A fejlécet Gina készítette, akinek ezúton is hatalmas köszönet :)

2012. szeptember 20., csütörtök

89. Boldogság, te kurva




"Számíthatsz rám, veled vagyok. Sebeket adsz, én beléd marok. Lángok és jég, ennyi vagyok. Megöllek majd, és belehalok."



A gép a stadion tetején száll le, de amint kinyílik az ajtó, vakuk villannak fel, amitől nem látok semmit. Csak egy fél pillanatig tart az egész, mégse tetszik cseppet sem a dolog.
- Mi a fene? – Pislogok nagyokat, mire Sean nevetni kezd és a kezem fogva, a biztonságiak segítségével, áthúz a tömegen.
- Csak pár újságíró. Jöttek kritikát írni. Gondolom Gina intézte úgy, hogy ide is feljöhessenek. Bocsi érte, de valószínűleg holnap minden címlapon ott lesz a csini popsid.
- Fantasztikus – morgok. Ezt, hogy fogom kimagyarázni Nikonak? Mert, hogy eljutnak hozzá a képek az biztos… Már alig várom. A lépcsőkön sorfalat állnak a biztonságiak, az egész helyen hemzsegnek az emberek, akik mind megkönnyebbülve veszik tudomásul, hogy Sean megérkezett.
- Erre - int egy walkie talkieval felszerelkezett figura, mire irányt váltunk és egy folyosóra jutunk, ahol a múltkori nő toporog. Nem nehéz észrevenni, kitűnik a biztonságiak és groupiek alkotta tömegből.
- Sean, mégis mit képzelsz magadról? – Üvölt, amint elé érünk.
- Gina cica, higgadtság van –simogatja meg Sean a füle mögötti részt, mintha tényleg egy macskával társalogna. – Inkább azt regéld el nekem kiscsillag, hogy megvan-e amit kértem? – néz mélyen a szemébe, mire a nőbe szorul a szusz. Fogadni mernék arra, hogy szívesen szidta volna tovább, az ügyfele minden felmenőjét, de valamiért úgy dönt, hogy befogja a száját.
- A kicsi ezüst bőröndbe, amibe a festék is van – bólint.
- Öltöző? – Húzza fel ismét mosolyogva Sean a szemöldökét, mire Gina az egyik ajtóra bök, ahol két lány és három két ajtós szekrény ácsorog. A csajok amint meglátják Seant, azonnal nyivákolni kezdenek, de Sean csak int egyet nekik, mielőtt még besuhanna a tömörfa ajtón és nagy lendülettel eldobná a sporttáskáját. – Hello mindenki – int körbe.
- Na végre - szusszannak fel a bent lévők egyszerre, miközben újabb kártyalapokat dobálnak az asztalra. Egy valakin mégis megakad a szemem.
- Max? – Nevetek fel, mire ő is vigyorogva felpattan az egyik kényelmes bőrszékből és a karjaiba von.
- Mi van gyerek? Hogy kerülsz ide? – Nyom egy puszit a homlokomra, mire Sean kérdőn pislog ránk.
- Nem úgy volt, hogy Anders lánya vagy? – Kérdez rá. – Vagy van valami sötét titok és Max az apád?
- Max inkább az apám mint Anders – adok választ. – De biológiailag az ő gyereke vagyok – húzom el a szám, mire Max nevetve a hajamba túr.
- Nekem meg jobb, hogy fiaim vannak. Ha ez a gyönyörűség az enyém lenne, már rég kimúltam volna, az aggodalomtól. Vagy… - szűkíti össze a szemeit, miközben Seanre néz. – Kinyírtalak volna téged – sziszegi, amint leesik neki, hogy együtt jöttem vele.
- Nem nyúltam hozzá, csak elhívtam egy jó bulira. Nyugi van – int egyet Sean, majd a már emlegetett ezüst bőrönd zárjával kezd foglalatoskodni.
- Állj, te mit csinálsz itt? – Találom meg a hangom, miközben Max arcát tanulmányozom.
- Én leszek az új gitáros, úgy néz ki. Seant régről ismerem, mondta, hogy a régi taggal összerúgták a port, nekem meg nem nagyon volt most dolgom otthon, így beugrottam. De erről már beszéltünk emlékszel? – Simít végig lágyan az orromon.
- De akkor úgy volt, hogy a régi bandát hozod össze – szűkítem össze a szemeim, mire elneveti magát.
- Sose jött volna össze. Az apád nem kompatibilis a többiekkel már. Azoknak az időknek vége. Most itt van ez. Ez jó – mutat körbe a hatalmas öltözőn, ahol pár régi veteránnak  tűnő fószer ül. Mindet ismerem látásból, mindről tudom, hogy extra adag tehetséggel vannak megáldva. Nagy nevek, akik nagy dolgokat műveltek és beírták magukat a zenei történelemkönyvekbe. Veszélyes, elembajos fickók, akik csak kefélni, piálni és zenélni akartak annó. Mind végigjárták a rehabot, mind elváltak, mind újranősültek, mind szétszórták a magjaikat különböző nőkben. Mind voltak már letartóztatva és mindnek mondták már azt, hogy nincs sok idejük hátra. Mégis élnek.
Mint a húsz évesek. Az előttük lévő poharakba most is borostyánszínű whisky gyöngyözik, a cigarettafüstöt vágni lehet a szobában, ők meg gondtalanul röhögnek és élnek. Senki nem figyel Seanra, aki fene tudja mit szív fel, az orrába, aztán elmosolyodik, a tekintete elködösül, rátalál ő is az egyik üvegre, majd rágyújt egy cigire.
-         Kérsz? – Nyújtja felém a kis poros zacskót, mire tétovázni kezdek. Minden bizonnyal kólázott és ahogy őt ismerem, nem holmi szart vetetett magának, hanem a legminőségibb cuccot amit kapni lehet. Egy kis magabiztosság és lazaság pedig igazán jól jönne. Legalább a kokain kikapcsolná a fejemben lévő vészcsengőket, amik azt harsogják húzzak el innen nagyon messzire, mert ha Niko ezt megtudja, annak baj lesz a vége. Mégsem hallgatok a figyelmeztetésre. Mosolyogva bólintok, mire az asztalra adagol pár csíkot. Nem csak engem kínál meg. Mindenki kap belőle. Mindenki ellazul tőle. Mindenki feloldódik tőle. Kellemesen lebegünk mind, ebbe a furcsa bódulatba, amit a szer hoz. Nem vagyunk elszállva, csak finoman szárnyalunk, de a lábunk még egy hosszú zsinórral a földhöz van kötve. Nem lépjük át a határt. Még nem.
Érzem a sejtjeimbe a könnyedséget. Mintha felszabadulnék. Mintha minden más lenne. Mintha bármire képes lennék. Erősnek érzem magam és amint Sean mellém lép, majd a kezemet fogva az egyik fotelhez húz, hogy aztán az ölébe ültessen a biztonságérzet is eláraszt. Nem lehet semmi bajom, hisz ő itt van. Vigyáz rám.
Talán ezt hívják apakomplexusnak?
De nem mert, az is megnyugtat, ha Niko van velem. Igen, de valamiért mégis más a két érzés. Az ő karjai közt, otthon vagyok, itt meg biztonságban. Viszont az otthonnak is biztonságosnak kéne lennie nem?
Nem, a mi esetünkben sajnos ez nincs így.
Niko veszélyes, így pedig nem lehet biztonságos. Még akkor sem, ha imádom a veszélyt, ha imádom őt.
Ő annyira, de annyira más, mint a többi pasas, akikkel eddig dolgom volt.
Képtelenség lenne megfogalmazni ki is ő, milyen is ő, mit is érzek iránta. Túl komplikált személyiség és így minden bonyolulttá válik, ami vele kapcsolatos.
Hát talán ez az engem átkaroló fickó és a Helsinkiben fene tudja mit művelő pasas között a különbség.
Sean könnyű eset. Egy felelőtlen, de erős férfi, aki tudja mit akar, aki célratörő, aki őszinte, aki nem fél kimondani dolgokat és aki képes felvállalni, azt aki, talán a kora miatt, talán, mert bölcs vagy talán csak azért, mert ostoba és nemtörődöm.
-         Tíz perc – dugja be a fejét Gina, mire Sean felemelkedik velem együtt. Megdöbbent, hogy ilyen könnyen fel tud kapni, majd olyan puhán tud letenni, mintha egy kisgyerek lennék.
-         Mindjárt jövök – suttogja, aztán egy puszit nyom a szám sarkába, amitől megremeg az egész testem. Mintha a szájával áramot vezetne belém. Talán a drog miatt, talán másért, de nem tudom róla levenni a szemem. Figyelem, ahogy leveszi magáról a pólóját, hogy egy vékony, bő, fekete trikóba bújjon bele helyette. A csuklóin lévő karkötők, minden mozdulatától megcsörrennek. Csak most tűnik fel, hogy az egyik karkötő nem fémből és nem is fonalból van. Hanem tésztából. Emlékszem régen én is csináltam ilyet anyuval otthon.
Valamiért van egy sanda gyanúm, hogy bármelyik értékes ékszerét elcserélné arra az egyre, hisz valószínűleg, mivel a tészták rózsaszín színűre vannak festve, a lányától kapta.
-         Hayden is csinált olyat – mosolyodik el Max mellettem, amint kiszúrja mit figyelek. – Ha érdekel, otthon tele van velük egy doboz, de Seantól ne kérd el az övét, az a karkötő szentség – mosolyodik el. – De te honnan ismered? – Néz rám kérdőn.
-         Lényegtelen – sóhajtok, majd tovább bámulom.


Csak egy helyet tudok, ahol le tudom vezetni a dühöm. Csak egyetlen személyt, aki elvisel és a képes rá, hogy ezt az elmebajt megszüntesse. A fájós kezemmel csapkodom az ajtaját, nem törődve semmivel.
-         Nyisd ki, kérlek, nyisd ki – suttogom a homlokom a sima fának döntve. Hallom, ahogy a túloldalon, felkapcsolódik a villany, majd a kulcs fordul a zárban. A szemei álmosan merednek rám, a vékony testét csak egy leheletfinom anyagból készült köntös fedi.
Gyönyörű.
Nem hagyok időt arra, hogy bármit is kérdezzen. Belépek az oly ismerős illatú szobába, az ajtót berúgom magam mögött, miközben újra kapkodni kezdek a levegő után. Nem oké, valami nagyon nem oké velem.
Nem hagyom, hogy megszólaljon, kétségbeesetten kapok a dereka után és csókolni kezdem. Erőszakosan, követelőzve.
Ő pedig nem mond ellent nekem. Engedelmesen szétnyitja az ajkait és utat enged a nyelvemnek. Nem bánja, hogy vadul esek neki, hogy a köntösét szinte széttépem.
Kell. Kell a puha meleg teste, a karjai, az odaadása, a szerelme. Még ha hamis is az egész, kell, hogy túléljem.
Gyorsan felveszi a tempót. Nem kérdez, csak hagyja, hogy leszedjem róla vékony tirikót is, aztán a fenekébe markoljak és durván a falnak kenjem. Édes sóhaj szakad fel az ajkai közül. Olyan ismerős az egész. A bőre illata, a csókja íze, a tapintása, a hangja, ahogy a körmei a derekamba fúródnak, majd finoman végigkarcolnak, egészen a hasamig, görcsbe rántva minden izmom.
Valami mégsem jó.
Régen ettől, már olyan kemény voltam, mint a szikla, most viszont semmi.
Talán csak egy kis idő kell. Talán az agyam nem fogja fel elég gyorsan a jeleket.
Leena viszont nem teketóriázik. Leszedi rólam a pulcsit és a pólót is, hogy a mellkasom csókolhassa végig, elidőzve a mellbimbómnál és a köldökömnél, amitől végre megtörik a jég és a vérem zubogva indul el lefelé.
A körmeivel finoman karcolgatja a bőröm, majd az övem kezdi bontogatni.
Odaadóan simul hozzám, én meg lemerevedek.
Mi a fenét is csinálok?
Jah, igen, megkúrom az exem egy kép miatt. Egy kép miatt, amin Lia annak a vén fasznak fogja a kezét… San Diegoban, egy olyan cuccban, amiből kinn van mindene.
Ócska kurva.
Összetörte a szívem. Pedig annyira hittem benne. Még az előttem álló lányt is eldobtam érte.
Ó, igen, mindent odaadtam miatta. Bármit megtettem volna. Még feleségül is vettem volna. Gyereket szülhetett volna nekem.
De a mocskos kis kurva megcsalt.
Már nem vagyok neki elég érdekes. Hülye ribanc, mint az anyja.
Csak arra ment, hogy elvegye az eszem, és megfarkaljam. Olyan, mint a többi.
De akkor miért fáj ennyire?
-         Menjünk a hálóba – súgja Leena a számba, mire némán bólintok és követem.
Úgy csókol, mintha nem lenne többé holnap, a bőre forró, minden mozdulata tele van tűzzel. Próbálom viszonozni a szenvedélyes érintéseket, birtoklóan húzom magamhoz, majd miután lerángatta rólam a gatyát és én is letéptem róla a franciabugyit, amiben aludni szokott, teljesen meztelenül simulunk össze. Csukott szemmel, harapdálom végig a nyakát, majd a melleit, mire ő kéjesen kezd sóhajtozni alattam. Hullámzik a teste, majd egyszer csak teljesen elgyengül. Átadja magát nekem. Már nem akar szabadulni a karjaim közül, nem akarja visszavenni az irányítást. Szélesre tárja a combjait, majd a hosszú formás lábak, indaként a derekam köré tekerednek. Csak egy dolgom lenne már. Beléhatolni.
Lehunyom a szemem és megpróbálom megtenni, de az utolsó pillanatban maguktól kipattannak a szemhéjaim, én pedig azzal a lendülettel kigördülök az ágy szélére.
-         Nem megy – zihálom csukott szemmel. – Nem tudom megtenni. Képtelen vagyok rá – nyöszörgöm, a fejemet a tenyerembe hajtva.
Őt látom magam előtt. Az édes mosolyát, a babafinomságú, tökéletes, tejfehér bőrét, a gyönyörű zöldeskék szemeit, a selymes szőke hajzuhatagát, még az illata is az orromban van. Francba.
-         Nincs semmi baj édes – simul Leena a hátamnak, majd a tarkóm kezdi puszilgatni, miközben hátulról átölel és a hasam simogatja. – Nincs semmi baj – suttogja a fülembe.
-         Megcsalt – suttogom, elfojtott hangon, mire Leena egy másodpercre abbahagyja a hasam simogatását és a hátam puszilgatását.
-         Akkor egy jó nagy marha – súgja végül, mire keserű mosolyra húzódik a szám.
-         Te is megtetted.
-         Mert én is marha vagyok – bólint, a lábaival ismét átölelve a derekam. Csak most hátulról. Az ujjai a hajamba túrnak és finoman fésülgetni kezdi a kócos tincseim.
-         Mi a baj velem? – Fordítom felé a fejem.
-         Túl jó pasi vagy nekünk – mosolyodik el, majd egy csókot nyom a számra. Nem izgató, inkább nyugtató az egész.
-         Ez nem vígasztal – engedem el magam, így a hátam a mellkasának dől, ő pedig ringat. Nem szól egy szót sem akkor se mikor a fájdalom miatt kigördül egyetlen könnycsepp a szemem sarkából, amit gyors mozdulattal eltűntetek. Nem érdemli meg, hogy férfi létemre, miatta sírjak. 
-         Ha akarsz, itt maradhatsz éjszakára – súgja Leena, mire hálásan pislogok rá. Meghülyülnék ha egyedül kéne otthon lennem.
Amúgy is ő az egyetlen, aki tudja, mi kell nekem. Kipattan az ágyból, meztelenül kiszambázik a konyhába, majd vissza. Az egyik kezében egy üveg gin, a másikban pedig egy üveg tequila lapul. Az ujjai közt szorongat még két doboz cigit is. Amint a szerzeményeit lepakolta mellém a matracra, visszabújik mellém az ágyba.
-         Átölelsz? – kérdezem pár perc után suttogva, mire nem szól semmit, csak mögém csúszik és hagyja, hogy nekidőljek, aztán azonnal simogatni kezd.
-         Nem lesz semmi baj – suttogja ismét, de én nem így érzem.
-         Szétszakadok – teszem újra a mellkasomra a tenyerem. Még levegőt venni is nehezemre esik. Nem tudok másra gondolni csak arra, hogy ő és az a pasas együtt vannak. Miért érdemlem ezt? Hisz szerettem. A szívem minden egyes dobbanásával egyre jobban és jobban. Vele álmodtam, vele keltem, ő volt minden egyes gondolatom. Miért teszi ezt velem minden nő? Mit csinálok rosszul? Vagy Mika mondott igazat? A kettő egyszerre nem jár? Csak a nagyon szerencséseknek szabad szerelmesnek és sikeresnek is lenni, egyszerre? És ha választhatnék? Ha választhattam volna valaha? Akkor talán nem a zenére szavazok? Frászt nem!
-         Van valamim – szólal meg Leena, az órák óta tartó ücsörgés után. Húz a fejem, a piánk mind elfogyott.
-         Jobb lesz tőle? – Pislogok rá nagyokat.
-         Talán – bólint, majd az éjjeliszekrény fiókjához nyúl. Nehezen fókuszálok a tárgyakra, de aztán leesik, mije van, amitől ideig óráig jobban leszek.
Heroin.
Ezt az ajándékot pedig most sem utasítom vissza.


Soha életemben nem láttam még így viselkedni embert a színpadon. Mindenfajta idegesség és lámpaláz nélkül áll ki egy stadionnyi ember elé. Laza, fesztelen és ez az érzés átragad a koncerten lévőkre is. Elvesztik a fejüket, tombolnak, sikítanak és élvezik. Pokolian élvezik.
A hely megtelik élettel, pezsegéssel.
Sean pedig fürdik benne.
Húsz éves kamasz módjára rohangál a színpadon, miközben végig mosolyog és mindent belead. De nem, talán ez így nem is igaz. Talán helyesebb, ha azt mondom, hogy mindent odaad. Odaadja magát az őt éltetőknek, akik földöntúli mosollyal az arcukon figyelik és teli torokból éneklik a szövegeit, teljesen átszellemülve, elragadtatva, átélve a tökéletes katarzis élményét.
Az energiák működésbe lépnek, Sean egyre jobban pörög, egyre többet kommunikál a rajongókkal, ők pedig egyre lelkesebben tapsolnak és kurjongatnak.
A show közepén, már talán nem is kéne semmit csinálnia, csak mosolyogva leülni a színpad szélére és hagyni, hogy a fanok énekeljenek helyette, de nem ezt teszi. Tovább húzza az egészet, extázisba taszítva mindenkit.
Aztán hirtelen elszabadul a pokol, bennem meg ott ragad a szusz. Egyik pillanatban még a doboknál áll, a másikban rohanni kezd, majd elrugaszkodik a színpad széléről és beveti magát a közönségbe, mindenfajta félelemérzet nélkül. Egy halk sikoly szakad fel a mellettem álló Gina torkából, mikor egy perc elteltével se bukkan fel a tömegből. Csak a hangját hallani. Nincs baja, hiszen énekel, mégis őrült utasítgatás veszi kezdetét a színfalak mögött.
A biztonságiak tanácstalanul néznek egymásra, a szemükkel kutatnak Sean után, akit még mindig nem látunk. Aztán egyszer csak nevetve felbukkan egy rajongó nyakában ülve, a stadion közepén. Hogy-hogy került oda? Hogy-hogy élte túl? Gőzünk sincs. Egy emberként kapnak utána az emberek, a trikója már rég nincs meg, a nyakában lévő láncot viszont saját maga veszi le és dobja be a közönség közé.
- Gyönyörű – szól bele a mikrofonba, miközben minden hullámzik körülötte. – Énekeltek velem? – Csendül fel újra a hangja, mire mindenki énekelni kezd. Max mosolyogva figyel miközben a húrokat tépi, én pedig szájtátva nézem mit művel.
A szám végén győzelemittas mosoly terül szét az arcán.
- Segítetek visszajutni a színpadra? - Kérdezi nevetve, mire az emberek a magasba emelik a kezüket, tenyérrel felfelé, hogy végigfeküdve rajtuk, szépen előreadogathassák, míg el nem éri a kordont, ahol a vörös fejű biztonságiak, segítenek neki talpra állni.
Fél órával később izzadtan, megtépázva, de boldog mosollyal az arcukon köszönnek el, földig hajolva, megtapsolva a közönséget. Pont úgy ahogy azt kell.
-         Ez király volt – lép mellém Sean levegő után kapkodva, majd egy vizespalackot felmarkolva lepacsizik a technikusokkal. 
-         Nem vagy normális. Mi van ha letaposnak? Francba – lép mellé Gina nagy hévvel, mire Sean megint nevetni kezd.
-         Nem bántanának – kacsint rá, majd újabb nagy korty vizet tüntet el a szájában.
-         Szét vagy karmolva. És ez nem este keletkezett – bök Sean karjára a lány, mire a jómadár is odapillant, majd megrántja a vállát.
-         A csajok kicsit elragadtatták magukat. Nem nagy cucc. Megérte – szuszog tovább. A mellkasa továbbra is szaporán süllyed fel és le, a szemei pedig úgy csillognak, akár a csillagok az égen. – És neked, hogy tetszett tündérke? – Néz rám. Én viszont nem igazán tudom szavakba foglalni mit is mondjak.
-         Elképesztő volt, azt hiszem – harapok tétován az alsó ajkamba, mire nevetve átöleli a derekam és egy gyors puszit nyom a homlokomra.
-         Ne mondj semmit. Az arcod pont olyan, mint az övék – int a fejével a még mindig izgatottan zsizsegő tömeg felé, aztán terelni kezd az öltözők felé, ahol hangos csacsogás veszi kezdetét. Félmeztelenül kolbászolnak a srácok és nevetnek. Rég láttam már ilyet, most pedig elragadtatva figyelem az arcukat. Régen olyan mindennapi dolog volt egy öltözőben ülni egy rakat zenésszel, mára viszont eltompult az emlék. Most, hogy itt vagyok viszont megint más lett minden. A sarokban ücsörögve nézem, ahogy szívatják egymást, megtárgyalják ki hányszor nyúlt mellé és, hogy mennyire jó munkát végeztek a technikusok. Leeresztenek mind, akár egy lufi. Még az időközben beszivárgó fotós se zavarja őket, aki jó pár képet lő róluk.
-         Hol van Sean? – Lép be Gina egy ismeretlen nővel együtt. Van egy fogadásom arra nézve, hogy a csaj egy újságíró.
-         Zuhanyzik – szólal meg a dobos mellettem.
-         Akkor várnod kell – néz Gina a lányra, aki aprót bólint. – Ülj le nyugodtan – sóhajt nagyot, majd kiviharzik az öltőzőből. A lány pedig leül. Mellém. Nem bírom nem észrevenni, hogy nagyon bámul.
-         Segíthetek? – Kérdezem halkan, mire elpirul és lehajtja a fejét.
-         Nem fontos – rázza meg a kobakját.
-         Mondd csak – sóhajtok, miközben rágyújtok egy cigire és mosolyogva fogadom el Maxtől a whiskyspoharat.
-         Te olyan groupie féle vagy? – Kérdezi halkan a szemembe nézve, mire hangos kacagás tör fel belőlem.
-         Nem – adok választ.
-         De te vagy Matt Anders lány és az anyád… - kezd faggatózni, mire leintem.
-         Ne folytasd. A groupiek nem kurvák, hanem múzsák. De itt senkit nem ihlettem meg. Az anyám pedig más lapra tartozik és nem akarok a szüleimről beszélni. Vendég vagyok. Csak egy vendég – szögezem le, mire aprót biccent.
Aztán Sean is előkeveredik, átadva a zuhanyzót Maxnek. Kér egy fél percet az újságírótól, majd miután magára rángatott egy inget, leül a lánnyal szemben és hagyja, hogy faggatni kezdje. Minden kérdésre higgadtan és igencsak intelligensen válaszol. Most is laza, nem húzza fel magát azon, hogy a volt nejéről kérdezik vagy a drogokról. Nem megy bele ugyan a témába, inkább visszatereli a szót a zenére. Amint végeznek megkínálja a lányt egy pohár itallal, aki nem fogadja el a poharat. Sean vállat rántva lehúzza a konyakot, aztán rámnéz.
-         Nem megyünk el bulizni valahova tündérem? - Szegezi nekem a kérdést, mire megint morfondírozni kezdek. Mehetnénk, elvileg nem vagyok megkötve. De annak mi lenne a vége? Minek kísérteni az ördögöt? És amúgy is? Mi a frászt keresek én még mindig itt?
-         Nem, vigyél haza – suttogom, mire fél percig döbbenten néz rám, aztán némán bólint. Most először nem tűnik túl boldognak, de megteszi amit kérek. A lakásomig visz, de egész úton nem szól hozzám. Csak remélni merem, hogy nem haragszik rám, hogy nem hiszi, hogy csak szórakoztam vele, bár végülis jogos lenne ha ezt gondolná, tekintve, hogy mentőövként használtam a fullasztó érzelmi kavalkád közepette. Jól esett vele lenni, kikapcsolt, biztonságban éreztem magam, de vége. Talán ideje felnőttként viselkedni és szembenézni az élettel. Nikoval. Hisz annyira hiányzik és annyira vágyom arra, hogy ismét magamba szívhassam az illatát, miközben elveszek a hosszú karjai között.
-         Holnap már nem leszel itt igaz? – Néz rám Sean komolyan, mire elfordítom róla a tekintetem.
-         Sean én… Basszus – túrok a hajamba. Hogy magyarázzam el neki, hogy hiába érzek mellette valami furát, valamit ami jó, az nekem nem elég ahhoz, hogy itt maradjak? – Szeretem őt. Érted? Szeretem – nézek ismét a szemébe, mire elhúzza a száját.
-         Szerencsés pasas, de össze fogja törni a szíved. Mi zenészek nem tudjuk kezelni ha valaki ennyire önzetlenül és szívből szeret minket. Megrémülünk tőle – szegezi az útra a szemét.
-         Ő nem olyan, mint te – sziszegek. Felbőszít, hogy ezt mondja. Nem tudhatja. Nem ismeri.
-         Nem, ez igaz. Mellettem nem agyalsz, csak élsz. Miattam nem lógatod az orrod – gurul be hirtelen.
-         Fogd be – csattanok fel én is. – Mégis mit vársz? Mit akarsz? Mit gondoltál? Hogy elhagyom, hogy az újabb kurvád legyek? – Emelem fel kicsit a hangom dühömben.
-         Azt hittem, hogy nem ostoba csitri módára fogsz viselkedni és te is rájössz arra amire én – kezd el kiabálni. – Ez jó – mutogat köztünk. – Az viszont rossz. Neked rossz. De semmi közöm hozzá. Úgy éled az életed kislány ahogy akarod – dől hátra a puha bőrülésben, ellazítva a megfeszült izmait.
-         Te most komolyan úgy gondoltad, hogy lesz valami köztünk? – Kerekednek ki a szemeim a döbbenettől, mire felnevet. A mérge egyik pillanatról a másikra száll el. Most megint az a mosolygós férfi, aki lenni szokott.
-         Nem, félreértesz. Kedvellek tündérem, de nem tartok barátnőt. Volt egy feleségem és kész. Ha akarod majd megkeresel és jól érezzük magunkat együtt. Én nem vagyok a kötöttségek híve. És nem rakok senki nyakára pórázt. De nekünk még lesz dolgunk egymással – néz mélyen a szemembe, amitől parányira zsugorodik össze a gyomrom és megremegek.
-         Nem hinném – jelentem ki ál-magabiztosan.
-         Majd meglátjuk – suttogja, végigsimítva az arcomon. Dühösen húzódok el tőle. Utálom amikor ilyen, mindent tudó faszként viselkedik.
-         Mennem kell. Szia – kapcsolom ki a biztonsági övem, de megragadja a karom és magához húz, hogy a nyakamba csókolhasson, amitől kiver a víz és elönt a forróság.
-         Viszlát tündérke – suttogja a fülembe. A meleg lehelete megint megborzongat.
Szó szerint kimenekülök a kocsiból, de még a lakásomban is hallom, a csilingelő nevetését.


Lassan ébredezek. Mellettem Leena még nagyban szuszog. Meztelenül. A halvány napfény megvilágítja a hamvas bőrét, de valami mégse stimmel.
Régen nem bírtam volna magammal és felcirógattam volna álmából.
Most viszont üres vagyok.
Nincs bennem vágy iránta, nem izgat fel a formás mellek látványa, a kócosan elterülő barna tincsek illata.
A szívem alig dobog, a levegőt is nehezen veszem. Nem érzek semmit.
Lia megölt.
Nem érdekel semmi. Még az se izgat, hogy mit tettem tegnap. Az se, hogy mi lesz ma vagy holnap. Nem érdekel!
A szemem előtt csak ő lebeg. Talán még mindig hallucinálok és azért látom a meseszép arcát magam előtt. Mert igenis látom őt. Látom a magabiztos, ám gúnyos mosolyát. A szemei azt sugallják felém most is, hogy tudja mi van bennem. Tudja, hogy durván elkapta a tököm. Hogy sikerült bolonddá tennie, hogy elérte, hogy teljesen belehabarodjak. Az az átkozott boszorka az ujjai köré csavart.
Csak játszott velem. Mint macska az egérrel. Mert ezt érdemlem?
Nem! Inkább azért, mert a velejéig romlott az a szuka.
Mégis, ha itt lenne, addig csókolnám míg bele nem pusztulunk mindketten.
A picsába is szeretem. Hiába emészt fel ez a kibaszott szerelem. Kell nekem, szükségem van rá és talán meg tudnám neki bocsátani, hogy szétette a lábát annak a gyökérnek. Csak jönne vissza.
Talán fel kéne hívnom. Talán nem is történt semmi.
De nem… Hívtam elégszer. Ő nem akart velem beszélni. Talán így akarta tudatni velem, hogy már nincs köztünk semmi? Hogy úgy dobott el, mint egy ócska rongyot? Egy ostoba kép miatt…
Ennyit jelentenék neki?
-         Min gondolkodsz ennyire? – Simít végig Leena a homlokomon gyengéden.
-         Nem számít – fordulok felé. Fáj a fejem, de a szívem sajgásánál nem rosszabb.
-         Ha elmondod talán… - kezd bele, de nem akarok róla beszélni. Nem akarok rá gondolni! Nem akarok iránta semmit érezni!
-         Nem! Elég – ülök fel az ágyban feldúltan, majd a földön heverő alsógatyámért kapok.
-         Niko, kérlek. Könnyebb lenne ha… - térdel fel az ágyon, hogy utánam kapjon, de kisiklok a karjai közül.
-         Hagyjál békén – üvöltök rá, mire elfehéredik és beharapja az ajkát és visszahuppan az ágyra. Nem foglalkozom azzal, hogy valószínűleg megbántottam, pedig hálásnak kéne lennem, amiért este nem zavart el, amiért mellettem volt. Mégsem megy. El akarok tűnni a Föld színéről, hogy egymagam nyalogathassam a sebeim és önsajnálatba merülhessek. Legalább egy kicsit. Így felöltözök és egy gyors csók után otthagyom a döbbent lányt, hogy bevásárolhassak piából és cigiből és bevethessem magam az otthonomba, kulcsra zárva a kapukat, kikapcsolva a telefonomat.
Igen, egyedül akarok lenni és magányos önpusztításba akarok kezdeni. Piába akarom fojtani a bánatom, végig akarom hányni a folyosót és négykézláb akarok kúszni benne, hogy aztán részeges fetrengés után a jéghideg kőpadlón ájuljak el. Öntudatlan akarok lenni. Halott. Üres. Szánalmas. Keserű.
A seggrészeg állapotot elég gyorsan sikerül elérnem. Bömböltem a zenét és bámulom a sötét falakat, miközben sorba szívom a cigiket. A hányinger is kezd kerülgetni, de még mindig érzem a lakásban az illatát, így nem tudok megfeledkezni róla.
Még, hogy tökéletes vagyok és szeret. Nevetséges.
-         Hazug kurva – sziszegem vontatottan a négy falnak, majd nem túl, álomtalan álomba merülök.
Vagy talán mégis álmodom. Álmomban érzem az illatát. Ébresztgetni próbál. Halkan suttog. Mellettem van. Még az ujjait is érzem a hajamban.
-         Niko, hallasz? – kérdezi halkan, de nem felelek. Ha álom hát legalább legyen édes. Tovább álmodom. Álmomban nagyot sóhajt, majd valami meleget terít rám. Azt eltűnik.
Igen, még álmomban is eltűnik.
Aztán valami csörömpölés mégis felébreszt. Nyűgösen nyitom ki a szemeim. Halk szentségelés hallatszik a konyha felől.
Anyu átjött volna, hogy megnézze élek-e még?
A levegőbe szimatolva rájövök, hogy valaki főz. Tuti anyu az, hisz az új zárakohoz csak neki van kulcsa. De hozzá sincs kedvem. Őrületesen fáj a fejem, ha nem anyám lenne itt, tuti kiabálni kezdenék, hogy húzzon el a retekbe, mert nem hívtam ide és épp sajnáltatni akarom magam, de hát az anyámmal mégse beszélhetek így.
A tarkóm fél kézzel masszírozva, ülök fel a kanapén, mikor feltűnik, hogy valaki nem csak álmomban terített rám valami puhát és meleget. Tényleg van rajtam egy pléd, ami kedves gesztus, tekintve, hogy amint lecsúszik rólam a bolyhos vastag pléd megborzongok. A meztelen karomon lévő pihék mind az égnek merednek, a talpam is görcsbe rándul a parketta fagyosságától. Kéne egy pulcsi meg egy zokni. De csak plédem van.
A vállamra kanyarítva, indulok el, hogy megkérjem anyámat, hogy hagyjon magamra, hogy nyugodtan ihassak.
De a konyhában nem anyu van. Egy szőke hajzuhatag takarja el a fazék tartalmát előlem.
Lia.
Az én pulcsimban és egy melegítőnadrágban kavargat valamit a tűzhely felett.
-         Te meg mit keresel itt? – Szakad fel belőlem a dühös kérdés.
-         Basszus – sikít fel és eldobja a fakanalat, hogy a szívéhez kaphasson. Vagy legalábbis a szíve helyéhez. Mert egy ilyen lánynak nem lehet szíve. Mérgesen méregetem, a kezeim ökölbe szorulnak önkéntelenül is, szívem szerint a csukott ablakon át dobnám ki a házamból. Hogy mer ide jönni azok után, hogy megdugatta magát mással? Hogy mer a konyhámban főzőcskézni, mintha mi sem történt volna? Hogy tud ilyen gyönyörű lenni, mikor napokig gyötörte az a fasz a testét? Hogy merészel betakarni, úgy téve mintha törődne velem? – A frászt hozod rám – fordul felém és amint a szemembe néz egy fél pillanatra felragyog az arca. A szemei szerelmesen csillannak fel. Micsoda színésznő! Még a szemeivel is képes hazudni. Vajon mióta gyakorolhatja ezt? Mióta csinálhat hülyét a férfiakból? És mégis miért jött ide? Hogy jutott be?
A kulcs – csapok a homlokomra gondolatban. Én adtam neki. Azt hitem méltó rá.
- Mit keresel itt? – Sziszegem újra. Már rá se bírok nézni. Nem akarok rá nézni, mert fáj. Ott bent a mellkasomban őrült érzelmek kavarognak. A legfurább, hogy bármennyire dühös, féltékeny és sértett vagyok, nem tudom tagadni, hogy meglódul a szívem a puszta látványától is és boldog vagyok, mert hazajött.
De nem!
Nem lehetek ilyen hülye. Nem szabad. Nem lehet a boldogságom okozója egy kurva…
-         Mondtam, hogy hazajövök – lép közelebb.
-         Minek? – Kiabálok rá, mire ijedten rezzen össze. – Hogy tovább gyötörj? Hogy még inkább beléd szeressek és még nagyobb fájdalmat okozhass? Takarodj innen te kurva – tör fel belőlem minden kín, amit az a kép okozott.
-         Láttad a képeket igaz? – Biccenti oldalra a fejét, miután lekapcsolta a gázt. A mellkasa előtt lazán fonja össze a karjait és nem közelít tovább.
-         Láttam. Láttam, hogy ahelyett, hogy hozzám jöttél volna, azzal a vén pöccsel kúrtál San Diegoban – Lépek most én felé, de alig három lépésnyire a testétől megtorpanok. Az illata fejbe csap, azonnal megszédülök tőle, kénytelen vagyok a pultba kapaszkodni, ha talpon akarom végigcsinálni ezt az egészet. De olyan nehéz? Hogy a picsába küldjem el, mikor az ezer sebből vérző, jéghideggé vált szívem itt kalapál, itt bent, olyan hevesen, hogy félő menten kiszakad, hogy az előttem álló lány karjai közé vethesse magát, mert úgy érzi az átkozott, hogy majd ő vigyázni fog rá, felmelegíti és meggyógyítja?
-         Legalább tudod, hogy én mit éreztem – suttogja, majd az alsó ajkába harap. Ez az egy mondat viszont egy pofonnal ér fel. Vagy inkább egy gyomorszájon rúgással…
-         Tessék? – Kerekednek ki a szemeim.
-         Te és Leena – kapja fel most már ő is dühösen a fejét, mire eszembe jut, hogy mit szólna ahhoz ha tudná, hogy majdnem le is feküdtem vele. – Azok a képek – csuklik el a hangja.
-         Nem feküdtem le vele – kiabálok megint. – Ne keress kifogásokat, arra amit tettél.
-         Én se tettem semmit – üvölt most már rám. – Mert téged szeretlek, bármekkora marha is vagy – suttogja végül, majd kihúzza a széket és lehuppan rá. Lehajtott fejjel bámulja az asztallapot. Nem mond igazat…
-         Hazudsz – sziszegem és az agyam véglegesen elönti a düh.