108. Megint

„Ez nem az én napom. Nem az én hetem. Nem az én hónapom. Évem. Életem. A kurva életbe.”

A szomorúságot nem tudom eltüntetni.

- Tudom milyen – sóhajt Sean nagyot, miközben átölel, én pedig úgy bújok hozzá akár egy gyerek. Valahogy úgy érzem, hogy ő tényleg megért, tudja mit érzek, hogy mennyire rossz. – Túl fogod élni, ígérem – suttog, miközben a hátam simogatja folyamatosan.

- Hogy? – Kérdezem a mellkasába fúrt arccal, miközben próbálom elnyomni ezt a furcsa hiányérzetet. Furcsa, mert nem szabadna, hogy hiányozzon.

- Még nem tudom – feleli csendesen. – De én is túléltem. Kicsit persze belehalsz majd te is, ahogy én, de egy idő után elkezd kopni a dolog és majd fogsz tudni mosolyogni is mikor visszaemlékezel rá. Ha újra látod, nem fog annyira fájni, inkább csodálni fogod, amit kiváltott belőled és amit mindig ki fog váltani. Tudod – susog tovább, halk megnyugtató hangon – sosem fog elmúlni. Aki egyszer annyira beleszeretett valakibe, hogy elvesztette tőle a fejét és kicsit önmagát is, az nem gyógyul meg. Ha vígasztal nekem még rosszabb. Van két gyerekem, muszáj látnom a volt nejem és ha nem akarom, akkor is észreveszem a kölykök szemében.

- Még most is szereted? – Ölelem át végül én is a derekát.

- Persze. Fantasztikus nő. A házasságunk mondjuk viharos volt, de ez érthető. Nem bírtam kimászni a gödörből, ő pedig ezt nem bírta elviselni. Melyik épeszű nő tenné? – Nevet fel. – Kicsit olyanok vagyunk, mint a szüleid. Ha együtt vagyunk, meg tudnánk ölni egymást, ha külön akkor pedig vágyakozunk a másik után, bár tudjuk, hogy nem lehet, hisz úgyse menne. Szóval jah… Szívás – bólogat, mire egyetértően hümmögök.

Nekünk se ment Nikoval. Nem értem miért, hisz biztos vagyok abban, hogy ez szerelem volt, ráadásul kölcsönös. Éreztem, hogy ő is megőrül értem, ahogy én érte. De míg én csak őt imádtam, neki nem én voltam az egyetlen. Félek, hogy kicsit Leenaba is szerelmes volt.

Egyáltalán lehetséges ez?

Lehet egy ember kettőbe szerelmes?

Talán igen, lehetséges.

Én is többet érzek Alex iránt, mint barátság. Nem, szerelemnek nem mondanám, de valami iszonyatosan mély, már-már abnormális szeretetnek igen. És most itt van Sean.

Ez a különleges, rejtélyes, bolond idegen, tele zűrökkel és annyi megértéssel, ami nem sok emberbe szorult.

Mégis, én Nikot minden elé tudtam helyezni. Annyira biztos voltam abban, hogy egymás mellett van a helyünk, még akkor is ha néha fáj és ijesztő, hogy képtelen vagyok még most is arra, hogy normálisan tudjak élni, lélegezni vagy gondolkodni. Vele voltam egész. Sean és Alex csak foltozzák a darabjaim. Pótolhatatlan mégis a veszteségem és túlságosan keserű a vereség amit elszenvedtem Leenaval szemben. Hiába mondja Sean, hogy túl fogom élni, hogy egyszer egésznek fogom magam újra érezni, nélküle is, nem hiszek neki. Ő sem egész. Én se leszek az.

Vele voltam egész, mert ő egészített ki. Most csak egy fél darabka lézeng itt, ami meghurcolt, lestrapált, koszos és törött. Talán egyszer, majd újra tisztának fogom magam érezni, a forradásaim is behegednek és talán némi életerő is vissza fog térni belém, na meg egy kis kedv, ahhoz, hogy újra és újra lássam felkelni a Napot, de jelen pillanatban cseppet sem érdekel semmi. Az se érdekelne, ha ebben a percben meghalnék. Mi értelme van itt tengődni, félbetörve? Nélküle? Fájó, meghasadt szívvel? Üres lélekkel? Gondolkodásra képtelen aggyal?

Már az elején tudtam, pedig, hogy nem szabad. Nem szabad beleesnem. Hogy nem lesz jó vége, mert csúnyán meg fogom égetni magam. Mégis öntelt voltam. Azt hittem, hogy nem fog tudni megsebezni, azt meg végképp nem sejtettem, hogy padlóra küldd és kitépi a szívem, elveszi minden életkedvem és az összes erőm. Ostoba voltam. Az én hibám. Ha időben lelépek, akkor most nem lenne semmi bajom. Bár azt se tudtam volna meg, milyen valakit ennyire szeretni. De nem is lett volna akkora baj.

Istenem, mennyire hülye voltam. Gőgös. El kellett volna mennem és hallgatni az ösztöneimre.

Persze nem! Nekem a tűzzel kellett játszanom, most meg itt rinyálok, mert megégettem magam. Szánalmas, buta liba vagyok.

Én akartam, a fenébe is. Megkaptam. El is vesztettem.

Bár elvette volna akkor Leenat. Egy gyönyörű éjszaka után, könnyek nélkül búcsúztunk volna egymástól. Persze az is fájt volna, de megbékéltem volna egy idő után. Hisz tudtam, hogy hozzá tartozott. Hogy úgy kellett történnie, mert én csak a második voltam a számára.

Mégsem tette. Engem akart.

Olyan volt, mint egy hinta. Volt mikor hozzám, volt mikor hozzá húzta a szíve.

Az ő hibája is.

Elhitette velem, hogy lehetek én az első.

Hittem neki.

De mégis második maradtam.

Miért nem tudom elviselni a vereséget? Miért ilyen pokolian nehéz lenyelni a békát?

Mit kéne tennem, hogy vége legyen?

Vége lesz valaha?

-         Niko ébredj – rázogat Tia mosolyogva.

-         Mi van? – Dünnyögök. Leragadnak a szemeim, hulla vagyok és úgy érzem csak két percet aludtam.

-         Leszállunk – suttog mosolyogva.

-         Ó – dörzsölöm meg a szemeim. Sikerült volna aludnom tíz órát? Hihetetlen.

-         Motyogsz álmodban – suttog mellettem tovább. Nem akarok belegondolni mit mondtam, de persze ő szükségét érzi annak, hogy felvilágítson. – Lia nevét többször emlegetted – mosolyog rám együttérzően.

-         Fantasztikus – morgok. – Lesz még idő fürdeni a szállodában? – Terelem el gyorsan a témát. Szükségem van egy kád forró vízre, hogy újra embernek érezzem magam.

-         Vacsorázni is – bólint. – Ugye vacsorázol? – Néz rám idegesen.

-         Igen – bólogatok, bár nem tudom, hogy a gyomrom mennyi ételt fog tudni, magában tartani. Tegnap ugyan anyu teletömött a nagy útra, de amint hazaértem, ki is dobtam a taccsot, még akkor is, ha egy pohárnál bornál nem ittam többet.  

-         Jó fiú – veregeti meg a kezem mosolyogva, én meg elhúzom a szám. Még jó, hogy nem azt mondta, hogy okos kutya…

A koncert olyan, mint amilyennek lennie kell. Fantasztikus. Még Mad és Jari is mosolyognak és amint lejövünk megveregetik a vállam. Én viszont csak arra tudok gondolni, hogy innom kell. Muszáj, mielőtt megfulladok. Na meg ki is kell innen jutnom a levegőre. Sürgősen. Még azelőtt, hogy megfulladnék.

Napok telnek el így, le a turnébuszról, be egy terembe az újságírók hada elé, aztán ki onnan, át a hangpróbára, majd jöhet a koncert és újra a busz. Lassan fogalmam sincs hol vagyunk, egyre nehezebben tudok koncentrálni, csak a színpadon érzem magam elemembe, de ahhoz, hogy fel tudjak menni, muszáj bevennem egy nyugtatót és meginnom pár töményet. Na nem annyit, hogy kiüssem magam, csak annyit, hogy ne rohanjak le a pódiumról, hisz ahányszor meglátom hányan várnak ránk, hányinger kerülget és fulldoklom.

Most is épp arra várunk, hogy lejöjjön az előzenekar, de kivágódik az ajtó és egy széles vigyorral a képén megjelenik Eero.

-         Te meg minek örülsz ennyire? – Húzza fel Mika kérdőn a szemöldökét, miközben a térdein dobol. Én is kíváncsian pislogok fel a kanapéról, a menedzserünk arcára.

-         Meglepetés – vágja rá Eero, nagyon önelégülten. – De annyiban kiegyezhetünk, hogy egy zseni vagyok és nektek rohadt nagy mákotok van, amiért létezem – nevet fel. – Te már megint iszol? – Pislog rám rosszallóan.

-         Ez csak sör – vonok vállat. El tudnék aludni.

-         És előtte? – Morog, a mellettem lévő jégeres üvegre pillantgatva, aminek már csak a fele van meg.

-         Torokfertőtlenítő. Nézd meg, tiszta gyógynövény – vigyorgok úgy, mintha nem tudnám, hogy mekkora az alkoholtartalma a cuccnak.

-         Egyszer még kinyírlak a piálásért, de ma  jó napom van és nem fogod elcseszni – trillázza, amitől egyre furábban nézünk rá. Sose szokott ilyen lenni, ha nem tudnám, hogy nem lottózik, azt hinném nyert és most írta alá a felmondólevelét, hogy valami meleg helyre költözzön és élete hátralévő részében csak a hasát sütesse.

-         Normális, hogy ennyi év után még mindig izgulok? – Kérdezi Aleksi, megzavarva a beállt csendet.

-         Nem – mosolyodok el. Én is izgulok. Ezért kell a pia. Különben hánynék. Eddig is mindig kellett egy feles, idegnyugtatónak, de mostanság kicsit megemeltem az adagot. Úgy érzem kell, hogy ez tart csak egyben.

-         Tényleg nem, én is úgy érzem ég a fejem és rosszul vagyok – mosolyog Mad.

-         Én nem izgulok. A legjobb dobos vagyok a világon. Felesleges lenne idegesíteni magam – vigyorog Mika, de az izgatott csillogás az ő szemében is ott van.

-         Nem drága barátom, te a legbeképzeltebb dobos vagy – vág hozzá Jari egy ásványvizes üveget röhögve, amiből megint egy kisebb csetepaté alakul ki. Mintha oviban lennénk.

Végre nem feszült a légkör köztünk, tudunk együtt marháskodni, beszélgetni és még sörözni is együtt sörözünk. Mint régen… Hiányzott ez, de gyorsan rájöttem, csak rajtam múlik. Ha megerőltetem magam, akkor ők is, így pedig minden visszakerül szépen lassan a normális kerékvágásba. Talán éppen ezért lesz ez a koncert is olyan, amilyennek lennie kell.

-         Mi a következő állomás? – Nézek dögfáradtan Tiára, aki szintén mindjárt összeesik, de amint hozzászólok felcsillan a szeme.

-         Los Angeles – suttogja, nekem meg nagyot dobban a szívem. Már épp kérdezősködnék arról, hogy mennyi időm lesz, de Eero közbeszól.

-         Niko, gyere csak egy kicsit – int magához, miután az utolsó srácnak is elmagyarázta, hogy mit, hova és hogyan tegyen el.

-         Mondd – gyújtok rá egy cigire. Fejben már nem itt vagyok. Ki kell aludnom magam.

-         Los Angelestől, nincs előzenekar, ti lesztek azok. Hármas turné van – magyaráz vigyorogva.

-         Tessék? – Ejtem ki a cigarettát az ujjaim közül. – Nem – tiltakozom azonnal, amint felfogom mit is jelent ez.

-         De igen – vágja rá, továbbra is vigyorogva.

-         Nem, nem leszek második vagy harmadik. Nem egyezem bele, nem is beszélted meg velünk és nem – akadok ki végleg.

-         De igen. Alex és Sean zenekara előtt fogunk játszani – vigyorog még jobban, mire kikerekedik a szemem.

-         Hogy mi? Az-az Alex és az a Sean??? – Kérdezem már-már idegesítően magas, remegő hangon. Szépen lassan áll össze a kép és az, hogy miért is volt ennyire boldog ma.

-         Nézd, valljuk be nincs elég idő arra, hogy Los Angelesben visszakapd és amilyen balfasz tudsz lenni néha, sanszos, hogy el fogod baltázni az első lehetőséged, meg a másodikat is és hát ő sem egy könnyű eset. Makacs és büszke. Nem fogja beadni könnyen a derekát. Muszáj volt tennem valamit és így sanszot adtam arra, hogy össze legyetek zárva, ennek következtében pedig ki tudjatok békülni. Legalábbis képletesen lesztek összezárva – vigyorog vidáman, miközben olyan képet vág, mintha arra várna, hogy veregessem meg a vállát és rebegjek neki hálát.

-         Nem lett volna muszáj tenned semmit. Sőt! Semmit se kellett volna tenned – gurul el a gyógyszerem. – Nem volt jogod ehhez! Nincs jogod beleszólni az életemben! Szakítottunk és igen szerettem volna látni, de nem így. Meg akartam lesni, tudni, hogy jól van, de ezt – mutogatok idegesen. – Ezt nem akartam – kiabálok rá. – Nem volt ehhez jogod! Nem és nem – akadok ki végképp. Nem értem, hogy tehette ezt, anélkül, hogy megkérdezett volna. – Csináld vissza! Most azonnal – fordulok sarkon és dühös bikaként fújtatva és elvágtázom a busz felé. Látni se bírom!

-         Nem lehet visszacsinálni. Hálátlan dög vagy – üvölt utánam, de nem érdekel. Elbújok a hálófülkébe, bedugom a fülem, előveszek egy könyvet és egy üveg vodkát, majd eszméletvesztésig vedelek.

-         Te is velünk jössz ugye? – Mosolyog rám Jade fáradtan, a konyhaasztalon könyökölve.

-         Nem hinném – ingatom meg a fejem. Turnéztam eleget, mikor kicsi voltam, nem vágyom erre ismét.

-         Dehogynem jön. Nélküle el se indulok – nyom Alex hátulról egy cuppanós puszit az arcomra, majd Jade ölében köt ki és a kávéját is elcsaklizza.

-         Nehéz vagy – nevet fel Jade. Olyan, mintha soha nem lett volna kórházba, élet halál közt lebegve. Gyönyörű, friss, csodálatra méltó.

-         Ó, igen – csap Alex a homlokára, majd a farmerja zsebében kezd kutakodni, aztán elővesz egy bársonydobozt. Leesik az állam. Tudtam, hogy tervbe vette, hogy elveszi, említette mikor Helsinkiben voltunk, de komolyan így kéri meg a kezét? Itt? Hol a romantika? Hülye kérdés. Alexről beszélünk. Na de mégis. Előttem? Egy konyhában? Egy szál farmerban, Jade ölében ülve, akár egy kisfiú, az anyukájáéban? És még a kávéját is ellopja? Öhm… Min is vagyok meglepődve?

-         Ez meg mi? – Próbálja összekaparni Jade is az állát, miután majdnem félrenyelte a kiflije csücskét.

-         Nyisd ki, neked vettem – néz rá Alex, izgatottan csillogó szemekkel, miközben megfeszül, annyira próbálkozik azzal, hogy megpróbáljon úgy tenni, mintha nem is érdekelné az egész. De én is látom, ahogy belemosolyog a bögréjébe, mikor Jade felpattintja a dobozka tetejét.

-         Ez egy gyűrű – suttogja Jade elhűlve.

-         Tényleg? Hoppá! Azt másnak tartogattam, azt hiszem összecseréltem a dobozokat – ráncolja össze Alex a homlokát, mire Jade ledöbbenve néz rá, ő pedig nem bírja tovább és nevetni kezd, akár egy angyal. – Nyugi édes, a tiéd – teszi le a poharat, hogy a két meleg tenyere közé foghassa Jade arcát és egy puszit nyomhasson az orra hegyére. – Gondoltam tetszeni fog – von vállat, én pedig csak bámulom őket. Ez meg mi a fene???

-         Ez egy öklömnyi gyémánt egy bársonydobozban – tagolja Jade, mintha Alex nem lenne pontosan tisztában azzal, mit is nyomott a tenyerébe. – Ilyet olyan nőknek szoktak adni, akiket… - harapja el a mondat végét, de a kisördög nem hagyja annyiban.

-         Akiket el akarnak venni feleségül. Tudom. Én is azért vettem. Neked – suttogja édes kisfiús vigyorral az arcán. – Feltéve, ha akarsz a feleségem lenni – folytatja tovább. – Ha nem, akkor nem kell csak gondoltam, hogy, szóval, izé – jön hirtelen zavarba. Soha életemben nem láttam bizonytalannak, de most mintha kissé inába szállt volna a bátorsága.

-         Igen – vágja rá Jade, mint egy túlbuzgó iskoláslány.

-         Igen? – Néz rá Alex kérdőn.

-         Igen, igen hozzád megyek – bólogat Jade, hatalmas meggyőződéssel és még annál is hatalmasabb mosollyal az arcán, mire Alex keselyűként csap le a szájára, aztán mire kettőt pisloghatnék, feláll, a termetét meghazudtoló könnyedséggel a karjai közé kapja Jadet, aki még mindig a kezében szorongatja a dobozt és elindul vele. Van egy sanda gyanúm, hogy mit fognak művelni, így csak mosolyogva nézek utánuk. Hát ezt is megéltem. A pokol legédesebb ördögfattyának bekötik a fejét.

-         Ezek meg? – Csoszog be Yv, hatalmasakat ásítva.

-         Összeházasodnak – nevetek rá, miközben felállok, hogy töltsek neki egy bögre kávét. Úgy tűnik, hogy nagyon ráfér.

-         Oké – von vállat, a szemét dörzsölve, majd hirtelen leáll a mozdulatban. – Mi van??? – Kapja fel a fejét.

-         Alex megkérte Jade kezét. Vagyis hát nem is tudom mit csinált – gondolkodom el, mert ezt elég sok mindennek lehetne nevezni, csak lánykérésnek nem.

-         Bassza meg – fekszik le a konyhaasztalra Yv. – Nekem kell ruhát tervezni. Fogadni merek, hogy az egészet az én nyakamba varrja. Szerinted mekkora kivitelezhetetlen őrültségekkel fog előállni? – Nyög fel, mire finoman megsimogatom a vállát.

-         Majd én kordában tartom, ne aggódj – nyomok egy puszit a meztelen karjára.

-         Amúgy mit csinálsz itt? Nem úgy volt, hogy Seannal mész? – Ásít nagyot, miközben kérdőn pislog rám.

-         Van valami dolga, este idehozott haza – vonok vállat.

-         Amúgy most jártok? – Nyúl a köntöse zsebébe és egy doboz cigit vesz elő.

-         Nem – nevetek fel.

-         Dugtok? – Húzza fel kérdőn a szemöldökét, miközben a plafon felé fújja a füstöt.

-         Azt sem – csóválom meg a fejem. – Csak jó vele lenni  - vonok vállat.

-         Apakomplexus kisszívem ezt így hívják – suttog rekedten, a bögréjébe.

-         Hülye vagy – kacagok fel.

-         Vagy inkább te. Nikoról van valami híred? – Néz rám kérdőn, mire görcsbe rándul a gyomrom és megint olyan érzésem támad, mintha kést szúrtak volna belém.

-         Semmi. Gondolom elvan Leenaval – susogok.

-         Mad írta, hogy nemsokára jönnek erre – mosolyodik el ábrándosan.

-         Tudom – bólintok. Pár hónapja még úgy volt én is velük leszek. De aztán minden megváltozott. – Na várjunk csak! Mióta is levelezel te Maddel? – Mosolygok rá.

-         Mióta eljöttem. Jó fej és az ágyban egy Isten – von vállat, mintha nem számítana semmit. – Ő bebizonyította, hogy nem minden finn, olyan mint az a zöld szemű köcsög – néz rám komolyan.

-         Miért milyen is ő? – Kérdezek rá. Tudom, hogy sose szívlelte, de ennek ellenére is érdekel a véleménye.

-         Egy igazi segg. Egy hatalmas szarzsák. Ő nem jó fej. Ő szar fej. És még ostoba is. Most komolyan melyik normális pasi dobna el téged, egy olyan girhes, vén kurva kedvéért, rajta kívül? De tudod Lia, te se vagy normális. Összetörte a szíved vagy ezerszer és még mindig epekedsz érte. Nem értelek – húzza el a száját.

-         Túl szépek a szemei – vonok vállat, leplezve, hogy mennyire rossz róla beszélnem. – Hiányzik, nem tehetek róla. Te nem tudod milyen gyengéd és odaadó is tud lenni.

-         Annyira, hogy teljesen kifordított magadból! Ki nem állhatom azt a fajankót. De nem akarunk róla beszélni szerintem – fogja meg a kezem, amit jó pár perce tanulmányozok, csak azért, hogy ne kelljen Yv szemébe néznem. Persze így is megérzi, hogy nem vagyok jól. Nagyon nem. – Inkább pakoljunk össze. Két nap és indulunk – mosolyog rám.

-         Én nem megyek – mosolygok rá hálásan, amiért elterelte a témát a zöld szeműről.

-         Öhm… Alex azt mondta, hogy jössz – néz rám értetlenül.

-         Mert Alex azt hiszi, hogy minden úgy van, ahogy ő akarja – vágom rá.

-         Mert minden úgy is van, ahogy azt ő akarja – nevet fel Yv.

-         Hát ez nem lesz úgy – sóhajtok nagyot. Ha elmennek mondjuk nem tudom mit fogok kezdeni magammal, de lesz időm kitalálni bőven.

-         Andyék is jönnek, miért maradnál itt egyedül? – Kérdezi halkan. – Mit fogsz csinálni? Itatod az egereket? Lia, ne már. Kellesz nekünk. Nélküled nem lesz akkora buli. Szükségem van rád, mert Alex ki fog idegelni a hülye ruháival. Csak te tudod leállítani. Jó móka lesz és én nem akarok egyedül mókázni. Egyszer elengedtelek Helsinkibe és külön váltunk, de most? Most nem! Szóval csomagolj, mert ha nem a hajadnál fogva rángatlak fel a buszra, egy szál bugyiban és kénytelen leszel a srácok büdös cuccait hordani – nyújtja ki a nyelvét, mire elnevetem magam.

-         Végülis mindegy – vonok vállat.

-         Ez azt jelenti, hogy jössz? – Csillannak fel a szemei.

-         Megyek – bólintok beleegyezően, belátva, hogy hülyeség lenne maradni. Egyedül. Úgyis csak az lenne a vége, hogy magamba fordulok. Így legalább lesz társaságom.

Az utcasarkon állva figyelek. A körülöttem lévő csikkek jelzik csak, hogy már órák óta itt állok. És várok. Hogy mire? Magam sem tudom. Látni akarom. Ez az egy biztos. Egy óriási terepjáró fényszóró jelennek meg az utca túlvégén. Talán ő lesz! Izgatottan szívok bele a cigimbe, miközben beljebb húzódom. Nem akarom, hogy észrevegyen. Mert most már biztos, hogy ő az. Nevetve száll ki a kocsiból, kissé dülöngélve. Egy magas pasi is kikecmereg a kocsiból. Azonnal felismerem. Sean az. A kezem ökölbe szorul, a féltékenység pedig elborítja az agyam. Meg tudnám ölni, abban a pillanatban, amint átöleli a derekát. Lia hirtelen elkomorodik, aztán felém fordítja a fejét, de még épp időben húzom be a nyakam. Sokáig kémleli a sarkot amin állok, majd visszafordul ahhoz a vén faszhoz és a nyaka köré kulcsolja a karjait, aztán lábujjhegyre pipiskedik, mint ahogy velem szokta tenni és megcsókolja, mintha tudná, hogy figyelem, minden mozdulatát és direkt akarna őrjítő fájdalmat okozni. Hát most vele lenne? Továbblépet volna, ilyen könnyedén? Elfelejtett volna? Elfelejtette volna, mit jelentettünk egymásnak? Kitörölte volna a szívéből a szerelmünk, az agyából pedig az emlékem? Lehetetlen.

És mégsem. Hisz itt a bizonyíték. Őt öleli és csókolja, miközben engem darabokra hasogat egy érzelmi kisbalta, akár egy rossz, élettelen faágat. A hasábok persze nem elegek. Gyújtóst farag belőlem. Ilyen erővel el is égethetne azonnal.

Meg akarok halni.

Hogy teheti ezt? Hogy csókolhatja azt a pasast? Miért?

És miért vagyok fennakadva? Hisz már nem az enyém, nem tartozik semmivel, mégis úgy érzem megcsaltak és kisemmiztek. Fáj. Pokolian fáj. Még most is szeretem. Annyira gyönyörű és azok az átkozott pillangók, megint csapkodni kezdik a gyomrom falát, csak attól, hogy nézem. Mégis kínoz a látvány. Nekem kéne ott állnom. Nekem kéne ölelnem. Nekem kéne csókolnom. És…

Ne! Csak azt ne! Könyörgöm ne! Fordulj vissza! Fordulj vissza, most azonnal te patkány!

Nekem kéne felkísérnem. De nem én vagyok ott, hanem Sean. Ő lép vele be a lépcsőházba, a kezét fogva.

Nem kapok levegőt. Hogyan? Miért vele? Miért pont vele? Le fognak feküdni egymással? Ez lesz az első estéjük? Vagy már a sokadik? Nem! Nem bírom elképzelni, hogy hozzáér. Azaz sokkal inkább nem akarom elképzelni.

Hörögni kezdek, miközben a fal tövébe csúszok és a zsebembe kutatok a telefonom után.

-         Jari, gyere értem – zihálom a telefonba. Csak ő tudja hol vagyok. Pár perc kell neki, hogy satuféket nyomjon és kipattanjon a kocsiból. Nem lehetett messze, ha ilyen hamar ideért.

-         Hol az inhallátorod? – Vetődik mellém, miközben kétségbeesetten kiabál rám. Valószínűleg már lilul a fejem az oxigénhiánytól. Nem tudok válaszolni. Nem is akarok. Meg akarok fulladni itt és most. Könnyebb lenne. De akkor minek is hívtam fel? Jah igen! Hogy ne Lia találjon rá reggel a hullámra. Bár megérdemelné az a némber, amiért ilyen könnyedén elfelejtett, mintha sose lettem volna az élete része. Hát, mégse szeretett eléggé. Tudhattam volna, mikor elment. Az ember nem hagyja, csak úgy faképnél sokadjára azt a férfit, akibe állítólag szerelmes. De ő megtette és azért, mert nem szeretetett soha. Hazudott. Végig csak hazudott.

Most mégis előjönnek a képek. Amikor először megláttam. Egy igazi vadmacska volt. Amikor először lett az enyém… Amikor először ébredtem mellette. A házunk annál a kis tónál. Az összes boldog pillanat. A szenvedélyessége, a bőre illata, a szemeiben lévő tűz. A fülemben visszhangzik az összes édes hazugsága.

Jari a zsebeim tapogatja, majd amint megtalálta amit keresett, a számba dugja és újra megmenti az életem. Újra kapok levegőt és újra fáj. Szépen lassan elillan az utolsó kép is, ami a második találkozásunkat idézi vissza. A kis konyha, amiben majdnem megfojtottam, ahol talán végérvényesen elrabolta a szívem, ahol talán tényleg meg kellett volna ölnöm, de nem voltam rá képes. Annyira bátor volt, olyan gőgös. Nem hódolt be, elküldött a bús picsába, mindenfajta félelem nélkül, pedig hosszan szorongattam a nyakát. A bátorsága lenyűgözött, ahogy a pimaszsága is.  Egyik pillanatról csapott át a mérgem, emésztő szenvedéllyé. A bőröm alá kúszott, belémivódott. De mi értelme volt?

Tudtam, hogy meg fog mérgezni. És megtette. Szépen lassan ölő méreg.

-         Vigyél innen haza – suttogok a torkom tapogatva, amiben ott van egy hatalmas gombóc. Sírni akarok.

-         Mi a fene történt? – Ül le mellém Jari a földre, mit sem törődve a kérésemmel.

-         Vigyél innen – könyörgök neki.

-         Niko – teszi a kezét a vállamra. Nem akarok előtte könnyezni, de annyira nehéz visszatartani.

-         Vigyél innen. Szétszakadok – nyöszörgök fájdalmasan.

-         Hé, mit láttál? – Nyúl az állam alá keményen, hogy a szemébe nézzek.

-         Nem bírom – ingatom a fejem. Ha ki kell mondanom, tutira meghalok. Még belegondolni is rossz, mit csinálhatnak. Ketten. Azután az utcán váltott szenvedélyes csók után.

-         Mondd el – parancsol rám.

-         Mással van – üvöltöm ki magamból, miközben remegő kézzel kutakodom a belső zsebemben lévő laposüveg után. Jari végre nem néz rám rosszallóan, inkább csatlakozik hozzám az ivásban, aztán felsegít beültet a kocsiba és az első kocsmába visz, ahonnan Tia szed össze minket hajnalban.

Iszonyatos fejfájással küzdök persze másnap, de nincs mit tenni, kell az a hangpróba.

-         Olyan vagy, mint a jég – suttog Tia, de csak egy fagyos pillantást vetek rá. Úgy érzem magam, mint egy kőszobor, akiből kiöltek mindent, ami jó volt és egy hűvös, érzelemmentes kővé változtatták. Felszegett állal vonulok végig a folyosón. Az emberek laposkúszásban tűnnek el az utamból, mintha ott se lettek volna. Félnek tőlem, azt hiszem, de nem érdekel az egész. Nem nézek senkire, nem hallok meg senkit, csak megyek előre. Tudom a dolgom. De aztán hirtelen, meglátom őt. Ott áll a szűk kis folyosó legvégén és Sean kezét fogja. Egyetlen egy másodpercre találkozik a tekintetünk, az arca pedig azonnal kipirul és lesüti a szemét. Régen talán bájosnak találtam volna, de most… Most meg se dobban a szívem. Tegnap éjjel meghaltam és a sírba dobtam a hűtlen szervet, amit olyan kegyetlenül dobott el. Nem dobog odabent semmi. Nem mozdul meg bennem semmi. Csak megyek előre. Amint elhaladok mellettük, megérzem az illatát. Mélyen szívom magamba, hátha… De csak egy másodpercre szédülök meg. Továbbra se nézek rá. Nem akarom látni. A kezem a kilincsen, aztán már kint is vagyok, hogy rágyújthassak végre.

Sosem éreztem magam ennyire fásultnak, ennyire érzéketlennek. Még az izzó napsugarak se zavarnak, amiktől azonnal verejtékezni kezd a bőröm. Csak szívom a cigim és bámulok magam elé. Nem fogok fel semmit, nem figyelek semmire. Nem tudok. Nem akarok.

Élőhalott vagyok.

Az egész testem megremeg, amint meglátom, a körmeim Sean tenyerébe vájnak, aki kérdőn néz rám, majd ő is észreveszi, mit figyelek. Tehát tegnap mégsem hallucináltam. Ott volt a sarkon, az ő macskaszemei világítottak a sötét kietlen éjszakában. Nem képzelődtem, nem őrültem meg és nem láttam olyat, ami nincs is. Nem értem mit keres itt. Az biztos, hogy nem engem, hisz még csak egy sziát se volt hajlandó kinyögni. Rám se nézett. Olyan volt, mint régen, mint mikor először találkoztunk, amikor először lenyűgözött, a tartása és az a fenségesség, ami minden pórusából áradt. Csak mégis valahogy más. Mintha…

Igen.

Most nem volt semmi huncutság a szemeiben. Semmi fény. Semmi élet. Mintha egy hulla meredt volna rám. Félelmetes volt. Mégis csábító és veszedelmes.

Érdekes. Sikerült megint letaglóznia teljesen.

Lenyűgöző teljesítmény.

Mégis van benne valami furcsa.

Mintha az egész férfi, jégből lenne, a vér is megfagyott bennem, amint rámnézett, majd a Seannal összefűzött ujjainkra. A szája sarka egy gúnyos mosolyra húzódott. De talán csak képzeltem. Hisz annyira szoborszerű volt és megint olyan túlontúl tökéletes.

-         Jól vagy? – ráz meg Sean finoman.

-         Mi? – Kapom fel a fejem összezavarodva, még mindig az utána becsukódott ajtó felé sandítva, ami mögött eltűnt. Talán mégis meghülyültem. Talán nem is volt itt, csak még mindig be vagyok tépve.

-         Azt kérdeztem, hogy rendben vagy-e? Elsápadtál. Nagyon – simít végig az arcomon.

-         Csak azt hiszem elment az eszem – bólintok. – Amúgy minden rendben. Le kell dőlnöm aludni – bólogatok sokkal inkább magamnak, mintsem neki. Tuti a kimerültség teszi. Le kell állnom a drogokkal. Sűrgősen.

-         Nem képzelted. Itt van – sóhajt Sean nagyot, majd finoman átfonja az egyik karjával a derekam. – Minden rendben lesz, ne aggódj.

-         Én nem aggódom – suttogok. Kavar van a fejemben, nem tudok most aggódni. Épp azt próbálom feldolgozni, hogy ismét itt van. Mintha valaki valami hülye tréfát űzne velem. Velünk. Miért jön folyton szembe velem? Minek? Az érzelmi zűrzavar, sikeresen megint maga alá temet. Lefagyok. Mi a fene törtéánik már megint? Miről maradtam le? És miért érzem még mindig a levegőben azt a fűszeres dohányillatot, amit állandóan áraszt magából? Nem vagyok bedrogozva. Talán ez a baj. – Meg kell keresnem Alexet. Azonnal – bontakozok ki Sean öleléséből, majd az ördög öltözője felé fordulok és kopogás nélkül benyitok.

-         Adj valamit – tartom a markom a félmeztelenül rohangáló Alex felé.

-         Mi van veled? Szellemet láttál? – Nevet fel.

-         Úgy is mondhatjuk, de adnál valamit, ami kikapcsolja az agyam? – Ripakodok rá.

-         Hé mi van? – Áll fel Andy, készen arra, hogy bárkit pofánverjen, aki miatt így nézek ki.

-         Adjatok valami szart, amitől elvesztem a fejem. Most – kiabálok rájuk, mire Alex a zsákjához lép és kutatni kezd.

-         Ezt vedd be – nyom egy szem nyugtatót a kezembe, mire rekedten felnevetek. Komolyan azt hiszi, hogy egy elég, ahhoz, hogy kibírjam? Téved. Éhes hiénaként csapok le az egész dobozra és találomra öntök jó pár pirulát a markomba, majd felkapom az asztalon heverő vodkát és lenyelem mindet.

-         Basszus ez… - Tátja el Andy a száját, de nem foglalkozok vele. Leülök.

Hass már te szar. Hass. Most! Azonnal. Gyerünk már. Gyerünk.

-         Ennek nem lesz jó vége – susog Alex, miközben elém guggol. – Te nyúlsz le a torkán mielőtt felszívódik mind és beadja a kulcsot vagy én? – Néz Andyre, aki még mindig sokkosan bámul rám.

-         Tök mindegy – rohan a kukáért, aztán valamelyikük szétfeszíti a szám és a torkomig dugja az ujját.

107. A szerelmedtől lettem ilyen

„Mindenkinek van szíve. Mindenkinek. Összetörve, darabokban, gyógyulófélben, épen, de van. Néha mocskos leplekkel fedve, tökéletes szerepek alá gyűrve kínlódnak, rettegnek, félnek, és őrülten vágyják a szeretetet, de ott vannak. Néha talán láthatod is. Olyankor eltűnik egy lepel, és nincs több álca. Akkor kiszakad belőlük minden fájdalom. Érzed. Te is érzed, nem csak ő. De akkor legalább kienged belőle egy picit, mielőtt újra visszazárná magába az összes fájdalmat.”

-         Ez hideg – sikítok fel nevetve, mikor Alex hátradönt és a nyakamra egy pohár pezsgőt önt, hogy aztán a bőrömről nyalogassa le. A felsőm teljesen elázik, nem tudom, hogy a kisördög nyálától vagy sokkal inkább az édes habzó folyadéktól.

-         Így finomabb – vigyorog rám pimaszul, amint ismét álló helyzetbe segített.

-         Elment az eszed – nevetek fel, majd elkobozom a kezében lévő üveget és elslisszolok a közeléből, még mielőtt a ruhát is leszedi rólam. Bár nem én lennék az egyetlen, aki meztelenül rohangál ebben az óriási villában. Az előbb is két full pucér lány, rohant el mellettem, teljesen betépve, idiótán vihogva. Lassan de biztosan elszabadul a pokol. A ház tulaja szerintem nem gondolta át ezt a bulit. Ha nem lenne elég, hogy egy körülbelül két méter hosszú üvegasztalon, csíkokban van a kokain kiporciózva, hát ott a mini szökőkút, amibe csak bele kell mártania az ember lányának a poharát, hogy újra ihasson a legdrágább és legédesebb pezsgőből, amiből valaha kortyolt, a hab a tortán pedig, a pincérfiúk hada, akik egy szál ágyékkötőben rohangálnak fel-alá és a tálcájukon a legjobb fűből készült cigaretták pihennek. De persze van itt minden, mi szem szájnak ingere. Hastáncos lányok szórakoztatják a férfiakat, két ázsiai fiú egy-egy asztalon fekszik és különböző finomságokkal van tele a meztelen testük, amiket a vendégek szépen sorban elfogyasztanak róluk, ők pedig mozdulatlanul tűrik, de lassan az egész buli átcsap egy orgiába.

Seanra egy sarokban bukkanok rá, épp vízipipát szív, amibe valószínűleg ópium van töltve és kábultan figyel két lányt, akik egymást csókolgatják. Érdekes de cseppet sem zavar, hogy majdnem kicsordul a nyála annyira figyel. Inkább lehuppanok mellé a puha, vaskos párnákra és kiszedem a kezéből a csövet. A füst marja a torkom, majd azonnal fejbe is ver. Most már értem Aladdin történetét. Ha ilyen cuccot szívott az író, egy ilyen helyen, cseppet sem csodálom, hogy azt flashelte, hogy a szőnyeg repül és a lámpásból egy dzsinn kerül elő, ha elég sokáig dörzsölgetjük.

-         Ó, édes Istenem – dőlök Sean ölébe, aki még mindig pislogás nélkül bámulja, hogy csókolózik a két lány. – Rossz helyre születtem. Ha keleten ilyen a cucc, ott akarok élni – kacagok fel.

-         Menjünk el – néz rám Sean hirtelen.

-         Hova? – Pislogok fel rá értetlenül.

-         Marokkóba, Dubaiba, Indiába, Egyiptomba, Törökországba, járjuk végig ketten – simítja ki az arcomba hulló tincsem, miközben lelkesen magyaráz. A szemei csillognak, mint a csillagok az égen, nekem meg felgyorsul a szívverésem.

-         Turnézni mész – térek észhez egy pillanatra, de nehéz, mikor megint úgy érzem, hogy kiszakadtam ebből a szörnyű világból és bárányfelhőkön repkedek, vele, tökéletes biztonságba. Talán még a pokolba is követném, annyira elvarázsolt. Nem vagyok szerelmes, de van benne valami, ami senki másban nincs.

-         Csak pár hét múlva. Addig utazhatunk. Te és én – vágja magát hasra, majd a könyökére támaszkodik és az arcom kezdi cirógatni. – Kibaszott szép vagy – siklik végig az ujja az állam vonalán. – Mindenki téged akar ebben a buliban. Mindenki – suttogja. – De az enyém vagy – szedi le magáról a kabátját és letakar minket. – Nem adlak vissza soha – nyomja a puha ajkait a homlokomra. – Te vagy a legjobb fej csaj, akivel valaha találkoztam – magyaráz halkan.

-         Na ácsi – józanodok ki hirtelen. – Nem vagyok a tiéd és nem is leszek. Egyszer már hagytam, hogy valakié legyek és csúnya vége lett, szóval soha többet, nem adom oda magam senkinek. Főleg nem neked – ülök fel szédelegve, miközben megint ordítani tudnék attól, hogy mennyire hiányzik az a zöld szemű valaki, aki ilyen csúnyán elbánt velem és aki miatt valószínűleg soha többé nem fogok megbízni senkiben. Hiába próbálom elnyomni az űrt, amit maga után hagyott nem megy. Egy részem üres és az is marad mindörökre. Utálnom kéne őt, de nem megy. Viszont a fájdalmam muszáj kitöltenem valakin, ezt a szerepet pedig Seannak szánom. – Soha többé ne mondj nekem ilyeneket – bökök a mutatóujjammal a mellkasára, de ő csak vigyorog.

-         Szeretem a tüzet, ami benned van – kapja el a csuklóm és egy puszit nyom az ujjbegyemre, amivel az előbb még bökdöstem.

-         Fogd be – ripakodok rá.

-         Olyan hihetetlen, hogy tetszel nekem? – Húzza fel kérdőn az egyik szemöldökét.

-         Nem, mert tudom, hogy meg akarsz dugni. De ne szédíts, nincs rá szükség. Csinálni akarod? Oké – térdelek fel, hogy a fal segítségével talpra tudjak állni, de visszaránt az ölébe. Sikítva borulok a combjai közé, de ő elkap. Mint mindig, mikor zuhanni készülök. A karaji közt megint elönt az kellemes meleg, amitől megnyugszom.

-         Nem akarlak most megdugni – ingatja a fejét, miközben addig igazgat, míg mindkettőnknek kényelmes nem lesz. A hátam a mellkasának simul, a kezei a hasamon pihennek, az álla pedig a vállamon köt ki. – Benned több van, mint ezekben az üresfejű bigékben – bök a két előttünk vonagló lányra. – Ha csak dugni akarnálak, már rég meglettél volna és most nem feküdnél itt velem. Már rég elfelejtettelek volna – köszörüli meg a torkát. – Magam sem tudom miért de kellesz Cor – suttog tovább.

-         Cor? – Pislantok fel rá, mire elmosolyodik.

-         Ahogy megfigyeltem mindenki másképp becéz. – A legtöbben Liáznak, van aki mókuskának hív, van aki szépségemnek, az apád Nelliz, nekem is kell valami a tündérke mellé. A Cor tetszik – von vállat.

-         Csókolj meg – fordulok vele szembe, amennyire tudok. Nem tudom mi ütött belém, de szomjazom rá. Kell, hogy nő legyek mellette, kell, hogy érezzem azt amit csak ő tud éreztetni velem. Kell az a valami, ami az ő szeméből sugárzik csak felém. Kell nekem! És meg is kapom. Egy lágy pusziként indul az egész, aztán hirtelen felforrósodik a levegő és szinte elfaljuk egymást. A fogaink egymásnak koccannak, az ajkaim az övét tépik, az ujjai a hajamba túrnak és keményen hátrafeszítik a fejem. Lihegve válunk el egymástól és nézünk a másik szemébe. Zavar a feje tetején lévő napszemüveg, így leszedem róla, hogy most az én arcom takarja el. Hirtelen leesik miért nem mutatkozik enélkül soha. Mert akkor, ha valaki eléggé figyelne rá, mint ahogy most én, meglátná a fájdalmat a szemében. Eddig mindig azt hittem, hogy azért kell neki, hogy ne lássák ha be van tépve, de most minden megvilágosodott előttem. Annyi keserűség van a szürke íriszek között, ami bárkit gyomorszájon vágna. Ott van a szeme körüli ráncokban, minden elveszett csata, az ajkai körüli kis halvány barázdában, az összes győzelme, a szemeiben viszont minden horror, minden veszteség, minden áldozat, minden kín. Elbűvöl. Tudni akarom a történetét.

-         Lépjünk le – fűzöm össze az ujjainkat.

Túl józan vagyok. De messze a konyha. Nincs erőm felkelni innen. Olyan gyönyörű a kilátás. Persze lassan a vér is belém fagy, itt a torony tetején, de nem érdekel. A Nap első sugarai, már narancssárgára festették az ég alját, a csillagoknak lassan el kell tűnniük az égboltról, hogy a parányi fénypontok egy nagyobb csodának adják át a helyüket, ami mindent beragyog.

Vajon hány napfelkeltét nézett meg azóta valaki más karjai közt?

-         Hol vagy most Kulta? – Suttogom vacogva. Vajon ő is így fázott, mikor felkeltettem, hogy velem nézze végig ezt a csodát? A torony tetejére miért nem hoztam fel soha? Hisz innen egész Helsinki látszik. Látni a tengert is a távolban. Meg kellett volna mutatnom neki. Hátha beleszeretett volna a hazámba és ez elég lett volna ahhoz, hogy itt maradjon. Miért nem vagyok képes elengedni? Már aludni se tudok anélkül, hogy ne kísértsen. Francba. A lelkem már akkor kimerült, mikor elhagyott és elvitte a szívem. De lassan a testem is felmondja a szolgálatot. Fáradtnak érzem magam és mégse tudok aludni. Álmatlanul forgolódok minden éjszaka az ágyamban. Az ágyunkban. Képtelen vagyok lehunyni a szemem és pihenni. Pedig érzem, hogy kéne. Nagyon kéne. Irtóra rám férne egy kis alvás. Csak pár óra. De mindig itt van velem. Ha lehunyom a szemem látom. A falak még most is árasztják magukból az illatát. Olyan, mint valami délibáb. Nem tűnik el, míg meg nem érinted. Akkor persze köddé válik és neked nem marad semmi, csak a levegő amit markolsz.

A telefonom halkan rezeg a zsebemben. Anélkül, hogy megnézném ki is lehet az ilyen korán, felveszem.

 - Igen? – Szólok bele rekedten. A fogaim rendre összekoccannak. Hát igen, nem Helsinki a legmelegebb hely a világon.

- Hol vagy? – Kérdezi Leena álmosan. Tuti az ágyamban nyújtózkodik. Nem bírom elviselni. Ha ránézek, hánynom kell. Nem is tőle, sokkal inkább magamtól. Nem értem miért csinálom ezt. Miért fekszem le vele újra és újra, hisz közben mindig rosszul vagyok? Ma is inkább a tetőre menekültem csak ne kelljen hallgatnom, ahogy szuszog álmában. Régen órákig képes voltam nézni, hogy milyen békés, ma már olyan, mintha egy szörnyeteggel osztoznék a takarón. Nem megy.

- Idefent – suttogok megadóan. Úgyis addig nyaggatna, míg el nem mondanám neki, merre járok.

- Mit tesz, hogy idefent? – Kérdez vissza, mire türelmetlenül felsóhajtok.

- A tetőn – morgok, miközben egy újabb cigire gyújtok rá. Két és fél doboz, három óra alatt. Durva… Lassan le vissza kell másznom, mert azt még kibírom, hogy a borom elfogyott, de az, hogy cigi se legyen…

- Mi a fenét csinálsz te a tetőn? – Emelkedik idegesítő magasságokba a hangja. Muszáj eltartanom a fülemtől a telefont, ha nem akarom, hogy a rikácsolásától beszakadjon a dobhártyám.

- Megnézem a napfelkeltét. Aludj oké? Majd megyek – suttogok fásultan.

- Azonnal gyere be! Megfázol! Le van fagyva az egész, mi van, ha megcsúszol és lezuhansz? Normális vagy? – Kiabál.

- Hagyj békén! Ne mondd meg, mit tegyek! Nem vagy az anyám! Nem vagy senkim. Csak hagyj békén, oké? – Kérem halkan. Nincs erőm vitázni.

- Niko ez nem vicces… – kiabál tovább, mire nagyot sóhajtok. Úgysem érti. Sosem értette. Soha nem is fogja.

- Csak fogd be – morgok, de nem hallgat el. Hát persze, hogy nem. Egy keserű mosollyal az arcomon, meglendítem a mobilom és eldobom. – Na, ennek is vége – mosolyodok el, mikor hallom, hogy az egyik fa ágának csattan szegény kis készülék. - Hm… Milyen könnyű lenne – kapaszkodok meg az egyik ház falán futó csőbe, hogy lenézhessek. Ó igen, megvan a faág, aminek a mobilom ütközött. Ha innen leesnék valószínűleg én is nekicsapódnék. Sőt… Holtbiztos. Ha fejjel lefelé ugrok, akkor elé gyorsan vége lenne. De összevérezném a füvet. Az eső, mondjuk elmosná. De gyávaság lenne véget vetni a szenvedéseimnek. Szembe kell vele néznem és át kell élnem. Minden kínt megérdemlek, mert egy féreg vagyok. Nem becsültem meg a szerelmét. Ha újrakezdhetném… Akkor se csinálnám másképp. Leena meghalt volna és akkor most azért ülnék a tetőn. Tökéletesen mindegy. Őt se tudtam volna elengedni. Legalábbis úgy nem, hogy azért halt meg, mert én nem mentem. Ugyan ez lenne. Azon filóznék, hogy milyen lenne megfejelni azt a vastag ágat. Olivernek igaza volt. Szánalmas vagyok. Talán nem is lenne gyávaság. Talán bátor lépés lenne. Nem is tudom.

- Niko Koskinen – hallok meg egy hangot magam mellől. – Gyere be azonnal – ripakodik rám Leena. A szemei alatt vastag karikák éktelenkednek, Az ingem lóg rajta, de mivel nem gombolta össze magán, látom mennyire ijesztően vékony. Minden csontja kiáll. Undorító. Liát akarom! Az ő nőies, gyönyörű alakjáért bemennék. Leenaért viszont… De várjunk csak!

- Mit csinálsz, te itt? – Fordulok hátra mérgesen. Pontosan tudja, hogy a tetőtér csak az enyém. Oda senki nem teheti be a lábát, semmilyen körülmények között!!! Mindig kulcsra van zárva. Kivétel most, hisz nem gondoltam, hogy felkel. – Tűnj innen – kiabálok rá.

- Gyere be – szól rám határozottan. Dühös vagyok. Hogy merészeli? Mit képzel ki ő, hogy meri betenni a mocskos lábát az én szentélyembe??? Gondolkodás nélkül mászok vissza, majd elkapom a torkát. Ki bírnám belőle szorítani a szuszt is.

- Mit gondolsz te kígyó? Bármit megtehetsz? – Lököm a falnak.

- Elment az eszed? – Kapkod levegő után, miközben a nyakát dörzsölgeti, amin ott virítanak az ujjlenyomataim.

- Igen – kacagok fel idegesen. - Elment, sőt lehet, hogy soha nem is volt, de most takarodj innen és soha többé ne merd betenni megint a lábad ebbe a szobába, értetted? Mert ha mégis, esküszöm, hogy kidoblak az ablakon – üvöltök rá, miközben elkapom a karját és kipenderítem, majd még mielőtt megszólalhatna, rávágom az ajtót és elfordítom a zárban a kulcsot.

- Azt hiszed, nem láttam, hogy megint rajzoltál? – Kiabál, én pedig befogom a fülem. Nem akarom hallani, nem akarom látni. Azt akarom, hogy tűnjön el ez a boszorkány. Tönkretette az egész életem. Ki nem állhatom. – Láttam, te idióta! Tudom, hogy miatta nyivákolsz megint, mint egy kislány. Egy igazi töketlen fajankó vagy! Legalább lenne annyi vér a pucádban, hogy leveted magad arról a kibaszott tetőről! De nem, mert egy gyáva kis féreg vagy, semmi több. Pedig mindenki jobban örülne ha nem lennél. Senkinek nincs rád szüksége – üvöltözik. Tudom, hogy arra megy ki a játék, hogy kihozzon a sodromból. Tudom. És mégis beválik neki. Feltépem az ajtót és ismét a falhoz szegezem. Csak most a testemmel.

- Kussolj el te ribanc – sziszegem a képébe. – Csak fogd be a szádat! Nem akarom hallani a fröcsögésed, érted? Nem akarlak téged! Nem – üvöltöm az arcába.

- Hát persze, hogy nem – mosolyodik el győzelemittasan, miközben átöleli a derekam. – Szeretlek te kis hülye – változik át idegesítő szörnyből, egy behízelgő kurvává. – Megijesztettél – suttogja a nyakamba, majd csókolgatni kezd. Nem akarom! Nem akarok megint lefeküdni vele. Nem. És mégis, a kezeim a feneke alá nyúlnak, a lábaim egy emelettel lejjebb viszik, ott pedig a falnak döntöm és mégis megteszem.

Gyenge vagyok.

Nyomorult. Kiégett. Üres. Egy igazi akarat nélküli pöcs!

-         Őrült vagy – kacag fel Sean.

-         Nem is – nevetek vele. – Bár – harapok elgondolkodva az alsó ajkamba. Lefizettem a tulajt, kinyittattam a bárt és még a zongorát is megtámadtam. De legalább csak ketten vagyunk és egy ábrándos tekintetű lány, aki mosolyogva minket figyel.

-         Kaphatunk két ütős koktélt? – Kérdezi meg tőle Sean, mire hevesen bólogatni kezd. – Őrült vagy – néz rám újra.

-         Csak nem ismerem a lehetetlen szót, márpedig te azt mondtad, hogy lehetetlen, hogy zárás után beengedjenek minket ide. Nem kötötted ki, hogy nem fizethetem le a pasast egy kisebb összeggel – vonok vállat, miközben ártatlanul pislogok rá.

-         Abból a kisebb összegből szerintem megvehetnéd az egész hóbelebancot – nevet fel. – Bár ez nagypapi pénze, szórhatod. Mire az a csap kifogy, meghal apuci és szórhatod az övét – mosolyodik el.

-         Van saját pénzem is – mordulok fel. – Amiért megdolgoztam – suttogom sértődötten, miközben felnyitom a zongora fedelét és végighúzom az ujjaim a billentyűkön.

-         Sajnálom – kapja el a kezem. – Én csak… Ez kínos. Tudod, ismerem az apád, a nagyapádhoz is volt szerencsém, tudom, hogy nem egy közegből jövünk. Én megdolgoztam érte, hogy így éljek, neked meg az öledbe hullt és hajlamos vagyok általánosítani, még akkor is, ha tudom, hogy te nem vagy, olyan, mint a többi hozzád hasonló lány – magyaráz.

-         Bár onnan jöttem volna, ahonnan te – suttogom a szemébe nézve. Igazából gőzöm sincs, hogy honnan jött. Semmit se tudok róla.

-         Nem hinném, hogy egy tanyát kibírtál volna, egy alkoholista apával és egy kiégett anyával, akik simán ki tudták volna nyírni egymást egy kiskéssel, ha nem lettem volna én meg a nővérem. Ráadásul az ottani emberek – nevet fel keserűen – szörnyűek. Ostobák, korlátoltak. Az iskola kész horror volt egy magamfajtának. Túl nagy volt a pofám, az önérzetem még annál is nagyobb, az álmaim pedig a csillagokig értek fel. Nem bírtak megbirkózni velem, én pedig nem akartam megbirkózni velük. Nem akartam megsavanyodni és ott dögleni meg, névtelenül, szóval tizennégy voltam mikor összecuccoltam és leléptem a nővéremmel. Azóta se mentem vissza. Nem is fogok – ingatja a fejét.

-         Már bocs, de az én szüleim se jobbak – ráncolom össze a homlokom.

-         Anyád jó fej – néz rám mosolyogva, de ez a mosoly most cseppet se tetszik… Hirtelen kigyullad a lámpa a fejemben. Basszus…

-         Ó, csak azt ne mondd, hogy te meg ő, ó ne, könyörgöm – szorítom össze a szemeim. Nem akarom elképzelni őket. Nem és nem!

-         Ó, dehogy. Nem feküdtem le vele soha. Csak buliztunk egy párszor. Mikor még vadak voltunk és őrültek – nevet fel, én meg megkönnyebbülten fújom ki a levegőt. – Bár tény, hogy jó nő, de volt vele egy hatalmas baj – hajol közelebb, hogy a fülembe suttogjon.

-         Éspedig? – Kérdezek rá.

-         Hogy halálosan szerelmes volt az apádba, sőt szerintem most is az – mosolyog rám kedvesen.

-         Igen, még most is az. Nem igazán értettem soha, hogy miféle kapcsolat az övék. Ha együtt vannak, nem működnek, ha külön, akkor igen, de mégis… Fogalmam sincs – vonok vállat. Már rég nem akarom megfejteni, hogy mi is van velük.

-         Mindegy is. Tudsz játszani? – Bök az állával a zongora felé. Eszméletlenül józannak tűnik, pedig tudom, hogy nem az, hisz még én is érzem, hogy zsong a fejem és dobog a szívem.

-         Kötelező zongoraórák, négytől hatig, minden másnap. Azt hiszem elbánok vele – fintorgok, mire nevetni kezd.

-         Tuti Matt kényszerített rá – kacag.

-         Hajpántot adatott rám és rakott szoknyát, meg blúzt. Én meg a blúz – borzongok meg látványosan. – Ki nem állhattam az egészet, de a zongoraórákon kötelező volt. Ahogy a kopogós lakkcipő is – grimaszolok, ahogy visszaemlékezem mennyire utáltam azt a hacukát. Nem értettem miért akar belőlem jó kislányt faragni arra a két órára. Utáltam érte.

-         Kicsaptad a hisztit igaz? – Mosolyog rám újra, miközben a vállamra teszi a mancsát.

-         Abban biztos lehetsz – vigyorodok el. Kész küzdelem volt rám adni azokat a göncöket. – Jó pár zongoratanárt elfogyasztottam – nevetek fel, hisz tényleg rendre kikészítettem mindet. Nem igazán rájuk voltam mérges, sokkal inkább arra, hogy nem ment minden elsőre, amit mutattak és Matt sosem volt ott, hogy biztasson.

-         Na mutasd, mit tudsz – néz rám csillogó szemekkel, én pedig önkéntelenül kezdek el játszani. Úgy tűnik a zongorázás is olyan, mint a biciklizés. Ha egyszer megtanultad, sosem felejted el, hogyan kell. – Hmmm… A véredben van – kacsint rám. Egy kétszer két kezes? – Ropogtatja meg a csuklóit, majd leüt ő is pár billentyűt. Furcsa mód fogalmunk sincs mit játszik a másik, mégis működik a dolog. Fantasztikus, hogy mit művelünk együtt. Mintha az ő keze és agya idomulna az enyémhez. Vagy fordítva. De eszembe jut mit mondogat mindig Max. A zenének szívből kell jönnie. Ha játszunk, nincs helye se észnek, se másnak. Csak az érzelmeket fejezik ki a hangok. Hát akkor ezért a keserédes dallam. Mosolyogva futtatom végig az ujjaim újra és újra a billentyűkön és közbe rá gondolok. Hol járhat, mit csinálhat? Kivel? Boldog? Remélem.

-         Énekelj tündérke, ezt biztos ismered – kezd bele egy Aerosmith számba, mire megcsóválom a fejem. Sajog a szívem és mégis úgy érzem rendben vagyok most. Tényleg nem akarom lehunyni a szemem, hisz komolyan félek, hogy lemaradok valamiről. Nem akarok lemaradni. Nem akarok lemaradni Sean egyetlen mosolyáról sem.

Emeld fel az állad, púderezze be valaki az orrát, ne pislogj, ne mozdulj, ugrálj, csináld ezt, csináld azt…

Váááááá!!!!

Megőrülök ettől a pojácától.

Valaki, könyörgöm, mondjon egy okot, hogy miért ne csapjam le? Csak egyet. Egyetlen egyet.

Kár, hogy megígértem Tiának, hogy jó fiú leszek és nem hisztériázom.

De annyira nehéz. Nincs kedvem egy fényképezőgép előtt pózolni egész álló nap. Ráadásul semmi alkoholtartalmú ital nincs a közelben, amitől egy kicsit is elviselhetőbb lenne ez a fotózósdi. Próbálok fegyelmezett lenni és profikhoz méltón viselkedni, meg kell erőltetnem magam a múltkori lebőgés után. Legalább most.

A karrierem nem veszhet kárba, mert ha még azt is tönkreteszem, tényleg eláshatom magam, akár élve is.

Hisz tényleg nincs már másom csak a zene.

Csak azok a másfél órák maradtak, amikor kikapcsolhatom az agyam és mindenem, a reflektorok vakító fénye alatt izzadva, kiénekelve minden fájdalmat, elbódulva a közönségtől áradó energiától.

Szükségem van rá, annyira, mint a levegőre vagy a vízre. Ha ezt is elveszítem, meghalok. A zene az egyetlen ami még összetart.

Úgy érzem magam, mintha egy szakadék felett táncolnék, egy vékony kis pengeélen és akármikor zuhanhatok, hogy végleg darabokban kössek ki. Már a fejem se a régi. Döntésképtelen vagyok most is, hiába kérdezik, hogy akarok e még több feketét a háttérbe vagy maradjunk-e az eredeti koncepciónál.

-         Nem tudom – ingatom a fejem. Úgy érzem széthasad az agyam helye.

-         Jól vagy? – Huppan le mellém Mad, amin nem kicsit lepődök meg. Eddig hozzámszólni se volt hajlandó.

-         Fáj a fejem – dörzsölgetem a halántékom és az orrnyergem felváltva. – Döntésképtelen vagyok. Kell több fekete? – Nézek a háttérre, ami a képekhez kell, valami magazinba.

-         Szerintem nem – csóválja meg a fejét. – Szívjunk el egy cigit és igyunk egy kávét – áll fel, majd várakozóan pislog rám. Lassan tápászkodok fel, remeg a kezem és a térdem is, az ájulás kerülget, de a fejfájás, ami hirtelen rám tör zavar a legjobban. Kell az a cigi. – Szerezz egy szendvicset – kapja el egy körülöttünk rohangáló asszisztenslány karját Mad, aki csak megszeppenve bólogat. – Mikor ettél utoljára? – Néz rám szigorúan, miközben két hatalmas bögrébe kávét tölt, az egyiket a kezembe nyomja, aztán elindul kifelé. Próbálok visszaemlékezni, hogy mikor is volt utoljára, hogy leültem és rendesen ettem. De nem emlékszem, hiába töröm a fejem.

-         Fogalmam sincs – sóhajtok fel fáradtan, amint kiérünk, a hátsó ajtón. Szerencsére nincs itt senki rajtunk kívül. A sikátor az egyetlen hely, ahol lehet dohányozni, ezen a flancos helyen. Se szék, se kényelem, csak a lépcsőre tudunk leülni. De most az is megteszi, kezdem, úgy érezni, hogy ha azonnal nem kerül valami szilárd alám, összecsuklok, mint egy rossz kerti szék. Már a lábaimban se bízhatok. Ez remek. Igazán remek.

-         Le fogsz gyengülni teljesen a turnéra és megint be fogsz kapni valami flancos vírust, ami miatt le kell fújni a koncerteket – néz rám aggodalmaskodva.

-         Tia már teletömött reggel egy rakat vitaminnal – húzom el a szám, a maréknyi gyógyszer és táplálék kiegészítő emlékétől is, amit letuszkolt a torkomon.

-         Attól nem fogsz visszatérni a normál súlyodhoz. A combod akkora lassan, mint a csuklóm – néz végig rajtam.

-         Most komolyan azért jöttünk ki, hogy kioktass? – Ráncolom össze a homlokom, miután nagyot kortyoltam a méregerős fekete kávéból.

-         Beszélgetni jöttünk ki és azért, hogy tudassam veled, hogy aggódunk érted. Mindannyian. Még akkor is, ha egy hülye pöcs vagy, szeretünk és a barátunk vagy és lehet, hogy néha berágunk rád, mert tudjuk, hogy a vesztedbe rohansz és hibát hibára halmozol és azért is, mert egy önfejű, makacs dög vagy, de attól még melletted állunk és nem akarjuk, hogy bajod legyen. Ijesztően nézel ki Niko, amivel még nem is lenne baj, mert nem ez az első ilyen eset, de ijesztően is viselkedsz most már. Mintha nem te lennél – néz rám komolyan.

-         Tudom és sajnálom, de nincs erőm – hunyom le a szemeim. Álmos vagyok, napok óta alig alszom egy-két óránál többet, kezdek teljesen kimerülni és ez nem jó. Én is tudom.

-         Kezded elveszíteni az eszed. Már azt se tudod eldönteni, hogy akarsz-e több feketét a háttérbe. Össze kell szedned magad és addig pedig hagynod kell, hogy segítsünk. Már nem is beszélgetsz velünk. Régen mindent elmondtál. Hogy mi bánt, hogy mi a baj és meghallgattad, hogy mit mondunk, most meg… Csak mész a saját fejed után és azt hiszem már te se tudod, merre visz az orrod – sóhajt fel keserűen.

-         Nem tudok róla beszélni – csóválom a fejem.

-         Miért nem? – Emeli fel egy kicsit a hangját. Ismerem, tudom, hogy szíve szerint ordítozna velem és megrázna egy kicsit, de nem teszi, amiért hálás vagyok neki.

-         Mert ha nekiállnék boncolgatni ezt az egész szart, akkor végképp széthullanék. Ha szembe kéne néznem vele, nem bírnám tovább. Így is, olyan érzés, mintha egy kis adag cellux tartana egybe, amivel szó-szó körbetekertek, de bármelyik pillanatban engedhet a ragasztás és akkor vége. Nem bírom Mad.  Nem tudok róla beszélni. Nem akarok rajta gondolkodni és mégis mindig ő jár a fejemben. Fogalmad sincs milyen érzés ez. Kezdem azt hinni, hogy meg fogok őrülni. Ezért kell a pia. Elnyomja a vihart idebent – bökök a mellkasomra.

-         És Leena miért kell? – Kérdez rá halkan.

-         Mert mellettem van és nem vagyok egyedül. Ha egyedül lennék otthon, akkor még rosszabb lenne. Minden rá emlékeztetne mindig. Végképp bekattannék – válaszolok őszintén. Mad nem mondd semmit, az előttünk lévő téglafalat kémleli. Jól esik a csend és az, hogy tudom, tényleg mellettem áll, még így is. Még most is. Nem lehetek elég hálás neki ezért. Azaz nekik. Tudom, hogy nekem vannak a legjobb barátaim a világon. Miattuk meg kell erőltetnem magam. Muszáj.

Lassan ébredezem, egy kar megint a derekamon pihen, egy mellkas a hátamnak simul. Meleg van és mosolygok. Nem is tudom megmondani, mikor ébredtem utoljára így. A friss férfias illatot nem nehéz azonosítani. Sean szuszog a nyakamba és ő ölel magához. Arról mondjuk fogalmam sincs, hogy hol vagyunk, de nem is érdekel. Ha ő velem van, biztos nem lehet nagy a baj. A szemem kinyitva, teljesen ledöbbenek. A szoba falaira bárányfelhők vannak festve, az óriási ablakot egy vékony hófehér függöny takarja, amit a kellemes, langyos szellő lenget. Nem bírok magammal, muszáj megbizonyosodnom arról, hogy jól látok-e. Óvatosan bújok ki Sean karjai közül, majd a puha hófehér bolyhos szőnyegre teszem a talpam és kiosonok az erkélyre, ami nem is igazán erkély, sokkal inkább egy óriási emeleti terasz. De ez nem is igazán köt le. A kilátás az, ami lélegzetelállító. A tiszta kék égen sirályok köröznek, a homokos partra hol kifut az óceán, sós vize, hol visszahúzódik a medrébe. Minden nyugodt és békés, sehol nincs egy lélek se. A szél belekap a hajamba, lágyan cirógatja a bőröm én pedig tátott szájjal bámulom a Napot, ami odafent ragyog.

-         Álomszép igaz? – Fogja át Sean a vállam és a mellkasára húz. A hangja kissé rekedt, hallani, hogy még álmos.

-         Az, de hol vagyunk? – Kérdezem, teljesen hozzásimulva, továbbra is a sirályokat bámulva.

-         Üdvözöllek Malibun tündérke – puszilja meg az arcom. Érzem, hogy mosolyog.

-         Kié ez a ház? – Kíváncsiskodom tovább.

-         Az enyém – suttogja a fülembe. – Nem tudtam neki ellenállni, pont azért, amiért te sem – dönti az állát a vállamra. – Hihetetlen, pedig már majdnem hat éve itt élek.

-         Komolyan itt élsz? – Fordulok felé, megdöbbenve. Ahhoz képest, hogy milyen koszos kis putriban tengődött New York-ban, ez egy igazi palota. Bár még semmit se láttam belőle.

-         Nem nézed ki belőlem? – Húzza fel az egyik szemöldökét, komoly képpel, majd végül mégis elmosolyodik.

-         Ez csodálatos – sóhajtok nagyot. Megint elönt a béke és a biztonságérzet.

-         Gyere, körbeviszlek, aztán, ha van kedved lemehetünk a partra is – fogja meg a kezem és visszarángat a hálóba, ami elég minimalista ugyan, de mégis megvan a helynek a maga varázsa. Össze se lehet hasonlítani Niko hálószobájával. A falakat tényleg bárányfelhőszerű minták díszítik, az óriás kovácsoltvas ágyon hófehér ágynemű díszeleg, a falon pár hajókat ábrázoló kép lóg, néhány szobanövény szétszórva és ennyi. Két ajtó nyílik innen az egyik a fürdőszobába vezet, a másik pedig a folyosóra. – Ez itt a lányom szobája – bök a hálóval szemben lévő ajtóra, ami résnyire nyitva van és amennyit látni belőle, lejön, hogy egy kislány lakik odabent, hisz minden rózsaszín. – Az ott a fiamé – bök egy másikra, ami csukva van. – Ha nem bánod a birodalmukba nem viszlek be. Ott van még egy fürdő, de azt csak a kölykök használják, meg még két vendégszoba – mosolyodik el, majd tovább rángat, le a lépcsőn, ami egy hatalmas előszobába vezet. Itt persze nem állunk meg, a nappaliba húz, ami óriási és kifinomult. Itt sincs semmi, ami feleslegesnek tűnne. Csak egy házimozi rendszer, egy óriási bőrkanapé, három kényelmes fotel, egy zongora, na meg egy üveg dohányzóasztal. Ami mégis a legcsodásabb, hogy az egyik fal csak üvegből áll és innen is tökéletes a kilátás a tengerre. El vagyok bűvölve. Megint.

-         Kávét? – Húz tovább a konyhába, ami szintén nem mondható kicsinek, ám tisztának annál inkább. Mintha még soha senki nem főzött volna itt.

-         Jöhet – bólogatok, miközben felülök a fényűző márványpultra. – Szép hely – mosolygok rá, miközben figyelem, hogyan ügyköd. Látszik, hogy tudja, mi, hol van, ergo, mégis csak van valami funkciója ennek az óriási konyhának, ami fel van szerelve a legmodernebb gépekkel, amik úgy csillognak-villognak, hogy félő, ha rájuk sütne a Nap, megvakulnánk a fényüktől.

-         Tudom, egy valag pénzt költöttem rá. Leszoktam az evésről miatta – nevet fel.

-         Megérte – vágom rá, ahogy ismét kinézek az ablakon. Nem tudok betelni a látvánnyal.

-         És a lenti medencét még nem is láttad, a fenti stúdióról nem is beszélve – kacsint rám, mire füttyentek egyet.

-         Nem semmi – bólogatok elismerően. Tényleg fantasztikus hely.

-         Tetszik? – Támaszkodik meg mellettem két oldalt a pulton, a homlokát az enyémnek dönti és mélyen a szemembe néz.

-         Viccelsz? Még jó – simítok végig a borostás arcán mosolyogva.

-         Akkor költözz ide – suttogja lehunyt szemmel, mire leesik a kezem az arcáról. Mintha valaki pofonvert volna, úgy érzem magam.

Niko jut eszembe és hirtelen megint fájni kezd. Hiába próbálom eljátszani, hogy jól vagyok, hiába próbálom elhitetni magammal, hogy túl leszek rajta, hogy Sean vagy valaki más majd elfeledteti velem, tudom, hogy csak áltatom magam. Hiányzik. És ettől most csak még rosszabb. Mintha Sean egyetlen kérésével letépte volna a sebtapaszt a bőrömről és felszakította volna a sebet is egyúttal.

Éget, csíp, kimondhatatlanul fáj.

Lehajtom a fejem, de már késő.

Tudom, hogy tudja. Érzi ő is, hogy valami olyan trutyiba nyúlt bele, ami engem már elnyelt és amiből nincs kiút.