121. Balszerencsét hozol

„Minden igaz művész legalább négy ember: egy lángész, egy ostoba fajankó, egy szent és egy szerencsétlen börtöntöltelék drámai megtestesítője.”

-          Ne menj el – kap Sean azonnal a derekam után, amint ki akarok szállni a vízből, majd nevetve ránt vissza magához.

-          Készülnünk kell – kacagok, mikor a hajamba túr és megcsókol.

-          Nem érdekel – suttog a számba, miközben úgy bújik, akár egy gyerek. Napok óta ilyen. Édes, elbűvölő, olyan, minta mire számítottam tőle akkor, amikor hozzámentem. Velem van mindig, ha el kell mennie visz magával még a stúdióba is, mintha nem tudna nélkülem lélegezni sem. Tökéletes szimbiózisban élünk mióta se anyu, se Daisy nem vendégeskedik nálunk. Még arra is sikerült rávennem, hogy jöjjön ki velem az óceánhoz korán reggel, ha már közvetlen partszakasza van, pedig eddig szinte sosem akarta kitenni a lábát a házból, most viszont amint felkelt a simogatásomra és magához tért szinte azonnal rábólintott a dologra, mintha tudná, hogy ezzel az aprósággal tud a legboldogabbá tenni. Végre sikerült teljesen összecsiszolódnunk. Nikoval természetesen mozogtunk együtt, Seannal viszont sokszor útba voltunk a másiknak eddig, most viszont könnyedén segít ki a kádból, majd csavarja körém a törölközőt, hogy aztán magát is szárazra törölje, utána pedig köntösbe bújva vacsorázzunk a teraszon, semmiségekről csevegve, egymást etetve, mint a szerelmes tinik.

-          Hé szexi, mit szól a feleséged ahhoz, hogy bőrnaciban fogod ma riszálni magad a színpadon? – Nézek végig rajta, mikor a gardróbból előkeveredik, erre viszont egy olyan mosolyt kapok, amitől a gyomrom görcsbe rándul és úgy is marad.

-          És neked szivi mit szól a férjed ahhoz, hogy nyálcsorgatva fogod bámulni a bőrnaciba bújtatott seggem, egy szál fehérneműben? – Karolja át a derekam lazán, mire nevetni kezdek.

-          Nem féltékeny típus, megbocsátja – vonok vállat incselkedve.

-          Az én feleségem egy sárkány, de tudod imádja, ha bőrgatyában rohangálok, szóval azt hiszem nekem se lesz ebből otthon problémám – túr a hajamba, majd megcsókol úgy, hogy elkezdek azon gondolkodni, milyen lehet valakinek a karjaiba olvadni.

-          Szeretlek – suttogom.

-          Én is tündérke – kacsint rám, majd elenged, hogy felcsatolja az óráját. – De nagyon sokkal fogsz jönni, ha Andy nem válik be a dobok mögött – nevet fel, mire nagyot sóhajtok. Ettől kicsit én is tartok. Elvégre én ajánlottam Liam helyére, aki elvonóra ment és talán sosem tér vissza a bandába, mert Sean mellett túl nagy a kísértés, hogy tovább drogozzon, az viszont a házasságába, sőt talán az életébe is kerülhet. Valamiért mégis bízom Andyben, tudom, hogy kiváló zenész, hogy könnyen illeszkedik be bárhová, bár furcsa a nagyöregek közt egy huszonnyolc éves srác és csak remélni merem, hogy nem ijed meg a feladattól. Na nem mintha az én őrült Andym bármitől is megijedne.

-          Menni fog – húzom fel a farmerom cipzárját, aztán elkobozom Sean egyik trikóját, amiből nagyjából mindenem kiesik, de legalább kényelmes.

-          A firkászok majd jól kicikiznek, mert egymás cuccait hordjuk – nevet fel Sean, amint meglát. Rajta az én karkötőm van, én viszont csak mosolygok az egészen.

-          Még jó, hogy nem olvasunk újságot – húzom fel a csizmám, majd nekiállok bedobálni a cuccaim a táskámba.

-          Én szoktam – ránt vállat, miközben ő is nekiáll pakolni, csak jóval nagyobb pakkal készül, elvégre zuhanyoznia is kell koncert után és váltás ruha se árt. – Tele van velünk még mindig az összes lap – süllyeszt el egy törölközőt.

-          Szerintük jó útra térítettelek? – Húzom fel kérdőn az egyik szemöldököm, mire hangosan nevetni kezd.

-          Valami olyasmi – bólogat, mire én is felnevetek. Sean talán sosem volt a rossz úton. Ő pontosan azon halad mindig, amin haladnia kell. Nem mondom, hogy nem csinál baromságokat és a heroinfüggősége néha nem ijeszt meg mikor hajnalban nekem kell összekaparnom a fürdőszobapadlóról vagy kivakarni a saját hányásából, esetleg átölelni az izzadságtól nedves, remegő testét éjjel, mikor a szervezete úgy dönt jelzi, hogy abba kéne hagynia, mégis, ha nem ilyen lenne, talán nem szeretném.

Valahogy nem lepődök meg, hogy mikor utolérem a konyhapulton két-két csík kokain pihen. Nem kérdezek semmit, könnyedén szippantom fel a fehér port. Ha ő velem van még ettől se vagyok paranoiás. Ő megvéd, elűz minden szörnyet és ennyi a lényeg.

-          Nem vagy szívesen látott vendég a házamban – sziszeg Alex, mikor meglát a kapuban.

-          Kicsim – szól rá figyelmeztetően Jade, aztán megöleli Yvonnet, aki behúzza a csomagjait.

-          Segíteni jött – szúrja közbe, majd eltűnik az emeletre vezető hosszú lépcsősoron.

-          Segíteni mi? – Húzza fel Alex a sötét szemöldökét hitetlenkedve, de nem áll az ajtóból.

-          Talán tud – karolja át Jade fél kézzel a derekát.

-          Vagy csak tovább rontja az egészet. Nem kell nagyobb szarba keverni, mint ami már van – túr a hajába.

-          Gyere – int Jade kedvesen, mire Alex morogni kezd. Megértem, hogy nem vagyok a szíve csücske, hisz a maga módján már tudom, hogy szereti Liát. Van köztük valami, amire nem lehet magyarázatot találni. Nem szerelmesek egymásba, de nem is mondható, hogy a kapcsolatuk baráti lenne.

-          Miért jöttél vissza? – Támad nekem, amint becsukódik mögöttem az ajtó. Remegő kézzel tölt magának egy pohár whiskyt, majd rágyújt egy füves cigire, aminek a füstjét egyenesen az arcomba fújja. – Azt mondtad neki, hogy lelépsz, hogy véget vetsz ennek, hogy nem kínzod többet, mégis itt vagy – néz rám dühösen. – Menj vissza a jeges pokolba, ahonnan jöttél és hagyd őt békén – issza ki a kristálypohár tartalmát majd a falhoz csapja az egészet.

-          Alex – szisszen fel Jade, mintha érzékeltetni akarná vele, hogy túl messzire megy, a kis buzi viszont nem így gondolkodik.

-          Semmi Alex! Épp elég baja van már így is, nem kell még ez az önző fasz is a nyakára. Tűnj el innen – sziszeg.

-          Elég volt – csattant fel Jade, majd a pillantása ellágyul mikor Alex egész testében megremeg és olyan dühösen néz rá, hogy a lány helyében valószínűleg még én is megijednék.

-          Szeretem – bököm ki, az egyetlen érvet, ami mellettem szólhat. Tudom, hogy ebbe a vitába nem mehetek bele, ha nyerni akarok Alexet az én oldalamon kell tudnom és meg kell győznöm arról, hogy nem vagyok akkora patkány, mint amekkorának tart.

-          Ha szereted sosem mész el, nem bántod meg és nem vágod a fejéhez, hogy az ő hibája, hogy a ribancod elvetélt – kiabál rám, mire összerándulok. Igaza van… Még akkor is, ha ezt sosem ismerném el neki. – Sean karjába lökted, Seannal viszont egy rakás probléma jár – sötétül el a pillantása. olyan, mintha aggódna, mintha komolyan féltené Liát valamitől, amiről csak ő tud. És Jade… Mert egyértelmű, hogy az apró lány érti miért viselkedik ennyire elborultan a pasija, aki alapjáraton nem normális, mégis volt valami a tekintetében, ami cseppet sem tetszett.

-          Miről beszélsz? – Kérdeztem mélyen a kék szemekbe nézve, amik olyan hatalmasak voltak, mintha csak egy kisfiúhoz tartoztak volna. Talán, mert a tulajuk tényleg csak egy kisfiú volt minden szempontból. Elvégre alig ér a mellkasomig, képtelen felnőni és felnőttként viselkedni, nincs benne semmi ami férfivá tenné, csak egy öregedő gyerek, aki valószínűleg nem is akar ezen az állapoton változtatni.

-          Semmi közöd hozzá – vágja rá, majd egyszerűen hátat fordít. – Adok egy tanácsot te fasz. Húzz el, minél messzebbre, nem hiányzol még te is az életéből – sziszegi, akár egy kígyó, miközben hátra se fordul, egyszerűen a füstölgő cigivel és egy üveg whiskyvel a kezében felriszálja a seggét az emeletre és még csak arra se méltat, hogy kifejtse milyen problémák is járnak Seannal.

-          Ne nézz így. Gyűlöl és jogosan – suttogja Jade, hosszan bámulva Alex után.   

-          Ő dugta meg a nőt, akit én szeretek – csattanok fel, mert kezd elegem lenni abból, hogy mindenki rám fúj és engem utál.

-          Lia szívesen kefélt vele. Lehet, hogy van amit jobban tud, min te – villantja rám a szemeit, nekem meg a pillantásától is megremeg a testem. Belegondolni is rossz az egészbe….

Nem vagyok meglepve. Teltház van odakint, Andy ugrál folyamatosan és a karját lengeti, mint egy bespeedezett Duracell nyuszi. Valószínűleg ő se tiszta már. A többiek az alkoholtól és a fűtől kábultan hevernek a kényelmes bőrfotelben, csak Sean józan. Még, de már kész is a szurija, látom az arcán, hogy imádja, hogy ott van a szereleme a kezében. Nehezen talál vénát, szinte már lehetetlen is ez a küldetés, a lábaiba szúrta hetek óta a heroint, hogy pihentesse a karját, de most már ott sem talál semmit, így visszatért a kezéhez, azok viszont még nem teljesen gyógyultak. Mégis talál egy jót, a szeme felcsillan, a szája kicserepesedik, a keze megremeg.

Valóban a heroin az igaz szerelme. Könnyedén szúrja magába tűt, meg se rezzen, elmosolyodik mikor a vér a tűbe áramlik, elkeveredik az anyaggal, aztán belövi magába az egészet én pedig elmormolok egy csendes imát abban bízva, hogy nem ez az utolsó lövése.

Talán még az apámnál is jobban függ a cucctól, olyan arcot vág, mintha épp a mennybe menne. Ez az élete és ez lesz a halála is, ebben már biztos vagyok. A tagjai szépen lassan ellazulnak, a remegése megszűnik, száll, repül valahová ahová én nem mehetek utána.

-          Te is akarsz egyet? – Néz rám Max kérdőn.

-          Nem – csóválom meg a fejem, majd ráncba szalad a homlokom. – Te ugye… - kezdek bele, de már tudja mit akarok.

-          Belefutok párszor még mindig. Én is függök tőle és Sean mellett valljuk be lehetetlen lenne megállni, hogy néha-néha ne nyúljak vissza hozzá. Aki egyszer belezúg a heroinba kicsim, az sosem fog elszakadni tőle. Mattnek se megy, az anyád is beleszalad, ahogy Pam is és én is. Persze már sosem lesz olyan, mint az első. Nincs olyan extázis, de az emléke… – nyel nagyot, miközben elsötétül a pillantása. – Az emléke sosem fog megkopni és mindig kergetni fogjuk az első sárkányt, ami megjelent előttünk. – Amíg nem próbálod nem érted – ingatja a fejét. - De tudom, hogy parázól a hernyótól. Jól is teszed, életveszélyes szerelem alakulhat ki köztetek. De ha csak kicsit meg akarod tapasztalni, hogy milyen, akkor tudok egy módszer rá. Nem kell szúrni, bár úgy a legjobb, de sokaknál így is megteszi a magáét – kacsint rám. Tudom, hogy ő az-az ember, aki ha teljesen magánál lenne, soha de soha nem bátorítana arra, hogy próbáljam ki milyen, még ha nem is vénásan. De valami benne is munkálkodik. Az a Max van előttem, akivel gyerekként utaztam. Aki szintén a heroin kábulatában élt, aki két csík kokó nélkül az ágyból se volt hajlandó kimászni. Van valami veszett csillogás a szemében, mint akkor. Rémisztő.

-          Mit vettél be? – Nézek végig rajta, mire kivillantja a fogait, beletúr a zsebébe és felmutatja, mi az oka annak, hogy ilyen. - Oxiycontin – bólintok. Olyan, mint a heroin, de a Maxhez hasonlóaknak, jóval könnyebb hozzájutni hiába vényköteles fájdalomcsillapító. A metadon mellett gyerekként állandó jelenlévője volt a gyógyszeres szekrénynek, Matt úgy fogyasztotta turné idején, mint más a gumicukrot, hisz olyankor nem volt könnyű rendes droghoz jutni, ami megbízható embertől jött.

-          Nem lesz baj, csak kicsit lazulunk – ölel meg, mire mosolyogva bólogatok. Egy kis lazulás elvégre senkinek sem árt. A kokain is előkerül, ahogy a whisky készletet is feltölti pár asszisztens, így pedig már semmi gátolhatja meg azt, hogy mindenki elengedje magát, aki az öltözőben tartózkodik. Valahogy én sem tudok kimaradni ebből, talán, mert nem is akarok. Megint az édes tudatlanság sűrű felhőjében kötök ki, a paranoia valahogy messziről elkerül, ha Sean mellettem van, csak a kellemes érzés marad, a csodás zsibbadtság, a világ ahol minden vicces és ahol bármit szabad. Ilyen az ő élete és mikor az enyémmel egybefonódott valahogy én is jobban belecsöppentem az egészbe.

A hangfalakból dübörög a rock and roll, mindenki kiütve rázza magát a klubban, miközben Sean a színpadon riszálja magát. Cirkusz kell a népnek, hát itt megkapják. Csak Liát nem látom sehol, mintha a föld nyelte volna el, pedig tudom, hogy valahol itt kell lennie. Valahol a közelben van, érzem, tudom, nem bírom megmagyarázni, de a telepátia ennyi idő után is úgy működik köztünk, ahogy soha senki mással nem működött. Kilométerekről is képe lennék kiszúrni a jelenlétét, olyan kisugárzása van. Egyszerűen fejbe kólint, a szívem a torkomban dobol tőle, olyan sebesen, mintha épp egy maratont futottam volna le. Mi ez, ha nem színtiszta őszinte szerelem? Már csak attól is megőrülök, hogy tudom a közelemben van. Persze nem mindenki örül a jelenlétemnek, Alex úgy mérget, mint egy betolakodót szokás, meg se próbálja leplezni, hogy nem örül a képemnek és inkább osztozna az asztalon egy döglött csótánnyal, mint velem.

Mégse tudok vele foglalkozni, mert Lia hirtelen felbukkan a pultnál, a lélegzetem pedig elakad. Gyönyörű és mégis ijesztő. A szemei üvegesen csillognak, az egész lány csontsovány és sápadt, mégis olyan, mint maga a megtestesült álom. Nevet, mosolyog beszél egy ismeretlen fickónak, miközben el-eltéved a pillantása Sean felé. Az ujján lévő gyűrű megcsillog a reflektorfényben, a szívem pedig megint belehasad, hogy nem én húztam az apró karikát az ujjára, hogy nem rám mosolyog, miközben az én zeném hallgatja.

-          Hello kedveseim – csendül fel Sean hangja, mire az egész tömeg elhallgat. – Hoztam nektek ma egy kis újdonságot, mert nagyszerű közönség vagytok – nevet fel, mire a lányok egy emberként sikítanak fel, Lia meg csak mosolyog az egészen. – Mint tudjátok harmadszorra is elkeltem – emeli fel nevetve a kezét, hogy megmutassa neki is van egy ugyanolyan gyűrűje, mint annak a nőnek, akit szeretek. A féltékenység az ereim marja már megint, meg tudnám ölni puszta kézzel, amiért kérkedik is azzal, hogy a pultnál álló égi tünemény a felesége. – Az én kicsi gyönyörűségemnek íródott ez a dal – mosolyog tovább, miközben felvesz egy gitárt. – Hol vagy tündérem? – Kiáltja el magát, mire Liát valaki felrakja a pultra, ő pedig puszit dob Seannak, amibe úgy érzem beleőrülök. Ha Yv nem fogná meg a csuklóm valószínűleg törni zúzni kezdenék, de időben lenyugtat. Hidegvér… Igen, hidegvér kell ide. Nem lesz könnyű. Tudtam, előre megmondta mindenki, mégis fáj és a szívem meghasad, ahogy látom őket. – Tudjátok, hogy az a dögös bige ott a pult tetején, a nejem, aki képes esőt csinálni, ha szárazság van itt bent? – Bök a mellkasára, mire lehunyom a szemem. Szereti… Nincs jogom belerondítani ebbe, még akkor se ha én is szeretem, jobban, mint az életem. Egyetlen csókjáért képes lennék odaadni neki az összes eddigi évem, egyetlen mosolyáért pedig a hátralevőket is.  De ez már semmit sem kéne, hogy számítson. Nem szabadna, hogy fontos legyen. Ő már nem így érez irántam, már nem én vagyok az igazi, nem én jelentem a szerelmet a számára.

-          Fejezd be – csíp bele Yvonne a karomba, mire zavartan nézek rá.

-          Ezt most miért? – Dörzsölgetem a bőröm, ugyanis cseppet sem finomkodik. Talán az irántam érzett dühét próbálja így levezetni, de nem lehet dühösebb, mint én saját magamra.

-          Tudom mi jár a fejedben és nem mész vissza Helsinkibe. Ismerem, jobban, mint bárki más, szóval elég legyen. Szedd össze magad – pirít rám, mire mély levegőt veszek. Igaza van. Meg kell próbálnom, még akkor is, ha vissza fog utasítani százszor is. Amíg egy szikrányi esély van arra, hogy érez még irántam valamit.

-          Arra még nem gondoltál Yv, hogy talán jobb lenne Liának, ha visszavinnéd oda ahonnan hoztad? – Néz rám Alex gyűlölködve, miközben egy üveg pezsgőt kortyolgat és Jade szomját simogatja.

-          Alex – szól rá a mennyasszonya, de őt cseppet sem érdekli az egész.

-          Tönkretette az egész életét, ha szeretjük Liát, miért akarjuk újra megkockáztatni, hogy megint összetörje ez a faszfej a szívét? – Néz végig az engem támogatókon kérdőn.

-          Sose bántanám többet. Szeretem – jelentem ki határozottan a szemébe nézve. – Tudom, hogy elszúrtam, de ő az életem.

-          Elég érdekesen mutattad ki eddig – sziszegi vontatottan.

-          Seannal látnád inkább? – Kérdezi Yvonne, mire a kertitörpe elkomorul.

-          A te lelkeden fog száradni, ha ez az egész rosszul sül el megint – jelenti ki Alex, majd feláll, becélozza Liát és vissza se néz többé az asztalunk felé.

-          Annyira szeretlek – ugrok Sean nyakába, mikor lejön a színpadról, ő pedig olyan szenvedélyesen csókol szájon, hogy legszívesebben berángatnám az öltözőbe, annak ellenére is, hogy ezen a napon ez lenne már a sokadik együttlétünk. Nem tudom megunni, figyelmes, odaadó és csodálatos mindig, ha éppen nincs annyira rápörögve a drogra, hogy másra nem tud koncentrálni.

-          Én is tündérke, én is – dönti a homlokát az enyémnek és úgy néz a szemembe. A szürke szemekből áradó nyugalom átragad rám is, beszív megint a saját kis világába, ahol minden csendes, hiába üvölt a hangfalakból a zene, egy helyre, ahol ketten vagyunk, ahol béke van és ahol senki nem bánthat minket. Miután lezuhanyozik, átöltözik és letudja a kötelező köreit kézen fog, hogy kimenjünk mi is bulizni, arra viszont semelyikünk sem számít, hogy egy rég látott emberbe botlunk bele. A tüdőmben reked a szufla ahogy végignézek a fekete farember és tornacsukába bújtatott hosszú lábakon, a keskeny csípőn, majd felnézek az arcába, ami most is fehér, makulátlan és gyönyörű, a haját pedig betűrte a fekete sapka alá, annak ellenére is, hogy idebent negyven fok van. Lazán dől a falnak, miközben azokkal a hihetetlenül zöld szemeivel minket néz. Olyan, mint egy kígyó, nekem pedig remegni kezd a térdem. Nem teheti ezt velem, nem és nem. A testem úgy reagál rá, mint legelőször, a szívem a torkomba kúszik és nehezen veszem a levegőt is, miközben a tenyerem izzadni kezd, Sean viszont finoman cirógatja a csuklóm belső felét, hogy lenyugtasson.

-          Hello – köszön, magabiztosan és még egy mosolyt is megereszt én pedig szívem szerint orrbavágnám, amiért visszajött.

-          Mit keresel itt? – támadok neki, ugyanis a régi érzéseim azonnal a felszínre törnek. Nem csak a szerelem, a gyűlölelt is, ennyire heves érzelmekkel pedig nem tudok megbirkózni. Túl váratlan az egész.

-          Yvonnet kísértem vissza és Brandonnak is kellek – von vállat. – Hogy vagytok? – Kérdezi higgadtan és kedvesen, mire sírva tudnék toporzékolni. Hogy lehet ennyire nyugodt, mikor én… Én megint nem tudok uralkodni magamon.

-          Azt mondtad, hogy békén hagysz. Megesküdtél – sziszegem dühösen. Semmi mást nem akarok csak, hogy tűnjön el és ne kavarja fel az egész életem újra.

-          Tündérke – csitít Sean, miközben átöleli a derekam, hogy véletlenül se ugorjak neki Niko torkának. – Köszönjük jól, remélem tetszett a koncert – mosolyog gond nélkül arra a férfire, akibe tudja, hogy szerelmes vagyok még most is, annak ellenére is, hogy ő férjem.

-          Mint mondtam nem miattad jöttem – néz Niko a szemembe, majd elmosolyodik, de ebbe a mosolyba semmi őszinte nincs. – Furán jött volna ki, ha nem jövök ide köszönni – néz rám, én meg azt kívánom, hogy bár soha többé ne tette volna be a városba a lábát. – A koncert pedig jó volt, gratulálok – nyújt kezet Seannak, aki el is fogadja, én pedig szédülni kezdek. Nem értem miért van itt, hogy miért ilyen kedves Seannal, hogy a férjem miért viselkedik így. Mintha kirántották volna megint a lábam alól a talajt és ez cseppet sem tetszik.

-          Majd még biztos találkozunk. Jó mulatást – mosolyog Sean rendíthetetlenül, miközben finoman tolni kezd a pult elé, én viszont csak bámulok a zöld szemekbe, hátha elárulják nekem, hogy a gazdájuk miért tért vissza, miért kínoz még most is és én miért szeretem és gyűlölöm egyszerre. – Gyere – súgja a fülembe halkan, majd egy pohár whiskyt nyom a kezembe, amit azonnal lehúzok. Alexék asztalánál ott ül Yv, aki még csak ide se jött köszönni, viszont valahogy rávette Nikot, hogy idejöjjön. Elárult a legjobb barátnőm pusztán azért, mert hozzámentem valakihez, aki neki nem tetszik. Remek… Kezdem azt hinni, hogy meg fogok őrülni, megint megfordult körülöttem az egész világ és ehhez nem kellett több, minthogy a macskaszemű finn szívrabló besétáljon megint az életemben. Épp nagy kortyokban nyelem az italom, mikor valaki meglök és a pohár tartalma rámborul. Morcosan nézek egy kigyúrt pasasra, aki a merényletet elkövette ellenem, de úgy tesz mintha ott se lennék. Sean könnyedén teszi a férfi vállára a tenyerét.

-          Bocsánatot kérni ki fog? – Kérdezi mosolyogva, mintha csak a fiával beszélne.

-          Szedd le rólam a kezed haver – sziszegi a férfi.

-          Meglökted a hölgyet, illik elnézést kérni –oktatja ki, mire a rosszarcú pasas végignéz rajtam majd elvigyorodik.

-          Hölgy? Inkább csak egy ribanc – röhög fel, mire Sean feláll a székről.

-          A feleségemről beszélsz haver – löki meg, mire közéjük állok.

-          Hagyd, nem történt semmi – csitítom Seant, de látom a szemén, hogy eleget ivott és szívott ahhoz, hogy az agya kellően eldurranjon.

-          Álljatok le még most – lép a pult mellé Dawn, a régi főnököm figyelmeztetően, de az idegen pasi, már orrba is vágja Seant, miután engem ellökött mellőle a férjem pedig nem marad adósa. Mire bárki is észbe kaphatna már előkerül egy kés is a fickó zsebéből, de szerencsére senki nem sérül meg, hiába ütik egymást úgy, mintha az életük múlna azon, hogy ki juttatja a másikat nagyobb monoklihoz. Az egyik biztonsági átdob a pult biztonságos részére ugyanis fél perc se kell ahhoz, hogy a részeg csőcselék tömegverekedést produkáljanak és elkezdjék szétverni az egész klubot, ami addig tart míg ki nem érnek a rendőrök. Nem egy ember veszi fel a nyúlcipőt, amint megjelennek, majd szépen lassan több ember bilincsbeverése után eljutnak hozzánk is, de Sean és az izomagyú fickó nem akarják továbbra sem abbahagyni a verekedést, míg szét nem szedik őket, a kés miatt pedig azonnal megmotozzák mindkettejüket. Sean zsebében ott lapul egy tasak kokain, amit már késő lenne eldobni. Sokkosan bámulom, hogy hogyan húzzák hátra a kezeit, majd bilincselik meg és viszik el miközben felsorolják, hogy mik a jogai. Az egészből csak annyit fogok fel, hogy egy apró lökés és bunkóskodás miatt lecsukják. Megszegte a próbaidőt, ebből pedig lehetetlen lesz kimosni.

-          Lia, hívd az ügyvédem – tagolja, mire rémülten bólogatni kezdek és remegő kezekkel nyúlok a táskámért. – Nyugodj meg kicsim nem lesz semmi baj – csitít, miközben én a kocsiig kísérem aztán az egyik zsaruból azt is kiszedem, hogy hova viszik be, mire pedig kettőt pisloghatnék szirénázva hajtanak el vele, Alex pedig felszakadt szemöldökkel de mellettem terem és átölel, miközben nézem a távolodó autót és azt se tudom mihez kezdjek.  

-          Mi a fene történt? – Követem Yvet, mert az asztalunktól szinte semmit nem lehetett látni, csak annyit, hogy mindenki verekszik mindenkivel és egy srácnak még Alexel is sikerült összeakadni, ő viszont a mosdóból jött és elhaladt a balhé mellett, amit szerencsére épségben megúszott.

-          Sean összeverekedett valakivel, a rendőrök drogot találtak nála és elvitték – fogja meg a kezem, majd a kijárat felé kezd húzni, arra amerre a kertitörpe is eltűnt. Lia remegő kezekkel ül az egyik padon és sír, miközben cigizik, Alex pedig valakivel telefonon kiabál.

-          Hé, jól vagy? – Lépek Lia mellé, aki csak mered maga elé, de nem szól egy szót se. A könnyek némán potyognak a szeméből.

-          Oké, indulunk – kapja el Alex a kezét, majd egy taxiba tuszkolja és eltűnnek. Yvonne nem teketóriázik, azonnal ő is fog egy autót és indulunk is utánuk. A legközelebbi rendőrőrsön kötünk ki, Lia egy öltönyös pasassal beszél, minden bizonnyal Sean ügyvédjével, aki aprókat bólint, majd eltűnik, ő pedig leroskad egy székre és megint sírni kezd.

-          Hozzak valamit? – Lépekk mellé, mert nem igazán tudom, hogy mit is kérdezzek. Fogalmam sincs miért van ennyire kiborulva. Sean maximum kap egy kis ejnye bejnyét és ennyi.

-          Húzz el – mered rám villámokat szóró, kivörösödött szemekkel.

-          Nem lesz semmi baj – ülök mellé nagyot sóhajtva, mert a fél karom adnám azért, ha segíthetnék és a támasza lehetnék.

-          Nem lesz semmi baj? – Emelkedik két oktávot a hangszíne. – Megszegte a próbaidejét, le fogják csukni a franc se tudja mennyi időre. Börtönbe viszik – kiabál hisztérikusan, mire ledöbbenek. Nem tudtam, hogy ennyire súlyos a helyzet, így viszont legalább értem miért remeg és sír. Nem bírom türtőztetni magam, könnyedén átölelem a vállát, a gyomrom pedig beleremeg ebbe az apró ártatlan érintésbe. Zokogva dől a mellkasomra, én meg simogatom a hátát. Órákon át ülünk a kemény székeken, míg az ügyvéd elő nem kerül. Lia azonnal felpattan és kérdezgetni kezdi, én pedig elszomorodom. Szerelmes belé, annak kell lennie, máskülönben nem aggódna így és nem borulna ki ennyire.

-          Látni akarom – kiabál, mire Alex mellette terem és csitítani kezdi, de nem megy sokra.

-          Hagyd abba, mert te sem vagy tiszta és téged is simán becsukhatnak – suttogja neki, én pedig csak most fogom fel, hogy ő is be van állva, mint a gerely ennek ellenére bejött vele a rendőrségre önként és dalolva, vállalva a kockázatot, hogy ellene is eljárást indítanak.

-          Nem érdekel – kiabál magából kikelve. – Látni akarom Seant. Magának meg azért fizetünk, hogy hozza ki a cellából – néz mérgesen az ügyvédre.

-          Nem fogják elengedni – feleli a férfi higgadtan, mintha már hozzá lenne szokva az ilyen kitörésekhez. – A bíróság fog dönteni róla, de minden bizonnyal nem kap több esélyt és nem tud alkut kötni. Túl sokszor játszottuk el, hogy bevállalja a rehabilitációt, a mostani drogteszten pedig Sean elmondása szerint is meg fog bukni. Sajnálom, de egyenlőre nem tehetek semmit. A verekedés miatt nem kerül bajba, de a kábítószerrel való visszaélés vádja áll – csóválja a fejét.

-          Ki kell hoznia. Ha nem kap heroint, ki fogja nyírni magát – roskad magába még jobban, miközben a remegő alsó ajkát harapdálja.

-          Óvadék? – Dobja fel  Alex az ötletet kábán, miközben Liát próbálja nyugtatni, akit Yvonne karol át, hogy egyáltalán meg tudjon állni a saját lábán.

-          Már kérvényeztem, de minden bizonnyal vissza fogják utasítani – sóhajt nagyot a férfi.

-          Látni akarom – jelenti ki Lia ellentmondást nem tűrően. Olyan elveszettnek tűnik és mégis olyan gyönyörű, nekem pedig beleszakad a szívem, hogy ilyen állapotban kell látnom.

-          Megpróbálok mindent – bólint az ügyvéd, aztán eltűnik, majd pár perc múlva int, hogy Lia menjen oda hozzá.

-          Az egész a te hibád – néz a szemembe dühösen, mire zavartan nézek rá. – Mióta megismertelek csak bajt hozol a fejemre. Tűnj el a pokolba innen – sziszegi.

120. Kín

„Véresre vakarnám az egész testemet kínomban (...), ha nem félnék, hogy elcsúfítom magamat, mert borzalmasan hiányzol nekem, és minden nap egyforma undor nélküled, és undor is lesz, ameddig te haza nem jössz, hogy kiszabadíts engem ebből az életből...”

-          Hazajössz – néz rám anyu, mikor kinyitom a szemem.

-          Itthon vagyok – sóhajtok fel, miközben fáradtan visszahunyom a szemem. A simogatásával felkeltett, azt hittem egy angyal ér hozzám, angyal is, de nem az-az angyal akire vágyok.

-          Nem Ville, hozzánk fogsz hazajönni. Lia miatt van az egész igaz? – Néz rám, miközben a hajam simogatja, nekem viszont a hiányától az egész testem görcsbe rándul. Mégse mondhatom azt, hogy miatta van. Nem mondhatom, hogy miatta vagyok rosszul, hogy miatta nincs kedvem élni, hogy a hiánya felemészt, a reménytelenség kikezdte a lelkem maradékát Mert nem az ő hibája.

-          Miattam van. Elvesztettem örökre. Férjhez ment és én meg fogok halni nélküle – dőlök az ölébe, akár egy elveszett gyerek, muszáj segítenie, mint mikor kicsi voltam. Akkor el tudott mulasztani minden kínt, mint valami jótündér, most is menni fog neki. Muszáj, hogy menjen, különben nem fogom tovább bírni és tényleg megszakad a szívem.

-          Nem fogsz meghalni kicsim – simogatja a hajam, mintha bármit is tudna arról milyen érzés, eltékozolni életed szerelmét, ostobaságok miatt.

-          De igen. Nem kapok levegőt anya, és itt is fáj – mutatok a gyomromra, ami napok óta görcsben van és olyan hideg, mintha jéggel tömték volna tele. – És itt – teszem a tenyerem a mellkasomra, ami szorít, mintha satuba lenne, a szívem pedig olyan lassan ver, mintha már tényleg csak az utolsókat rúgná, de minden egyes dobbanás így is egy kínzással ér fel. Bár abbahagyná, bár ne dobbanna többet, bár megállna és vége lenne, de nem. Makacsul keringeti tovább a vért, ami savként marja az ereim és a torkomban lévő gombóc is csak napról napra nagyobb lesz, nem kapok tőle levegőt, nem tudok nyelni, egyszerűen megfojt és nem tehetek semmit.

-          Csak képzeled édes, nem fáj semmid, csak hiányzik – simogat tovább, de ez nem nyugtat most meg. Nem érezheti azt amit én érzek, nem tudhatja, hogy ebbe tényleg bele fogok pusztulni. Talán jobb is lenne, nélküle semmi értelme az életnek.

-          Meg akarok halni – nyöszörgöm. Tényleg nem vágyok másra, a depresszió, a magány, a kialvatlanság a fájdalom, egyszerűen nem hagynak más kiutat. Mindenki azt mondja felejtsem el, lépjek túl, de nem megy. Ahányszor arra gondolok, hogy Sean felesége, hogy őt csókolja, mellette alszik, ő neki súgja, hogy szereti úgy érzem meg tudnék őrülni. Már nem áltatom magam, hogy hiba volt, hogy meggondolja magát és visszatér hozzám. Nincs remény, vége van és ezt képtelen vagyok elfogadni.

Ha pedig ez nem lenne elég ott van a kisbaba is, akit Leena elvesztett és még mindig kísért. Az ő halála is az én lelkemen szárad. Vigyáznom kellett volna rá és most még élne. Az én gyerekem volt és nem akartam, ő pedig megérezte, ezért ment el.

Elszúrtam az egész életem, elvesztettem a fiam és a nőt akit teljes szívből szeretni tudtam, akiért az életem adtam volna.

És mi maradt utánuk? Semmi. Nihil, fájdalom és kétségbeejtő kínlódás. Az egész világ pokollá változott nélkülük. Nincs remény, hisz mit sem ér a csillogás, ha éjjel egyedül fekszel le. Mit sem ér, hogy zenélhetek, ha a múzsám mást szeret. Mit érnek a dalok, hogy ha az angyal akinek íródtak nem hallhatja őket? Mit ér a szívem és a vérem, hogy ha a saját gyerekem nem tudtam megvédeni? Mit ér a hús, a test, ha egyszerűen elenyész, a semmibe, mert a nő, akinek az érintésért epedek, már talán nem is emlékszik rám? Pedig ő életben tarthatna, meggyógyíthatná, a mellkasomban gennyedző, állandóan váladékozó, viszkető, elfertőződött sebet, ami még sebnek se nevezhető, hisz nem gyógyul. Egy egyszerű, üresen tátongó, undorító lyuk az egész.

A szív… A szív nem akar dobbanni többé, az álmok nem jönnek, a keserű emlékek, kiéhezett sólyomként marcangolják a lelkem és nem tudok szabadulni. Nincs bocsánat arra amit tettem. Bűnhődnöm pedig már akkor kell, mikor még meg se haltam.

Véget kéne vetni az egésznek, de nem tehetem. Minden egyes átkozott percet kiérdemeltem. Hisz szörnyen bántam azokkal, akik szerettek.

Lia… Lia, az angyal, az élet, ő a poklom, a királynőm, a kárhozatom, a keresztem. Minden gondolatom csak körülötte forog. Ő a végzet. Az életem adnám egy utolsó csókért, egy leheletnyi érintésért, hogy újra halljam a hangját, hogy azt súgja nekem megbocsátja, amit vele tettem.

A bánat felemészt és nem tehetek semmit. Csak fekszem az anyám ölébe, hátha el tudok bújni a fájdalom elől, de az belülről éget.

Kulta…

Ments meg…

-          Menj a pokolba – vágok utána egy vázát, ami a falon csattan. A düh ismét elönt, hiába szeretem Seant, az agyamra megy néha. Nem érti, hogy egy dal nem old meg semmit. Nem akar találkozni a húgommal, nem akar fél napig se józan lenni, de még fél percet se bír ki úgy, hogy ne mérgezze magát. Tudtam, hogy mit vállalok… Persze, hogy tudtam, mégis azt hittem majd más lesz egy kicsit az egész, ha a felesége leszek.

-          Tüzes kis szuka vagy – mosolyog rám Igor, az aranyfoga kivillan a szájából, amitől megborzongok. Kezdem érteni, hogy Alex miért mondta, hogy a fickó veszélyes. Az öklén nincs bőr, a testőre inge véres, nem akarom tudni kit intéztek el mielőtt idejöttek volna, de az biztos, hogy egyre gyakoribb vendégek a malibui házban.

-          Nem akarom, hogy bármibe is belerángasd – nézek rá keményen, mire a világoskék szemek elsötétednek egy pillanatra, a gyomrom pedig összeszűkül a pillantásától. Talán nem neki kéne beszólni, a végén még az én vérem is valamelyik embere ingén fog száradni.

-          Egy nő nem parancsol férfinak – sziszegi. Alig értem mit mondd, de per pillanat nem is érdekel semmi. Az agyam túlságosan el van szállva, a kokótól és attól, hogy összevesztünk Seannal már megint, aki rám akarja tukmálni a gyerekeit, nem mintha bármi bajom lenne azzal, hogy vigyáznom kell rájuk, mert igazán édesek mindketten, mégis úgy érzem, hogy nem miattam jönnek, hanem azért, hogy az apjukkal tölthessenek pár napot, de ő látszólag cseszik az egészre.

-          Ez az én házam – nézek rá mérgesen, mire a szemei elkerekednek, az ajkai pedig gúnyos mosolyra húzódnak.

-          Sean háza – jelenti ki hűvös magabiztossággal.

-          A felesége vagyok – gyújtok rá egy cigire. Valószínűleg elment az eszem, amiért egy maffiózóval vitatkozom, de már cseppet sem érdekel az egész. Végül is mit tehet? Megöl? Kit érdekel?

-          Feleségnek nincs szava. Férj dönt, férj házában – magyaráz, mire rekedten felnevetek.

-          Már nem a középkorban élünk ember – tárom szét a karjaim. – Egyenjogúság van, főleg itt Amerikában. Nem tudom nálatok, hogy megy, de te a mi vitánkba ne szólj bele – sziszegek mérgesen, mert utálom, ha idegenek próbálják beleütni az orrukat a dolgaimba. Igor egyre közelebb sétál hozzám, a szemei vészjóslóan csillognak, majd ütésre emeli a kezét, de Sean a semmiből előbukkan.

-          Meg se próbáld Igor – csattan fel mérgesen, de én még mindig csak nagyokat pislogok. Komolyan képes lett volna megütni ez a barom? Nem akarom elhinni.

-          Neveld meg a nejed Sean – sziszegi, mire a férjem, gyengéden a háta mögé húz.

-          Ha csak egy ujjal is hozzáérsz a feleségemhez megbánod Igor – sziszegi fenyegetően, én pedig úgy kapaszkodok a kezébe, mint egy fuldokló a mentőcsónakba. Mázli, hogy mégse ment el, mert ebből a fószerből bármi kitelik.

-          Csak egy nő – sziszegi az orosz.

-          De az én nőm. Hozzám tartozik, te pedig vendég vagy a házamba, szóval tisztelned kell – válik Sean hangja fenyegetővé. – Én sem emelek kezet a te feleségedre, te se tedd ezt az enyémmel. Világosan beszéltem Igor? – Kérdezi vészjósló hangon.

-          Hát hogyne barátom – bólint a férfi, de az arcán valami különös, ami cseppet sem tetszik. Lassan szedelőzködik össze, majd köszönés nélkül távozik. A levegő, ami a tüdőmben rekedt, reszketve távozik belőlem.

-          Mégis mi a szart képzeltél tündérem? – csattan fel Sean, mire összerezzenek.

-          Én csak… - kezdek bele, de leint.

-          Fogd be! Ez a pasas bárki torkát elvágja egyetlen szemrebbenés nélkül. Orosz nyakkendőt akarsz estére, mert hidd el, Igor profin köti őket, már-már a védjegyévé vált. Francba tündérke mit hittél, amikor feleselni kezdtél vele? – Ölel át óvón, mintha tényleg attól rettegne, hogy megölt volna Igor, ha nem jön vissza.

-          Nem tudom. Én csak utálom, hogy ő többet van itt, mint te – csuklik el a hangom, miközben szorosan ölelem magamhoz. Megint úgy érzem biztonságban vagyok a karjai közt, hogy ha ő tart ilyen erősen akkor semmi bajom nem eshet, még akkor sem ha sokszor seggfejként viselkedik. Érzem, hogy szeret, ahogy én is szeretem őt. Mégse leljük meg a békénk egymás mellett.

-          Nincs semmi baj, nyugodj meg. Veled vagyok és itt is maradok örökre, nem kell félned – simogatja a hátam nyugtatóan, amitől sikerül teljesen ellazulnom. – Szeretlek tündérem és amíg én élek, nem eshet bajod ígérem – csókol meg gyengéden, amibe minden csontom beleolvad.

-          Ne hagyj egyedül – kérem halkan, hozzábújva, mire felnevet, én pedig elmosolyodom. Megint gondtalan, felelőtlen, imádnivaló, olyan, mint az első percben. Ezzel varásolt el, ezzel fogott meg és talán ezzel is gyógyít meg. De ehhez még idő kell. Arról már rég lemondtam, hogy valakit Nikonál jobban szeressek, de az emléke egyszer talán majd édes lesz, nem ilyen szívszaggatóan fájdalmas és az általa okozott sebek egyszer talán majd behegednek és nem véreznek tovább. Csak remélhetem, hogy egyszer nem fog ennyire hiányozni.

-          Nem hagylak egyedül. Ne haragudj, amiért seggfej voltam – suttogja, miközben védelmezően ringat, én pedig megnyugszom teljesen a karjai közt. – Hívd fel Daisyt, hogy jöjjön ide, szívesen találkozom vele, remélhetőleg nem a seggfej apádra ütött – kacsint rám, mire elnevetem magam, aztán végigsimítok az ajkán, ami még mindig őrzi Matt nyomát. Talán nem kellett volna hagyni, hogy Sean jöjjön értem a vitánk után, tudhattam volna, hogy Matt képtelen lesz normálisan viselkedni, de az, azért vígasztal, hogy ő se úszta meg a kis balhét épen, amit kirobbantott. Seant szerencsére nem kell félteni, főleg nem egy az apához hasonló pojácától nem.

-          Boldog? – Kérdezem, miközben kifújom a füstöt, ami marja a szemem. Csak ennyit akarok tudni, hogy jól van, hogy szeretik, hogy él és boldog nélkülem, valaki mással. Semmi más nem érdekel.

-          Nélküled? – Kérdez vissza Brandon, mire elhúzom a szám. – Mi a fenét csinálsz Niko? Menj és rúgd szét a faszkalap seggét, a gyűrűiket told le a torkán, aztán hozd vissza közénk azt a kis bestiát – noszogat ő is, hogy küzdjek, hogy támadjak fel hamvaimból, mint valami elcseszett főnix és ne törődjek bele, hogy Lia másé. De ő ezt kérte tőlem. Azt kérte, hogy engedem el és hagyjam, hogy valaki más mellett megtalálja azt, amit tőlem nem kapott meg. – Kell a múzsád, nélküle dalokat se tudsz írni. Láttam a füzeted, egy nagy kalap kaki ami benne van.

-          Hagynom kell élni – túrok a hajamba fásultan. Fáradt vagyok, elpusztulok szépen lassan és senki nem fogja fel, hogy nem tehetek ez ellen semmit. El kell engednem. Nem mehetek vissza érte, nem harcolhatok megint, megesküdtem neki, hogy békén hagyom.

-          Nem tud élni nélküled, ahogy te se nélküle. Mi a fenét vársz? Hogy ő jöjjön ide és könyörögjön neked, hogy küzdj érte? A francba, abba a lányba több büszkeség szorult, mint az általam ismert elmebetegekbe együttvéve. Nem fog már utánad jönni, így is többször hajtott fejet előtted, mint ahogy azt akarta, de szerelemből megtette. Most te jössz Niko. Yvonne vissza fog menni, neked pedig vele kéne menned és velem. Los Angelesbe lesz némi dolgom, mondhatjuk, hogy csak engem kísérsz. Nem ígérted meg neki, hogy soha nem teszed be abba a kibaszott városba a lábad és ő is tudja, hogy elkerülhetetlen, hogy oda menj. Úgy alakítjuk majd, mintha véletlenül találkoznátok – kezd bele lelkesen, de leintem és eldőlök a kanapén, miután elnyomtam a csikkem. Megmozdulni sincs kedvem. Olyan csábító a terve, de nem tehetem. Nem mozdulhatok el erről az átkozott kanapéról, hogy megint tönkretegyem az életét. Nem szabad, még akkor se ha ezt akarom. Visszakapni, bántani sebezni, szeretni, a tenyeremen hordani és a pokolba lökni minden éjjel, hogy aztán újra kihúzzam onnan és kezdődjön ez a szerelemnek nevezett harc elölről, minden reggel, mikor felbukkan a Nap a horizonton.

-          Fejezd be és menj vissza Los Angelesbe Yvvel. Én maradok – csukom le a szemeim, mert megint szédülök. A fájdalom már a részemmé vált, alvás közben pedig nem érzem, de olyan nehéz aludni, mikor már sehol sem érzem a házban az illatát. Az ébredés pedig minden alkalommal rettenetes, hisz ha sikerül is elaludnom, mindig azt álmodom, hogy velem van. Hallom a nevetését, látom azokat a gyönyörű zöldeskék színű szemeit, a hosszú szőke haját, a mosolyát. Szinte érzem, hogy hozzám simul, a teste melege minden éjjel új életet lehel belém, de mikor kinyitom a szemem, nincs semmi csak a hideg lepedő körülöttem, amibe pedig állandóan belehalok.

-          Miért? – Ráz meg, visszahozva így a valóságba, ugyanis a fáradtságtól, a rengeteg alkoholtól már ébren is hallucinálok.

-          Megígértem, hogy hagyom élni – nézek rá, de a kép elúszik a szemem előtt. Nem vagyok jól és ezt már nem csak képzelem. Fizikailag sem érzem már magam jól nélküle. A hiánya tényleg felemészti a testem, még akkor is, ha ezt senki nem hiszi el nekem.

-          Nélküled nem él, csak vegetál. Fogd már fel a kurva életbe – ültet fel, majd durván megint megráz, amitől felfordul a gyomrom és öklendezni kezdek, de mivel napok óta nem ettem megint semmit, nincs ami távozzon belőlem. – Baszd meg Niko, mindjárt elájulsz – pofozgat finoman, de tényleg annyira szédülök, hogy fel se fogom, hogy mondanom kéne valamit. – Bassza meg – dönt neki a háttámlának, majd elrohan és egy üveg limonádéval tér vissza, amivel megitat, de csak azt éri el, hogy most már a fejem is zúg a túlcukrozott löttytől vagy valami mástól. – Niko, enned kell, gyere – nyúl a hónam alá, majd elvisz egy székig és valamit kotyvasztani kezd. – Gyerünk fogd meg a villát – adja a hideg fémet a kezembe, de semmit nem látok, minden sötétbe borult. Nem kívánom az ételt, nem akarok egy falatot se lenyelni, mégis tudom, hogy muszáj, mert a végén még kórházba visz, ami végképp nem hiányzik. Az élet lassan tér vissza belém a rántottától és a kenyértől, na meg a kávétól. A látásom is szépen lassan kiélesedik újra, először csak az alakokat veszem ki, majd a szürke képből, hirtelen fekete fehér, aztán újra színes és éles lesz. A testem persze továbbra is remeg, mint a nyárfalevél, Brandon pedig aggódva pislog rám. – Mikor ettél utoljára? – Tol elém egy üveg vizet, de vodkát kívánok inkább, így felállok és remegő térdekkel a hűtőmhöz megyek, hogy inkább alkoholt jutassak a szervezetembe, mielőtt még kijózanodok és a kín, annyira elviselhetetlenné nem válik, hogy belebolondulok. – Na azt most felejtsd el – tépi ki az üveget a kezemből, majd mire bármit is reagálhatnék a mosogatóba dobja a vodkásüveget, ami ripityára törik, az életmentő ital, pedig a lefolyóba csurog. Kettőt pislogni sincs időm, a hűtőbe felhalmozott összes többi ital is csúfos véget ér.

-          Elment az eszed? – Lököm neki a falnak ingerülten. – Most kibaszottul el kell mennem vásárolni te faszfej – kiabálok vele.

-          Niko állj le. Most – néz rám mérgesen, de az én dühöm ezerszer nagyobb. Elvégre kiöntötte a piámat, ami képes legalább elviselhető szinten tartani annak a lánynak a hiányát, aki miatt éltem. Már ezt se hagyják meg nekem? Akkor aztán tényleg felköthetem magam az első gerendára…

-          Takarodj a pokolba, te szemét faszfej – üvöltök vele magamból kikelve, miközben a pólója nyakánál fogva megrázom, mire pedig egyet is pislanthatnék, az ökle az állammal találkozik, bennem pedig annyi erő sincs, hogy megálljak, felnyalom a konyhakövet háttal, mint valami ócska rongy.

-          Anya? – Kerekednek el a szemeim, mikor az anyám könnyed léptekkel, kecsesen, akár egy királynő besétál a házunkba.

-          Szia – mosolyog rám, majd széttárja a karjait, amibe nevetve csapódok bele, aztán hirtelen el is komorulok.

-          Azért jöttél, hogy lebassz igaz? – Nézek rá kérdőn, mire elneveti magát.

-          Megérdemelnéd úgy érzed? – Húzza fel kérdőn az egyik szemöldökét, de nem tűnik dühösnek, ami meglep. – Szerintem igen, amiért nem hívtad meg a saját anyád az esküvődre, de nem, nem ezért jöttem – ingatja somolyogva a fejét, mire Daisy is felbukkan. – Szia – köszön neki is, mire a húgom elmosolyodik. Valahogy mindig úgy érzem tart az anyámtól, annak ellenére is, hogy mindig kedvesen bánik vele.

-          Szia – köszön Daisy is halkan.

-          Szóval hol keveredett el a meghívóm? – Néz rám anyu kérdőn, mire nagyot sóhajtok.

-          Sajnálom, de hirtelen jött az ötlet, nem volt időm meghívó küldeni senkinek – hajtom le a fejem akár egy kislány, aki rossz fát tett a tűzre.

-          Megbántad? – Kérdezi halkan, mire megcsóválom a fejem.

-          Nem – mosolyodok el. Sean ad valamit, amit Niko nem. Bár az is igaz, hogy nem vagyok szerelmes csak szeretem, de talán pont ezért nem tudom megbánni, hogy hozzá mentem. Talán pont ezért működik, mert kölcsönösen szeretjük és elfogadjuk egymást. Persze ettől még vitázunk, de mégis ezerszer nyugodtabb vele minden, mint Niko mellett volt.

-          Akkor megbocsátok, de csak akkor, ha bemutatod a vejem – ölel meg nevetve, mire megkönnyebbülten fújom ki a levegőt. Még egy ember, aki nem gyűlöl, mert férjhez mentem.

-          Amúgy honnan tudsz róla? – Kérdezem halkan, miközben intek Daisynek a fejemmel, hogy nyugodtan jöjjön utánunk, anyu nem fogja megenni és cseppet sem zavar.

-          Matt hívott. Ki van akadva teljesen. És ezért is, mert te itt vagy – borzolja össze anyu a húgom haját, én pedig megint elcsodálkozok azon, hogy mennyire erős. Hisz Daisy nem az ő lánya, de az a férfi az apja, akibe talán a mai napig szerelmes. Mikor lefeküdt Matt egy másik nővel, még talán volt remény a számukra. Persze nem így alakult, de attól függetlenül, most valószínűleg az anyámmal, az apám utána következő első futó kalandjának következménye áll, ő mégse tűnik szomorúnak, vagy mérgesnek.

-          Anya is haragszik – motyogja Daisy, aki úgy tűnik anyuval ellentétben igenis zavarban van. Tény és való, hogy a helyzet elég faramuci, de nincs mit tenni. Matt ezt is elintézte….

-          Csak félt. Ez az anyukák dolga többnyire, bár engem ne kérdezz, elég szarul neveltem a saját lányaim – nevet fel, mire megforgatom a szemeim.

-          Hülyeség. Tök jó anyuka, bár az igaz, hogy nem tipikus, de hozzáment a faszfej apánkhoz, ami tökéletesen bizonyítja, hogy szegény nem beszámítható, Matt mellett pedig még a maradék józan eszét is elvesztette – nevetek fel, miközben kávét főzök.

-          Hé, kisasszony vigyázz a szádra – fedd meg gyengéden, majd összeborzolja a hajam.

-          Tudod, hogy szeretlek – puszilom arcon. Daisy minket néz és mosolyog, anyu a magassarkúba bújtatott lábait lóbálja a pultnál, aztán fecsegni kezd és pletykálni. Ki kivel feküdt össze, ki kit csalt meg, ki válik, hol lesz gyerek, olyan, mintha mindent tudna mindenkiről, minket viszont leköt és megnevettet a sztorijaival.

-          Tudsz valamit Jenről? – Néz rám anya kérdőn, mire felhorkantok.

-          Ugyanolyan elkényeztetett, hülye, hisztis picsa, mint volt – vonok vállat. – Nem beszélünk – teszem hozzá.

-          Velem se áll szóba – túr a göndör tincsei közé és nagyon úgy tűnik, mintha valami nagyon nyomasztaná.

-          Matt lánya – fintorgok, mire anya felnevet.

-          Pont, mint te vagy Daisy. Bár tény, hogy a nővéred kicsit sznob – mosolyodik el.

-          Tündérke, hol vagy? – Hallom meg Sean hangját, aki korán reggel eltűnt a stúdióba. Anya izgatottan fészkelődni kezd, Daisy már este túlesett a bemutatkozáson. Akkor nem voltam ideges, de most mégis az anyukámnak készülök bemutatni a férjem. Bár tudom, hogy régebben egyszer kétszer találkoztak már, mégis tartok tőle.

-          Konyha – kiáltom el magam, mert tudom, hogy ezt ha akarom akkor se úszom meg. Sean hirtelen bukkan fel, a bakancsa nyikorog a kövön, a bőrkabátja hanyagul lóg a karján, a napszemüveg a homlokán pihen, mosolyogva lép be, szerencsére nincs beállva, mint a gerely, viszont ahogy meglátja az anyám megtorpan.

-          Öhm, nem tudtam, hogy lesz még egy vendégünk – néz rám zavartan, mire mellé lépkedek és megfogom a kezét. Érzem, hogy nem lesz baj, de azt akarom, hogy ő se pánikoljon be, mert itt van az anyám.

-          Én se. Anya, ő it Sean, Sean ő pedig Suzanne az anyukám – mutatom be őket kicsit bénán egymásnak, mert nem sűrűn csináltam még ilyet, de most muszáj.

-          Találkoztunk már – fognak kezet, majd megölelik egymást, mintha régi jóbarátok lennének.

-          Elrabolom egy kicsit a férjed – karol bele anyu majd kihúzza Seant a konyhából, bennem pedig megfagy a vér és csak remélni merem, hogy nem most fenyegeti meg halálosan. Nem akarok elválni, jól érzem magam, még akkor is, ha nem szerelemből mentem férjhez, hanem a biztonságérzet miatt, ami mellette mindig ural.

-          Szerinted kioktatja? – Súgja Daisy a fülembe, mire elnevetem magam, aztán elgondolkodva nézek utánuk.

-          Fogalmam sincs – csóválom meg a fejem.

-          Ha Sean elmondja neked, mit mondott neki Suz, akkor tovább adod? – Suttogja vigyorogva.

-          Abban biztos lehetsz – pacsizok le vele, majd egyszerre nevetünk fel, mintha együtt nőttünk volna fel. Ha semmi más nem is, de ez jól alakul. Van végre egy olyan testvérem, amilyet mindig is akartam.

-          Várjatok, várjatok meg – vágok át a terminálon. Fogalmam sincs mi ütött belém, de reggel arra ébredtem, hogy vagy felkötöm magam vagy megpróbálom még egyszer.

-          Niko? – Néz rám Yv hitetlenkedve, Brandon arcán viszont egy széles és elégedett vigyor terül el, majd a levegőbe boxol.

-          Tudtam, hogy nem adod fel – ugrik a nyakamba, mire majdnem lehányom, hisz az alkohol még mindig nem tisztult ki belőlem és közel sem vagyok jól, mégis úgy döntök, hogy ideje valamit kezdeni magammal, ahelyett, hogy fekszem a kanapén, bűzlök, vedelek és hiányolom a nőt, akit szeretek.

-          Igazad volt – suttogom a barátom fülébe, aki hátba vereget.

-          Mint mindig haver – kuncog, mire megforgatom a szemeim, aztán Yv elé lépek, aki még mindig kissé értetlenül mered rám.

-          Mi a fenét csinálsz? – Kérdezi halkan.

-          Őszintén? – Túrok a hajamba zavartan. – Fogalmam sincs – csóválom meg a fejem, frusztráltan nevetgélve.

-          Az jó – bólogat elgondolkodva, mire a vállára teszem a tenyerem és mélyen a szemébe nézek.

-          Segítened kell, mert tényleg nem tudom mi lesz, ha leszáll a gépünk Los Angelesbe. Lehet, hogy az első járattal vissza akarok majd jönni, de neked seggbe kell akkor rúgnod – sóhajtok nagyot. A tüdőm szúr, a gyomrom fáj, erőtlen és gyenge vagyok, de egyszerűen meg kell adnom magunknak az utolsó utáni esélyt. Nélküle nem lehetek boldog és remélem ő is belátja, hogy semmi sem tudja elfeledtetni a szerelmünk vele. Bízom benne, hogy én is legalább annyira hiányzom neki, mint ő nekem. Persze nem akarom, hogy szenvedjen, egyszerűen csak… Fogalmam sincs mit akarok.

-          Visszaszerzed nekünk? – Húzza fel Yv kérdőn az egyik szemöldökét, mire elmosolyodom.

-          Igyekszem – bólintok bizonytalanul, mert nem tudom van-e még egyáltalán reális esélyem arra, hogy visszakapjam.

-          Nem hisztizel, ha elsőre nem jön össze és nem rohansz haza azonnal, ha kosarat kapsz? – Kíváncsiskodik, mire nagy levegőt veszek.

-          Ígérem.

-          Megesküszöl az életedre, hogy soha, de soha, de soha többé nem bántod meg ha az az idióta picsa megbocsát neked megint?

-          Esküszöm – bólintok.

-          Esküszöl arra is, hogy a tenyereden hordod, hogy minden kívánságát lesed, hogy nem csalod meg és szeretni fogod míg meg nem halsz? – Néz rám kérdőn.

-          Már tudom ki fog minket összeesketni – nevetek fel, de egy szúrós pillantást kapok cserébe. – Esküszöm, ha segítesz mindent megteszek.

-          Sokat kell még tanulnod Liáról Koskinen – mosolyodik el végül a szőkeség, mire megkönnyebbülten fújom ki a levegőt.

-          Oktathatsz a repülőn – ölelem át. – Köszönöm.

-          Ne okozz csalódást, mert szét fogom rúgni a segged – fenyeget meg, de csak bólogatni tudok.

Út közben rengeteget beszélgetünk, terveket szövünk, de rendre elkalandozom. Minden Lián múlik. Minden rajta áll vagy bukik. A boldogságom, az életem, az egész világom. Ha elküld a pokolba, ami valljuk be teljesen érthető lenne, belegyalogolok az óceánba és véget vetek ennek a nyomorult életnek, amit nélküle nem érdemes élnem, ha viszont megbocsát…. Nem ebbe még bele se merek gondolni. Amúgy is túl kicsi az esély rá. Férjnél van, bántottam, ráadásul nem is egyszer, nem tudok neki a szerelmemen kívül semmit adni, hisz csak egy pasas vagyok, aki még azt se tudja könnyedén kifejezni, hogy mit érez.

A napfény elvakít, a tudat, hogy ismét egy városban vagyunk, lebénít. Pánikolni kezdek, nem tudom mi lesz, mert bármi is lesz a válasza az végleges lesz. Ha elküld, nincs tovább. Talán vissza kéne fordulni Helsinkibe, elbújni megint a toronyba és az édes bizonytalanságot választani, hisz a négy fal közt ülve még legalább annyi reményem maradt, hogy egyszer bekopog és azt mondja nem élhet nélkülem.

Brandon szerencsére észnél van, elkapja a karom és taxiba tuszkol, mielőtt elmenekülnék.