90. Rögeszme

18+!!!

„Lehet, hogy az egész irántad érzett szerelmem nem egyéb egy rögeszménél, de mert hiszek ebben a rögeszmében, igaz a szerelem. Te vagy az élet szimbóluma, azzá váltál, és amíg te nem vagy az enyém, addig semmi sem az enyém az életből.”

Hazudsz…

Csak ez az egy szó visszhangzik a fejemben. Igaza lenne? Tényleg hazudok neki? Tényleg nem tettem semmit? Tényleg nem számít, hogy eljátszottam a gondolattal, hogy nem jövök vissza? Hogy kiszállok? Hogy feladom? Hogy a repülőn csak az járt a fejemben amit Sean mondott?

Hazudnék?

Neki? Magamnak? Mindkettőnknek?

-         Ugye igazam van? Hazudsz nekem – csattan fel újra. A hangja jeges, indulatos. Félelmetes. De nem csak a hangja. Ő is. Ahogy ott áll, karikás szemekkel, hullasápadtan, dühtől eltorzult arccal, kegyetlenül méregetve engem, összerezzenek.

-         Nem csináltam semmit – suttogom újra, gyenge hangon.

-         Miért mentél vele, ha nem csináltál semmit? – Kiabál tovább eszelősen.

-         Nem tudom – szakad ki belőlem, a vallomás egy kétségbeesett kiáltás formájában. De ez az igazság. Tényleg nem tudom.

-         De én tudom – sziszegi. – Mert akartad őt, még akkor is, ha netántán igazat mondasz és nem keféltél vele végül. Azt akartad, hogy megbasszon. Akartad őt az Isten verje meg – kel ki magából még jobban. A gyönyörű arca még félelmetesebbé válik. Ilyen dühösnek se láttam még soha. – Miért jöttél ide? – Fojtatja tovább az üvöltözést. – Minek, te átkozott szajha? Minek, ha őt akartad? Ha vele akartál lenni, akkor mi a fasznak jöttél vissza? A cuccaidért? Feladtam volna postán – indul meg a hűtő felé, messziről kikerülve engem, aztán egy üveg vodkát vesz elő, letekeri a kupakot, és mintha vizet inna, nagyokat kortyol az erős italból.

-         Niko, te is tudod, hogy miattad jöttem vissza. És amúgy is, te milyen jogon kérsz számon? – Kezdek el én is kiabálni. Eszembe jutnak azok a képek, a hajnali randevújáról Leenaval. – Te talán szent vagy? Te talán, nem láttad vendégül azt a csajt? Neked talán nincs semmi a rovásodon? – Támadok neki, ahelyett, hogy legalább én megpróbálnék a lehetőségekhez képest higgadt maradni.

-         Milyen jogon? – Fordul velem szembe. Az arca most már nem sápadt, ó nem, cseppet sem az. A hófehér bőre bíborvörössé változik a méregtől, a homlokán és a nyakán és a karjain is kidudorodnak az erek erősen pulzálva a vékony hámréteg alatt. – Azt kérdezed milyen jogon kérlek számon? – Sziszegi, miközben az ujjai elfehérednek az üveg nyakán, olyan erővel szorítja. – Azon a jogon, hogy mindent feladtam érted te ostoba picsa! Hogy mindent felrúgtam érted te átkozott boszorkány! Mert magadba bolondítottál! És ezt érdemlem? – Kiabál megint, aztán meglendíti a vodkásüveget, ami a falon csattan, alig pár centivel elkerülve engem. Az ijedtség mégis megteszi a hatását, felsikítok és a fülemre tapasztom a tenyerem. Hiba volt idejönni… De persze ezzel még nincs vége. – Azzal a fasszal voltál – üvölt tovább torka szakadtából. – Most meg idejössz főzőcskézni? – Lép a fazékhoz, ami még mindig forró. – Azt hiszed, ha vacsorát csinálsz, azzal minden el lesz felejtve? – Borítja fel az edényt, ami a padlón köt ki. Olyan, mint akinek teljesen elment az esze. Még az se érdekli, hogy mezítláb tapos végig a forró szószon, hogy elém érve elkaphassa a karom.

-         Eressz el – szisszenek fel, de nem érdekli, továbbra is durván szorít.

-         Te se eresztettél el engem – hajol az arcomba, hogy onnan fröcsöghessen tovább. – Te se hagytad, hogy nélküled próbáljak meg élni – simítja a jéghideg tenyerét az arcomra. – Bárcsak meg tudnálak ölni. Olyan könnyű lenne, ha képes lennék kitekerni a nyakad – futnak a hosszú ujjai végig a torkomon, amitől nagyot nyelek és hirtelen elönt a félelem. Még sose láttam ilyennek, a legvadabb pillanataiban sem. Olyan eszelős a tekintete, hogy komolyan elkezdek azon gondolkodni, hogy meg fog ölni. – Hogy lehetsz még most is ilyen kibaszott gyönyörű? – Hajol a fülemhez, hogy oda suttoghassa a kérdést. – Hogy lehet, hogy annak ellenére, hogy kést döftél a szívembe, még mindig dobog, pusztán attól, hogy itt vagy? Csak attól, hogy érzem az illatod és a bőröd a bőrömön? – Simítja meg az orra hegyével a fülem mögötti érzékeny bőrt, amitől megint csak megremegek. De ez már nem a félelemtől van. Ez a vágy jele. A keze bármilyen hideg is, tüzes vasként éget, az illata ugyanúgy megszédít, mint legelőször. Tudom miről beszél. Tudom… Én is érzem.

-         Nem tudok nélküled élni, ezért jöttem vissza – suttogom fojtott hangon, mire kiemeli az arcát a nyakhajlatomból és a szemembe néz. Most először látom megcsillanni, a gyönyörű zöld íriszekben a fájdalmat és a kínzó féltékenységet. A kétséget. Mégis úgy néz rám, mintha a szemeimből akarná kiolvasni, hogy igazat mondok-e. Nem mintha tudnék neki hazudni…

-         Megint nem mondasz igazat ugye? – Szűkíti össze a szemeit, miközben tovább fürkészi a tekintetem. Már nem kiabál, már nem szorít, úgy, mintha el akarná törni a karom. Egyszerűen csak fél. Úgy ahogy én is. A pillantása hirtelen ellágyul, a szája sarkában pedig egy kis mosoly jelenik meg. – Hát persze, hogy megint hazudsz – siklik a tenyere a derekamra. – De tudod mit? Nem érdekel. Hazudj még nekem! Hazudj, ameddig akarsz, csak ne hagyj el – suttogja, miközben elengedi a karom és a felszabadult ujjaival a hajamba túr. – Hazudj kincsem, hazudd, hogy szeretsz, hazudj még – susog tovább, immár egészen közel az ajkaimhoz.

-         Nem hazudok – jelentem ki határozottan, mire oldalra biccenti a fejét és egy fél pillant elejéig rám mered, aztán megcsóválja a fejét.

-         Nem érdekel – sóhajt fel, majd a száját erőszakosan az enyémre nyomja. Nem tudok neki ellenállni, ahogy az ajkaival szétválasztja az ajkaim, önkéntelenül nyögök fel, majd magamtól engedek utat a nyelvének. Úgy hiányzott már a csókja íze, amit még a vodka ereje sem bír elnyomni, a karjai a derekam körül, az illata, a teste melege. Nem, e nélkül tényleg nem tudnék élni.

Csalódottan biggyesztem le az ajkaim, amikor elválik tőlem, de mikor a szemébe nézek, egy pillanatra megáll az idő és megszűnik tér is. A zöld íriszekben lévő tűz sokkolóan hat rám, a szívem is kihagy egy dobbanást.

Kísértetiesen emlékezet a pillantása arra, amikor az első csókunk után nézett rám. Vad és veszélyes. Mint akkor… Igen, most is egy igazi ragadozó jut róla eszembe. Mint egy éhes tigris, úgy vizsgálja az arcom, keresve a félelem jelét, olvasva a mimikámból, élvezve az elveszettségem. Kiráz tőle a hideg, ahogy az első éjszakán. Ugyanaz a magabiztos, pökhendi mosoly terül el a képén, mint aki tudja, hogy nincs hova menekülnie az áldozatának, aki jelen esetben is én vagyok. A gyönyörű macskaszemek megvillannak a gyér lámpafényben, a testét az enyémhez szorítja, magabiztosan, ellentmondást nem tűrve.

Én pedig megint megszédülök. Az illata részegítő, a lénye magába olvaszt, úgy remegnek a térdeim, akár a kocsonya és ekkor megint közelíteni kezd, hogy aztán újabb csókban forrhassunk össze. Mintha villám csapott volna belém, úgy érzem magam.

Nem bírom tartani magam, de nem is kell. Ő fog, erősen, határozottan, ami jelen esetben mindennél többet ér. Ha nem így tenne, már rég összeestem volna. Hátborzongató az egész, pont úgy, mint azon az éjszakán, amikor megismertem, amikor az egész életem fenekestül felfordult, amikortól minden megváltozott. A szívem egy helyett kettőt dobban.

Ő pedig csókol erővel, türelmetlenül, követelőzve, vadul.

A vállán lévő takaró a szószban landol, mikor a hátára simítom a tenyerem, hogy kitapogathassam az izmait és ebben a pillanatban, a fogai az alsó ajkamba mélyednek. Nem fájdalmasan, de mégis elég erősen ahhoz, hogy tudjam mi következik. Az ujjai lassan kúsznak végig az oldalamon, fel és le a pulóver felett, aztán egyszerre tűnnek el a vastag anyag alatt, hogy a bőrömön szánkázhassanak végig, újabb és újabb borzongást kiváltva belőlem. Még most sem tudom eldönteni, hogy a hideg kezétől vagy csak a puszta érintésétől vagyok libabőrös, de nem is érdekel.

Egyik pillanatról a másikra tol a falnak, majd a hátán kalandozó kezeim összefogja és a fejem felé emeli fél kézzel, erősen szorítva a csuklóim, mintegy jelzésként, hogy ő az úr a háznál és nála van az irányítás. Más esetben talán küzdenék az édes béklyó ellen, de most nem tudok. Nem akarok. Ha uralkodni akar felettem, hát tegye. Végülis az övé vagyok már ezer éve, miért is tiltakoznék?

Olyan szorosan tapad hozzám, hogy szinte beleolvadok a falba, a szemei őrülten csillognak, miközben fölém tornyosulva hangosan szuszog. Tényleg úgy érzem magam, mint egy kisegér, akit sarokba szorított a macska. Mindketten tudjuk, hogy fel fog falni, csak az a kérdés mennyit játszik még velem előtte. Az én macskaszemű ragadozóm pedig csak bámul és bámul, tovább szédítve engem, majd finom csókot hint a nyakamra, amitől hangos sóhaj szakad fel belőlem és lehunyom a szemem, hogy aztán azonnal fel is pattanhassanak a szemhéjaim, amint megérzem, hogy az ágyékát az enyémnek dörgöli.

Basszus… Meg fog ölni.

Ismét visszatér az ajkaimhoz, kiéhezetten kóstolgatva, a csuklóim hirtelen elengedi, hogy a combom a csípőjéig húzhassa, majd a fenekembe markolva, eltüntesse a köztünk lévő magasságkülönbséget. Habozás nélkül, ösztönösen kulcsolom körbe a lábaimmal a derekát, miközben az arcát a két tenyerem közé szorítva én is elkezdem ízlelgetni. De nem csak az ajkát. Nem… Mindenhol ízlelni akarom, így elszakadok tőle, hogy az arca minden négyzetcentiméterét a csókjaimmal hinthessem be, hogy a fülébe csókolhassak, hogy érezhessem, amint ő is megremeg attól, hogy a fülcimpáját a fogaim közé veszem, majd finoman elengedem, miután a puha bőrön végighúztam a nyelvem hegyét.

-         Átkozott – sziszegi, mikor a homlokom az övének döntöm, hogy a szemébe nézhessek, miközben az ujjaim a hajába túrnak, de én csak mosolygok rajta, hisz látványosan nagyot nyel, amikor a pillantásunk összefonódik.

A fogaink összekoccannak, olyan hévvel esünk újra egymásnak, a pillanatnyi szünet után, aztán érzem, hogy elindul valamerre velem. Csak remélni merem, hogy nem túl messzire akar vinni, de amikor rájövök, hogy a lépcső felé araszol, felnyögök. Túl messzinek tűnik az emeleti háló, én pedig túl türelmetlen vagyok. Érezni akarom őt magamban, az övé akarok lenni újra, de persze megint áthúzza az összes számításom.

A durva csókot, egy lágy, szerelmes évődő váltja fel, az ujjai már cirógatják a fenekem és nem markolják, miközben felfelé lépked velem. Próbálok én is ráállni az ő tempójára, de a vágy annyira feszít, hogy komoly megerőltetést jelent, hogy ne tépjem, karmoljam és harapjam.

Csoda, hogy egyáltalán feljutunk a hálóig, hisz egy pillanatra sem engedjük el egymást. Még szerencse, hogy az ajtó nyitva van, így nem kell bűvészkednünk a kilinccsel, bár amint belépünk, Niko azonnal berúgja magunk mögött, majd az ágyhoz lépked és olyan finoman fekszik le velem együtt, mintha porcelánból lennék.

Mélyet szippantok a levegőből, már annyira hiányzott, hogy érezzem a falakból áradó illatot és amúgy is csak a szaglásomra és a tapintásomra hagyatkozhatok, mert most is koromsötét van a szobában. Egészen addig, míg Niko fel nem kattintja az éjjeliszekrényen lévő kislámpát, amin szintén sötét ernyő van, így csak alig biztosít fényt a szobában, de ez most így jó. Zavarna, ha világos lenne, de a sötétség sem illik bele a helyzetbe. Igen, kell ez a kis gyér sejtelmes világítás, hogy lássam az arcát, ami olyan közel van az enyémhez. A pillantása átható, egyszerűen zavarba hoz azzal, hogy néz és ezt most először érzem a közelébe. Érzem, hogy szépen lassan elpirulok, miközben a tarkóját cirógatom, ő pedig továbbra sem mozdul, csak összeérinti az orrunk hegyét és bámul a szemembe, mintha várna valamire, mintha kutatna valami után. A tekintetében értetlenség, fájdalom, félelem és mérhetetlen szerelem keveredik. Nem értem mi történik most, csak azt tudom, hogy jó így nekem. Jó a karjai közt, jó, hogy rajtam fekszik és érzem a mellkasomon ahogy dobban a szíve, gyorsan, erőteljesen.

-         Gyönyörű vagy – suttogja az ajkaim közé, aztán a nyakamhoz hajol és finoman csókolni kezdi a bőröm, amitől azonnal felsóhajtok és addig fészkelődöm, míg ki nem tudom domborítani a torkom, hogy még jobban hozzámférjen. Halvány, pimasz mosollyal nyugtázza, hogy hiába történik bármi köztünk, még mindig képes arra, hogy doromboló kiscicává szelídüljek a puszta lényétől. A tenyere a hasamra siklik, be a pulcsi alá, aztán szépen lassan, az oldalamon végigsimítva elkezdi felgyűrni az anyagot, én pedig megemelem magam, hogy végre érezhessem a csupasz mellkasát az enyémnek nyomódni. A nyakam kóstolgatását csak addig szakítja félbe, míg felemelem a karom, ő meg lehúzza rajtam a pulóvert, hogy a szoba egyik távoli sarkába hajíthassa és visszatérhessen a bőröm felperzseléséhez. A kezei már nem jéghidegek vagy lehet, hogy csak én érzem úgy, hogy az ujjai forróak, mikor a hasamon végigsimítva kikötnek a melleimnél. Nem tudom eldönteni, hogy tényleg hozzámér-e vagy csak a domborulatok felett simít végig és annak a melegét érzem, de ismét kiráz a hideg, annyira jó amit művel. Az ujjaim önkéntelenül is a lapockájába markolnak, miközben levegő után kapkodok és próbálom viszonozni a csodát amit ő okoz, de ez úgy tűnik lehetetlen, hisz egyszer csak durván markol a puha halmokba, amitől hangosan nyögök fel, de nem a fájdalomtól, sokkal inkább az élvezettől.

Viszont azt akarom, hogy rajta is eluralkodjon ez az őrült bizsergés, így mikor túlságosan belefeledkezik, a vádlim és a combom simogatásába, magam alá fordítom, bár ő is besegít, amint rájön, hogy mire készülök és a lábamba markolva húz a csípőjére, amin azonnal mocorogni kezdek, hogy tovább izgassam. Bár ahogy érzem nem igazán kell tovább dolgozni azon, hogy kívánjon. Rásimulok egy pillanatra a felsőtestére, mire ő is felsóhajt és végighúzza a mutatóujját a gerincem vonalán, ezzel pedig végképp elszabadítja bennem a vadmacskát. Az ajkaim a kulcscsontjára tapadnak, végre ízlelni akarom a forró, édes, illatos bőrét, ő pedig szerencsére nem tiltakozik a csókjaim ellen, a hajamba túr és élvezi, hogy a nyelvem és az ujjaim hegyével, jó szokásomhoz híven, egyesével végigsimogatom a testére varrt mintákat, hosszasan elidőzve a hasa alján lévőnél, amit mindig is kiemelt figyelemben részesítettem, hisz imádom minden vonalát. Az egyik ujjam ösztönösen siklik az alkarjára, hogy szinte alig hozzáérve kacifántos köröket kezdjen rajzolgatni rá, erre pedig Niko kifejezetten érzékenyen reagál most is. A gerince egy másodpercre ívben meghajlik a lábát a combjaim köré kulcsolja és gyorsan visszafordít maga alá, hogy a kezét cirógató kezem után kapjon és összekulcsolja a kóborló ujjaink, míg az ajkai a mellemet veszik birtokba, nedves nyomokat hagyva a bőrömön.

Fél kézzel a nadrágom kezdi bontogatni, majd miután sikerül az összes gombot kioldania, elemelkedik tőlem, hogy lehúzhassa a durva anyagot és végignézhessen rajtam, amint a combjai közt fekszem egy szál bugyiban, kiéhezve, vágytól homályos szemekkel őt bámulva, kényszert érezve arra, hogy tovább simogassam a hasát és a karjait, mit sem törődve, hogy már alig kapok levegőt és a szívem ki akar törni a bordáim közül.

-         Kívánlak – suttogom, amitől az ő tekintete is elhomályosul megint. Úgy kúszik ismét felém, mint egy vadmacska. Kecsesen, gyönyörűen, erősen, a karjai megfeszülnek, amint megtámaszkodik a fejem mellett, a haja kócosan omlik le a vállain én pedig a tarkójába kapaszkodva húzom le magamhoz egy újabb fergeteges csókra. A keze a lábaim közé kúszik és a vékony anyagon át érzéki simogatásba kezd, amitől az ajkába harapok, ő pedig felmordul és még intenzívebben kezd gyötörni. De ez a gyötrelem olyan édes, mint semmi más a világon. Hát jobb ha ő is érzi.

Az ujjaim a nadrágjába csúsznak, majd meglepődötten nyögök fel, hisz nincs rajta alsónadrág, így nincs több akadály előttem, azonnal kínozni kezdhetem, pont úgy ahogy ő is teszi velem. Érzem, hogy a keze a bugyim oldalát kezdi markolni, a fejét a nyakamba temeti és hangosan szuszog, miközben én tovább simogatom a férfiasságát, majd elszakad nála az a bizonyos cérna és az általa tönkretett fehérneműim száma egy újabb taggal bővül, de nincs is időm ezen gondolkodni. Az arca immár nem a nyakamnál van, sokkal inkább melleim közötti ösvényen siklik át, hogy aztán a combjaim terpeszbe kényszerítve a lábaim közé fekhessen és a nyelve hegyével a legérzékenyebb pontom izgatva, a kezeivel melleimet masszírozva, majdnem a csillagokig repítsen. De csak majdnem, hisz mikor megérzi, hogy átlépném a határt azonnal leáll és a térdeim kezdi puszilgatni, míg én a haját markolva, íjként feszülve, némán követelem, hogy fejezze be amit elkezdett. De persze nem engedelmeskedik most sem, így nem marad más hátra, minthogy megbüntessem, amiért ilyen csúnyán felhúzott.

Ismét én vagyok felül, a nadrág egy szempillantás alatt lekerül róla, hogy most én kezdhessek játszani vele.

Egy milliméternyi bőrfelületet se hagyok ki, miközben végigcsókolom a mellkasát, aztán én is ugyan azt teszem vele, mint ő velem az előbb. Hol a torkomig engedem, hol csak a nyelvem hegyét futtatom rajta végig, miközben ő a tarkómra simítja a kezét, nagyokat sóhajt és próbálja irányítani a mozdulatom, de most én vagyok az aki nem enged neki. Azt akarom, hogy megőrüljön, hogy annyira akarjon, mint semmi mást a világon.

-         Baszd meg – hördül fel, mikor a körmeim a combjait karcolják végig és apró nyelésekkel ingerlem a számban lévő férfiasságát.

Úgy tol el magától, mintha minimum tüzes vassal égettem volna meg, majd a térdeim alá nyúlva az ölébe húz, miközben felül a hajamba markol, a fejem hátrafeszítve és egyetlen mozdulattal belémsiklik, amitől jólesően nyögünk fel mindketten.

Igen, végre ismét egyek vagyunk. Egy percig csak élvezzük, hogy a testünk újra eggyé forrt, de így sem hagyjuk abba a másik kényeztetését. Én a vállát szorítom, ő pedig a torkom nyalja végig, majd a puha húsba mélyeszti a fogait és erősen megszívja, biztosítva, hogy a mai légyottunknak holnap nyoma maradjon. A hajam továbbra sem ereszti el, annál fogva tartja keményen a fejem, hogy esélyem se legyen elhúzni a nyakam a fogai elől, na nem mintha akarnám. Hangosan sziszegek, hisz a fájdalom és a kéj érzése egyszerre jelentkezik és nem tudom eldönteni, hogy melyik az erősebb. De minden bizonnyal a kéj a nyertes, hisz ahogy mozogni kezd, csillagokat kezdek látni.

Már megint nincs kontroll, ahogy soha nem is volt köztünk. Szégyentelenül nyögök fel és húzom a kezét a mellemre, hangtalanul tudatva, hogy mit is akarok. A körmeim aztán a nyakába fúrom, így már ő is megérzi milyen érzés nekem, hátrafeszített nyakkal az ölében vonaglani.

De bárcsak örökre így maradhatnánk, hisz annyira jó. Ebbe akarok belehalni. Ó édes Istenem, milyen édes lenne, meghalni miközben vele szeretkezek. Mert hiába vagyunk durvák és szenvedélyesek, ez nem puszta dugás.

Hogy is lehetne az, mikor a hajam markoló ujjai elernyednek és az égő fejbőröm kezdik gyengéden simogatni. Egyszerre mozdulunk, tökéletes összhangban, miközben a szabad kezünk ujjai összekulcsolódnak, a homlokunk összekoccan és a másik szájába lihegünk, miközben a tekintetünk is egybeolvad. Egyszerre dobog a szívünk, egyszerre nyelünk, egyszerre veszünk még levegőt is, a mozdulataink lelassulnak, majd újra fel, tovább szítva az ereinket feszítő vágyat.

De ami a legvarázslatosabb, hogy látom rajta, hogy nem agyal. Nincs benne se kétség, se félelem, csak szerelem. A zöld szemek homályosan csillognak felém, az arca olyan eszméletlenül gyönyörű, most, hogy a körülöttünk felforrósodott levegőtől finom verejtékréteg lepi el a bőrét és az izzadtságcseppektől gyöngyöző homlokára ragad pár selymes barna tincse, tökéletes kontrasztot alkotva a márványfehér bőrével, hogy arra szavak sem találok.

Ismét felmerül bennem, hogy természetfeletti erők hozták őt létre, hogy pontosan ki, az ördög, Isten, egy vicces kedvű angyal vagy egy űrlény arról fogalmam sincs, de mindenképp hálával tartozom annak, aki megalkotta ezt a férfit nekem. Nekem? Vajon tényleg nekem teremtették?

Ó, igen minden bizonnyal, hisz olyan tökéletesen illünk egymáshoz, mint a gyümölcs és héja.

Mikor már azt hinném, hogy ezt nem lehet tovább fokozni, rámcáfol, azzal, hogy kihúzódik belőlem, a hátam mögé kerül, az ágytámláig tol lenyomja a hátam, széttárja a combjaim és hátulról tesz a magáévá én pedig remegő kezekkel kapaszkodom a kovácsoltvas támlába, hogy tartani tudjam magam, miközben folyamatosan borzongok. A hátam simogatja, a tarkóm csókolja, a csípőmbe markolva nyársal fel, egészen addig, míg el nem elengedem a hideg vasat, hogy zihálva a mellkasának dőlhessek. Ő pedig az egyik hosszú karját a derekam köré fonva szorosan tart, a másikat pedig a nyakamra vezeti, az ujjait pedig a számba dugja, amit azonnal körbesimítok a nyelvemmel, majd felrobban az egész világ körülöttünk és finoman a húsába harapok, miközben férfias hörgés hagyja el a torkát.  És velem száll a mennyországig, megszüntetve a teret és az időt, összesűrítve a levegőt körülöttük. A forróság elönti a testem, a gerincemen végigvágtázik az extázis, úgy érzem megszűnök létezni is, de nem érdekel, csak az érzés, hogy bennem van még mindig, hogy kitölt és élvezhetem, hogy élvezi a pillanat varázsát, ahogy én is teszem.

A kislábujjam is belebizsereg abba, hogy újra vele élvezhetek el egyszerre. A testünk egyszerre rándul meg, egyazon világba kerülünk, ahol csak mi ketten vagyunk, ahol minden olyan szürreálisan boldog és csodálatos. A csukott szemhéjaim mögött színes fények táncolnak, a kielégültség érzése magával ragad, én meg lebegek, vele a karjaim közt. A torkom összeszorul, mikor egyszerre dőlünk a puha párnák közé, izzadtan és őrülten szerelmesen. A fejem a mellkasára hajtom, imádattal hallgatom, hogy dobog a szíve, a hullámzó mellkasába zárva és megint teljesnek érzem magam. Egésznek. Sebezhetetlennek. Erősnek. Legyőzhetetlennek.

Pont mint, amikor belövöm magam. De nem, mégsem.

Ez még annál is sokkal jobb.

Nem számít, hogy mit tett, hogy én mit tettem, csak az a fontos, hogy itt van és az én hajam piszkálja miközben szorosan ölel magához és nagy kortyokban nyeli a levegőt.

Még soha nem éreztem ezt a bódulatot. A félelem jéghegyei a mellkasomban egy szempillantás alatt elolvadnak és már nem számít semmi az égegyadta világon, csak ő és amit iránta érzek. Még ha őrültség az egész, az se számít. Ha meg is dugta más, míg nem volt itt, nem érdekel, nem akarom tudni.

-         Szeretlek – suttogja rekedten, mire felemelem a fejem és megcsókolom.

-         Mindennél jobban – bólintok, miután nagy nehezen elengedem az ajkait. A szemébe nézve tudom, hogy igaz amit mondd. Őszinte és egyszerű.

-         Niko én… - kezdi, de a mutatóujjam a szájára simítom és megrázom a fejem.

-         Ne beszélj jó? Most ne. Majd – bújok hozzá és magamhoz húzom, attól félve, hogy reggelre elillan a karjaim közül. Álmosnak érzem magam, de nem akarok aludni. Most nem. A takarót magunkra húzva egymást cirógatva mégis sikerül elbóbiskolnom, de az álmok birodalmáig nem jutok el. Minden egyes mozdulatára felriadok, aztán amint tudatosul bennem, hogy itt van, nem csak álom volt az éjszaka, megnyugszom és ismét lehunyom a szemeim. Egy idő után aztán feladom a harcot és nem próbálok tovább pihenni. Talán nyolc is elmúlhat, mire nyitogatni kezdi a szemeit és amint meglát elmosolyodik, én pedig szenvedélyes csókkal üdvözlöm.

-         Szia – suttogja álmosan, miközben a fejét a vállgödrömbe illeszti, én pedig rájövök, hogy így feküdni vele olyan, mintha egy darabként készítettek volna minket, csak aztán valami álnok, féltékeny dög, irigyelve a tökéletességünket kettétört volna minket, hogy két testben éljünk tovább. Igen, az arca tökéletes illik a nyakhajlatomba, a karjaim, mintha arra teremtették volna, hogy őt öleljék, mintha a lábszára pont az enyémek közé illene, a combja pedig az enyémre simulva, tökéletes dombot formálna, a mi kis egységünkben.

-         Kurvára hiányzott ez – sóhajtok fel rekedten, mire kíváncsian pislog fel rám.

-         Mi?

-         Hogy mellettem ébredj és hozzám bújj reggel – puszilom szájon, miközben az egyik kócos szőke fürttel kezdek játszani és nézem ahogy még kissé álmosan és szórakozottan kezd rajzolgatni a mellkasomra.

-         Ne bámulj – szól rám és megpróbál a mellkasomba bújni, ami nevetést csal elő belőlem.

-         Miért is ne? – Kérdezem halkan.

-         Mert reggel van és ronda vagyok – motyogja a bőrömbe, mire az álla alá nyúlok és hitetlenkedve nézek rá. Hogy lehet, hogy nem látja amit én?

-         Úgy nézel ki, mint egy gyönyörű angyal Kulta – susogom a szerelemtől elgyengülve, mire nagyra tágult szemekkel pislog rám.

-         Hazudós – csíp a mellkasomba, mire eszembe jut mi történt tegnap és elkomorodom. Talán mégis jobb lenne tudni, hogy mi történt vele míg távol volt. De akkor én is tartoznék egy vallomással. De, hogy mondjam meg neki, hogy majdnem lefeküdtem Leenaval? Hogy megcsókoltam? Hogy felizgattam és ő is felizgatott engem? Hogy meztelenül hemperegtünk a régi ágyunkban? Hogy ha nem nyitom ki az utolsó pillanatban a szemem akkor tuti, hogy megdugtam volna? És hiába nem tettem meg, lényegében megcsaltam őt. Hisz én már attól is kibuktam, hogy megfogta annak a trógernak a kezét és elment vele San Diegoba.

-         Hogy van Jade? – Kérdezem halkan, hogy eltereljem a beszélgetést egy teljesen másfajta irányba.

-         Jól – dönti vissza a fejét a mellkasomra. – Nem emlékszik a balesetre, de még mielőtt idejöttem volna beugrottam hozzá és tudtunk beszélgetni. Csak a gipsze zavarja, meg, hogy nem mehet haza Alexel. Boldogok együtt – mosolyodik el.

-         Akkor jó – temetem az arcom a virágillatú tincsek közé.

-         Niko… - kezd bele tétován én pedig ösztönösen tudom mit akar, de nem vagyok felkészülve erre a beszélgetésre. Még nem, így inkább félbeszakítom.

-         Mi lenne, ha bemutatnálak az apukámnak is? – Kérdezem váratlanul.

-         Ha nem olyan, mint az enyém akkor oké. Azt hiszem – néz rám zavartan, mire elmosolyodom.

-         Az én apukám jó fej és téged imádni fog, ne aggódj – csókolom meg újra, aztán hosszú perceken át lustálkodunk, majd együtt fekszünk be a kádba és reggelizünk meg. Furcsa de most, hogy itt van és az ölemben ül, ismét van étvágyam. Egymást etetjük, mintha valami szar romantikus film szereplői lennénk. Teljesen kifordít magamból, de örülök neki, hogy velem van és nem feszegeti az elmúlt napokat. Míg ő elmosogat, én lebeszélem anyuval a mai randinkat, aki teljesen lázba jön attól, hogy Liát haza viszem. Valahogy nem tartok attól, hogy hivatalosan is bemutatom őt a családomnak és jobb programnak tűnik, mint arról beszélgetni, hogy ki mit vétett, amíg távol voltunk egymástól. Talán jobb lenne, ha soha nem is beszélnénk róla.

Érzem, hogy valami nincs rendben vele, hogy fél valamitől, de nem nyaggatom, hiába tűnik fel, hogy próbálja kerülni a komoly beszélgetést.

Ismerem már annyira, hogy tudjam, jobb nem piszkálni. Ha akarja, ha felkészül rá, akkor úgyis elkerülhetetlenné válik, hogy átbeszéljük mi történt, míg nem voltam itt. De talán neki van igaza és nem most van itt az ideje.

Minden bizonnyal jobb, amit most csinálunk. Csókolózunk és szeretkezünk egész álló nap. A legváratlanabb pillanatokban húzza le rólam a hatalmas pólót, ami a testem takarja, de cseppet sem bánom, hogy fésülködés, szendvicsgyártás vagy éppen körömlakkozás közben esik nekem, olyan hévvel, mintha attól félne nem lesz több holnap.

A mellkasán pihegve, nézegetem az ujjaim, amin nem volt ideje megszáradnia a lakknak.

- Kezdhetem elölről – kuncogok fel, mire megfogja a kezem és ő is tanulmányozni kezdi az elfuserált lakkozást.

- Jobb, ha nincs kifestve – nyom egy puszit a számra, miközben az oldalára fordul és lehúzza a kanapén lévő pokrócot, hogy betakarja a derekunkat. Még szerencse, hogy elég vastag a nappaliban lévő szőnyege, így cseppet sem zavarja semelyikünket, hogy a földön fekszünk. A vállamon lévő hajtincset az ujjaival kezdi csavargatni, miközben komolyan pislog rám.

- Mi az? – Nézek rá mosolyogva. Érdekel mi jár a fejében.

- Miért lettél szőke? – Néz rám kérdőn, mire kibukik belőlem a nevetés. Komolyan ezen gondolkodott? Hihetetlen.

- Nem tudom – rántok vállat. – Be voltam pöccenve, utáltam a tükörbe nézni, bár nem a hajam miatt – emlékezem vissza, arra a pillanatra amikor úgy döntöttem, hogy átfestem az egészet. – Aztán gondoltam egyet és ez lett belőle – rántok vállat.

- A fekete jobb – suttogja. – De mindegy. Így is te vagy a legszebb lány az egész univerzumban – csókol szájon szenvedélyesen.   

- Ha te mondod – sóhajtok nagyot, mikor elválunk egymástól.

Nehezen vesszük rá magunkat, hogy elkezdjünk készülődni, de mégis megembereljük magunkat. Együtt zuhanyzunk le, ami elég veszélyes hadművelet, de kibírjuk anélkül, hogy ismét egymásnak esnénk. Furcsa, de nem izgulok amiatt, hogy a szüleinél vacsorázunk, hogy láthatom a házat ahol felnőtt. Hisz ha két ember egy ilyen csodát hozott össze, mint az ágyon ücsörgő férfi, akkor azoknak az embereknek is pont ugyan ilyen fantasztikusnak kell lenniük. Maximum én baltázhatom el a dolgot, ami nem lenne meglepő, de valahogy érzem, hogy nem lesz baj.

Míg én öltözöm, addig Niko a telefonjait intézi el, aminek épp itt az ideje, tekintve, hogy egész nap csörgött a kis készülék. Szerencsére Tia és Eero se csinál balhét abból, hogy Niko már napok óta nem volt a stúdió közelében sem, amin a zöldszemű eléggé meglepődik.

-         Ez fura – lép megdöbbenve a fürdőszobába.

-         Micsoda? – pislogok rá a tükörből, az utolsó simításokat végezve a sminkemen.

-         Azt mondták, hogy jobb ha nem vagyok bent, mert amúgy is használhatatlan vagyok, szóval kaptam két napot, hogy feltöltődjek melletted, mivel szerintük tökre használhatatlan vagyok, ha nem vagy a közelemben – öleli át a derekam hátulról, az állát pedig a vállamra fekteti.

-         Tényleg miért nem mentél be? – Nézek rá értetlenül, mire elhúzza a száját és elenged.

-         Ittam – nyúl a szemceruza után, hogy még őrületesebbé varázsolja a tekintetét.

-         Egész nap? – Húzom fel kérdőn a szemöldököm.

-         És egész éjjel – bólint, mire összeráncolom a homlokom. – Jó menekülési tervnek tűnt, öntudatlanul fetrengeni – köszörüli meg a torkát.

-         Mindig ezt csinálod, ha bajod van – suttogom.

-         Tudom – bólint. – De úgy érzem szükségem van rá, hogy egyben tudjak maradni – csókol homlokon, de ez most valahogy nem derít jobb kedvre. Túlságosan féltem. Félek attól, hogy mi lesz ha elkezdődik egy újabb turné, ha nem leszek vele, ha megint kicsúszik a lába alól a talaj. Alkoholista lesz? Vagy még rosszabb? Én ezt nem akarom. Vagy inkább azt nem akarom, hogy igaza legyen Seannak, arról, amit a függésről mondott? Hogy mindig pótolni kell valamit valamivel. Elvégre Niko ezt tette. Kompenzálta a hiányom a piával. Elnyomta a kínzó féltékenységét a vodkával.

-         Ez így nem jó – szalad ki a számon, mire mosolyogni kezd.

-         Nem vagyok alkoholista és nem is leszek. Nyugi – fogja a kezei közé az arcom. – Csak ki kellett ereszteni a fáradt gőzt – puszil homlokon, mire átölelem a derekát és a fejem a mellkasára hajtom.

-         Miért nem mentél inkább futni? – Dünnyögöm a pulcsijába, aminek olyan jó illata van most is…

-         Én meg a futás? Viccelsz velem – nevet fel. – Nem vagyok az a sportos alkat – kacag hangosan és jókedvűen, mire a fenekébe csípek.

-         Oké, akkor legközelebb nézz meg egy filmet vagy vacsorázz a barátaiddal gőzkieresztés gyanánt. Utálnám ha leinnád magad a sárga földig, mindig mikor rossz passzban vagy – húzom el a szám, miközben felemelem a fejem, hogy a szemébe tudjak nézni.

-         Nem leszek már rossz passzban, mert visszajöttél hozzám kincsem – lágyul el a pillantása, mire én is elmosolyodom. Sajnos még mindig képes hipnotizálni, pusztán azzal, hogy a gyönyörű zöld szemeibe nézek. Igen, hiszek neki. Elhiszem, hogy nem lesz semmi baj soha, hogy mi ketten örökké boldogan élünk, mint a tündérmesék főszereplői. Azt hiszem naiv vagyok és bolond… Sőt biztos, de annyira hinni akarok benne. Még akkor is, ha az eszemmel tudom, hogy nem lesz ez ám olyan egyszerű. Hisz mi volt eddig az?

-         Így jó leszek? – Lépek el tőle, hogy végignézhessek magamon. Nem vittem túlzásba a dolgot. Póló, farmer, sál és a tőle kapott karkötő. Minek bonyolítsam az egészet? Az anyukája már látott, az apukájának meg ha nem fogok tetszeni az tuti, nem azért lesz, mert nem nagyestélyit húztam a vacsorához.

-         Ha nem lenne rajtad ruha, úgy lennél csak igazán jó – vigyorog rám, mire azonnal lecsapom a labdát.

-         Hát jó – kapok a pólóm aljához, hogy lehúzzam magamról, mire azonnal lefogja a kezem.

-         Mennünk kell Kulta – mosolyog rám.

-         Tudom, de ha ruha nélkül jobb vagyok akkor inkább levetkőzöm – kacsintok rá.

-         Majd ha visszaértünk oké? –Ragadja meg a csuklóm és kihúz a fürdőből, amit nevetve konstatálok. Tudom, hogy allergiás minden ilyen megmozdulásomra. De én meg élvezem húzni az agyát. Olyan mókás képet tud vágni ilyenkor.

Valamiért nem lepődök meg azon, hogy ismét gyalog tesszük meg az utat a szülei házáig. Valahogy ez bevett szokás lett, tekintve, hogy Nikonak nincs is autója. Az viszont már jobban meglep, hogy alig húsz perc alatt megérkezünk, a kőkerítéses családi házhoz, aminek se a kapuja, se a bejárati ajtaja nincs bezárva. Az előszobába Niko csak lazán lerúgja a bakancsát, majd lesegíti a kabátom és amint én is leszedtem a csizmám kiabálni kezd.

-         Hahó, megjöttünk – fog kézen, miközben úgy vigyorog, mint egy óvodás. A lépcső tetejéről azonnal lábdobogás hallatszik fel, majd egy rég látott ismerős bukkan fel, aki Nikot félresöpörve az útból azonnal a nyakamba veti magát.

-         A legjobb sógornőm végre itt van – ölelget meg Oli, mire én is elmosolyodom.

-         Szia – nyomok egy puszit az arcára, amit Niko mosolyogva konstatál és ő is üdvözli az öccse barátnőjét, aki még csak most ért le közénk az emeletről.

-         Te is itt hazataláltál seggdugasz? – Nyom egy barackot Niko az öccse fejére, mikor sikeresen elengedtük egymást Olival, majd fél karral megöleli és Istenesen hátba veregeti szerencsétlent. Oli persze nem marad adósa, azonnal vállon boxolja a bátyját, amiből aztán egy kisebb csetepaté lesz. Egymás haját borzolják, de hiába, Niko az erősebb és egy laza mozdulattal a földre gyűri a tesóját, aki nagyot nyekken, majd mindketten nevetni kezdenek. A lépcső alján toporgó Liza csak mosolyogva figyeli, hogy nyújt Niko segítő jobbot a barátjának, hogy felhúzza a földről és még egyszer megborzolhassa a tesója, így is össze vissza álló haját.

-         Anya, megint buzerál ez a köcsög – kezd Oli visítani, mire valahonnan nevetés hangzik fel.

-         Kezdődik – kacag fel egy férfi hangosan, akinek pont ugyan olyan hangja van, mint Nikonak. Nem nehéz kikövetkeztetni, hogy az apukájuk lesz.

-         Mit műveltek már megint ti ördögfiókák? – Keveredik elő Katherine mosolyogva, egy konyharuhával a kezében, amivel azonnal mindkét jómadarat fenéken csapja. – Engedd el az öcsédet, megmondtam már, hogy itthon nem akarom látni, hogy nyúzzátok egymást – pirít Nikora az anyukája, aki azonnal ellöki magától a tesóját és az anyukájához lép, hogy megölelhesse.

-         Szia anya, te is hiányoztál, jó újra itthon lenni – gúnyolódik, mire egy újabb tockost kap.

-         Ne szemtelenkedj te gyerek, mert nem kapsz vacsorát – fenyegeti meg játékosan, majd felém fordul és engem is megölel. – Jó, hogy itt vagy – paskol finoman vállon, amitől azonnal megnyugszom. Valahogy erre számítottam, mikor elindultam és nem kellett csalódnom. Aztán Katherine mögött egy Nikoval egymagas alak bukkan fel, akinek nem csak a szája, hanem a szeme is mosolyog.

-         Tehát tényleg itt van Miss. Amerika – lép elém, én meg megilletődve pislogok fel rá. Nem számítottam arra, hogy ilyen magas és ilyen széles vállai vannak. – Janne vagyok, üdv szerény hajlékunkban kislány – ölel át fél kézzel, az előszobai tükörből pedig látom, hogy Nikora kacsint, aki kihúzza magát azonnal és büszkén vigyorog. – Ha magázni mersz, a sarokba állítalak és nem csak a fiúk, hanem te sem kapsz vacsorát – nevet a fülembe és ez a nevetés engem is mosolygásra késztet, hisz pont ugyan olyan, mint Niko nevetése. Aztán a férfi elenged és barátságosan megborzolja a hajam. – Na így már mentek egymáshoz – pislog először rám, majd a fiaira.

-         Örülök, hogy találkozhattunk – mosolygok fel rá, mire átöleli a derekam és terelgetni kezd.

-         Na mesélj nekem, hogy is lettél a nagyra nőtt vézna ökör rögeszméje? – Kérdezi suttogva, de mégis elég hangosan ahhoz, hogy az említett ökör meghallja.

-         Hé apa – sziszeg. – Amúgy is, ne lopd el a barátnőm, mert a végén túszul ejtem a feleséged – mondja véresen komoly hangon Niko, mire Janne hátrafordul és mivel még mindig a derekam fogja, ezért kénytelen vagyok én is fordulni vele.

-         Ha anyakomplexusod van kisfiam, csak rajta. Kell a változatosság – kacsint rá az apukája, mire mindenkiből egyszerre bukik ki a röhögés. Már értem honnan örökölte Niko a humorát… - De én akkor is kíváncsi vagyok, hogy ki lehet az aki, tényleg a fejedbe ivódott és a rögeszméid listájáén az első helyet foglalja el – teszi hozzá.

-         Nem is vagyok rögeszmés – húzza fel az orrát Niko. - Amúgy meg csak nézz rá apa. Láttál már nála jobb bőrt? – Húzza fel kérdőn a szemöldökét.

-         Jah, ott áll melletted – bólint az apukája, mire Katherine elneveti magát.

-         Oké, elég lesz – tesz rendet ez a bűbájos nő azonnal. – Ti velem jöttök – bök a fiaira. – Segítetek teríteni. Addig gondolom szórakoztatod a csajokat – indul el felénk, majd egy gyors puszit nyom a férje szájára.

-         Jaj, ennyi idősen tényleg leszokhatnátok már erről – nyög fel Oli és Niko egyszerre fintorogva.

-         Ti meg ennyi idő után igazán megszokhattátok volna már, hogy szerelmes vagyok az anyátokba. Bár ne így lenne, mert akkor már a te szültésed után kitettem volna a leányanyák otthonába, hogy csináljon amit akar és akkor kettővel kevesebb gondom lenne – mosolyodik el Janne, miközben először Nikora, aztán Olira bök, megjelölve a két probléma tárgyát. – Amúgy édes, nyugodtan bízd csak rám a lányokat. Nem lesz rám panasz – mozgatja meg a szemöldökét viccesen, mire a srácok csak felszusszantanak és követik az anyukájukat, én és Liza meg az apukájukkal karöltve letelepszünk a kanapéra, ahol azonnal fecsegni kezdünk, olyan könnyedén, mintha mindig is ebbe a családba tartoztunk volna.