lefeszegetni magamról az ujjait, ő viszont nem ereszt. Az ujjai a karomba mélyednek és picit meg is ráz mielőtt beszélni kezdene.
- Nézz bele a tükörbe - szól rám a hátam mögött. A hideg csempéről visszhangzik a mély, rekedt hang. Félelmetes az egész.
- Nem - csóválom meg a fejem és a lábujjaim kezdem bámulni, amikről már szinte teljesen lepattogott a fekete festék.
- Azt mondtam, hogy nézz bele a tükörbe - sziszegi a fülem mellett, de most sem engedek neki. - Ne mondjam el még egyszer Cornelia Anders! Nézz bele abba a kibaszott tükörbe - üvölt most már torka szakadtából, de nem ijedek meg tőle. A melleim alatt fog át, majd a felszabaduló kezével felemeli az állam, hogy ne tudjak tovább tiltakozni. Még mielőtt lehunynám szorosan a szemeim, megpillantom magam. - Látod, igaz? - kérdezi Andy suttogva.
- Engedj el - nyöszörgöm. - Hányingerem van, engedj el - kezdek kapálózni, de esélyem sincs ellene.
- Nem - csóválja meg a fejét. - Nézd meg magad alaposan. Látod a lányt a tükörbe? Látod? Ez vagy te!
- Nem - sikítok fel, mire Yv kivörösödött szemekkel berobban a fürdőbe.
- Mit csinálsz? - néz Andyre.
- Azt, amit már két hónapja kellett volna - vágja rá csípőből. - Véget vetek ennek a szarnak, amit magával művel - magyarázza, miközben én folyamatosan kapálózok a karjai között, szabadulni próbálok. Nem akarom még egyszer látni magam. Nem és nem.
- Ez fáj neki - lép mellém Yv, én pedig felismerem benne a védelmezőmet. Ő segít majd. Bár mostanában elhanyagoltam, mégis tudom, hogy Ben és ő nincsenek túl jóban. Pete halála mindenkit megviselt. Ben fájdalma Yven csattan.
- Segíts - nyöszörgöm és olyan kérlelően nézek a hatalmas szemeibe, amennyire csak tőlem telik.
- Kibaszottul nem tud izgatni, hogy fáj-e neki - csattan fel Andy, mikor feltűnik neki mire megy ki a játék. - Hagyd abba a rugdosást - szorít magához még jobban, mikor minden erőmet bevetve megpróbálom kirúgni a lábát, hogy végre megszabaduljak tőle. - Nézd meg mit tettél magaddal a kurva életbe. Nézd meg - kapja el az állam és teljesen lefog, hogy a fejem a tükör felé tudja fordítani. Becsukom a szemem, sikítok, de nem használ. Makacs, túl makacs, mindig neki kell nyernie. - Látod a bőröd milyen? Látod, hogy már-már szürke vagy? És a szemeid? Mintha hályog nőtt volna rájuk. Üveges Lia, élettelen! És a sötét karikák a régen gyönyörűen csillogó kék szemeid alatt? Azt, hogy magyarázod meg? És a foltok, amiket akkor szerzel mikor teljesen kiütve hazatámolyogsz és mindennek nekimész? - emeli fel a pólóm egy kicsit, ahol tényleg ott van egy rakás szivárvány színű sérülés. - Csontsovány vagy, már a melleid közt is kilátszik a bordád, a csípőcsontodról és a combjaidról már ne is beszéljünk! Ebbe szeretett bele Pete? Ezt akarná most is látni? - üvölt a fülembe. Zeng a dobhártyám.
- Elég - sikítok és az adrenalin őrülten dolgozni kezd bennem. Olyannyira menekülni akarok Andy elől, hogy sikerül ellöknöm magamtól, de azzal nem számolok, hogy hanyatt is esik. A feje keményen koppan a hideg kőkemény járólapon. Utána pedig nem mozdul. A szemhéjai csukva vannak.
- Ne - sírom el magam. - Ne halj meg - vetődök mellé. - Te ne - borulok a testére.
- Lia, nyugi - fogja meg Yv a vállam és megpróbál arrébb húzni, de nem jár sikerrel. Úgy tapadok Andy testére, mint valami pióca. Nem tudom felfogni, hogy mi történik körülöttem. Egyszerűen csak annyit tudok, hogy ismét öntudatlanul fekszik valaki a földön, akit szeretek. A pánik magával ránt, száz százalékra veszem, hogy megöltem az egyetlen embert, aki vigyázni tudott rám. De aztán realizálódik bennem, hogy mozog a mellkasa a fejem alatt, hogy ver a szíve, tehát él… Szépen lassan kezd mocorogni alattam, miközben fájdalmasan felszisszen és a fejéhez kap.
- Ne haragudj - ölelem magamhoz szorosan, de nem nézek a szemébe, csak szorítom magamhoz minden erőmmel.
- Ez fájt - nyög fel, miközben megpróbál felülni, de mivel félig rajta fekszem nem megy neki. - Hé, mókuska, engedj el, hideg a kő - simít végig a karomon.
- Hogy vagy? - néz rá Yv is, aggódva, miközben a háta mögé ül és végigsimít a fején.
- Túlélem - szisszen fel, mikor a barátnőm végighúzza az ujját az érzékeny területen.
- Kicsit vérzel - húzza el Yvonne a száját, majd feláll és egy vattával lekezeli a sérülését. Tudom, hogy nekem kéne, de képtelen vagyok Andyre nézni. Nem akarom látni a szemeiben az undort, a dühöt. Nem bírnám elvi lesni. Inkább a bocsánatkérésem zúdítom rá.
- Nem akartam, én nem, én esküszöm, hogy nem akartalak bántani, csak azt akartam, hogy engedj el, bocsáss meg kérlek szépen - darálom egy szuszra.
- Nyugi, semmi bajom csak nőtt egy hatalmas pukli a fejemen. Lia nézz rám - nyúl az állam alá finoman, miközben tovább zokogok. Már csak az ijedtség dolgozik bennem, a sokk, amit egyszerűen nem tudok feldolgozni. A tükörképem, az, hogy bántottam Andyt… Túl sok ez nekem. Nem látom az arcát a sós fátyol miatt, amit hiába próbálok meg kitörölni a szememből, nem megy, mert állandóan újra teremelődnek a könnycseppek.
- Bocsáss meg - nyöszörgöm újra.
- Szükségem van rád Lia - ölel magához. - Yvnek is kellesz. Nem hagyhatod el magad. Nem szabad mókuska, össze kell szednem magad - húz az ölébe. A lábaimmal átölelem a derekát, a karjaimmal pedig a nyakát. Nem akarom elengedni.
- Én nem tudom - szipogom.
- De tudod - simogatja a hátam Andy folyamatosan.
- Itt vagyunk veled - szorítja meg Yv is a kezem.
- Fáj - suttogom.
- Nekünk is - szorít magához Andy. - De muszáj csinálnunk valamit. Ma kaptunk egy ajánlatot. Két nagy zenekar előtt játszhatunk egy kisebb fesztiválon. De mindent át kell szerveznünk és kell valaki, aki énekel helyettem. Én veszem át Pete posztját, de kellesz nekem. Muszáj, hogy beugorj és énekelj, míg nem találunk valaki mást. És a munka majd segít, hidd el nekem - suttogja megnyugtató hangon a fülembe. - Össze fogjuk kapni magunkat, mert Pete is ezt akarná és te segíteni fogsz - simogatja a hajam.
- Én nem tudok énekelni - nyögök fel.
- Cöh… - csóválja meg Yv rosszallóan a fejét.
- Ne hazudj - vágja rá Andy is. - Ma alszol, holnap beszélgetünk, aztán próbálunk. Három hetünk van felkészülni és ha beledöglünk, akkor is megcsináljuk. Ez a nagy lehetőségünk.
- Képtelen vagyok rá - suttogom halkan.
- Mégis meg fogod csinálni - vágja rá Andy.


Bomlás. Érdekes folyamat is lehetne, ha az emberek megnéznék, hogy működik. De nem teszik, mert a bomlás általában gusztustalan. Csak gondoljunk a kukában lévő banánhéjra, ami, mikor bekerül tökéletesen szép sárga színű, aztán egy óra múlva elbarnul, majd szaga lesz és végül szinte feketévé változik, miközben az állaga se lesz már olyan, mint amilyen volt, hanem szétfolyik, miközben egyre büdösebb és büdösebb lesz. Legtöbbször az emberekkel is így történik. Kivágnak minket a kukába, mi pedig elfehéredünk, mint egy hulla. Majd elszáll belőlünk az erő, összeesünk, már nem húzzuk ki magunkat a tömegbe, egyszerűen megpróbálunk picik lenni és jelentéktelenek. Aztán a végére annyira magunkba tudunk roskadni, hogy már fürdeni se fürdünk, hogy már semmire sincs erőnk, egyszerűen semmire. Ugye tudjuk mi az eredmény?

33. Tökéletes

18+

„A tökéletes pillanat úgy elrohan, mint egy álom,
A szemem már lezárom, mikor izgatottan várom,
Mikor tudom, hogy ez véget ér, hiszen csak egy pillanat,
Nem is reménykedem benne, hogy majd végleg így marad.”


A hátam alatt valami nagyon hideg van. Az arcom viszont ég. A hűvös levegőtől lúdbőrözik mindenem. Hiába keresem a takarót csak valami nyirkos… Basszus, mi ez? Kinyitom a fél szemem, de ez se tűnik túl jó ötletnek. Hányingerem van és mocskosul fáj a fejem.
Viszont azt marhára jó lenne tudni, hogy mi a nyüves francokat keresek én a kertben?
- Szia - hajol felém Pete aggódó tekintettel. Ó, remek. Ha Andy megint kiüti, mert megint meg akar fojtani, akkor rám fog zuhanni és így is úgy is kinyúlok, mint a béka.
- Szia - bököm ki, de ki van száradva a szám, szó szerint fáj, hogy beszélek. Kapar a torkom, a szomjúság égető, a fejem lüktet. - Mit keresek itt? - nyöszörgöm.
- Igyál - nyújt felém egy üveg vizet, mire meglepetten pislogok rá. A tekintete gyengéden simogat, félve nyúl a hátam alá, hogy felkaparjon a fűből és miután észreveszi, hogy annyi erő sincs a kezembe, hogy megtartsam a palackot ő maga itat meg. Nem szól egy szót sem, csak félve pislog rám, majd miután jelzem neki, hogy elég lesz a folyadékból, a karjába kap és a hálószobánkba visz. Még mindig remeg az egész testem, a lábujjaim nem érzem, fel se bírnék állni azt hiszem. Pete veszi kézbe az irányítást, levetkőztet, majd meleg száraz ruhát ad rám, aztán eltűnik egy fél percre, hogy végül egy bögre forró kávéval térjen vissza. Hálásan veszem el tőle a csészét, amiben gőzölög a finom illatos nedű. Ő pedig csak néz, mellém kuporodva az ágyunkon. Simogatja a derekam miközben iszom, az állát pedig a vállamra hajtja. Sokáig nem szólunk a másikhoz. Egy idő után csak egymás szemébe nézve bámulunk ki a fejünkből. Az ujjai a lábfejemre siklanak és addig addig dörzsölgeti a kihűlt végtagjaim, míg ismét a szúró fájdalom belém nem nyilall. Fel is szisszenek, tényleg pocsék érzés, mikor kiolvadok.
- Ne haragudj - suttogja rémülten.
- Nem a te hibád. Én voltam olyan barom, hogy kint aludtam - mosolygok rá.
- Nem így értettem - csóválja meg a fejét, de nem néz a szemembe. Tehát emlékszik, avagy felvilágosították a tegnap estéről a többiek.
- Pete - csúszok hozzá a lehető legközelebb és a lábam dörzsölgető mancsait a kezeim közé veszem. - Nézz rám, kérlek - hajolok hozzá még közelebb. Az orrunk hegye összeér majdnem, mikor felemeli a fejét.
- Ne hagyj el - nyög fel kétségbeesetten.
- Nem áll szándékomban - mosolygok rá őszintén. - Én is szeretlek - támasztom a homlokom az övének és lehunyom a szemem. Nem félek tőle, nem haragszom rá a tegnapért. Most megint az a jó érzés kerít hatalmába, mint általában mikor mellettem van. Biztonság, meleg, szeretet vesz körbe. Minden más a küszöb előtt maradt.
- Megijesztettél. Soha többé ne vegyél be LSD-t - suttogja halkan.
- Öhm.. Miért? - nézek rá értetlenül.
- Nem emlékszel igaz? - sóhajt fel. - Nagyon kiütött. A teraszon majdnem kiestél, miközben táncoltál és kergettél valakit. Túl sok volt - simít végig az arcomon.
- Valami dereng - bólogatok, mikor pár emlékkép beugrik nagy nehezen. Nikot láttam, ő hívott és kergetőztünk. De mikor utolértem volna, tovább szaladt nevetve. Én pedig követtem. Követtem volna a barackszínű világ bármely pontjára. Minden vattacukorfelhőkből állt. De csak hallucináltam.
- Féltem, hogy elveszítelek. Ha csak egy pillanattal később kelek fel, ha csak egy másodperccel később látom meg, hogy rohansz a korlát felé, ha nem tudlak megállítani - nyögi miközben az egész teste megremeg.
- Kiugrottam volna igaz? - nézek rá és az arcát simogatom közbe.
- Olyan voltál, mint aki azt se látja, hogy ott a korlát. Simán átgázoltál volna rajta - motyogja.
- Hogy kerültem a fűbe? - kíváncsiskodok tovább, mert nem túl sokra emlékszem a történtekből. Annyi tuti, hogy Yv kezéből kikaptam a kis bélyeget, mert el akartam hagyni ezt a világot, aztán Niko, majd se kép, se hang.
- Könyörögtél, hogy vigyelek a tündérek közé - mosolyodik el. - Odakint megnyugodtál, elfeküdtél a fűbe, gondoltam majd ha elaludtál beviszlek, de én hamarabb kidőltem - húzza édes bűnbánó mosolyra az ajkait, mire én is elvigyorodom.
- Köszönöm - súgom, miközben egyre közelebb hajolok hozzá egészen addig, míg meg nem érzem a puha ajkait a számon. A szívem megtelik melegséggel, mikor a nyelve finoman a számba furakodik. Gyengéden csókol és még annál is gyengédebben simogat. A szenvedély egyik pillanatról a másikra lobban fel bennem, ész nélkül tapasztom a tenyerem a tarkójára, hogy még közelebb húzzam magamhoz, de a fájdalmas sziszegése, megállít.
- Andy könyöke elég kemény - nevet fel Pete.
- Bocsi - mosolygok rá ártatlanul és sokkal gyengédebben kezdem cirógatni a bőrét az ujjaimmal.
Hirtelen kerülök a hátamra, Pete pedig fölém. A ruháinktól egy szempillantás alatt szabadulunk meg együttes erővel. A kezét és a száját mindenhol érzem a bőrömön. Csodálatos az egész. Ahogy a kulcscsontom szívja, apró nyögés tör fel a torkomból. Az ujjaimmal sötét tincseibe markolok, mire ő is felmordul, de a világ minden kincséért se hagyná abba a bőröm kényeztetést. A tenyerem végigfuttatom, a hátán, a karjain, a mellkasán, minden egyes izmát görcsbe rántva ezzel. Élvezem, hogy ennyire érzékenyen reagál az érintéseimre, hogy a végletekig képes feltüzelni.
- Akarlak - nyögöm a szájába két túlfűtött csók között, ő pedig csak huncut mosolyra húzza az ajkait és nekem dörgöli a férfiasságát.
- Mondd még egyszer - búgja azon az érzéki hangján a fülembe aztán a fülcimpám a fogai közé veszi és finoman harapdálni kezdi a puha bőrt.
- Pete, kérlek - nyögök fel, mikor megérzem, hogy az egyik ujja a legérzékenyebb pontom kezdi simogatni. Olyan szélesre tárom a combjaim amennyire csak lehetséges, érezni akarom, az övé akarok lenni megint. De tudom, hogy imád játszani. Kis mocsok… Nem enged, hiába nyüszítek lassan azért, hogy tegyen végre a magáévá, ellenáll. Pedig tisztában vagyok vele, hogy magát is kínozza azzal, hogy a hasam csókolgatja, hogy a tenyereit a melleimre tapasztva markolássza, masszírozza, néha kicsit durvábban is a kelleténél, amivel ugyan minimális fájdalmat okoz és mégis az élvezet sokkal nagyobb annál, minthogy leállítsam. Hátravetett fejjel szemérmetlenül nyögdécselve hagyom, hogy a csípőcsontom csókolgassa, hogy a melleim simogassa, miközben én a karját szorítom.
- Szeretlek - motyogja a bőrömbe ezerszer miközben felkúszik és minden egyes apró porcikámat puszikkal halmozza el. Az ajkaimba is belesuttogja ezt az apró, kicsi mégis oly sokat jelentő szót, mire lehunyom a szemeim.
- Ne, nyisd ki a szemed - kér halkan lihegve. - Látni akarlak - mondja én pedig teszem, amit kér. Amint felnyílnak a szemhéjaim fenn is akadnak, hisz tövig belém nyomul. Egy gyors csókot nyom az ajkaimra, majd mozogni kezd, miközben végig egymás szemébe nézünk. Olyan, mintha nem csak a testünk, hanem a lelkünk is a másikéhoz kapcsolódna. Eszméletlen, hogy mennyi szeretet árad felém a fekete tekintetéből, ami ködös a vágytól és mégis tisztán ki lehet olvasni mindent egyetlen pillantásából. Bánat, fájdalom, szégyen, szeretet… Nem bírom tovább. Még két lökés és a mennyországba taszít. Képtelen vagyok abban a pillanatban a szemébe nézni, csak felsikítok a rám törő gyönyörtől. Olyan érzésem támad, mintha az ég is rám szakadt volna és ő sincs ezzel másképp valószínűleg. A nyakamba borul miközben hangos nyögéssel elélvez.
Percek vagy órák telnek el? Nem tudom. Csak annyit érzek, hogy most az én Pete-m ölel magához, aki mellett biztonságban vagyok, akinek a puha meleg, erős mellkasára hajthatom a fejem és hallgathatom az egyenletes szívverését, miközben átjár a jóleső meleg. Az én macim…
- Lassan pakolnod kéne - suttogja a fülembe és hallom a hangján, hogy mosolyog.
- Miért? - kapom fel a fejem, mire elneveti magát.
- Mert lelépünk pár napra. Csak te meg én. Kettesben.


A koncertnek vége, vigyorogva hajolunk meg. Az egész tömeg zsibong, sikít, tapsol, a mi vérünkben pedig ezerrel száguldozik az adrenalin. Mindenki nevet, mikor levonulunk a színpadról, az összes technikusunk megkönnyebbülve sóhajt fel. Minden rendben volt ismét. Lepacsizok a srácokkal, akik hozzájárultak a sikerünkhöz. Tia egy törölközőt nyom a kezembe, hogy ne folydogáljon tovább rajtam a veríték, mire egy puszit nyomok az arcára. Persze fintorog egy sort cserébe, de tudom, hogy nem bánja. A szája szélén megbúvó mosoly elárulja. Már megszokták ezt tőlünk. Katja se nyüszít, mikor Aleksi a karjába kapja, hogy bezsebelje a csókadagját. Piócaként tapadnak össze a lejárón. Már csak rajtam van póló, de én is megszabadulok az átázott ruhadarabtól. Kell egy zuhany, mert a szagommal embert lehetne ölni. A reflektoroktól az összes mérget kiizzadjuk. Hirtelen valaki a hátamnak csapódik és a derekamig húzza a lábait, hogy a hasam előtt összekulcsolhassa őket. Reflexből nyúlok a test után, hogy ne essen le rólam.
- Imádlak - suttogja a fülembe a hátamon lévő lány és a nyakamon végighúzza a nyelvét. Egy másodpercig meg se bírok szólalni a meglepettségtől. Nem lehet Leena. Undorodik tőlem, mikor ennyire izzadt vagyok és hát a koncerteket se szokta mostanság végignézni. Inkább a backstage-ben ücsörög. Most pedig a nyakam csókolgatja, miközben a teljes testével hozzám simul. Mindenki döbbenten figyeli a kettősünket. Már jó régóta nem csinált ilyet. Az öltözöm inkább a vitáinktól volt hangos, nem a nevetésétől. De most kacag, csilingelő, édes, angyali hangon kuncog a fülembe és össze vissza puszilgat. Ezerszer elsuttogja, hogy mennyire büszke rám. Én pedig sokkoltan állok két erősítő között vele a hátamon. Még Katja és Aleksi is elválik egymástól, hogy minket nézhessenek. Mika idegesen forgatja a megmaradt dobverőjét a kezében, a másikat ugyanis sikeresen eltörte és bedobta a közönség közé. Mad és Jari is feszültek, látom az arcukon, hogy már nem csak attól veszik ilyen szaporán a levegőt, mert lenyomtunk egy majdnem két órás koncertet. Azt hiszik, hogy mindjárt egymás torkának ugrunk és szét kell szedniük minket. Mint a vihar előtti csend… Felmerül bennem, hogy bevett valamit, vagy leitta magát, de a pia szagát messziről kiszúrnám rajta. Tia olvas az arcomról. Tudja, hogy az érdekel Leena be van-e tépve, így egy pillanatra a szemébe néz, majd tagadólag megcsóválja a fejét. Megkönnyebbülten fújom ki a levegőt, majd elmosolyodom. Az én Leenam van itt. A srácok, akik eddig feszültem bámulták a párosunkat egyszerre sóhajtanak fel. Megkönnyebbülnek és ismét vigyorognak.
- Na mi van, megtaláltad a gyógyszered Leena? - lép mellénk Mad kuncogva. Bennem pedig ismét meghűl a vér. Muszáj volt ezt? Most olyan jó volt minden, de fél perc és robbanni fog. Tudom, hogy Mad imád csipkelődni, de ez most nagyon hülye ötlet volt.
- Leteszel kicsim? - suttogja mosolygós hangon a fülembe, mire leeresztem. Mad hatszor akkora, mint ő, nem okozhat kárt a gitárosomba még akkor sem ha akar. Szorosan csukom be a szemeim és várom, hogy csattanjon Leena tenyere Mad arcán, ehelyett viszont az oldalamhoz bújik átkarol és egy puszit nyom a szám sarkába.
- Ő a gyógyszerem - suttogja, mire ismét megdöbbenek. Kipattannak a szemeim és egyenesen Mad döbbent képével találom szembe magam. Hát nem erre a válaszra számítottunk.
- Sör, este? - néz Mad farkasszemet a menyasszonyommal.
- Ha ez meghívás akar lenni, akkor ott a helyem. Feltéve ha nem zavarok - néz rám kérdőn, mire csak eltátom a szám és megcsóválom a fejem, jelezve, hogy nem zavar egy cseppet sem. - Megyünk - bólogat erre Leena, majd összekulcsolja az ujjaink.
Hirtelen, minden beindul. Mi elvonulunk az öltözőbe zuhanyozni. Ugratjuk egymást, vitázunk, hogy ki mossa le magáról először a verítéket, törölközőket vágunk egymáshoz, a hűtőből mindenki magához vesz egy-egy palack behűtött ásványvizet, leheveredünk a kanapéra, míg várunk a sorunkra. Leena az ölembe telepedik, miután Jari elsőként bevonul fürdeni.
- Hiányoztál - bújik a nyakamba és mélyeket lélegzik a bőrömből.
- Hé - tolom el az orrát a nyakamból. - Büdös vagyok - kuncogok fel.
- Nem vagy az - csóválja meg mosolyogva a fejét. - Finom - bizonygatja, miközben az arcom simogatja.
A szemei tisztán csillognak, olyan szerelmes pillantásokkal méreget, hogy görcsbe rándul a gyomrom. Az egyik ujját a szemem alá simítja, majd végighúzza a bőrömön a kezét. - Lefolyt a sminked - kuncog fel.
Nem bírom elmondani mit érzek ebben a pillanatban, így inkább megcsókolom. Olyan jó… Nem, ezt most semmiért nem adnám oda. Semmiért és senkiért.

- Evanston? - nézek Pete-re kérdőn, mikor elsuhanunk a tábla előtt. Már nem tudom hányadik tippem ez, de most legalább édes vigyorra húzza az ajkait. - Ide jöttünk igaz? - kíváncsiskodom tovább, mire felemeli a sebváltón lévő kezeinket és egy puszit nyom a kézfejemre.
- Van itt egy kis ház, lent a tóparton. A miénk erre a három napra. Bár már csak kettő. Hamarabb kellett volna elindulnunk - húzza el a száját, de mégis mosolyog a szeme.
- Hihetetlen vagy - nevetek fel, majd szorosan összefonom az ujjainkat és nézem a mellettünk elsuhanó tájat. Nem volt zökkenőmentes az elindulás. Andyvel sikeresen összebalhéztunk, közölte, hogy nem vagyok normális, mert elmegyek Pete-el kettesben valahová. Tudom, hogy csak félt, de valami azt súgja idebent, hogy bíznom kell benne. Bár lehet, hogy hülye ötlet volt, hogy nem hagytam, hogy csomagoljon magának némi drogot… Csak remélni merem, hogy nem jelentkeznek rajta az elvonási tünetek, mert akkor nem lesz olyan romantikus a dolog, mint ahogy azt ő kitalálta. De azt akarom, hogy tiszta legyen, legalább ebben a két napban, amit együtt töltünk.
Az autó egy nagyon pici faház előtt parkol le. Mégis olyan csodálatos az egész, mintha valami mesébe tévedtem volna. Szó szerint a tó partján áll a házikó. Szinte beleér a vízbe a lábunk, ha kijövünk az ajtón. Tátott szájjal bámulom a hatalmas fenyőket, amik elbarikádozzák ezt a pár négyzetméteres kis paradicsomot a szomszédoktól. Amint Pete leállítja a motort ki is pattanok a kocsimból, hogy mélyet szippanthassak a friss és tiszta levegőből.
- Meg fogsz fázni - ölel át hátulról Pete. Csak egy pulcsi és egy sort van rajtam, de nem érdekel. Kint akarok ülni a teraszon egész nap.
- Ez gyönyörű - suttogom, majd megfordulok a karjaiban, hogy megcsókolhassam.
- Tetszik - mosolyodik el, mikor elválunk egymástól. Nem kérdezi, sokkal inkább kijelenti, én mégis bólogatok miközben ledobom a cipőm és a hideg füvön, akár egy rossz gyerek, rohangálni kezdek. Nevetve figyeli az örömtáncom, majd lassan a csomagtartóhoz lépked és kiveszi az egyetlen táskát, amit magunkkal hoztunk. Olyan eufória önt el, amit már nagyon rég éreztem. Ez a hely olyan csendes, annyira békés és végre vele lehetek. Csak vele. Nem bírom ki, hogy ne ugorjak a hátára és ne puszilgassam össze-vissza azt suttogva folyamatosan, hogy köszönöm. Még szerencse, hogy ilyen hatalmas és ennyire erős, mert így engem is és a csomagokat is meg tud tartani. Nevetve cipel fel a bejárathoz, majd fél kézzel kinyitja az ajtót, hogy bevigyen a paradicsomba.
Olyan pici az egész és mégis annyira leírhatatlanul varázslatos. A keményfa padló recseg a talpam alatt, miközben tátott szájjal körbenézek a nappaliban, aminek a berendezése, egy poros tv-ből, egy sima bőrkanapéból, egy dohányzóasztalból és egy kandallóból áll. A konyhába épphogy elférünk ketten, a hálószobában viszont egy hatalmas franciaágy vár ránk. Csak ránk.
- Maradjunk itt örökre - suttogom, mire felnevet.
- Csodálatos lenne - búgja, aztán egyre közelebb lépked hozzám, a karjaiba kap és az ágyra fektet, hogy végigszeretkezzük az egész éjszakát. Minden tökéletes, a paradicsomba érzem magam.
Reggel arra kelek, hogy Pete szorosan fonja át a derekam és olyan erősen szorít magához, mintha attól félne semmivé foszlok a karjai között. Az egész testével a hátamhoz simul, az orrából kiáramló meleg levegő borzolja a tarkóm. Eszem ágában sincs semmivé foszlani. Inkább nézni akarom a férfit, aki sikeresen elfeledtetett velem minden rosszat. Nehezen, de sikerül szembefordulnom vele. Nyöszörög egy picit, de tovább alszik, engem ölelve. Olyan jó érzés, hogy az erős karjai engem fonnak körbe. Mosolyogva nézem a békés arcát, a résnyire elnyílt duzzadt ajkait, a kócos haját, a széles mellkasát, ami egyenletesen süllyed és emelkedik fel és le. Érezni akarom a szíve minden egyes dobbanását, így a tenyerem a bőrére fektetem és végre úgy érzem, tényleg minden tökéletes. Annyira erős akár egy szikla. Magabiztos, törhetetlen, szilárd. Most is árad belőle a fenségesség, ami az első percben elkábított. Őt soha semmi nem fogja megtörni. Sebezhetetlen és amíg engem is átölel, amíg rám is vigyáz, addig én is olyanná válok, mint ő. Megtörhetetlenné. Halhatatlanná. Még álmában sem tűnik védtelennek. Lenyűgöző, szinte már mesebeli. Mint valami daliás királyfi. De nem ez a legjobb az egészben, hanem az, hogy én vagyok a királylány. Már csak a boldogon élünk, míg meg nem halunk hiányzik a mese végéről. De bízom benne, hogy ez is meglesz.
- Ne nézz így rám kicsikém - motyogja halkan, álmosan és rekedten, mire ijedten összerezzenek, aztán elmosolyodom és egy puszit nyomok a szájára, amiből egy gyengéd reggeli csók lesz.
- Hogy nézek? - kíváncsiskodom, mikor elválunk egymástól.
- Nem tudom - nyitja résnyire az éjfekete szemeit, miközben elmosolyodik. - De azt tudom, hogy éget a pillantásod - fejezi be a mondatot. - Bújj ide - suttogja miközben az oldalára fordul és kitárja a karjait. Én pedig bújok, akár egy kiscica, szinte elveszek a karjai közt. Olyan szorosan gabalyodunk össze amennyire csak lehetséges, a testéből áradó hő, felolvaszt engem is. Otthon érzem magam mellette.
Egész nap nem csinálunk semmit, csak henyélünk, szeretkezünk és sétálunk a tóparton. Új oldalát mutatja meg nekem. A humorosat, az állatiasat és gyengédet már ismertem, de a romantikus eddig valahogy sosem tört felszínre. Most viszont… Úgy bánik velem, mint valami királynővel, kiszolgál, elkényeztet, szerelmet vall ötpercenként és még egy dallal is meglep. Fogalmam sincs, hogy hogy csinálja, de megsirat azzal a kis papír fecnivel. Hogy szerethet valaki ennyire? Hogy képes ekkora imádattal nézni rám?
Viszont van valami, ami nyugtalanít. A pörgése. Kapkod miközben vacsorát csinál, a kezét majdnem elvágja, miközben a paradicsomot szeleteli. Izzad és meg-megremeg az egész teste. Tudtam, hogy csak majdnem lesz tökéletes ez a két nap.
- Hagyd édesem, majd én megcsinálom - bújok a hátához és megpróbálom kivenni a kezéből a kést még mielőtt kárt tenne magában.
- Fel bírok szelni egy kurva paradicsomot egyedül is, szóval húzz vissza a kanapéra és nézd azt a kibaszott tv-t - csattan fel, mire összerezzenek. Ijedten pislogok rá. Kezdődik és még nincs két napja se, hogy nem jutott droghoz. Kiesik a kés a kezéből, mikor megpördül. - Ne haragudj Lia. Istenem, akkora egy balfasz vagyok. Sajnálom kicsikém - ölel magához. - Nem akartam, esküszöm, hogy nem akartam kiabálni. Bocsáss meg - szorít magához. Veszek egy mély levegőt és én is köré fonom a karjaim.
- Nincs semmi baj - suttogom. - Tudom, hogy… - kezdek bele de félbeszakít.
- Kibírom. Ki kell bírnom - motyogja.
- Zuhanyozz le, ezt addig befejezem - mosolygok rá, mire csak aprót bólint. Ő is tudja, hogy nem véletlenül csorog róla az izzadtság patakokban. A tenyerembe puszil, megcsókol, majd kivonul a konyhából. Hagyom, hogy lehiggadjon, tudom, hogy mennyire nehéz ez neki. Apuval is végigcsináltuk párszor. Nem egy leányálom, se annak, aki szenved az elvonástól, se annak, aki ott van egy függő mellett. Hagyok neki némi időt, hogy összekapja magát és bízom benne, hogy a zuhany segít neki abban, hogy megfeledkezzen arról, hogy be kéne lőnie magát. Miután végzek a salátával, lekuporodok a tv elé, de nem bírom figyelmen kívül hagyni, hogy szüksége van rám. Túl régóta hallom a vízcsobogást, olyan, mintha soha többé nem akarna kijönni a fürdőszobából. Nem bírok magammal, ott kell lennem, fognom kell a kezét, így felemelkedek a kanapéról és utána megyek. Meghűl a vér az ereimben amikor látom, hogy meztelenül ül a zuhanykabinba és potyognak a könnyei. Ennyit arról, hogy sebezhetetlen. Nem érdekel, hogy én is szétázok, bemászok mellé, elzárom a csapot és melléülök, hogy átölelhessem.
- Nem bírom ki - nyög fel miután már vagy öt perce ölelem és csitítom. - Kell. Muszáj egy kicsi. Csak egy nagyon kicsi - néz rám, mint valami gyerek, aki cukorkáért könyörög az anyjának.
- Nincs nálam semmi, de… - kezdek bele a szemébe nézve.
- Kell - kiabál rám. - Muszáj szereznem valahonnan - pattan fel, majd egy törölközőt csavar a dereka köré és a hálóba csattog. Mire észbe kapok, már felöltözve a kocsim kulcsaival a kezében kivonul a házból.
- Pete - rohanok utána, de már az autóban ül és felbőgeti a Merci motorját. - Állj meg - kiabálok utána, de nem teszi, amit kérek. Egyszerűen elhajt és magamra hagy.
Várok és várok és várok. Várom, hogy visszajöjjön egész éjszaka, de nem teszi. Van egy tippem, hogy itt nem tud semmilyen droghoz jutni, ez a hely túl pici hozzá, hogy bárhol is egy dealer-be szaladjon. Felhívom Andyt is, mert van egy tippem, hogy hozzá megy. Az elméletem helyesnek bizonyul, de az is kiderül, hogy nem adott neki semmit, így tovább ment, ki tudja hová. Nem bízom abban, hogy visszajön, így reggel összepakolom a cuccaink és kimászok a buszpályaudvarra, hogy visszajussak Chicagoba.
Együtt várunk rá mikor hazaérek. Nem beszélgetünk, Andy arcára minden rá van írva. Ő megmondta, hogy nem lesz jó vége. Hát igazán bekaphatja. Ment volna jósnak. Pete csak este bukkan fel. A teraszon ücsörgök és egyik cigim szívom a másik után, mikor megjelenik. Furcsa gyanú költözik belém, mikor meglátom, hogy gyalog tántorog hazafelé. Észre se vesz, mikor a tornácra ér, de én nem bírom ki, hogy ne szóljak hozzá.
- Hol a kocsim? - kérdezem halkan. A sötétben mégis ostorcsattanásként érheti a hangom, mert ijedten rezzen össze.
- Hát… Szóval… Andy nem adott pénzt - néz rám vigyorogva, miközben megkapaszkodik az ajtókilincsben, hogy meg bírjon állni a saját lábán. Érzem, hogy megy fel bennem a pumpa. Tudom, hogy mit tett, egyszerűen tudom és ettől elkap a harci ideg.
- Mondd, hogy nem adtad el a kocsim - sziszegem dühösen. Érzem, hogy most fog betelni az a bizonyos pohár.
- De igen - bólogat bőszen és olyan elégedett képet vág, mintha felfedezte volna az örök élet elixírjét.
- Baszódj meg Pete, hogy tehetted ezt? - csattanok fel. Egész Chicago az én hangomtól zeng. - Dögölj meg. Hogy adhattad el a kocsim a megkérdezésem nélkül te rohadék? - lépkedek hozzá közelebb és püfölni kezdem a mellkasát dühömbe.
- Hé, kicsikém nyugi van. Visszahoztam a maradékot - húz elő a farzsebéből egy borítékot, amiben a kocsim ára van és meglengeti az orrom előtt.
- Pusztulj el, az az én kocsim volt - üvöltök vele torkom szakadtából, de nem vesz komolyan csak nevet. - Az enyém. Nem volt hozzá jogod. A kibaszott drog miatt tetted igaz? - visítok a képébe. Érzem, hogy a fülemen is gőz jön ki. - Ott hagysz az Isten háta mögött egyedül és eladod a kocsim? Mégis mi a faszt képzelsz te magadról? - kiabálok tovább, mire Andy kiront az ajtón.
- Mi az Isten folyik itt? - néz ránk kérdőn.
- Ez az utolsó tetű eladta a kocsim - sipítom eltorzult arccal. - És én most elmegyek. Örökre - kapom ki Pete kezéből a maradék pénzt és becsörtetek a lakásba. Ben és Yv a kanapén ülve kitágult szemekkel figyelnek, miközben elviharzok mellettük. Pete utánam indul, de csak a nappaliig jut.
- Hé kicsikém, ne dramatizáld túl. Csak egy kocsi volt. Majd veszek neked másikat - szól utánam, de nem érdekel már. Mindent elrontott. Mindent. Boldog voltam mellette abban a házikóban, lenyeltem neki az összes szarságot, de ez… Ez kicsapta a biztosítékot. Olyan erővel vágom be magam után a háló ajtaját, hogy félő tokostul kiszakad. Se nem látok, se nem hallok, feltépem a gardrób ajtaját és belegyömöszölöm a táskámba a cuccaim. Ennyi volt. Elhúzok innen a picsába. Nem bírom tovább, nem maradok vele. Ezek után nem. Elnéztem, hogy megcsalt, végül is pasi, nem egy monogám típus, nem érdekelt az sem, hogy piásan jött haza, az se, hogy belőtte magát, hogy nem egyszer állat módjára bánt velem, de az, hogy eladta a kocsim a megkérdezésem nélkül, amit a szülinapomra kaptam a nagyapámtól, hogy drogot vehessen… Na nem… Ezt soha nem bocsátom meg.
- Lia - hallok egy halk suttogást az ajtó felől, de azt se tudom, ki beszél hozzám olyan dühös vagyok.
- Takarodj - üvöltök torkom szakadtából, miközben a ruháim tovább gyűröm a táskámba.
- Lia - simítja a vállamra a tenyerét Yv, mire majdnem felpofozom, mert a dühtől elsőre azt hiszem Pete az. De még időben realizálódik bennem, hogy Yvonne néz velem farkasszemet. - Hova mész? - kérdezi a könnyeivel küszködve.
- Szállodába - morgom, bár nem is rá vagyok mérges. - Maradj nyugodtan Bennel - préselek ki magamból egy mosolyt, ami inkább vicsorgásnak tűnhet.
- Ugye nem hagysz egyedül? - néz rám félve és a könnyek elkezdenek végigfolyni a babaarcán.
- Ó dehogy - dobom be a táskámba az utolsó pólót, majd közelebb lépek és megölelem. - Sose hagylak magadra - suttogom, mikor felzokog. - Nem megyek el a varosból. Csak ezt a házat hagyom magam mögött, meg azt az oltári nagy barmot. Téged nem - nyugtatom meg.
- Megígéred? - néz rám szipogva.
- Megígérem - bólogatok bőszen.
- Oké - törli le a könnycseppeket az arcáról. - Holnap találkozunk? - kérdezi halkan.
- Hát persze - bólintok ismét, aztán visszafordulok a táskámhoz és összehúzom a cipzárt, hívok egy taxit felkapom a cuccom és Yv kezét megfogva elindulok. Nem búcsúzkodom. Pete betört orral fetreng a szőnyegen, Andy az öklét masszírozza, nem nehéz összerakni, hogy ő ütötte ki megint. Ben csak pislog hatalmasra tágult szemekkel. Egy pillanatra mégis megállok a küszöbön.
- Vigyázz rá - szólok oda a piros hajú gitárosnak, aki csak bólint és az ismét zokogó barátnőm magához öleli, én pedig mély levegőt véve kicaflatok az ajtón. Még nem érkezett meg a taxim, így leülök az útpadkára és rágyújtok egy cigire.
- Sajnálom - hallom meg a szőkeség hangját a hátam mögött.
- Nem te adtad el az autóm, hanem ő - mordulok fel. Elegem van már a bocsánatkérésekből.
- Én nem adtam neki pénzt - telepedik le mellém és bűntudatos arccal néz rám.
- Nem számít, akkor is az ő hibája. Ő döntött - suttogom. Valahol, valami eltört. És fáj, mert szúrnak a szilánkok. Tegnap még minden tökéletes volt, ma pedig minden összeomlott. Ennyi járt a normális boldog életből. Kapja be mindenki, aki így alakította a dolgokat.
- Látlak még? - ölel magához, mikor begördül elénk a taxi.
- Persze - mosolyodok el, aztán megölelem.
- Vigyázz magadra és ha bármi van hívj - nyom egy puszit a homlokomra, majd kinyitja az ajtót előttem és egy mosollyal búcsúzik.
Ismét egyedül maradtam.

Nincs olyan, hogy tökéletes. Nem létezik tökéletes boldogság, tökéletes kapcsolat, tökéletes szerelem, tökéletes ember. Mindenben van valami hiba. Minden tökéletesen tökéletlen a világon. Csak néha hajlamosak vagyunk megfeledkezni a hibákról. Azt akarjuk képzelni, hogy mi vagyunk a kivételek. De nincs kivétel ez alól a szabály alól. Bár néha jó ezzel áltatni magunk, de pofára esés mindig elszomorító és iszonyatosan tud fájni…

32. Ölj meg

“Bármilyen szerényen próbálják elrejteni az emberek halálvágyukat, az gyakran éppen olyan erős, mint az élethez való ragaszkodásuk.”

- Jé, itt van a tornádó - kuncog fel valaki mellettem, mikor megállok a bárpultnál, hogy kérjek egy italt magamnak.
- Mi van? - kapom oldalra a fejem értetlenül.
- Kint, majdnem elsodortál. Mint valami hurrikán - magyarázza mosolyogva a mellettem álló bőrkabátos fiatal srác. A szemébe nézve görcsbe rándul a gyomrom, a levegő a tüdőmbe reked. Nem bírok megszólalni, csak nézek rá nagyra tágult szemekkel és nem bírom feldolgozni a látványt.
- Hé, minden rendben? - néz rám kicsit aggódva, az ujjaival majdnem megérinti az arcom, de időben kapcsolok és hátrálok egy lépést.
- Ne érj hozzám - csóválom meg fejem, miközben ráparancsolok, de a hangom inkább erőtlen nyöszörgésnek tűnik.
- Mi bajod van? - biccenti oldalra a fejét, homlok ráncolva.
- Te, te, te… - hadonászok felé az ujjaimmal, de nem bírok összehozni egy értelmes mondatot se. Pont ugyan olyan a szeme színe, mint Nikoé. Tökéletesen egyezik. Ezét az ismeretlen srácét is vastagon keretezi a fekete festék, az ő szemei is ugyan úgy világítanak, mint az övé. Még a haja is olyan. Kócos, barna és göndör. Egyszerűen bepánikolok.
- Hé, nyugi nem hallucinálsz élek - kuncog fel. - Ne nézz már úgy, mintha szellemet láttál volna. Nem akarlak bántani.
- Az akcentusod - hadonászok.
- Félig magyar vagyok, félig pedig… - kezd bele, mire kikerekednek a szemeim. Oké, legalább nem finn és semmi köze Nikohoz… De magyar. Így hát félbeszakítom.
- Tényleg? - szólalok meg anyu nyelvén.
- Te beszélsz magyarul? - kuncog fel és barátságon rám mosolyog.
- Az anyukám magyar - bólogatok és a pánikhangulatom egyből megszűnik abban a pillanatban, hogy kiderült csak a véletlen műve, hogy ugyan olyan zöld szemei vannak, mint Nikonak. Félig magyar, Niko pedig finn. Ennyi.
- Nekem is az anyukám magyar. Micsoda egybeesés mi? Tehát, miért néztél rám ilyen rondán? - húzza fel a szemöldökét kérdőn.
- Hasonlítasz valakire nagyon - sóhajtok fel, majd leülök a mellette lévő bárszékre.
- Oliver vagyok - nyújtja felém a kezét, amit mosolyogva el is fogadok rögtön.
- Cornelia - mutatkozom be én is. - Basszusgitár? - nézek rá kérdőn, mire most ő pislog rám meglepődve.
- Honnan tudod? - kérdezi értetlenül.
- A kezed - vigyorgok rá. Már csak ez kellett, de tényleg. Még egy zenész… - Iszol valamit? Ha már eddig nem menekültél el azt kiabálva, hogy bolond vagyok, akkor megérdemled - somolygok.
- Egy sört - villant egy féloldalas vigyort rám.
Még csak az elő zenekar játszik, a fiúk hátul hat lakat alatt őrizve készülődnek, én pedig Oliverrel beszélgetek. Mint kiderül csak átutazóban van itt, egy lányt próbál becserkészni, de egyelőre nem megy neki. Vele jött a két legjobb barátja, egy hosszú barna hajú kitetovált lány és egy nyurga mosolygós srác.
- És mivel keresed a kenyered? Megélsz a zenélésből? - nézek rá somolyogva.
- Ó nem. Az csak hobby. Liza énekel, Toby pedig dobol és mindig van valaki, aki beáll mellém gitározni, de tetoválásokat csinálok tizenhat éves korom óta - húzza ki magát büszkén.
- Hoppá, hoppá - bólogatok elismerően. - Imádom a tetkókat - kacsintok rá, majd a lábam lóbálva beleiszom a koktélomba.
- Nem látok rajtad egyet se - mér végig Oliver alaposan. - Vagy csak nem látható helyen van - húzza csibészes mosolyra az ajkait.
- Nem, abszolút nincs - ábrándítom ki vigyorogva.
- És miért nincs ha imádod őket? - húzza fel kérdőn a szemöldökét. Megint összerándulok. Ez a nézés… Oké, nem bizserget úgy, mint Nikoé, de a szemei, a mimikája… Miért hasonlít rá ennyire? Ez nem ér.
- Sosem tudtam mit varrassak magamra. Tudod úgy gondoltam, hogy ha valamit a bőrömbe vésetek annak legyen értelme, ne csak azért viseljek valamit örökre, mert poénnak tűnt - vonom meg a vállam.
- Ezek szerint nem vagy tipikus szőke nő - kuncog fel.
- Csak festve van, fekete vagyok - nyújtom ki a nyelvem, mire hangos nevetésben tör ki. Én pedig csak bámulom ahogy a hajába túr, ahogy mosolyog. A nevetése pont olyan, mint Nikoé. Annyira hasonlít rá. Nincs rám hatással, de a külseje, mintha a kicsit elcseszettebb mása lenne. Nem olyan helyes, nincs olyan karizmája és mégis emlékeztet rá. Elképesztő.
Nem bírom levenni róla a szemem, nem bírok felállni mellőle és ez nem jó. Tudom miért nem vagyok képes elmenni. Mert őt látom benne. Ha a szemébe nézek Nikot látom, még akkor is ha nem ő az, ha köze sincs hozzá. Hallgatni akarom még csak egy kicsit a csilingelő nevetését, látni akarom még egy ici picit a gyönyörű zöld szemeit, a telt ajkait, a porcelán fehér bőrét. Ez már holt biztos, hogy beteges.
Talán fel kéne hívni a rehabos dokit. Önként befeküdni egy kúrára. Ha azt vesszük jót tett, mikor Jen becsukatott. Az a hely nyugis volt, békés, csendes, mentes minden mocskos pokolba taszító dologtól.
De hát ez az én életem. Ez a piszkos kis Chicago-i klub. Ez a rakás őrült zenész. A szivárványszínű koktél, a Marlboro és a kokain, ami a backstage-ben vár. Pete, aki szerelmet vallott, Andy, aki az őrangyalommá vált és Yv, aki már tizenéves korom óta a legjobb barátnőm. Nem vagyok egy napsütéses, zöld kertes, virágágyásokkal teli szanatóriumba való lány, még akkor sem, ha ott reggel csicseregnek a madarak, mindig rend van és tisztaság, ahol a békére vágyó emberek a tűzpirosra festett padon ücsörögnek és gondolkodnak az életükről, a fák sűrű lombkoronái alatt. Nem, nem mehetek oda. Nem vagyok bolond, nincs semmi bajom, egyszerűen csak szeretek még mindig valakit, akit nem kéne. Hmmm… Ha jobban belegondolok talán mégis bolond vagyok. Bolond, de nem a bolondok házába való. Megszívtam. Azon a helyen kívül ugyanis nem ismerek semmit, ami nyugis lenne, ahol felejteni lehetne.
Oliver olyan hatással van rám, hogy el is feledkezem a srácok koncertjéről, arról, hogy nekem az első sorban kéne tombolnom. De Oliver kedves, hihetetlenül vicces és minden áron megpróbál kidumálni a bugyimból, ráadásul még három koktéllal később is hasonlít rá.
- Csinálok neked egy tetkót - jelenti ki hirtelen.
- Mi van? - kerekednek ki a szemeim, miközben értetlenül nézek rá. Nem tudom eldönteni, hogy komolyan mondja vagy viccel. És ha komolyan gondolja mégis honnan veszi, hogy akármit is magamra akarok varratni?
- Csak kipróbálod, hogy milyen érzés. Azt mondtad érdekel és szereted a tetoválásokat. Akkor meg? - rángatja meg viccesen a szemöldökét.
- Te hülye vagy. Amúgy meg nem hiszem, hogy a barátnőd örülne neki, ha lelépnénk kettesben - bökök a fejemmel Liza felé, aki szúrós pillantásokkal méreget. Ha szemmel gyilkolni lehetne, már rég alulról szagolnám az ibolyát.
- Ó, Liza nem a barátnőm - kuncog fel Oliver fejcsóválva.
- Tényleg? - pislogok rá meglepődve. Mérget mertem volna venni rá, hogy van köztük valami. A lány le se veszi róla a szemét, olyan szerelmesen méregeti és… - Hoppá - csapok a számra, mikor hirtelen megvilágosodok. A lány szerelemes, de Oliver nem tud róla.
- Mi van? - ráncolja össze a homlokát.
- Semmi - tagadom le azonnal, a koktélom felé fordulok inkább és megpróbálok a hajam mögé bújni. De nem jön össze. Az arcomba hulló tincseim a fülem mögé tűri és addig bámul az arcomba, míg meg nem adom magam neki és rá nem emelem a pillantásom.
- Miért mondtad azt, hogy hoppá? - kérdezi halkan. Most először tűnik komolynak, olyannak, aki nem tűr ellentmondást, aki nem fog addig nyugodni míg ki nem szedi belőlem az igazat. Hirtelen olyan érzésem támad, mintha a vesémig látna. Átfut az agyamon, hogy hazudnom kéne, de van egy olyan érzésem, hogy hiábavaló próbálkozás lenne, mert átlátna rajtam seperc alatt. A kedves embereknek nem tudok hazudni… Picsába.
- Nem mondhatom meg - csóválom meg a fejem végül.
- Cornelia - sziszegi. - Miért mondtad, hogy hoppá miután Lizára néztél?
- Nem mondhatom meg - ismétlem magam kétségbeesetten. Nem akarok beleszólni, nem az én dolgom.
- Kérlek - néz rám könyörgően. Hirtelen felvillan előttem Niko arca, hogy ő kéri, hogy az ő tekintete mélyed az enyémbe, hogy ő van ilyen közel hozzám és kirobban belőlem a vallomás.
- Liza szerelmes beléd - nyögöm ki. Hát nem épp úgy reagál a mondatomra, mint ahogy arra számítok. Hangos nevetésben tör ki, majdnem leesik bárszékről, még a könnyei is kicsordulnak.
- Mekkora ostobaság - nevet tovább levegő után kapkodva.
- Nem az - csóválom meg a fejem.
- Liza csak barátként tekint rám, hidd el nekem - néz mosolyogva a szemembe.
- Tévedsz, hidd el nekem - vigyorgok vissza.
- Nem hinném - bámul rám egy fél pillanatra elgondolkodva és van valami különleges fény a szemében. Mintha akarná, hogy igazam legyen. Mégis kételkedik.
- Bebizonyítsam? - húzom fel kérdőn a szemöldököm.
- Hajrá - bólint somolyogva, mire gondolkodás nélkül lehuppanok a bárszékről, elé lépek, hozzá simulok, a tenyerem az arcára simítom, mélyen a szemébe nézek, elmosolyodom és nagyon lassan az ajkaim az övének nyomom. A meglepetéstől mozdulni se bír én viszont lehunyom a szemeim és őt képzelem magam elé. Az én zöldszemű hercegem. Persze tudom, hogy nem őt csókolom, de mégis… Így könnyebb.
- Mi a fene? - hallok meg egy hangot magunk mellett, mire azonnal elengedem Olit. Nem Pete felé fordulok először, ahogy Oliver sem. Liza és Toby asztala felé pillantunk mindketten. A lány könnyes szemekkel és remegő ajkakkal bámul ránk, majd olyan lendülettel pattan fel, hogy a szék hangos csattanással ér a padlóhoz, ő pedig rohanni kezd a kijárat felé. Megértem, hogy mit érezhet. Én belepusztulnék, ha Nikot látnám így. Oliver pillanatok alatt megvilágosodik és felpattan a székről. Sokkoltan néz Liza után, de gyorsan összekapja magát.
- Liza, várj! - kiált, majd elindulna azonnal utána, ha Pete nem kapná el a karját.
- Engedd el - szólok a gyilkos hangulatban lévő medve felé. Ennyi is elég, hogy kizökkentsem, a mancsa lehull Oliver karjáról. Az előbb még engem csábítgató srác, úgy rohan el, mint akit puskából lőttek ki. Pete szemébe nézve görcsbe rándul a gyomrom. Tudom, hogy bajban vagyok, de nem érdekel. Ha már az én szerelmi életem el lett baszva, akkor legalább másnak legyen jó.
- Hogy tehetted ezt? - sziszegi dühösen, miközben közelebb lépked. A testtartása fenyegető, a kezei a teste mellett lógnak, az tenyere ökölbe szorul, az összes izma megfeszül, az orrlyukai kitágulnak, akár egy dühös bikáé, a pólója alatt minden izma kidomborodik. Valahogy érzem, hogy arra készül, hogy megöl, de mégse félek, nem próbálok meg elrohanni. Csak körbenézek a halványan megvilágított teremben. Andy még a színpadon áll, az ő tekintete az utolsó tehát, amit még láthatok. Halvány mosoly kúszik az arcomra mikor a pillantásunk egymásba fonódik.
Mintha kívülről nézném a történéseket, lassított felvételen. Pete egyre közeledik, a gyilkos düh egyre gyorsabban uralkodik el rajta, pedig alig másfél órája még azt mondta szeret. Én továbbra is a bárszéken ücsörgök, mindenre felkészülve. Andy egy pillanatra elfehéredik, majd az arcvonásai megkeményednek, leugrik a színpadról és eszeveszett iramba próbál közelebb jutni hozzám és Pete-hez.
Az éjfekete szemekbe nézek. Imádom még mindig, még most is, még így is. Imádom a tüzet a tekintetében, az indulatot, hogy olyan, mint maga az ördög és néha mégis annyira el tud veszni a világban, mint egy kisgyerek. Imádom, hogy ennyire gyűlöl. Imádom mikor szeret. Mindent imádok benne. Imádom nézni, nézni a hatalmas testét, ami duzzad az életerőtől, a gyönyörű férfias arcát, a sötét szemeit. Imádom, mikor zenél és imádom, mikor csak nekem zenél, csak értem, csak miattam. Imádom a kezeit, amivel épp a nyakam készül kitekerni, de tudom, hogy mikre képes a csodálatos ujjaival. Azok a kezek nem csak gyilkolásra termettek. Nem, ő alkot velük, teremt, elvesz és visszaad. Szorít, beléd mar, fájdalmat okoz, majd meggyógyít, becézget, cirógat és gyengéden simogat. Azok a lenyűgözően hosszú kecses ujjak a torkomra fonódnak, de nem bírok nem mosolyogni.
- Szeretlek - suttogom neki, az utolsó szó jogán, mire a téboly véglegesen eluralkodik rajta. Látom, hogy hezitál, hogy nem tudja mit tegyen, nem szorítja még a nyakam, csak a hüvelykujjával simogatja légcsövem. Tisztában vagyok vele, hogy egyetlen mozdulattal be tudná zúzni és várom is mikor teszi meg. Nem bánnám ha megtenné, olyan ember ölne meg, aki boldoggá tett, egy olyan helyen, ahol jól éreztem magam. Nem hibáztatnám soha, mert elvette az életem. Csillaggá válnék, Mira csillaga mellett. Látom, hogy a drog is dolgozik benne, nem tudja felmérni mit tesz.
- Semmi baj - suttogom neki, a tenyerem az arcára simítom és ellágyult tekintettel figyelem. Érdekes módon senki nem figyel ránk, de ha holtan esek össze, akkor ki fog törni a pánik. Erre viszont nem kerül sor. Andy mellénk ér, pont akkor, mikor Pete ténylegesen összezárja az ujjait a nyakam körül, hogy kiszorítsa belőlem az életet.
- Engedd el, vagy esküszöm, hogy eltöröm a nyakad - suttogja fenyegetően, miközben a kezét Pete csuklójára fekteti. Nem néz a fekete szemű óriásra, a jég kék szemeit az én tekintetembe vájja. Kezd fájni, hogy Pete mancsa szorongat, de Andy pillantása még nagyobb kínt okoz. Könyörgően fúrja a tekintetét az enyémbe, rimánkodik, hogy tartsak ki és ne hagyjam egyedül. De nem akarok tovább itt maradni.
- Sajnálom - suttogom Andynek, ugyanis hangosabban képtelen lennék beszélni, a torkomat szorongató kezektől.
- Nem - csattan fel a szőkeség, mire egyetlen könnycsepp kigördül a szemem sarkából.
Andy villám gyorsan tarkón veri a könyökével Petet, akinek egy másodpercre fennakadnak a szemei, a keze ernyedten csúszik le a nyakamról, majd eszméletlenül terül szét a padlón. A torkomhoz kapva köhögni kezdek, miközben kitágult szemekkel pislogok a földön fekvő férfire. Megpróbálok lecsúszni a székről, hogy megnézzem nincs-e semmi baja, de az oxigénhiánytól, megszédülök. Andy lép elém és tartja meg a teljes súlyom, mire sírva borulok a mellkasára. Tim és Ben is előkerülnek, értetlenül pislognak a hármasunkra.
- Vigyétek innen - adja ki az utasítást a szőkeség, ellentmondást nem tűrő hangnemben, miközben egyre szorosabban ölel magához és össze-vissza puszilgatja a hajam és az arcom, miközben keservesen zokogok. A srácoknak nem ad lehetőséget a kérdezésre, de azt hiszem a sokktól meg se tudnának szólalni. Csak nézik, ahogy kétségbeesetten zokogok Andy testéhez simulva, majd kapcsolnak és a pillanat törtrésze alatt felkaparják a földről a magatehetetlen barátjukat.


Egy interjúszoba kellős közepén ülök, a gyomrom pedig hirtelen görcsbe rándul. Valami furcsa félelem lesz úrrá rajtam, elkap a pánik. Olyan érzésem van, mintha valaki a szívem szorongatná, mintha ki akarnák facsarni belőlem az életet. Próbálok koncentrálni a kérdésekre, de a rossz érzés nem szűnik meg. Tia érdeklődve pislog rám és némán megkérdezi, hogy minden rendben van-e, mire csak megcsóválom a fejem, jelezve, hogy nem, semmi sincs rendben. Szerencsére azonnal kapcsol és elintézi, hogy legyen időm lehiggadni mielőtt az előttem ülő hiénák újabb kérdésáradatot zúdítanának rám.
- Hölgyeim és uraim, pár perc szünetet kérünk szépen. Megértik ugye, hogy Niko is ember szüksége van némi ebédre? - mosolyog bájosan. A sajtó képviselői morgolódva állnak fel, de nem akadékoskodnak. Tia, már csak Tia… vele senki nem mer ujjat húzni, azt hiszem a híre már itt Madridban is megelőzte. Ha valamire ő azt mondja, hogy úgy van, az úgy is van. Miután mindenki kiment, a biztonságiakat is elküldi és a hűtőhöz sétál, előkap egy szendvicset, tölt egy-egy bögre kávét és visszasétál az asztalhoz, hogy lerakja elém az ebédem. Üveges tekintettel bámulok magam elé miközben az egyre hevesebb tamtamot verő szívemre szorítom a tenyerem. Ha ez így megy tovább tényleg ki fog ugrani a helyéről.
- Hol az inhalátorod? - kérdezi Tia aggódva.
- Nincs rohamom, ez… ez… - nyöszörgök majd szorosan lehunyom a szemem, de Lia arca libben fel a csukott szemhéjaim mögött. Nem bírom nézni, azonnal kipattannak a szemeim és zihálni kezdek. Talán vele történik valami? De nem…
- Niko, az Istenért nézz rám - fogja Tia a két tenyere közé az arcom, miközben én csak kapkodok a levegő után.
- Nem tudom mi ez - csóválom meg a fejem kétségbeesve. - Nyisd ki az ablakot, kérlek - nyögök fel, mire Tia azonnal pattan és sarkig tárja a helyiségben lévő összes nyílászárót. A friss levegő, jó hatással van rám, picit lehiggadok. A zsebemből előkutatom a cigim és remegő kezekkel gyújtok rá. Nem értem mi történik velem, minden olyan zavaros.
- Egyél - szól rám Tia, mire a szendvicsért nyúlok, de nem érzek magamban semmi erőt. Mindössze két falatot vagyok képes letuszkolni a torkomon, a gyomrom nem fogad be többet.
- Niko, mi bajod van? - simítja a tenyerét a lapockámra és finoman simogatni kezd.
- Nem tudom - csóválom meg a fejem. - Hirtelen rossz érzésem támadt - nézek rá, mire ő tovább fürkészi a tekintetem. Kíváncsi, hogy mit hallgatok el előle.
- Van még itt más is, igaz? - húzza össze szemöldökét.
- Csak rossz érzésem van - vágom rá.
- De tudod miért, igaz? - néz rám kérdőn.
- Lia - nyögöm ki, mire értetlenül néz rám az asszisztensem.
- Ki az a Lia? Ó, ácsi - emeli fel mindkét kezét. - Anders lánya? Akivel Helsinkiben keféltél? - világosodik meg, mire bólogatok. - Te hülye barom - pattan fel a székről és fel-alá kezd járkálni a szobában, miközben a haját túrja. Kezdek szédülni tőle, mikor hirtelen, elém vágtat és elvesz egy szál cigarettát, hogy rágyújthasson. Leesett állal nézem, ahogy ismét a haját szántja és dünnyög az orra alatt, miközben füstöl, ami fura ugyanis ha évente kétszer rágyújt már sokat mondtam. Nem értem mi baja, egészen addig míg satuféket nem nyom és nem néz egyenesen a szemembe. - Niko, el kell őt felejtened. Nem érdekel, hogy csinálod, de még gondolnod sem szabad arra a lányra. Én megértem, hogy gyönyörű és valószínűsíthetőleg, mivel nem csak egyszer húztad meg, az ágyban is jó, de ő a tiltott gyümölcs azon a kibaszott almafán. Ugye tudod mit jelent ez? - néz rám összeszűkült szemekkel. Én viszont pillanatok alatt felpaprikázódom.
- Nekem senki nem mondja meg, hogy kire gondolhatok és kire nem - szűröm a szavakat a fogaim között.
- De igen. Niko, ő megteheti! Nem ismered Anderst, az a pasas elmebeteg ha a lányairól van szó. Ki fog csinálni. Ha jót akarsz magadnak még Lia nevét is elfelejted - néz rám halálosan komolyan.
- Nem árthat nekem - jelentem ki magabiztosan, mire Tia torkát egy kisebb hisztérikus kacaj hagyja el.
- Nem is tudod mennyit árthat Niko. A pasasé a fél kiadó - kezd bele, de félbeszakítom.
- Van másik kiadó is - vágom rá.
- Figyelj rám te ökör - ül le mellém és a szemembe néz. - Anders tizenhat éves kora óta profi zenésznek számít. Tizenkilenc éves volt mikor kiadták az első albumukat. Több, mint húsz éve van a szakmában, túl messzire elér a keze. Mindenkit ismer és mindenki tiszteli. Őt nem tudja se Eero, se én, se senki leszerelni, ha eldurran az agya. Ki fog csinálni. Ismerem, túl jól ismerem Niko. Nem tudlak megvédeni tőle - néz rám könyörgően és kissé kétségbeesetten.
- Már nem beszélünk Liával, de ha mégis így lenne akkor sem ijednék meg az apjától - húzom ki magam büszkén.
- Pedig jobb ha félsz Mattől. Világ életében távol tartotta a lányait a zenészektől csak a saját csapatához engedte közel őket, de az más... Nem egyszer jelentette ki, hogy nem érdekli kivel állnak össze a gyerekei, amíg a potenciális pasi jelölt, nem az ő szakmájában mozog. Előbb látna egy hajléktalan senkit a lányai oldalán, mint egy zenészt. Védi őket, akár egy tigris a kölykét. Egy pasasnak három bordáját törte el, mert a nagyobbik lányát megpróbálta felszedni. Jen akkor még csak tizennégy éves volt a fickó pedig huszonöt. Nem gondolta komolyan az udvarlást, mégis a kórházban kötött ki, mert nem ijedt meg Matt fenyegetésétől. Azóta se hallottunk a fickóról. Érted mire akarok ezzel kilyukadni? - néz mélyen a szemembe.
- Értem, de nincs mitől félned. Lia és köztünk már nincs semmi és nem is lesz soha - sóhajtok fel.
- Tépd ki a szívedből, még akkor is ha fáj - suttogja.

- Mi van vele? - nézek Benre aggódva, aki épp most jött ki a hálószobából, ahol Pete még mindig eszméletlenül fekszik.
- Semmi komoly. Csak kapott két Andys tarkóst - von vállat. - Kialussza magát és holnapra kutya baja - szorítja meg a vállam biztatóan.
- Oké - bólintok bizonytalanul még mindig a falnak dőlve és bűvölöm az ajtót, ahogy az elmúlt egy órában tettem. A második nyakast már túlzásnak éreztem a szöszitől, de lehet, hogy igaza volt és tényleg kellett. Amint hazaértünk Pete magához tért és ismét tajtékzani kezdett. Egy vázával sikeresen majdnem fejbe talált, de még időben elhajoltam előle. Sosem láttam még így. Mint, aki teljesen összetört. Én törtem össze, azzal, hogy megcsókoltam Olivert. Andy persze ismét közbelépett és kiütötte még azelőtt, hogy ő ütött volna ki engem.
- Hol alszol ma? - kérdezi Ben halkan, mire ráemelem a pillantásom és értetlenül pislogok rá.
- Hol aludnék? Természetesen vele - suttogom erőtlenül.
- Hát csak… Azt gondoltam, hogy nem mész be hozzá - nyögi ki.
- Miért ne mennék? - húzom fel kérdőn a szemöldököm, de valahol igazat adok neki. Nem bírom mozgásra bírni a tagjaim, pedig már egy órája itt állok az ajtóban és csak bámulom a kilincset. Régóta be akarok menni, de nem megy. Viszont most már muszáj lesz.
- Mert meg akart ölni? Ma már harmadszor - hallok meg egy dühös hangot. Andy…
- Nem félek tőle - nézek a sötét folyosó homályában ácsorgó álló alakra.
- Nem beszámítható - lép ki a fényre, az arca rideg, az izmoktól duzzadó karjai a mellkasa előtt szorosan összefonódnak. - Nem maradhatsz vele - jelenti ki határozottan.
- Most magatokra hagylak titeket, Yv már vár - susogja Ben félve, mikor az arcomra néz. Gondolom nem túl sok jót olvasott le róla. Bár a gyilkos pillantás nem neki, sokkal inkább Andynek szól.
- Te nekem nem mondod meg, hogy mit tehetek és mit nem - csattanok fel egyelőre csak halkan, miután Ben eltűnt a lépcsőn.
- Meguntad az életed Lia? - lépked hozzám még közelebb. Mezítláb van, olyan hangtalanul jár akár egy vadmacska.
- Mi a fasz közöd van hozzá? Mi közöd az én életemhez? - csattanok fel és ellököm magam a faltól, hogy kihúzhassam magam. Így is épphogy a mellkasáig érek, de legalább nem vagyok összegörnyedve. A kezeim a csípőmre teszem és úgy nézek Andy szemébe. Dühös vagyok rá. Hagynia kellett volna, hogy megöljön.
- Meg akarsz halni igaz? - lép még egyel közelebb én pedig hátrálni kezdek. - Kívánod igaz? A sötétséget akarod, nem akarsz érezni és gondolkozni többé. Azt hiszed nem tudom? Hogy nem látom a szemedben? - közelít újra felém, miközben a szemei villámokat szórnak.
- És ha így van? - szegem fel az állam kihívóan, mire a folyosón lévő polcról leemel egy vázát és a falhoz csapja. Ijedten rezzenek össze mikor meglátom, hogy lehajol egy nagyobb szilánkért. Nem óvatoskodik, rámarkol a törött üvegre, ami azonnal felsérti a tenyerét. Pár kósza vércsepp a padlóra hull, én pedig elborzadva nézek rá. Nem értem mit akar.
- Akkor öld meg magad - nyújtja felém a szilánkot. - Gyerünk Lia vedd el - noszogat, mire lemerevedek. - Vagy csináljam előbb én? - húzza fel az egyik szemöldökét kérdőn és a csuklójához teszi az üvegdarabot.
- Hülye vagy? - lépek elé és kicsavarom a kezéből a szilánkot. Bár tudom, hogy esélyem se lenne, ha ő maga nem akarná elengedni.
- Igen, hülye vagyok, de te még nálabb is hülyébb vagy mókuska. Nem akarsz te meghalni - mosolyodik el, miközben elkapja a karom és magához ránt. - Szeretni akarsz, érezni. Látni akarod még az elsőd. Te sem gondoltad komolyan. Én tudom milyen az, ha komolyan gondolja az ember, de te nem akarsz meghalni kicsikém - ölel magához, mire kirobban belőlem a zokogás. A lábaim felmondják a szolgálatot csak a karjaim tartanak meg, amivel Andy nyakába csimpaszkodok. A mellkasán sorban gurulnak le a könnycseppjeim, már levegőt se kapok a sírástól. Csak kapaszkodok belé, mintha minden ezen múlna, ő pedig tart, erősen, védelmezően. Ismét a karjai közé kap, olyan könnyedséggel, mintha csak egy három kilós cukros zacskót cipelne és a hálószobája ajtajáig meg se áll. Kézzel-lábbal kapaszkodom a karjaiba így nincs más választása, minthogy berúgja az ajtót és ugyan így a lábával csukja is vissza. Először azt hiszem, hogy az ágyába visz, de nem. A zuhanykabinba lépked velem, majd behúzza a tolóajtót és megnyitja a csapot. Ruhástól egymásba kapaszkodva állunk a langyos vízsugár alatt, én pedig egyre csak zokogok. Nem tudom mi van velem, nem értem mi történik, hol rontottam el.
- Meg kell nyugodnod - suttogja miközben a hátam simogatja. - Lia muszáj elengedned, mert meg fogsz fojtani - szól rám és a libabőrös karomra csúsztatja a puha meleg tenyerét. Majdnem felnevetek, de nincs kedvem nevetni. Bár én? Megfojtani őt? Jó poén… Játszi könnyedséggel le tudna fejteni magáról. - Mókuska hallasz? - tolja kicsit arrább a testem és megpróbál a szemembe nézni. Az arcát csak homályosan látom a könnyeimtől. - Ha nem hagyod abba a hisztériázást én esküszöm, hogy rád zúdítom a jeges vizet - fenyeget meg. Esküszöm, hogy próbálkozom abbahagyni a sírást, kapkodok a levegő után, nagy kortyokban nyelem az élettő oxigént, ami már teljesen kiszorult a tüdőmből, de amint lélegzetvételhez jutok ismét felszínre törnek a könnyeim. Andy nagyot sóhajt, amit csak tompán hallok meg. - Te akartad - csóválja meg a fejét aztán érzem, hogy a jeges víz a bőrömre zúdul. Összekoccannak a fogaim és teljesen lefagyok. Aztán hirtelen se kép, se hang.
Mikor magamhoz térek, Yv aggódó arcával találom szembe magam. Andy ágyában fekszem egy vastag takaróba csomagolva, fáj a fejem a sírástól, a szemeim is égnek.
- Na végre - sóhajt fel Yv megkönnyebbülten és finoman végigsimít az arcomon.
- Te vetkőztettél le? - nézek rá. A hangom halk és rekedt még számomra is idegen.
- Igen - bólogat. - De ha gondolod felöltözhetsz. Hoztam száraz ruhát - bök az ágyra maga mellé. Pillanatok alatt magamra kapom a falatnyi sortot és a kapucnis pulóvert, majd visszazuhanok az ágy szélére és pár percig meredek magam elé.
- Lia, mi bajod van? - kérdezi Yv félve, miközben mellém csúszik és fél kézzel átkarol. Az állát a vállamra fekteti és cirógatni kezdi a bőröm.
- Nem tudom - csóválom meg a fejem. - Olyan üresnek érzem magam - nyögöm ki.
- Hé, itt vagyok veled. Nincs semmi baj - mosolyog rám biztatóan.
- Te tudod hol van Andy készlete igaz? - nézek mélyen a szemébe. Tudja, hogy mire célzok, a szemei kikerekednek, aztán csak félve bólint egyet. - Szükségem van valamire - suttogom.
- Lia én… - kezd bele a tiltakozásba, de elhallgatottam.
- Yv ugye szeretsz? - nézek rá és az arcomat simogató kezére fektetem a tenyerem.
- Hát persze - bólogat hevesen.
- Akkor adnod kell nekem valamit. Muszáj - motyogom halkan, attól tartva, hogy Andy meghallja.
- Rendben - bólint majd megfogja a kezem és kivonszol a szobából.

Kongó, fájó üresség. Értelmetlen magány. Emlékképek. Halálvágy. Gyilkos ördögök. Védelmező angyalok. Kettészakadt lelkek. Önpusztító ének. Szerelmek, szívek, hasonmások. Értelmetlen az egész. Talán.