61. Torony

„Arra gondolt, hogy nincs erő hatalmasabb, nincs szenvedély pusztítóbb, nincs szerelem tisztább, nagyszerűbb, mint az övék. Minden asszony hazudik, amikor azt mondja: ellobban a szenvedély, megcsúnyul a szerelem néhány együtt töltött év után. Nem pusztulhat el! Jelképpé vált a számára ez a közös szemlélődés. Kiemelkedtek a hétköznapok szürkeségéből, a dolgok fölé kerültek. Föntről olyan szokatlannak tűnt minden: a házak, az emberek, az utcai nyüzsgés. Aprónak, jelentéktelennek. Az emberek értelmetlenül szaladgáltak, tele voltak nyugtalansággal, feszültséggel. Hiányzik belőlük a bizonyosság. Nem valamilyen vallásos kötődésre gondolt, hanem a szerelem nyújtotta biztonságérzetre.”

Egy sípoló hang rángat vissza a valóságba. A könyvem annyira lefoglalt, hogy teljesen elfeledkeztem mindenről. Hajnali kettő van, a sípolás pedig a műsorszünetet jelzi. Kikapcsolom a tv-t és az olvasólámpa halvány fényétől megvilágított arcot kezdem bámulni. Meg tudnám szokni, hogy minden éjjel így feküdjön a kanapémon a nő, akit szeretek. Álomszép, ahogy az ajkai résnyire nyitva vannak, ahogy a szőke hajzuhatag szétterül a fekete bőrön. Ártatlannak tűnik és védtelennek. Még jó darabig képes lennék nézni, de tudom, hogy a kanapémat nem alvásra találták ki, elég sokszor aludtam rajta részegen ahhoz, hogy tudjam másnapra mennyire el tud gémberedni az ember. Lassan állok fel és óvatosan, nehogy felkeltsem a karomba veszem, hogy felvigyem a hálóba. Én is lefekszem, mert fáradt vagyok és amúgy is tudom, hogy végre tényleg ki tudom magam pihenni, a saját ágyamban, azzal a nővel a karomban, aki elrabolta a szívem. Amint elhelyezkedem, el is mosolyodom. Csak most tűnik fel, hogy milyen rég nem voltam itthon, de megnyugtató, hogy újra itt vagyok, az én kis mentsváramba.

Reggel viszont úgy ébredek, hogy Lia a karomban van. Nem mocorog, csak bámul, a pillantása ébreszt. Fogalmam sincs mennyi az idő, de végre jó kedvem van. Nem vagyok se frusztrált, se feszült, se fáradt. Olyan rég éreztem magam így. Meglepődve veszem észre, hogy képes vagyok mosolyogni is, pedig reggel van és köztudott, hogy ha valamit nagyon utálok az a reggel és az ébredés. Nem vagyok még magamnál, de ez sem tart vissza attól, hogy megcsókoljam, ami persze elindítja a lavinát és őrült szeretkezésbe torkollik az egész ébredezésünk.

Jó darabig lustálkodunk, egymás meztelen testét cirógatva, lopott csókokat váltva. Olyan nyugodt és békés minden. Nincs szükség felesleges szövegelésre, nem kell bizonygatnunk semmit, egyszerű az egész. Csak itt kell feküdni a szaténágyneműk közt, meztelenül összegabalyodva, belelélegezve a másik illatát, hallgatva a szívünk dobbanásait és kész. Ennyivel is mindent elmondunk egymásnak. Aztán a szavak mégis felszínre törnek, megzavarva a csendet.

-         Miért nem hoztuk fel este a cigit? – dünnyögi a nyakamat csókolgatva, mire elnevetem magam.

-         Jó kérdés, én is megveszek egy szálért – sóhajtok nagyot. – De egy zuhany se ártana. Még mindig kicsit kómás vagyok – fordulok felé és puszilgatni kezdem az arcát, amit nevetve viszonoz.

-         És kávé is kell – sóhajt fel, mikor magamhoz szorítom. – Mondd, hogy van kávéd – pislog rám rémülten, mintha az élete múlna azon, hogy koffeinhez jusson.

-         Nem tudom, de el kell mennünk vásárolni – húzom el a szám. – Olyan fura – nevetek fel.

-         Mi? – simít végig az arcomon.

-         Hogy ha kávét akarok, főznöm kell, de előtte le kell menni a boltba és a szeméthalmot is nekem kell eltüntetnem, mert nem egy hotelben vagyok – kuncogok fel.

-         Furcsa a normális élet igaz? – bújik a mellkasomhoz.

-         Kicsit, de kell, hogy ne őrüljek meg teljesen. Nehéz lesz visszaszokni – simogatom meg a hátát.

-         És a ruháid is össze kell hajtanod – mormolja megint a nyakamhoz bújva.

-         Hé, alig értem mit mondasz, bújj ki onnan – nevetek rá, miközben elhúzódom, de ő csak azért is a vállgödrömbe fúrja az arcát.

-         Olyan jó illatod van. Szagolgatni akarlak – cirógatja meg a bőröm az orra hegyével, mire megint nevetni kezdek.

-         Bolondéria – döntöm a hátára. Még mindig kicsit álmosnak tűnik, de olyan gyönyörű, mint semmi más ezen a földön. – Menjünk zuhanyozni – nyomok egy puszit a szájára, de csak fejcsóválást kapok válaszul.

-         Nem, nekem jó itt. Az ágyneműnek is olyan illata van, mint neked. Menj zuhanyozz, aztán csinálj kávét és reggelit és hozd fel a cigit, majd bújj vissza, addig én itt megvárlak – dől az oldalára mosolyogva, mint egy kislány és a nyakáig húzza a takarót.

-         Nem-nem, kisasszony. Tessék felkelni – harapok finoman az arcába, mire morogni kezd, de nem hagyom, hogy ellökjön magától. Egyszerűen rátehénkedem.

-         Na, szállj le rólam – nevet fel. – És amúgy is, én vagyok a vendég, kényeztetned kell – nyújtja ki a nyelvét, miközben kigurul alólam.

-         Nézd mi csillog itt – nyúlok a keze után, ahol még mindig ott van a gyűrű. – A feleségem vagy, ergo nem vendég – csókolom meg, aztán kirángatom a takaróból. – Tehát asszony, most jössz velem fürödni, aztán én csinálok kávét meg reggelit, te pedig hajtogatsz, utána együtt elugrunk a boltba és felhívjuk a srácokat, hogy mi a program este – kapom a karomba, mire halk sikoly hagyja el a torkát, mert nem számít arra, hogy felemelem.

-         Azt hittem jobb férj leszel. Ha ezt tudom nem is megyek hozzád feleségül. Lehet beadom a válópert – mosolyog rám, miközben elcipelem a fürdőig.

-         Ó igen – állítóm óvatosan a talpára – és mégis milyen indokkal? – húzom magamhoz szorosan.

-         Hogy egy rabszolgahajcsár vagy – nevet fel. – Ha már kirángattál a meleg takaró alól, adsz egy hajgumit nekem is? – pislog rám, mikor kihúzom a fiókot, hogy felkössem a loboncom.

-         Meggondolandó, de, hogy lásd milyen jó férj vagyok, tessék – nyújtok át egyet nevetve.

Annyira rutinosan mozgunk együtt, mintha húsz éve együtt élnénk. Egyszerre lépünk a zuhanyzóba, hogy lemosdassuk egymást, ami kicsit tovább tart, mint kéne, hisz megint fellobbannak a vágyaink, amikor pedig ténylegesen a tisztálkodásra kerül a sor, mindketten végigmasszírozzuk a másik vállait.  Szintén együtt mosunk fogat, majd míg ő fésülködik én megborotválkozom. Eszembe jut, hogy Leena mindig valahogy az utamba volt, még akkor is, mikor minden rendben volt, csak akkoriban nem tűnt fel, hogy a tükör elé pont úgy áll, hogy nem látom az arcom vagy azelőtt a fiók előtt totojázik, amelyikből nekem is kéne valami, állandóan át kellett másznom rajta a közös zuhanyzások után, Liával viszont annyira gördülékenyen megy minden. Nekem teremtették…

Belebújok a sortomba és elcsaklizom az egyik pólóját, ami az összehajtogatott kupac tetején pihen. Annyira boldog vagyok, mint talán még soha. Szerelmesnek érzem magam, a szerelemtől pedig szárnyakat kapok, amiket tudom, hogy le kell tépnem alig két nap múlva, de most repkedni akarok, szabadon, akár egy kismadár az égen. Nem kell visszafognom magam, nincs senki, aki belerondíthatna az idillbe. Hallom, hogy fő a kávé, én is készen vagyok a cuccai elpakolásával, be is ágyaztam, így elindulok hozzá. Amúgy is túl messze van tőlem és ezt most rosszul viselem. Kettesével szedem a lépcsőfokokat lefelé, alig várom, hogy megint mellette álljak és hozzáérjek.

-         Két cukor, tele tej – kiabálom a fordulóban, mikor meghallom, hogy csörömpöl a bögrékkel. A halk rekedt nevetése visszhangzik az egész házban, ami mosolygásra késztet. Már épp leérnék mikor nyílik a bejárati ajtó és egy Nikora megszólalásig hasonlító nő lép be az előszobába. A döbbenettől satuféket nyomok és a korlátba kapaszkodok. Halovány lila dunsztom sincs ki lehet a fiatalos hölgy.

-         Hoppá – mosolyog rám, mikor észrevesz, de nem zavartatja magát. Elkezdi lehámozni magáról a kabátját és a csizmáját, mintha otthon lenne. Döbbenten pislogok, de nem tudok megszólalni. Vajon ki lehet ő? És honnan van kulcsa?

-         Hol vagy már? Eltévedtél? – kiabál Niko nevetősen, majd hallom a lépteit és felbukkan a küszöbön. – Ó – böki ki nagy értelmesen, aztán elmosolyodik és a nőhöz lép, aki nevetve puszilja meg, Niko pedig úgy szorongatja a törékeny testet, mintha az élete múlna rajta. – Te meg, hogy kerülsz ide anyu? – borzolja össze a barna tincseket, mire egy oldalba vágás jutalom.

-         Gondoltam ha a hegy nem megy Mohamedhez… - mosolyodik el az anyukája, de automatikusan angolra vált. Gondolom gyorsan megértette, hogy finnül egy kukkot sem értek. – Katherine vagyok, te meg gondolom a jó tündér – nyújtja felém a kezét, amit bódultan rázok meg. Bevallom kissé zavarba vagyok. Mindenre számítottam, de arra nem, hogy Niko anyukájával találkozom.

-         Cornelia Anders. De nincs közöm a tündérekhez – eszmélek fel az első sokkból és nagy nehezen megtalálom a hangom.

-         Pedig amilyen rend van – mosolyodik el. – Már azt hittem – kuncog. – Sehol egy koszos zokni, üres kínais doboz. Biztos jó házba jöttem? – néz a fiára nevetve, aki durcásan lebiggyeszti a száját.

-         Megint gonosz vagy és macerálsz – szólal meg Niko sértődötten, mire az anyukája rámkacsint én meg elmosolyodok.

-         Nyugi nem maradok sokat, nem akarok a vendéged terhére lenni, csak Tia mondta, hogy hazajöttél, gondoltam megnézem mi van veled. De nem akarok zavarni, gondolom a hölgy sem örül a képemnek – somolyog, mire elfehéredem.

-         Én… Nem… Ó basszus ez olyan ciki – ülök le a lépcsőre vöröslő fejjel. Mit mondjak ki vagyok és mit keresek itt? Niko szeretője? Remek. Az arcom a tenyerembe hajtom és próbálom kitalálni, hogy mit tegyek. Talán a legokosabb lenne, ha elmennék, de már mindegy…

-         Lia – ül mellém Niko és megsimogatja a karom. – Nyugi, anyu nem eszik embert és pontosan tudja, hogy… - kezd bele mosolygósan.

-         Hogy velem csalod a menyasszonyod? Remek, de tényleg. Ezzel nem nyugtatsz meg – magyarázom, mire Niko anyukája felnevet.

-         Gondolom azt hiszed, hogy a fiam egyik ribancának tartalak – mosolyog rám, mire sokkoltan pislog rá. – De tévedsz. Ha ide hozott, akkor több vagy, mint egy kósza numera. Ebbe a házba nem sok embert enged be és… - lép közelebb, majd megfogja a kezem. – ezt se véletlenül kaptad – somolyog, a kezemen lévő gyűrűt simogatva. – Mi lenne ha nem itt a lépcsőn ücsörögnénk? – mosolyog rám biztatóan, amitől elszáll minden rossz érzésem. Van valami furcsa benne is, ami Nikoban. Valami elbűvölő. Más anya toporzékolna, ha egy idegen lányt találna a kisfia házában, aki alig pár hét múlva megnősül. Ő viszont tök természetesnek veszi, hogy itt vagyok a gyereke karjaiban. Tétován bólintok, aztán a konyhába vonulunk. A bögrém már ott vár, a cigivel együtt. Mosolyogva huppanok le, míg Niko még egy adagot tölt.

-         Van egy olyan tippem, hogy te vagy az a lány, aki megszédítette ezt a lükét – somolyog rám, miközben ő is rágyújt egy cigire.

-         Ez bonyolult – mosolyodom el, miközben szépen lassan megnyugszom.

-         Nikoval minden az – nevet fel.

-         Na, de anyu – morog az említett, de ő is letelepszik közénk. Az anyukáját figyeli, de a keze a combomon pihen, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy a szeretőjével és az anyjával kávézik reggel kilenckor. Meglep, hogy csak én érzem magam zavarba, ők úgy tűnik jól kezelik a helyzetet.

Vibrál a levegő köztük. Az egész házban olyan pozitív kisugárzás uralkodik, mint talán még soha. És Niko boldog. Le se tagadhatná, hogy ez a lány boldoggá teszi. Szerintem észre se veszi, hogy folyamatosan felfelé görbül a szája, hogy a szemei úgy csillognak, mint mikor megkapta élete első gitárját és olyan óvón ér hozzá, mintha attól tartana, hogy megeszem. Próbálok nem gonosz boszorkának tűnni, de szegény lány úgy meg van szeppenve, mint még soha senki, aki találkozott velem. Gyorsan a helyére kerül a kirakós minden darabja és összeáll az egész kép. Hallottam már Liáról, tudom ki ő, de látni is… Na igen, ez különleges. Fogalmam sincs mi lenne a helyes lépés, hogyan kéne vele viselkednem. Ha a szívem követném, a nyakába vetném magam és addig ölelgetném szegényt, míg össze nem esik, csak, hogy kimutassam mennyire hálás vagyok, amiért ideig óráig boldoggá teszi a fiam, hogy vigyáz rá, hogy szereti. De mégsem helyes ez. Hisz ott van Leena, akihez ugyan már rég nem köt még szimpátia se, de mégis a női szolidaritás arra kényszerít, hogy ne fogadjam be azonnal ezt a lányt a családunkba, bármennyire is tudom, hogy ezerszer jobban megérdemli, mint Leena. Az én nagy fiam rendesen megkavart mindent. De hát ez ő… Eszembe jut, milyen volt kicsinek. A göndör hajú kis manó, aki alig bírta megfogni a gitárt, de csak azért is próbálkozott kitartóan, egészen addig míg elő nem csalt a hangszerből egy dallamot. A sápadt, vékony tinédzser, akit körberajongtak a lányok, de ő egyet se vett észre, mert a zenébe volt szerelmes. És most itt ül velem szemben ugyanaz a hófehér bőrű, szikrázó szemű srác,  aki mindig is volt, csak most már felnőtt férfi képében. Ugyanolyan makacs és elszánt, mint mindig, ugyanolyan akaratos és céltudatos, de már nem csak a zene érdekli, hanem valami más is. Azaz sokkal inkább valaki más. Egy szőke hajú, gyönyörű lány, aki mellette ül és aki teljesen megbabonázta az én makacs öszvéremet. Együtt egyszerűen ragyognak. Még soha nem láttam ilyet, annyira különleges az, amit ketten alkotnak, de én meglátom benne a veszélyt is. Anya vagyok és valami különleges érzék jár ezzel. Érzék arra, hogy meg tudjam állapítani, mi veszélyes a gyerekemre nézve és mi nem az. Márpedig ez a lány határozottan veszélyes Niko szívére.

Soha, senkinek nem adott még ékszert és ez a ház a mindene, itt érzi magát egyedül biztonságban, az egyetlen hely, ahol képes megnyugodni, ahová imád elbújni, ahol békére lel, ahol pihenni képes. Ide nem jöhet be bárki, a kapu csak a legjobb barátai előtt van nyitva, na meg előttem. Még a saját öccsét se engedte be soha. Leena is csak a véletlennek köszönhetően léphette át a küszöböt, de Liát direkt hozta ide. Többet jelent neki ez a lány, mint azt bárki is hiszi. Már Jari is mondta, hogy megőrül érte, de ez valami más. A srácok elmondásából csak azt szűrtem le, hogy Niko megszédült, mert talált valakit, aki képes a hatása alá vonni, de ez ennél jóval több. Lia úgy mozgatja meg, hogy nem is tud róla. Túl ösztönös, túl természetes az ami köztük van. Annyira magától értetődően reagálnak egymás minden rezdülésére, ami még engem is megdöbbent.

-         Öhm… Én azt hiszem elmegyek bevásárolni. Gondolom már rég láttad az anyukád – áll fel Lia hirtelen és lágyan végigsimít a frissen borotvált arcon.

-         Maradj – nyúl Niko kétségbeesetten a keze után, mintha minden percben attól rettegne, hogy semmivé foszlik és eltűnik mellőle örökre.

-         Csak fél óra és jövök vissza – szól rá szelíden, mire Niko aprót bólint. Megadja magát a lány akaratának, de a félsz nem múlik el belőle. Egyetlen mozdulattal az ölébe rántja és szájon csókolja. Tudom miért teszi, minden egyes csókkal arról akarja meggyőzni, hogy térjen vissza hozzá. De azt hiszem Liában fel sem merül, hogy elmegy. Most legalábbis biztos nem. Ő is szerelmes, az ő szíve is veszélyben van. Persze az ő lelki világát nem féltem, nem érdekel mi lesz vele. Tudom szörnyen hangzik ez, de végtére is számomra ő csak egy idegen, nekem pedig egy dolog számít, hogy a fiam élje túl ezt a furcsa szerelmet és a lehető legkisebb kínokat élje át, mikor aláírja a halálos ítéletét az esküvője napján és ezzel örökre lemond róla. Némák vagyunk, míg el nem megy. Csak figyelem Niko arcát, mikor Lia kisétál az ajtón, olyan világfájdalmas arckifejezés ül ki a vonásaira, mintha minimum a szívét tépték volna ki puszta kézzel.

-         Visszajön – simítom a kezem a kézfejére, mire vigyorogva felém kapja a fejét.

-         Nála sosem lehet tudni – somolyog.

Az én drága jó anyám, azt hiszem életében először nem tudja mit mondjon. Jót mosolygok rajta, figyelem, ahogy ráncba szalad a homloka, ahogy gondolkozik, azon milyen kérdéseket tegyen fel, de végül mindet elveti, hisz egyik sem elég jó valószínűleg. Megmosolyogtat, hogy ennyire nehéz helyzetbe hoztam, de közben úgy is döntök, hogy megkönnyítem a dolgát.

-         Anya, figyelj rám – ülök mellé és megfogom mindkét kezét. – Szeretem – jelentem ki határozottan.

-         Azt látom – mosolyodik el. – Vibrálsz. Nézd Niko, én nem szólok bele abba, hogy mit csinálsz. Sose tettem, miért most kezdeném el? – kuncog fel. – Amúgy is mindig a saját fejed után mész. Amíg boldog vagy engem nem érdekel, hogy kivel osztod meg az ágyad – somolyog.

-         Ez nem csak a szexről szól. Ez több – kérem ki magamnak, morcosan.

-         Biztos? – húzza fel kérdőn az egyik szemöldökét. – Nem lehet, hogy csak egy pillanatnyi hóbort? Nem lehet, hogy csak azért mozgat, mert nem kaphatod meg? Mert ő a tiltott gyümölcs? – teszi fel a kérdéseit, bár szerintem ő is pontosan tudja a választ. Hisz ismer, mint a tenyerét, olvas a tekintetemből, nem véletlenül az anyám.

-         Szeretem – jelentem ki megint.

-         Szeretni sokféleképpen lehet. De ezt pont neked magyarázom? – nevet fel.

-         Szerelmes vagyok – sóhajtok fel és most még rosszabb az egész. Kimondani ezeket a szavakat hangosan… nagyobb teher, mint eddig gondoltam.

-         És ő? Ő is szerelmes? – néz mélyen a szemembe, kíváncsian.

-         Sokféleképpen lehet szerelmes az ember – suttogom, de nem nézek rá. Tudom, hogy Lia szeret, de azzal is tisztában vagyok, hogy vannak más férfiak is az életében. Nem én vagyok az egyetlen, ami persze az én hibám és nem az övé, de nem akarok most erre gondolni. Nem akarok azon filózni, hogy Alex várja Los Angelesben, akihez alig két nap múlva visszatér. Nem akarok a jövőre gondolni, mert csak elkeserít és fájdalmat okoz.

-         Te tudod kicsim – áll fel anyu. – Ha úgy gondolod, majd gyere haza. Az apád  is hiányol s ő talán tud valami olyan okosságot mondani, amilyet én nem. De ha egyedül akarsz lenni miután elment, azt is megértem. Legfeljebb az esküvőn találkozunk – lép elém és finoman, ahogy az anyák szokták végigsimít a fejemen.

-         Megkaptátok már a jegyeket? – nézek rá, mire elhúzza a száját.

-         Na ja. A csicsás meghívóval és a hotel nevével együtt, meg kaptunk vagy ezer belépőkártyát és a fene tudja még mit. Nem Leena lenne… Bár nem is értem. A saját fiam esküvőjén csak nem kell belépőkártyával a nyakamban rohangálnom a floridai tengerparton. Mindegy elnézzük neki. De ha valami rózsaszín fodros inget tukmál rád, az az őrült liba én előre szólok, hogy belefojtom a pezsgőspohárba. Már attól is égnek állt a hajam, hogy meg akarta szabni milyen színű legyen a ruhám és megsúgom, hogy csak azért is feketébe megyek – magyarázza háborogva, amin jó mosolygok.

-         Szeretlek anya – ölelem át, amit mosolyogva viszonoz.

-         Én is szívem, de ez nem menti meg Leenat – nevet fel.  – Amúgy még mindig meggondolhatod magad – nyom egy puszit a fejem búbjára.

-         Nem fogom – nézek mélyen a szemébe.

-         A remény kisfiam, az hal meg utoljára. Az aranyhal már régen feldobta a talpát az akváriumba – forgatja meg nevetve a szemeit. – Na megyek. Vigyázz magadra és használd ki az összes pillanatot, amit szabadon tölthetsz – indul el kifelé. Kapok még egy ölelést, egy aggódó pillantást, egy anyai vállon veregetést, majd ott sincs.

Fogalmam sincs milyen erő hajt le a pincébe, de megyek amerre a lábam visz. Sok minden felmerül bennem, a múzsa egyszerűen homlokon csókol és úgy érzem írnom kell. Menekülök azt hiszem. Nem akarok szembe nézni azzal, hogy Leena épp az utolsó menyasszonyi ruhapróbája miatt nincs itt, hogy az egyik legjobb barátom pár napon belül apuka lesz, hogy alig pár hét és megnősülök és, hogy Liát örökre elveszítem. Inkább felveszem a szemellenzőt és beletemetkezem a zenébe. Megszűnik a külvilág, az idő, a tér, nem fogom fel, hogy múlnak a percek. Csak ülök a kedvenc fotelemben és irkálok össze-vissza. A sorok tök kuszák, nem tudom mit is akarok kifejezni, talán a fejemben lévő káosz kivetülése az, amit a papíron látok.

Hirtelen valami leesik, én pedig felkapom a fejem. Lia bocsánatkérően pislog rám a tányérja fölül, ami már félig üres. A szőnyegen ül, törökülésben és engem bámul. Eddig fel se tűnt, hogy itt van.

-         Ne haragudj, csak kicsúszott a kezemből – lóbálja meg a villáját, ami az előbb tányérnak koccant és felébresztett a kábulatból.

-         Mikor értél vissza? – teszem le a tollam, hogy lecsússzak mellé.

-         Öhm… Órák óta itt vagyok. Főztem vacsorát – bök az íróasztalomra, amin ott van egy másik tányér.

-         Miért nem szóltál? – ülök mögé, hogy átkaroljam és a nyakába csókoljak.

-         Szóltam – kuncog fel. – De nem igazán figyeltél. Egyszer-kétszer hümmögtél egy sort, de szerintem ha azt jelentem be, hogy kitört a harmadik világháború, az se izgatott volna különösebben – nevet fel.

-         Mennyi az idő? – nézek körbe, majd megpillantom a telefonom, ami nagyban villog, jelezve, hogy volt pár nem fogadott hívásom is. Már hat óra is elmúlt, amin kicsit elámulok. Tudom, hogy mennyire bele tudok feledkezni a gondolataimban, de hogy ennyire… Nem, erre azért nem számítottam. Kicsit dühös vagyok magamra, mert ahelyett, hogy az értékes időm Liával töltöttem volna, elpazaroltam a perceim egy sötét pincében.

-         Hívtak párszor, de a füled botját se mozgattad – mosolyog rám, miközben lenyeli az utolsó falatokat, én pedig megnézem ki keresett. Brandon, Leena, Mika, Mad… Nagyot sóhajtva állok fel, Leenat ugyanis muszáj visszahívnom, ha nem akarom, hogy valóban kitörjön a harmadik világháború és hát Brandon se véletlenül keresett valószínűleg.

-         Mindjárt jövök – csókolom meg, majd gyorsan felpattanok, hogy minél előbb letudjam a beszélgetést a leendő feleségemmel. A hátsó kertig meg se állok, félek, hogy túl hangos lesz a társalgásunk, hisz sosem lehet tudni, hogy Leena milyen kedvében van. Nem akarom, hogy Lia bármit is halljon a beszélgetésünkből, nem akarok neki még több fájdalmat okozni.

Bebizonyosodik, hogy a félelmem nem alaptalan. Ismét sikerül összeveszünk azon, hogy miért a toronyban vagyok, a közös házunk helyett.

-         Leena, az Istenért ne idegesíts. Nem mindegy, hogy hol vagyok? Ha a lakásunkba lennék, akkor se locsolnám meg azokat a hülye páfrányokat, maximum sör kerülne rájuk – emelem fel kicsit a hangom, hogy abbahagyja a rikácsolást.

-         Megnézted már a gyűrűket? – teszi fel az újabb kérdését, ami olyan hirtelen jön, az eddigi téma után, hogy azt se tudom mit mondjak. Hogy jönnek a gyűrűk a virágokhoz? Női logika… - Niko, kérdeztem valamit – szusszant fel. Szinte látom, ahogy dobol az egyik lábával. Ha itt állna előttem, tuti olyan képet vágna, mint egy anyuka, aki a rosszcsont gyerekét szidja.

-         Nem – felelek.

-         És mégis miért nem? Nem volt rá időd? Vagy várj, kitalálom. Nem érdekel, igaz? Cseszel rá, hogy le fog-e esni a gyűrű az ujjadról vagy sem. A fenébe Niko, nem az esküvőn kéne kiderülnie, hogy jó-e a méret – magyarázza dühösen, nekem meg kezd elegem lenni, hogy az egész világ a mi hülye esküvőnk körül forog. Más témája sincs… Azt mondjuk miért nem tudja megkérdezni, hogy én jól vagyok-e? Francba.

-         Majd elmegyek – gyújtok rá egy cigire. Csak szabadulni akarok tőle, de mégse nyomhatom csak úgy ki. Liát akarom. Át akarom ölelni, megcsókolni, nem pedig a hóban ácsorogni és vele vitázni… Komolyan mindenbe belemennék csak tegye le végre a telefont…

-         És a bor? – szegez egy újabb pengét a nyakamhoz. Hát mégsem szabadulok.

-         Megcsinálom – meredek magam elé.

-         Mégis mikor? Niko kérlek, mindent megcsináltam, leegyeztettem a menüt, kiválasztottam mindent, csak ezt az egy dolgot bíztam rád, mert nem értek úgy hozzá, mint te. És erre se vagy képes? – kiabál megint, olyan hangerővel, hogy kénytelen vagyok eltartani a telefont a fülemtől. Egy ilyen beszélgetés után, egyszer tuti beszakad a dobhártyám.

-         Jól van, megcsinálom – kiabálok én is újra. – Érted? Megcsinálom, csak hagyd abba és ne baszogass – morgok.

-         Én csak azt akarom, hogy minden tökéletes legyen, de te nem segítesz. Egyedül nem bírom és igenis ideges vagyok, mert úgy érzem, hogy minden kicsúszik a kezeim közül. Már azt se tudom merre kapjak, de téged ez az egész nem érdekel. Pedig csak a gyűrűt kéne megnézned és a bort kiválasztani, hogy szállítani tudják, majd felülni velem arra a nyüves gépre és igent mondani az esküvőnk napján – szipogja.

-         Elintézem – ismétlem magam újra. – De most mennem kell. Vigyázz magadra, jó? – kérdezem halkan, ugyanis tényleg nem bírom tovább.

-         Te is. Három nap és otthon vagyok. Szeretlek – suttogja, mire valamiért halvány mosoly jelenik meg az arcomon.

-         Én is szeretlek – hagyják el a szavak automatikusan a számat, de a szívem nem dobban meg úgy, mint régen, mikor ezt hallottam tőle, vagy ezt mondtam neki.

Madet is felhívom, aki csak elhadarja, hogy sörözés az esti program és ha van kedvem csatlakozzak hozzájuk a próbaterembe. Mint kiderül Mika is ezért hívott, de míg nem tudom, hogy Lia mit gondol erről nem adok konkrét választ. Brandon meg az esküvői meghívónkat röhögte ki a beszélgetés közben, amit sikeresen ő is kézhez kapott. Igazából fogalmam sincs, hogy néz ki, mindent rábíztam Leena-ra, de a hallottakból ítélve kissé túlzásba esett. Mire mindent elintézek, feltűnik, hogy már egy fél órája itt ácsorgok. A kezeim teljesen átfagytak, de nem ez a legnagyobb bajom. Hanem, hogy Liát elhanyagoltam. A házba belépve, azonnal kutatni kezdek utána, de sehol nem találom.

-         Kulta, hol vagy? – kiabálok a csendes házba, de válasz nem érkezik. Nincs se a konyhába, se a pincébe, se a hálóba. Utolsó esélyem a fürdőszoba, ahová már gyomorgörccsel nyitok be, hisz mi van, ha nem várt meg és lelépett? Abba tuti beleőrülnék… De mákom van, hisz ott fekszik a habok közt, felkötött hajjal. Gyorsan rájövök, miért nem válaszolt, mikor kiabáltam. Fülhallgató van a fülében, ami az iphonomhoz tartozik és ahogy hallom, max. hangerővel üvölteti a kedvenc számaim. Édesen mosolyog, lecsukott szemekkel, miközben a lábujjait mozgatja a zene ritmusára. Olyan akár egy kislány, csak egy felnőtt nő bőrébe bújva. Valószínűleg új szám kezdődik, ugyanis most már az ujjai és a feje is mozog. Nem bírom ki, hogy ne lépkedjek hozzá közelebb. Fel se tűnik neki, hogy itt vagyok, így egyszerűen kikapcsolom a készüléket, miközben végigsimítok a nedves kulcscsontján. Persze arra nem számítok, hogy annyira megijed, hogy felsikít és a habok alá bukna, ha nem kapnám el még időben. Nevetve tartom a vizes testet a felszínen, míg ő a mellkasára tapasztja a tenyerét, ami szaporán süllyed és emelkedik, miközben olyan rondán néz rám, mint talán még soha. Kikapja a fülhallgatót a füléből és egyszerűen rám ripakodik.

-         Normális vagy? Majdnem szívgörcsöt kaptam – kiabál, de tudom, hogy csak az ijedtség miatt van, így még jobban elkezdek röhögni. – Hagyd abba a nevetést, marhára nem vicces, hogy rám hoztad a frászt – bök a mutatóujjával a mellkasomra, de nem bírom megállni. Muszáj nevetnem, hisz annyira muris képet vág. Tudhatnám, hogy ebből baj lesz a vérmérsékletét ismerve, de arra nem számítok, hogy vizet fröcsköl az arcomba, amitől én döbbenek meg, olyannyira, hogy tényleg abbahagyom a kacagás és csak bámulok a zöldeskék íriszekbe. – Na mi van? Már nem mulatsz jól a dolgon? – mosolyodik el ördögien.

-         Így állunk? – húzom fel kérdőn az egyik szemöldököm, miközben kisöpröm a vizes tincseim az arcomból.

-         Így – vágja rá, mire gondolkodás nélkül, úgy ahogy vagyok, ruhástól, becsusszanok mellé a kádba és a dereka után kapok, amitől felsikít.

-         Na mi van? Erre nem számítottál igaz? – kezdem el csikizni, ő meg nevetve próbál elhúzódni, de hiába…

-         Hideg a kezed - ficánkol, amitől tetemes mennyiségű víz ömlik a padlóra, de egyáltalán nem bánom. – Annyira hülye vagy – nevet tovább, miközben addig fészkelődik, míg az ölembe nem köt ki, aztán mire kettőt pisloghatnák, a két tenyere közt van az arcom és olyan gyengéd csókot hint az ajkaimra, amibe beleremeg minden porcikám és abbahagyom a csikizést. A tenyerem a csípőjére simítom és finoman cirógatom a bőrét. – Anyukád nem mondta neked soha, hogy meztelenül szokás fürödni? – susogja a fülembe, miközben a vizes pólóm próbálja egyre feljebb rángatni.

-         Valami dereng, de sosem figyeltem rá – nevetek fel és egy puszit nyomok a vállgödrébe, majd megemelkedem, hogy lehámozhassa rólam a nedves anyagot és a mosdóba dobhassa. Egyszerűen elveszünk egymás pillantásában. Érzem, ahogy az ujjai cikáznak a bőrömön, megint körberajzolja az összes tetoválásom, majd összefűzi az ujjainkat és a magasba emeli a karom. Mosolyogva figyelem, ahogy játszik a kezemmel, aztán végigpuszilgatja az összes ujjam. Én is a számhoz emelem az övét és egy puszit hintek a gyűrűre, ami az enyém volt, de már örökre hozzá köt. Halvány mosoly jelenik meg az arcán, aztán egyre közelebb hajol és megint megcsókol. Alig tudok uralkodni magamon, egyszerűen a vágyaim folyton felülkerekednek rajtam, de Lia most nem adja magát oda.

A csóktól még mindig szédülök és csak azt érzékelem, hogy már nincs az ölembe, mert kimászott a kádból.

-         Itt hagysz? – nyögök fel csalódottan a keze után nyúlva, miközben egy puha törölközőbe csavarja magát.

-         Kihűlt a víz – lép elém és egy puszit nyom a szám sarkába, majd hirtelen lehúzza a szememig a sapkám és nevetve rohan el a bosszúm elől. Morogva mászok ki a vízből, hogy levegyem magamról a vizes gatyám és megkeressem a boszorkát, aki elrabolta a szívem. Amint lehúzom a sapkám, elszörnyedek. Talán nem ártana egy fésű… A hajam olyan gubancos, hogy lassan rasztáim lesznek, de nincs kedvem kibogozni a fejemen lévő kuszaságot. Talán az lenne a legkönnyebb ha levágatnám, de addig is jobb ha a sapka rajtam marad és eltakarja a madárfészket. Gyorsan megmosom az arcom, aztán egy szál törölközőben indulok a keresésére.

A köntösébe bújva, ülök a tv előtt és kapcsolgatok a csatornák között. Ahhoz képest, hogy először mennyire idegenkedtem ettől a háztól, most már olyan otthonosan mozgok, mintha mindig is itt laktam volna. Szeretek itt lenni. Talán csak Niko miatt, de akkor is meglepő ez a fordulat. Mélyeket lélegzem, a fekete frottír anyag csak úgy árasztja magából az illatát, ahogy minden, ami a házban van. Hallom, ahogy lecsattog a lépcsőn, mire azonnal az ajtó felé kapom a fejem, de ez sem igazán jó ötlet.

- Tudsz róla, hogy életveszélyes vagy? – nézek végig rajta elámulva, mikor beszambázik a nappaliba, egy szál törölközőbe, ami alig takar valamit a testéből.

- Miért is? – mosolyog rám pimaszul, miután bevetődött mellém és az ölébe húzott egy csók után.

- Mert ettől – simítok végig a mellkasán – minden csaj elalél – mosolygok rá.

- Csak te nem – bújik a nyakamba.

- Hülye – csóválom meg rosszallóan a fejem. – Imádom a tested – húzom közelebb magamhoz. – Minden egyes porcikádat – simítok végig a lapockáján, a gerincén, majd a karjain, a hasán, a mellbimbóin, a nyakán, a vállain és az arcán, ami nem is tudom hogyan, de az ölembe kötött ki. A hihetetlenül hosszú sötétbarna szempillái alól pislog rám, azokkal a gyönyörű zöld szemeivel, amikkel már az első percben megbűvölt. Talán igazuk volt Conoréknak. Képes hipnotizálni a tekintetével.

- Engem szeretsz vagy csak a testem? – csókol bele a tenyerembe, mire elhúzom a szám.

- Fogd be – hajolok le egy csókért, mielőtt tényleg kicsikarja belőlem a vallomást.

- Tehát csak a testem – mosolyodik el, mikor elhúzódom tőle. Tudom, hogy ez már nem komoly, csak édes kis civodás, aminek az a célja, hogy beadjam a derekam és bevalljam, hogy ő jelenti az egész világot nekem. Finoman belecsípek a hasába, hátha rájön, hogy abba kéne hagynia, mire fájdalmasan szisszen fel, de nem hagyom, hogy eljátssza a hattyú halálát, inkább vigyorogva szekálni kezdem.

- Mégis mit gondoltál? – nyújtom ki a nyelvem.

- Hm… Reménykedtem benne, hogy a személyiségem ragadott meg és nem a farkam mérete. De tévedtem – mosolyog rám édesen.

- A személyiséged? – kuncogok fel. – Mégis melyik tulajdonságod tartod vonzónak? Azt, hogy önző vagy? Vagy, hogy karrierista? Esetleg az önfejűséged ragadta volna meg a figyelmem? Vagy az, hogy szeszélyes vagy, komplikált és kissé hedonista is? Vagy… - folytatnám, de duzzogva félbeszakít.

- Jó, jó elég – húz le magához a tarkómnál fogva egy csókra, hogy elhallgattasson. – Inkább mondd azt, hogy az én farkam a legnagyobb, amit valaha láttál, a tulajdonságaim meg hagyjuk – húzza a kezem a hasa aljához, mire elnevetem magam.

- Hát… - nyújtom el ezt a kis szót vigyorogva, hogy húzzam az agyát, mire azonnal felpattan és maga alá gyűr.

- Egy pasi egoját nem így kell növelni – harap finoman a nyakamba.

- Jah tényleg, egoista is vagy – kuncogok, a hátát simogatva. – Ez majdnem lemaradt – somolygok, mire morogni kezd és belém mélyeszti a fogait, amitől fájdalmasan szisszenek fel. – Meg agresszív – nyüszögöm.

- De tudok gyengéd is lenni, megértő, kedves, érzelmes, szenvedélyes, védelmező – mosolyog rám.

- Hazudós – rajzolom körbe a nyelvem hegyével az álla vonalát.

- Ez nem is igaz – néz rám sértődötten.

- Szélsőséges – folytatom, miközben az arcát puszilgatom.

- Imádni való – nyög fel, mikor a fülcimpájába harapok.

- Szexmániás – suttogom.

- Mi lenne inkább ha rólad beszélgetnénk? – suttogja a számba.

- Én egy földre szállt angyal vagyok, nincs miről beszélnünk – kuncogok fel.

- Ühüm, hát persze – húzódik el, mire csalódottan nyögök fel. Főleg mikor észreveszem, hogy feláll a kanapéról.

- Hová mész? – nézek rá nagyokat pislogva.

- Öltözni és neked se ártana valamit magadra kapnod – mosolyog rám.

- Miért? – kérdezem értetlenkedve.

- Megyünk sörözni a srácokkal – kacsint rám.

- Most? – kerekednek ki a szemeim.

- Ühüm, szóval ha nem köntösbe akarsz jönni, akkor gyere – nyújtja felém a kezét.

- Nekem jó ebbe – rántom meg a vállam és pimaszul vigyorgok rá.

- Csak szeretnéd – vesz az ölébe. – Ugyan imádom, mikor alig takarja valami a tested, de így aztán ki nem mész az utcára – nyom egy puszit a számra.

- Miért is nem? – simogatom meg a tarkóját, miközben lassan lépked fel velem a lépcsőn.

- Mert az enyém vagy és ami az enyém, azon ne legeltesse senki a szemét – néz rám nagyon komolyan.

- Elmés, csak ott a probléma, hogy nem vagyok a tulajdonod – bólogatok.

- A feleségem vagy, tehát a tulajdonom – suttogja.

- Utálom, hogy ha valaki birtokolni akar – morgom, mikor letesz.

- Utálom, hogy ha valaki nem érti meg, hogy miért akarom birtokolni – szusszant fel, de erre már nem mondok semmit. A táskám tartalmát az ágyra szórom és a lehető legkevesebbet takaró darabot kezdem magamra rángatni.

- Kész vagyok – ülök le az ágy szélére, mire végre rám pillant.

- Na nem – kerekednek ki a szemei. – Ebbe tuti, hogy nem engedlek ki a házból – lép mellém és a ruhámra bök.

- Most meg mi a bajod? Ez csak egy ruha – kapom fel kicsit a vizet.

- Ez fehérnemű, nem ruha – akad ki, a combom bámulva. – Mindened kint van, ennél még a köntös is többet takar belőled – néz rám villámokat szóró szemekkel.

- Márpedig én át nem öltözöm – makacsolom meg magam és összefűzöm a karjaim a mellkasom előtt.

- Nincs is rajtad melltartó – vörösödik el a feje.

- Nincs hova beszuszakolni – mutatok végig magamon, majd felpattanok és a tükör elé lépek. Elégedett vagyok a látványommal. A fekete hosszú ujjú ruha, ugyan tényleg elég mélyen dekoltált és a lábaimból se sokat takar, de úgy érzem, hogy úgy áll rajtam, mintha rám öntötték volna. Már csak a csizmám kell és egy kis szájfény, aztán kész.

- Oké, gyere ebbe, de ha bárki rád néz, azt leütöm csak, hogy tudd. Tehát ha a sitten kötök ki, az a te hibád lesz – magyarázza felindultan, a nadrágját gombolva.

- Nem, az a te hibád lesz, mert egy idióta vagy – nézek rá csípőre tett kezekkel, majd kifordulok a szobából és lemegyek, hogy ott várjam meg míg elkészül. Puffogok magamban egy sort, miközben elteszem a cigim és a telefonom, de amint megérzem, a derekam köré fonódó karjait, elpárolog minden dühöm.

- Ne haragudj – puszil a fülembe. – Féltékeny is vagyok, de ezt lehagytad a listáról – suttogja a hasam simogatva.

60. Akarod-e?

18+

 "Ha megkaplak téged, 

telhetetlennek érzem magam,  

mert te vagy számomra minden, 

s senki nem érdemli meg a mindenséget..."

-        Minden amit akartam, minden amire szükségem volt, itt van a karomban, a szavak  feleslegesek – kezdek el énekelni halkan, mire szégyenlősen lehajtja a fejét. Tudja, hogy tudom mit érez. Hogyne tudnám, hisz nekem se sok kellett ahhoz, hogy kibökjem. Most látom először, hogy halvány pír jelenik meg az arcán, amit úgy tűnik megpróbál eltakarni előlem, de nem hagyom, hisz ettől csak még bájosabb és gyönyörűbb, bár eddig azt hittem képtelenség fokozni a szépségét. Az álla alá nyúlva, finoman kényszerítem, hogy a szemembe nézzen, aztán beugrik valami. – Azt mondtad, játszunk és hazudunk, igaz? – suttogom, szorosan a karjaimban tartva.

-         Ühüm – bólint.

-         Oké, akkor játsszuk azt, hogy a feleségem vagy és soha, de soha nem választhat el minket semmi – húzom le a kisujjamon lévő vastag ezüstkarikát, majd a keze után nyúlok és a gyűrűs ujjára húzom az ékszert. Sokkoltan bámulja a kezén lévő gyűrűt, majd tátott szájjal néz rám.

-         Niko ez… Ez nagyon nem vicces – kap a tőlem kapott gyűrűhöz, hogy lerángassa az ujjáról, de gyorsabb vagyok nála és lefogom mindkét kezét. – Eressz el, hogy leszedhessem magamról – ripakodik rám, mire elmosolyodom.

-         Félsz, hogy örökre szól? – nézek a szemébe, ami dühösen villan meg és kissé talán kétségbeesetten is.

-         A fenébe, ne szórakozz. Gyűrűt húztál az ujjamra, pedig még neki se adtál… - kezd bele a heves tiltakozásba, de egy csókkal belé fojtom a mondandóját. Már az első találkozásunk alkalmával kitapasztaltam, hogy ez hatásos módszer nála, de arra sose számítottam, hogy ennyiszer leszek kénytelen bevetni. Na nem mintha bánnám…

-         Csss… Nyugodj meg – suttogom az ajkai közé. – Igen, te vagy az első nő akinek ékszert adok és te is tudod, hogy miért. Igaz? – nézek mélyen a szemébe, mire aprót bólint. – Tudod mit érzek Kulta és ez igenis azt jelenti, amire gondolsz. Hiába húzok alig egy hónap múlva egy másik nő ujjára is egy ehhez hasonló karikát, te kaptad az elsőt. És azt a gyűrűt, ami Leena ujjára fog kerülni nem én választom ki. Papíron ő lesz a feleségem, de soha nem léphet a helyedre. Már nem Lia. Te vagy a békém, az angyal, aki képes kirángatni a sötétségből, akire világ életemben vártam, de túl későn jöttél el. De ez nem jelenti azt, hogy ne te lennél az igazi. Tehát, hagyd magadon, mert téged illet. Míg élek, te leszel a feleségem, hiába a papír, hiába minden – mosolygok rá, míg ő csak bámul rám kételkedve, aztán csíkká préselődik a szája. Nem tudom eldönteni, hogy most fog-e képen törölni és faképnél hagyni vagy megadja magát. Igazából az első variációra szavazok, de megint meglep.

-         Tudsz róla, hogy általában megkérdezik a házasulandó feleket arról, hogy akarják-e a másikat jóban, rosszban, egészségben, betegségben stb.?

-         Valami dereng – vigyorodom el. – Most azt várod, hogy megkérdezzem akarsz-e a férjednek?

-         Késő – von vállat, majd elindul én meg utána. – És amúgy sem mondtam volna nemet, akkor se ha lett volna választási lehetőségem. Sajnos ugyan olyan eszement vagyok, mint te – mosolyog rám. – De a nászéjszakát nem úszod meg – neveti el magát, mire azonnal magával sodor a boldogság. Nem is tudom mit érzek, ebben a pillanatban. Talán, hogy a világ legnagyobb mázlistája vagyok, mert egy ilyen nő, mint Lia szeret. Felszabadultan kacagva, rántom vissza magamhoz a derekánál fogva és a karomba kapva pörögni kezdek vele, miközben az ajkaival az enyémek után kap és szenvedélyes csókkal jutalmazza a kitörésem, amitől azonnal megfordul a fejemben, hogy már most vissza kéne mennünk a hotelszobánkba, hogy elkezdődjön a nászéjszakánk. De tudom, hogy még nincs itt az ideje, így a hátamra penderítem és így megyünk tovább. Néha belepuszil a fülembe, de amúgy csak lóg a nyakamban és bámészkodik, akár egy gyerek az apja hátán. Lassan érünk célt, nem nehéz felismerni, hogy már Christianiaban vagyunk. A házak egyediek, ahogy minden más is. A falakra különböző dolgokat pingáltak fel az itt élők, több köztük, úgy néz ki, mint egy igazi művészi alkotás. Tényleg varázslatos. Bár néha úgy érzem eltévedtünk egy eléggé elfuserált Tündérországban, de ugyanakkor minden fenntartásom is megszűnik a hippi negyeddel kapcsolatban. Lia élvezi és csak ez számít. A kezemet fogva vonszol végig az utcákon, aztán mire észbe kapok, már benn is vagyunk egy helyi pubban, ahol eléggé megbámulnak minket, de Lia amint a pulthoz lép, elbűvöli a rossz arcú pincért, aki készségesen szolgál ki minket. Különböző dán finomságokat hoz az asztalunkhoz egy tálcán, megspékelve egy-egy hatalmas korsó sörrel. Ahogy körbenézek rájövök, hogy ez a hely igazán bájos, hiába az omladozó falak, a maga módján hihetetlenül különleges és elbűvölő a csehó. A falak itt is tele vannak firkálva, a zenegépből valami régi dal csendül fel, pár pasas a pultnál sörözik, két lány újabb remekművet pingál a megmaradt piszkosfehér falrészre. A levegőben a fű jellegzetes szaga terjeng és lehet, hogy semmi exkluzív dolog nincs itt, mégis úgy érzem, hogy sehol máshol nem lennék ebben a pillanatban. Érdeklődve olvasom el a feliratokat, ahányszor végigfut a tekintetem a kocsmában, annyiszor fedezek fel valami újdonságot.

-         Ugye, hogy izgalmas? – csusszan mellém a szőke bombázó, mire azonnal átkarolom a derekát.

-         Veled az – bólintok és felbámulok a plafonra, ahol két hatalmas egybefonódó szív díszeleg, köréjük pedig ezer meg egy név van írva. Lia is követi a tekintetem és mosolyogva fedezi fel, amit én már vagy fél perce tátott szájjal bámulok.

-         Csodálatos nem? Vajon még együtt vannak a párok akik valaha itt jártak és felvésték a nevüket? – mereng el.

-         Nem tudom, de ez tök jó ötlet – suttogom döbbenten. 

Amint kibámuljuk magunkat, egymás tekintetébe mélyedünk. A lábaim a combjára húzza, a tenyere a térdemen pihen, miközben megvacsorázunk. Be nem áll a szája, csak beszél és beszél, én meg érdeklődve hallgatom az összes sztoriját. Együtt nevetünk, majd hirtelen a nyakamhoz bújik és a combjaim kezdi simogatni, egészen addig míg új dal nem csendül fel.

-         Táncolsz velem? – kapja fel a fejét, mire hitetlenkedve pislogok rá.

-         Kiss-re? – nevetek fel, mire hevesen bólogatni kezd, a kezem után kap és felránt, hogy magához szorítva ringatni kezdje a keskeny csípőjét a zene ritmusára, aztán megforgasson és újra átöleljen. Mosolyogva követem a lépéseit, minden mozdulatom ösztönösen az övéhez igazítom, hisz látszik rajta, hogy teljesen felpörgött és el is engedte magát. Teli torokból énekli a szöveget, ami miatt többen felénk kapják a fejüket. Egyesek értetlenkedve merednek ránk, mások megmosolyogják az összefonódó párosunk, megint mások irigykedve szemlélnek minket. Aztán egy idős pár beáll mellénk és ők is forogni kezdenek, mire összenézünk és elnevetjük magunkat. Azt hiszem kicsit irigy vagyok rájuk. Nem a koruk miatt, hanem azért, mert együtt öregedhettek meg és ahogy egymásra néznek… Igen a 70-es években rekedt pár kétségtelenül irigylésre méltó. Úgy néznek a másikra, ahogy mi most Nikoval egymásra. Szerelmesek és lehet, hogy máshol, mások kinevetik őket, mert a koruk ellenére még mindig bőrkabátban, és szűk farmerben rohangálnak, valószínűleg úgy, mint mikor tinik voltak, de a lelkük fiatal. Azzal vannak, akit szeretnek, szabadon. Niko mellkasára hajtom a fejem, miközben tovább ringatózunk és lehunyom a szemem. Szinte látom magunkat így, de mégis csak egy keserű mosolyra futja. Mi sosem leszünk ilyenek. Azaz együtt nem. Ő is mással fog hetven évesen táncolni és én is. Visszarángatom magam a jelenbe, mert muszáj. Nem akarok a jövőn keseregni, főleg, hogy nem tudom mi lesz. Inkább a fülem alatt doboló szívre koncentrálok, a mély és rekedt hangra, ami a fülembe búgja a szöveget, a puha ajkakra, amik puszit nyomnak a homlokomra és a hosszú művészujjakra, amik a derekam cirógatják. Lassan elhangoznak az utolsó akkordok is és elhal a zene. Niko az állam alá nyúl és mosolyogva a szemembe néz, majd a kezem után nyúl és egy apró csókot hint a kézfejemre.

-         Gyönyörűséges hölgy, köszönöm, hogy megtisztelt ezzel a tánccal – vigyorog, miközben a fennkölt szavak elhagyják a száját. Belemegyek a játékba és gyorsan pukedlizek egyet.

-         Én köszönöm, hogy nem a csapossal táncolt uram – fonom a karjaim a nyaka köré, mire hangos kacagás tör fel belőle.   

-         Bolond nőszemély – ingatja a fejét, miközben elindul a zenegép felé és az összes aprót kikutatja a zsebéből, hogy újra működésbe hozza a szerkezetet. Olyan áhítattal lapozgat az albumok közt, mint egy gyerek a cukorkabolt kirakata előtt. Alig tud választani, de aztán ő is a Kiss mellett teszi le a voksát. Amint kiválasztotta, mit akar hallgatni visszavezet a boxunk elé és megint táncolni kezdünk. Csak most tűnik fel, hogy eddig egyszer sem lépett a lábamra, hogy tökéletesen vezet és, hogy elég jó a mozgása, pedig szent meggyőződésem volt, hogy botlábú és, hogy ki nem állhat táncolni. Újabb meglepetést okoz, ami csak azt erősíti meg bennem, hogy mennyire nem ismerem és mégis mennyire tudni akarok róla mindent. Nem tudom meddig ringatózunk, csak arra leszek figyelmes, hogy visszavezet az asztalunkhoz és felsegíti rám a kabátom, aztán fizet és már kinn is vagyunk. Tovább bóklászunk az éjszakában, egy-egy ház tényleg egy komplett műalkotással ér fel, némelyik úgy néz ki, mint a mesében lévő mézeskalács házikó. Meseszépek. Simán el tudnám képzelni, hogy itt éljek. Kezd nagyon késő lenni, így hazafelé vesszük az irányt.

-         Miért lettél zenész? – nézek rá kérdőn.

-         Mert ez az életem – mosolyog rám. – Nem tudom. Gyerekként eldöntöttem, hogy zenész leszek és az lettem – ránt vállat vigyorogva. – Csak úgy alakult. Imádtam a szüleim lemezeit hallgatni, a tv-ben lévő klipeket nézni, aztán amint megtanultam olvasni a kezembe akadt pár legenda életrajza, láttam a plakátokat, a képeket az újságokban, hallgattam a rádióban lévő interjúkat és dalokat és úgy gondoltam ennél királyabb dolog nincs a világon és én is olyan akarok lenni, mint azok az emberek. Eldöntöttem, hogy én leszek a legjobb gitáros a világon, mire apu hozott nekem egyet. Ennyi – somolyog az emlékeken.

-         És gitárosból, hogy lettél énekes? – pislogok rá kíváncsian. Tényleg érdekel, hogy miért ezen az úton halad.

-         Véletlen – kacag fel. – Aleksit és Mikat gyerekkorom óta ismerem, velük alapítottam a bandát, aztán csatlakozott Mad is. Rájöttünk, hogy hiába jammelgetünk, ha nincs énekesünk, sose fogunk egyről a kettőre jutni. Jari is az énekes hiány miatt nem akarta otthagyni a régi bandáját miattunk. De nem találtunk senkit a posztra. Senki nem értette mit akarunk, így kitaláltuk, hogy majd valamelyikünk elfoglalja a mikrofont. Mad nyerte el a megtisztelő címet, mert addig cseszekedtünk míg meg nem elégelte és be nem vállalta a dolgot, de valljuk be csapnivaló énekes. Jari lejött egy próbánkra, mikor közöltem vele, hogy már van énekesünk, de amint meghallotta Mad hangját ki is fordult a teremből, annyira szar volt. Én utána rohantam, ő meg közölte, hogy ez így nem lesz jó és ne keressem többet a bandám miatt, mert egy kalap szart sem ér, ha Mad énekel. Tökre kétségbeestem, hogy végre van valamink és tönkremegy, már akkor mikor még el sem indultunk. Megmutattam neki a verseim és majdnem sírva könyörögtem, hogy segítsen, hisz neki már volt tapasztalata, mert megfordult már egy-két bandában. Azt mondta, hogy ha én írom a szöveget, énekeljem is én. Annyira akartam, hogy velünk játsszon, hogy rábólintottam – magyarázza átszellemült arccal. – És te mi akarsz lenni ha nagy leszel? – néz rám kérdőn.

-         Nem tudom – szontyolodom el. – Fogalmam sincs. Nem akartam soha rendes állást. Meghülyülnék egy irodában, mert sose voltam korlátozva, egy normális meló pedig ezt tenné. Sokáig festeni akartam, de valahogy megrekedtem az ovis rajzok szintjén – nevetek fel. – Aztán rám jött, hogy balerina leszek, de egy szalagszakadás után ennek is búcsút inthettem. Majd a gimiben színészkedni kezdtem, de összevesztem a tanárommal és kirúgtak a csoportból. Ott voltam tizenhat évesen meglőve. Csak egy dologhoz volt tehetségem, a dalszövegíráshoz és az énekléshez. De soha nem akartam zenész lenni és nem is akarok az lenni. Tehát lehet, hogy csapos leszek vagy pincér. Fene tudja, majd kitalálom – rántom meg most én a vállam.

-         Pedig van tehetséged a zenéhez – mosolyog rám Niko. – Mondjuk volt kitől örökölni.

-         Ne is emlegesd – morranok rá.

-         Mi történt a buli után? – torpan meg hirtelen, mire én is kénytelen vagyok megállni.

-         Összetörtem a kocsiját – vigyorodok el önelégülten.

-         Hogy mi van? – kerekednek ki a szemei.

-         Amit elloptam, az a kedvenc kocsija volt és nekihajtottam vele egy fának. Totálkáros lett – kuncogok fel. – Matt persze feljelentett, értem jöttek a rendőrök, de mire bevittek az őrsre, már vissza is vonta a feljelentést. Anyu közben járt az érdekemben, vele nem mer packázni. Azóta nem beszéltünk és ha minden jól megy soha többé nem is fogunk – magyarázom.

-         Szeret téged – simogatja meg Niko finoman az arcom.

-         Ő senkit sem szeret – vágom rá. – Menjünk inkább – csókolom meg, hogy nyomatékosítsam a szavaim.

Hajnali hármat mutat az óra, mikor felébredek. Alig aludtam egy órát, mégis kipihentnek érzem magam. Lia háttal fekszik nekem, a takaró épphogy át van vetve a derekán. A karom a nyaka alatt van, a kezem még most is szorongatja. Elmosolyodom, mikor eszembe jut, mit is csináltunk alig egy órája. Már a liftben sem bírtunk a vérünkkel, de mikor a szobánkba értünk, tényleg elszabadul a pokol. Hiába szeretkeztünk órákon át, megint kívánom. Állandóan reagál a testem a közelségére, ahányszor csak ránézek, úgy érzem megveszek ha nem lehetek vele. Kezdem azt hinni, hogy kezeltetnem kéne magam, hisz nem normális, hogy már attól is feláll, hogy nézem, ahogy édesen szuszog mellettem. Egyszerűen elképesztő, mennyire intenzív érzéseket ébreszt bennem. Alig bírom ki, hogy ne ébresszem fel, mert megint kanos vagyok, inkább a hátához simulok, vigyázva, hogy a vágyakozó részem ne érjen hozzá, mert akkor biztos felrobbanok. Gyengéden ölelem magamhoz és engedélyezem magamnak, hogy a mellére simítsam a tenyerem, hisz annyira oda illenek a puha halmok, mintha oda teremtették volna őket. Az arcom a tarkójába fúrom és mélyeket szippantok az illatából, miközben próbálok visszaaludni, de nem megy. Annyira izgató, ahogy a bőre a bőrömhöz simul, hogy az illata az orromba kúszik. Talán vennem kéne egy hideg zuhanyt… Annyira vonz, mint a mágnes, nem tudok parancsolni magamnak, finoman megpuszilom a vállát és önkéntelenül is megcirógatom a melleit, mire halkan nyöszörög egy picit és fészkelődni kezd, aminek az az eredménye, hogy a feneke a hasamhoz simul, ettől pedig én nyögök fel. Nem lesz ennek jó vége… A keze a mellén lévő kezemre csúszik, megérzem az ujján lévő hideg fémet, a tűzforró bőrömön. Ugyan lötyög rajta az ékszer, de nem annyira, hogy le is essen a kezéről, viszont ebben a pillanatban emlékeztet valamire. Ez a nászéjszakánk… Akkor viszont büntetlenül felcirógathatom, hogy szeretkezzen velem, mert ha nem akkor tuti felrobbanok, főleg ha ilyen ingerlően simul hozzám. A döntés pillanatokon belül megszületik a fejemben már csak meg kell valósítani a dolgot. Finoman kezdem simogatni és csókolgatni. Mindenhol érinteni akarom. A haját kisöpröm a nyakából és finoman végighúzom a nyelvem hegyét a bőrén, amitől megremeg a teste, de csak akkor kezdi nyitogatni a szemeit, mikor a combjaira csúszik a tenyerem, az ajkaim pedig a fülcimpájára tapadnak.

-         Már reggel van? – kérdezi álmosan, miközben finoman a hátára gördül és a nyakam köré fonja a karjait, majd felkínálja az édes ajkait egy csókra, amire már oly régóta szomjazom.

-         Nem – búgom a szájába. – De veszettül kívánlak – gördülök fölé és leeresztem a csípőm, hogy ő is tudja, nem viccelek.

-         Hmm – mosolyodik el. – Akkor ezt a problémát gyorsan orvosolni kell – simít végig a gerincemen, aztán finoman a hátamra gördít és átveti az egyik lábát a csípőmön. Azonnal felnyögök amint megérzem, hogy hozzám dörgölőzik, de úgy látszik nem elégszik meg ennyivel. Az őrületbe akar kergetni. Az egyik kezével a mellkasomon simít végig a másikkal a hajamba túr és olyan csókot nyom a számra, amitől elmegy az eszem. Aztán a nyakam kényezteti, miközben az ujjai a belső combomon táncolnak. Az én kezeim is barangolni kezdenek a formás testen. Annyira csodálatos az egész. Adunk a másiknak és ugyan akkor el is veszünk. Egyre többet és többet. Igen, egyre mohóbban szomjazom a csókját, egyre követelőzőbben ölelem magamhoz, egyre inkább úgy helyezkedem, hogy magába fogadjon végre. Ő is egyre tüzesebb, már nem olyan puhán érint meg, karmol és harap, szétszed és mégis gyönyört ad. Olyan gyönyört, amilyet senki más nem adhat. Húzzuk az időt és ezzel egymás idegeit is pattanási feszítjük. Csoda, hogy meg bírjuk állni, hogy ne legyünk azonnal egymáséi, de a játék és a várakozás még izgalmasabbá teszi az amúgy sem unalmas együttlétet. Ahogy a fogai közé szívja az egyik mellbimbóm, felnyögök. Fáj, de mégis élvezem. Felizgat, hogy ennyire elengedi magát és átadja magát az ősi ösztönöknek. Más azt mondaná talán, hogy durvák vagyunk egymással, de nem. Egyszerűen izgató, amikor tépjük a másik száját és testét és nem fogjuk vissza magunkat. Más nőkkel nem lehet megtenni azt, amit vele. Nem sokan értékelik, ha tiszta erőből szorítom őket magamhoz, őt viszont még inkább feltüzeli, ha a belemarkolok a fenekébe, ha morzsolgatom a mellbimbóit, ha a fogaim közé szívom a nyaka érzékeny bőrét. A nyögései a fülemben visszhangoznak, lehunyom a szemem és próbálok nem elsülni, de aztán hirtelen teljesen rám ereszkedik és ettől egy állatias morgás tör fel a torkomból. Az érzés, hogy egyek vagyunk semmihez sem fogható. Kipattannak a szemeim, egyszerűen látni akarom az arcát. Az alsó ajkába harapva nyöszörög, tudom, hogy így próbálja visszatartani a sikolyát, de én hallani akarom. Hallani akarom az élvezete hangját. Hirtelen ülök fel, a hajába markolva hátrarántom a fejét és a torkát végigkarcolom a fogaimmal, amitől nem bírja tovább és kiereszti a hangját és ezzel együtt a körmeit is a hátamba mélyeszti. Egyetlen erőteljes lökés és megint a hátamon találom magam, ő pedig mozogni kezd rajtam. Úgy köröz a csípőjével, mint egy Istennő, kienged magából, majd újra befogad és nem engedi, hogy felüljek, hogy megcsókolhassam. A tenyerét a mellkasomra tapasztja és az ágynak szegez. Tudom mit akar és nem tiltakozom tovább. Összeszorított fogakkal nézek a szemébe, miközben táncol rajtam és vörös csíkokkal cifrázza ki az egész felsőtestem. Csak azt engedi, hogy a csípőjébe markoljak, de a tempót ő diktálja. Aztán pajzán fény csillan a szemébe és mire észbe kapok már premier plánban nézhetem, hogy a saját mellét markolássza, amivel persze az őrületbe kerget. Minden önuralmamra szükségem van ahhoz, hogy ne toljam el a tenyerét a testéről, hogy a saját kezem tapaszthassam az édes halmokra. Figyelem, ahogy gyöngyözni kezd a bőre, ahogy a szenvedély percről percre egyre jobban elveszi a fejét, de érzem, hogy már én se bírom sokáig. Az ujjaim a hasára simítom majd a combjai közé csúsztatom az egyik kezem, amitől megint hangos sikoly hagyja el a torkát. Annyira hirtelen robban mindkettőnkben a bomba, hogy szinte fel se fogom, hogy mi történik. Kikapcsol az agyam, megszűnik a világ, csak a hangját hallom, ami az enyémmel keveredik. Aztán csak a zihálásunk marad. A mellkasomra omlik, a haja beteríti a vállaim, a csókja meggyógyítja a kiszáradt, fájó ajkaim. Megint elönt a béke, a nyugalom. Itt van a karomban, még mindig egyek vagyunk, az előbb szeretkeztünk megint egy őrületeset, amibe még a kis lábujjam is belezsibbadt, érezhetem a kapkodó lélegzetvételit meg a gyors szívdobbanásait. Mi kell még? Talán az, hogy ez örökké tartson.

-         Hogy lehet még mindig ennyire jó? – kérdezi halkan kuncogva.

-         Fogalmam sincs, de soha senkivel nem volt még ilyen jó a szex. Talán nálunk ez a sok gyakorlás teszi – puszilok a hajába mosolyogva, miközben átölelem a derekát, ugyanis eddig arra se éreztem magamban erőt, hogy megemeljem a kisujjam.

-         Leszívod minden energiám – ásít nagyot, mire én nevetek fel.

-         Aludj édes, aludj – suttogom. – Nem ébresztelek fel többet – húzom magunkra a takarót, mire az oldalamba csíp.

-         Ne mondj ilyen baromságot – mordul rám. – Ezért akármikor felébreszthetsz – puszilja meg a karom, amin jót mosolygok. Nem szólunk többet egymáshoz, mert a kimerültségtől mindketten megint mély álomba merülünk.

Még sötét van mikor megérzem, hogy a hasam simogatja a takaró alatt. Most én fekszem neki háttal és ő simul hozzám.

-         Ébresztő – puszilgatja a hátam, mire morogni kezdek. Nem akaródzik felkelni, ha csak nem azért ébreszt, amiért én keltettem fel. Az érintései megint felizgatnak, ezzel pedig egyre biztosabbá válik, hogy szexmániás vagyok. Nem tudok még ébredés után, félkómában se másra gondolni csak arra, hogy vele legyek. A fáradtság és az ágy közt vacilálok. Ha kinyitom a szemem, tuti, hogy megint gerincre vágom még akkor is ha nem ezért kelteget, de jár az édes büntetés, mert hajnalok hajnalán felzavar az álmomból. Ha viszont visszaalszom és nem törődök vele, ki tudja hány érzéki percet szalasztok el… Nehéz döntés, mert fáradt vagyok. A fejem a párnába fúrom, úgy nyöszörgök, Lia viszont megint a gerincemen zongorázik le a fenekemig.

-         Niko, kellesz – susogja rám hajolva a fülembe. A lehelete forró, a keze pedig a már megint tettre kész testrészem köré kulcsolódik. – Dugni akarok. Most – jelenti ki ellentmondást nem tűrően, mire egyből kipattannak a szemeim és hirtelen a hátamra gördülök.

-         Mi nem dugunk – kapok a tarkója után és olyan erővel rántom magamhoz, hogy a fogaink összekoccannak, de úgy tűnik cseppet sem bánja. – Hogy mondhatsz ilyet? – sziszegem. – Már az első éjszakánk sem a puszta kefélésről szólt, pláne nem a mai.

-         Jól van – nyög fel, mert a nyakát csókolgatom. – Igazad van – leheli, ami önelégült mosolyt csal a képemre és az álmosságomról teljesen elfeledkezve szorítom magamhoz. Tetszik, hogy életében először igazat ad nekem, bár van egy olyan tippem arra nézve, hogy per pillanat a saját anyját is eladná csak, hogy ne hagyjam abba a teste kényeztetését.

-         Mondd, hogy szeretkezni akarsz velem – csókolok a fülébe, mire felnyög.

-         Szeretkezni akarok veled. Most – néz vágytól lángoló szemekkel rám. Ki lenne olyan hülye, aki egy ilyen kérésre nemet mondana? Hát nem én…

A Nap melengeti a bőröm. Nincs kedvem kinyitni a szemem. Túl jó itt feküdni a karjai közt, álom és ébrenlét közt lebegve. Érzem, hogy ő is most ébredezik, pontosan tudom mikor nyitja ki a szemeit, mert azonnal elfordítja a fejét az ablaktól. Biztos vagyok abban, hogy a fény zavarja. Bámul egy darabig, a pillantása szinte lyukat éget belém, ő is tudja, hogy fent vagyok, mert egy puszit nyom az ajkamra, amiből egy lágy és érzéki csók lesz, majd mikor elválunk még szorosabban fűzi körém a karjait és szembe fordul velem. Csukott szemmel cirógatjuk egymást anélkül, hogy egy szót is szólnánk. Csak simogatom a puha bőrét, míg ő a hajammal játszik és néha-néha egy-egy puszit nyom a homlokomra. Nem tudom levakarni a mosolyt az arcomról. Mi is lehetne jobb annál, minthogy egy átszeretkezett éjszaka után annak a karjai közt ébredj és lustálkodj, akit a világon mindennél jobban szeretsz? A bőrömet cirógató keze lassan lelassul, majd teljesen elernyed. A lélegzetvételeiből, tudom, hogy visszaaludt. Nem bírom tovább, felsandítok az arcára, ami most kissé nyúzott, de mégis csodálatos. Sötét borosta fedi az arcát, a szemei alatt pedig hatalmas karikák éktelenkednek, mégis gyönyörű, ahogy szuszog, ahogy a szemhéja meg-megrebben miközben álmodik, ahogy édes grimaszba torzul néha az arca. Egyszerűen imádni való.

- Szeretlek – suttogom, mert biztos vagyok abban, hogy nem hallja.

Jó darabig nézem, hogy alszik, de egy idő után zsibbadni kezdek. Kibújok mellőle az ágyból, elmegyek lezuhanyozni, aztán kiülök a teraszra cigizni, miután felhozattam egy bögre kávét magamnak. Nem akarom felébreszteni, így nem kapcsolom be a Tv-t, inkább felkapom az egyik asztalon heverő könyvet és olvasni kezdek.

-         Lia? – hallom meg a kétségbeesett kérdést, mire azonnal felállok, mert azt hiszem, hogy még mindig alszik és rémálom gyötri. De a háló ajtajában egy nagyon feldúlt tekintetű meztelen férfiba botlok, aki zihálva veszi a levegőt.

-         Mi a baj? – lépek elé és kisimítom az arcába lógó göndör fürtöt.

-         Basszus – szorít magához, olyan erővel, hogy azt hiszem mentem eltörik minden csontom. – Ne csinálj ilyet többet – suttogja zaklatottan, levegő után kapkodva.

-         Milyet? – tolom el finoman magamtól, csak annyira, hogy rá tudjak nézni.

-         Hogy kibújsz mellőlem az ágyból. Neked ott a helyed – bök a fejével a háló felé. – A karomban, mikor felkelek – teszi hozzá. – Azt hittem elmentél megint.

-         Itt vagyok – simogatom meg az arcát és szorosan magamhoz ölelem. A hasa korgása választ szét minket. Nevetve húzódok el tőle, mire ő is elmosolyodik.

-         Bocsi – pislog rám édesen, mire megcsóválom a fejem.

-         Told be a szexi hátsód a fürdőbe és zuhanyozz le, addig hozatok fel reggelit – csapok finoman az említett testrészre.

-         Mi lenne ha inkább csatlakoznál hozzám? – rángatja meg a szemöldökét, mire elnevetem magam megint.

-         Nem, nem. Én már fürödtem – nyújtom ki a nyelvem.

-         Jól van na – sóhajt fel, majd tényleg eltűnik a fürdőbe. Hallom a vízcsobogást, miközben rendelek. Túl sokáig időzik a fürdőbe, már a reggelit is felhozták, de ő még mindig nem bukkant fel. Hajt a kíváncsiságom és amúgy is… Ki tudná megállni, hogy egy gyönyörű meztelen férfitestet bámuljon, amin végigfutnak a kövér vízcseppek? Senki, így a kíváncsiságomtól hajtva belépek a fürdőbe. Meglepődve veszem tudomásul, hogy a kádban fekszik csukott szemmel, de amint meghallja, hogy belépek felnyitja az egyik szemét és elmosolyodik.

-         Leskelődünk, leskelődünk? – kérdezi halkan.

-         Ühüm – bólogatok és a kád szélére huppanok. A nyál összefut a számban már a látványától is. A márvány fehér vizes bőre, a frissen borotvált arca, a csillogó zöld szemei és a gyönyörű ívű ajkai, teljesen megbabonáznak. Talán szégyellnem kéne, hogy ennyire bámulom a tökéletességét, de nem megy. Hisz ő a leggyönyörűbb ember, akit valaha láttam.

-         Még mindig nincs kedved csatlakozni? – kérdezi mosolyogva, mire csak nemet intek a fejemmel, de azért a kezem a vízbe csúsztatom, hogy a víztükrön végigsimítva eljuttassam a kezem a hasáig, ami azonnal összerándul, mikor megérintem. Furcsa vonzást érzek. Valami belül arra kényszerít, hogy végigcirógassam a puha illatos bőrt. Simogatni akarom, érezni. Minden kapcsolatomban fontos volt persze eddig is a testiség, de ilyet még sosem éreztem. Nem csak a szexre vágyom, nem is az a lényeg, hanem sokkal inkább az érintés. A tenyerem végigsiklik a mellkasán, majd a nyakán, hogy aztán az arcán állapodjon meg. A hüvelykujjammal az ajkait simogatom, mire elmosolyodik és finoman megfogja a csuklóm, hogy gyengéden végigpuszilgassa az összes ujjam.

-         Ki fog hűlni a víz – suttogom.

-         Nem érdekel – nyom egy puszit a csuklómra is, majd megint összekapcsolódik a pillantásunk. – Kulta – szólal meg halk bizonytalan hangon.

-         Hm? – mosolygok rá bátorítóan.

-         Semmi, hagyjuk – visszakozik, de már felkeltette a kíváncsiságom.

-         Mit szeretnél? – fűzöm össze az ujjainkat.

-         Honnan tudod, hogy szeretnék valamit? – terel.

-         A szemeid mindent elárulnak. Bökd ki bátran, amit akartál – biztatom.

-         Hazajössz velem Helsinkibe? – kérdezi most már magabiztosan.

-         Öhmm… - nézek rá hitetlenkedve. Hirtelen azt se tudom erre mit mondjak. – Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne összefutni a menyasszonyoddal – húzom el a szám.

-         Nincs Helsinkiben és még pár napig nem is lesz. De ha mégis hazajön az is mindegy, nem igazán érdekel. Elbújunk a toronyba, oda pedig nincs kulcsa – magyarázza, a kezem simogatva. – Estére otthon lehetnénk – mosolyog rám reménykedve.

-         Miért? – nézek rá kérdőn. Tényleg nem értem miért nem jó itt.

-         Hiányzik az otthonom. A tornyom. És szerintem Madék is örülnének neked. Elmehetnénk a Sánta Medvébe vagy nem is tudom – ránt vállat. – Gyere velem haza – győzköd tovább, mire az alsó ajkamba harapok. Helsinki? Csodás hely és szerettem ott lenni, dehogy megint visszamenjek? Nem is tudom…

-         Míg megfürdesz átgondolom – suttogom, aztán felállok és kimegyek, hogy egy cigi társaságában találjak egy okot arra, hogy miért ne menjek vele akár a világ végére is. De nincs semmi indokom nemet mondani. Elvégre tök mindegy hol vagyunk. Itt vagy nála…

Egy szál farmerben csoszog ki a hálóból, a haját törölgeti, majd átkarol hátulról és kiveszi a kezemből a cigit, hogy az utolsó két slukkot ő szívja el. Aztán asztalon lévő pogácsáért nyúl, lehuppan mellém és várakozva néz rám, de én nem szólalok meg. Még nem. Inkább megcsinálom a kávéját és a bögrét a kezébe nyomom, amit egy csókkal köszön meg.

-         Döntöttél már? – néz a szemembe türelmetlenül, ami megmosolyogtat.

-         Igen – bólintok, mire ráncba szalad a homloka.

-         Igen, döntöttél már, vagy igen, hazajössz velem? – néz rám kérdőn.

-         Veled megyek – dőlök a karfának, mire felragyog az arca.

-         Szuper – lelkesül fel. Az egész lénye elégedettséget tükröz, én meg örülök, hogy ezt én váltom ki belőle. A lábaim az ölébe húzza és masszírozni kezdi a talpam, ami iszonyat jól esik.

-         De csak két napom van. Vissza kell mennem dolgozni, már így is túl sok szabit vettem ki – dünnyögöm.

-         Rendben – sóhajtja, majd lefoglalja a jegyeket és pakolni kezd.

Mire pedig észbe kapok már egy Helsinki felé tartó gépen ülök Niko mellett, aki a kezem szorongatja és gyors egymásutánban lehajt két pohár whiskyt.

-         Félsz? – nézek rá nevetve, mire morcos képpel fordul felém.

-         Utálok repülni, de nem félek. Csak könnyebb így kibírni – ránt vállat, de nagyon feszült.

-         Gyere – húzom a fejét a vállamra, majd finoman simogatni kezdem a haját, amitől egyre nyugodtabb lesz és nem hisztizik tovább. Inkább mély álomba merül, amiből én cirógatom fel, leszállásnál.

Az arca átszellemül, amint kilépünk a reptérről és ez még gyönyörűbbé teszi. Látszik rajta, hogy imádja Helsinkit, hogy ez az otthona és van egy sejtésem, hogy képtelen lenne máshol élni. Sugárzik a boldogságtól és ez engem is boldoggá tesz.

-         Ott egy taxi – didergek, ugyanis iszonyatosan hideg van, de szerencsére nem akar sétálni, így gyorsan bepattanunk és meg sem állunk a toronyig, ahol életünk első közös éjszakáját töltöttük, ahol annyi varázslatos pillanatot töltöttünk el együtt. Valahogy nem lepődök meg azon, hogy megint őrületes kupleráj fogad. Minden szanaszét hever. Ruhák, gitárok, lemezek, takarók, párnák, üres üvegek és dobozok. Kész disznóól van, de mégsem tudok kiborulni ezen. Megmosolyogtat a rendetlensége és az is, hogy megint bocsánatkérően pislog rám.

-         Tudom buli volt és nem volt időd összepakolni – nevetek fel, miközben ledobálom a holmim.

-         Jah… Valami olyasmi – pislog rám akár egy kisfiú aki a szidásra vár a rumli miatt.

-         Az alsógatyád mióta tárolod a fogason? – nevetek fel, mikor meglátom, hogy a fekete boxer a kabátoknak fenntartott helyen lóg.

-         Nem tudom – ránt vállat nevetve. – De te, hogy-hogy nem vagy kiborulva? – öleli át a derekam.

-         Miért lennék? – nézek rá értetlenül.

-         Hát minden nő, aki belép ide szörnyülködik, hogy hogyan lehet így élni, te meg csak nevetsz az egészen – bújik a nyakamba.

-         A te lakásod. Semmi közöm hozzá, hogy mekkora kupiban laksz. Ha te így érzed jól magad, nekem mindegy. Bár a padlón kialakíthatnánk egy sávot, amin lehet közlekedni. Félek, hogy rálépek valamire – nézek körbe, mire megint nevetni kezd.

-         Hihetetlen vagy – csókol meg. – De tudod mit? Összepakolok.

-         Miattam igazán nem kell – szólok rá, de már el is kezdi összeszedni a földre szórt ruhákat, majd mindegyiket megszagolja.

-         De, néha muszáj. Csak azt tudnám, hogy ezek most koszosak vagy tiszták? – szalad ráncba a homloka, én meg megint nevetni kezdek.

-         Szerintem jobb ha mind bedobod a mosógépbe. Nem árt nekik – vágok hozzá egy pólót, ami a cipős szekrényén hever.

-         Jah nem. Begyűröm mindet egy zsákba azt majd elvitetem a mosodába, ott majd tisztává varázsolják mindet – mászik be a konyhába és tényleg egy hatalmas hullazsák méretű szatyorba kezdi gyűrni a cuccait.

-         De hát… van mosógéped nem? – nézek rá értetlenkedve, mikor a sporttáskája tartalmát önti a mosodába szánt holmik közé.

-         Aha, csak nem tudom használni – bólogat, mire hitetlenkedve nézek rá.

-         Huszonhat évesen nem tudsz mosni? – szakad ki belőlem a röhögés, mire durcásan néz rám.

-         Nem. Na és? - kérdezi sértődötten.

-         Na jó. Elég – veszem ki a zsákot a kezéből. – Gyere – ragadom meg a kezét és a fürdő felé húzom, ahol anno a mosógépet láttam.

-         Mit csinálsz? – kérdezi mikor a csempére borítom a szatyor tartalmát.

-         Megtanítalak mosni te mamlasz. Gyere ide – intek felé, mire bizonytalanul mellém lép.

-         Én nem tudok – suttogja, mintha szégyen lenne.

-         Én se tudtam, de nem nagy ördöngösség. Csak gondolom te az első kudarc után feladtad és nem barátkoztál tovább ezzel a szörnyeteggel – húzom végig az ujjaim a masinán. – Amúgy nem nagy cucc, főleg, hogy alig van olyan cuccod ami nem fekete – dobok arrább egy piros inget és két fehér pólót, a fekete holmikat meg szétválogatom. – Szedd össze a földön lévő holmikat, addig kikutatom hol tartod a mosószert – mosolygok rá, mire haptákba vágja magát, tiszteleg egyet és tíz perc alatt minden a lakásban szétszórt ruháját a fürdőbe hozza, ami annyira tele lesz, hogy alig lehet megtalálni a csempét. Az irányításommal bekerül az első adag a gépbe, Niko pedig büszkén mosolyog mikor forogni kezd a dob.

Jó három órába telik, mire az egész házat rendbe rakjuk, a földszintet és az első emeletet én nyerem meg, a pincében és a másodikon viszont ő maga rak rendet. Fáradtan dőlünk be az óriási kádba, ahol egymást mosdatjuk meg, aztán kényelmes holmiba bújunk, együtt főzünk és teregetünk ki. Mindenhol tiszta ruhák lógnak, de legalább rend van és sikerült a por és rohadó kaja szagot is kiűzni a toronyból, ami mindkettőnket elégedetté tesz. Együtt heverészünk a kanapén. Én a tv-t kapcsolgatom, ő pedig olvas. Egy mukkot sem értek a képernyőn menő műsorból, de azért kitartóan figyelem a történéseket. Elbűvöl a kissé pattogós nyelv, de ugyan akkor álomba is ringat.