„Rám mosolygott, és szemében nem csak örömöt láttam. Neki
helye van az életemben. Valakihez tartozik. Nem csak a boldogságot keressük. Tartozni is akarunk valahová.
Mi, a szerencsés kevesek megtaláljuk gyerekkorunkban, családunk körében. De
legtöbben közülünk felnőtt létünk legnagyobb részét azzal töltjük, hogy
keressük azt a helyet, személyt vagy szervezetet, amelyben, amelynél úgy
érezzük, fontosak vagyunk, számítunk valamit, és hogy nélkülünk valami
visszafordíthatatlan történik, megakadályozhatatlan. Mindannyian érezni
akarjuk, hogy minket nem lehet helyettesíteni.”
-
Szia kislány – nyom egy puszit az arcomra Jade, mikor
belépek Alex házába, majd halad is tovább egyenesen a nappaliba.
-
Ne mááár – hallom meg Alex hangját, amitől azonnal
mosoly kúszik az arcomra. Gyorsan követem Jadet, aki egy tálca sörrel
egyensúlyozik a kisördög felé. A nappaliban több lengén öltözött hölgyike lengi
körül a srácokat, akik valami videó játékkal szenvednek.
-
Új vendég érkezett – mosolyog Jade mikor felszolgálja a
jéghideg italokat és egy puszit nyom a nekem háttal ülő férfi szájára.
-
Igen? Ki? – néz rá gyermeki kíváncsisággal. – Nem
hívtunk senkit, vagy de? – kérdezősködik tovább, mire Jade nevetni kezd és a
fejével felém bök.
-
Helló – mosolygok rá, mikor találkozik a pillantásunk.
A mosolya és a csillogó óceánszínű tekintete mindent megér ebben a pillanatban.
Hazatértem.
-
Baby, huppanj ide és hozz szerencsét – nevet fel a
térdét pacskolva.
Nem gondolkodom, csak elindulok
felé, hogy az ölébe üljek. Persze nem elégszik meg ennyivel. Olyan csókban
részesít, amibe a gyomrom is beleremeg. Csak most döbbenek rá, hogy hiányzott
ez a szeretetéhes pokolfajzat. Hogy szükségem van rá a Nikoval töltött napok
után. Kell, hogy a kisugárzásban lubickolhassak, hogy érezzem a karját a
derekamon, a csókját a számon.
-
Na engedd már el és játssz – szól ránk Joshua, a
hosszúra nyúló csók közben, aki azt hiszem a kora délutáni időpont ellenére is
eléggé ittas. Ezzel a mondattal ugyan szétszed minket, de a varázs nem illan
el.
Némán ülök Alex ölében, a
tarkóján lévő pihéket birizgálva. Valami furcsa nyugalom száll meg. Talán a
drog, talán a sör, talán az ő hatása. De nem gondolkodom. Csak ösztönösen bújok
hozzá. Figyelem ahogy játszik, nézem az elszánt tekintetét. Le se veszi a
gyönyörű szemeit a képernyőről, teljesen a feladatra koncentrál. Csak egy cél
lebeg a szeme előtt, hogy nyerjen. És amit ő a fejébe vesz… Minden győzelem
után megcsókol. Folyamatosan borzongok a közelében és minden fájdalmam
elengedem. Most csak ő van, csak rá koncentrálok. Órákon át figyelem a lányos
arcot, minden vonását megjegyzem. A sűrű hosszú szempillák minden rezdülése
mosolyt csal az arcomra. A telt ajkak szorosan préselődnek össze, mikor a játék
a tetőfokára hág. Gutaütést kapna ha veszítene, de persze megnyeri ezt a
játszmát is.
-
Elég volt mára – suttogja, mikor újra elveszünk egymás
tekintetében. Velem az ölében áll fel és visz egyenesen a hálóba. Vágy csillog
az óceánszínű szemekbe és valami furcsa ámulat is. Ahogy a matracra helyez és
mellém gördül értetlenül nézek rá. Azt hittem egyből nekem fog esni, de nem ez
történik. Csak egy édes mosollyal az arcán nézi az arcom, miközben a
tincseimmel játszik.
-
Minden rendben? – simítok végig a nyaka kecses vonalán,
mire még szélesebb lesz a mosolya.
-
Persze, csak kiélvezem, hogy itt vagy mellettem. Már
azt hittem sosem térsz vissza – néz mélyen a szemembe.
-
Mindig visszajövök – suttogom, mire megcsókol és végre
megadja amire órák óta vágyom. Odaadja magát. De nem csak a testét, hanem a
lelkét, a szívét és az agyát is. Mindent, ami ő.
Izzadtan heverünk egymás
karjaiban a több órás hajsza után. Kimerült vagyok, de legalább már nem érzem a
kínt, amit Helsinki elhagyása okozott. Alex meggyógyított. Szorosan bújok
hozzá. Úgy érzem, hogy ha most itt hagyna meghalnék. Szükségem van rá és hiába
tapadunk össze szorosan, nem elég. Bele akarok olvadni az ölelésébe, hogy
biztonságban érezzem magam. Hogy ne legyek magányos. De ezzel ő is így lehet,
mert olyan szorosan ölel, mint még soha. Úgy kapaszkodunk egymásba, mintha
fuldokolnánk az élet tengerében és a másik lenne a mentőöv, ami megvéd minket a
haláltól. Ez a szorítás pedig akkor sem enyhül, mikor elalszunk.
A Nap meleg sugarai simogatják a bőröm, felkeltve az
álomból, ahol boldog voltam egy zöldeskék szemű lány gyengéden ölelő karjai
közt. Amint kinyitom a szemem, fel is nyögök. A fény, ami az ablakon át
szűrődik be, elvakít. Gyűlölöm a reggelt, gyűlölöm a Napot és gyűlölöm, hogy
nem otthon vagyok. Fáj a fejem, hányingerem van és piszok mód szédülök. De ha
ez még nem lenne elég, valaki a vállam csókolgatja, akinek határozottan nem Lia
illata van, de nem is Leena.
-
Jó reggelt szépfiú – mosolyog rám a szőke maca és úgy
rezgeti a szempilláit, hogy azt komolyan tanítani kéne, mert még én is ámulatba
esek tőle.
-
Helló… öhm…- próbálok koncentrálni, hogy legalább a
neve beugorjon, ha már az teljesen kiesett, hogy mit csináltunk és hol vagyunk.
De nem jutok semmire, így inkább rákérdezek. - Hogy is hívnak? – ülök fel
lassan összeszűkült szemekkel, de azonnal vissza is zuhanok a matracra. Forog
velem az egész világ és még jobban megfájdul a fejem, már ha ez egyáltalán
lehetséges.
-
Nelma, de lényegtelen – mosolyog rám és a halántékom
kezdi masszírozni, ami kifejezetten jól esik. Sajog minden porcikám, a szemem
sem bírom kinyitni. Soha nem éreztem még ilyen szörnyen magam.
-
Mi történt? – kérdezem suttogva, mert a saját hangom se
bírom elviselni.
-
Szerinted? – kérdez vissza, de nincs tekintettel arra,
hogy hasogat a fejem. Nyöszörgök egy darabig, de aztán nagy nehezen megint
felnyitom a szemhéjaim.
-
Gondolom megdugtalak – sóhajtom, miközben újra
megpróbálok feltápászkodni és végre sikerül. Persze ezt nem nehéz
kikövetkeztetni, tekintve, hogy semelyikünkön nincs ruha.
-
Jól gondolod – bújik a hátamhoz, de azonnal eltolom
magamtól.
-
Te adtad a drogot? – bámulok a karomon lévő tűszúrás
nyomra bambán, amit sokkosan fedezek fel magamon. Soha nem lőttem még be magam
úgy, hogy ne tudtam volna magamról, de úgy tűnik egyszer mindennek eljön az
ideje… Lepereg előttem ezer meg egy dolog. Minden betegség, amit elkaphatok
ezzel az egy hibával. AIDS, hepatitis, stb… Ki tudja ki ez a csaj és, hogy mi történt?
A padlón egy használt óvszer hever… legalább fel nem csináltam…
-
Ühüm, de ne aggódj. Steril volt a tű, nem lesz bajod.
Eléggé bekészültél a cucctól, de azért nem mindenre volt hatással – nyúl a
takaró alá, hogy megfoghassa a farkam, de elkapom a csuklóját és nem engedem,
hogy hozzám érjen.
-
Köszönöm az estét – nézek a szemébe, majd lenyúlok az
alsógatyámért. Érti a célzást szerencsére és nem próbálkozik tovább. Lassan
öltözök fel, mindig kapaszkodva valamibe. A lány az ágyban heverészik
meztelenül, miközben bámul és cigizik. Amint elkészültem, feltérdel az ágyon,
áttolja a számba a nyelvét és ezzel végeztünk. Hál’ Isten. Támolyogva jutok le
a lépcsőn. Kavarog a gyomrom és egyre jobban szédülök. Leintek egy taxit és a
sofőrtől kérdezem meg, hogy hol is vagyunk, majd miután közli, a Leenaval közös
lakásomba vitetem magam, mert az közelebb van, mint a tornyom és ha odáig kéne
elkocsikáznom, tuti telehánynám a taxit. Szerencsére alig tíz percbe telik,
hogy hazaérjek és befeküdhessek a kádamba egy üveg borral egy doboz cigivel,
ami közt nem csak sima dohánnyal töltött szálak lapulnak. Le akarom mosni
magamról a tegnap estét, na meg az azelőttit és az azelőttit és az azelőttit
is… De kijózanodni? Nem, azt nem akarok. Józanon érzem a magányt, az űrt, a
fájdalmat. Kinek kell ez? Nekem aztán biztos nem.
Az még rémlik, hogy a
telefonommal bűvészkedek valamit, de, hogy mit…
Mély levegőt véve helyezem a kulcsom a zárba. Nem tudom
minek örülnék jobban. Ha itthon lenne vagy ha nem. Pokolian hiányzik, hisz
hiába nem felhőtlen a kapcsolatunk szeretem. Mindennél és mindenkinél jobban.
Persze ezt ő is tudja és piszok mód ki is használja. Kihasználja azt, amit
iránta érzek, mert látja a szemembe, hogy nem számít mit tesz, hányszor csal
meg, hányszor bánt meg, mindig meg fogok bocsátani. Megbocsátok, mert nélküle
már nem tudok élni. Hiába egy szörnyeteg, két év az két év és a fénye még most
sem kopott meg. De persze bennem van a félsz is. Nem tudom milyen állapotban
van. A hangulata olyan gyorsan változik, akár az időjárás. Hol napos, hol
borongós. Ha napos nincs baj, a fénye cirógat, melenget és energiával tölt fel,
de ha épp rossz napja van, akkor egy közönséges arrogáns bunkó tud lenni. Már
rég nem tudom mire számítsak a küszöböt átlépve. Régen mindig mosolyogva
fogadott, most viszont egyre többször hisztis, fáradt, nyűgös és minden baját
rajtam veri le.
Néma csönd van. Csak a bőröndöm kereke csap zajt, míg
áthúzom a küszöbön, majd a kulcscsomóm, ami a cipős szekrényen lévő tálban
landol, amiben ott lapul az ő kulcsa is. A kabátja a kanapé előtt hever, a
cipői a konyha előtt szétszórva. Az illata a levegőben terjeng. A redőnyök
teljesen le vannak engedve és ebből tudom biztosra, hogy itthon van. Bízom
benne, hogy alszik, de a hálóban nem szuszog senki, viszont elég a szétszórt
ruhadarabokat követni, hogy tudjam hol van. A fürdőajtó résnyire nyitva van,
viszont semmi neszezést nem hallok. Furcsállom a dolgot, ezért belépek, de
amint meglátom, megáll bennem az ütő.
-
Niko – rohanok mellé rémülten és pofozgatni kezdem,
mire nagy nehezen kinyitja a szemét.
-
Leena – köszörüli meg a torkát és halvány mosoly kúszik
az arcára. A kád szélén álló hamutálból szinte kicsorognak a csikkek, a vízben
pedig egy üres borosüveg úszik. De nem ettől ijedtem meg. A karján egyértelműen
látszik, hogy drogozott és mikor megláttam a lila száját, azt hittem túllőtte
magát. De nem, csak elaludt, a víz kihűlt és ő teljesen átfagyott. De ilyen az
ember. Mindig a legrosszabbra gondol. Főleg ha a szerelmét ilyen ramaty
állapotban találja. A félelmeim szerencsére gyorsan elszállnak, hisz életben
van. Bele sem merek gondolni mi történne ha elveszíteném. Nem, azt nem bírnám
elviselni.
-
Szállj ki – nyújtom a vacogó férfi felé a kezem, aki
alig bír kimászni a vízből. Nagy nehezen a kád szélére ül és hagyja, hogy szárazra
töröljem, az átfagyott csontsovány testét. – Mit csináltál magaddal kicsim? –
nézek a még mindig kába férfira szomorúan és a hátára terítem a köntösét.
-
Csak ittam – suttogja, majd hirtelen a derekam után kap
és olyan erővel szorít magához, mint még soha. Elesettnek tűnik és védtelennek.
– Ne menj el többet – susogja a hasamba, miközben fájóan szorít magához.
-
Nem megyek – simogatom a haját nyugtatóan. Nem értem mi
van vele, de abban biztos vagyok, hogy nem most van itt az ideje annak, hogy
kifaggassam. Túl szörnyű állapotban van és azt hiszem még mindig részeg. –
Gyere, megyünk aludni – segítem fel, aztán a hálóba lefektetem és mellébújok.
Simogatom, akár egy gyereket, miközben lehunyt szemmel ölel és remeg az egész
teste. Gyönyörű és elesett.
-
Ne hagyj el soha – suttogja, mire mosolyogva nézek a
szemébe.
-
Képtelen lennék rá – simogatom meg a borostás, nyúzott,
beesett arcát. Nem értem őt, sosem értettem, csak azt tudom, hogy mindig ölelni
akarom. Ölelni, főleg akkor mikor ennyire elesett. Tudom nagyon jól, hogy
valaki bántotta, megsebezte. Látom a szemében. Az a valaki nem tudta mit tesz.
Az a valaki nem tudta, hogy ő a legérzékenyebb férfi a világon, hiába a jeges
magabiztos páncél. Persze ezt a sebezhető oldalát nem mutatja meg akárkinek.
Túl büszke hozzá. Mindig annyira erős akar lenni, halhatatlan, törhetetlen,
sziklaszilárd, kemény és jeges és mégis bármikor össze lehet roppantani. Elég
egy újságcikk, egy rossz kritika, egy beszólás az utcán és vége. De most jóval
többről van szó. Nem tudom mi történt, de túl rég aludt így a karjaimban.
Összegömbölyödve, szorosan hozzám tapadva, védelemért esedezve. Nyugtalan az
álma, folyamatosan dünnyög és mocorog, hiába simogatom a hátát, nem nyugszik
meg. Életemben először félek. Félek, hogy valaki komoly kárt tett benne, amin
nem fog tudni felülkerekedni, ahogy eddig mindig. Még sose hagyta el ennyire
magát. Már a külsőre se ad, már a páncélt se veszi fel, ami azt sugallná, hogy
minden rendben.
Csontsoványra fogyott, a vékony
bőre alatt élesen rajzolódnak ki a csigolyái és a bordái, az arca beesett és
borostás, a szemei már nem csillognak, olyan elszántan. Egyszerűen nem ismerek
rá. Hol a férfi, akit megismertem? Hol a férfi, akit elengedtem pár hete
dolgozni?
-
Ki bántott életem? – suttogom a sötét szobába, az arcát
simogatva, persze választ nem várok. Ha ébren lenne akkor se mondaná el, mert
akkor kiszolgáltatottnak érezné magát, így hát csak ölelem magamhoz, míg én is
el nem alszom.
Reggel viszont hamarabb ébredek
még így is, mint ő. Tudom, hogy ráfér a pihenés így hangtalanul mászok ki az
ágyból, hogy lezuhanyozzak és összepakoljak a lakásban. A hűtő üres, azt a
néhány üveg sört leszámítva, ami az ajtóban áll. A bolt nincs messze, de mégis
írok egy üzenetet, ha felkelne, tudja hol vagyok.
Az üzletben megbámulnak az
emberek, de már rég nem foglalkozom velük. Csak bepakolok a kocsiba anélkül,
hogy bárkiről is tudomást vennék. Megszoktam már a pillantásokat. Tudom, hogy
elítélnek, tudom, hogy csak Niko drogos cafkájának tartanak, de ők nem tudják,
milyen mellette élni. Milyen őt szeretni. Nem tudják milyen aggódni érte, nem
tudják milyen lenyelni a sértéseit, szemet hunyni a nemtörődömsége felett, nem
tudják milyen elviselni a megaláztatást, nem tudják milyen tanácstalannak lenni
és elfogadni őt olyannak amilyen. Nem tudják, hogy a humoros, magabiztos,
tehetséges és csodálatos férfi, egy utolsó patkányként tud viselkedni még a
legjobb barátaival is. Nem tudják, hogy imádja megőrjíteni az embereket maga
körül, sárba tiporni a mellette lévő nő önbizalmát, hogy hatalmaskodó és őrült.
Ők csak a mázat látják, amit Niko mutatni akar magából. Fogalmuk sincs, hogy a
tenyeréből etet bárkit, hogy a kép, amit kialakított magáról egy egyszerű
hazugság. Csak azt látják, amit láttatni akar, de ha bárki is együtt töltene
vele egy napot, az igazi Nikoval, sírva menekülne el a szerintük irigylésre
méltó életből. Az interjúkban megszólaló férfit szeretik az emberek, a
klipekben szerepelő dögös pózer pasit, aki mindig tökéletes és precíz, aki soha
nem hibázik. A karizmatikus énekes kell nekik és nem ő maga. Csak a fényében
akarnak sütkérezni és Niko megadja nekik, az árnyékos oldalát viszont én kapom
meg. Én kapom a sötétben ücsörgő, dalokat író, depressziós, ittas pasast, aki
nem tűri, hogy megpiszkálják, aki képtelen kompromisszumot kötni, aki a saját
feje után megy, aki nincs tekintettel senkire és semmire és aki ha kell a
gyerekkori cimboráin is átgázol, ha az érdeke azt kívánja.
Igen, ők nem tudják milyen vele
élni és szeretni tiszta szívből egy önző alakot, aki megbabonázott két éve,
akibe beleszerettem és aki magához láncolt örökre. Aki minden nap megöl belőlem
egy darabot és mégis, ennek ellenére is, jobban szeretem még magamnál is.
Még úgy is szeretem, hogy az
egyik újság címlapján egy szőke hajú lány kezét fogva lép be a kedvenc bárjába.
Igen, az engem bámulók nem
tudják, mit élek át, az újságos standnál állva, könnyektől homályos szemekkel a
képüket nézve. Nem tudják, hogy térde akarok rogyni és zokogni és mégis talpon
maradok, a kocsit markolva, remegő térdekkel, egy hatalmas gombóccal a
torkomban, újból megalázva, egy karddal átszúrt szívvel, amin már annyi heg
van, mint senki másén a világon és mindet ő okozta. Egyedül ő. Niko Koskinen.
Nem tudják milyen összetörtnek lenni és mégis felszegett állal méltósággal
viselni, hogy megint megtette. Hogy megint ide hívta Cornelia Anderst.
Ők nem tudják milyen betenni a
kocsiba az újságot és a kasszás kérdő, sajnálkozó pillantástól kísérten
fizetni, majd hazamenni hozzá. Rápillantani a még mindig alvó alakjára és
hagyni, hogy leguruljon egyetlen könnycsepp az arcomon, majd egy hatalmasat
nyelni és szemet hunyni afelett, hogy ismét megsebzett, aztán egyszerűen
átsétálni a konyhába, elpakolni és nekiállni megfőzni a kedvenc ételét,
elkészíteni a kávét, úgy ahogy szereti és a konyhaasztalra tenni a
cigarettájával, tudván, hogy mikor kilép a hálóból ez lesz az első, amit
keresni fog. A kávé és a cigaretta lesz az első és nem én. De nem számít, mert
szeretem és mindezek ellenére is gondoskodni fogok róla.
Ha megkérdeznék miért maradok
ennek ellenére itt, hogy miért kötöm össze vele ennek ellenére is az életem?
Azt mondanám semmi közük hozzá. De ha őszinte akarnék lenni, nagyon egyszerű
lenne a válasz.
Azért, mert ő a mindenem.
Alex simogatására ébredek, ahogy
egy hete minden reggel. Furcsa, hogy a lakásomban vagyunk és nem nála, de el
akart bújni, így ide jöttünk. Amint kinyitom a szemem a pillantásunk
találkozik, de csak egy másodpercre, mégis meglátom, hogy valamin nagyon
gondolkodik. Már épp feltenném a kérdést, hogy min, de megelőz.
-
Kitől kaptad? – simít végig az ujjamon lévő gyűrűn,
mire én is a kezemre nézek. Összeszorul a gyomrom, mert azonnal beugrik az
arca.
-
Nikotól – vallom be őszintén. – Elfelejtettem
visszaadni neki, mikor eljöttem tőle – suttogom az óceán színű szemekbe nézve.
Tudom, hogy le kéne vennem és elsüllyeszteni az egyik fiókba, de képtelen
vagyok rá. Ez az egyetlen dolog, ami hozzá köt és tudom mit jelent, hogy rajtam
van. Hogy dobhatnám el magamtól? Nem, most még nem. Majd amikor meglátom a
hírekben, hogy elvette Leenát, leszedem. Addig elringatom magam abban az
illúzióban, hogy én vagyok a felesége. Az egyetlen nő akit szeret. Persze
hazugság de így könnyebb.
-
Értem – nyom egy puszit a számra mosolyogva, de a szeme
elárulja.
-
Alex, kérlek nézz rám – fekszem a mellkasára és addig
szugerálom az arcát, míg fel nem nyitja a szemeit és rám nem néz. – Nem jelent
semmit. Nem leszünk soha együtt és nem véletlen, hogy visszajöttem – simogatom
meg a bánatos és ártatlan arcot, mire megint elmosolyodik és átöleli a derekam.
-
Tudod tényleg nem számít. Kedvellek Lia. Imádom az
őszinteséged és, hogy bármit elmondhatok neked. Szeretem, hogy nem ítélsz el
és, hogy elfogadsz. De ez nem szerelem,
hiába próbálom elhitetni magammal, hogy te vagy életem nője – kuncog fel, mire
én is elmosolyodom és a félig lehunyt szemhéjaim alól pislogok rá.
-
Akkor mid vagyok? – teszem fel a kérdést kíváncsian.
-
Az ideális nő? – simít ki egy elkóborolt tincset az
arcomból nevetve. – A múzsa – csókol meg gyengéden, de van valami furcsa még
mindig a tekintetében.
-
De valahol van egy szerelmed is – mondom ki helyette,
amit mindig is sejtettem, de eddig soha nem beszéltünk erről.
-
Toby – bólint rá, de nem néz rám, így tudom, hogy nem a
fiáról van szó.
-
Toby a gyereked, de nem a szerelmed – simogatom a
fekete fürtöket, miközben megpróbálom kitalálni, hogy ki lehet a nő, akit
tényleg szeret. Mert biztos vagyok abban, hogy nem férfi az illető. – Az
anyjával jóban vagy, de nem kötődsz hozzá. Lily, Amanda és Debby csak babák,
akik szépen mutatnak a vörös szőnyegen melletted és az ügyes szájuk bármikor a
rendelkezésedre áll. Louison kiéled a vágyaid, én a múzsád vagyok tehát… -
csillan fel a szemem mikor rájövök a megoldásra. – Jade – bökök a mellkasára. –
Jadebe vagy szerelemes – nevetek fel, mire elhúzza a száját és az oldalára
fordulva a nyakáig húzza a takarót. – Hé ne bújj el – gördülök mellé
vigyorogva.
-
Hagyjál – durcázik.
-
Jadet szereted – mosolygok őszintén, hisz én tudom,
hogy az érzés kölcsönös.
-
És? Ő nem szeret – fordul megint el tőlem, de csak
azért is mászok utána.
-
Honnan veszed? – nevetek rá.
-
Mindig elmegy és vagy ezer pasit pesztrál. Én csak egy
vagyok a sok közül – morog hasra fordulva, a párnába.
-
Hohó, te féltékeny vagy, mert szerelmes vagy Jadebe –
ülök fel nevetve és fejbe kólintom az egyik párnával.
-
A fenébe, most ezen fogsz lovagolni? – morog a hátára
gördülve, szikrákat szóró szemekkel.
-
Tudom, hogy jobban örülnél, ha rajtad lovagolnék –
nyújtom ki a nyelvem, mire nem bírja tovább és ő is nevetni kezd, aztán egy
szempillantás alatt maga alá gyűr, hogy végigcsókolhassa a nyakam, amit egy
halk nyögéssel jutalmazok és a hajába túrva még közelebb húzom az édes ajkait a
bőrömhöz.
-
Meghiszem azt – suttogja a fülembe. – De el kell mennem
egy interjúra édeske.
-
Édeske? – szalad a homlokomig a szemöldököm. Így csak
Louist hívja.
-
Csak viccelek – csókol meg nevetve, majd kibújik
mellőlem az ágyból és öltözni kezd.
-
Ugye tudod, hogy a Jades téma még nincs lezárva? –
nézek rá kérdőn, miközben elindulok kávét főzni.
-
Sajnos tudom – bújik hozzám hátulról és egy puszit nyom
az arcomra. – Ma is dolgozol? – kérdezi halkan, mire bólogatni kezdek.
-
Muszáj – mosolygok rá.
-
Hülyeség – legyint miközben figyeli, hogyan lapátolom a
cukrot a bögrébe, aztán rágyújt egy cigire és dobolni kezd a lábával. – Nem
kéne abba a lebujba robotolnod, ahogy itt sem kéne élned – néz rám.
-
Szeretek Dawnnál dolgozni és szeretek itt lakni –
magyarázom mosolyogva. Nem értem miért nem érti meg senki, hogy nekem nem
robotolás, hogy éjjelente koktélokat keverek és az sem tölt el rettegéssel,
hogy ide jövök haza.
-
Ez egy patkánytanya – morog Alex. – Nálam is lakhatnál
és lakbért se kéne fizetned – próbál megint meggyőzni, de ő is tudja, hogy
esélytelen. – A szomszédod transzvesztita, a fölötted lakó egy prosti, a
házmester meg egy agresszív kurvapecér.
-
De legalább sose unatkozom - kacagok miközben elé rakom
a koffeint.
-
Sosem fogom megérteni a nőket. Azt hiszem ezért múlatom
az időm néha pasikkal. Velük minden annyival könnyebb – forgatja a szemeit, míg
az ölébe mászok és az arcát puszilgatom.
-
De nem tudnál kihívások nélkül élni – suttogom a
fülébe, mire elmosolyodik.
-
Na igen és egy pasi se készít ilyen jó kávét – simít
végig a combomon, amitől azonnal megborzongok. – Tudod, hogy nagyon bírlak? –
néz komolyan a szemembe én meg ismét elveszek az óceánszínű íriszekben.
-
Én is téged – csókolom meg kábán, amit szenvedélyesen
viszonoz, aztán lehajtja a maradék kávéját, velem együtt feláll, majd
visszaültet a székre, egy újabb csókot nyom a számra és távozik egy ígérettel,
hogy este benéz a bárba.
Amint kilép az ajtón elfog egy
furcsa érzés. Úgy érzem magányos vagyok nélküle, pedig talán még csak most
lépett ki a kapun. A pillantásom hirtelen az ujjamon lévő gyűrűre téved és
rájövök, hogy nem Alex az orvosság a bajomra, hanem Niko. Ő hiányzik igazán és
nem a kisördög. Jó volna tudni, hogy mi van vele, hogy jól van-e vagy
egyáltalán csak hallani a hangját. Igen, már annyival is beérném, hogy halljam
a mély rekedt hangot, pedig tudom, hogy lehetséges, hogy soha többé nem fog a
fülembe suttogni, még telefonon keresztül se. Mégis bízom benne valahol mélyen,
hogy egyszer még újra látom, megölelhetem és magamba szívhatom az illatát. Nem
tudom miért, de nem tudok tőle szabadulni.
Alex persze ha mellettem van
elfeledteti velem, de amint elválunk, visszasüppedek a sötétségbe, amit Niko
elhagyása okoz mindig.
Persze azzal nem számolok, hogy
pittyegni kezd a telefonom, jelezve, hogy üzenetem érkezett.
Az őrjítő fejfájást kedves
ismerősként üdvözlöm, mikor kinyitom a szemem. Halvány lila dunsztom sincs
arról, hogy mennyi az idő és elsőre azt se tudnám megmondani hol vagyok. Aztán
hirtelen bekúsznak az emlékek, a tegnapi lány, a taxi és az, hogy a Leenaval
közös lakásomba hozattam magam, majd ismét sikerült magam taccsra tenni a
kádba. Persze azt már nem tudnám megmondani, hogy hogyan jutottam el az ágyig,
de ebben a percben nem is számít. Ég a gyomrom, a tegnap elfogyasztott
alkoholtól savanyú a szám, a tagjaim pedig olyan nehéznek érzem, mintha
folyékony ólomba lettek volna mártva. De csak pár percig szenvedek, elvégre nem
tölthetem ágyba az egész napot és főleg nem józanon. Az első utam a fürdőbe
vezet, ahol beállok a zuhany alá és hideg vizet folyatok az arcomra, hátha jobb
lesz. Az egész testem lúdbőrözik a jeges áradat alatt, de sokat segít a
másnaposságomon. Mikor kiszállok, egészen embernek érzem maga, még úgy is, hogy
a tükörképem egy zombit mutat. Finoman fogalmazva is, úgy nézek ki, mint egy
hulla, a régen eltávozott, már-már mumifikálódott fajtából. Életemben nem
voltam talán még ilyen sápadt és a szemeim alatt se voltak ezer éve ilyen
vastag fekete karikák. A látványt még rémisztőbbé teszi a lila szám, amit a
hideg zuhanynak köszönhetek, a kiálló csontjaimról meg már ne is beszéljünk.
Elhúzom a szám, a derekam köré tekerek egy törölközőt, összefogom a gubancos hajam,
amit már tényleg ideje lenne rendbe szedni, hisz eléggé megnőtt és a csomókat
még egy fodrász se tudná valószínűleg kibogozni, aztán fogat mosok. Eljátszom a
gondolattal, hogy megszabadulok az arcomon sötétlő lassan egy hetes szőrtől, de
nem érzek magamban energiát erre és mélyen félek attól, hogy ha penge kerülne a
kezembe, nem az arcom nyúznám meg vele, sokkal inkább az ereimet vágnám fel
elkeseredettségemben. Túlságosan hiányzik Lia és a hiánya okozza ezt a
letargiát. A legszörnyűbb az, hogy a külsőm ugyan szörnyű, de belülről még
rosszabb állapotban vagyok.
Utolsó reményem a kávé, de persze
minden számításom áthúzzák az égiek, amikor kicsoszogva a fürdőből, megérzem a
tai kaja illatát, majd a konyhába lépve megpillantom Leenat, aki mosolyogva
perdül elém, mikor meglát és egy gyors csókot nyom a számra.
-
Jó reggelt – suttogja. – Ülj le, ott a kávé és mindjárt
kész az ebéd – simogatja meg az arcom gyengéden én meg sokkosan meredek a
tornádóként keringő nőre.
-
Te… te mi… te mit keresel itt? – dadogom. Az agyam még
nem teljesen dolgozta fel az információt, miszerint visszatért.
-
Tudtommal még itt lakom veled – vágja rá, de nem néz
rám, minden figyelmét a rotyogó étel felé fordítja. – A ruhapróbával végeztünk
nem volt miért Párizsban maradnom, így visszatértem hozzád. Airát is látni
akarom és van itthon egy meghallgatásom – mondja és be nem áll a szája. Mosolyt
csal az arcomra fecsegése, végre nem vagyok egyedül. Letelepedek a székre,
rágyújtok egy cigire és felemelem az újságról a kávésbögrém, ami azzal a lendülettel
majdnem ki is csúszik a kezemből. A bulvárlap címlapján ott virít az arcom.
Ezzel még nem is lenne semmi baj, ha egy ismerős zöldeskék színű szempár nem
villanna meg a képen. Mindkét kezem megremeg, a gyomrom pedig görcsbe áll.
Lehetetlen, hogy Leena nem vette észre a hatalmas betűkkel szedett szalagcímet.
Hol a képre meredek, hol rá, de ő még mindig beszél. Az esküvő előkészületekről
magyaráz valamit lelkesen, az én fejemben viszont teljes kavar van. Megint.
-
Leena – köszörülöm meg a torkom, ezzel belé fagyasztva
a szót.
-
Mondjad édes – mosolyog rám, aztán észreveszi, hogy a
Liával közös képünket bámulom. – Jah, hogy az… - préseli csíkká a száját, aztán
leteszi a fakanalat és lekapcsolja a gázt. Lassan lép mögém, az állát a
vállamra támasztja. – Jól nézel ki azon a képen – simít végig a hasamon,
miközben a fülembe suttog.
-
Leena – sóhajtok nagyot, mire azonnal a szám elé
csúsztatja a mutatóujját és mélyen a szemembe néz.
-
Lefeküdtél vele megint. Tudom. Nem kell magyarázkodnod.
Ha nem az újság árul el, hát megteszi a tested – tapasztja az ajkát a nyakamon
lévő, lassan halványodó lilás folthoz, ahol egyértelműen ki lett szívva a bőröm
és egy apró puszit nyom rá. De nem áll meg ennyinél, finoman végigsimít a
már-már épphogy látszódó sebes számon, aztán a körmeit a derekam két oldalán
lévő karmolásnyomhoz illeszti és finoman végigkarcolja a piros csíkokat, mintha
ő jelölt volna meg. Ugyan ezt eljátssza, a hátamon és vállamon lévő foltokkal.
– Tüzes ribanc – susogja minden „sérülésem” szemrevételezése után. – Te pedig
azt szereted – fúrja a pillantását az enyémbe. – Megbocsátok – csókol meg
gyengéden, mire megint elfelejtek levegőt venni. Mikor elengedi a nyelve a
nyelvem, megfogom a kezét és a mellettem lévő székre húzom.
-
Én hívtam ide – vallom be őszintén, lesütött szemmel a
bűnöm. Nem akarom, hogy Liára haragudjon, hisz ez az egész az én hibám. Csak az
enyém. Ha megmaradt volna egy éjszakás kalandnak most minden más lenne. Ha nem
hajkurásztam volna, nem kötődnék hozzá, nem szerettem volna bele.
-
Tisztában vagyok vele – nyúl Leena az állam alá. – De,
mint mondtam megbocsátok.
-
Hogy-hogy nem őrjöngsz? – nézek rá értetlenül, mire
mosolyogni kezd.
-
Volna értelme kedvesem? – néz a szemembe, mire leesik
az állam. – Megtörtént. Idehívtad, lefeküdtél vele, de már nincs itt. Megértem
miért kellett. Én nem voltam itt, nem gondoskodtam rólad, kellett valaki, aki
szeretget. Ő eljött hozzád. Nincs semmi baj. Niko, itt vagy, ő pedig elment.
Mindig elmegy, én pedig míg csak élek haza fogok térni hozzád. Ezt más nem adja
meg neked édes – kulcsolja össze az ujjainkat. – Csak én szeretlek ennyire. Nem
félek tőle Niko, nem féltem tőle a szerelmünket. Nem több egy ribancnál, aki
repül ha hívod, de menekül, ha kimutatod a fogad fehérjét. Ő sosem fogja ezt az
oldalad is elviselni. Erre csak én vagyok képes és ezt te is nagyon jól tudod.
Ha lecserélnél rá… Nos igen, ha megtennéd, te is tudod, hogy ideig óráig
melletted lenne, aztán kidobna és te egyedül maradnál. Márpedig ha van valami
amitől rettegsz, az a magány kicsim. Más nem tudna úgy szeretni, ahogy én,
éppen ezért megbocsátok. Tudom, hogy azt hiszed szerelmes vagy belé – bök
megvetően a kép felé, az állával. – De ez nem igaz. Nem véletlenül ülsz itt és
fogod a kezem. Két hét múlva pedig összeházasodunk. Megcsalhatsz ezerszer, de
akkor is szeretni foglak. Összetartozunk az első perctől, ezt pedig senki nem
dúlhatja fel – suttogja, mire megrökönyödve pislogok rá. A baj, hogy igaza van.
Minden kiejtett szó igaz.
-
Én… - veszek nagy levegőt, de egy csókkal belém folytja
a szót szerencsére. Fogalmam sincs mit is mondhatnék neki.
-
Csss… - válik el tőlem vigyorogva, aztán hirtelen komor
lesz az arca. – Egy valamit azért tudni akarok – simít végig az arccsontomon. –
Mit tett veled, ami miatt így nézel ki? – kérdezi halkan, az egyik kezével az
arcom, a másik kezével pedig a kiálló bordáim simogatva.
-
Nem ő tette – csóválom meg a fejem és lesütöm a szemem.
– Ezt én tettem magammal, mert… - csuklik el a hangom.
-
Féltél – nyúl az állam alá, így kényszerítve, hogy a
szemébe nézzek, amiből őrült szerelem árad felém, nekem pedig lelkiismeret
furdalásom van, mert nem tudom most viszonozni ezt a hatalmas szerelmet, ami
miatt még mindig kitart mellettem, amiért még mindig mellettem áll. Megint
rádöbbenek, hogy az összes hibája ellenére, még mindig ő az egyetlen nő az
anyámon kívül, aki úgy ismer mint a tenyerét. Olvas a szememből.
-
Féltem – bólintok és lehunyom a szemeim szorosan, mert
érzem, hogy el fogom magam bőgni akár egy taknyos kölyök. – Nem érdemellek meg
– fúrom az arcom a nyakába, miután az ölembe húztam és olyan erővel szorítom a
derekát, mint talán még soha. Komolyan gondolom, hogy nem érdemlem meg a
szeretetét, a bocsánatát. Szörnyen bánok vele, már több mint egy éve, én
taszítom más karjaiba és én generálom a vitáinkat. És ha Lia megkér… Igen,
akkor gondolkodás nélkül elhagytam volna. Őt, aki vigyáz rám, aki minden szar
ellenére tényleg hazatér hozzám.
-
Nincs mitől félned. Itt vagyok és vigyázok rád.
Vigyázok a szívedre – puszilgatja a hajam, miközben a hátam simogatja.
Nem bírom tovább visszatartani.
Egyetlen könnycsepp végigcsorog az arcomon. Túl sok ez nekem. Összetörtnek
érzem magam, hiányzik Lia, de bűntudatom is van azért, mert így érzek. Eszembe
jut minden kósza gondolat, a magamban tett biztos kijelentés, miszerint, nem
akarok gyereket Leenatól. Megelevenedik előttem a jelenet, amikor szinte
könyörögtem Liának, hogy ne menjen el és adjon a kezembe egy okot, hogy ne
vegyem feleségül, az ölemben ülő nőt, akinek a szerelme fejbevágóan hat rám.
Összeszorul a szívem, de nem csak a szívem. A tüdőm is. Megint nem kapok
levegőt, hörögni kezdek és fuldokolni. Aztán elsötétül a világ.
Az elsötétített szobában csak a
telefonomon kijelzője világít, amit percek óta bámulok. Az pár szó az elmémbe
égett, de mégis újra és újra elolvasom, a feladó nevével együtt.
A válságstáb pár órája
összegyűlt, aminek az lett az eredménye, hogy mindenki a szőnyegen hever, most
már eléggé illuminált állapotban. A fű szagot vágni lehetne Conor
hotelszobájában, de ez per pillanat senkit sem zavar.
-
Khm.. szerintem vissza kéne írnod neki – szólal meg
Jade a plafont bámulva, miközben újabb cigire gyújt rá.
-
Szerintem meg marhára nem – mordul fel Yv. – Mindig
csak szenvedést okoz neki – fordul Jade felé, amit inkább csak érzékelek, mivel
a feje az ölemben hever, de nem látok semmit, csak Niko nevét.
-
De így sose jutnak egyről a kettőre – köszörüli meg
Launo a torkát.
-
És mi van ha nem is kell? – szól bele Conor a
beszélgetésbe.
-
Már hogyne kéne – szisszen fel Jade. – Nézz meg engem
és Alexet. Szeretem, de mivel nem vallom be neki, így nem vagyok más csak az
egyes számú groupie… Na nem mintha több lennék ha elmondanám – szisszen fel,
mire órák óta először mosolyra húzom a szám.
-
Ő is szeret – szólalok meg rekedt hangon.
-
Mi van? – hallok meg négy hitetlenkedő, megbotránkozott
hangot, négy irányból.
-
Azt mondtam, hogy Alex szerelmes Jadebe, ahogy Jade is
Alexbe, szóval ezt csak ti komplikáljátok túl. Ha őszinték lennétek már ezer
éve csak egymással dugnátok, sőt az is lehet, hogy a gyönyörű kis ujjadon szivi
már ott pihenne egy gyémántgyűrű, a hasadban meg egy újabb kis óceánszemű,
hosszú szempillájú pokolfajzat rugdalózna – suttogom, de nem veszem le az
üzenetről a szemem.
-
Ezt meg honnan veszed? – kúszik mellém Jade és
kicsavarja a kezemből a mobilom, hogy rá figyeljek, amit persze egy nagyon
ronda pillantással jutalmazok.
-
Ő mondta tegnap
reggel, de most add vissza - nyúlok a
készülék felé, ami a tenyerembe landol, megvilágítva Jade döbbent arcát. Azt
hiszem leállt a rendszere, de ezzel most nem tudok foglalkozni. Lassan huszonnégy
órája egy kérdés foglalkoztat. Válaszoljak-e a kurta üzenetre vagy ne.
-
Na vissza az eredeti témához, míg Jade feldolgozza,
hogy lehet egy fiúkat is kefélő, narkós férje – nevet fel Conor, mire Jade
azonnal hozzávág egy párnát.
-
Kussolj Reynolds – morog rá, de Conor csak nevet és
nevet, aztán nagyon lassan elcsitul.
-
Mit is írt pontosan Niko? – hallom meg Launo halk
hangját.
-
Kimondhatatlanul hiányzol, pont, nem tudok élni
nélküled, pont – suttogom csukott szemmel. Fáradtnak érzem magam. Egész éjjel
dolgoztam, most pedig itt ülök a barátaimmal, whiskyt kortyolgatva, rajta
merengve és a hülye üzenetén, ami mindent felkavart megint. Szívem szerint
azonnal visszaírtam volna neki, sőt… nem is. Sokkal inkább visszarepültem volna
Helsinkibe, hogy térden állva könyörögjek neki, hagyja el a menyasszonyát és
szeressen csak engem, mert én is szeretem őt.
De ez lett volna a leghülyébb lépés. Megaláztam volna magam, szerelmes
kis pincsiként ugrottam volna ismét és amúgy is… Őrültség. Ez nekünk nem megy,
ezerszer megbeszéltük és be is bizonyítottuk egymásnak. Képtelenek vagyunk nem
fájdalmat okozni a másiknak. De akkor mi a helyes lépés? Elfelejteni? Egy ilyen
édes üzenetet, egy ilyen gyönyörű vallomást, kitörölni és szemet hunyni
felette, mintha soha nem is történt volna semmi? Mintha nem tudnám mit jelent
ez a két mondat? Képtelen vagyok nem tudomást venni róla, hiszen, szeretem.
-
Ez szar ügy – közli Launo halkan, mire keserű kacaj tör
fel a torkomból.
-
Az – értek vele egyet.