A fejlécet Gina készítette, akinek ezúton is hatalmas köszönet :)

2012. december 6., csütörtök

101. My angel Gabriel






18+

Létezik, hogy egy érzés, egy ember, egy szerelem annyira elhatalmasodik a lélekben, hogy végérvényesen birtokba veszi? S aztán az ember többé soha nem tud mást szeretni? Amikor az ember felébred az éjszaka közepén, és keresi a másikat. Amikor csörög a telefon, és az első gondolatunk az, hogy ő hív. Amikor úgy érezzük, semminek nincs értelme, ha ő nincs velünk.”


Talán még nem ébredt fel és időben vagyok.
Halkan nyitok be a lakásába, de néma csend fogad. Csak arra vágyom, hogy rátaláljak a puha párnák között a hálóban, befeküdjek mellé és elmondjam, hogy mennyire szörnyű éjszakám volt a kórházban, Leenaval, akit a dílere rendesen helyben hagyott és ha a vérző szája és a szeme alatt lévő hatalmas monokli nem lett volna elég, túl sok nyugtatót nyelt le, túl sok vodkával leöblítve. Eszméletlen volt még mikor eljöttem tőle, de szerencsére nem lesz baja. Legalábbis az orvos azt mondta. Éreztem én, hogy mennem kell. Bele se akarok gondolni, hogy mi lett volna, ha itt maradok. Talán már halott lenne, engem pedig felemésztene a bűntudat.
De a hálószoba üres. Lia nincs sehol. A félelem, hogy talán tényleg elment és nem csak sarokba akart szorítani este, hogy lelkiismeretfurdalásom legyen, lebénít egy fél pillanatra. Minden olyan, mintha nem történt volna semmi, de ő még sincs sehol. Csak az illata kering a levegőben. Félve lépek a szekrényhez, alig merem kinyitni, remeg a kezem, aztán nagy levegőt veszek és egyszerűen feltépem az ajtót.
Üres.
Rémülten rohanok át a komódhoz, kihúzom az összes fiókot, de semelyikben nincs semmi. Az ágy alól eltűntek a bőröndök, de még mindig remélem, hogy csak rám akar ijeszteni. Jó lecke lenne, de valahol érzem, hogy itt most másról van szó. Mégis reménykedve nyitok be a fürdőbe, de ott sincs semmi. Se tusfürdő, se sampon, se egy szemceruza, de még csak egy csat se. Mintha soha nem is járt volna itt. Mintha álom lett volna az egész.
Hova mehetett az éjszaka közepén? A reptérre? Nem. Nem tenné meg velem. Lehetetlen.
Bénultan botorkálok a konyháig, a pulton egy boríték vár.
Rettegve nyitom fel, de nincs benne üzenet, csak a kulcsaim és a gyűrűm esik a tenyerembe. A karkötője, amit tőlem kapott nincs sehol. Azt magával vitte.
Magával vitte.
Azaz elment.
Azaz elhagyott.
Lemondott rólam. Rólunk. A szerelmünkről.
Eldobott?
-         Nem – esik ki minden a tenyeremből, amint rájövök, hogy ez nem vicc. Tényleg lelépett. Nem jön többet vissza. Vége van, mert… Miért is? Nem értem. Csak azt tudom, hogy nincs itt. Nincs Helsinkiben. Már nem az enyém. Szépen lassan ülepedik le a felfedezés, de amint ténylegesen leesik, hogy mi történt egy éjszaka leforgása alatt, úgy érzem magam, mintha valaki kegyetlen módon, az ujjaival tépné fel a bőröm, majd a körmeivel lyukat fúrna a húsomba, a bordáimig, amiket szépen egyesével tördesne el, hogy aztán a szívemhez jusson és mind az öt éles karmát belévágja, a dobogó szervbe, majd kegyetlenül megmarkolja aztán kacagva, egyetlen rántással kitépje a helyéről. A fájdalom olyan elemi erővel hasít belém, amitől összecsuklanak a térdeim és a konyha kemény kövére zuhanok, miközben csak azt üvöltöm, hogy: Nem!
Majd valahonnan mélyről a düh is zubogó lávaként feltör bennem, eláraszt mindent, körbefolyja az agyam és teljesen elborítja az elmém. Felállok, remegő térdekkel, gyengén de megteszem. Megmarkolom a bögrét, amiből reggelente a kávéját issza, amit pár napja még én vittem neki az ágyhoz, ő pedig hálásan pislogott rám és egy olyan csókot adott, amivel még egy darabot meghódított a szívemből. Pedig már így is az egész az övé volt.
De eldobta.
Hát én is üvöltve csapom a falhoz a bögrét, ami ripityára törik.
Aztán jönnek a tányérok, szépen sorban, egyesével landolnak a falon. A gyümölcsöstálat is lesöpröm a pultról, ami óriási csattanással ér földet, de a fájdalmas üvöltésem nem tudja elnyomni. A banánokon és almákon kegyetlenül taposok át. Elégedettséggel tölt el, ahogy szétfolynak a talpam alatt az ártatlan gyümölcsök. Talán Lia is ezt az elégedettséget érezte mikor a gyűrűt és a kulcsot a borítékba tette és elhúzott a francba? Hisz ezzel ő is ugyanúgy taposott át rajtam, mint én ezeken a szerencsétlen növényeken. De nem elég. Pusztítani akarok. Mindent el akarok dobni, amihez valaha hozzáért. Szívem szerint magamat is megnyúznám, mert érzem a bőrömön a bőre illatát, a perzselő csókját. A kések szanaszét repülnek, mikor a fatartót is elhajítom. Az üvegek, a gyertyatartók, de még a Tv is csúfos véget érnek. Egy kés a kanapé előtt hever. Gondolkodás nélkül hasítom fel vele a huzatát, azt kívánva, bár ő lenne. Ha az ő húsába mélyedne a penge akkor se érezné annak a fájdalomnak a töredékét se, amit nekem okozott.
Az istenverte illata, mindenből párolog, hát az ablakokat is kitöröm a dohányzóasztallal. Szellőzzön ki innen! Tűnjön el végleg! Párologjon el örökre!
Bár a szívemből is eltűnne, egy fuvallat segítségével. De nem. Ott van. Most is ott van. Örökre ott lesz.
-         Gyűlöllek Cornelia Anders! – Kiáltom a falaknak. – Gyűlöllek, hallod? – Kiabálok magamból kikelve, de a könnyek csípik a szemem. Hát azt már nem! Nem fogok egy ilyen nő miatt sírni! Én nem! Nagy léptekkel a hálóba indulok, szétszaggatom a takarót, a párnát, a matracot is kifordítom a helyéről. Ez lenne az ágy, ahol szerettem őt? Ez? Bár lenne valahol egy kanna benzin, hogy felgyújthassam az egész kócerájt, kezdve ezzel a hellyel, ahol annyi időt töltöttünk. Ahol annyit szeretkeztünk. Ahol annyi gyönyört adtunk egymásnak. Ahol együtt aludtunk. Itt akartam megkérni, hogy költözzön hozzám, hogy legyen a feleségem és igen, itt akartam, hogy megfoganjon a babánk. Egy gyönyörű fekete hajú, kék szemű kislány. Olyan, mint ő. Ha lehunyom a szemem még most is látom magunkat családként. Ő és én és egy kislány. Vagy kettő. Vagy három. Mindegy is. De reméltem, hogy mindegyik rá fog hasonlítani. Hát ennek is vége?
Sosem lehetek apa? Sosem lehetek férj? Nem jár a rendes élet? Miért nem?
Újabb fájdalmas ordítás szakad fel belőlem.
Miért törted össze minden álmom és reményem? Mikor annyira hittem abban, hogy ez menni fog. Te és én. Örökre. Hát hol van az ígéret? Hol van, hogy örökre szeretni fogsz és sosem hagysz el? Miért hazudtál nekem?
Annyira szerettelek. Annyira szeretlek. Még most is. Még mindig. Örökké. A halálon túl is. Bár már halott vagyok. Nélküled kedves semminek nincs értelme. Nem csak a ruháid vitted el, hanem a terveim is, az álmaim, az ábrándjaim. Hogy férhet ennyi minden egy olyan pici bőröndbe?
Nem értem.
Én ezt tényleg nem értem. 
Zihálva, magamba roskadva állok a szoba közepén. Csak egy kicsit nézek fel, bele egyenesen a tükörbe. De aki visszanéz, az nem én vagyok. Vagy mégis? Lassan botorkálok közelebb. Mintha mögöttem egy árny tűnne fel.
Mintha az árny Lia lenne.
-         Nem – csóválom meg a fejem, de az árnyék nem akar eltűnni. El fog menni az eszem. – Nem – kiabálok újra a saját arcképemre, de még mindig ott van a Lia szerű feketeség mögöttem. Hát nincs mit tenni. Az öklömmel töröm szét az üveget.



Heathrow. London.
Összezavarodva bámulom a kijelzőt, a bőröndömön ülve. Los Angeles? New York? Hova kéne mennem? Vagy maradjak itt és kezdjek új életet? Nem. Alexhez kéne menni. Elveszteni a fejem végleg. Kikapcsolni örökre az agyam és a szívem. Na meg az érzékeim.
Olyan elveszettnek érzem magam. Hogy kerültem egyáltalán Londonba? Nem tudom. Nem emlékszem. Semmire nem emlékszem. Automatikusan cselekedtem. Kissé apatikus állapotba kerültem. Zúg a fülem, teljesen össze vagyok zavarodva. Fogalmam sincs hova tovább. Mintha nem lenne talaj a lábam alatt. Mintha…
Nem tudom.
Ki kell találnom hova akarok menni. Los Angeles vagy New York?
Nem tudom!
Fogalmam sincs!
Lehet, hogy itt maradok a reptéren és kész.
Valaki véletlenül meglök hátulról és mivel nincs erőm és gyengén fogom a kávéspoharat, kiesik a kezemből.
-         Ó bocs – szólal meg fölöttem valaki, de nem igazán foglalkozom ezzel. A barna folyadék szépen szétfolyik a járólapon, furcsa katyvaszt alkotva. Mesterien tükrözi, hogy mi van a fejemben. Zavaros az egész. Mintha nem is velem történne mindez. Mintha egy álom lenne. Egy kibaszott rossz álom, amiből nem tudok felkelni. Egy könnycsepp végiggurul az arcomon, aztán lecsordul az államon és egyenesen a kávétócsában landol, megfodrozva a felszínét. – Lia? – Simítja valaki a tenyerét a hátamra, mire felnézek. Kicsit zavaros a kép a neonfényektől, de a régen látott kék szemeket azonnal felismerem.
-         Andy? – Kérdezem kissé bizonytalanul, mire a vastag ajaki széles mosolyra húzódnak, a karomnál fogva felránt a bőröndömről, a mellkasához szorít és megforgat a levegőben.
-         Én vagyok szivi – nevet fel, én pedig felzokogok. Pete temetése óta nem láttam. Akkor jött Londonba, hogy doboljon. Azóta egy szót se beszéltünk, semmit nem tudok róla. Még mindig sugárzik belőle az életerő. Eszembe juttatja Chicago-t, a medvémet, az elmebajt, ami abban a házban volt és Mirát is. Egyszerűen szétcsúszok. – Hé kislány, nyúl az állam alá és letörli a könnyeim. – Mi a baj? Mi történt veled? – Néz a szemembe.
-         Én… Én… Nem tudom – szakad ki belőlem a sírás megint. Gyenge vagyok, ha nem tartana ilyen szorosan, valószínűleg összecsuklanék a reptér kellős közepén. 
-         Hová készülsz mókuska? – Terel egy szék felé.
-         Nem tudom – nevetek fel keserűen. – Semmit nem tudok – nézek rá, mire összeráncolt homlokkal pislog rám.
-         Komolyan? – Kérdezi halkan, az arcom simogatva.
-         Ühüm – nevetek fel eszelősen.
-         Gyere velem – jelenti ki könnyedén.
-         Hova? – Kérdezem halkan, mintha számítana. Bár tökéletesen mindegy hová tart.
-         Seattle az első állomás, majd New York és végül ha minden jól megy Los Angeles – somolyog.
-         Mit csinálsz te megint Amerikában? – Dőlök az erős vállának.
-         Zenélünk, kurvázunk és kirúgjuk a házak oldalát – nevet fel eszelősen. Ó igen, ez nem változott. Még mindig őrült.
-         Oké – bólintok, mire összecsapja a két tenyerét, megfogja az egyik kezem, a másikkal pedig a cuccaim markolja meg és elindul a váró másik végébe. – Várj kell jegyet vennem – suttogom erőtlenül, mire felnevet. 
-         Nem kell. Az egyik kurva úgyis lemondta – von vállat és egy ezer wattos vigyor terül szét az arcán. – Az enyémet meg nem viszem magammal. Nem hülyültem meg. Nem kell a balhé – somolyog.
-         Hányan is vagytok? – Nézek rá.
-         Ketten azaz most már veled együtt hárman – kuncog fel. – Az egyik haverom, Derek már átrepült Seattle-be – magyaráz. – De itt is vagyunk – teszi le a holmijaim egy bőrkabátos, hosszú hajú pasas elé, akiből dől az alkoholszag és nagyban durmol egy lengén öltözött kiscsaj ölében, aki  üveges tekintettel bámul maga elé, miközben automatikusan simogatja a pasas haját. – Colin – bökdösi meg a srácot Andy. – Hé keljél már fel te szarjankó – kiabál rá, mire a mellettünk lévő idős hölgy elég rondán néz.
-         Mi a kurva anyád van? – Dörzsöli meg a Colin nevezetű fószer a szemét álmosan.
-         Ő itt Lia és velünk jön – bök rám.
-         Van kit dugnom és nincs szülinapom. Itt hagyhatod – dől vissza a lány lábára.
-         Ha egy ujjal is hozzáérsz én tépem ki a beled. Ő egy régi barátom – morog Andy.
-         Leszarom. Hagyjál aludni – dünnyög. Talán máskor felkapnám a vizet, de most nem. Nincs erőm. Olyan minden mintha egy filmet néznék. Mintha nem is az én életem lenne.
-         Ne is foglalkozz vele – legyint. - Három napja nem aludt, csak kefélt. Csodálom, hogy még nem tört el a farka. De minden kurvájától tisztességesen akart elbúcsúzni – öleli át Andy a fél vállam nevetve, majd a zsebében kezd kotorászni. – Nem tudom mi van veled, de ha érdekel, ezt szívd fel és elmúlik egy időre minden bajod – somolyog rám.
-         Mi ez? – Nézek rá gyanakodva. Ha Alex nyomta volna a kezembe már rég a mosdóban lennék, de Andy…
-         Olyan, mint a speed, de mégsem. Nem lesz bajod – suttogja a fülembe, én pedig annyira ki akarom kapcsolni a szívemben lakozó fájdalmat és az agyamban lévő őrületet, hogy elindulok és bezárkózom a közeli mosdóba. Végülis mi a legrosszabb ami velem történhet? Hogy túladagolom magam és meghalok? Leszarom.
Ide az egésszel, hagy legyen vége ennek az elmebajnak. Hagy felejtsem el őt, akit imádtam és aki lecserélt megint egy másik nőre.
Nagyot szippantok a fehér kristályos cuccból. Érzem, ahogy marja az orrom, de nem törődök vele. Várok. Türelmesen várok. Nem kell sokat, mire becsukom a dobozt, fejbe is csap. Mintha minden érzékem felerősödne. A fény bántja a szemem, a vízcsap csöpögését, mintha felhangosították volna. Minden kiélesedik. A szívem felgyorsul. A tenyerem izzadni kezd. Szédülök. De elönt valami furcsa mámor is, miközben kapkodni kezdem a levegőt. Mintha lebegnék. Andynek igaza volt. Nem fáj semmi. Tompa vagyok.
-         Hm… Nem kellettem neked? – Nézek a tükörbe, mintha Niko hallaná, amit mondok. A kislány, aki mellette voltam, hirtelen nővé érik. Talán a cucc hatása. Talán a fájdalom az oka vagy a csalódottság. Nem tudom. De tetszik, amit a tükörben látok. Tetszik az arcom. A szemem szikrázása. A tartásom, az alakom, a mellem, a fenekem, a derekam, a lábam és mindenem. – Ez vagyok én – biccentem oldalra a fejem, mintha eddig nem láttam volna magam tisztán és csak most hullott volna le a hályog a szememről. – Nem kaphattál volna nálam jobbat – suttogom miközben a táskámba túrók, az ezer éve nem használt vörös rúzsom után kutatva. – Nem szerethet nálam senki jobban – mosolyodok el mikor megtalálom a pici tubust és felnyitva vastagon végigkenem az ajkaimon a vérvörös színt. Elégedett vagyok az eredménnyel. Végre újra ég bennem tűz. – Soha senki nem csókolt úgy, ahogy én és nem is fog - suttogok tovább, a hajamba túrva, mikor megpillantok egy harapásnyomot a nyakamon, amit az utolsó éjszakánkon szereztem. Nosztalgiázom egy kicsit, miközben körbesimítom, a vöröslő foglenyomatot. Tudom, hogy nem csak ezt az egy bélyeget viselem. Van a vállamon, a mellkasomon és a combom belső felén is. De nem baj. Elmúlik majd. Elmúlnak a sebek, ahogy minden. Hisz az égegyadta világon minden múlandó. Még a szerelem is. Még a mi szerelmünk is. – Légy boldog, én is az leszek – fogadom meg halkan, majd hátát fordítok a tükörnek és felszegett állal kivonulok. Érzem magamban az erőt. Mindenki engem bámul. A férfiak vágyakozva, a nők irigyen. Andy vigyorogva vár.
-         Tudtam, hogy visszatérsz tőle – nevet fel, mire én is elmosolyodom.
-         Köszönöm – nyomok egy puszit az arcára.
-         Nincs mit mókuska. Készen állsz? – Kérdezi halkan. – A bőröndjeid már feladtam.
-         Igen – bólintok határozottan. A hangok, a színek, az arcok mind kiélesednek előttem. De ami a legfurább, hogy hallom a saját szívdobbanásaim is. A drog szuperképességekkel szerelt fel, mintha nem is ember lennék, hanem valami más, valami jobb, valami több. Superman bekaphatja, a következő állomás Seattle!


-         Hahó! Tudom, hogy benn vagy – dörömböl Mika az ajtón.
-         Takarodj – üvöltök vissza.
-         Ne akard, hogy betörjem az ajtót – szólal meg Mad is.
-         Leszarom – nevetek fel. – Kapjátok be mind. Kapja be mindenki – kiabálok, majd félmeztelenül táncikálni kezdek a lakásba, miközben rohadt hamisan, de tele torokból üvöltök egy Black Sabbath számot. Az ablakok remegnek a hangerőtől, de nem izgat. Semmi sem érdekel. Senki.
Vége van.
Próbálom megint beleölni a piába a bánatom, de nem döglik meg a bestia. Darabokra hullok szét szépen lassan. Megint ugyan olyan mocsok uralkodik körülöttem, mint azelőtt. Üres üvegek hevernek szerte szét. A füstöt lassan vágni lehet az egész házban, hisz egymás után gyújtok rá.
-         Niko – érinti meg valaki gyengéden a hátam.
-         Baszd meg - kapok a szívemhez. Leena áll velem szembe. Az arca még mindig fel van dagadva, de jóval jobban néz ki, mint mikor utoljára láttam. – Hogy a faszba jutottál be? – Nézek rá ingerülten és a falnak lököm. Az ő hibája is, hogy Lia elhagyott.
-         Bejöttem az ablakon – mutat az egyetlen nyitott luk felé, ahol csak ő férhet be.
-         Akkor távozz is – sziszegek a képébe és egy újabb üveget bontok ki, hogy magamba dönthessem és tovább rázzam magam, abban bízva, hogy kiszáll belőlem minden.
-         Biztos? – Lenget meg az orrom előtt egy tasakot, mire felcsillan a szemem és azonnal utána kapok. – Nem-nem – mosolyog rám, miközben a háta mögé rejti, a fűvel teli zacskót. – Vagy ketten szívjuk el, vagy nincs cucc – villannak meg a szemei.
-         Ne játssz velem Leena, mert a végén eltöröm a nyakad – fonom az ujjaim a torka köré.
-         Hajrá – suttog, majd fél kézzel a lábaim közé nyúl, amitől kikerekedik a szemem. Nem normális, de talán…
-         El kell küldenünk Madet és Mikát – suttogom eszelősen. Csak arra tudok gondolni, hogy ha ők elmennek úgy szállhatok, akár a győzedelmi zászló. Leena egyetértően bólint egyet, mire az előszobába sétálok és kinyitom az ajtót.
-         Na végre – sóhajt nagyot Mika, miközben végignéz rajtam, tetőtől talpig. – Hogy vagy? – Teszi fel a világ leghülyébb kérdését, amire nem tudok válaszolni. Mit mondjak? Hogy úgy érzem magam, mint egy szakadt, szétfoszlott, szarrá hypózott rongy, amibe valaki beleverte a farkát aztán kihajította? Nem, ezt azért talán mégsem kéne.
-         Menjetek el – suttogom. – Leena vigyáz rám – jelentem ki.
-         Niko ne – suttog Mad, miközben könyörgően néz rám.
-         De – csattanok fel. – Menjetek el. Nem nyírom ki magam esküszöm csak hagyjatok egyedül vele – kérem, de nem várok választ. Becsukom az orruk előtt az ajtót és a kulcsot is elfordítom a zárba.
-         Ha holnap délutánig nem hívsz fel visszajövök, hallod? – Kiabál Mad, de nem törődöm már vele. Leena a lépcsőnél lévő falnak támaszkodik és rágyújt egy cigire.
-         Fent megvárlak, hozz valami piát – mosolyog rám, miközben egy ragadozó tekintetével pásztázza végig a testem. Mintha egy darab friss hús lennék, amit fel akar falni.
-         Rendben – bólintok és míg ő a fenekét riszálva elindul az emeletre, addig én felszedek pár doboz cigit és három üveg vodkát. Ki akarom ütni magam teljesen.
Szédelegve megyek fel a lépcsőn, folyamatosan munkálkodik bennem az alkohol, kicsit ködös minden, de nem eléggé ahhoz, hogy újra rendesen kapjak levegőt és ne érezzem, hogy minden pillanatban hiányzik.
Leena az ágyamban fekszik és a második cigit sodorja be. Mellé vetődöm, meghúzom a vodkásüveget és szó nélkül rágyújtok a kész szálra. A torkom marja a kesernyés füst, hunyorogva nézem, hogy milyen profin teker, majd mikor végzett kiveszi a kezemben füstölgő szálat, beleszív párszor, miközben mélyen a szemembe néz, aztán visszanyomja az ajkaim közé.
-         Dőlj hátra – suttog, mire kényelembe helyezem magam. A hátam az ágytámlának döntöm és nagy kortyokban nyelem le a vodkát. Nem tudom minek van rosszabb íze, de nem is számít. Leena egy hajgumival a feje tetejére tornyozza a haját, újból elveszi tőlem a spanglit, aztán mikor visszaadja, végigsimít a csupasz mellkasomon, le a nadrágom szegélyéig, amibe beleakasztja az egyik ujját és a körmével finoman megkarcolja a hasfalam. Elképzelem, hogy Lia teszi ugyan ezt és máris görcsbe rándul a gyomorom, a torkom pedig elszorul. A testemen még mindig viselem az utolsó szeretkezésünk nyomait. A hátam fáj, ha ráfekszem, hisz a kis boszorkány véresre karmolta, miközben dugtam, a fogai nyoma a kulcscsontomon virítanak és igen, ha lehunyom a szemem még mindig érzem a száját a farkamon, az illatát az orromban, az ujjait a bőrömön.
Francba. Hát sosem szabadulok már meg tőle?
-         Mit művelsz? – Pattannak ki hirtelen a szemeim, mikor észreveszem, hogy Leena épp a farmerem gombjait pattintja ki a helyükről.
-         Még nem köszöntem meg a múltkorit – suttog halkan, miközben lehúzza rólam a nadrágot.
-         Leena – suttogok én is mikor gyengéden rámmarkol.
-         Csss… Ne beszélj, csak élvezd – kezdi el mozgatni finoman a kezét rajtam. Megfordul a fejemben, hogy ezt talán mégse kéne hagynom, de aztán rájövök, hogy már nincs senki, akinek nem bírnék utána a szemébe nézni. Így hagyom, hogy Leena az ölembe hajtsa a fejét és ugyan nem olyan mesterien, mint ahogy Lia tette, de kényeztesse a lassan keménnyé váló tagom. Furcsa de tök érdektelenül figyelem, hogyan bólogat, simán tudnék olvasni is közben vagy Tv-t nézni. Nem köt le, hogy épp egy gyönyörű lány szájába siklok hol ki, hol meg be. Hát inkább iszom és szívom a cigim. Gyorsan rájövök, hogy ha látom az arcát, ha tudom, hogy nem Lia kényeztet, nem fogok tudni elmenni, így amint magamba szívtam az utolsó slukkot is, leteszem az üveget, elnyomom a cigit a hamutálba, majd Leena hajába markolok és lerántom magamról, hogy aztán hasra fordítsam. A haja a sötétben olyan, mintha fekete lenne. Mintha Lia lenne. Régen ő is fekete volt. Mikor először találkoztunk, mikor először szeretkeztünk. Igen, akkor még hollófekete volt a haja. Így pedig Leena is emlékeztet rá. Nem törődök azzal, hogy mi jó az alattam fekvő lánynak. Csak véget akarok vetni ennek. A testem visít a kielégülésért. Feltűröm a rövid szoknyát Leena keskeny derekáig, letépem róla a falatnyi bugyit és mindenfajta előjáték nélkül beléhatolok. Még kissé száraz, így a tenyerembe köpök és végigsimítok rajta, hogy legalább nekem jó legyen, ha neki nem is lesz az. Olyan, mintha egy kurvát döngetnék vagy egy guminőt. Cseszek rá, hogy mit akar. Megragadom a csípőjét és kegyetlenül magamra rántom, amitől fájdalmasan felsikít, de az agyam túl tompa ahhoz, hogy izgasson fáj-e neki. 
-         Csss… csak élvezd – idézem vissza a szavait, miközben a tenyerem a szájára tapasztom. Nem akarom hallani, ahogy nyög, vagy sikít. Az elrontaná az élményt, az illúziót, hogy Lia fekszik alattam. A hangjuk ugyanis még csak egy kicsit sem hasonlít. Persze a nyöszörgése így is kihallatszik, de nem olyan idegesítő, mintha hangosan tudna nyögdécselni, miközben durván mozgok benne, úgy ahogy nekem jó. 
Az agyam lassan teljesen eltompul. A gyomrom kavarog, de nem hagyom abba, míg el nem megyek. Bár most nincs villámcsapás, se zsibbadás, se semmi eget rengető érzés, de a testem kellemesen érzi magát, miután sikerül belé élveznem. Olyan, mint mikor az ember éhes és eszik. Egyszerűen kielégítettem a testi szükségletem, de nem kapok semmi extrát. Nincs desszert és ha őszinte akarok lenni nem is vágyom rá.
Ez csak egy közepes dugás volt.
A hátamra fekszem és lehunyom a szemem. Nem akarom tudni mit tettem és kivel és amúgy is… Túl fáradt vagyok. Elhasznált. Vagy inkább kihasznált?
Lényegtelen. A takarót a derekamig húzom és bedobom a szunyát. Az álmaimban legalább nem kísért a szerelem eddig édesnek hitt, ám mégiscsak keserű angyala.
Legalábbis azt hiszem.
Hajnalban izzadtan és zihálva ébredek. Nem tudom mi van velem, egyszerűen csak kipattan a szemem és önkéntelenül keresni kezdem a nőt, aki képes minden rémálmom messzire űzni, de ő nincs sehol. Leena fekszik mellettem. Rémisztően néz ki. Az arca egyik fele fel van dagadva, de a halvány szürkületben látszik, hogy a tegnapi festék teljesen elmázolódott az arcán éjszaka. A haja kusza, de nem úgy ahogy Liá szokott lenni. Ő szexi, még kócosan és gyűrötten is.
Ha a rémálom nem lett volna elég, hát Leena arca bőven soknak bizonyul számomra. Szívem szerint sikítva menekülnék.
Hogy voltam képes megdugni?
Hogy voltam képes egyáltalán az ágyamba engedni?
Hogy engedhettem, hogy megcsókoljon?
Ó, te jó ég.
Szó szerint kiosonok a saját hálószobámból, majd felöltözöm, megfogom az utolsó teli üveg vodkásüveget és kisomfordálok a tornyomból, hogy ismét istenesen berúghassak valahol.
A lábam viszont mégis egy konkrét helyre visz, nem csak úgy valahová.
Az utolsó korty vodka után, ismét ködös fejjel, életem legbiztonságosabb helyét bámulom.
Ahol felnőttem.
Nem sokat töprengek, azonnal benyitok a kapun, majd átvágok a kis előkerten, az ajtóhoz, amin azonnal benyitok. A melegség eláraszt, az otthon semmihez sem fogható illata eltelíti a tüdőm. Én is ilyet akartam alkotni. Vele. Egy helyet ahová a gyerekeink felnőtt fejjel is hazajárnak, ahol biztonságban lehetnek, ahol érzik a szeretetet, de ebből már nem lesz semmi.
Az üveg amit eddig szorgosan szorongattam, eltörik a kezemben, egy fej pedig felbukkan az ajtóban, pont akkor mikor összecsuklom a rám nehezedő súly alatt.
-         Niko – vetődik mellém anyu azonnal aggódva. – Mi történet veled? Hé, szólalj már meg – rázogat kétségbeesve, de nekem megint ellepik a szemem a könnyek és ott az előszobaszőnyegen, mintha öt éves lennék az ölébe hajtom a fejem.
-         Meg akarok halni – suttogom elcsukló hangon.
-         Mi? Miért? – Simogatja finoman a fejem, úgy ahogy csak egy anya tud simogatni.
-         Elhagyott – bököm ki és ismét érzem, hogy darabokra szakad a szívem. Már nem sajnálom a könnyeket, már nem érdekel, hogy megérdemli-e. Zokogok, mint egy kisfiú akitől elvették a kedvenc játékát. Ó, bár játék lett volna. Bár megmaradt volna annak. Akkor most nem fájna ennyire pokolian.


- Alex? – Kérdezem rekedten. Még számomra is idegenül cseng a füsttől rekedt hangom.
- Mi van, máris hiányzom? – Nevet fel a kisördög, amitől mosolyognom kell.
- Ó, ha tudnád mennyire – sóhajtok fel. – Itt vagyok Seattleben. Nincs kedved meglátogatni? Van egy meglepetésem – suttogom, miközben a pultnál tétován ácsorgó szőke fiúval szemezek. Alig mer rámnézni, de már késő. Újra vadászok és ő a préda. A kokainpor maradék szemcséit, ide-oda tologatom az ujjammal az asztalon. Ha kicsit többet szívtunk volna Andyvel, Colinnal és Derekkel talán lenne egy újabb adagnyi, de úgy tűnik felesleges ezen gondolkodnom, mert itt Seattleben a kóla olyan könnyen beszerezhető árucikk, mintha minimum az égből hullna.
- Mit csinálsz te ott? – Válik Alex hangja gyanakvóvá.
- Hosszú történet. Ha érdekel, feltolod a szexi popsid egy repcsire, itt pedig a taxiba bemondod, hogy a Hotel 1000-be hozzanak, aztán ha a recepciónál vagy hívj fel. De most mennem kell életem, jó utat – suttogok és még bele is cuppantok egyet a telefonba. Tudom, hogy ide fog jönni. Túl kíváncsi. Túl férfi. És túlságosan érdekli, hogy mi a meglepim. Tényleg, hol is van a meglepetésem?
Nem kell sokáig kutatnom utánam. Immár a pultnál ül és nagyon vár valakire. Remélem rám. Lehúzom az utolsó korty koktélt is és elindulok.
A fiú alig lehet tizenhét. A bőre olyan, akár a babapopsi, a vállig érő szőke haja messziről is selymesnek tűnik, az ajkai finoman íveltek, de hihetetlenül teltek, a csípője keskeny, a válla se túl széles. Szinte nőies az egész lénye. Ó, igen. Alex imádni fogja.
A fiú olyan, mint egy angyal, meglepődve pislog rám, mikor mellé telepedek és bámulni kezdem.
- Öhm… Segíthetek? – Néz rám jó pár perc csend után. A szemei szürkés színben játszanak, óriásiak és ártatlanok. Ha Alex maga az ördög, hát ez a fiú tutira Isten legédesebb angyala. Nem bírom ki, hogy ne mosolyogjak rá.
- Ami azt illeti igen – bólintok, miközben a táskámba túrok egy szál cigiért.
- Itt nem lehet rágyújtani -szól rám és a falon függő táblára bök.
- Olyan naiv vagy – nevetek fel, majd az egyik arcába hulló tincsét a füle mögé tűröm. Igazam volt. Tényleg puha. Mintha aranyszálak lennének az ujjaim közt. Még mielőtt túlságosan ráijesztenék meggyújtom a cigim, a csapos pedig előkeveredik hátulról és vigyorogva elém tesz egy hamutálat. Elég a poharamra bökni, hogy tudja minden álmom az, hogy újratöltse.
- Mit akarsz tőlem? – Néz rám újból a srác félve.
- Hé, nincs semmi baj. Nem foglak bántani. Kérsz valamit inni? Feszültnek tűnsz – biccentem félre a fejem és próbálok igazán barátságosnak tűnni.
- Én még nem ihatok – suttogja.
- Én sem – rántok vállat és kérek egy másik koktélt is. Pár pohárka után ő is elkezd oldódni. – Cornelia vagyok – nyújtom felé a kezem mosolyogva.
- Gabriel – mosolyog rám, mire leesik az állam.
- Az angyal után? – Nézek rá döbbenten.
- Jaj ne gyere te is ezzel a szarsággal – legyint bosszúsan. De ha egyszer tényleg olyan…
- Voltál már lánnyal? – Terelem el a témát, hisz látszólag nem kedveli, ha bárki is egy angyalhoz hasonlítja.
- Mi? – Kerekednek ki a gyönyörű szemei, miközben elvörösödik és tovább hebeg habog. – Rögtön gondoltam – bólintok, majd beleiszok az italomba. – És fiúval? – Teszem fel a következő kérdésem, amitől a nyakán lévő ér látványosan lüktetni kezd, az arca pedig egy paradicsom színével vetekszik.
- Mi közöd hozzá? – Csattan fel és már ott is hagyna, a nem lennék gyorsabb és nem kapnám el a csuklóját, hogy aztán a távozó hátához simuljak.
- Hé, nyugalom – csitítom. - A kérdés, hogy akarsz-e lánnyal lenni? – Suttogom a fülébe, majd a fülkagylójába dugom a nyelvem hegyét. Az illata tiszta és finom. Tényleg olyan, mint egy baba.
- Nem vagy normális – sziszeg, de látványosan elgyengül attól, hogy a hasán fűzöm össze az ujjaim és hozzásimulok.
- Ebben igazad van – fújom ki a haját a nyakából, hogy kényelmesen hozzáférjek. Finoman csókolom meg a bőrét, amitől hirtelen kirázza a hideg. Tudom, hogy felizgattam, tudom, hogy vége. Belesétált a csapdába.  – De valljuk be a csajok kilencven százaléka csak barátnak akar, mert túlságosan lányos vagy. A következő fél évben nem sok esélyed van arra, hogy megdughass egy olyan csajt, mint én – tekerem a lábaim a combjai köré. – Cserébe pedig nem kérek semmit, csak, hogy hagyd, hogy egy kedves barátom téged is megdugjon – suttogok.
- Mi? Biztos, hogy nem – tiltakozik rögtön. – Én nem vagyok buzi – sziszeg.
- Tudom, de mi köze van annak, hogy buzi vagy-e ahhoz, hogy megdughatnak-e? Tudod mit? Ha azt akarod elintézem, hogy te is megdughasd őt. Egy este, ahol mindent szabad, mindenkivel – suttogok neki tovább, az ellenállása pedig ettől újra gyengülni kezd. – Tudom, hogy izgat a dolog. Spékeljem meg az ajánlatom? – Kérdezem halkan.
- Én… Én nem… - dadog, de tudom, hogy nyertem.
- 1000 dollár egy éjszakáért. Nem rossz zsebpénz igaz? Ha érdekel, holnap gyere fel a 953-as szobába este hétre. Ne késs – simítok végig az arcán majd magam felé fordítom és megcsókolom. Annyira hihetetlenül tapasztalatlan és mégis olyan édes, mint a méz. Egyszerűen tökéletes, de mégis olyan messze áll tőle… Igen, szörnyen messze. Egy férfi volt számomra tökéletes, de neki nem kellettem, hát sebaj, most itt az idő, hogy bebizonyítsam magamnak, hogy ha neki nem is, de másnak igenis kellek. Ott van Alex és itt van ez a srác is. És még ezer meg egy pasas, akik simán odaadnák miattam a fél életüket.
Minek nekem Niko?
Minek a fájdalom?
És ha mégis ennyire nem számít, miért érzem úgy, mióta elhagytam, hogy folyamatosan haldoklom?
Nem bírok levegőt se venni rendesen. Minden tompa, sivár és értelmetlen. Utálok élni. Utálok nélküle élni! Hiába próbálom kompenzálni őt Andyvel vagy a kokainnal, vagy akár ezzel a szegény angyallal, nem megy.
Mintha valaki folyamatosan tüzes vassal égetné a mellkasom belülről.
Elmúlik valaha? El tudom felejteni egyszer?
Talán igen, hisz itt van ez az angyal.
Gabriel…

3 megjegyzés:

  1. Hú ha hát ez érdes lett olyan mintha vissza fejlődtünk volna az időben, ahol mindent szabad:)
    Hát várom a következőt...remélem kedvenceinknek meg jön az esze és Niko Lia azután indul vagy fordítva:)

    VálaszTörlés
  2. Rettenetesen érzem magam, a fordulataid miatt teljesen kiakadtam.
    A 101. mint mindig nagyon jó lett.
    Tudom, persze hogy tudom hogy a második 100 nem lehet végig rózsaszín habcsók,
    de ígérd meg hamarosan összehozod főhőseinket. Hajrá!


    ps: karácsony közeledtével sokan vágyunk rózsaszín habcsókra, ajándékozz meg minket.
    CSsók ma27

    VálaszTörlés
  3. ps:2
    már sokszor mondtam: ki nem állhatom Leenat

    VálaszTörlés