88. Az ördögre kacsintva

„Ebben a pillanatban 6.470.818.671 ember él a világon. Vannak, akik félnek, vannak, akik hazatérnek, vannak, akik hazudnak, hogy túléljék a hétköznapokat, mások éppen most szembesülnek az igazsággal. Vannak ördögi emberek, akik háborúskodásra születtek, mások meg arra, hogy az ördöggel viaskodjanak. Több mint 6 milliárd ember él a földön, több mint 6 milliárd lélek, és néha csak egyetlen-egyre lenne szükségünk.”

Rántottaillatra ébredek. Vajon ki csinál rántottát? Sean…

Hogy jutottunk be a lakásba? És honnan szerzett tojást? Basszus. Teljes a homály. Olyan fáradtnak érzem magam, hogy nem kevés időbe telik míg összerakom a képet magamban. Hazahozott, de én már azt hiszem kocsiban elaludtam. A csizmám ő szedte le rólam valószínűleg, a szoknyával együtt. De más nem történt. Nem… Arra emlékeznék. Csak az ölelése dereng, meg a szuszogása. Talán jobb lenne, ha őt kérdezném meg. Legalábbis remélem, hogy ő az aki csörömpöl odakint és nem új albérlő van itt. A köntösöm magamra kapva csoszogok ki a pici lakásom konyhájába, ahol szerencsére nem idegen arc vár, hanem ő. Egy szál szürke szövetnadrágban sürög forog a konyhába, a szájából egy cigi lóg ki és olyan hihetetlenül frissnek tűnik… És szexinek. Vajon hány éves lehet? Az tuti, hogy elmúlt negyven, de a teste vetekszik egy húszéves srácéval. És egyáltalán mit is keres még itt? Basszus. Ha ezt Niko megtudná, tuti kiakadna. De ácsi. Kit érdekel? Tekintve, hogy ő meg a volt barátnőjével „randizott” hajnalban…

-         Hello tündérke - nevet fel Sean rekedten amint megpillant, ezzel visszaterelve a jelenbe. – Le vagy amortizálva rendesen. Azt hiszem ez rádfér – nyom a kezembe egy bögre feketekávét, amitől hálás mosolyra húzódik a szám.

-         Mit művelsz? – Ülök fel a konyhapultra, miközben figyelem, hogyan készít reggelit.

-         Öhm… feltöltöttem a hűtőd, főztem kávét és most sajtos omlettet csinálok. Szereted ugye? – Néz rám kérdőn.

-         Tökéletes – mosolyodok el. A koffein jó hatással van rám, de a reggeli ínycsiklandó illata felébreszti más érzékszerveim. Csak most érzem, hogy mennyire éhes vagyok.

-         Tehát mit is kerestél tegnap a kórházban? – Néz rám, miközben sóval hinti meg a készülő finomságot.

-         Egy barátomat elütötte egy autó – motyogom még mindig álmosan.

-         Jade? – Pislog rám nagyokat.

-         Ismered? – Kerekednek ki a szemeim.

-         Csak futólag – legyint. – Hogy van? – Kérdezi, tényleges érdeklődéssel a hangjában.

-         Túl a nehezén – adok választ. – És te mit kerestél bent? – Teszem fel az engem érdeklő kérdést, miközben csak bámulom. Olyan furcsán természetes, hogy itt van. Meg se fordul a fejembe, hogy kidobjam vagy elküldjem. Miért is tenném? Sean rendes pasi. Kicsit zűrös, de rendes.

-         Elmértem az adagot és majdnem kinyírtam magam. De nem lett semmi komoly gebasz. Egy kis vérnyomásesés és csók… Gina, az asszisztensem, tudod a csaj aki velem volt este, kicsit túlparázza a dolgot – ránt vállat, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy drogtúladagolás miatt kórházba viszik. Bár… Neki valószínűleg az is. Ahogy Mattnek is az volt…

-         Nem akarsz leszokni? – Húzom fel az egyik szemöldököm kérdőn.

-         Kéne, de nem tudok. Meg már nincs is miért próbálkozni – somolyog.

-         Eddig volt? – Kíváncsiskodok halkan. Nem akarok tolakodó lenni vagy véletlenül valami olyanba piszkálni ami nem tartozik rám.

-         Aha, a nejem, azaz most már csak a volt nejem, állandóan csesztetett érte. A gyerekeimért megpróbáltam egy csomószor, de valahogy mindig visszaestem. Most már nem élnek velem, nem látják, hogy mi van, tehát elég akkor tisztának lennem, mikor láthatásom van – kacsint rám, amin eléggé meglepődök.

-         Ez nem rossz neked? – teszem fel az újabb kérdést.

-         Nézd tündérke. Ez vagyok. Egy drogos faszfej. Már több mint húsz éve. Eddig elég jól bejött. Van hol aludnom, van mit ennem, van pénzem erre is, arra is, a srácaim fősuliját is ki tudom fizetni, azt csinálom, amit szeretek szóval… Jah. Megfelel – bólint. – De inkább együnk – pakolja a reggelit a tányérra.

Teljesen le vagyok döbbenve. Hogy lehet valaki ennyire laza és felelőtlen és mégis csábító? Miért bukkan fel vajon mindig akkor, amikor nem számítok rá? És, hogy lehet, hogy mindig ilyen furcsa zsongást okoz? Igen, zsibog a fejem tőle. Ahogy itt ül és hadovál a koncertekről, csibészes vigyorral a képén, igéző kék szemekkel. Eszméletlen.

-         Amúgy meg vagyok rád sértődve – húzza fel játékosan az orrát, de nem bírja fél percig se adni a sértődöttet. Elneveti magát. Mintha egy öt éves kisfiú ülne velem szembe, úgy érzem magam. Képtelenség rá haragudni vagy egy másodpercig is morcosan nézni. A kisugárzás egyszerűen elkápráztat és magával ránt.

-         Miért is? – Húzom fel kíváncsian az egyik szemöldököm, de megint vigyorgok.

-         Nem használtad fel egyik repülőjegyet se és nem jöttél el semelyik koncertemre – áll fel az asztaltól, hogy elmosogasson, majd még egy bögre kávéval öblítse le a reggelijét.

-         Finnországban voltam – rántok vállat, aztán megint elszomorodom, ahogy arra gondolok mivel is voltam elfoglalva. Nikoval. És most megint úgy tűnik, hogy minden széthullik körülöttem, a boldogság pedig homokszemcseként kipereg az ujjaim közül, hiába is markolom kétségbeesetten.

-         Értem, de ez akkor is sértő. Viszont… - neveti el magát, mikor ránézek, hogy aztán a levegőben lógva hagyja a mondatot.

-         Viszont? – Noszogatom.

-         Ha ma eljössz velem San Diegoba és megnézed a bulit, akkor talán megbocsátok – támasztja a tenyerét az asztallapra, alig fél centire, az ott pihenő kezeimtől. Megint ellenállhatatlan késztetést érzek arra, hogy megcsókoljam, bár gőzöm sincs miért van ez. Talán, mert túl közel van és túl jó az illata.

-         Nem lehet – sóhajtok fel, az órára nézve. – Vissza kell mennem a kórházba és ott kell lennem. Csak aludni jöttem haza – szontyolodom el.

-         Jaj tündérke, ne csináld ezt – kérlel édesen. – Csináltam reggelit, hazahoztalak, nem mellesleg bejön a lakásod – néz körbe mosolyogva, amin eléggé meglepődök, tekintve, hogy ő az első, aki nem patkánytanyázza le - de haladjunk tovább - folytatja. - Tehát ha szépen megkérsz akkor a kórházig is elfurikázlak most, aztán megyünk a koncertre. Csak két óra az egész. Helikopterrel megyünk és ha mindenáron vissza akarsz jönni, hazahozlak koncert után. Tündérem, ez egy kihagyhatatlan ajánlat, be kell látnod – magyarázza, olyan szenvedéllyel és magabiztossággal, amivel teljesen levesz a lábamról.

-         Csábító – mosolyodom el. – De előbb tudnom kell, hogy van Jade.

-         Oké, ezen ne múljon., menj zuhanyozni – kapja el a csuklóm, hogy felrántson a székről, aztán hirtelen a mellkasához ránt és hátulról átkarolja a derekam, hogy a fülembe susogjon. – Ha gondolod szívesen megmosom a hátad – simít végig a hasamon, amitől összerezzenek és nagyot sóhajtok. Basszus, az érintése egyszerűen feltüzel. Érzek valamit, amit eddig csak Niko közelében. Bizsergek. Nem ver hevesebben a szívem és nem alélok el tőle, de mégis vágyom rá. Talán, mert tiltott gyümölcs. Talán, mert olyan erő sugárzik belőle, ami biztonságérzetet kelt bennem. Talán a gyerekes könnyedség van rám hatással, amivel az életét éli, talán a csibészesség, a játékosság, ami mindig a szemében csillog… Per pillanat mind olyan csábító. Ebben a felfordulásban kell ez a kis gondtalanság. Kell a ragyogása. Ő nem olyan, mint Niko. Nem komplikált. Nem nehéz vele lenni és jól érezni magam vele. Mégis bűntudatom van.

Nem ő a szerelem az életemben. Az a zöldszemű, mindig is ő lesz. Érte dobog a szívem, de olyan jó lenne, ha egyszerűbb lenne mellette, vele élni.

-         Engedj el – kérem tőle halkan, még akkor is, ha jól esik az ölelése.

-         Miért? – Suttogja a nyakamba, amitől kiráz a hideg.

-         Mert ez nem jó – lépek el tőle.

-         Miért is nem? – Néz rám kérdőn.

-         Sean… Én tartozom valakihez. Szeretem és bármennyire is macerás vele lenni, nem akarom elszúrni – nézek mélyen a szemébe, hogy tudja ez nem játék.

-         Túl közel engedtél igaz? – Mosolyodik el. – Perzsel a szenvedély mi? Csábító vagyok? – Kuncog fel, majd rágyújt egy cigarettára. – Tündérem – lép megint közelebb, én meg hátrálok egy lépést, erre azonnal megtorpan, értve a jelzést. – Nézd – sóhajt nagyot. – Gyönyörű vagy, de iszonyat fiatal. Majd ha annyi idős leszel, mint én megérted, hogy nem tartozol senkinek semmivel, csak magaddal kell tudnod elszámolni. Nem vagy tárgy és nem birtokolhat senki, ugyanígy te sem birtokolhatsz senkit. Nem mondom, hogy nem fogom megkísérelni, hogy levegyelek a lábadról vagy, hogy bejussak abba a szexi csipkebugyiba – nyal végig az ajkain játékosan, miközben a kék szemek megvillannak és a tekintete az említett ruhadarabara siklik, cseppet sem leplezve, hogy gondolatban már rég leszaggatta rólam a falatnyi anyagot. – De amit nem akarsz, azt nem fogom erőltetni. Megvárom, míg te ugrasz rám – nevet fel újra, mire megforgatom a szemeim.

-         Inkább megyek zuhanyozni. Egyedül – teszem hozzá, mikor látom, hogy elindul utánam, de csak egy újabb önfeledt nevetés szakad fel belőle.

-         Én olyan kibaszott szerencsétlen vagyok – dőlők az asztalra. Kicsit szédülök. Liát még mindig nem tudom elérni, a fájdalomcsillapító, pedig kezd kiütni, főleg, hogy borral öblítettem le. Mika se teljesen tiszta, de azért próbál fókuszálni rám és türelmesen végighallgatja a hisztim. Azt hiszem sikerült megint többet innunk a kelleténél, pedig csak azért maradtunk bent a stúdióban, hogy tovább dolgozzunk az egyik dal dobtémáján. Hogy is lett belőle totális lerészegedés? Gőzöm sincs. Csak egyik pohár ital követte a másikat.

Nagy nehezen feltornázom magam a kanapéra és elnyúlok, a markomban szorongatva az új telefonom. Bárcsak visszahívna. Bár tudnám mi van vele. Bár hallhatnám a hangját és kibékíthetném. Bár ne lenne dühös rám és megnyugodhatnék.

-         Nem tudom mit mondjak neked – sutyorog Mika vontatottan, majd még egy üveg sört kivégez. Kinek az ötlete volt, hogy piát hozzunk a hűtőbe? Nem tudom. De most kétségkívül jól jön. Felejteni akarok. Mika pedig partner a piáláshoz.

-         Mi az Istenért lettem szerelmes? – Nyögök fel, az arcomat a tenyereimbe temetve. Csípi a szemem a cigarettafüst és a neonfény is zavar.

-         Asszem az olyan dolog haver, amit nem tudunk befolyásolni. Bár… - pislog rám, de nem fejezi be a mondatot.

-         Bár? – Kérdezek rá.

-         Kurva szerencsés vagy. Te is meg Aleksi is. Van nő mellettetek. Nekem is vannak nőim, de a legtöbbje csak ágymelegítőnek jó, a maradék még esetleg házitündér is lehet, de a szerelem… na az nem kopogtat az ajtón – húzza el a száját.

-         Örülj neki – mordulok fel, majd egy újabb üveg bort bontok ki.

-         Gondoltad volna, hogy Aleksi lesz először apuka közölünk? – Kérdezi jó néhány perc csend után. - A gimiben akkora egy balfék volt. Már azt is csodáltam, hogy fel tudta szedni Katjat. Aztán, azt hittem, hogy a tetőpontra ért a kapcsolatuk azzal, hogy meg is fektethette. Majd jött a sokk, mikor összeköltöztek, aztán a totális döbbenet mikor megkérte a kezét és Katja valami érthetetlen ok miatt igent mondott neki, ráadásul az esküvő napján se táncolt vissza. Most meg nézd meg… Rohan haza fürdetni a lányát – nevet fel furcsán. Mintha nem értené, hogy hogyan is történhetett ez.  – Tudod néha azon filózom, hogy nekem csak a munka jut. Nem lehet mindenki olyan piszok mákos, mint Aleksi. Vagy ez, vagy az. Márpedig ha azt nézzük a zene kurvára megy. Imádom – mosolyog rám. – Köszi – kacsint rám, mire elnevetem magam.

-         Mit?

-         Hogy rávettél arra az őrültségre, hogy zenekart csináljunk és megpróbáljuk ezt az egészet. El se bírom képzelni az életem enélkül  - mutat körbe. Igen, mindenhol kották és hangszerek hevernek, nem csak üres piásüvegek.

-         Én se – mosolyodok el. Ismét érzem a nyelvem hegyén azt a kellemes ízt, ami akkor jelentkezik, mikor valami újat alkotunk. – De nélküle se – komorodok el Liára gondolva.

-         Szeret téged. Ez is ugyan olyan érthetetlen, mint az, hogy Katja szerelmes a mi kis balfácánunkba – kuncog fel idétlenül.

-         Genyó vagy – nevetek fel, mire vállat ránt.

-         Miért? Tényleg elég nyomi volt. Azt tessék. Megfogta az Isten lábát – kacag hangosan, mire vele nevetek. – Amúgy Niko – néz rám komolyan. – Milyen érzés? – Kérdezi halkan. Más talán nem értené, hogy mire céloz, de én pontosan tudom.

-         Őrületes – mosolyodok el, majd lehunyom a szemem, hogy magam elé képzelhessem Liát, hogy könnyebben visszaidézhessem a vele töltött mámoros perceket. – Mintha folyamatosan be lennél tépve és lebegnél – suttogom. – Biztonságban érzed magad és mégis iszonyatosan félsz. Olyan jóleső melegség árad szét benned, mikor a karodban van. Hevesebben ver a szíved és igen, tényleg nem hülyeség, hogy a pillangók hevesen csapkodnak a szárnyaikkal a gyomrodban. Az elején azt hiszed hányingered van, aztán rájössz, hogy nem. Csak izgulsz, mint mikor kiskamaszként először hívtál valakit randira, vagy először léptél fel a színpadra. Nem akarsz hülyét csinálni magadból soha. Aztán persze mégis sikerül. Nem tudom elmagyarázni. Egyszerűen csak érezni lehet – vigyorgok rá bárgyún, a tenyerem a mellkasomon pihentetve.

-         És honnan tudod, hogy ő az? – Húzza fel a szemöldökét kérdőn.

-         Hát ezt nem tudom. Én akkor lettem biztos benne, mikor először mellette ébredtem. Csak ránéztem és puff… Minden más lett még akkor is ha nem vallottam be magamnak. De most nagyon félek – pislogok rá kétségbeesetten, mire megértően néz rám. – Rettegek, hogy elveszítem. Abba beledöglök – suttogom.

-         Mint mondtam már barátom, hogy az a csaj szeret téged. Fene tudja miért, de a vak is láthatja, hogy oda van érted. Haragszik, de beléd van habarodva teljesen. Te is haragudnál – világít rá a tényekre.

-         Én kitekerném a nyakát – csukom le a szemeim. Mindenki azzal jön, hogy képzeljem magam az ő helyébe, de képtelen vagyok rá. Már a gondolatába is beleőrülök. Még, hogy megfogalmazzam mit is éreznék ha valami pasi, mondjuk az egyik exe, hajnalban a lakásából lépne ki… Mit nem. Tuti elmegyógyintézetbe kerülnék, mert elvenné az eszem a féltékenység. Így is az vagyok, pedig tudom, hogy nem történik semmi. De állandóan mar és emészt a zöld szemű szörny. Nem tehetek róla. Utálom, ha nincs mellettem a nő, akit szeretek. Ha nem tudom elkergetni a körülötte legyeskedőket.

-         Sosem bántanád - kacag fel Mika, visszarántva a jelenbe, mire eleresztek egy mosolyt. Igaza van.

-         Oké, őt nem, de a pasit, tutira egy kiskanállal belezném ki – motyogom.

-         Á, nem úszná meg annyival, ahogy ismerlek – csóválja meg a fejét. Ó, igen. Ő tudja, hogy milyen ha eldurran az agyam. Leena egyik szeretője se úszta meg szárazon… De Lia soha nem tenne olyat. Bízom benne. Érzem. Tudom.

-         Mit csináljak Mika? – Sóhajtok nagyot, miután megint megpróbálom hívni. Hiába…

-         Küldj neki sms-t – dobja fel az ötletet.

-         Próbáltam. Van egy sanda gyanúm, hogy olvasatlanul törölte az a flúgos liba – húzom el a szám.

-         Akkor igyunk még – mászik el a hűtőig, hogy egy üveg vodkával végképp taccsra vágjuk magunkat.

Alex a folyosón lévő műanyag széken kuporog.

-         Ahol hagytam – mosolyodok el, látva az alvó pici alakot.

-         Alex egy nőért itt kuporog? – Kerekednek ki Sean szemei.

-         Szerelmes – bólintok mosolyogva, majd a kávéspohárral a kezembe, a pokolfajzat mellé ülök és finoman a haját simogatva ébresztgetni kezdem. Muszáj ennie ugyanis, mielőtt még ő is legyengül. A szemei rémülten pattannak ki, amint a fejbőréhez érek.

-         Jade? – ül fel azonnal. Már ki is ment az álom a szeméből.

-         Jól van – mosolygok rá, majd az ujjai közé teszem a kávét.

-         Volt már itt az orvos? – pislog rám izgatottan.

-         Nem. Kellett volna? – Nézek rá kérdőn. Úgy érzem valamiről nem tudok.

-         Ma felkeltik – bólogat mosolyogva, de a félelem ott van a kék íriszekben.

-         Komolyan? – Mosolygok rá, mire újabb heves fejrázással válaszol. – Debbynek már vissza kellett volna érnie – néz az órájára, a száját elhúzva.

-         Miért is? – Kérdezek rá.

-         Hoz tiszta ruhát meg ilyeneket, hogy át tudjak öltözni. Nem szeretném ha abba a cuccba látna, amibe utoljára – hajtja le a buksiját szégyenlősen, majd újabb nagy korty kávét tüntet el az ajkai közt. – Félek. Mi van ha nem ismer meg? Vagy ha nem lát majd? Vagy ha nem tud beszélni? Vagy akármi… - suttogja rémülten.

-         Nem lesz semmi baja – karolom át a vállát, majd biztatóan dörzsölgetni kezdem az elgémberedett tagjait. Sean a falnak támaszkodva áll, tisztes távolságot tartva tőlünk.

-         Azt mondod ad nekünk a sors még egy esélyt? Azaz, hogy inkább nekem? – Emeli fel a fejét, mire kicsit összezavarodom. De folytatja. – Kapok szerinted esélyt megváltozni? Lehetek egyszer rendes ember? Méltó hozzá? – Néz kérdőjelekkel teli tekintettel a szemembe.

-         Mit tesz, hogy rendes ember? Mi van édes, bankár leszel? Otthagyod a zeneipart? Öltönybe bújsz és nyolctól négyig dolgozol egy irodában? Vacsorát főzöl Jadenek? Elhízol? Sört vedelsz? Gyereket fürdetsz? Nem kefélsz többet pasikkal? – Húzom fel kérdőn a szemöldököm, mire az alsó ajkába harap.

-         Azt kéne, talán – bólint tétován.

-         Akkor nem az lennél, akibe Jade beleszeretett – fogom meg a kezét, ami jéghidegnek tűnik. – Mi nem vagyunk rendes emberek. És mégis… Ki határozza meg, hogy ki rendes ember és ki nem, Alex? Csak mi magunk – suttogom a szemébe nézve. – De a mi fajtánk mást ért rendes alatt, mint az övék – bökök a fejemmel egy nővérke felé, aki fintorogva néz ránk. – Szerinte mi utolsó bunkók vagyunk, akik nem csinálnak semmit, akiknek nincsenek érzéseik, akiknek nem fájhat a szívük vagy a fejük. Azt hiszi, hogy az, akinek van pénze, tehetsége és akit elismernek annak mindene megvan és felszínesen él. De te is tudod, hogy nem így van – kacsintok rá, mire egy apró mosoly jelenik meg a szája sarkában.

-         Szeretlek – ölel magához hirtelen, amitől egy másodpercre ledöbbenek, aztán széles vigyor terül szét az arcomon és a béna karjaim mozgásra bírom, hogy átfonhassam a vékonyka derekát.

-         Én is szeretlek – súgom a fülébe, miközben a hátát simogatom.

-         Ugye nem haragszol rám, mert néha kicsit, szóval… - Kérdezi bizonytalanul.

-         Sosem haragszom rád. Bolond vagy és kész – nevetek fel. Ő pedig velem nevet.

Csak délután kerül sor arra a bizonyos ébresztésre. A folyosón ülve várok, Seannal, aki a telefonját buzerálja.

-         Nyughass már tündérke – simítja a térdemre a tenyerét mosolyogva, amitől ijedten rezzenek össze. Eddig fel se tűnt, hogy veszettül dobolok a lábammal.

-         Ideges vagyok. Nem tehetek róla – mordulok fel. Alex már egy órája bent van… Na jó nem, mert csak két perce. De legalább egy órának tűnik. Vajon mi történhet? Tényleg jól van Jade? Vagy csak ámítottuk magunkat idáig?

-         Tündérke, nézz rám – kér bársonyos, megnyugtató hangon, mire a szemébe nézek és valami olvadásnak indul bennem, a szürkéskék íriszekbe bámulva. – Nem tehetsz semmit. Aggódhatsz, de felesleges. Ha komoly baj lenne, Alex már rég menekülőre fogta volna a dolgot és itt sírna az öledbe bújva, mint valami taknyos. Ő nem bírja az ilyen érzelmi próbákat. Ahogy én sem. Szóval vond le a konklúziót. Nincs itt, ergo minden oké – kacsint rám.

-         Akkor is ideges vagyok – kezdek újra dobolni a lábammal, mire elmosolyodik.

-         Gyere ide – túr a hajamba, majd a fejem a vállára vonja, hogy aztán lecsúsztathassa a kezét a derekamra, a szabad mancsával pedig a zsebébe csúsztassa a mobilját. A szabaddá vált ujjai a hajamba gabalyodnak és finom mozdulatokkal fésülgetni kezdi a tincseim, miközben valami vontatott dallamot dúdol. Lehunyom a szemem és próbálom abbahagyni a dobolást, de nem megy. Egészen addig nem, míg Sean hirtelen a térdem alá nem nyúl és a lábaim nem húzza az ölébe. A meleg tenyere a lábszáramra csúszik, az ujjaival a térdem alatt köröz, ami megmosolyogtat. Mélyen szívom magamba az illatát, ami nem olyan intenzív, mint Nikoé, de hogy is lehetne az? A két pasi össze sem hasonlítható. Niko mellett azonnal ki akar ugrani a szívem a helyéről és belé akarok bújni, be a bőre alá, Sean kezei közt viszont lehiggadok. Nem feszít semmi igazán.

-         Jobb már? – Kérdezi a fülembe suttogva, amitől végigszalad rajtam egy furcsa borzongás. Nem értem mi van velem. Mit művel?

-         Igen – bólintok hirtelen, mire egy újabb mosolyt kapok.

Bár ne kapnék. Teljesen összezavarodom. Megint minden a feje tetején áll. És én ezt nem akarom. Idegesít. Sean megjelenése felforgatta az egész világom. Azaz nem is az ő megjelenése. Inkább Leena újbóli képbe bukkanása. Sean csak hab a tortán.

Niko azóta is hív, de nem tudom felvenni a telefont. Nem tudom mit mondjak neki. Utálok veszekedni vele. Az állandó csatázás, sok nekem. Kicsit máshogy képzeltem, ezt az egész kapcsolat dolgot. Valahogy folyamatosan olyan érzésem van, hogy nem bízik bennem és mivel állandóan titkolózik és nem avat bele a dolgaiba, például a Leenaval való ügyeibe, ezért az én bizalmam is lecsökkent. Mit lecsökkent. Kezd a béka segge alá hullani. De ha nem tudok megbízni benne mi lesz ha hónapokig nem látom? És ha ő nem bízik bennem?

Nem, ez így nem mehet.

Vissza kell mennem, hogy kitaláljuk, hogyan tovább.

Én ezt így nem vagyok hajlandó tovább csinálni. Nem akarok állandóan csukott szemmel, bizalom nélkül, egy penge élén táncolni vele, a szakadék felett.

Akkor inkább váljunk külön. Ő jobbra én balra.  Bármennyire is fájdalmas. De így nem kínoznánk egymást.

-         Min gondolkodsz tündérke? – Simít végig Sean a hosszú ujjaival a vállamon.

-         Hogy mekkora baromság a szerelem – bukik ki belőlem az őszinte válasz, mire furcsa fény csillan a szemében.

-         Nem rossz az. Csak kurva nehéz és az emberek nem bírják el azt az érzelmi terhet, amit ad. Tudod, függeni valakitől, úgy szeretni valakit, hogy az életed adnád érte, hogy őrültségeket művelsz miatta, hogy sírsz és szenvedsz, de mikor ott van veled, az mindent megváltoztat, mert egyetlen pillantásával eléri, hogy úgy érezd magad, mint egy könnyed rózsaszín bárányfelhő, ami szabadon siklik az égen miközben finoman melegítik a napsugarak, míg fel nem forr. A szenvedély felperzseli az embert, de a szenvedély nélkül a szerelem szart se ér. Tündérke, ha így szeretsz valakit az a világ legjobb dolga, de ha nem bírod, akkor beleroppansz. Erősnek kell lenni, de te még túl fiatal vagy hozzá, hogy bírd ezt az érzelmi hurrikánt. Ahogy a pasid ismerem, ő pedig nem tudja megtanítani neked, hogy hogyan kéne csinálni, mert ő sem tudja, hogy kezelje ezt – simogatja meg a nyakam, miközben végig a szemembe néz.

-         Bezzeg te tudod, hogy kéne mi? – Horkantok fel cinikusan, mire elsötétül a tekintete.

-         Ha tudnám, még mindig mellettem lenne a gyerekeim anyja – súgja furcsa hangon.

-         Sajnálom – kérek bocsánatot, mert rögtön tudom, hogy olyanba nyúltam bele, amibe nem kellett volna.

-         Ne sajnáld. Függtem tőle, aztán mikor nem volt velem, kellett valami más, ami a felszínen tart. Egy időben elég volt a zene. De ha két szerelmed van, akkor onnantól fogva, kettő dolog kell, ahhoz, hogy élni tudj. A zene se elég, hogy kielégítse a hiányt, amit akkor érzel mikor nincs ott veled a nő, aki beragyogja a reggeleid. Hát elkezdesz piálni, de megszületik a gyereked és ezzel egy újabb szerelem kel életre. Tehát a zene marad, a nőd helyettesíti a pia, a gyereked viszont semmi. Hozzányúlsz a drogokhoz. Az meg elveszi az eszed. Aztán újabb gyerek és jöhetnek a kurvák. El kell nyomni a hiányt valamivel. Tehát amikor a szeretetfüggőséged  nem elégíti ki a családod, belövöd magad, nyakon öntöd némi alkohollal, az egész eufóriát és csak, hogy tényleg utánozni tudd azt az állapotot, mikor a színpadon vagy a családod pedig oldalról figyel, elkezdesz mindenre kapható ribancokkal hálni. És akkor jó. Míg el nem veszted a családod ezek miatt a pótlékok miatt. Onnan pedig már csak az álboldogság marad tündérem. Ne juss el idáig – kacsint rám, majd a zsebébe nyúl, mert csörög a telefonja.

Hosszan bámulom őt. Ahogy félrevonul és beszél. Mindig mosolyog. Csodálom érte. Pedig az előbbi kis monológjából is rá lehet jönni, hogy nem megy minden olyan simán az életében. Sőt…

De aztán nyílik az ajtó és egy kivörösödött szemmű ördögfajzat siklik ki rajta, aki nagyon vigyorog.

-         Jade? – Pattanok fel. Alex könnyei meg csak potyognak és potyognak, miközben olyan arcot vág, mintha megnyerte volna lottót. – Mondj már valamit – rázom meg a vállánál fogva. Valahogy érzem, hogy minden oké, az arca mindent elárul, mégis van bennem egy kis kétség.

-         Szeret – böki ki, majd térdre esik és nevetni kezd, bár ugyanúgy sír is, mint eddig. A mögötte lévő orvos is mosolyog, ahogy a nővérkék is. – Szeret – néz a szemembe boldogan, mire én is nevetni kezdek.

-         Tuti be van gyógyszerezve és ezért mondott ilyen hülyeséget – kacsintok rá, mire finoman vállon legyint, aztán a hideg kövön ülve, a karomba bújik.

-         Felkelt. Miattam kelt fel. Hallotta, hogy azt mondtam, hogy szeretem és azt mondta, hogy áll az alku és ő is szeret – suttogja, miközben meg-megborzong a karomba.

-         Tehát minden rendben vele? – Kérdezem halkan, a haját simogatva.

-         Igen. Le is cseszett és azt mondta húzzak haza aludni meg enni, mert utálja mikor nem alszom magam szépre – mosolyog fel rám, mire elnevetem magam. – De tud mozogni, lát, beszél. Kicsit homályos neki az-az éjszaka és fájnak a bordái, meg idegesíti a gipsz, de minden oké. Nem lesz semmi baja – fújja ki a levegőt reszketősen, mintha csak most fogná fel, hogy Jade él és élni is fog. Vele.

-         Akkor menjünk haza – állok fel, majd őt is felsegítem.

-         Minden oké? – Lép mellénk Sean mosolyogva, mire mindketten egyszerre bólintok.

-         Fáradt vagyok – ásít Alex, mire Sean még szélesebben kezd vigyorogni.

-         El ne engedd azt a csajt – kacsint rá, aztán belépünk a liftbe, hogy hazavigyük Alexet, aki miután betakartam, azonnal elalszik.

-         Akkor jössz velem ma? – Pislog rám Sean, mikor meglát a lépcső tetején.

-         Igen – vágom rá, hasraütés szerűen, de meg is bánom. Vissza viszont nem szívhatom. Basszuskulcs… Miért is megyek én vele San Diegoba? Helsinkibe kéne repülnöm, nem oda. Tuti megvesztem. Nem vagyok normális.

-         Nem menekülsz most már – kacag rám, mikor kinyitja a bitang terepjáró ajtaját nekem, hogy aztán ő is bepattanjon.

-         Pedig megfordult a fejembe – nézek rá félve, mire megint nevetni kezd. Hogy bír ennyit mosolyogni és kacagni? Hihetetlen.

-         Tudom – bólogat. – De most hazaviszlek, belepattansz valami ruciba és indulunk tovább. Gina így is ki fog nyírni, mert el kellett tolni a próbát miattam – vigyorog, miközben őrült sebességgel kezd száguldozni. Mégis olyan magabiztosan markolja a kormányt, hogy cseppet se félek, attól, hogy nekimegy valaminek. Úgy irányítja a böhömnagy járgányt, mintha csak egy kisautót tologatna a szőnyegen. Meglepő, de biztonságban érzem magam mellette. Pedig életveszélyes, ahogy vezet, hát még ahogy parkol. Satufékkel állunk meg a lakásom előtt, majd mire észbekaphatnék már fent is vagyunk. Tanácstalanul állok meg a szekrényem előtt. Fogalmam sincs mit is kéne felvennem.

-         Sean – kiáltok ki neki, mert a konyhában leragadt.

-         Mi kéne, ha volna tündérem? – Dugja be a fejét a szobámba.

-         Mit vegyek fel? – Nézek rá töprengve.

-         Valami rövidet, valami pirosat és valami feketét – kacsint rám, aztán már ott sincs, én meg zsörtölődve kezdek kutatni, valami rövid fekete és piros után. De ami van az tényleg nagyon rövid… Basszus.

Ha Niko látna ebbe a cuccba tuti nem engedne ki az utcára. A piros szoknya alig takar valamit a lábamból, a fekete csipkés felső, se hagy sokat a képzeletre. Jobb ötletem viszont nincs. Kicsit kurvás ugyan a cucc, de nincs több időm tökölni. Sean folyamatosan csesztet, hogy itt fog minket hagyni a gép, ami elég ciki lenne tekintve, hogy őt szállítja a helyszínre. A hálóból fél lábon ugrálok ki, majd a falnak támaszkodva felveszem a másik cipőmet is. Csak a füttyentésre kapom fel a fejem.

-         Csinibaba, nem is tündér – lép mellém Sean elismerően csillogó szemekkel, majd megfogja az egyik kezem és körbeforgat, hogy alaposan szemügyre vehessen.

-         A sarokra is kiállíthatnál – morgok, mire elneveti magát.

-         Nem áll szándékomban ilyet tenni. Inkább megtartalak magamnak – kacsint rám, miközben finoman végigsimít a derekam vonalán.

-         Menjünk – suttogom. A közelesége zavarba ejt. Ehhez pedig abszolúte nem vagyok hozzászokva. Még soha senki nem tudott zavarba hozni. Ő mégis megteszi, azt, ami még Nikonak sem sikerült igazán. Az átható pillantása a hibás talán. Vagy az a furcsa rezgés, ami árad belőle.

Mi a fenét művel velem? Ez nem normális. Nem szabadna ennyire felkavarnia annak, hogy hozzámér vagy rámmosolyog.

Vissza kell mennem Helsinkibe, még mielőtt valami hülyeséget csinálok.

Ámbár, ha jobban belegondolok így is elég nagy marhaságot művelek. Elmegyek egy relatíve tök ismeretlen fószerral San Diegoba, ahelyett, hogy visszamennék ahhoz a férfihoz akit szeretek, bármekkora idióta is és megpróbálnám megoldani a gondjaim vele. De most már mindegy.

Sean már száguldozik is valamerre. Egy biztos, nem a reptér felé tartunk. Az alsó ajkam harapdálva bámulom a házakat, amik egyre ritkábbak, majd szépen lassan mind eltűnnek a szemem elől. Egy óriási betonplaccra gurulunk be, ahol tényleg egy helikopter vár minket, pár öltönyös kíséretében. Az egyik pasi, amint meglátja a begördülő autót, látványosan nagyot sóhajt, majd int  pilótának, aki azonnal beindítja a gépet, majd nagy léptekkel siet elénk, de ahelyett, hogy Sean felé venné az irányt, az én oldalam célozza meg, hogy kisegítsen a kocsiból.

-         Szia Jerry vagyok – nyújtja felém a kezét mosolyogva.

-         Cornelia – biccentek neki, mire elmosolyodik, aztán Sean felé indul. A kezébe nyom egy sporttáskát, majd súg valamit a fülébe, mire Sean elmosolyodik és a karját nyújtja, hogy belé karoljak. Nem hallom, hogy miről folyik a diskurzus, mert az egyre gyorsabban forgó propellerek zaja elnyom mindent. Félve tipegek a gép elé, ahol egy újabb mosolygós srác fogad és egy fülhallgatót nyom a kezembe. Minden olyan gyorsan történik. Sean a kocsikulcsot átadja Jerrynek, majd besegít a gépbe, aztán becsapódik az ajtó, mi pedig emelkedünk is felfelé.

A ház legfelső emeletén, szórakozok a gitárommal. Innen egész Helsinkit belátni. Most viszont mégse a látvány köt le. Inkább egy dallamon jár az eszem, ami nem akar összeállni, pedig tökéletes lenne a Liának írt dalomhoz. Újabb cigire gyújtok rá, pedig a hamutartóban füstölög az előző félig elnyomott csikk is. Próbálok kizárni minden zajt és gondolatot a fejemből. Csak a hangokra koncentrálok, amiket én csalogatok elő a hangszerből. Olyan lassan áll össze. Valami még mindig hiányzik. Csak azt nem tudom, mi az a valami. De azt tudom, hogy azt akarom, hogy tökéletes legyen. Az oda vezető út már látszik, csak a bozót néhány részletét takarja. Megszállottan kutatok a takart részletek után. Meg kell találnom, bármi áron.

Sokáig az se tűnik fel, keresgélés közben, hogy valaki a csengőre tenyerel. Csak hosszú percek után esik le, hogy a zavaró csilingelés nem a fejemben van, hanem ténylegesen zargat valaki.

-         Az Isten verje meg, húzz el – üvöltök, hátha meghallja az illető a nyitott ablakon kiszűrődő hangom.

-         Nyisd ki – ordít vissza valaki, akit rég nem láttam. A lépcsőfokokat kettesével veszem be, hogy az ajtót feltépve a halál faszára küldjem Brandont. Nem vagyok meglepve, azon, hogy csak úgy beállít, de az időzítése… Abszolút nem alkalmas. Miért nem megy a hülyéje egy hotelbe, ahelyett, hogy az éjszaka kellős közepén beállítana? Van rá pénze. Basszus.

-         Mit keresel te itt? – Tárom szélesre az ajtót puffogva, de a halálsápadt arca, arra utal, hogy nem most van itt az ideje annak, hogy elküldjem a bús picsába. – Mi történt? – Nézek rá kérdőn, mire az alsó ajkába harap.

-         Tudod mit? Semmi, inkább megyek – int egyet és elindulna a sötét utca felé, ha nem kapnám el a karját.

-         Brandon, mit csinálsz itt? – Lökdösöm be finoman a lakásba.

-         Csak gondoltam meglátogatlak aztán… Mindegy – harapja el a mondat végét.

-         Brandon – dörrenek rá, mire ijedten rezzen össze. A markába a telefonját szorongatja és amint meglátja, hogy észreveszem a kezében lévő kis kütyüt, azonnal megpróbálja eltakarni. Tehát ott van valami… - Add ide – nyújtom a mobilért a tenyerem.

-         Nem, Niko nem – csóválja a fejét és hátrálni kezd, ezzel tovább hergelve.

-         Mit akarsz eltitkolni, ami miatt ide rohantál az éjszaka közepén? Pedig valószínűleg nem is ide indultál. Nincs nálad semmi cucc – rakom össze szépen lassan a képkockákat. Ismerve őt nem lepne meg, ha nem hozna bőröndöt, de egy sporttáskányi cucc mindig van nála. – Nem itt akartál megszállni. Már lecuccoltál valahol igaz? Van azon a telefonon valami – lépkedek közelebb hozzá. Érzem, hogy a torkomba gombóc kúszik, ezer meg egy dolog jár a fejembe, hogy mi az ami miatt nem bírta kivárni a reggelt. Mi az, ami miatt úgy gondolta, hogy azonnal idejön, aztán mikor meglátott, visszakozni készült. Szinte mérget merek venni rá, hogy hozzám van köze a dolognak és nem maga miatt ilyen sápadt és zavarodott.

-         Hülyeség az egész – legyint. Próbál könnyelműnek tűnni, de a fehéredő ujjai elárulják…

-         Akkor elmondhatod – nézek a szemébe, továbbra is kitartóan, menetleve a hátráló alakja felé, biztos kézzel nyúlva a kütyüért.

-         Lehet, hogy nem kéne. Csak tudod, hogy milyen meggondolatlan vagyok és izé, érted – sóhajt nagyot, mikor a háta a falnak simul. Tudja, hogy veszíteni fog, hiába minden.

-         Brandon –szólok rá.

-         Niko kérlek, holnap megbeszéljük, menj vissza a szentélyedbe és csináéld tovább, amit csináltál – hadar. Tehát ideges…

-         Brandon, nem mondom el még egyszer. Kérem a telefont – suttogom vészjóslóan.

-         Nem – csattan fel. Olyan képet vág, mint egy ketrecbe zárt, rémült vadállat.

-         Ha nem adod ide magadtól, elveszem erővel – tornyosulok fölé. Hiába ő sem kis darab, mégis van jó tíz centi előnyöm vele szembe.

-         Az én tulajdonom, nem vagyok köteles…- hápog felháborodva, de kicsavarom a kezéből a készüléket, majd három lépéssel arrább megyek és rápillantok a kijelzőre.

-         Baszd meg – támaszkodok a falnak, miközben kitágulnak a szemeim és úgy bámulom a képet, ami a képernyőn virít.

A térdeim remegnek, olyan érzés, mintha a lábaim ki akarnának, bicsaklani alólam, a gyomrom felfordul, a tüdőm elszorul, a véremben pezsegni kezd az adrenalin és még valami.  Gyilkos düh. Őrjítő, eszeveszett düh. Úgy árad szét a véremben, mint a kígyóméreg. Fújtatni kezdek, majd minden lelassul. A falnak támaszkodva, csúszni kezdek a padló felé, miközben a torkomhoz kapok.

Megfulladok.

-         Niko a kurva picsába, hol az inhalátorod? – Térdel mellém Brandon kétségbeesve, az arcom a két tenyere közé fogva. A hangja tompán és halkan jut el az agyamig, a köhögésem, hörgéssé fajul, érzem, hogy kiszorul belőlem a szusz, de talán jobb is így. A kép elmosódik a szemem előtt, minden homályos folttá szelídül és csak egy dolog jár a fejemben, miközben fuldoklom.

Miért?

87. Néha jobb

„Az ember sose tudhatja előre. Néha napján jobb, ha reggel ágyban marad, és magára húzza a takarót.”

Hideg van, egész éjjel csak forgolódtam az ágyamba, miközben egy fullasztó gombóc egyre jobban elzárja a torkom. Egyedül vagyok, félek, a magány őrjítő érzése pedig szépen lassan eluralkodik rajtam. Nem akarok egyedül lenni. Nem akarok mindent elveszíteni. Miért nem kezdtem olyan lánnyal, aki nem ilyen zűrös? Egy kedves kis tüneményes csaj kellett volna, akinek én vagyok az egyetlen. Aki békésen szuszogna mellettem és kiskutyaként loholna mindenhova utánam. De valószínű attól is megőrülnék. Nem lenne semmivel jobb, mint Liával. A hiba nem a nőkkel van, hanem velem. Én se tudom mit akarok. Tuti elmebeteg vagyok. Valami nem okés. Lehetetlen, hogy valaki ne bírjon ki pár napot egy csaj nélkül.

Az óra is csörög, a telefon is, én meg a fejemre húzom a takarót. Egész éjjel nem aludtam, faszságokon agyaltam, most pedig, hogy fel kéne függeszteni a plafonbámulást és a Lián meg az exeimen, különösen a Leenan való filózást, rámtör az álmosság.

-         Hagyjatok békén- dünnyögöm a párnámba.

Ma valahogy a szokásosnál is hisztisebb vagyok, a szorító görcs, ami a gyomrom feszegeti pedig csak egyre rosszabbá válik. Az órát seperc alatt ki tudom iktatni, de a telefon túlvégén lévő személy kitartónak bizonyul.

-         Ki a tököm vagy? – Emelem a fülemhez a készüléket, anélkül, hogy megnézném ki zargat.

-         Az aki szétrúgja a segged – üvölt Tia a telefonba, mire a homlokom ráncba szalad.

-         Mi a fene bajod van? Már fent vagyok és nem késtem el sehonnan – dörmögök, miközben kicsavarom magam a paplanból és ránézek az órára. 7:30. Remek.

-         Fél órád van beérni – közli majd lecsapja a telefont.

-         Ennek meg mi a picsa baja van? – Kérdezem magamtól értetlenül. – Biztos megjött neki – rántok vállat, aztán egy hatalmas nyújtózkodás közben kiszámolom, hogy felhívhatom-e már Liát, de arra jutok, hogy most még nem zargatom. Túl korán van. Ki tudja mikor került ágyba. Ki tudja kivel került ágyba…

Állj, elég.

A saját ágyában aludt egyedül. Bíznom kell benne és le kell győznöm ezt a hülye érzést ami eluralkodik rajtam szépen lassan.

Jobb lesz inkább, ha lezuhanyzom és megiszom a kávém aztán meg kiderítem, hogy Tia miért is van így felpaprikázva kora reggel. Igen, valószínűleg mindenki jobban jár.

De mégis nehezen indul a reggel. A vizet a kávéfőző mellé öntöm, a fekete szemek se a tartályba landolnak elsőre.

Jaj bárcsak itt lennél…

Bárcsak elmúlna ez a hányinger és fullasztó szorítás.

Talán egy langyos zuhany segít. De persze nem. Nem lazítja el az elgémberedett még mindig alvó tagjaim. A dezodor erős illata sem ébreszt fel, sem a fogkrém mentolos íze. Álmos vagyok, kedvtelen. De azért összekaparom magam. A zenében reménykedek. A munka majd kikapcsol. De mióta is gondolok úgy a dalfelvételre, mint a munkára? Mióta feladat és nem szórakozás?

Mióta elment…

Nem lesz ez így jó… Nagyon nem.

A szekrényben toronyban állnak a ruhák amiket különböző divatszakértők küldtek, hogy reklámozzák velem a cuccaikat, mégis a legszakadtabb legrégebbi farmerom kapom ki, ami még csoda, hogy nem kopott el annyira, hogy kint legyen belőle a hófehér seggem. Vagy legalábbis az alsógatyám. Ha így lenne legalább lenne mit írniuk az újságokba a piócáknak. Magamban mosolygok, mert látom a szalagcímeket.

A Kulo énekese csődbe ment. Már gatyára se telik neki. Vajon mi vezethetett idáig?

Poén lenne. Na hátha ma végleg szétfoszlik és nem csak a térdemnél lesz egy óriási szakadás, hanem a hátsómnál is.

De, hogy fokozzam a hatást a szintén ezer éves, még az apámtól örökölt fekete kapucnis pulcsimba bújok bele. Ha nem is dögös, de legalább meleg.

Hajléktalan style? Pipa. Tia nagyon fog örülni nekem… Még jobban, mint ahogy reggel tette. Utálja, ha csövesként öltözködök. De Liának legalább bejön. És amúgy is kényelmes. Tehát? Le van szarva ki mit gondol.

Azért van amit nem hanyagolok el ma sem.

Szemceruza.

A reggeli rituáléhoz tartozik már régóta, hogy akár egy nő kihúzzam a szemeim. Ami régen csak tinikori lázadás volt, mára a részemmé vált. Szemceruza nélkül meztelennek érzem magam. Bár kibaszott nagy baromság az egész. De ez van. Egy kibaszott nagy barom vagyok.

Kávé. Cigi. Könyv.

Már csak ezek hiányoznak ahhoz, hogy indulásra kész legyek.

Csak addig, míg meg nem érkezik Mad, hogy felszedjen és elszállítson a kiadóig.

Jót tesz olvasás, kikapcsol és mindig egy másik világba ránt. Egy-egy könyvben olvasott gondolat pedig befolyásolja a napom is néha.

De ma alig van időm erre is, mert megint csörög a mobilom. Mad hív, de kinyomom. Mindig így csináljuk. Lassan startra késszé válok, utolsó korty, utolsó slukk, utolsó sor. De a kocsiban sem egy mosolygós barát vár, hanem egy morcos Mad. Ma mindenkinek szar napja van úgy tűnik.

-         Reggelt – dörmögöm egy újabb cigire rágyújtva.

-         Elmebeteg – szűri a fogai közt, miközben csúnyán néz rám, de beindítja a motort, én meg felé kapom a fejem.

-         Ez most nekem szólt vagy csak beszélgetsz valakivel, aki nincs is itt? – Nézek körbe az autóba, hogy tutibiztos legyek abban, hogy ketten vagyunk.

-         Neked szólt. Ki másnak? – Dörmög morcosan.

-         Ó és mégis miért? – Kíváncsiskodom.

-         Mi a fenéért nem fizetsz elő egy hülye újságra se? – Néz rám felhúzott szemöldökkel.

-         Mert nem érdekel mit írnak? – Kérdezek vissza. – Na de most komolyan mondd már mi van – noszogatom, mert van egy sanda gyanúm, hogy a napi bulvárban megint én vagyok a téma. Népszerűség átka ugyebár. De ha így van és megint valami baromságot hordtak össze, akkor van egy tippem, hogy Tia is e miatt volt ideges reggel.

-         Lefeküdtél Leenaval ugye? – Szegezi nekem a kérdést egy piros lámpánál megállva, de látszik rajta, hogy szinte teljesen biztos abban, hogy megtettem. Én viszont köpni nyelni nem tudok az első percben, majd miután feldolgozásra került az infó, röhögni kezdek. Talán mégse lesz olyan rossz ez a nap, mint hittem, hisz a hónap poénja már elhangzott. Sőt mit a hónapé, az évé. – Most mit röhögsz? – Mordul rám, míg én próbálok levegőhöz jutni, de be kell vallanom kifejezetten jól mulatok már a feltételezésen is. – Én a helyedben nem mosolyognék ennyire, tekintve, hogy minden ezzel van tele. Szerinted mennyi időbe telik, hogy a képek és a hír átjusson Amerikába, el Liához? – Sziszegi, mire abbahagyom a nevetést. Igen, ilyen megvilágításból nézve már nem is olyan mulatságos a történet.

-         De én nem feküdtem le vele – kérem ki magamnak.

-         Akkor mit keresett nálad hajnalban? – Csattan fel.

-         Mit tudom én – rántok vállat. – Beszélgetni akart, meg azt mondta hiányzom, de elküldtem. Egy ujjal se értem hozzá – teszem fel védekezőleg mindkét tenyerem.

-         Tuti? – Húzza fel az egyik szemöldökét kérdőn, mire hevesen bólogatni kezdek.

-         Persze, hogy az – erősítem meg szóban is, kissé talán felháborodva. Hisz maga a feltételezés is sértő. Na nem azért, mert Leena szar nő lenne, egyszerűen csak nem.  

-         Oké, én hiszek neked, de akkor is szarul fest, hogy tőled távozott a sötétség leple alatt – húzza el a száját.

-         Van nálad egy olyan szennylap? – Nézek rá kérdőn, a hátsó ülésre pislantva.

-         Kidobtam – húzza el a száját.

-         Sebaj, Tia valószínűleg rendelkezik egy példánnyal – sóhajtok fel fáradtan.

-         Abban biztos lehetsz – mosolyodik el Mad először a mai reggel folyamán.

Nem is tévedünk. A pótanyánk már a recepción toporog. Madet mosolyogva köszönti és még puszit is kap, rám viszont úgy néz, hogy ha gyerek lennék tutira összepisilném magam tőle.

-         Velem jössz – int köszönés nélkül, majd sarkon fordul és elindul az irodája felé. A háta mögött kullogva figyelem, hogy már megint összesúgnak az itt dolgozók a hátam mögött. Csókoltatom az összes gyökér újságírót, akiknek nincs jobb dolguk hajnal háromkor, minthogy a házam előtt bújkáljanak. Idióták…

Tia tényleg mérgesnek tűnik, de tudom, hogy imád és egy-két szebb pillantás után már nem lesz semmi baj. Max. vennem kell neki egy csokor virágot, meg egy hatalmas dobozzal a kedvenc édességéből.

-         Leül – bök a székre miután beértünk a pici, ám nagyon is csajos szobába. Látszik, hogy szinte itt él.

-         Az újságról van szó ugye? – Kérdezek rá nyíltan, miután helyet foglaltam, ő meg fel-alá sétálgat, kávét tölt magának, kinyitja az ablakot aztán ő is leül velem szembe és csak bámul rám. Már nem tűnik dühösnek, inkább fáradt és nyúzott. A telefon az asztalon folyamatosan rezeg. Munkamobil, amin mindig a sajtótól keresik… Igen a cikkel lesz baj.

-         Hajnali négykor felzargattak, hogy nézzem meg a postafiókomban lévő képeket. Fél órán át üvöltöttem, felkeltettem a gyerekem, eltörtem a kávéskancsóm és mégis megjelent ez – tolja az orrom elé a napilapokat, ahonnan csak az én arcképem köszön vissza. Meg Leenaé. És az ostobábbnál ostobább szalagcímek mind azt hirdetik, hogy ezen a hideg napon felmelegítettük egymást…

-         Nézd sajnálom, de nem történt semmi. Marhaság az egész. Sosem csalnám meg Liát és ezt, te is tudod – sóhajtok fel, miközben rágyújtok egy cigire. Meglepődök mikor Tia is kiszolgálja magát a dobozomból.

-         Tudom, de ez most nem jó nekünk. Új albumon dolgoztok, nem kell a botrány. Nem mellékesen Anders kiadójánál vagy – temeti az arcát a tenyerébe. – Miért nem tudsz egy kicsit gondolkodni, mielőtt beengedsz valakit a lakásodba? Niko, az Isten szerelmére – néz újra rám. – Már nem egy ismeretlen kissrác vagy, neked számolnod kell ezekkel – söpri egyetlen mozdulattal a papírkosárba a lapokat. A magánéleted a te dolgod, te neked kell ezt beadagolnod Liának, bár tény és való, hogy a képek miatt tuti nem lesz rózsás kedvében. Viszont nekem is megkönnyíthetnéd a dolgom, ha nem kéne folyamatosan hivatalos közleményeket írnom és elsimítanom ezeket a dolgokat. Végre kezdtek lenyugodni és elült a botrány, amiért nem vetted el a csajt, de ez… - sóhajt nagyot elkeseredetten.

-         Mit kellett volna tennem? Az ég szerelmére majdnem három évet lehúztam mellette, a mennyasszonyom volt, el akartam venni, családot akartam vele alapítani, nem küldhetem el csak úgy. Vagy most már soha többé nem találkozhatok vele? Meg nem beszélhetünk? Francba is, nem igaz, hogy nem lehet ezt az egészet normálisan kezelni – fortyanok fel, de nem Tiára vagyok mérges, hanem arra, hogy ilyen helyzetbe kerültem.

-         Hívd fel Liát jó? Jobb, ha tőled tudja meg mint mástól – néz rám komolyan.

-         Más? – Pislogok értetlenül. Elég korán van, csak nem tudatja vele más, hogy Leena az este nálam járt. Aztán valami bekattan. – Az apja – suttogom, majd pattanok is fel, hogy telefonálhassak.

-         Los Angelesben újra? – Morog valaki a hátam mögött. Ó, ezt a hangot nemrég hallottam… Könyörgöm ne!

-         Mit keresel itt Matt? – Kérdezem halkan, épp az utolsó centjeimet a kávéautomatába dobva. Kell egy újabb kávé. Muszáj, mert ha nem összeesem.

-         Téged – vágja rá.

-         Remek – morgok. – Nem lehetne, hogy mondjuk elmenj New Yorkba és megnézd, hogy ott vagyok-e? – Fordítom felé az arcom gúnyosan.

-         Nagyon humoros kislány – húzza el a száját. – De nem, nem lehetne.

-         Oké, akkor essünk túl rajta. Mit csináltam már megint? – Nézek rá felhúzott szemöldökkel. Oka van annak, hogy itt van. Már csak az a kérdés, hogy mi. Tuti nem az érdekli, hogy vagyok

Az sosem érdekelte. Az is tuti, hogy nem Jade állapota izgatja vagy, hogy hogyan bírom a strapát. Nem… Ő nem ilyen. Valamit akar. Vagy csak szimplán rontani szeretné a levegőt.

-         Igazából semmit – von vállat hanyagul, miközben utánam lépked, hogy kint rágyújthassunk. – Bár fura, hogy megint itt vagy. Egy biszex pasi lelkét ápolgatni. De végülis tök mindegy. Úgy is azt csinálsz amit akarsz – szív bele mélyen a cigijébe.

-         Akkor? – Nézek rá kérdőn.

-         Mi van azzal a másikkal, aki miatt múltkor otthagytad a vacsorát? – Néz érdeklődően rám.

-         Miért érdekel? – Pislogok rá gyanakvóan.

-         Csak úgy – vágja rá, de tudom, hogy hazudik.

-         Minden oké. Helsinkibe van, mert valakinek a kiadója ostorral veri egy új albumért – nézek rá célzatosan. - Amint itt végeztem megyek vissza. De te nem ezért vagy itt – mondom ki, amit gondolok.

-         Nem, egy lemezen dolgozok én is, azért vagyok L.A-ben. Viszont ma felhívtak a kiadótól. Finnországban botrány van a lovagod körül – mélyeszti a tekintetét az enyémbe.

-         Pontosabban? – Noszogatom, hogy térjen végre a lényegre.

-         Leena hajnalban tőle távozott – jelenti ki, mire kikerekednek a szemeim.

-         Mi van? – Szalad ki a számon, mire apu lehajtja a fejét.

-         Tehát nem tudtad – köszörüli meg a torkát. – Nézd, nem tudom, hogy mi van, de úgy gondoltam jobb, ha úgy állsz a dolgokhoz ahogy az a pökhendi barom – rántja meg ismét a vállát.

-         Ó micsoda gondos apa vagy – gúnyolódom, bár tudom, hogy ez nem az ő hibája. De nincs más, akin kitöltsem a mérgem. Niko és Leena együtt? Nem, az lehetetlen. Tuti van rá magyarázat. De mégis mi? Semmi! Basszus.

Nehezemre esik feldolgozni az infót. Kell egy újabb cigi, hogy észhez térjek a sokkból. Tudom, hogy Matt nem hazudik. Kétségem sincs efelől.

De akkor?

Most mi van?

Kiteszem a lábam a városból ők meg…? Tényleg megtenné?

Férfiból van, én meg ki tudja mikor megyek vissza, szóval elméletben elképzelhető a dolog. Évekig együtt voltak, nem múlhatott el ez sem nyomtalanul.

De basszus… Tudja, hogy szeretem. És hát ő is… Vagy nem? Csak hóbort lennék? Zenész… Most, hogy ténylegesen birtokolhatott, már elvesztette az érdeklődését?

Hányingerem van és szédülök.

Mintha kirántották volna a lábam alól a talajt.

Mi az Istent csináljak most? Hívjam fel? Kérdezzem meg? És akkor mi lesz? Bevallja, én meg leugrok a tetőről? Vagy nem vallja be, mert nincs is mit? Vagy nem vallja be, pedig lenne mit és tiszta hülyének fog nézni?

Franc essen beléd Koskinen. Miért kellett ezt csinálnod?

És mi van, ha múltkor sem pusztán hazavitte? Nem, Bo nem az a hazudozós fajta.

A vállamon ülő ördög mellé viszont leszáll a kisangyal is, aki azt suttogja, hogy bíznom kell benne.

De olyan nehéz.

Hisz olyanok közt nőttem fel, mint amilyen ő. Zenészek. Semelyik nem a hűségéről híres.

Basszus mit nem adnék egy pohár whiskyért, vagy inkább egy üvegért, hogy a fejemben lévő vészcsengőket elnyomhassam. Vagy inkább egy füves cigi kéne, hogy elmúljon ez a hülye érzés. Vagy két csík kokain, hogy ismét magabiztos legyek pár percen át.

-         Min gondolkodsz? – Néz rám Matt kérdőn, mire elhúzom a szám.

-         Azon, hogy kibaszottul el kéne húznod, most, hogy elcseszted a napom. Veregesd magad vállon és légy magadra kurvára büszke – vágom hozzá keményen a véleményem.

-         Nem akartam elrontani a napod. Csak azt akarom, hogy tisztán láss. Nelli, ő nem a legjobb ember számodra – magyarázza, teljes meggyőződéssel.

-         Ó igen, tudom nekem senki nem elég jó – legyintek. – Menj el jó? Nem akarlak látni, nem akarok veled beszélni. Egyedül akarok lenni – kérem halkan.

-         Ahogy gondolod – bólint. – Szeretlek, ezt ne feledd soha – hajol le, hogy egy puszit nyomjon a homlokomra, amin annyira meglepődök, hogy tátva marad a szám.

Persze nincs sok időm. Alex vár. És nála tuti van valami, ami hirtelen rámtörő őrjítő fejfájást elmulasztja.

-         Mi van cicacsillag? – Kérdezi halkan, mikor mellé telepedek.

-         Niko az exével találkozgat hajnalban – bököm ki. – Nincs valami gyógyszered? Szétrobban a fejem – nézek rá kérlelően, mire hamiskásan elmosolyodik.

-         Mert mindig elfelejted bevenni a piruláid – kezd el kutakodni a zsebébe, majd egy címkézetlen dobozkát vesz elő. Gőzöm sincs mi van benne, annyi tuti, hogy nem szimpla fájdalomcsillapító. De nem is érdekel, mit tartalmaz a parányi fehér bogyó, mert biztos vagyok benne, hogy segíteni fog. Legalábbis egy darabig.

Gondolkodás nélkül nyelem le, bízom Alexben és abban, hogy tudja, mi van benne.

Alig egy perc múlva pedig megszűnik a nehézlégzésem és máris nem tűnik minden olyan rossznak. Az agyam szépen lassan eltompul az arcomra egy nyugodt mosoly telepedik. Most végre jó. Most végre minden jó. Csak egy kis nyugalom, ennyi kellett.

-         Köszönöm – bököm ki halkan, miközben hátradőlök a kényelmetlen széken és lehunyom a szemem. Erre vágytam, ez kellett. Béke. Úgy árad szét bennem, mintha egyenesen a vénámba lőtték volna. Átmelegíti a szívem, ami megint megfagyni készült, elmulasztja a fejfájást és megint jól érzem magam. Nem figyelek semmire, csak a légzésemre. Kellemes ez a lebegés. Érzem, hogy Alex átöleli a vállam, majd a hajammal kezd játszani.

-         Gyönyörű vagy mikor el vagy szállva – szűrődik be a nyugodt csendbe a hangja. Érzem, hogy idióta vigyorra rándul a szám sarka. Egy kis bók és még jobb az egész. Basszus, miért nem jutott eszembe hamarabb? Hisz vele annyiszor átéltem már ezt a csodát. Olyan érzés tör rám egy idő után, mintha a bőröm alatt valakik táncolnának. Csiklandós érzés, ezért kuncogni kezdek. Megkönnyebbülök és hirtelen semmi nem érdekel. Ha megdugta azt a ribancot, akkor az kurvára az ő baja. Nekem itt van Alex és vagy ezer másik pasi, aki bármit megtenne értem.

Teljesen szétcsúszok, szinte folyóssá válok. Legalábbis így érzem magam. Mintha jégből vízzé majd vízből párává változnék. Csak szállok és lebegek és nem érdekel semmi és senki. Még a telefonom csörgése se. Meg se nézem ki keres, csukott szemmel szinte ösztönösen emelem a fülemhez a készüléket.

-         Mi kéne, ha volna? – Suttogom vontatottam, majd felkuncogok. Mókás ez a telefonálós dolog. Valaki, aki nagyon messze van tőled hallja, hogy mit mondasz. Vajon, hogy működik? Sose néztem utána. És ki hallja még a beszélgetésünket? Tök mindegy.

-         Kulta? – Csendül fel az a jellegzetes rekedt hang a fülemben, mire megint kuncogni kezdek. Kincsemnek hív… Pedig megbaszta azt a ribancot. Van bőr a képén. Szép teljesítmény Koskinen, hogy rohadnál meg… 

-         Mi van? – nevetek fel, mert valami megint csikizi a gyomrom. Bárcsak tudnám mi az. Alex kacagása is a fülembe kúszik. Mintha egy kisördög nevetne. Olyan édes. Nem kell kinyitnom a szemem, tudom milyen képet vághat. Mint egy kisfiú. Igen, mikor nevet olyan őszinte öröm ül ki a vonásaira, mint a gyerekeknek. A szemei a lehetségesnél is nagyobbra tágulnak és huncutul ragyognak mindig, miközben a pici hófehér fogai kivillannak. Imádom a nevetését. – Nevess még nekem – nyitom ki a szemem, de rögtön le is csukom. Alex ragyogása elvakít.

-         Minden oké? – Kérdezi halkan, gyanakvóan Niko.

-         Ó hogyne. Nem történt ma semmi érdekes. Ja, de mégis. Meglátogatott az apám, hogy közölje velem, hogy a pasim a volt kurváját dugja. De semmi gáz. Hidd el nekem, hogy soha életemben nem voltam még ilyen jól – nevetek fel újra. Tényleg vicces, mert ott vannak a tények, miszerint megcsaltak, megaláztak és piszok csúnyán átvertek, ráadásul mindezt egy olyan pasi tette, akiért bármit odaadtam volna, mégse érzem magam rosszul. Sőt kifejezetten fel vagyok dobva. Legalább nem kell látnom a mocskos képét többet. Melyik csajnak van akkora mákja, mint nekem? Szerencse, hogy több ezer kilométer választja el tőlem, így nulla az esélye annak, hogy valaha is felbukkanjon az életemben újra.

-         Nem feküdtem le vele – jelenti ki határozottan, mire még inkább nevetni kezdek. Még hazudik is. Hát ez igazán remek. – Hinned kell nekem – kér kétségbeesetten.

-         Ühüm és akkor mégis mit keresett hajnalban nálad? Aranyat? – Kérdezem gúnyolódva.

-         Berúgtál igaz? – Tereli el a témát. Hohó! Azt már nem kisbarátom.

-         Közöd? De gondolom nem véletlen, hogy nem válaszolsz a kérdésemre – mordulok fel. A jókedvem kezd semmivé foszlani. Ez is az ő hibája. De nem baj, mert Alex itt van és a kis csodaszeres doboza tele van még pirulákkal. – Kérek még – fordulok felé és mint egy kislány az édességért úgy nyújtom én is felé a tenyerem.

-         Nem lehet szivi, még ez se múlt el teljesen – simogatja meg az arcom gyengéden, mire azonnal bevágom a durcát. Ha nem lenne Niko a telefonba, tuti kikövetelném a gyógyszerem, de a mérges hangja bombaként robban az éterbe.

-         Mi a fasszal a töm az a buzi? Be vagy tépve mi? Lia az Istenért… - kezd el háborogni, de félbeszakítom.

-         És te mi a fasszal tömöd azt a kurvát? – Csattanok fel én is. Már én se tudom mit beszélek.- Jah, hogy pont azzal. Te csak ne szólj bele a dolgaimba – kezdek el kiabálni. Ennyit a békéről és a nyugalomról…

-         Hát nem érted, hogy nem dugtam meg? – Kiabál ő is.

-         Akkor mit csinált nálad? – Követelőzöm. Tudni akarom a választ. Muszáj tudnom, még akkor is, ha fáj, ha talán jobb lenne, ha nem tudnám.

-         Tíz percet volt nálam, beszélgetni akart meg visszaszerezni de elküldtem – hadarja üvöltve. Én meg tudom, hogy igazat mond. Érzem.

-         Miért nem mondtad el megint? Mit titkolsz? – Kérdezem halkan szomorúan. Aztán beugrik. – Szereted ugye? – kapok a torkomhoz, mert úgy érzem megfulladok már a gyanútól is, hogy megbánt mindent ami köztünk történt. Hogy visszamegy hozzá…

-         Mindig szeretni fogom, de… - Kezd el magyarázkodni én viszont egyenlőre nem vagyok többre kíváncsi. Kinyomom a telefont. Ennyi bőven elég volt mára Nikoból.

- Lia? Lia? – Kiabálok, de már csak a telefon búgását hallom. Megpróbálom visszahívni, hátha csak a vonal ment szét, de ki van kapcsolva. – A jó büdös kurva francba – üvöltök, majd dühömbe a falhoz vágom a telefont. De ez se elég. A  következő, ami a téglának csattan az-az öklöm. A szívembe hasító fájdalmat nem mulasztja el. Csak azt érem el vele, hogy a kezem is veszettül fáj. De ez nem csak azért van, mert a bőröm lehorzsolódik.

- Mi a fene? – Lép ki Tia utánam, a dohányzó helyiségbe, míg én sziszegve vizsgálom a vérző kezem. – Lia nem volt boldog – állapítja meg, majd finoman a kezébe fogja a kezem és vizsgálni kezdi. – Nem néz ki jól, elviszlek az orvoshoz – ingatja a fejét.

- Szívzűrre is ad fájdalomcsillapítót? – Morgok.

- Nem Niko, azt sajnos mindenkinek magának kell elintéznie – húzza el a száját.

- Ezt mondd Liának is. Az a köcsög adott neki valamit. Be volt állva és végig se hallgatott. Csak kinyomta a hívást és kikapcsolta azt a szart – intek a törött mobilom felé, ami a földön hever, miután rágyújtottam egy cigire. Ideges vagyok és sértett. – Nem bízik bennem – fakadok ki.

- Hé, az a kép elég érdekes, főleg az időpont miatt – simítja a vállamra a tenyerét. – Próbáld meg megérteni őt is. Te mit tennél a helyében? – Húzza fel kérdőn a szemöldökét, miközben elmosolyodik. Ismer. Pontosan tudja, hogy részegen tombolnék valahol… Tehát lényegében ugyan azt, mint amit Lia tesz. Pusztítanám magam és az agysejtjeim. Mindent megtennék azért, hogy kikapcsoljam az érzékeim. Halálra marna a féltékenység. Megőrülnék a fájdalomtól. Igen, én is kételkednék és valószínűleg ugyan azt tenném amit most ő tesz.  Nem lennék rá kíváncsi, se az okokra, se az észérvekre.

- Utálom Leenat – sóhajtok fel.

- Tudhattad volna, hogy nem lesz könnyű menet vele – pislog rám Tia elgondolkodva. – Mindent meg fog tenni, hogy visszakapjon. Nélküled egy senki, miattad lett munkája, te forgattad a gépezetet. Szerinted elenged téged és minden fényűzést és csillogást ami veled jár csak úgy? – Néz rám, mintha naiv lennék. Talán az is vagyok. Hittem abban, hogy simán fog menni az elválás. Hogy tényleg hagy élni, tovább, valaki mással. Hisz mikor elváltunk, azt mondta, próbáljam meg. Meg persze azt is, hogy várni fog rám. És én is hagytam kiskaput… Hátha nem jön össze Liával. De már tudom, hogy összejön, feltéve, ha Leena nem kavar be. Francba az egésszel. Amint elhajítom a csikkem, Tia a kocsija felé kezd terelgetni. Egyre jobban érzem, hogy a kezem kicsit taccsra vágtam, fáj, lüktet és nagyon úgy néz ki, hogy még egy új telefont is kell vennem. De azt majd Tia elintézi. Ugyan úgy ahogy most is azonnal felszól a srácoknak, hogy bevisz a kórházba, szóval nélkülem kezdjenek jammelgetni.

Ennek se örülök, de most valahogy kisebb gondom is nagyobb annál, hogy nélkülem indulnak el egy úton, ami ki tudja, hova fog vezetni.

Tia kapcsolatai révén, azonnal egy doki keze alá kerülök, aki csavargatni kezdi az ujjaim, amitől még jobban fájni kezd az egész. Az őszülő pasi hümmög egy sort, majd elküld röntgenre, ahova szintén soron kívül jutok be.

Alig tíz perc után kiderül, hogy elrepedt két csontom, tehát kapok egy szép nagy kötést és egy doboz fájdalomcsillapítót. Fantasztikus. Így, hogy fogok gitározni? Sehogy…

Full szerencsétlennek érzem magam. Valahogy most semmi nem jön össze. De miért nem?

Az egész napra rányomja a bélyegét, hogy Lia nem áll velem szóba. Hiába kapok új telefont és hiába tárcsázom újra és újra a számát, nem veszi fel, amitől egyre frusztráltabb leszek. Vajon mit csinálhat? Ugye nem bújik ágyba Alexel?

67 órája talpon. Azt hiszem kezdek kimerülni, muszáj hazamennem. Alex tud pihenni, abban a különszobában, de nekem is muszáj. Amúgy is hajnal kettő van. Nem tehetek most semmit.

- Alex haza kell mennem – fordulok a vállamon bóbiskoló ördögfajzat felé.

- Ne hagyj itt – néz rám könyörgően.

- Neked se ártana lezuhanyoznod és aludnod egyet. Jadehez úgy sem mehetünk be, késő van, felesleges itt ülni – simogatom meg a kimerültségtől nyúzott arcát.

- De mi van, ha történik valami? – Néz rám feldúltan.

- Stabil, túl van a nehezén, te is tudod. Muszáj aludnunk – suttogom.

- Én nem megyek sehová – makacsolja meg magát.

- Ahogy gondolod – vonok vállat, majd elkezdem összeszedni a cuccaim.

- Ennyit érünk? – Néz rám vádlón.

- Ezt most hagyd abba – pislogok rá dühösen. Otthagytam értük Nikot, ébren vagyok és kiszolgálom, kell pár óra alvás.

- Menj csak – szól utánam mikor a lift felé veszem az irányt. – Vissza se gyere – kiabál, de elengedem a fülem mellett. Nincs kedvem a veszekedéshez. Álmos vagyok.

- Reggel találkozunk – nézek a szemébe, mielőtt még beszállnék a fémdobozba. Tudom, hogy csak az egyedüllétet utálja, de tényleg képtelen vagyok tovább maradni.

A földszinten viszont káosz fogad. Vajon mi történhetett? Miért rohangál mindenki őrült módjára? Tuti valami baleset. De akkor miért van itt ennyi furcsa öltözetű ember? Mintha mind Jade barátai lennének, de nem…

Tök mindegy.

Lenne…

-         Jaj elég a parából. Hazamegyek, szálljatok le rólam – csendül fel a hátam mögül egy ismerős hang.

-         Sean, itt kéne maradnod. Legalább éjszakára – kérleli egy nő. Ó, igen. Nem csalás, nem ámítás és nem is tévedés. Sean… Amint megfordulok, a tekintetem rögtön találkozik az övével. Alig háromlépésnyire torpan meg tőlem, miközben az ingét gombolja be. Most is tökéletes. Férfias, erős és elkápráztató. A kémia valahogy rögtön beindul, amint elmosolyodik.

-         Tündérek is járnak erre? – Húzza fel az egyik szemöldökét kérdőn, miközben egy pimasz mosoly terül szét az arcán, a kék szemei pedig veszélyesen kezdenek csillogni.

-         És még maga az ördög is felbukkan – biccentem oldalra a fejem, hogy alaposabban szemügyre vehessem. Hihetetlen milyen erő sugárzik belőle. Csak nézem és mosolyogni támad kedvem, hiába vagyok fáradt és elgyötört.

-         Sean mennünk kell – lép mellé egy nő.

-         Menj csak – pislog rá.

-         De megmondta a doki, hogy valakinek veled kell maradnia – sóhajt nagyot.

-         Majd ez a tündér vigyáz rám – néz rám célzatosan, szemtelen vigyorral az arcán.

-         Ismered? – Pislog rá, majd rám kérdőn a nő. De a folyosón keringő emberek is kíváncsiak a válaszra. Mintha mind Sean miatt lennének itt.

-         Matt Anders pici hercegnője – suttogja Sean, de végig az én szemembe néz, miközben továbbra is pimaszul vigyorog.

-         Ó… Öööö… Ő – habog a nő, mire Sean rekedten felnevet.

-         Indulunk – szól oda egy sofőr kinézetű pasinak, kihasználva a nő zavarát, aki azonnal felpattan egy másik nagydarab fickóval karöltve.

-         Sean. Nem veszed komolyan ezt az egészet – suttogja amint észbe kap.

-         Gina, menj haza aludni – szól rá ellentmondást nem tűrő hangon, majd mellém lép és mit sem törődve a sok kérdő pillantással átöleli a derekam. – Hazaviszlek jó? Elég szarul nézel ki – kacsint rám édesen mosolyogva, miközben kiterelget az ajtón, be egy hatalmas terepjáróba.