133. Váltás

„Szerelmes vagyok, és ez mindenem, akár helyes, akár nem, és neki én vagyok minden. Szeretem. Egyek vagyunk, nem lehet mit tenni, semmit sem tehetek, csak ölelni őt örökké. Vele akarok lenni ma, holnap és egész életemben. Amikor a szerelem ilyen erős, ott nincs helyes vagy helytelen. A szerelem egész életedre szól.”

-          Fulladj meg – csapom be az ajtót, majd elrohanok, miközben úgy érzem fel tudnék robbanni, olyan dühös vagyok. Nem értem miért nem akar támogatni abban, hogy megvegyem a kiadót. Nem lesz tőle kevésbé férfi, ha névlegesen én leszek a főnöke, hisz eszem ágában sincs ugráltatni vagy beleszólni abba, hogy mit csináljon. Bent nem is kell találkoznunk, ő mégis úgy viselkedik, mintha basáskodni akarnék fölötte. Persze tudtam, hogy nem lesz könnyű vele élni és ez a hónapok alatt be is bizonyosodott, mégse csinálnám másképp, akkor sem, ha most épp olyan mérges vagyok, hogy ki tudnám tépni a gégéjét, puszta szerelemből. Mégis ahányszor lenézek a gyűrűsujjamra, elmosolyodok, hisz eszembe jut mit ígértünk egymásnak és azt is tudom, hogy hiába nem értünk egyet, amikor hazamegyek, majd mindketten meg fogunk békélni, este pedig ugyanúgy fog ölelni, mint mindig. Legalábbis remélem. Ugyanis most már csak azért is megveszem a kiadót. Niko majd biztos azt mondja, hogy dacból, pedig sokkal inkább azért, mert elegem van abból, hogy nem csinálok már megint semmit csak őt várom haza vagy a stúdióban lézengek céltalanul. Egyszerűen kezd megőrjíteni a semmittevés. Most már otthonoson mozgok az utcákon, nem tévedek el és a kávézóban is régi ismerősként köszöntenek. Albert egy sarokban ül, mosolyogva ad két puszit, majd az aktatáskájából egy rakat papírt vesz elő.

-          Biztos ezt akarod Lia? – Néz rám kérdőn. – Átnézettem a könyvelést, elég veszteséges mostanában a kiadó, lehet, hogy mindened elveszíted ha így megy tovább – int óva már nem is tudom hányadszor, én viszont magabiztos vagyok.

-          Hol kell aláírnom? – nézek rá kérdőn, mire nagyot sóhajtva bök arra a helyre, ahonnan már csak a szignóm hiányzik, hogy én legyek a tulajdonos. Nem habozok, semmi értelme nem lenne, tudom mit akarok és nem érdekel az se, ha senki nem támogat a tervemben. Albert nagyot sóhajt, alig láthatóan megcsóválja a fejét, aztán elteszi az összes iratot, hogy aztán újabbakat vegyen elő. – Ezek a válási papírok. Sean már aláírta őket, bár továbbra is tartja az ajánlatát miszerint havonta fizet neked egy bizonyos összeget – ad át egy hatalmas mappát, nekem meg görcsbe rándul a gyomrom. Tételesen minden ingóságunk fel van sorolva, mintha a házasságunk csak tárgyakból állt volna, pedig soha semelyikünket nem érdekelte a pénz. Szerettük egymást a magunk módján és most véget fog érni az egész. – Küldött egy levelet is – nyújt át az ügyvédem egy borítékot is.

-          Találkoztál vele? – Nézek rá kérdőn. Hiába minden, mindig az életem része lesz akkor is ha csak teljesen beállva mentem hozzá Vegasban. Akartam, hogy működjön ez az egész köztünk, még akkor is, ha a lelkem mélyén tudtam, hogy nem fog. Nem egymáshoz tartozunk. Nekem itt a helyem Nikoval, neki pedig talán a pokolban, ahol biztos, hogy ő lenne az úr és a kénköves pokol legmélyebb bugyrában lubickolhatna a heroinba.

-          Igen – bólint.

-          Jól van? – nyelek nagyot, miközben az iratokat figyelem. Egy nagy rakás papíron maradna csak nyoma annak amit átéltünk? Ez jelentené a végét a történetünknek?

-          Nem kell aggódnod miatta, éli az életét, mintha mi sem történt volna – bólint lassan én meg elmosolyodom. Nem Sean lenne, ha búslakodna. Megnyugtat, hogy nem változott meg, hogy még én se voltam képes más útra terelni. – Nézd át a papírokat, holnap pedig elmegyek értük rendben? – Néz rám kérdőn, mire egy bólintással felelek. Kissé kótyagosan szedem össze a cuccaim és megyek haza. Csak át akarom Nikot ölelni és megmondani neki, hogy mennyire szeretem.

Persze nincs otthon, valószínűleg elrohant valamerre miután összevesztünk.

Lassan olvasom el a papírokat, majd Sean levelét. Megmosolyogtat minden sora, de mikor a végére érek mégis eltörik a mécses. Furcsa az egész, nem értem miért vagyok szomorú, hisz békésen válunk el, nincs se bennem, se benne harag, a legjobb döntést hoztam meg azzal, hogy elhagytam, hisz sosem voltam még boldogabb, még akkor se ha minden kis baromságon képesek vagyunk összeveszni az én gyönyörű macskaszeműmmel.

Már csak alá kell írnom és hivatalosan is elvált nő leszek, mégis remeg a kezem és nem tudom megtenni. Fáj, hogy így ért véget, fáj, hogy nem tudja mennyire hálás vagyok neki és mennyire dühös is, amiért egyenesen a halálba robog. Fáj, hogy nem érti mennyire másképp is lehetne és, hogy ő talán sosem kapja vissza szerelmét, pedig ha lemondana a másik nagy ő-jéről biztos vagyok benne, hogy Karen tárt karokkal fogadná vissza és együtt nevelhetnék a gyerekeiket, akik megérdemelnék, hogy az apjuk életében ők legyenek az elsők.

Lassan lépkedek fel a pincéből, miután úgy éreztem sikerült teljesen kidühöngenem magam. Tudom, hogy egy oltári nagy fasz vagyok, amiért ilyen baromságokon veszekszem vele és ahelyett, hogy támogatnám dúlok-fúlok, mint egy durcás gyerek, de mégis zavar, hogy a főnököm lesz. Gyerekes és hülye vagyok. Ideje belátnom, hogy teljesen lényegtelen az egész, lehet, hogy odabent papíron ő a felettesem, de itthon én tartom kézben a dolgokat és ez így is fog maradni.

Csak remélem, hogy most már itthon van és nem is kell ebben csalódnom, mégis megijeszt, mikor meglátom a konyhaasztalnál némán pityeregni.

-          Kulta – lépek mögé, majd nagyon óvatosan átölelem a derekát, miközben az előtte heverő papírokra nézek. – Miért sírsz? – kérdezem halkan, a fülébe duruzsolva, mikor meglátom, hogy egy Seantól származó levél sarkát gyűrögeti az egyik kezével, míg a másikkal a tollat szorongatja a válási papírjaik felett. Nem tudok nem mosolyogni azon, hogy vége van köztük hivatalosan is mindennek. Innentől tényleg az enyém és csak az enyém. Se papíron, se semmilyen módon nem tartozik más férfihoz. Aztán rájövök arra is, hogy Lia aláírása még hiányzik az iratokról, eddig csak Sean firkálta alá őket, elengedve ezzel a nőt, aki hozzám tartozik. Kisebbfajta diadallal tölt el, hogy legyőztem, hogy amit mindketten akartunk, végül az enyém lett. Én nyertem. Vagy talán mégse… - Miért nem írod alá? – Kérdezem halkan. Nem akarok dühös lenni, de valami furcsa érzés belém hasít. Örömtáncot kéne lejtenie, amiért megszabadul attól a seggfejtől, erre itt sírdogál és ahelyett, hogy rávésné a nevét a papírokra habozik. Sehogy se tetszik ez nekem. Ki kellett volna a válási iratokat tépnie az ügyvéd kezéből és gondolkodás nélkül véget kellett volna vetnie a házasságának, ami nem is házasság, mert ő az én feleségem igazából.

-          Nem tudom – szipogja halkan, majd letörli a könnyeit és kissé zavartan néz rám.

-          Mit nem tudsz? – kérdezem kissé ingerülten, mert ezt a nem tudomot a lehető legrosszabbul tudom csak értelmezni. – Nem tudod, hogy jó döntést hoztál-e? Nem tudod, hogy velem akarsz-e maradni? Nem tudod, hogy el akarsz válni? Mégis mit nem tudsz? - robbanok fel hirtelen és önkéntelenül kiabálni kezdek vele.

-          Ne üvölts – szól rám halkan.

-          Ha üvölteni van kedvem kibaszottul üvölteni fogok – kiabálok tovább. – Írd alá – tolom elé a papírokat.

-          Kurvára nem vagyok a beosztottad – sziszegi. – Ne utasítgass.

-          Kurvára a menyasszonyom vagy, de addig nem vehetlek el, amíg alá nem írtad ezeket itt – nézek rá dühösen. Igazából félek. félek, hogy most gondolja meg magát, mikor már annyira megszoktam, hogy itt van, hogy velem kel és fekszik, hogy gondoskodik rólam, hogy fogja a kezem az utcán és boldoggá tesz.

-          Nem vagyok a menyasszonyod, nem kérted meg a kezem – néz rám nagyokat pislogva.

-          Van egy gyűrű az ujjadon, a menyasszonyom vagy, sőt a feleségem, nem is menyasszonyom – üvöltök tovább, mert komolyan elfog a rettegés. Nem élném túl ha most elhagyna.

-          Niko, ne legyél egy hülye fasz – szól rám. - Szeretlek, csak nem könnyű elválni valakitől, akivel komolyan gondoltad, hogy le tudnád élni az életed érted? Hittem benne és ott volt a legrosszabb napjaimon. Te se akartad elhagyni Leenat – vesz mély levegőt, én pedig kicsit megnyugszom. Elég annyit mondania, hogy szeret és máris nem érdekel semmi más.

-          Oké, értem, de túl kell ezen esned. Fájni fog, de le kell tépni a ragtapaszt a sebről egy idő után – karolom át és még én is meglepődök, hogy fél másodperc alatt mennyire vissza tudta hűteni egyetlen szavával az agyvizem.

-          Olyan hülye vagy néha – bújik a mellkasomhoz. – Hogy gondolhatod, hogy nem téged akarlak? – Sóhajt fel, mire elmosolyodom.

-          Túl sok szaron mentünk át és néha még mindig bennem van a félsz, hogy elhagysz valaki jobbért – vallom be halkan.

Szemforgatva nézek fel rá, majd csókolom meg, hogy tudja ő az egyetlen a számomra.

-          Bolond – kuncogok fel. – Tudhatnád már, hogy annak ellenére mekkora egy ökör vagy, te vagy a legeslegjobb nekem. Senki, de senki nem érhet fel hozzád – simogatom a derekát finoman.

-          Akkor miért habozol? – Kérdezi halkan.

-          Nem habozok, csak nehéz. Szerettem őt Niko, nem úgy, mint téged, úgy soha senkit nem tudnék szeretni, de hozzámentem és ez nagyon sok mindent jelentett. Furcsa, hogy egy aláírással az egész semmibe vész. Nem akartam elvált nő lenni, pedig talán valahol már akkor tudtam, hogy ez lesz a vége, mikor a felesége lettem. De neked ettől nem kell tartanod oké? – Nézek bele a szemeibe, ami rossz ötletnek bizonyul ismét. Még most is elolvadok tőle, a gyomrom bizsereg és totálisan elfelejtek mindent. Hipnotizál, mint mindig. Pedig azt hittem ennyi idő után már nem fog tudni elvarázsolni. Tévedtem… Nagyon nagyot tévedtem.

-          És mi van a kiadóval? – tereli el a témát, mire hatalmas vigyor terül el az arcomon.

-          Megvettem – nyújtok nyelvet rá, mire morogni kezd. – Ha tovább durcázol megvonom a béred – fenyegetem meg játékosan.

-          Akkor én meg szerződést bontok – von vállat. – Csődbe mész nélkülem – csillannak fel a szemei gonoszul. – Hoppá-hoppá, nem is olyan rossz ötlet, hogy megvetted a kiadót. Tudlak mivel zsarolni, ha rossz vagy – rángatja meg a szemöldökét viccesen.

-          Sosem vagyok rossz  pislogok rá ártatlanul, majd nagy levegőt veszek és aláírom a válási papírokat. Itt az ideje teljesen az új életemre koncentrálni. Nikoból az előbbi kis monológ ellenére is egy megkönnyebbült sóhaj szakad fel, majd könnyedén a karjába kap és az emeletre cipel.

Hajnalban valamiért felriadok, de ahogy találkozik a pillantásom az övével, azonnal megnyugszom.

-          Miért nem alszol? – Motyogom álmosan a nyakába, mire finoman simogatni kezdi a karom.

-          Gyere hozzám feleségül – jelenti ki határozottan, mire kipattannak a szemim.

-          Hogy mi? – Nézek fel rá értetlenül.

-          Gyere hozzám feleségül még a héten. Ezen gondolkodtam egész éjjel – gördül fölém, majd a hajamba túr és egy puszit nyom a számra. – El akarlak venni, most, hogy elváltál azért, hogy mindenki tudja csak és kizárólag az enyém vagy – néz nagyon komolyan a szemembe.

-          Még meg se száradt a tinta a válási papírjaimon – motyogom döbbenten.

-          Nem érdekel. Veled akarom leélni az életem, azt akarom, hogy a feleségem legyél és kész – jelenti ki ellentmondást nem tűrően. Ki nem állhatom, amikor ilyen. Egyszerűen a fejébe vesz valamit és addig nem hajlandó tágítani, amíg meg nem kapja amit akar. Képtelenség meggyőzni ész érvekkel vagy bármi mással. Nincs kedvem hajnalok hajnalán veszekedni vele, de tudom, hogy elkerülhetetlen lesz.

-          Hozzád megyek, mondjuk egy év múlva – mosolyogok rá, hátha megúszom a vitát.

-          Nem – csóválja meg a fejét. – A héten – közli újra erőszakosan.

-          Niko, kérlek ne csináld ezt. Utálom amikor parancsolgatsz – túrok a hajamba fél kézzel, míg a másikkal a derekát simogatom, mert tudom, hogy lassan, de biztosan fel fogja húzni magát azon, hogy nemet mondok erre az őrültségre.

-          Ez nem parancs, egyszerűen csak közöltem, hogy mit akarok – simít végig az orra hegyével az állam vonalán, mert tudja, hogy ettől teljesen elfelejtek gondolkodni. De most erősnek kell lennem. – Legyél a feleségem – suttog a fülembe, amitől kiráz a hideg.

-          Nem ér befolyásolni – lököm le magamról, mert ha tovább csinálja ezt tuti, hogy a következő órában már az anyakönyvvezető előtt fogok állni és vakon teljesítem minden kérését. Meg kell tanulnom ellenállni neki valahogy, mert különben arra is rá fog tudni venni egy idő után, amit abszolút nem is akarok.

-          Szerelemben, háborúban mindent szabad – kapok utána, mielőtt még egy centire távolodna tőlem. Egész éjjel néztem ahogy alszik a mellkasomon meztelenül. Birtokolni akarom és kész. Nincs vita és nem is engedek. Ha kell a hajánál fogva húzom el egy akárkihez, aki összead minket.

-          Niko, nem – próbál meg újra kiszabadulni a karomból, de nem engedem.

-          De igen – erőszakoskodom tovább.

-          Ez hülyeség. csak azért akarsz most azonnal elvenni, mert félsz, hogy elhagylak. De nem hagylak el fogd már fel – néz a szemembe.

-          Nem is hagynám, hogy elhagyj. Hozzám kell jönnöd – suttogom határozottan.

-          Erőszakos vagy – morog halkan, mire vállat vonok.

-          Talán igazad van, de nem ez a lényeg – fogom le, hogy ne mocorogjon tovább.

-          Biztos, hogy igazam van. Miért nem jó ez így, ahogy most van? – Kérdezi, majd szép lassan abbahagyja a ficánkolást.

-          Mert túl jó nő vagy ahhoz, hogy megengedjem azt a luxust, hogy szabad nőként élj mellettem. Amíg nem vagy a nejem addig szabad préda vagy a férfiak szemében akkor is ha velem élsz – csókolok a nyakába.

-          Fejezd be – nyög fel halkan, én pedig érzem, hogy nyeregben vagyok.

-          Ha hozzám jössz még a héten – kezdek el alkudozni.

-          Nem – sóhajt nagyot, mikor a kulcscsontját kezdem harapdálni.

-          De igen. Nem tudom mennyire tűnt fel, de nem kérdeztelek, hanem kijelentettem, hogy a feleségem leszel – mosolygok rá.

-          Niko, elég – szól rám figyelmeztetően. – Túl messzire mész most.

-          Nem érdekel. Tudhatnád már, hogy nem éri meg küzdeni velem. Mindig megkapom amit akarok – suttogok tovább.

-          Akkor kezdj el hozzászokni a gondolathoz, hogy én nem vagyok az a fajta nő, aki bármibe belemegy, mert te azt mondod és kész. Nem akarok még hozzád menni. Most váltam el, szeretlek, élvezni akarom, hogy együtt élünk és ennyi. Később persze szívesen leszek a feleséged, de ennek nem most van itt az ideje – csóválja a fejét.

-          Mikor máskor lenne itt az ideje? Ezer éve ismerjük egymást, szerelmes vagy belém, én is beléd, nincs oka annak, hogy várjunk. Nem mindegy, hogy a héten házasodunk-e össze vagy egy év múlva? – Nézek rá kérdőn, mert ki nem állhatom, amikor nemet mondd nekem.

-          Nekem nem, de ezek szerint neked igen, szóval várunk – csap le azonnal, mire elnevetem magam.

-          Sosem tudtam semmire várni. Tudhatnád már – mosolygok rá.

-          Hát pedig most kénytelen leszel türelmet tanúsítani – szól rám.

-          Nem – jelentem ki, majd felülök és a laptopért nyúlok. – Itt lesz az esküvőnk – bökök egy oldalra, amit már ezer éve kinéztem, hisz a régi terveinkben is pont egy ilyen mesebeli helyen akartuk kimondani az igent. – Van egy tó, ott veszlek el – mutogatom neki a képeket. – Az étteremben pedig elég jól főznek. Holnap elmegyünk gyűrűt meg ruhát venni, míg te telefonálsz a családodnak, hogy repüljenek ide mondjuk szombatra, addig én intézem az anyakönyvvezetőt és kész is vagyunk – csapom össze a tenyereim.

-          Niko, nem – néz rám kissé dühösen. – Egyszer már volt egy összecsapott esküvőm és az eredménye az egésznek, hogy a válási papírok ott vannak a konyhaasztalon – csóválja meg a fejét. – Nem fogok ezen veszekedni veled. Nem megyek hozzád most még. Nincs okunk kapkodni és nem is fogunk, fogadd el és kész – nyúl egy cigi után.

-          Ez nem kapkodás. Két éve megterveztük fejben az egészet, most csak átvisszük gyakorlatba – nézek rá értetlenül, mert gőzöm sincs miért áll ellent. Elvégre tök mindegy, így is a feleségem, egy papír és egy gyűrű ezen nem változtat már semmit igazán, csak annyit, hogy mindenkinek jogosan törhetem el a nyakát, aki le akarja csapni a kezemről.

Hirtelen úgy érzem nem kapok levegőt, ez az egész, mintha rátelepedne a mellkasomra és meg akarna fullasztani. Tudom, hogy szeret, ahogy én is őt, de nem értem miért akar kapkodni, mintha közelegne a világ vége.

-          Niko ennek súlya van – suttogom, hátha sikerül jobb belátásra térítenem.

-          Tisztában vagyok vele – csúszik a hátam mögé, majd átölel és elcsaklizza a cigim az ujjaim közül.

-          Nem fogok megint elválni – jelentem ki mire halkan felnevet, amibe beleborzongok.

-          Nem fogunk elválni, soha többé nem szabadulsz – csókol finoman a nyakamba, majd visszaadja a cigim, amibe most én szívok bele mélyen.

-          Nem vagyok kész egy újabb házasságra. Sajnálom, de ez még korai nekem. Veled akarok lenni örökké, de kicsit meg is akarom gyászolni azt ami véget ért. Amúgy se biztos, hogy működünk együtt hosszútávon – döntöm a fejem a vállára, mert a közelsége valahogy mindig megnyugtat még akkor is, ha épp egy erőszakos seggfej.

-          Működünk – bizonygatja tovább az igazát, mire elmosolyodom.

-          Megvettem a kiadót, a főnököd leszek, fogalmunk sincs, hogy kezeled majd ezt vagy én hányszor akarom kitörni majd a nyakad, amiért tutira megnehezíted majd a dolgom. Még most is utálod, hogy a borotvahabod tíz centivel arrébb lett költöztetve és a helyén a hidratálókrémem van, a kávéd ki nem állhatom továbbra is és napjában vagy tízszer üvöltözünk egymással valami baromság miatt. Valljuk be nem ideális és nem békés a kapcsolatunk – kuncogok fel, ahogy visszagondolok arra, hogy talán ideje lenne új tányérkészletet venni, hisz épp tegnap halt a legtöbb kínhalált a kezeink között. Pedig csak azt akartam elérni, hogy ne egy újabb edényt vegyen elő, ha enni akar hanem öblítse el, ami a kezében van.

-          Szeretlek és csak ez számít. Majd összeszokunk és a kávém is meg fogod szeretni – suttog tovább, mert tudja, hogy ezzel az őrületbe tud kergetni bármikor.

-          Azt a förmedvényt tutira nem szeretem meg – ingatom a fejem és kezdek fellélegezni, mert úgy érzem megúszom a vérre menő veszekedést.

-          De igen, mert nagyon finom kávét főzök – húz szorosabban a karjába, majd felsóhajt. – Nem tudom mi lesz Kulta, csak azt tudom, hogy el akarlak venni, hogy úgy mutathassalak be innentől kezdve mindenkinek, hogy a feleségem. Öreg vagyok, családot akarok és mindezt veled akarom. Nem érdekel a sok trutyi amivel elborítottad a fürdőt, az se ha veszekszel velem, mert mindenhol szétdobálom a koszos zoknijaim és az se, hogy totálisan az őrületbe kergetjük egymást, mert téged akarlak és ebben száz százalékig biztos vagyok érted? A válásod meg ünnepelned kéne – morog.

-          Nem akarod megérteni – csóválom meg a fejem. – Annyira csökönyös vagy, mint egy szamár – fújom a tüdőmben lévő füstöt a plafon felé. Nála macerásabb embert még nem hordott a hátán a föld. Komolyan nem is értem néha mit szeretek benne, hisz olyan makacs, türelmetlen, forrófejű és féltékeny, de mégis ahányszor rám néz úgy érzem langyos esőben ázom és nincs nálam boldogabb ember a világon.

-          Tudom, hogy milyen vagyok, de én vagyok a végzeted és ez ellen teljesen felesleges harcolnod. Nem értem miért nem akarsz már most a feleségem lenni. Semmi nem változik Lia igazából – búg megint a fülembe.

-          Fejezed be – mordulok rá, mert nagyon tisztességtelenül játszik és ezt ő is tudja. – Mi lenne ha fél év múlva visszatérnénk erre az egészre? – Fordulok rá.

-          Nem – villannak rám a szemei. – Ha velem akarsz élni örökké, akkor hozzám is jöhetsz akár most is. De ezek szerint te kételkedsz – komorodik el, én pedig felnyögök, mer4t ezek szerint mégse fogom megúszni a vitát.

-          Nem hiszem el, hogy nem fogod fel, amit mondok neked – gördülök a hátamra, majd érzem, hogy felpattan mellőlem.

-          Ó, de értem. Nem akarsz engem egy életen át csak szórakozol itt velem, bizonytalan vagy abban, amit érzel és nem akarsz egy olyan köteléket, amit nem lehet olyan könnyen eltépni. Értem, hogy ha hozzám jössz akkor már nem pattanhatsz meg olyan könnyen, ha rájössz, hogy mégse kellek – rángatja magára a nadrágját, én meg elhűlve pislogok az ostoba eszmefuttatásán. Nem tudom mit mondhatnék, pontosan tisztában vagyok vele, hogy úgy se lehet meggyőzni, egyszerűen eldöntötte, hogy neki van igaza és kész. Meg se lepődök, hogy kirobban az ajtón, majd a házból is. A fejem a párnába temetem, hogy a sikolyom hangját tompítsam, de úgy érzem, ha nem üvöltök, akkor felrobbanok, amiért ebbe a világ marhájába sikerült belezúgnom.

Éjfél is elmúlik mire elkezdek ijedezni, hogy mégis hova ment. Hiába telefonálok körbe mindenkit senki sem tudja hol lehet. Még sosem csinált ilyet, ha össze is vesztünk akkor is mindig este hazajött hozzám, de most.. A mobilja persze a konyhaasztalon hever, így képtelenség utolérni. Kora hajnalban már tövig rágom a körmeim, mikor megszólal a csengő, de csak Mad és Yv toppannak be hozzám, akiknek sikerül kiönteni a szívem. Szerencsére mindketten egyetértenek velem, bár Mad jó baráthoz híven Nikot is védeni próbálja, de engem már nem érdekel kinek van igaza csak jöjjön haza. Délután már nem tudok tovább várni, a szüleihez megyek hátha ott bújt el, de csak az anyukáját találom otthon, aki leültet, mikor látja, hogy már mindenem remeg, mert elfog a félelem, hogy mi van, ha baja esett.

-          Lia nyugodj meg. Niko ilyen. Hirtelen felpaprikázza magát, aztán lehiggad, valószínűleg azért ment el, hogy kiengedje a gőzt. Mikor Leenaval volt együtt, kétnaponta csinált ilyet, nincs semmi baja. Valószínűleg valamelyik hülye haverjánál bujkál, akit te még nem is ismersz, mérlegel, gondolkodik és megvizsgálja a dolgokat mindkét szemszögből. Aztán persze kisüti, hogy neki van igaza – neveti el magát az anyukája, de ezzel cseppet sem nyugtat meg. Tudni akarom, hogy jól van és kész.

-          Nem akarok még hozzámenni – nézek rá kétségbeesetten, bár ezek után lehet, hogy inkább megteszem amit kér, csak jöjjön haza és ígérje meg, hogy soha többé nem tűnik el.

-          Hát persze, hogy nem – simogatja Katherine a vállam megértően. – De ő a szerelemben mindig ilyen volt. Mindent akar, birtokló, önző és valahol retteg is, hogy elveszít. Magához akar láncolni, de ha most igent mondasz neki a következő az lesz, hogy szülj neki két héten belül gyereket és nem fogja felfogni, hogy ez lehetetlen. Meg kell nevelni, ami persze nem könnyű, főleg, ha ilyen húzásokkal próbál meg zsarolni és kiidegel teljesen, hogy ne tudj tiszta fejjel gondolkodni, de ne hagyd, hogy zsarnokoskodjon feletted, mert ha elkapatod véged van. Ismerem Nikot, haza fog menni, te pedig amint belép az ajtón rúgd seggbe. Olyan, mint egy rossz kölyök finoman fenyíteni kell – kacsint rám, mire elmosolyodom, de még mindig félek, hogy mi van ha téved és valami árokban hever holtan.

Tudom, hogy ideje lenne előbújni a rejtekemből, de nincs kedvem. Fáj, hogy nemet mondott a nő akit szeretek a házassági ajánlatomra, és nem értem miért tette. Semmi értelme az egésznek. Mégse bujkálhatok tovább viszont egy hotelbe. Mielőtt viszont hazamennék beugrom egy kocsmába, hogy az italból merítsek bátorságot. Minél spiccesebb vagyok annál jobban nevetek. Már most olyan vagyok, mint egy rossz férj, aki a kocsmában bujkál a házisárkány elől, aki minden bizonnyal meg fog nyúzni, ha ilyen állapotban toppanok be hozzá, de én mégis tetézem a bajt egy újabb körrel. Már úgyis mindegy, fasírtban vagyunk. Csak záráskor jövök rá, hogy mennyit ittam. szerencsére a csapos hív nekem egy taxit, ami a kapuig visz.

A villany ég a toronyban, ami semmi jót nem jelent rám nézve, de amint sikerül beletalálnom a zárba, Lia feltépi az ajtót és a nyakamba ugrik, én viszont nem találom az egyensúlyom és a meglepetéstől sikeresen hanyatt vágódom a küszöbön, de még részegen is van annyi eszem, hogy rá vigyázzak és ne hagyjam, hogy megüsse magát.

-          Hülye, idióta barom – szorongat, mintha ki akarná préselni belőlem a szuszt, én meg meglepődök, amiért szeretetrohama van és nem dühös.

-          Hello – köszönök, mire felül a csípőmre és összeráncolt homlokkal méreget.

-          Mennyit ittál? – Kérdezi halkan, mire vállat vonok, ennek pedig az a jutalma, hogy felkel rólam, dühös fúriaként vonul be a toronyba és rámcsapja az ajtót, aminek nem örülök, mert megint be kell ügyeskednem a zárba a kulcsom, ami ilyen állapotban tényleg nem könnyű művelet. Lassan tápászkodok fel és követem, de amint becsukom az ajtót nekem esik. – Komolyan mi a frászt képzelsz, halálra aggódtam magam miattad! Két napra eltűnsz és a rohadt telefonod se viszed magaddal. Totál komolytalan vagy és menjek hozzád? Úgy duzzogsz, mint egy gyerek, mert nem kapod meg amit akarsz és képes vagy érzelmileg kicsinálni azzal, hogy lelépsz és nem is szólsz arról, hogy hol vagy, hogy élsz-e. Tudod milyen érzés? – kiabál torka szakadtából, miközben egész testében remeg. Nem tudok megszólalni, totál letaglóz, hogy milyen gyönyörű annak ellenére is, hogy karikás a szeme a haja meg kócos. Csak bámulok rá bambán és semmit nem értek már megint. Hogy szerethet ő engem? Hogy lehet valaki ennyire csodás annak ellenére is, hogy éppen dühös rám és üvölt velem? – Szólalj már meg – rivall rám újra.

-          Szeretlek – motyogom, mire elkerekednek a szemi.

-          Ez tök jó, de mégis hol a csudában voltál és miért ittál ennyit? – támad nekem újra egy pillanatnyi döbbenet után.

-          Olyan szép vagy – tántorgok közelebb hozzá, majd nagyon finoman végigsimítok a haján és érzem, hogy egy bárgyú mosoly ül ki az arcomra.

-          Tök részeg vagy – fintorodik el.

-          Nem baj – csóválom meg a fejem.

-          Miért ittál ennyit? – Sóhajt nagyot.

-          Mert fájdalmat okoztál – nézek a szemébe, bár nehezemre esik fókuszálni. Olyan halálosan bele vagyok zúgva… Miért nem fogja fel, hogy akárhányszor visszautasít sebet ejt a szívemen, amibe bele akarok halni?

-          Csak azt mondtam, hogy egyenlőre nem akarok hozzád menni – ületet le egy székre.

-          Épp ez az – nyögök fel, mert megint érzem, hogy sajog ott belül mindenem. – Nem akarsz hozzám jönni. De miért nem akarsz hozzám jönni? Nem értem – pislogok rá tanácstalanul. Nem tudom mit szúrtam el, hogy miért mondott nemet.

-          Hozzád akarok menni – veszi a két tenyere közé az arcom, amibe önkéntelenül is belesimulok. Olyan puha, olyan meleg, annyira kellemes ahogy cirógatja az arcom.

-          Akkor keressünk valakit, aki összead minket – állnék fel, de visszanyom a székre.

-          De nem most – néz a szemembe.

-          Miért? – nyöszörgöm.

-          Mert nem akarom elszúrni – mosolyog rám, nekem meg nevetnem kell attól, hogy a pillangók csiklandozzák ettől a mosolytól a gyomrom falát.

-          A szív, ha ún baráti kört, Ellen-étől remél gyönyört. S örök fél-ember leszek én, míg Ellen-felem nem enyém – jut eszembe pár sor egy versből, mire Lia megforgatja a szemeit.

-          Bolond vagy teljesen – segít felállni, majd az emeletre visz és az ágyba dönt, ahol sikerül azonnal el is aludnom, mert érzem az illatát a levegőben, ami mindig megnyugtat.

132. Kis karácsony…

„Ki vagyok? Talán csak egy lány. Talán A lány. Talán egy barát. Talán egy régi szerelem. Talán a múlt. Vagy esetleg a jövő. Esetleg az örök szerelem. Talán egy ismerős figura. Talán a legnagyobb ellenség. Egy komoly nő. Vagy csak egy szeleburdi kislány... Mindenkinek mást jelentek... És hogy neked mit? Talán azt, akit csak gyűlölni tudsz. Talán azt, akit a legjobban szeretsz. Azt, aki fájdalmat okozott neked. Azt, aki mindig melletted van. Azt, aki nem szeretett. Vagy azt, aki örökké fog...”

A gyomrom görcsben áll, kopognom kéne, de nem merek. Kulccsal is bemehetnék, hisz ott lapul a zsebemben, amit még ezer éve tőle kaptam, mégse merem használni, mert mi van ha meggondolta magát? Ha már nem is engem akar? Teljesen érthető lenne. Gonosz voltam vele és megbántottam. Kopognom kéne, mert a végén csak a fagyott tetemem találja majd meg a küszöbén és akkor már mindegy lesz, sosem tudjuk mi lett volna, ha időben bemegyek a házba és szembenézek vele.

-          Nyertem tíz eurot – trillázza valaki a hátam mögött, mire ijedtemben majdnem felsikítok, de csak a táskám dobom el. Felfogni sincs időm azt, hogy mi történik, két erős kar a derekam köré fonódik, majd a levegőbe emel valaki és akkora puszit nyom az arcomra, hogy még a fülem is cseng a cuppanástól. Nagy nehezen felfogom, hogy Oliver szeretetrohamát élvezem, mire elnevetem magam. Egy Koskinen örül nekem, ez jó jel.

-          Neked is szia – ölelem meg szorosan. Szükségem van egy kis bíztatásra és azt hiszem ezt Oli meg tudja nekem adni.

-          Miért ácsorogsz idekint? – Tol el magától értetlenkedve, mire lehajtom a fejem és a cipőm orrát kezdem tanulmányozni.

-          Nem merek bemenni – vallom be suttogva, mire Oliver hahotázni kezd.

-          Ha érdekel a szörny nincs odabent – fogja meg a kezem, majd kinyitja az ajtót és behúz a házba, mielőtt egyet pisloghatnék. Az ajtó hangosan csapódik be mögöttem, én pedig el se hiszem, hogy már megint itt vagyok. Végtelen nyugalom áraszt el, amint a levegőbe szimatolok. Az illata elbódít teljesen, nincs több kérdés, már teljesen biztos vagyok abban, hogy ide tartozom. Nem is értem, hogy kételkedhettem ebben eddig, de már nem is fontos. Végre tényleg otthon vagyok, már csak egy valaki hiányzik.

-          Hol van? – Kérdezem halkan.

-          Elment sétálni – kacsint rám Oliver, majd a konyhába húz, ami ugyan olyan kupis, mint régen, mégis csak mosolyogni tudok azon, hogy ha minden jól megy nekem kell majd rendet tennem utána innentől kezdve, egészen addig amíg csak élek.

-          Sétálni? – Nézek rá kérdőn. Nikora valahogy nem jellemző a sétálás.

-          Megunta az ajtó bámulását azt hiszem – bólogat, mire még jobban összezavarodom.

-          Miért bámulta az ajtót? – Kérdezősködöm tovább.

-          Szerinted? – Pislog nagyokat, mintha hülye lennék, a válasz meg teljesen egyértelmű lenne. Én mégse tudom, ezt pedig leolvassa az arcomról. – Rád vár már hetek óta, ha itthon van azt lesi, hogy megmozdul-e a kilincs – kuncog, miközben előkotor egy papírt, aztán ceruzát vesz a kezébe. – Ha itthon lett volna, most, hogy itt vagy mókásabb lenne ez az egész. Te kint ácsorogsz és vársz valami jelre, hogy bejöhess, ő meg ott ül a kanapén és arra vár, hogy megérkezz végre. Röhejesek vagytok, de remélem most már abbahagyjátok ezt az egészet, mert mindenki meg fog őrülni tőletek – húz pár vonalat a papírra. – Na figyu, ha ezen az úton elindulsz ki fogsz kötni egy erdőnél. Vigyázz az úton, mert rohadt havas és csúszik, ráadásul az se látszik, hogy hol van esetleg gödör, mert a hó betakarta, ti amcsik meg nem vagytok ehhez, hozzászokva – csóválja a fejét rosszallóan, miközben be nem áll a szája. – Ha kicsit beljebb mész erre, akkor egyszer csak tuti belé fogsz botlani, mindig erre indul el, ha ki akarja szellőztetni a koponyáját, bár így is elég szellős, na de mindegy – vigyorog, majd újra a nyaka köré tekeri a sálját. – Két nap múlva anyuéknál találkozunk, szólj neki, hogy ne felejtse el a bort – nyom egy puszit a homlokomra, én meg csak pislogok utána, hisz olyan gyorsan tűnik el, mintha ott se lett volna.

Csak ácsorgok a toronyba és képtelen vagyok arra, hogy megmozduljak, pedig most már nagyon szeretném látni, elmondani neki, hogy csak őt akarom, hogy elválok és hajlandó vagyok ideköltözni, mert mindennél jobban szeretem. Viszont most, hogy itt vagyok a házában, teljesen inába száll a bátorságom. Olyan könnyű volt hirtelen mindent felrúgni és repülőre ülni, most viszont hirtelen újra minden bonyolultnak tűnik.

Sikerült teljesen átfagynom, de nem bánom, legalább lekötöttem magam egy kicsit. Most viszont, hogy megint az üres házban vagyok, újra bekúszik a gondolataim közé, hogy mennyivel jobb lenne, ha itt lenne velem. Még az illatát is megérzem a levegőben, amitől mosolyogva csóválom meg a fejem. Az agyam ostoba kis játékokat játszik velem. Néma csönd van mindenhol, mégis valami mintha nem lenne olyan, mint amikor elmentem. A padló halkan megnyikordul, némi zajt szolgáltatva, majd az illat, ami az orromban van mindig, intenzívebbé válik. Újabb nyikorgás és sikerül eltátanom a szám, mert felbukkan az, akit hetek óta várok. Hirtelen azt hiszem, hogy csak hallucinálok, hisz a haja fekete, mint először mikor megláttam, bizonytalanul toporog, miközben összehúzza magán a kardigánját és úgy néz azokkal a gyönyörű szemeivel, mint egy kislány.

-          Szia – suttog halkan, én meg láthatatlanul a karomba csípek, mert nem akarok hinni a szememnek. Tuti hallucinálok, vagy álmodom esetleg túlságosan sokat ittam vagy még rosszabb esetben valaki belekevert valamit az italomba az egyik kocsmába és teljesen be vagyok narkózva, azért látom őt. Ugyanis az teljességgel lehetetlen, hogy itt legyen. De ha mégis igazam van és be vagyok állva már megint, akkor miért képzelem azt, hogy van egy kis seb a szemöldökénél és az arca is fel van dagadva egy kicsit? A lábaim maguktól indulnak meg, könnyedén sétálok el mellette, mert ha komolyan venném a képzelgésem biztos vagyok benne, hogy beleszakadna a szívem, amint rádöbbennék, hogy az egész nem is igaz és újra csak hiú reményeket tápláltam, majd elhitettem magammal azt, ami nincs is és talán már soha nem is lesz. – Niko – szólít meg újra, mikor mellé érek, én meg csak meredek rá. Nem tudom mi üt belém, de mégis kockáztatok és nagyon  finoman megérintem az arcát, ott, ahol duzzadtabbnak tűnik és ekkor ér az igazi meglepetés, ugyanis érzem. Érzem a bőrét, a teste melegét és nem is foszlik szerte a levegőben, mint eddig mindig. Lehetetlen és úgy tűnik mégis igaz. Egy táska hever a lépcső aljában, amin ott a kabátja. Tehát itt van. Nem csak képzelem, nem őrültem meg és benarkózva se vagyok.

-          Mit csinálsz itt? – Nézek végig rajta, bár szívem szerint pofán vágnám magam kétszer azután, hogy kicsúszik ez a kis mondat a számon. Úgy pislog rám, mintha nem értené a kérdésem, amit nem csodálok, hisz én se értem elsőre. Aztán rájövök. Ha tényleg itt van, az vagy azt jelenti, hogy engem akar és itt fog maradni örökre, amiben még most is képtelen vagyok hinni vagy azt, hogy azért jött, hogy újra a sárba tiporja a szívem és végleg kicsináljon azzal, hogy személyesen mondja el, a férjével marad, mert pontosan tudhatja, hogy azt nem bírnám ki. Mégis tudnom kell, muszáj tudnom, hogy mi céllal érkezett.

-          Azt mondtad, hogy van három hetem dönteni – suttogja bizonytalanul, mire aprót bólintok. Tudom mit mondtam, még akkor is, ha most már igazán meg lehet kérdőjelezni az épelméjűségem. Gyorsan rájön, hogy egy nyugtázó bólintáson kívül nem fogok mást tenni, mert képtelen vagyok rá, míg ki nem mondja az ítéletet, így nagy levegőt vesz, majd a cipője orrát kezdi bámulni egy fél másodpercig. Hirtelen újra a szemembe néz, majd felmutatja a gyűrűsujját, amin már nincs ott az apró karika, nekem meg ettől a torkomba ugrik a szívem. – Döntöttem, de ha késő akkor, nem tudom – hajtja le újra a fejét. – Azt hittem, hogy van időm és most, hogy tudom mit akarok esetleg adsz egy esélyt és befogadsz, mert nincs nagyon hova mennem, viszont ha közben meggondoltad magad, akkor persze azt is megértem. Elég sokáig húztam és biztos találtál valaki mást, szóval… - magyaráz zavartan, majd elsétálna, de nem hagyom. Finoman megragadom a vállait és a falhoz kényszerítem, erre pedig végre újra a szemembe néz.

-          Mit akarsz Lia? – Nézek mélyen a szemébe, mire összeráncolja a homlokát.

-          Veled lenni – motyogja bizonytalanul, ami újabb kétségekre ad okot.

-          Biztos vagy benne? – Szegezek a torkának egy újabb kérdést, mert tudnom kell, hogy beleélhetem-e magam abba, ami most történik.

-          Igen – suttog és ez már jóval határozottabban szakad fel belőle.

-          El fogsz válni és velem fogsz élni? Az én feleségem leszel és örökre itt maradsz? – Kérdezgetem tovább.

-          Igen, elválok és ha befogadsz veled fogok élni. Hogy leszek-e a feleséged nem tudom, mert lehet, hogy rájössz majd mégse én kellek neked és kidobsz, ha viszont nem akkor igen, örökre itt maradok – bólogat.

-          Mert szeretsz?

-          Ez meg miféle kérdés? – Csóválja meg a fejét.

-          Felelj – parancsolok rá ellentmondást nem tűrően.

-          Igen – bólint újra, mire majdnem elnevetem magam, de van még egy dolog.

-          Csak engem szeretsz?

-          Csak beléd vagyok szerelmes és csak téged akarlak. Mi a fenét akarsz még tőlem? Ha ez csak egy hülye játék, akkor… - fakad ki kétségbeesetten, mire elmosolyodom. Itt van és az enyém, csak az enyém a szíve, soha többé nem megy el és velem fog élni. Vége a magánynak, az őrület határán való táncolásnak, soha többé egy férfi se mehet a közelébe, mert amint elvált azonnal el fogom venni, hogy mindenki tudja szőröstől bőröstől az enyém.

-          Na végre – sóhajtok fel, miközben a hajába túrok és megcsókolom. Képtelen lennék tovább várni, így is túl sokáig tartott már.

A nyugalom hirtelen minden porcikám elborítja, tudom, hogy szeret, hogy nem hiába jöttem, hogy képes megbocsátani minden őrültségem, ahogy én is el tudok feledkezni mindenről, amit tett. Egész éjjel úgy szorít magához, hogy alig kapok levegőt, de cseppet sem bánom. A világ legcsodásabb pasija engem szeret, engem ölel és az én nyakamba szuszog. Mosolyogva figyelem a vonásait, amik kisimultnak tűnnek, bár a szemei alatti hatalmas karikák, nem arról árulkodnak, hogy mostanában mindig ilyen nyugodtan aludt, mint most mellettem. Amint egy picit megmozdulok, azonnal felhördül, mintha még álmában is tiltakozna az ellen, hogy egy milliméterre távolodjak tőle, majd sikerül tényleg olyan szorosan átkarolnia, hogy alig kapjak levegőt, így viszont kénytelen vagyok megpróbálkozni a szabadulással, de csak az ellenkezőjét érem el a dolognak, hisz még erősebben tart, szinte összeroppantva a csontjaim.

-          Ne menj el – motyogja álmosan, mire elmosolyodom.

-          Nem megyek, de jó lenne ha ellazítanád a karod és picit lazábban ölelgetnél, mert nem kapok levegőt – suttogom, mire felnyitja az egyik szemét és lassan teljesíti a kérésem, így szembe tudok fordulni vele.

-          Szóval nem álmodtalak – mosolyodik el, mire én is elvigyorodom.

-          Nem – felelem halkan, mert annál nagyobb boldogságot, hogy az ő karjai közt kelhetek, nem nagyon tudok elképzelni. Azaz de, hisz ezentúl minden reggel így lesz. A gondolattól majdnem felnevetek, mert hihetetlennek tűnik, ő viszont a kezemért nyúl, majd a jegygyűrűm helyét kezdi cirógatni, aztán kérdőn néz rám, de ez is csak egy pillanatig tart. A vonásai megkeményednek, miközben az ujjai az arcomra siklanak. Lágyan cirógatja a bőröm, én meg teljesen el is feledkezek arról, hogy pont ott simogat, ahol valószínűleg még mindig kicsit lilás a képem.

-          Mi történt? – Kérdezi nagyon halkan.

-          Megvilágosodtam – mosolygok rá, kikerülve a kérdést.

-          Kulta – sziszeg halkan.

-          Összevesztünk de nagyon, kiabáltunk, pedig mióta ismerem sose veszekedtünk, így viszont vitázás közben rájöttem, hogy nem őt akarom és nem akarok úgy élni, ahogy mellette kéne. Te kellesz, csak és kizárólag te – suttogok, mire összeráncolja a homlokát, aztán aprót bólint.

-          Az arcoddal mi történt? – Konkretizálja a kérdést, én pedig tudom, hogy ezt nem úszom meg. Felmerül bennem, hogy hazudok neki, de tudom, hogy képtelen lennék rá.

-          Csak véletlen volt, mármint a szemöldökömnél én voltam a béna, az arcom meg azért találta el, mert túl közel voltam hozzá és amikor megfordult, könyökkel sikerült kiterítenie, de háttal állt nekem, nem látott, tényleg csak baleset volt – nyugtatom le, mikor az arca elvörösödik és látom rajta, hogy már pattanna fel, hogy repülőre üljön és csak azért utazzon el, hogy megverhesse Seant.

-          Ki fogom nyírni – ül fel idegesen, de a reggelnek hála még elég kómás, így gyorsan az ölébe ülök és megcsókolom.

-          Nyugodj meg – duruzsolom a szájába. - Teljesen felesleges az egész. Már vége és nem számít, hogy mi történt, sőt talán ha nem így alakul akkor most nem lennék itt, mikor itt a helyem – simogatom a kócos hajszálakat a tarkójánál, miközben továbbra is úgy fújtat, mint egy nagyon dühös bika, de közben finoman már a derekam cirógatja.

-          Senki nem bánthat – szűri idegesen a szavakat a fogai közt.

-          Majd te megvédesz – mosolyodom el, miközben teleszórom az arcát ezer puszival. Annyira hiányzott végig és ezt csak most fogtam fel. Bárhová mentem őt kerestem, bármit tettem azért volt, mert nem találtam nélküle a helyem, de most már összeállt az egész kirakós.

-          Szeretlek – dől lassan a hátára, majd engem is magával húz.

-          Én is szeretlek – bólogatok bőszen, majd nekiesek, mert egyszerűen képtelen vagyok betelni vele. Órákkal később v agyunk csak hajlandóak kimászni az ágyból, míg ő zuhanyozik én csinálok némi reggelit és kávét. Ezerszer otthonosabban mozgok nála, mint Seannal valaha, a kupi ellenére is. Káosz uralkodik mindenhol én mégis jól érzem magam, mert tényleg itthon vagyok. A rendetlenség ellenére is tudom mi hol van és valahogy jól esik a szeretett férfi holmijait használni. Bár azt nem igazán tudom, hogy hogyan is lesz tovább, de per pillanat nem is számít.

-          Nem akarsz kipakolni? – Néz rám Niko kérdőn, mire az alsó ajkamba harapok.

-          Hova? – Kérdezem halkan, miközben azt figyelem, hogyan sétál felém, miközben a haját egy törölközővel dörgöli és  nem fedi más a testét csak egy mackónadrág.

-          Gondolom a szekrénybe – mosolyodik el, miközben fél kézzel átöleli a derekam és egy futó csókot nyom a számra, hogy aztán a kávénak szentelhesse minden figyelmét.

-          Szóval ne keressek másik lakást? – Nézek rá kérdőn, mire értetlenül pislog rám.

-          Miért keresnél másik lakást? - Kérdezi halkan.

-          Egyszer már próbáltunk együtt élni, de nem ment, ráadásul ez a te házad, amit imádsz és ahová tudom, hogy nem szívesen engedsz be senkit – kezdek bele, mire felnevet.

-          Veled akarok élni és itt, mert igen szeretem a tornyom, de már cseppet sem zavar vagy rémiszt meg a gondolat, hogy te is beköltözöl. Szóval reggeli után csinálunk neked is helyet rendben van? – Simít végig az arcomon és az egész hozzáállása olyan természetesnek tűnik, pedig nem is olyan régen, még rosszul volt attól is, ha a fogkefém nála hagytam.

-          Oliver üzeni, hogy ne felejtsd el a bort – suttogom, mire Niko a homlokára csap.

-          Bassza meg – kezd el káromkodni, én meg értetlenül meredek rá. Egy üveg bort nem túl nehéz beszerezni. – Karácsony van és én még senkinek nem vettem semmit – néz rám úgy, mintha én nem tudnám, hogy milyen ünnep van.

-          Értem – bólintok.

-          Szenteste anyuéknál szoktam lenni – motyogja, miközben rágyújt egy cigire.

-          Szóval van terv – mosolyodok el.

-          Szenteste anyáékkal, ott is alszunk, másnap hazajövünk és nálunk lesz buli a fiúkkal – magyaráz halkan. – De ha te… - kezd bele, mire egy csókkal elhallgattatom.

-          Tökéletes, de akkor el kell mennünk ajándékot venni és ahogy elnéztem a hűtöd a bulihoz csak a pia adott – ölelem át.

-          Olyan hihetetlen – csókolok bele a nyakába.

-          Micsoda? – Karolja át a nyakam és teljesen hozzám simul.

-          Hogy itt vagy – mosolygok rá, de már nem is foglalkozom az egésszel. Nem agyalok csak élvezem, hogy foghatom a kezét bevásárlás közben, hogy faggat arról ki mit szeret enni, hogy meggyőz arról, anyuékhoz ne csak egy üveg borral állítsunk be, hanem csináljunk is valamit és a másnapi bulira is teljes menüt tervez.

-          És itt is maradok – feleli magabiztosan, miközben tovább húz a sorok között. Lenyűgözve figyelem minden mozdulatát, néha elkapom egy csókra, amit nevetve viszonoz én pedig boldog vagyok, hisz ez a tünemény visszatért hozzám. A legeslegjobb karácsonyi ajándék amit kaphattam. Mintha minden rossz törlődött volna azzal, hogy hazajött hozzám, mintha soha nem bántottuk volna a másikat. Teljesen természetes, hogy otthon vagyunk, hogy a szekrényben lógnak a ruhái. Persze szokatlan is. Itt még soha senkivel ne éltem együtt, furcsa, hogy egy parfümös üveg van a fürdőszobapolcon, a többi kacatról pedig ne is beszéljünk, de meg kell szoknom. Megéri megszokni.

-          Vannak díszeid? – Néz rám kérdőn, mikor a kanapéra heveredek, én meg értetlenül pislogok rá.

-          Díszeim? – Kérdezek rá, mire aprót bólint és az ölembe telepedik.

-          Kell egy fa és rá díszek – puszil szájon.

-          Anyáéknál van fa – vonok vállat, mert a toronyban évek óta nem állítottam karácsonyfát. Teljesen felesleges volt eddig, most viszont ahogy meglátom milyen rosszallóan néz rám, elhúzom a szám.

-          Kell fa – néz rám határozottan, mire elmosolyodom.

-          Ha a kisasszony fát akar, akkor lesz fa – sóhajtok fel, majd leteszem az ölemből, felállok és kimegyek a kertbe, ahol van egy cserepes tűlevelű, amit akkor vettem mikor utoljára karácsonyfára volt szükségem. Azóta persze jóval nagyobb lett, az ajtón alig bírom betuszkolni, Lia meg csak nevet rajtam, miközben a konyhában szöszöl.

-          Ne oda tedd – szól rám, mikor végre találok neki egy kis helyet, én meg homlokráncolva nézek rá.

-          Akkor mégis hova tegyem? – Egyenesedek ki zihálva, ugyanis elég nehéz egy fát húzgálni a lakásban, főleg egy magamfajtának.

-          A másik sarokba. Ott már akkor látszódik, ha valaki bejön – bólogat bőszen, én meg felnyögök.

-          Vissza kéne küldjelek Amerikába – sziszegem, mikor már harmadszorra forgatja meg velem a cserepet.

-          Ha gondolod már itt sem vagyok – húzza fel az orrát miközben ledobja a tálat a pultra, én meg gyorsan utána kapok.

-          Nem gondoltam komolyan – csókolom meg, hátha megbékél. – De Brandonék csak fel fogják borítani a fát, szóval teljesen felesleges volt behozni – sóhajtok fel.

-          Karácsony van – jelenti ki, én meg megforgatom a szemeim. Talán jobb, ha nem vitatkozom vele.

-          Oké, akkor süssed azt a mézeskalácsot asszony – csapok finoman a fenekére.

-          Te meg rakd fel a fényeket – ad újabb utasítást, amire felmordulok. Valahogy másképp képzeltem a dolgot. A kanapén akartam heverni, ő meg persze nyugodtan főzőcskézhetett volna, órákon át tudtam volna bámulni, ehelyett létrára fel, létráról le, viszont mire visszaérek a házba, már minden karácsony illatú és ez neki köszönhető. Mosolyogva ölelem át, mire elneveti magát aztán gyorsan megcsókol és visszafordul a sütik felé.

-          Adj egyet – nyúlok a mézeskalácsok felé, amiket éppen cukormázzal díszít.

-          Na mi van? Mégis lelkesedsz? – Kuncog, miközben megosztja velem a tálca tartalmát.

-          Csak veled akarok lenni – vonok vállat.

-          Nem kell segítened, megoldom egyedül, nyugodtan pihenhetsz – ad felmentést, de nem élek vele. Mindent összecukormázazok inkább, a végére pedig annyira belejövök, hogy úgy élvezem, akár egy gyerek és mindezt neki köszönhetem.

Nevetve veszem tudomásul,.hogy az égig emel, így pedig fel tudom rakni a felső ágakra is a díszeket, amiket fene tudja honnan kutatott elő. Az egész olyan idilli és vicces, élvezek minden egyes pillanatot, amit vele tölthetek, el se tudnám képzelni ezeket a pillanatokat nélküle, én pedig ostoba mód majdnem lemondtam róla, pedig most vagyok igazán boldog. Nem nagyon érdekel, hogy mit hagytam magam mögött csak az számít, hogy mim van most. Nála többet pedig nem is kívánhatnék. Nem beszélünk a múltról, nem is lenne értelme, egyszerűen lezártuk azt a korszakot és ez így van jól. Kicsit félek, hogy a családja mit fog szólni ahhoz, hogy én is megjelenek vele a vacsoránál és abban sem vagyok biztos, hogy a barátai örülnek-e majd nekem, de úgy érzem bármivel szembe tudok nézni, amíg ő itt van nekem.

-          Miért morogsz? – kérdezem halkan, miközben a fürdőbe lépek, ugyanis onnan  hallom a dünnyögését.

-          Minek ennyi kacat? – Néz rám kérdőn, csurom vizesen, miközben a fürdőszobaszekrényből előszedi a borotváját. Halkan kuncogok fel, tudom, hogy rosszul van a krémektől, üvegektől és sminkektől, amivel sikerült telepakolnom a polcait.

-          Nőből vagyok – nyomok egy puszit a két lapockája közé, hátha így megbékítem. Félek, hogy be fog pánikolni attól, hogy beköltöztem a saját kis mentsvárába.

-          Azt tudom – bólint. – De nem ettől a rakás kenceficétől vagy szép – csóválja a fejét, mire átölelem a derekát hátulról.

-          Sokat javít a helyzeten – suttogom, miközben mélyeket szippantok az illatából.

-          Baromság – áll neki borotválkozni, én pedig csendben figyelem, hogyan mozog. Mintha álmodnék. Egyszerűen gyönyörű, minden egyes porcikája tökéletes én pedig halálosan szerelmes vagyok belé még most is. Tudom, hogy öltöznöm kéne vagy hajat szárítanom, de képtelen vagyok megmozdulni. Némán figyelem, a szívem pedig hevesen ver. Felfoghatatlan, hogy itt vagyok, hogy végre ennek az egész zűrzavarnak vége. Még a repülőn megfogalmazódott viszont bennem valami, amiről ki akarom kérni a véleményét.

-          Azon gondolkodtam, hogy megveszem a kiadót – sóhajtok fel.

-          Hogy mi? – fordul velem szemben, majd káromkodni kezd, mert megvágja magát.

-          Pár hónap és hozzájutok az összes pénzemhez, szeretnék valami értelmeset csinálni – nézek a szemébe miközben ő ellátja az apró vágást az állán. – Nem sok dologhoz értek, de azt hiszem ez menne – morfondírozok hangosan tovább.

-          Te lennél a főnököm? – Morogja, mire elnevetem magam.

-          Szóval ez a bajod? – Kérdezem halkan, mire aprót bólint.

-          Nem hiszem, hogy örülnék neki, ha a főnök mászna rám éjjel az ágyban. És mi van ha összeveszünk? Kirúgsz? – Kérdezi halkan.

-          Szerintem meg tudnánk oldani és nem a főnököd lennék, hanem a lány, akivel együtt élsz. Nézd, sosem csináltam eddig semmit, soha semmi nem érdekelt és semmiben nem is voltam igazán sikeres, de most azt akarom, hogy ez is megváltozzon. Elég baromságot csináltam, de ennek vége. El akarok válni, veled szeretnék lenni, dolgozni akarok és normálisan élni. Nem eshetek vissza, nem drogozhatok és lébecolhatok megint – sóhajtok fel, miközben arra gondolok, hogy mi történt volna, ha Seannal nem veszünk össze. Talán én is beleszerettem volna a heroinba. Egyszer bőven elég volt kipróbálni, hogy még most is undorodjak magamtól miatta. Túl mélyre süllyedtem és most muszáj mindent helyrehoznom.

-          Megértelek, de nem tudom okos ötlet-e nekünk egy helyen dolgozni – lép elém, majd finoman megsimogatja az arcom. – Szeretlek és büszke vagyok rád és azt hiszem felesleges rágódni azon, hogy mit tettél. Hülyék voltunk mindketten kicsim, de már csak az számít, hogy itt vagy és esküszöm, hogy sosem engedem, hogy egy lecsúszott drogos legyél rendben? – Simogatja finoman az arcom, mire aprót bólintok. Bízom benne és tudom, hogy vigyázni fog rám. – Most viszont készülj, anyu ki tud akadni, ha a vacsora nem időben van elkezdve – csókol meg, én pedig nagyot sóhajtok és teljesítem a kérését.

Jobban izgulok, mintha először találkoznék a szüleivel. Niko ugyan fogja a kezem mégis úgy érzem hányni tudnék. Csak remélem, hogy nem ítélnek el, hogy ugyanúgy lesz minden, mint először mikor itt jártam. Félek tőlük, hisz tudom, hogy a férfi, aki a kulcsot könnyedén a zárba dugja mennyire ad a családja véleményére.

Oli úgy robog le a lépcsőn, mintha azt hinni, hogy a Jézuska jött meg, majd a bátyja nyakába ugrik.

-          Én megmondtam, én megmondtam – veregeti a hátát, mire Niko a bordái közé bokszol egyet.

-          Szállj már le rólam te hülye majom – taszigálja arrébb, én meg elnevetem magam. Valahogy így kezdődött először is.

-          Szia – köszönök Olinak, aki hirtelen az én nyakamban köt ki, majd agyonpuszilgat. Liza is lekeveredik és ő is mosolyogva köszönt minket, ahogy Niko apukája is. Úgy tűnik ő cseppet sem neheztel rám, sőt inkább örül nekem. Könnyedén fogja át a vállam, megdicséri a ruhám és kérdezősködik arról, hogy mit csináltam mióta nem látott. Katherine, viszont egész más lapra tartozik. Szigorúan néz rám mikor a konyhába megyünk köszönni neki, persze megölel, de az ütő megáll bennem mikor közli, hogy rajtam kívül mindenki más menjen el. Félve nézek Nikora, aki gyengéden megszorítja a kezem, de nem szól semmit, csak csatlakozik a nappaliba tartó bagázshoz.

-          Szóval visszajöttél – néz rám az anyukája, mire nagy levegőt veszek.

-          Igen – suttogom. – Segíthetek valamiben? – Lépek mellé, mire egy adag zöldségre bök, amiket fel kell karikázni.

-          És meddig tervezel maradni? – néz rám kérdőn, mire nagyot nyelek. furcsa pont tőle ez a hűvösség, de megértem. Megbántottam a gyerekét.

-          Örökre – mosolyodom el, hisz ez olyan véglegesnek hangzik, mégis annyira jól esik kimondani.

-          Elváltál már? – Néz a kezemre, mire megcsóválom a fejem.

-          Minden gyorsan történt, de el fogok válni, mert Nikoval akarok lenni – suttogom őszintén.

-          Tehát most még valaki más a férjed – néz szigorúan a szemembe, mire nagyot sóhajtok.

-          Mindig Niko volt a férjem, csak kicsit sokáig tartott megérteni, hogy hozzá tartozom. Szeretem és tudom, hogy elszúrtam és fájdalmat okoztam neki azzal, hogy hozzámentem valaki máshoz, de ő is rengeteget bántott. Helyre akarjuk hozni és azt hiszem, hogy menni is fog, de ehhez kell, hogy a családja elfogadjon. Sajnálom amit tettem, de boldoggá akarom tenni, viszont szükségem van arra, hogy megbocsáss te is, mert másképp nem megy – suttogok, mert igenis úgy érzem nélküle nem fog menni. Ha ő nem fogad el, akkor Niko előbb utóbb kételkedni fog a kapcsolatunkban.

-          Ő a fiam – néz hidegen a szemembe. – Te pedig majdnem tönkretetted teljesen. Miért kéne hinnem abban, hogy nem mész vissza a férjedhez, hogy nem bántod újra? – Néz rám kérdőn.

-          Nem tudom mit mondjak – csóválom meg a fejem. – Én csak szeretem.

-          Ő is szeret és éppen ezért szenvedett. Tudod milyen látni, amikor a fiad majd belehal a kínba? – sziszegi kissé ingerülten, én meg majdnem elsírom magam. – Nem fogok beleszólni ebbe Lia, Niko felnőtt és mióta az eszét tudja ő hozza meg a saját döntéseit. Szimpatikus vagy még mindig és örülök, hogy itt vagy, mert melletted ragyog, boldog és sugárzik, mintha csak veled lenne teljes, de ne törd össze megint a szívét, mert abba bele fog halni – kéri halkan.

-          Nem fogom többé bántani – ígérem meg, mire végre elmosolyodik és átölel.

-          Ajánlom is, utálnám, ha utálnom kéne téged, mert összetöröd a gyerekem szívét, ugyanis hiányoztál innen Lia – simogatja a hátam. – Te is a családunkhoz tartozol, szóval szeretném, ha ez így is maradna. És ha netántán a marha fiam követne el valami baromságot, ígérem, hogy együtt rúgjuk seggbe – suttogja a fülembe, mire nevetni kezdek a megkönnyebbüléstől. Jó érzés azt hallani, hogy hozzájuk tartozom, hogy elfogadnak és ezt szerencsére nem csak szavakkal, de tettekkel is kifejezik. Ugyanúgy befognak minket Lizával a srácok szülei, fát díszíteni, teríteni és főzni, mint a fiaikat, minket is kifaggatnak mindenről, vacsora után sikerül jól össze is kapniuk Nikoval, hisz ők támogatják, hogy vegyem meg a kiadót.

Mindenki összefog ellenem, nekem viszont nem tetszik, hogy Lia a kiadóm fejese legyen. Talán hímsoviniszta felfogás, de azt hiszem rosszul viselném, hogy ha ez az alacsony törékeny lány a főnököm lenne, aki ráadásul még velem is kel és fekszik minden nap. A kapcsolatunkban én akarok a férfi lenni, ő pedig így nem lehet a felettesem, de senki nem érti meg. Ha más kiadó lenne, támogatnám természetesen, tudom, hogy jól igazgatna egy ilyen vállalkozást, hisz a vérében van és megértem, hogy nem akar otthon ülni, bár fogalmam sincs, hogy képzeli az egészet később, mikor én turnézni megyek, neki pedig velem kell jönnie és figyelnie kell a gyerekeinkre.

A vitázást későbbre napoljuk, inkább társasozunk és borozunk, mint mindig, majd mindenki visszavonul aludni éjfél után.

Reggel a forró kávé illata felébreszt, Lia a mellkasomon fekszik, Oli pedig bedugja a fejét a szobámba.

-          Mindjárt kész a reggeli – suttogja, mire elmosolyodom, nyomok a szeretett nő homlokára egy puszit és kibújok mellőle, hogy egy szál alsónadrágban szerezzek mindkettőnknek kávét, majd boldog karácsonyt kívánjak a családomnak. A tejszínhabos koffeinbombát az ágyba viszem neki, majd hosszú perceken át nézem, ahogy alszik. A legcsodásabb ajándék, amit valaha kaptam. A szívem csordultig van szerelemmel és boldogsággal, mintha repülnék a felhők közt, úgy érzem meg se érdemlem, de nem számít már semmi. Engem választott, elválik és még azon a héten feleségül is fogom venni, hogy soha többé ne szakíthassa el tőlem senki.

-          Ébredj – cirógatom fel, mert tudom, hogy anyu palacsintát süt, amihez jár forrócsoki is, amit Oliver hajlamos elpusztítani percek alatt.

-          Szia – suttogja álmosan, mire megcsókolom.

-          Bújj bele a köntösödbe, hoztam kávét és gyere le, reggelizünk a földön, miközben ajándékot bontunk – simogatom az arcát, mire felcsillannak a szemei és úgy ugrik fel, akár egy gyerek.

Lent mindenki a saját csomagjainak esik, jót nevetek Lia képén, amikor megkapja a szüleimtől a saját külön bejáratú bögréjét, papucsát, köntösét, fogkeféjét és kulcsát a házhoz, hogy tudja ide akkor is hazajöhet, ha mi össze is veszünk. Liza szintén ugyanezt kapja, a lányok pedig úgy örülnek ennek, mint majom a farkának. Nem győzök elég hálás lenni, amiért ennyire befogadták. Oli hozza a szokásos formáját, mikor egy csomag óvszert és egy műpéniszt ad Liának, ha esetleg az enyém a sok italtól nem működne, mire jól hasba verem. A szüleim egy rakás régi könyvvel lepnek meg, amikre már régóta vadászom, az öcsém egy új tetoválásra fizetett be, úgy tűnik mindenki örül annak, amit kap, bár mi Liával azt beszéltük meg, hogy csak otthon adjuk oda a másiknak a meglepetését.

Nem akarok hazamenni, mert az azt jelenti, hogy lassan készülnünk kell arra, hogy megérkeznek Brandonék, de nincs más választásunk. Összeszedjük magunkat, Oli megnyugtat minket, hogy este ő is benéz, majd hazasétálunk.

-          Fel kéne hívni a családom – suttogja Lia, mikor belépünk a házba.

-          Rendben, de előbb vár rád valami a fa alatt – csókolom meg, miközben a gyomrom összezsugorodik. Félek, hogy mit fog szólni, de nincs sok időm töprengeni. beront a nappaliba, majd értetlenül néz rám.

-          Itt nincs semmi – biggyeszti le az ajkát, mire elnevetem magam.

-          Nézz körbe egy kicsit jobban – bíztatom, mire közelebb sétál a fához. – Hideg, nagyon hideg, juj mindjárt megfagysz – kuncogok miközben figyelem, hogyan járja körbe az egészet. – langyosodik – bíztatom, mikor elmosolyodik. – És forró – lépek mellé, mikor meglátom, hogy észreveszi a gyűrűt, ami a fa egyik ágán van.

-          Ez meg micsoda? – Néz rám kérdőn és talán kissé félve is.

-          Nem jegygyűrű, ne ijedj meg – karolom át. – Ez inkább egy ígéret gyűrű – nézek a szemébe, majd elveszem tőle az apró karikát, amibe egy óriási fekete gyémánt van foglalva. – Ha elfogadod tőlem, akkor megígérem, hogy boldoggá teszlek, hogy örökre hűséges leszek hozzád, hogy jó apja leszek a gyerekeinknek és mindig vigyázok rád, de te is megígéred nekem, hogy szeretni fogsz és nem rohansz el többet, hogy ha bármi is jön szembe velünk, nem hagysz el, hanem itt maradsz és megoldod velem a problémát. Szóval mit gondolsz Kulta, hajlandó vagy leélni velem így az egész életed? – Kérdezem halkan, mire nagyokat pislog rám, én pedig csak remélni merem, hogy nem mond nemet, mert azt biztos nem viselném jól.

Nagyon-nagyon boldog karácsonyt nektek drágaságaim! (:

Millió puszi:

Kesha